Felkeltette az érdeklődésemet a "Pa-Dö-Dő emlékkönyv" a könyvesboltban. Ahogy belelapoztam, a képekből és a szövegből egyből lejött a lányok egyedi stílusa. A szabad, kötöttségek nélküli, szerethető hangnem, amiért méltán rajongott egy egész ország a '90-es években. A könyv fülszövegének első mondata kiválóan leírja a lányok hitvallását.
Pa-Dö-Dő! A káosz, amit szeretet, elfogadás, hűség, barátság, szabadság, lojalitás tart össze. Amíg a világ a világ.
Ez áramlik a Pa-Dö-Dő zenéjéből, ezért voltak a '90-es években annyira híresek és kedveltek. Jól rezonáltak a '90-es évek fiatal nemzedékének pozitív és reményteli életszemléletére. Ebből már gyerekként is érzékeltem valamit. Mindig is szívesen hallgattam Pa-Dö-Dőt, alkalmanként most is előveszem egy-egy albumukat. Voltam is egy koncertjükön Békéscsabán, és soha nem felejtem el, hogy mennyire jó érzés volt élőben látni őket. Végig átjárt valami kellemes érzés, végig mosolyogtam és énekeltem a koncertet. A Pa-Dö-Dő tényleg az, akiknek mutatják magukat. A hitelességük adta az erejüket, ami miatt szerethetők voltak.
Mégse tudtam igazán a rajongójuk lenni. Egész egyszerűen azért, mert az első albumukat leszámítva bármelyiket is vettem elő, mindegyiknél olyan érzésem volt, mintha ugyanazt az egy albumot hallgatnám. A Pa-Dö-Dő a szabadság, a kötöttségek nélküliség és a szeretet szimbóluma, de mindig csak ebben mozogtak. Nem is szélesítették mondanivaló terén a repertorájukat, de a meglévőket sem mélyítették. Ezért gyorsan kidurrant a lufi, nem volt kreditjük arra, hogy (a könyv tanúsága szerint) 32 albumot készítsenek. Ebből a 32 albumból én személy szerint kettőt tudok csak mondani, amit meg tudok különböztetni a többitől: Az egyik az 1989-es első album, ami, ahogy olvastam kísérletező jellegű volt. Mégis jó munkát végeztek vele, szívesen hallgatom most is. A másik, a 2002-es "Tuinvan, Marivan, Györgyivan, Közösvan", aminek mintha valami kerete, koncepciója is lenne. Írták is a könyvben, hogy a második albumra forrott ki a stílusuk, és ez annyira igaz, hogy ebből nem is léptek ki, soha nem újultak meg. Így a Pa-Dö-Dő maradt a '90-es évek hurráoptimizmusának egy szimbóluma.
Ugyanerre a felszínes szórakoztatásra reflektál a könyv borítója. De minden kritikám ellenére jó érzéssel gondolok a lányokra. És ugyanez a jó érzés jött át a könyvből is. Ugyanaz a kellemes érzés járt át olvasás közben, mint azon a bizonyos koncerten. A könyv ugyanis remek lenyomata mindennek, ami a lányokat jellemzi. Átjön az írásukból a szeretet, az elfogadás és a szabadság. A könyv nem hivatalos életrajz, sokkal inkább egy kötetlen stílusú emlékkönyv. A történetek fejezetekre vannak osztva, és mindegyik elkülöníthetők egymástól. Mesélnek például arról, hogyan találkoztak, hogyan készült az első lemez, megírták a legmeglepőbb történeteiket, és természetesen a kutyák sem maradhatak ki. Nagyon jó volt olvasni a sok emlékeiket, némelyiket még olvasni is meglepő és vicces volt. Milyen lehetett benne lenni? A telefonunkkal beolvasható QR-kódok pedig sokat hozzáadtak a könyv tartalmához. Azok az adott téma egy-egy videójára linkelnek. Az is jó ötlet volt, hogy megszólaltatták a tánckart, a barátaikat, ők is elmesélhették, hogyan látták a lányokat, illetve ők hogyan élték meg a történeteket. Így teljesebb a könyv, hiszen ugyanazt a történetet több szemszögből is megismerhetjük. Külön korrektnek tartom, hogy Puzsér Róbert kritikáját is idézték.
