Több módszer is létezik önmagunk gyógyítására, ezek közül egyre több terjed könyv formájában. És mivel közérthető nyelvezetben íródnak, ezért bárki számára ajánlható. Szerencsére egyre többen fordulnak saját erőből valamelyik jó önsegítő könyvhöz útmutatásért, módszerekért, és mivel egyre többen foglalkoznak saját magukkal, ezért bátran ki merem jelenteni, hogy ebből a szempontból jobb most itt élni, mint korábban. Hiszen minden egyes ragtapasszal lelkünk sebére a Föld sebeit is gyógyítjunk egy kicsit. Több kiváló szakember nagyszerű könyvéhez volt szerencsém, de John Bradshaw: Hazatérés önmagadhoz című könyvével úgy éreztem, hogy a fejlődésem egy új szakaszába lépett.
Elementáris hatással volt rám ez könyv. Vannak méltán kedvelt és elismert szakemberek, akik felhívják a múlt jelenlétére, és hogy mennyire fontos foglalkozni a gyermekkori sérülésekkel, de ez az első olyan könyv, amit olvastam, és átfogóan a gyermekkori sérülésekkel foglalkozott. A könynek köszönhetően belső lényem egy olyan szegmensébe nyertem betekintést, ahova korábban nem volt hozzáférésem, és sok mindent megértettem magamról, a működésemről. Ahogy utaltam rá, szakaszosan volt korábban lehetőségem megvizsgálni a sebzett belső gyermekemet, de ennek a könyvnek a segítségével az egész gyerekkoromra betekintést nyertem. Ahogy felszínre kerültek a különböző gyerekkori események, úgy értettem meg egyre inkább a működésemet.
A könyv öt szakaszra bontja a gyerekkort:
Csecsemőkor: Amikor csak vagyunk a világban. Szemlélődéssel, tapintással elkezdjük felfedezni a világot, de még szorosan függünk anyánktól.
9-36 hónapos korszak (a könyv ezt totyogókornak hívja): Amikor megtanulunk járni, tehát nagyobb távot tudunk megtenni a világot felfedező utunkban.
Óvodáskor: Amikor megtanulunk beszélni, akkor verbálisan is kísérletet teszünk a világ felfedezésére. Nem utolsósorban ekkor történnek meg az első szociális kapcsolatok. A nemi identitásunk is ekkor kerül felszínre.
Iskoláskor: A tanulás és a tudásvágy időszaka. Talán ekkor dől el igazán, mi érdekel minket, merre érdemes orientálódni.
Kamaszkor: Amikor megtanulunk igazán elvontan gondolkodni, a világ dolgait más szemmel látni másképp értelmezni. Ekkor tanulunk meg igazán hosszútávon gondolkodni, aggódó szemünket a felnőttkorunkra vetni.
A könyv első részében ezen öt szakaszt részletezi. Ahol elakadás van, azokkal érdemes foglalkozni, hiszen a korregresszió egyik oka, hogy valahol megrekedtünk a gyermekkori fejlődésünkben, és psziché kényszeresen ismétel, hogy tudja pótolni a hiányosságokat.
Ezt tudja a szerző is, hiszen a könyv második részében módszereket ajánl a gyermekkori sebek gyógyítására. Ezek némelyike konkrétan a regresszió megélésére ad lehetőséget, de ezek megfelelő helyen és időben történő alkalmazása segít abban, hogy előhívva az adott korú belső gyermekünket, megértsük a gondolkodását, érzésvilágát. Ha ahhoz megfelelően kapcsolódunk, akkor módunk van rá, hogy gyógyítsuk a sebeit. A harmadik, egybe zárórészben az író saját élettörténetét elmesélve illusztrálja, hogy van mód a fejlődésre felnőttkorban is. Mert hát volt honnan indulnia a szerzőnek. Nagyon szimpatikus, hogy nem egy tökéletes gyermekkor páholyából prédikál, hanem nyíltan vállalja a saját sebzettését. Ezáltal válik hitelessé a könyv.
A könyvet áthatja a szeretet a megértés és a figyelő odafordulás. Ezt a fordító kiválóan adta át, nagyon jó volt olvasni. A nyelvezet egyszerű, közérthető, mégis minden egyes mondatában érezhető volt, hogy valami nagyon fontosat akar átadni. Nagyon szimpatikus volt az is, hogy John Bradshaw arra is felhívta a figyelmet, hogy a módszere nem az egyedüli és az egyetlen, bizonyos esetekben nem is érdemes egyedül elvégezni a gyakorlatokat, adott esetben akár más módszerrel kiegészítve. Tehát nem abszolutizálja a módszerét. Én is úgy látom, hogy csak ez a módszer nem vezet eredményre. Sőt, kezdő "önfejlesztőknek" nem is ajánlott, mert a gyakorlatok során olyan húsbavágó igazságokkal szembesülhetünk, aminek szembesülésével egyáltalán nem biztos, hogy fel vagyunk készülve. És mivel az emberek nagyja rosszul működő családban nőtt fel, ezért szinte biztosak lehetünk abban, hogy mi is találkozni fogunk olyan igazságokkal, amik fájni fognak.
De aki felkészültnek érzi magát, az ezen könyv segítségével egy ugyan fájdalmas utazás részese lesz, de ezzel együtt megadja az esélyt magának arra, hogy magára, a működésére mélyebben rálátva jobb életminőséget éljen.
Szerző: John Bradshaw
Cím: Hazatérés önmagadhoz (A sebzett belső gyermek gyógyítása)
Megjelenés éve: 2023
Kiadó: Kulcslyuk kiadó
Ár: 4.490 Forint
Alapvetően szeretem Soma stílusát. Úgy gondolom, hogy szükség van egy olyan emberre, aki önmagát szabadjára engedve fejezi ki magát. Ebbe Soma jó példával jár elő, jót tesz vele az embereknek, nem utolsósorban vannak gondolatai, amik megszívlelendők.
Mégis, ha valaki ajánlást kérne tőlem, hogy mely könyvét olvassa el Somától, semmiképp sem az Új egyensúlyt adnám a kezébe. Somáról köztudott, hogy amikor épp nem a spiritualitás rózsaszín ködjében lebeg önkívületi állapotban, akkor a nemek közti kapcsolat a fő témája. Ebben keresi azt a bizonyos új egyensúlyt, de a könyv olvasásakor nem egyszer volt olyan érzésem, hogy nem érdemes felbolygatni a természet által évezredeken át kialakított rendet. Bár Soma "eljangosított világ"-ról ír, én inkább úgy látom, hogy a világ az emberiség történelme során pont attól volt egyensúlyban, hogy mind a férfinak, mind a nőnek megvolt a maga feladata, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség fenn tudott maradni
De már csak azért sincs értelme visszasírni a régi időket, mert a világ régi rendje már egy ideje felborult. Tehát tényleg vitára, diskurzusra szorul a nemek közti kapcsolat, adott esetben érdemes új egyensúlyt keresni, de azt semmiképp nem abban a formában tenném, ahogy Soma írja a könyvében. Az jól látszik, hogy sokat olvasott a témában, széleskörű tudása van, de mivel erősen érzelemvezérelt, ezért nem képes a tudását tárgyilagosan átadni. Bár igyekezett a lényegre szorítkozni, amikor a nők társadalmi helyzetét ismertette a történelem során, itt-ott beszúrta, hogy mely férfit "büntizné" meg. Soma érzelemvezérelt mivolta abban is megnyilvánult, hogy jól ki lehet olvasni a sorok között, hogy mi az, amiért tényleg hálás, és mikor írja csak udvariasságból, hogy "örök hála", egyébként tisztán kivehető a "végre vége van!" mögöttes üzenet.
Az pedig, hogy a magyar nyelv szakralitását az "erőszakos - sok a szőre" szópárossal illusztrálja, az egyenesen alávaló és undorító! Ideje lenne végre tudomásul venni, hogy nemcsak fizikai erőszak létezik, hanem verbális erőszak is, amiben köztudottan a nők jártasabbak. Alkalmazzák is előszeretettel férfipartnerük ellen például érzelmi zsarolás képében. Az vitán felül áll, hogy alávaló az a férfi, aki bántalmazza a nőtársát, de egy rosszul megválasztott szóval is hatalmas sebet lehet ejteni. Főleg, ha nonverbális éle is van.
Persze vannak érvek a könyv olvasása mellett is. Egyrészről Soma kellemes, könnyed, olvasmányos stílusának köszönhetően gyorsan lehet haladni a könyvvel. Ráadásul, amikor a közös megegyezésre helyezi a hangsúlyt, akkor nagyon jó olvasni a könyvet.
Különböző beszélgetések és levelezések is olvashatók a könyvben, ezáltal más (sok esetben Somáéval épp ellentétes) szempontot is megismerhetünk. Kétségtelenül ezek a beszélgetések a könyv csúcspontjai. Általuk nemcsak színesebbé válik a könyv, hanem más álláspontot is megismerhetünk. Soma is szemmel láthatóan tiszteli a beszélgetőpartnerét, az ellenvetéseit meg érvekkel támasztja alá. Ezek is csak azt bizonyítják, hogy nemcsak tájékozott, de értelemes nő is, akivel adott esetben jó diskurzusokat lehet folytatni. Ő maga is említést tesz az egyes szélsőséges feminista csoportok tényleg patológiásnak nevezhető viselkedésükről, elméletükről.
Ugyanakkor nem lehet elmenni a könyv szerkesztési hibái mellett sem, sajnos nem szűkölködik bennük. Nagy probléma, hogy a bizonyos bekezdéseket sorközökkel választanak el. Ez internetes cikk esetében teljesen helyén való, de könyvben egyrészt csúnyán is mutat, másrészt megakasztja az olvasás flow-ját. Illetve szemmel láthatóan több dupla szóköz is megmaradt a könyvben.
A másik komoly hiba, hogy Soma hiába fogalmaz olvasmányosan, jellemzően a beszélt nyelvet használja a könyvben. Ennek következtében sok a töltelékszó, amikkel ugyan színesebbé tehetjük az élő beszédet, de írásban, megfelelő hangúlyozás nélkül problémás olvasni. Vannak sorok a könyvben, amiknek fele semmilyen érdemi információt nem tartalmaz.
Mindent egybevetve én is úgy gondolom, hogy érdemes változtatni a berögzült szokásokon. Érzékeny mivoltomból kifolyólag én is inkább szenvedő alanya voltam a hagyományos szemléletmódnak, nem utolsósorban jó néhány férfitársamon is azt látom, hogy nem önazonosak a felvett sztereotip férfi szerepekkel. De nem vagyok biztos abban, hogy Somát kérném meg arra, hogy "Mentsük meg a férfiakat". Legalábbis őt egyedül biztos, hogy nem.
Még élénken emlékszem gyerekkoromból arra az általános közgondolkodásra, hogy aki pszichológushoz jár, az biztosan bolond. Terjedtek is a "dilidoki"-jellegű elnevezések, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy sok ember tartózkodjon attól, hogy egy pszichológiai terápián részt vegyen. Ez a gondolkodás mára sokat formálódott jó irányba, és a HVG "A terapeuta esetei" könyvsorozata is arra hivatott, hogy tovább segítse a tévhiteket eloszlatni.
Ugyanakkor nem volt valami nagy híre ennek a könyvsorozatnak. Ha nem lenne általam két nagyra tartott országosan ismert pszichológus Lukács Liza és Orvos-Tóth Noémi is részei ennek a sorozatnak, talán soha nem tudok róla. Lényege, hogy egy egy konkrét terápián keresztül betekintést nyerhetünk abba, hogyan is zajlik egy ilyen beszélgetés. Nemcsak a beteg fejlődéstörténetét követhetjük figyelemmel, de képet kapunk arról is, hogy mi játszódik le egy terapeuta fejében, miért teszi fel azt a kérdést, amit, és miért irányítja a terápiát abba az irányba, amelybe terelte. Érdekes volt ezeket olvasni, hiszen mind a két pszichológus munkásságának is új értelmet ad. Más úgy olvasni egy terapeuta elméletét, gondolkodásmódját, ha azt egy konkrét eseten vezeti végig, és láthatjuk is annak az eredményét.
Ezért mindenkinek érdemes olvasni a könyvsorozatot, akit egy kicsit is érdekel a pszichológia és önismeret. Ugyanakkor nem igazán részletes. Online rendeltem meg a két könyvet és meglepődtem, amikor a bélelt borítékból két zsebkönyvet vettem ki... Biztos, hogy elég részletesen megismerjük benne egy-egy terápia mikéntjét? Nemcsak a könyvek mérete miatt jogos a kérdés, hanem a vastagsága miatt is, ugyanis mindkét könyv kb. 180 oldal. Legalább gyorsan kiderül, hogy mennyire részletes.
Gyorsan kitűnnek az első különbségek a két könyv között. Azonnal szembe ötlik, hogy másképp dolgozik a két terapeuta. Érdekes volt látni azt, hogy Orvos-Tóth Noémi teljes empátiával közeledik a kliense felé. Már-már attól tartottam, hogy a páciense helyett sírja el magát. Ebből kifolyólag ez a könyv valamivel bensőségesebb, jobban át is éreztem, hogy mekkora probléma egy nárcisztikus emberrel kapcsolatban lenni. Lukács Liza ellenben valamivel távolságtartóbb. Valamennyire ő is közel engedte magához a kliensét, de nála inkább azt éreztem, hogy kliens egy a többi között. Nem több, de nem is kevesebb.
Gyakorlatilag ez adja meg a két könyv közti minőségi különbség alapját. Ugyanis Orvos-Tóth Noémi könyve lényegesen jobb. Együttérzett a kliensével, megismerhettük a mélyebb gondolatait is, sokkal inkább átélhetővé tette a kliens érzelmi állapotát. Pontosabb képet kaphattunk arról, hogy mennyire traumatizálódik az, aki egy nárcisztikus emberrel él kapcsolatban. Nagyon jó, hogy a könyvben az is részletezve van, hogy mik a nárciuzmus ismertetőjegyei, mik az intő jelei annak, ha egy ilyen kapcsolatba kerülünk, mikor lépjünk ki ebből. Attól csak még több volt a könyv, hogy Orvos-Tóth Noémi a terápiás beszélgetések között praktikus formában is megírta, hogy mi történt, az oda illő témákat részletesebben kifejtett. Ugyanakkor a könyv személyes mivolta nemcsak a klienssel szemben érzett empátiában merül ki, hanem abban is, hogy Orvos-Tóth Noémi résnyire a privát életének ajtaját is kinyitja. Ír arról, hogy mily módon relaxál, hogy dolgozza fel az aznap hallottakat. Csak egy kritika fogalmazódott meg bennem a könyv kapcsán: Nincs szó a nárcizmus hátteréről. Mi játszódik le a fejében, miért lett olyan, amilyen? Vajon milyen traumái vannak, aminek következtében csak a saját látószögén keresztül képes szemlélni a világot? Nem azért, hogy az indokok felmentsék a "tettest", hanem hogy megértsük a nárcisztikus személy működését, esetleg jobban tudjuk kezelni. Ennyivel is tágabb lett volna a könyv látásmódja.
Lukács Liza könyvében mélyebben megismerjük az evészavar mikéntjét, és kellően mély ahhoz, hogy átérezzük, hogy mennyire szenved az, aki evészavarral él. De nem annyira személyes, nem annyira bensőséges. Végig lehet érezni, hogy Lukács Liza nem engedi túl közel magához a klienseit. ez egyébként nem probléma, sőt ez az általános. De Orvos-Tóth Noémi könyvéhez képest kiugró a különbség. Szerencsére megvan ennek a könyvnek is az érdekessége. Komolyan meglepett, amikor Lukács Liza elemezte, hogy valójában azzal tesz magáért az evészavaros, ha meghízik. Először azt hittem, hogy gúnyolódik, és keményen a kliens fejére olvassa, hogy jól elbaszta a fiatalkorát azzal, hogy így elhízott. A Csernus Imre könyvek utóhatásai... Ehhez képest komplexen elmagyarázta, hogy miért lehet a kövérség az autonómia kifejezésének egy módja. Illetve ebben a könyvben konkrét példát láthatunk arra, hogy néz ki egy evésnapló. Illetve nagyon jól összefoglalta, hogy az általános fogyókúrás módszerek miért nem jönnek be. Meg a távolságtartást némileg ellensúlyozza, hogy az utószóban idézett levélre Lukács Liza válaszolt, amit mindenképp szép volt olvasni. Ugyanakkor több kritikám is van ezzel a könyvvel. Ennél a könyvnél sokkal inkább kijön a "zsebkönyv-jelleg", ugyanis nem eléggé részletes. Váratlanul jött el a vége, úgy éreztem, hogy Lukács Liza részletesebben kifejtette volna az evészsavar problémáját. A végére ugyanis ugrik egy nagyot, és hirtelen véget ért a terápia. Sokáig egyenletesen halad a történet, a kliens fejlődése egy íven végighúzható. De a végére, amikor kifejti, hogy a visszaesés törvényszerű egy terápián, botlásként is felfogható, utána jelzi, hogy a kliens visszatért a fejlődés útjára, de aztán hirtelen eljött a búcsú ideje. A másik, ami nem tetszett, ő maga az étel kidobását szorgalmazta, mint a túlevés elleni "ellenszer". Nagyon nem vagyok híve az étel kidobásának, a hűtő egyik funkciója az ételek megfelelő körülmények között történő tárolása. A magam részéről szívesen megeszem a "másnapos" kajákat is.
Azt éreztem, hogy Lukács Lizánál probléma volt a terjedelem. Nagyon fontos könyveket írt, így kíváncsi voltam, hogy ez a kiskönyv mit tud hozzátenni az eddigi munkásságához. Semmit, sőt, ha ez lenne az első könyv tőle, amit olvasnék, nem énekelne a többi. De talán pont a bensőséges mivolta miatt több az Orvos-Tóth Noémi könyv. Az érzelmek beszélnek a tartalom mellett, és ez vastagabbá teszi a könyvét. Az ő könyvét mindenképp érdemes elolvasni, Lukács Liza könyvét meg úgy konstatálom, hogy ő is ember, neki is lehetnek kevésbé sikerült művei.
Mindig izgalmas, amikor egy szerző más témában ír könyvet, mint amit tőle megszokhattunk. Abban jó eséllyel más hangot fog megütni, talán a stílus is egy kicsit különbözni fog, de minimum színesebbé teszi a repertoárját. Ez ömnagában elegendő ahhoz, hogy érdeklődéssel várjam Almási Kitti legújabb könyvét, ha nem jönne még az hozzá, hogy a mérhetetlenül tisztelem a pszichológusi munkásságát. Nagyon jó tanácsokat tud adni általánosabb és komolyabb problémákra egyaránt. Teszi mindezt úgy, megértéssel, empátiával közelít az emberek felé. Ráadásul találóan, olykor humorral színesíti a mondanivalóját, így egy kicsit oldja is a feszültséget.
Almási Kitti sokkal inkább a kognitív viselkedési terápia híve, vagyis megnézi, hogy egy adott szituációból milyen más attitűddel hozhatjuk ki a legtöbbet. Meg is írta a "Bátran élni" című könyvében, hogy nem feltétlen foglalkozik a múlttal, ami nekem mindig is egy személyes kritikám volt vele kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy csak akkor lehet újfajta habitussal élni a mindennapokat, ha a múlt megfelelő módon a helyére van téve. Ezt aztán azzal rendeztem le magamban, hogy a múlt tisztázására kiváló könyveket írt Orvos-Tóth Noémi, így ők ketten kiválóan kiegészítik egymást nálam.
Ellenben most Almási Kitti tett kísérletet arra, hogy a múlt lezárásának fontosságáról írjon könyvet. Már a bevezetőben megírta, hogy egy régi ismerősével való találkozás ébresztette rá, hogy a múltjában vele bizonyos dolgok nincsenek a helyükön. Ez inspirálta könyv megírására. Tehát Almási Kitti kikötötte a hajóját, hogy a múlt és az emlékek tengerén átkeljen a túlsó partra. Időnként az időjárás nagyon viharos volt, többször fennállt a veszélye annak, hogy felborul a hajó, de több évtizedes hajóskapitányi tapasztalatának köszönhetően végül partot ért.
De valószínűleg számított az időjárási viszontagságokra, hiszen már a fülszövegben sem ígért könnyű utazást. Bár olyan fajsúlyos kijelentésekre ne számítsunk tőle, mint akár a fentebb említett Orvos-Tóth Noémitól, de ő is több időt töltött az érzelmek viharában. Volt tőle is néhány olyan gondolat megérintett, mindazonáltal nem volt annyira nehéz olvasmány. Az előző Almási Kitti könyvekhez képest valamivel nehezebb, de ha csak Lukács Liza vagy Dr. Máté Gábor könyveivel hasonlítom össze, azokhoz képest könnyedebb volt. De arra kiváló, hogy aki érintett egy-egy témában, azt mindenképp elgondolkodtassa.
És nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki úgy olvasná el ezt a könyvet, hogy ne tudna valamilyen módon kapcsolódni a leírtakhoz, hiszen szinte mindjányunknak vannak lezáratlan kapcsolatai. A ki nem mondott szavak és ki nem fejezett érzelmek pedig évek múltán is mély sebet tudnak ejteni a szívünkben. Almási Kitti 11 fejezeten keresztül elemzi a különböző eseteket, ezeket a személyes tapasztalataival teszi átélhetőbbé, és a végén hasznos és érvényes tanácsokat fogalmaz meg.
Ha van valami kritikám a könyvvel a kapcsolatban, az inkább a külsőségekhez köthető. A tördelés ugyanis nem sikerült valami jól. Az oldalak tetején is a cím túlzottan oldalt van, ahogy az oldalak alján a számozás is túlzottan alul, mintha nem lenne margója a könyvnek. Vagy az lehetséges, hogy nagyobbra tervezték a könyvet, végül kisebb lett, és nem korrigálták a tördelést utólag, vagy ez a tördelő első munkáinak egyike.
Az utóbbi is esélyes, hiszen nemcsak ez az első olyan Almási Kitti könyv, amit a Firmitas kiadónál jelentetett meg, hanem a kiadónak ez egyáltalán az első könyve. Tudomásom szerint ez Almási Kitti magánkiadója, mely vélhetőleg a későbbi könyvekről is gondoskodni fog. Ha a tördelésen a későbbiekben javítani fognak, akkor teljes értékű kiadó lesz a többi mellett.
Szerencsére a belbecs többszörösen kompenzálja a külcsín hibáit. Aki szeretne Almási Kittitől valami mást olvasni, de a tőle megszokott magas nívón, akkor magasan ajánlott ez a könyv.
Manapság egyre jobban terjed az irodalomterápia, meseterápia, egyre több ember él vele. Ami teljesen legitim, hiszen a történeteket a legtöbb esetben a való életből vesszük, így adott esetben útmutatásul szolgálhat bizonyos nehézségek, krízisek feldolgozásában. Nincs ez másképp a mesékkel sem. A mesék kiváló iránytű lehet a gyerekek számára, hogyan birkózzanak meg az első nehézségekkel, hogyan induljanak a maguk felfedező útján.
De mivel a gyerekek észjárása teljesen más, ezért mesét is másképp kell írni. Azért van annyi képzelet-szülte esemény, szereplő, mert a gyerek, főleg kicsiként még nem tudja teljesen elválasztani a képzeletet a valóságtól, ráadásul, amire nincs egzakt válasza, azt a maga képzeletével egészíti ki. És mivel a gyerek az évek előrehaladtával folyamatosan fejlődik, ezért a mesék kb. két-három évnyi korcsoportba oszthatók. Más mese ideális egy 2-3 éves gyereknek és más egy 8-9 évesnek.
A mesepszichológia elemzésére kiváló választás Kádár Annamária, hiszen végtelenül kedves és szerethető személyiség. Vele először Almási Kitti műsorában találkoztam, már akkor meglepett, hogy mennyire őszinte az, ahogy kifejezi magát.
Vele nevettem, amikor ő is nevetett, vagy valami vicceset mesélt és nekem is összeszorult a szívem, amikor életének traumáira helyeződött a fókusz. Ezután kezdtem el nézni az Erdélyi Magyar Televízió YouTube csatornáján a Pszichopercek című műsorát, ahol pár percben foglalja össze a lényeget különböző jelenségekről, amilyenek az emberek, ahogyan az emberek viselkednek. Ezekben a rövid videóban nemcsak egy szimpatikus nőt látok, hanem nagyon jól meg tudja ragadni az adott téma érdemi részét, a kérdésekre jó és adekvát válaszokat ad.
Így teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy nem hibázhatok a könyveivel. És tényleg! Bár volt még egy célom a könyvsorozatával, hogy animéket más nézőpontból is nézzek, tudjak elemezni. Az animés blogomban ennek örömére megszületett az első karakterelemzés az egyik kedvenc animém főszereplőiről, és mivel nagyon szerettem írni, ezért azt kell mondjam, hogy a könyvsorozat cél ért nálam. Sokat segített abban, hogy hogyan nézzek rá a karakterekre, a velük történt eseményekre, múltbéli emlékeikre, hogyan kapcsoljam össze esetükben a múltat és a jelent. Ennek köszönhetően a kirakós darabjait kirakva sikerült egy nagyobb képben rálátni a szereplőkre, jobban megérteni az eseményeket, levonni a tanulságot. Bár egy animét másképp kell elemezni, mint egy mesét, hiszen jellemzően tinédzserek számára készülnek, ezért a történetmesélés módja is más, mint egy meséé, de kiindulópontnak kiváló volt a könyvtrilógia.
Sőt, túl is mutatott az elvárásaimon a könyvsorozat. Sok szó van benne a gyereknevelésről és arról, hogyan érdemes a gyerekkel egy adott életszakaszban kommunikálni. Milyen mesét válasszunk nekik, hogyan olvassunk nekik mesét, sőt nagy hangsúlyt helyez a rituálékra. Ami azért jó, hiszen a rítusok csak a miénk, a mi kis közösségünké, ami identitást ad, megerősít minket. Olyanok, mint az egyes nemzetek, országok, hagyományai, az egyénnek, a kis közösségének is megvannak a maga szokásai, amit csak ők csinálnak, ami csak őket jellemzi. Identitáserősítő hatása van. Jó érzés volt gondolatban visszaidézni a gyerekkori ünnepi ebédeket, azokra való készülődéseket, a karácsonyi, húsvéti, újévi szokásokat, ami tényleg csak minket jellemzett. Illetve nekem személyesen van olyan, hogy mivel a '90-es években voltam gyerek, ezért én a szombat-vasárnap reggeli matinékon nőttem fel, amikor rajzfilmek mentek a TV-ben, illetve szombat délelőtt jellemzően könnyedebb, szórakoztató műsorok voltak. Néha most is megcsinálom azt, hogy hétvégén reggelenként rajzfilmekkel ébresztem magam, illetve szombat délelőtt, hacsak nem vagyok nagy krízisben, kizárom a problémákat és vidámabb zenéket hallgatok vagy könnyedebb témákról hallgatok podcasteket. Az internet és a számítógép világa ráadásul kedvez is ennek, hogy én magam választhatom meg, hogy mit nézek és mit hallgatok.
A három könyv jól elkülöníthető egymástól, az első könyv inkább "idealista" oldalról közelíti meg a gyerekeket. Kicsit olyan, mintha azt érzékeltetné, hogy a gyerek az gyerek, amennyire csak lehet, hagyni kell őt érvényesülni. Olyan érzetet hagyott maga után, mintha a gyerek legyen bármennyire is problémás, tele van az a ház szeretettel, ahol gyerek is van. A második könyv jobban kitér a gyereknevelés problémás részére. Amikor a gyerek túlzottan akaratos, a testvérféltékenység külön fejezetet kapott. A harmadik könyv pedig különböző gyakorlatokkal, példákkal illusztrálja, hogyan lehet a meseterápiát a gyakorlatban is alkalmazni. Különböző szertartásokat ír le javaslatként, amit a saját maga által írt mesékhez lehet alkalmazni, tetszés szerint kipróbálni őket. Nagyon érdekesek, ezek tényleg szokássá alakulhatnak az életünkben. Ráadásul ötletesek is, ilyen játékötleteket még csak nem is hallottam. Olyanok, mint a csoportterápiában a különböző szituációs gyakorlatok, ahol a résztvevők biztonságos közegben játszanak el olyan helyzeteket, amik kint a "való életben" nehézséget okozna nekik. Csak mindezt gyerekekkel, nekik szóló játékokkal, gyakorlatokkal.
Bár az első könyvről írtam azt, hogy idealista, de a másik kettő is az. Hamvas Béla idézetével kezdte a 3. könyvet: "A világot ismét a romlatlanra, az ártatlanra és a tapasztalatlanra kell bízni..." Nem idézem végig, mert majdnem egy teljes oldal a könyvben, de nyilván a gyereklélek idealista mivoltára utal. Az egész könyvsorozat erre az eszmére épül fel. Fel is merült bennem a kérdés, hogy Kádár Annamária csak a jók világát ismeri? És mi a helyzet a valóság sötét oldalával? Említi azt is, de tényleg nem ereszti bő lére. Emiatt sokáig volt olyan érzésem, hogy a könyv túlságosan naiv, de aztán rájöttem arra, hogy ez így van rendjén. Szükség van egy ilyen gondolkodásmódra is, mert ha ez minél több embert megérint, az tényleg elindíthat egy olyan lassú folyamatot, mely ugyan évtizedeken át tartana, de annak a végeredménye valóban az lenne, hogy a világ a romlatlanra, az ártatlanra és a tapasztalatlanra lenne bízva. De azért meghallgatnék egy Kádár Annamária - Puzsér Róbert beszélgetést.
Végül, amik nem tetszettek a könyvben: Az első két könyv végén van 10-10 mese, ezek nem érintettek meg engem. Olvasásuk közben nem éreztem azt, hogy visszahozták volna a gyermeki énemet és azzal a kíváncsisággal olvastam volna őket. Túlságosan azt éreztem, hogy ehhez én már túlzottan felnőtt vagyok. Pedig lehet ezt másképp csinálni. Nagyritkán, ha hallgatok valami Halász Judit dalt, vagy látom valamelyik gyerekeknek szóló előadását, mindig az a kellemes érzés jár át, hogy milyen jó volt gyereknek lenni. Itt ez nem jött át. A második, ami nem tetszett, hogy a harmadik könyvben bizonyos rituálék nekem túlzottan erőltetettek voltak. Ez az alkossunk egy kört, járjunk körbe és mondjuk, hogy "szia mese!" inkább kellemetlen volt olvasni. Meg bizonyos gyakorlatoknál is azt éreztem, hogy túlzottan le kell vedlenem gyerekbe, hogy azt tényleg szívvel-lélekkel játsszam a gyerekemmel. Pedig még azt se mondanám, hogy nem ebbe szocializálódtam bele, de ilyesmiket a barátaimmal játszottam. Talán az lehet a baj forrása nálam, hogy a szüleimmel ilyesmit soha nem játszottunk, ezért annyira élesen elkülönült nálam a gyerekkor és a felnőttkor, hogy nem bizonyos dolgokat már egyszerűen nem tudok megcsinálni. Pedig, ha valakire, rám nem lehet azt mondani, hogy nem tudok gyerek lenni, hiszen ott vannak a plüssök az ágyamon.
Ettől függetlenül jó szívvel tudom ajánlani a könyveit, mert látszik, hogy tényleg gyerekekkel foglalkozik és nagyon ért hozzájuk. Ha lenne gyerekem, minden további nélkül rábíznám, ha valamilyen gyerekekkel való foglalkozásnak Kádár Annamária lenne a vezetője. Hiszen rendkívül módon önazonos, őszinte, annyira látszik, hogy saját maga és azt csinál, amit szeret és ez különösen jó hatással lehet a gyerekekre. A könyv az általam hibáknak felsorolt tényezőket leszámítva is ajánlható nemcsak szülőknek, hanem bárkinek. A könyv pont az idealista mivoltával világít rá arra, hogy milyen az ideális gyerekkor, és ha valamit fáj olvasnunk, mert nem kaptuk meg, akkor azzal dolgunk van. És érdemes vele foglalkozni, hogy teljesebb életet éljünk. Tehát a könyvsorozat sokkal több, mint mesepszichológia. Nagyon jó tanácsok olvashatók szülői neveléssel kapcsolatban és reflexió a saját gyerekkorunkra. Ne féljünk szembesülni vele.
