Sokáig következetesen kerültem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. Az ok pedig egy név: Hirano Aya, akiről már biztosan írtam itt is többször, hogy a számomra a japán művészvilág egyik, ha nem a leggyűlöletesebb alakja, akit nemcsak énekesnőként tartok rettenesnek, hanem valamiért ha ránézek (lemezborító, különböző promós képek), olyan szinten taszít az arca, a kisugárzása, mintha magát a démont látnám. Erre ráerősít a botrányos élete. Alapvetően én is azt gondolom (az ő esetében is), hogy szíve joga azzal összfeküdni, akivel akar, és a japánok álprűdségéről tanúskodik az, hogy ennyire meglincselték miatta, de ha valami haszna volt az in flagranti-nak, akkor hogy az utóbbi időkben jóval kevesebbet van a köztudatban. Nagyon, tényleg nagyon kevés olyan ember van, akiről így gondolkodok, hogy örülök az őt ért rossz következményének. Azt viszont elismerem, hogy seiyuu-ként tényleg tehetséges. A Lucky Star-t is most nézem, azért sem lelkesedek annyira, de egyrészt lényesen jobb, mint a Suzumiya Haruhi, másrészt meg bebizonyította, hogy többféle hangon is meg tud úgy szólalni, mintha az a hangja lenne az eredeti, és ez kétségtelenül olyan erény, amivel nem sokan rendelkeznek. De énekesnőként csak azt hallom, hogy ugyan képzi a hangokat, de teljességgel érzelemmentesen. Csak beleüvölt a mikrofonba. A Suzumiya Haruhi-t a karaoke miatt sem lehet elkerülni, mivel főleg régen rengetegen énekeltek dalokat onnan: God Knows, Lost my Music. Az utóbbit Tukeinon énekelte sokszor, a mai napig hallom néha magamban. Konkrétan az, ahogy ő ott spontán elénekelte, jobban tetszett, mint az eredeti. Hogy Hirano Aya elvesztette a szerelmét (mint a zenéjét), és mintegy keresi őt, egy percig nem hiszem el neki.
Tehát elkezdtem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. És azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon kevés anime okozott ennél nagyobb szenvedést. Már Suzumiya Haruhi bemutatkozása sem volt szívet melengető, ahogy kijelenti az egész osztály előtt, hogy sajnálja, hogy nincsenek földönkívüliek, esperek, és a jó isten emlékszik már arra, hogy miket hiányol még, de gyűlöli az embereket. Az, hogy valakinek ilyen gondolkodása van, mondjuk azt, hogy el lehet fogadni, sokunknak bebizonyította az élet, hogy nem olyan, mint ahogy gyerekkorban elképzeltük. Alapvetően nincs is azzal baj, ha valaki az élet dolgai elől a saját maga kis világába menekül, ott keres menedéket, azzal már annál inkább, hogy valaki nemcsak hogy véresen komolyan gondolja, hogy mekkora baj, hogy nincsenek földönkívüliek, hanem teljességgel ennek veti alá a maga világról alakított képét. Valami nagyon hasonló gondom volt a No Game No Life-fal is. Ott is egy hikikomori srácot láthattunk, aki gyűlöli az embereket maga körül, és ez bőven megnyilvánul a viselkedésében.
Már tudtam, hogy komoly bajok vannak a Suzumiya Haruhi-val, de azzal a gondolattal néztem mégis tovább, hogy jó, ez a melankóliája, lássuk, mit hoznak ki belőle. De egyből megértettem, hogy miért annyira népszerű az anime. És akár valami nagyon jó dolog is kisülhetett volna az egészből, ha jó példával szolgáltat afelől, ha mégis megtalálja a helyét az emberek között a világban. Igazából nagyon jól tudom, hogy mit akar üzenni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, és pont azért lett irgalmatlanul népszerű, és lett komoly hatással az anime piacra, mert Suzumiya Haruhi nagyon sok fiatal problémáját jelenítette meg. Nekem is megvoltak / megvannak a magam küzdelmei, nagyon jól látom, hogy miért tudott rengeteg embert megszólítani az anime. Ennek a "kár, hogy nincsenek földönkívüliek" és az életben való csalódás okát egyébként egészen kiskorból vezetem vissza magamban. A szülők óvó, védő tevékenysége, de a nagyobb probléma, hogy sok szülő nem tanítja meg felkészíteni a gyerekét az élet nehézségeire, és nem tanítják meg őket küzdeni. Aztán, ha kikerülnek a nagybetűs életbe, sokan összeroskadnak a súlya alatt. Sok ilyet láttam / látok magam körül, meg látom saját magamat is, egészen változatosak a magnyilvánulásai. Szóval az ilyen jellegű animék azért nyerők, mert sok ember magáénak érzi Suzumiya Haruhi melankóliáját. Alapvetően nagyon jó lenne kiindulópontnak, de mégis merre megy az anime?