Mindennel együtt egy remek kordokumentum a '90-es évekről ez a könyv. Mert hiába adtak ki az ezredforduló után is albumokat, a Pa-Dö-Dőnek igazán a '90-es években volt érvénye. Mindig valamelyik '90-es évek beli daluk szólt a fejemben, miközben olvastam a könyvet. Biztos, hogy elő fogom venni még a könyvet. Bár a hurráoptimizmusnak igencsak negatív konnotációja lett, mégis a lányok a maguk szeretettel teljes légkörével pozitív értelmet adtak a szónak. Az ismertségükhöz azt gondolom, hogy az is kellett, hogy jókor legyenek jó helyen, hiszen ahogy fentebb is írtam, jól rezontáltak a '90-es évek fiataljainak az optimizmusára. Amennyit megéltem a '90-es évekből, a könyv olvasása közben nekem is volt némi nosztalgiaélményem. A szórakoztatásuk tényleg felszínes volt, de a szeretetteljes légkörrel és a maguk hitelességével kompenzálták azt. Azt gondolom, hogy ha az ezredforduló utáni változásokra is reagáltak volna, úgy, hogy közben megmaradtak volna azok, akik, akkor tovább fennmaradt volna az érdeklődés irántuk.
Szerző: Falusi Mariann Cím: Pa-Dö-Dő emlékkönyv Kiadó: Kossuth kiadó Kiadás éve: 2021 Ár: 4.500 Forint
Néha érdemes csak úgy nézelődni a Libriben, mert olyan könyveket lehet találni amiről még csak nem is hallottunk, pedig nagyon is szólhatnak nekünk. Oldalán láttam meg a "Kérdezd Iwatát" című könyvet, lestem is, hogy ez tényleg az az Iwata, akit én ismerek? Amikor elővettem és olvastam, hogy "A Nintendo vezetőjének bölcs szavai", nem is volt kérdés, hogy ez az az Iwata, akit én ismerek és szeretek. És mint tősgyökeres Nintendós, aki már több mint 30 éve játszik, nem is volt kérdés, hogy megvegyem a könyvet.
Iwata Satoru egy, a Nintendo rajongók körében, de általánosságban a videojátékos világnak kedvelt figurája volt. Teljesen váratlanul ért mindenkit a 2015-ös halála. Konkrétan rövid gyászidőszak volt a Nintendósok körében, ami nem csoda. Ő vezette be a Nintendo Direct-et, mely szinte azonnal priotitást élvezett az E3 felett. A Nintendo előszeretettel jelentette be az újdonságait, aktualitásait a Nintendo Direct-en. Volt olyan, hogy ki is hagyták az E3-at, annyira nem volt jelentőssége számukra. És mivel Iwata itt is a kezmozdulataival, jellegzetes beszólásaival előszeretettel mutatta meg az egyéniségét, akkora népszerűségre tett szert a Nintendo Direct, semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy nem jelentek meg a világ legjelentősebb videojátékos Expóján, az E3-on. Iwatából áradt a videojátékok szeretete, többször volt, hogy a prezentációja során felvette az adott videojáték karakter egyéniségét. Például egy nagy banánnal a kezében jelentette be a soron következő Donkey Kong játékot. Tehát el lehetett hinni Iwatának, amikor mondta, hogy ő a szíve szerint gamer, mert minden ízében "Nintendósok" voltak a megnyilvánulásai. De az is Iwata ötlete volt, hogy meginterjúvolja egy adott játék fejlesztőit (jellemzően megjelenésükkor), a játék készítésének hátteréről. Ezek a mai napig olvashatók a Nintendo hivatalos weboldalán Iwata Asks címen. Erre utal vissza a könyv címe is. Ilyen ötleteivel egészen közel hozta Iwata a Nintendót az érdeklődőkhöz, rajongókhoz. Így nem csoda, hogy a halála megrázta a Nintendós közösséget, egy igazi egyéniséget vesztett el a cég.