Ahhoz képest, hogy Lukács Liza régebb óta van jelen a nyilvánosságban, én csak néhány hónapja hallottam róla először. Dr. Almási Kitti hívta meg "A te döntésed" című műsorába és mivel Almási Kitti munkásságát követem annyira, hogy azon vendégeivel való beszélgetéseit is meghallgassam, akit nem ismerek, vagy annyira nem kedvelek, ezért megnéztem ezt is. És azt kell mondjam, hogy határozottan figyelemfelkeltő volt. Nemcsak az tetszett, amiket mondott, itt is több mindenen felkaptam a fejem, hanem át is tudtam érezni, amiket mondott.
Ekkor döntöttem el, hogy jobban fogom figyelni a munkásságát. Elkezdtem olvasni, elsőként a "Hogyan szeretsz" című könyvét digitális formában és már a bevezető olvasásánál is olyan fontos dolgokat olvastam, hogy úgy döntöttem, hogy nekem ez a könyv kell! Megvettem először a könyvet és végül annyira megragadott, hogy hangoskönyv formájában is megvettem.
Életem egyik legfontosabb könyve, amit valaha is olvastam. Olyan dolgok vannak leírva, amiket iskolában kellene tanítani. Már címben felmerülő kérdés és a borító is rendkívül beszédes, valójában tényleg nagyon nehéz megtalálni az utat egy ember szívéhez. Elég csak arra gondolni, hogy hányszor fordul elő az, hogy akaratlanul is megbántjuk azokat, akiket szeretünk, mérgesednek el kapcsolatok. És sajnos én is meg tudom bántani azokat, akiket szeretek, voltak olyan párkapcsolataim, melyek inkább miattam bomlottak fel. És nagyon tud fájni az, ha megbántom azt, akit szeretek.
Szokás mondani, hogy attól fejlődünk, hogy megbánjuk a hibáinkat. Ezt a nézetet én is osztom, én is azt gondolom, hogy az, aki a világ négy égtájára azt harsogja, hogy ő nem bán semmit, ők azok, akik igazán bánják a hibáikat, csak talán még maguknak sem ismerik be. Pedig tényleg a fejlődés lehetőségét vonják meg maguktól. Személy szerint a legnagyobb megbánásaim ahhoz kötődnek, amikor megbántok valakit. Az, hogy hibázok, azzal úgy vagyok, hogy igyekszem úgy lerendezni magamban, hogy átgondolom magamban, hogy miben hibáztam, mit tehetnék másképp és ez általában lassú folyamatokban be is következik. De az szokott fájni, ha a hibáimnak más is a kárvallottja.
A könyv első fele a négy kötődési minta részletes elemzéséről szól. Ezek az alábbiak:
Szorongó-ambivalens
Szorongó-elkerülő
Félelemteli
Biztonságos
Azt gondolom, hogy nem nehéz belátni, hogy a "biztonságos" kötődési minta ezek közül a legjobb. Nevezhetjük egyfajta végső célként is, ahogy én is tettem. Magamban leginkább a szorongó-ambivalens kötődési minta jeleit ismertem fel a leginkább és egy kötődési teszt (angol nyelvű) is ezt hozta ki eredményül. Nem érintett rosszul, érzékeltem, hogy ez a valóság, nekem inkább egyfajta megkönnyebbülés volt szembesülni vele, mert innen már csak előre lehet lépni. Ahogy olvastam a biztonságos kötődés mikéntjét, úgy érzékeltem, hogy ebből több is igaz rám (amit úgy veszek, hogy már úton vagyok felé), de még mindig jobban tudok stresszelni dolgokon az átlaghoz képest, de annyi fejlődés mindenképp van, hogy könnyebben megnyugtatom magam egy problémás helyzetben. De az út tényleg rendkívül hosszú és göröngyös. De érdemes, mert megadjuk magunknak az esélyt arra, hogy lassú, de folyamatos fejlődéssel jobb és jobb életminőséget éljünk.
Szóval én azt javaslom, hogy olvassa el mindenki ezt a részletes elemzést és ne féljen szembesülni azzal, ha nem abban ismeri fel magát, amit ideálisnak tart, mert onnan már csak egy lépés, hogy - akár segítséggel is - de elinduljunk a fejlődés útján. Tényleg megéri.
Teljes mértékig meggyőzött a könyv arról, hogy a kötődési mintáink az alapjai annak, hogy tényleg jól szeressünk. Bár erről nincs említés, de behoznék ide egy másik listát, méghozzá az 5 szeretetnyelvről:
Elismerő szavak
Minőségi idő
Ajándékozás
Szívességek
Testi érintés
Ezek közül az utóbbi időkben kiemelt figyelmet kapott a minőségi idő, mint a legfontosabb szeretetnyelv. És valóban, mert akkor érezzük, hogy igazán figyelnek ránk, hogy fontosak vagyunk a másiknak. De fontos tudni, hogy a minőségi idő is olyan, hogy nem lehet túl sokat adni belőle. Nem várhatjuk el a partnerünktől, hogy folyton ránk figyeljen és minden idejét ránk fordítsa, mert akkor nem marad energiája saját magára. Nem utolsósorban, ha nem hagyjuk a partnerünket levegőhöz jutni, az árulkodik rólunk, mégpedig, hogy dolgunk van magunkkal. Nem is kicsi.
Ez a könyv nemcsak azért nagyon fontos, mert elemzi a négy kötődési stílust, kliensei által példákkal is illusztrálja azok fontosságát, hanem ötleteket, tippeket is ad arra, hogyan fejlesszük magunkat mentálisan. Én konkrétan ebben a könyvben olvastam először úgy arról, hogy miért fontos a meditáció, hogy azt tényleg elhittem. Nem arról van szó, hogy nem vagyok spirituális beállítottságú, de igazán érvényes és tényleg valós érvet nem nagyon olvastam a meditáció és a jóga fontosságáról, csak itt. Minden ilyen valóságtól elrugaszkodott érv a belső hangra és csendre csak eltávolított ezektől. Főleg azért, mert a környezetemben azt láttam, hogy ezeket leginkább azok követik, akik nem megoldani akarják a problémáikat, hanem felületesen kezelni. Több olyan embert is láttam a körömben, akiken azt érzékeltem, hogy legfeljebb imitálják a jól érzik magukat, de nem sugárzott róluk. Tőlük azt a következtetést vontam le, hogy a meditáció, jóga egyfajta menekülés a valóság elől. Legalább akkor jól vannak magukban. De ez nem valódi jóllét, mert utána visszamennek a maguk mindennapi életébe, ott ugyanúgy mennek tovább a dolgok, mintha semmi nem történt volna.
Azt hiszem, a baj forrása ott van, hogy sokat ezeket a spirituális gyakorlatokat egyfajta végső megoldásként űzik, és úgy is kezelik, mint egyfajta megváltás. Lukács Liza volt az első, akitől, ahogy olvastam a meditációról és jógáról, érzékeltem, hogy ez nem végső megoldás, hanem segítség abban, hogy tudjunk fejlődni. Lehet, hogy mástól is olvastam már, de tőle maradt meg igazán az, hogy a meditáció segít a koncentrációban, abban, hogy a gondolataink összeszedettek, rendszerezettek legyenek. Neki köszönhetően gyakorlom és például elalvás előtt tapasztalom azt, hogy még ha rosszabb napom is volt, könnyebben megnyugszok, ezáltal könnyebben elalszok. Illetve zenehallgatás közben (főleg, ha olyan dalt hallgatok, ami nagyon fontos számomra) szoktam hagyni az elmémet, hogy járjon amerre akar. Itt is az utóbbi időkben igyekszem azt csinálni, hogy ne össze-vissza ugráljanak a gondolataim (ahogy ez lenni szokott egyébként), hanem egy adott dolgot, ami épp az eszembe jut, azon végigmenjek. Ez ténylegesen segít a koncentrációban. Az elején nem volt könnyű, de mindig egy kicsivel jobban megy.
És az, hogy ezek így elkezdtek működni nálam, tényleg nem azt jelenti, hogy ezek a végső megoldásokat nyújtanak, hanem segítenek. Hiszen még megvan az, hogy az áltaghoz képest jobban stresszelek nehezebb időszakokban, de ezeket mindig egy kicsivel könnyebben tudom kezelni. Amit még nagyon javasolt Lukács Liza, a testi érintések, az ölelések. Tényleg nagyon fontosak, azon vagyok, hogy ha majd lesz párkapcsolatom, ott a testi érintés is fontos szerepet kapjon.
Külön fejezeteket kapott a szülőkhöz való kötődésünk. Ez azért nagyon fontos téma, mert a szülő az első, akitől látjuk és eltanuljuk a viselkedési mintákat, ezért azok beépülnek a normánkba. Ezeken nem feltétlen szükséges változatni, mert tanulunk jó dolgokat szülőktől, de nagyon nehéz a szülőktől függetlenül szemlélnünk azt, hogy mik azok a belénk épült normák, amikben ténylegesen jól érezzük magunkat és mik azok, amik inkább kényszerek számunkra. Pedig ez a szülőről való érzelmi leválás első lépése. Csak ezt sokan nagyon nehezen teszik meg, mert olyan szinten szeretik a szüleiket, hogy mégis milyen ellentmondani nekik. Pedig felnőttként pont akkor "tisztul meg" a szüleink iránti szeretetünk, ha tőlük függetlenül elemezzük magunkban, hogy mik azok a jó dolgok, amikért hálásak lehetünk nekik és mik azok a rossz dolgok, amiken változtatni akarunk. És aztán, ha változtatunk azokon a dolgokon, amikben rosszul érezzük magunkat, utána megtapasztalhatjuk azt, hogy hatalmunk van a saját életünk felett, ami felszabadító. Ez segít abban, hogy megbocsássunk a szüleinknek minden rosszért, amit kaptunk tőlük, akkor alakul át a kapcsolatunk valódi felnőtt gyerek-szülő kapcsolattá. De ez valóban nagyon lassú és nehéz folyamat, Lukács Liza ezt kiválóan érzékelteti a könyvben.
A könyv hangoskönyv formájában is megjelent és azért is tartottam fontosnak megvenni, hogy anyagi támogatásommal is jelezzem, hogy mennyire fontosnak tartom ezt a könyvet. Hogy ilyen könyvre szükség van. Maga Lukács Liza olvassa fel a könyvet és tényleg hatásos. Egyébként is kellemes hangja van és tőle, mint a szerzőtől kifejezetten hitelesnek hangzik, ahogy felolvassa. Jól átadja a mondandójának jelentősségét, odavonzza magához a figyelmet.
Én őszintén remélem, hogy jelennek még meg ilyen könyvek. Ha több ilyen könyv lenne a könyvesboltok polcain, az jelezné, hogy mennyire fontos a téma és talán több ember kezdi el ténylegesen fejleszteni önmagát. Az a tudás, amit Almási Kitti és Orvos-Tóth Noémi átadnak a könyveikben, nagyon jó irány, hozzájuk csatlakozott Lukács Liza nálam harmadikként, akire ténylegesen érdemes odafigyelni, mert nagyon fontos dolgokat mond. Őszintén remélem, hogy népszerű ez a könyv és általa egy kicsit jobban odafigyelnek magukra az emberek. Akkor egy kicsivel jobb hely lenne ez a világ.