Suzumiya Haruhi összeránt egy kis csapatot maga köré, hogy megalapítsa az SOS Brigádot (ez lenne az a bizonyos klubtevékenység, ami a japán iskolákban általános dolog). Ezen klub keretében meg mindent megcsinálnak, amit Suzumiya Haruhi előír. Mert a másik dolog, ami miatt gyűlöletes számomra, gyakorlatilag egy elkényeztetett kis tizenéves csajt látunk, aki tökéletesen hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy történik körülötte, ahogy az elképzeli, és ha valaki nem akarja, vagy mást akar, annak is kötelező. Nincs választási lehetősége. De a többiek is ludasak, mert hagyják magukat. Voltak ugyan olyan reménykeltő pillanatok, amikor néhányan összesúgtak Suzumiya Haruhi mögött, illetve Nagato Yuki monológja a maga világáról és küldetéséről is kétségtelenul érdekes és figyelemfelkeltő volt számomra. Mondjuk ő az egyedüli a SOS Brigádból, akit komolyan tudok venni. Egyébként is Chihara Minori miatt szántam rá magam, hogy akkor jó, essünk túl az animén, de érdekes, hogy pont ő kapta meg annak az egyetlen tagnak a szerepét, akit komolyan lehet venni. A személyes problémám vele ott van, hogy Nagato Yuki-val nem mutatja meg a valódi seiyuu-i kvalitásait. Hiszen egy csendes, visszahúzódó lányról van szó, Chihara Minori hangja pedig sokkal vidámabb, élőbb. De sokkal inkább idegesít Asahina Mikuru undorítóan nyávogó hangja, és egyáltalán nem sajnáltam, amikor Suzumiya Haruhi belekényszerítette a maga dolgaiba, és ott szenved, hogy ő azt nem akarja. Ha annyira nem akarta volna, akkor sokkal erélyesebben lázadt volna ellene. De az ő karakterének a titka pont abban rejlik, hogy sok pasi számára nagyon kívánatos, ha egy csaj megjátsza magát, hogy nem akarja, pedig nagyon is akarja, csak annyira aranyos, ahogy kéreti magát. Ezt látni itt hatványozottan, és kezdi ki hatványozottan az idegrendszeremet. Goto Yuuko-t sem hallottam még soha seiyuu-ként, de határozottan olyan érzésem volt, hogy nem vesztettem vele, mert nagyon ritka, hogy egy női hang ennyire idegesítsen.
De erre a választási lehetőség dolgára érdemes visszatérni. Annak " meg nem adása" egyébként is olyan dolog az életben, amivel engem nagyon lehet bosszantani. És amikor azt láttam, hogy Suzumiya Haruhi az informatikus srácoktól úgy követeli ki magának a számítógépet, hogy Asahina Mikuru-t keverte olyan helyzetbe, hogy az egyik informatikus srác megérintse a mellét, legfényképezte, és azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem kap gépet, ezzel Suzumiya Haruhi azon nagyon kevés emberek közé került, akit felpofoznék, de úgy istenesen. Aztán a második évadban, amikor előjön a filmes ötlete, az is olyan, hogy jó, nekem is vannak terveim, de hogy ezt úgy valósítja meg, hogy besétál a boltba, elbeszélget az eladóval (nem derül ki, hogy mit mond), és ingyen elhoz egy kamerát, meg fegyvereket... Még csak viccnek sem lehet venni, mert ilyen nincs az életben!
Az endless arc pedig... Isten tudja hány alkalommal látni ugyanazokat a jeleneteket... Még csak az sem menti meg ezt a szörnyűséget, hogy újra és újra felvették ezeket az epizódokat. Ezt egyébként lehet is hallani, hogy ugyanazt a szöveget itt-ott másképp mondják. De ez olyan, mint amikor valaki többször egymás után felmossa a padlót. Mindig másképp, de totál felesleges munkát csinál. Tehát minden egyes ismétlő epizódot minden egyes alkalommal felvenni... ugyan van munka mögötte, de teljesen felesleges volt.