Mégsem nevezhető minden egyes munkássága teljes mértékig pozitívnak. Bár Iwata elve az volt, hogy minél több embernek okozzon örömöt, akkor volt ő is vidám, amikor körülötte mások is vidámak voltak, az általa tervezett Nintendo DS és Wii megítélése erősen vitatott volt. Iwatának ugyanis feltett szándéka volt, hogy hogy egy teljesen új réteget vonzzon be a videojátékok bűvkörébe, ezért is lett a Nintendo DS és Wii annyira egyedi konzol. Ha úgy vesszük, be is jöttek Iwata számításai, hiszen olyan elképesztően sikeres volt a fentebb említett két konzol, hogy a Playstation és az XBOX bottal üthették a nyomát. Emlékszem is, hogy a heti eladások elemzésénél felháborodott Sony-sok kommenteltek, hogy lehet egy ilyen technikailag egyszerű gép, amit ráadásul normál áron adnak, ennyire népszerű legyen? Mostani fejemmel értem, hogy miért nem tetszett nekik a Nintendo elképesztő sikere, és az ő szemszögükből igazuk is volt. A Nintendo DS és a Wii tényleg egyszerű konzolok voltak. Ezt abból is lehetett tudni, hogy amikor Wii U-ra megjelentek a Nintendo DS játékok digitális formában, a méretük feltűnően kisebbek voltak, mint az előző kézikonzol, Game Boy Advance játékai. Tehát volt alapja a Playstation rajongók nemtetszésének, de ez még nem minden. Amikor Angliában voltam, és nézelődtem a használt játékok között, hegyekben álltak a használt Wii és DS játékok, egy részük még £1 sem volt. Tehát ha reálisan akarjuk látni a Wii és a DS helyzetét, végsősoron mégsem jöttek be Iwata számításai. Akik csakis és kizárólag casual játékokkal játszanak, azok nem érzik át a videojátékok valódi lényegét, így nem becsülték, hogy mire is képes valójában a Nintendo. Mondom mindezt úgy, hogy én sem vagyok sznob, hardcore játékos.
De ilyen hosszú bevezető után, nézzük is át, hogy milyen is lett a könyv. Örülünk neki, nagyon jó gondolatok vannak Iwatától. Bár a kezdetekről feltűnően kevés szó esik. Pedig kíváncsian olvastam Iwata első szárnypróbálgatásait, jó lett volna abból többet megtudni. A fókusz sokkal inkább a HAL Laboratory-n végzett munkásságán volt, illetve hogy milyen igazgató volt a Nintendónál. Végsősoron olyan egetverően nagy titkot nem tudunk meg a könyvből. De ez érthető is, az igazi vezérigazgató nem veszi elő a legélesebb kését a nyilvánosság előtt. Viszont néhány esetben túlzottan egyszerűnek éreztem a gondolatmenetét. Mintha nem vezette volna le végig. Nem gondolnám, hogy vezérigazgatóként tényleg csak ennyit gondolt, ahhoz túl jól ment a Nintendo szekere.
Ugyanakkor, amit leírt, hogy milyen elven vezette akár a HAL Laboratory-t, akár a Nintendót, egy hihetetlenül emberséges és közvetlen vezető volt. Szinte ellentmond a japán hírhedten szigorú munkamoráljának. El is gondolkodtam azon, hogy talán Japánban is megvannak azok a munkahelyek, ahol sokkal emberségesebbek a munkakörülmények, és élmény dolgozni. De hogy rangtól függetlenül mindenkit meghallgat, és megbeszéli velük a problémákat, nem parancsolgat, az mindenképp kiváló vezetői kvalitásra vall. Ahogy az is, hogy ha valakivel nem tud megegyezni, akkor mindig magában keresi a hibát. Azt keresi, miként tud az alkalmazottaival hatékonyan kommunikálni. Ez is határozottan pozitívum, ugyanakkor arról is beszélt, hogy azokkal szeret együtt dolgozni, akiknek nem kell köntörfalazni, hanem megmondhatja, ha valami nem jó. Az egyenes beszédet tartja a kommunikáció leghatékonyabb formájának, mert egyrészt világosan tudja közölni, hogy mi a baja, másrészt a változás is gyorsabban beáll, ha tudja az alkalmazottja, hogy mi az, ami ténylegen rossz az adott programban, játékban.
Amire még felfigyeltem, hogy Iwata stílusa inkább tárgyilagos. Az utolsóelőtti fejezetben Miyamoto Shigeru és Itoi Shigesato mesélték el, milyennek látták Iwatát, és Miyamotónál érezhetően megváltozik a stílus. Az ő írását sokkal élettel telibbnek éreztem. Egyből megláttam az ő vidám arcát, ahogy elkezdtem olvasni az ő gondolatait, és az olvasás is gördülékenyebben ment. Ez a fordítót, Oroszlány Balázst is dicséri, mert nagyon jól áthozta az írók stílusát. A fordításban nem érzékeltem hibát, viszont egy-két elgépelést igen. Például a "kockajátékos" szó a 135. oldalon "kocajátékos"-nak volt írva. A magyar nyelvnek is megvannak azok a szópárosai, amelyben csak egy apró különbség van, mégis teljesen mást jelent. De a lényeg az, hogy amíg Iwata írási stílusa tárgyilagos, visszafogott, lényegre törő, addig Miyamoto sokkal érzelemdúsabb, élettel telibb és közvetlen volt. Itoi Shigesato írása nem gyakorolt rám mély benyomást. Jó volt olvasni az ő gondolatait, ő is új meglátásba helyezte Iwata munkásságát, de konkrétan nem maradt meg az írása. A könyvben szereplő írások eredetileg itt és itt jelentek meg japánul, itt pedig angolul.
Még ami komolyan elgondolkodtatott, hogy miért van annyira kevés szó arról, hogy Iwata honnan indult. Gyerekkoráról is csak 1-2 mondat van. Iwata fájdalmasan korán, 55 évesen halt meg, és sajnos élek a gyanúperrel, hogy nem véletlen. Azt gondolom, hogy az, aki ennyire törekszik arra, hogy másoknak örömöt okozzon, és annyira dolgozott, hogy a könyv tanúsága alapján minden ébren töltött idejét megbeszéléssel, ötleteléssel töltötte, az csak valami kompenzálásból fakadhatott. Arról szinte semmi nem szó nincs, hogy ő maga mit csinált a szabadidejében, mivel töltődött fel. És szerintem azért, önmagára nem, vagy túl kevés időt fordított. Azt leszögezte Miyamoto és Itoi is, hogy Iwata nagyon meg akart gyógyulni a rákból, egy pillanatra se adta fel a harcot. A szervezete adta fel öntudatlanul...
De ez csupán egyéni teória. Az viszont biztos, hogy a videojátékipar egyik legnagyobb egyéniségét vesztettük el 2015-ben. A könyv pedig minden hibájával együtt méltó emléket állít Iwatának. Ajánlott mindenkinek, akit érdekel a Nintendo, a videojáték-ipar, de annak is, aki egy kis gazdasági, de inkább vezetői tudásra akar szert tenni.
Szerző: Hobonichi Cím: Kérdezd Iwatát Kiadó: 21. század kiadó Kiadás éve: 2021 Ár: 3.490 Forint
Jakupcsek Gabriella Magyarország egyik legismertebb televíziós személyisége, az elmúlt 25 évben több sikeres rádió- és TV-műsort vezetett. Alapvetően azt lehet mondani róla, hogy általános szimpátiának örvend, nemcsak a pozitív személyisége okán, hanem mert vannak gondolatai az életről, a világ történéseiről és ezt szerethető módon át tudja adni.
Bár ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire káros tud lenni a pozitív gondolkodás, illetve létezik toxikus pozitivitás és egy időben Jakupcsek Gabriellát is ide soroltam magamban. Valójában ezt a könyvet évekkel korábban kezdtem el olvasni (2016-os megjelenésű a könyv), de nagyjából félúton abbahagytam, mert akkor azt láttam, hogy ugyan említést tesz az élet negatív oldaláról is, de akkoriban nekem az jött le, hogy ezekből is mind olyan megoldásokat fogalmazott meg, amelyekből szintén jól ki lehet jönni, és bármi is történjék velünk, csak öröm és boldogság vár ránk. Ez zavart egy idő után, úgyhogy abbahagytam az olvasását. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy akkoriban nagyon sokat hallgattam Puzsér Róbert fejtágításait és az ő sokkal negatívabb, realisztikusabb látásmódja nagyobb hatással volt rám. De idővel rájöttem arra, hogy Puzsér a sokkal markánsabb véleménykifejtési módja is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy korábban sokkal kevesebb kritikával illettem a mondandóit.
Ma már több emberre odafigyelek és ők közösen formálják a gondolkodásomat. Jakupcsek Gabriella könyve nemrég jutott az eszembe, amikor Kádár Annamária Mesepszichológia könyvsorozatát olvastam. Ő képes volt úgy átadni a pozitív életszemléletét, hogy még ha személy szerint hiányoltam egy-két dolgot, esetleg vitatkoznék is egy-két elméletével, képes volt úgy átadni a gondolatait, hogy azok döntő többségét magamévá tudtam tenni. Nem mellesleg sokkal közelebb is áll az értékrendemhez, hiszen alapvetően én is optimista gondolkodású vagyok. Bár igyekszek úgymond "kritikusan optimista" lenni, alapvetően azt gondolom, hogy igenis ismerni kell a világ szörnyűségeit (főleg most, hogy ismét a szemünk láttára íródik a történelem), de kell legyen bennünk egy egészséges mértékű naivitás arra vonatkozólag, hogy ezt a világot tehetjük jobbá és ezért tenni is, hiszen mi értelme az életnek? Ennek szellemében bíztam abban, hogy hátha most másképp fog hatni rám Jakupcsek Gabriella könyve.
És így is lett. Ma már más volt olvasni a könyvet, valamivel jobb. Mondhatjuk, hogy rosszkor olvastam akkoriban a könyvet és most jött el az ideje. Jakupcsek Gabriella olyan kérdéseket firtat a könyvben, ami sokakat foglalkoztat, amellyel sokan találkozunk. Anyaság, anyagi javak, tanulás, illetve médiaszemélyiség lévén néhány érdekességet is megoszt velünk az általa szerkesztőségekben látott jelenségekről, eseményekről, ezekről is kifejti a véleményét. Ezeket kifejezetten jó volt olvasni, jó volt szembesülni azzal a könyv által, hogy tényleg jó példája annak, hogy vannak pozitív személyiségek a médiában, akire ténylegesen érdemes odafigyelni és arra használja a televíziós, rádiós szerepléseit, hogy olyan valódi, pozitív értékrendet közvetítsen a nézőknak, hallgatóknak, amivel egy kicsit jobb hellyé teheti az országot, nem utolsó sorban, amikben ténylegesen hisz. Még a kereskedelmi TV-s szerepléseit is jó dolgokra használta fel, nem emlékszem arra, hogy bármikor is a bulvár oldalát fogta volna meg a nyilvánosságnak és a szereplései öncélúak lettek volna. Ez átjön a könyvben is.
Mégsem mondható kiválónak a könyv. Két komoly hibája van. Az egyik, hogy írásban nem tudja átadni azokat a személyiségjegyeit, amivel azt érezteti velem, hogy érdemes odafigyelni rá. Nincs olyan szóhasználata, kifejezéstára, ami csak őt jellemezné és azt mondanám róla, hogy ez csak Jakupcsek Gabriella lehet és senki más. Ez némileg súlytalanná teszi a könyvet. Hiába olvasható, hogy világos elvei vannak bizonyos témákban, ezeket a hanglejtésével, a mimikájával együtt tudja jól átadni.
Érdemes megnézni két online műsorát, az egyik D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című online műsorát.
Illetve a Magyar Hang Kompország című online műsorát.
Az az érzelem hiányzik a könyvből, amivel a videókban átadja a gondolatait. Ráadásul markánsabban is fogalmazza meg a véleményét. Azt például érdekesnek tartom, hogy a könyvet a köztévéből való elbocsátásával kezdi, de olyan érzetet ad, mintha azt már a helyére tette volna. Ellenben ahogy beszélt róla D. Tóth Krisztának kifejezetten az jött le, hogy még mindig bántja, hogy méltatlanul küldték el onnan. Mert igaza van, tényleg méltatlan bánásmódban részesült, addig én is szívesen néztem a Ridikült, amíg Jakupcsek Gabriella vezette. A TV-n keresztül átjön az egyénisége, amit szintén fontosnak tartok az adott témában való felkészültség mellett, amiben szintén jeleskedik.
És pont abból fakad a könyv másik hibája, hogy kevésbé fejezi ki magát markánsan. A könyv minősége ugyanis változó. Az eleje és a vége nagyon jó, de a közepére rettenetesen elül az egész. Nem az a fő probléma, hogy túl sok az "azt gondolom" és a "szerintem" kezdetű mondat, hanem, hogy erősen érződik, hogy tartózkodik attól, hogy az adott témában álláspontot fejtsen ki. Ettől az egész írás súlytalanná válik. Ez valószínűleg azért van, mert pont a könyv közepén említ meg olyan témákat, mint például az anyagiak, amikről tudható, hogy sok embert (nem feltétlen csak magyarokat) triggerel. Azt éreztem, hogy szinte kínosan ügyelt arra, hogy ne bántson meg senkit, ne érje komoly támadás a könyvben megfogalmazott gondolatai miatt. Ennek oltárán feláldozta a könyv minőségét.
Pedig a könyv végére bizonyítja, hogy nemcsak markáns véleménye van dolgokról, de azt meg is tudja fogalmazni. Az utolsó fejezetben az öregedéssel kapcsolatos gondolatait a média aspektusából is megfogalmazta. A 285. oldalon írta az alábbiakat a mai fiatal műsorvezetőkről:
Manapság meg képletesen szólva elvetik a magot, majd amikor kidugja a zöld buksiját a földből, akkor fűnyíróval legyalulják úgy, hogy maximum egy centire tudjon csak kinőni, és maradjon is ugyanakkora.
Na ez az, ami rettenetesen hiányzik a könyvből. Bár valószínűleg azért is van markánsabb véleménye a médiáról, mert már több mind 30 éve benne van, tehát bőven látta, hogy hogy mentek a dolgok annak idején, mint ahogy látja azt is, hogy mennek most. Tehát Jakupcsek Gabriellának sok mindenről van véleménye, jó is, hogy megosztja velünk, mert némelyik kifejezetten értékes, szemléletet is formálhat vele. De látszik, hogy csak a médiával kapcsolatban nyilakozik meg oly módon, hogy arra tényleg felfigyeljen az olvasó. Ha több ilyen markáns gondolat lett volna a könyvben, ha bátrabban, saját szóhasználattal fejtette volna ki a véleményét, amiben tetten érhető a személyisége, akkor lett volna kiváló a könyv.
Még egy gondolatot kiemelnék a könyvből, amit szintén nagyon pozitívnak és emlékezetesnek tartok. A mikor a gyereknevelésről írt, ott írta, hogy a fiaival szokása volt az, hogy minden este leültette a őket a nagyapjától örökölt karosszékbe és ott és akkor mindent el lehetett mondani, meg lehetett beszélni. Nemcsak az fogott meg ebben a részben, hogy Jakupcsek Gabriella jó anya abból a szempontból, hogy tényleg figyelt a gyerekeire (ennek alapvető kellene hogy legyen, de sajnos tudjuk, hogy mennyire nem az), hanem hogy erre szokást, hagyományt teremtett. És pont a fentebb említett Kádár Annamária írta, hogy mennyire fontosak a szokások a rituálék, mert ezek erősítenek a személyünkben az identitásunkban. És hogy Jakupcsek Gabriella arra teremtett rituálét, hogy figyel a gyerekeire, az példaértékű.
Tehát határozottan vannak jó gondolatok a könyvben, jó volt olvasni és ha a közepe is erős lett volna, akkor könyvgyűjteményem legjobb könyvei között tartanám számon. De még így is magasan ajánlom mindenkinek a könyvet, mert egy kicsivel jobb hely lenne Magyarország, ha minél többen gondolkodnának hasonlóképp, mint Jakupcsek Gabriella.