És még amiket nem láttam, mert ezután jött, de az eddigiek semmi jóval nem kecsegtetnek. Kevés anime vált ki belőlem ekkora indulatot. Bár azt több helyen is olvastam, meg mondták is, hogy a movie nagyon jóra sikeredett. Ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. Annak mindenképp adok egy esélyt, de még ha nagyon jó is lesz, nem tudom elképzelni, hogy 7 pontnál többet adnék rá. Nem gondolnám, hogy nagyon elütne a sorozat minőségétől és mondanivalójától, nagyon extrának kell lennie ahhoz, hogy legalább 8 pontot kaphasson.
Összefoglalva a lényeget, alapvetően nem az a legnagyobb baj, hogy Suzumiya Haruhi-nak volt egy gondolkodása, és hogy teljesen nyilvánvalóan úgy is élt, hanem, hogy az egész anime teljesen nyilvánvalóan erre a gondolkodásra épül, és gyakorlatilag semmilyen jellemfejlődés nem látható az animében. Teljesen helyénvalónak mutatja azt, hogy Suzumiya Haruhi végig a maga kis világában él, azon a néhány emberen kívül senki mással nem tart kapcsolatot, és semmilyen következmény nincs senki által a viselkedésének. Néha felsóhajtanak a társai, hogy már megint miket talált ki, de aztán úgyis minden úgy történik, ahogy Suzumiya Haruhi elgondolta, tekintve, hogy nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. Csak az ő viselkedése erősen átmegy a senkire nincs tekintettel esetére, amiről azért tudható, hogy egy bizonyos fokon túl több, mint káros.
Azt gondolom, hogy ez az anime akkor lett volna jó, ha arra mutat precedenst, hogy Suzumiya Haruhi a saját maga belső világát össze tudta volna "hangolni" a külvilággal. Ez így nagyon nyakatekert kifejezés, de szerintem érthető, mire gondolok. Mert lehet látni erre kiváló példát. A Haikyuu!!-t sem véletlen szeretem annyira. Néha szórakozok, meg túlzásba viszem, hogy Kageyama a legjobbképűbb karakter, akit valaha láttam, de ennél sokkal értékesebb az a jellemfejlődés, amin keresztülmegy. Az egocentrikus, sokak által gyűlölt játékstílusa fokozatosan alakul át csapatjátékossá, és a személyisége is fokozatosan formálódik. De ugyanilyen jellemfejlődés figyelhető meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben Kurahara Kakeru és Kashiwazaki Akane személyében. Kakeru az, aki a múltja miatt frusztráció gyülemlett fel benne, és nagyon rossz szemmel nézi, hogy a társai mennyivel lazábbak, mintha semmit nem tudnának a világ dolgairól. Aztán szépen lassan a többiek támogatásával neki is elkezd formálódni a jelleme, végül igazán értékes tagja lesz a csapatnak. Akane (Ouji) pedig a "futásával" tűnik ki a társai mellől. Extrém lassú futása finoman szólva is kiábrándító lehet, de nála is fokozatosan megfigyelhető szintén a társai támogatásával egyfajta javulás. Nem lesz a leggyorsabb futó, de a tudásának legjavát beleadva, teljesíti a neki kitűzött távot.
Szóval én ilyenekre keresek precedenst. Mert a fentebbi három karakternél is a maguk módján megfigyelhető csírájában az a fajta saját, belső kis világ, ahogy gondolkodnak, csak ott láthatunk egyfajta megoldást arra, hogyan illeszkednek be a maguk közösségébe. Jellemfejlődésük által fejlődik a gondolkodásuk, tágul a világlátásuk, rájönnek arra, hogy a világ mégsem annyira ijesztő és gyűlöletes, mint ahogy gondolták. Jelen élettapasztalaim meg azt mutatják, hogy sokkal inkább ez a jövedelmező. Nekem is megvan a magam életútja, ezért is mondom, hogy nagyon jól tudom, hogy miről szól a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu. Csak nem az a megoldás, hogy belekonzerváljuk az embereket a maguk kis világába, mondván, hogy csak az az ideális, mert minden más, ami a külvilágban van, az szörnyűség. Ha azt mutatta volna meg a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, amit már elemeztem fentebb, hogyan találja meg a "főhősünk" a helyét a világban, akkor azt mondanám, hogy megérdemelte azt az ismerséget, amit kapott, de így... Majdhogynem generációkat tévesztett meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése