A múlttal való szembenézés egy sajátságos formája

Egy régi könyvről szeretnék most írni, melyre több ok miatt is felfigyeltem. Eleinte azt hittem, hogy mivel ebben a könyvben egy japán lány ír könyvet Anne Frank-nak, egy holland-japán "koprodukció" lesz. Minthogy mindkét ország kultúrájában és nyelvében érdekelt vagyok, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni a könyvet.

Ám hamar kiderült, hogy itt teljesen másról van szó. Egy lány és az anyja ír, valóban naplóbejegyzés formájában leveleket Anne Frank-nak, de azért, hogy a maguk módján szembenézzenek nemzetük múltjával. Az anyának, Fukikónak érdekes felismerés volt, hogy Anne Frankkal egyidős, míg a lány, Yuko most annyi idős, mint Anne Frank volt, amikor elkezdett naplót írni. A lány 13 évesen még ugyan a maga egyszerűségével és naivitásával szemléli a világot, de már kezdi érzékelni a valóság sötétebb oldalát. Ez a könyv a maga módján egy felnövéstörténetet mesél el. Szerencsésnek gondolom, hogy a lány 13 éves, mert ebben a korban már jobban lehet mesélni tragédiákról, akár jelen esetben nagy horderejű történelmi jelenségekről is. Ebben a korban már van annyira érett a gyerek, hogy a megfelelő helyre elraktározza a látottakat, hallottakat. A naplóírás erre egy remek példa! Nagyon érdekes volt olvasni, ahogy a lány eleinte a maga naiv stílusában próbálta értelmezni a rasszizmust, a holokausztot, miközben mesélte neki a napi eseményeit, és kérdezte, hogy mit gondol dolgokról. Jobban kifejtette a japán sajátosságokat, így ez a könyv egy kis ismeretterjesztő japán kultúrából is. Élek a gyanúperrel, hogy a borítón a többször elmesélt az ördög szeme történet illusztrációja látható.

A valódi felnövéstörténet ott kezdődik, amikor Yuko szembesül a japán-koreai ellentéttel. Remekül érzékelteti a könyv, hogy van különbség aközött, hogy valamit elméletben tudunk, ahogy az lejátszódik az agyunkban, és ahogy a valóságban ténylegesen megjelent. Ott törik meg Yuko és jön rá arra, hogy minek is lett valójában áldozata Anne Frank.

Az anya, Fukiko viszont nemcsak a kora miatt láttatja teljesen más fénytörésban Anne Frank esetét, hanem mert ő maga egy országnak állampolgára volt a második világháború idején, amely Ázsiában hasonló szörnyűségeket tett, mint Németország Európában, így Hollandiában is. Ezért is fájóbb olvasni Fukiko leveleit. Felidézi a maga 2. világháborús emlékeit, hogyan járt akkor iskolába, milyen Hiroshimában élni akkor. Valamilyen csoda folytán Fukiko pont nem volt Hiroshimában az atomtámadás idején. Az ő visszaemlékezései új meglátásba helyezik az eseményeket, hiszen élővé teszik a történelmet. Azzal, hogy elmegy Auschwitz-ba, megnézni a koncentrációs tábor emlékhelyét, tulajdonképpen a saját népének múltjával is elszámol.

Történészek ugyanis előszeretettel vonnak párhuzamot a németek és a japánok rémtettei között. Japánban ugyanúgy volt náci párt a 20. század első felében, mely többek között azt hangoztatta, hogy Japán Ázsia közepe és a japánok minden ázsiai nép felett állnak. Erre egyik legdurvább példa az 1933-as Nankingi mészárlás. De a könyv nagyon jól érzékelteti, hogy a koreai diák mennyire másodrangúnak érezte magát a japánok között. Hiszen a koreaiak is kijutott a japán szörnyűségekből, például egy szigetre deportálva kasztrálták őket. Sőt, ha jól emlékszem a 20. század eleji Orosz-Japán háború egyik helyszíne is Korea volt.

A könyv tehát nagyon jó példa a múlttal való szembenézésre. Nagyon nehéz volt az anya által Auschwitz-ban látottakat olvasni, bevallom őszintén volt ott számomra néhány újdonság. Leginkább akkor jelenik meg a könyvben a német-japán párhuzam, amikor Amszterdamban egy kifőzdében egy holland férfi úgy mesélt a háború szörnyűségeiről, hogy nem vette figyelembe, hogy a két japán nőt hogy érinti a hallottak. Akkor ott a japánok egy kicsit németek voltak.

Ez a könyv Japánban egy ifjúsági regény. És azt gondolom, hogy ez helyén is való. Már adnám egy 13-14 éves gyerek kezébe a könyvet, hiszen ahogy korábban utaltam rá, egy kiskamasz már a maga szintjén tudja értelmezni és a helyére tenni a nehezebb részeket is. Azért is voltam kíváncsi a könyvre, mert az a Dr. Székács Anna fordította a könyvet magyarra, akit tanított japánul. Mondta is, hogy egyszerű a könyv nyelvezete, így a fordítás nem okozott számára különösebb nehézséget. A nyelvezet is érzékelteti a célközönséget.

Kicsit elfogultság is a könyv ajánlása, mert egy számomra nagyon kedves tanárnő fordította, de azért is ajánlott, mert új meglátásba helyezi a 20. század legsötétebb eseményeit.

Ki tette a Nintendót olyan naggyá?

Néha érdemes csak úgy nézelődni a Libriben, mert olyan könyveket lehet találni amiről még csak nem is hallottunk, pedig nagyon is szólhatnak nekünk. Oldalán láttam meg a "Kérdezd Iwatát" című könyvet, lestem is, hogy ez tényleg az az Iwata, akit én ismerek? Amikor elővettem és olvastam, hogy "A Nintendo vezetőjének bölcs szavai", nem is volt kérdés, hogy ez az az Iwata, akit én ismerek és szeretek. És mint tősgyökeres Nintendós, aki már több mint 30 éve játszik, nem is volt kérdés, hogy megvegyem a könyvet.

Iwata Satoru egy, a Nintendo rajongók körében, de általánosságban  a videojátékos világnak kedvelt figurája volt. Teljesen váratlanul ért mindenkit a 2015-ös halála. Konkrétan rövid gyászidőszak volt a Nintendósok körében, ami nem csoda. Ő vezette be a Nintendo Direct-et, mely szinte azonnal priotitást élvezett az E3 felett. A Nintendo előszeretettel jelentette be az újdonságait, aktualitásait a Nintendo Direct-en. Volt olyan, hogy ki is hagyták az E3-at, annyira nem volt jelentőssége számukra. És mivel Iwata itt is a kezmozdulataival, jellegzetes beszólásaival előszeretettel mutatta meg az egyéniségét, akkora népszerűségre tett szert a Nintendo Direct, semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy nem jelentek meg a világ legjelentősebb videojátékos Expóján, az E3-on. Iwatából áradt a videojátékok szeretete, többször volt, hogy a prezentációja során felvette az adott videojáték karakter egyéniségét. Például egy nagy banánnal a kezében jelentette be a soron következő Donkey Kong játékot. Tehát el lehetett hinni Iwatának, amikor mondta, hogy ő a szíve szerint gamer, mert minden ízében "Nintendósok" voltak a megnyilvánulásai. De az is Iwata ötlete volt, hogy meginterjúvolja egy adott játék fejlesztőit (jellemzően megjelenésükkor), a játék készítésének hátteréről. Ezek a mai napig olvashatók a Nintendo hivatalos weboldalán Iwata Asks címen. Erre utal vissza a könyv címe is. Ilyen ötleteivel egészen közel hozta Iwata a Nintendót az érdeklődőkhöz, rajongókhoz. Így nem csoda, hogy a halála megrázta a Nintendós közösséget, egy igazi egyéniséget vesztett el a cég.

Mégsem nevezhető minden egyes munkássága teljes mértékig pozitívnak. Bár Iwata elve az volt, hogy minél több embernek okozzon örömöt, akkor volt ő is vidám, amikor körülötte mások is vidámak voltak, az általa tervezett Nintendo DS és Wii megítélése erősen vitatott volt. Iwatának ugyanis feltett szándéka volt, hogy hogy egy teljesen új réteget vonzzon be a videojátékok bűvkörébe, ezért is lett a Nintendo DS és Wii annyira egyedi konzol. Ha úgy vesszük, be is jöttek Iwata számításai, hiszen olyan elképesztően sikeres volt a fentebb említett két konzol, hogy a Playstation és az XBOX bottal üthették a nyomát. Emlékszem is, hogy a heti eladások elemzésénél felháborodott Sony-sok kommenteltek, hogy lehet egy ilyen technikailag egyszerű gép, amit ráadásul normál áron adnak, ennyire népszerű legyen? Mostani fejemmel értem, hogy miért nem tetszett nekik a Nintendo elképesztő sikere, és az ő szemszögükből igazuk is volt. A Nintendo DS és a Wii tényleg egyszerű konzolok voltak. Ezt abból is lehetett tudni, hogy amikor Wii U-ra megjelentek a Nintendo DS játékok digitális formában, a méretük feltűnően kisebbek voltak, mint az előző kézikonzol, Game Boy Advance játékai. Tehát volt alapja a Playstation rajongók nemtetszésének, de ez még nem minden. Amikor Angliában voltam, és nézelődtem a használt játékok között, hegyekben álltak a használt Wii és DS játékok, egy részük még £1 sem volt. Tehát ha reálisan akarjuk látni a Wii és a DS helyzetét, végsősoron mégsem jöttek be Iwata számításai. Akik csakis és kizárólag casual játékokkal játszanak, azok nem érzik át a videojátékok valódi lényegét, így nem becsülték, hogy mire is képes valójában a Nintendo. Mondom mindezt úgy, hogy én sem vagyok sznob, hardcore játékos.

De ilyen hosszú bevezető után, nézzük is át, hogy milyen is lett a könyv. Örülünk neki, nagyon jó gondolatok vannak Iwatától. Bár a kezdetekről feltűnően kevés szó esik. Pedig kíváncsian olvastam Iwata első szárnypróbálgatásait, jó lett volna abból többet megtudni. A fókusz sokkal inkább a HAL Laboratory-n végzett munkásságán volt, illetve hogy milyen igazgató volt a Nintendónál. Végsősoron olyan egetverően nagy titkot nem tudunk meg a könyvből. De ez érthető is, az igazi vezérigazgató nem veszi elő a legélesebb kését a nyilvánosság előtt. Viszont néhány esetben túlzottan egyszerűnek éreztem a gondolatmenetét. Mintha nem vezette volna le végig. Nem gondolnám, hogy vezérigazgatóként tényleg csak ennyit gondolt, ahhoz túl jól ment a Nintendo szekere.

Ugyanakkor, amit leírt, hogy milyen elven vezette akár a HAL Laboratory-t, akár a Nintendót, egy hihetetlenül emberséges és közvetlen vezető volt. Szinte ellentmond a japán hírhedten szigorú munkamoráljának. El is gondolkodtam azon, hogy talán Japánban is megvannak azok a munkahelyek, ahol sokkal emberségesebbek a munkakörülmények, és élmény dolgozni. De hogy rangtól függetlenül mindenkit meghallgat, és megbeszéli velük a problémákat, nem parancsolgat, az mindenképp kiváló vezetői kvalitásra vall. Ahogy az is, hogy ha valakivel nem tud megegyezni, akkor mindig magában keresi a hibát. Azt keresi, miként tud az alkalmazottaival hatékonyan kommunikálni. Ez is határozottan pozitívum, ugyanakkor arról is beszélt, hogy azokkal szeret együtt dolgozni, akiknek nem kell köntörfalazni, hanem megmondhatja, ha valami nem jó. Az egyenes beszédet tartja a kommunikáció leghatékonyabb formájának, mert egyrészt világosan tudja közölni, hogy mi a baja, másrészt a változás is gyorsabban beáll, ha tudja az alkalmazottja, hogy mi az, ami ténylegen rossz az adott programban, játékban.

Amire még felfigyeltem, hogy Iwata stílusa inkább tárgyilagos. Az utolsóelőtti fejezetben Miyamoto Shigeru és Itoi Shigesato mesélték el, milyennek látták Iwatát, és Miyamotónál érezhetően megváltozik a stílus. Az ő írását sokkal élettel telibbnek éreztem. Egyből megláttam az ő vidám arcát, ahogy elkezdtem olvasni az ő gondolatait, és az olvasás is gördülékenyebben ment. Ez a fordítót, Oroszlány Balázst is dicséri, mert nagyon jól áthozta az írók stílusát. A fordításban nem érzékeltem hibát, viszont egy-két elgépelést igen. Például a "kockajátékos" szó a 135. oldalon "kocajátékos"-nak volt írva. A magyar nyelvnek is megvannak azok a szópárosai, amelyben csak egy apró különbség van, mégis teljesen mást jelent. De a lényeg az, hogy amíg Iwata írási stílusa tárgyilagos, visszafogott, lényegre törő, addig Miyamoto sokkal érzelemdúsabb, élettel telibb és közvetlen volt. Itoi Shigesato írása nem gyakorolt rám mély benyomást. Jó volt olvasni az ő gondolatait, ő is új meglátásba helyezte Iwata munkásságát, de konkrétan nem maradt meg az írása. A könyvben szereplő írások eredetileg itt és itt jelentek meg japánul, itt pedig angolul.

Még ami komolyan elgondolkodtatott, hogy miért van annyira kevés szó arról, hogy Iwata honnan indult. Gyerekkoráról is csak 1-2 mondat van. Iwata fájdalmasan korán, 55 évesen halt meg, és sajnos élek a gyanúperrel, hogy nem véletlen. Azt gondolom, hogy az, aki ennyire törekszik arra, hogy másoknak örömöt okozzon, és annyira dolgozott, hogy a könyv tanúsága alapján minden ébren töltött idejét megbeszéléssel, ötleteléssel töltötte, az csak valami kompenzálásból fakadhatott. Arról szinte semmi nem szó nincs, hogy ő maga mit csinált a szabadidejében, mivel töltődött fel. És szerintem azért, önmagára nem, vagy túl kevés időt fordított. Azt leszögezte Miyamoto és Itoi is, hogy Iwata nagyon meg akart gyógyulni a rákból, egy pillanatra se adta fel a harcot. A szervezete adta fel öntudatlanul...

De ez csupán egyéni teória. Az viszont biztos, hogy a videojátékipar egyik legnagyobb egyéniségét vesztettük el 2015-ben. A könyv pedig minden hibájával együtt méltó emléket állít Iwatának. Ajánlott mindenkinek, akit érdekel a Nintendo, a videojáték-ipar, de annak is, aki egy kis gazdasági, de inkább vezetői tudásra akar szert tenni.

Szerző: Hobonichi
Cím: Kérdezd Iwatát
Kiadó: 21. század kiadó
Kiadás éve: 2021
Ár: 3.490 Forint

Moly.hu profil | Könyv a kiadó weboldalán

Macskanovella-gyűjtemény

Újabb könyvélménnyel lettem gazdagabb Arikawa Hirónak köszönhetően, akinek második könyve jelent meg magyarul, A búcsúzó macska (Mitorineko) címmel. A könyvvel először Hollandiában találkoztam, amikor Leidenben a japán múzeumban voltam egy kiállítást megnézni. Az ottani üzletben lehetett különböző Japánnal kapcsolatos relikviákat vásárolni, japán regényeket is. Ott is izgatottam lapozgattam, nemcsak azért, mert nagyon szerettem Az utazó macska krónikáját, és mert újabb macskás japán regény, hanem elképzeltem, hogy milyen jó lesz olyan magas szinten lbeszélni hollandul, hogy azt a könyvet is gond nélkül el tudom olvasni. A holland változat azóta sincs meg, de itt a magyar is, ami nagy örömömre szolgál.

Érdekes volt olvasni a különböző visszajelzéseket, hogy sokan inkább csalódtak a könyvben. Szerették Az utazó macska krónikáját, de A búcsúzó macska mekkora csalódás volt számukra. Sokan folytatásra, vagy előtörténetre számítottak. Az utóbbit, ha úgy vesszük, mert is kaptuk, hiszen novella formájában nemcsak Nana egy történetét ismerhettük meg, hanem Satoru gyerekkori macskáját, Hachit is jobban megismerhettük. Mindazonáltal abból a szempontból igazuk volt, hogy a kiadó nem promotálta jól a könyvet. Nem kommunikálta, hogy ez egy novelláskötet, és nincs feltétlen kapcsolata az előző könyvhöz.

A könyv szerintem is problémás, de másban látom a hibát. Méghozzá a japán nevek inkonzekvens használatában. Kezdve azzal, hogy Az utazó macska krónikájában Satoru gyerekkori macskájának japánul volt írva a neve: Hachi (az most részletkérdés, hogy magyaros átírással...), de ebben a könyvben megmagyarították a nevét a Nyolc lett. Miközben Nana nevét meghagyták japánul. Ő miért nem lett Hét? Ugyanígy az egyéb japán neveket, szavakat is hol magyarosan írták át, hol Hepburnnel. Például a szerző neve is Herburn átírással van, ahogy egy-két japán szónak és névnek is. Az igazság az, hogy nemcsak azért kardoskodok a Hepburn átírás mellett, mert ehhez szokott hozzá a szemem, és borzalmasan ronda számomra a magyaros átírás, hanem azért is, mert a Hepburn átírás szinte teljesen standard (bár nem teljesen, mert például az oo, ou, oh között van következetlen használat), ráadásul jobban érzékelteti, hogy hogy kell az adott szót kiejteni. Ha magyaros átírásnak megfelelően beszélnénk japánul, azt jó eséllyel nem értenék a japánok. Egy pár név tényleg nagyon csúnyán néz ki magyaros átírással. Leginkább a "Készüke" néven voltam kiakadva. "Kikészülök-e?" jellegű kérdések jártak a fejemben és igen volt a válasz. Nem hittem volna, hogy a "Keisuke" nevet így megvariálják magyarul. Tehát azzal is baj van, hogy nincs standard magyaros átírása a japán neveknek, és akkor születnek ilyen készüke-féle "remekművek". Legalábbis én nem tudok standard átírásról és a regény tanúsága szerint nincs. De beszélgettem erről a volt japán nyelvtanárommal, Dr. Székács Anna sensei-jel, ő is inkább a magyaros átírás mellett van, mert akkor legalább körülbelül tudják, hogy kell a japán szót kiejteni. Elmondása szerint sokan még mindig rosszul ejtik ki a Mitsubishi autómarka nevét (valami "micsubicsi"). Ennél csak jobban ejthetik ki az adott japán szót, ha legalább magyarosan van írva.

Azért szántam erre külön bekezdést, mert ez is utal a trehány minőségű fordításra és arra, hogy mennyira baj az, ha ugyanattól a szerzőtől két könyvet két különböző ember fordít, főleg, ha a két könyv között van némi átfedés. Emellett volt néhány idétlen szóhasználat is, de ezeket személy szerint azért is néztem el (mint ahogy végsősoron a japán nevek inkonzekvens átírását is), mert megítélésem szerint a fordító jól átadta az szerző írási stílusát. Több kortárs japán regényt is olvastam és közülük Arikawa Hiro stílusa áll hozzám a legközelebb. Az ő tolmácsolásában élem át leginkább a történetet, érzem át a leginkább a jelentősségüket a szereplők szemszögéből.

Amit komoly hibának tartok magában a történetben, és ez már Az utazó macska krónikájában is feltűnt, hogy a szerző túlzottan a macska szemszögéből akarja a történetet láttatni. Ez alapvetően jó dolog, mert ad egy kellemes bájt a történetnek, még inkább macskás lesz. Ennek a másik oldala ugyanakkor az, hogy olyan mondatokat, kifejezéseket is ad a macska szájába a regényíró, ami minden szempontból túlmegy még a valós történetet feldolgozó irodalom keretén is. Olyan bölcsességeket mond a macska, amiken csak lestem. A 93. oldalon ez áll:

Az emberek akkor vesztették el a felnőtt-gyermek határvonalukat, amikor nem az ösztönükre, hanem a szívükre kezdtek el hallgatni. Egy képlékeny és megfoghatatlan határ mentén próbálnak felnőtté válni, amorf módon, vagyis a „felnőtt” szó alatt egy saját maguk által idealizált lényt értenek.

Egy ilyen mondás még egy olvasott embernek is dicsőségére válna, nemhogy egy macskának... Aztán amikor már a szerző is érezte, hogy az adott jelenetet már sehogy nem tudja a macska szemszögéből leírni, akkor lép be a narrátor. Ez már Az utazó macska krónikájában is zavart, mert a váltás nem volt egyértelmű és megzavart az olvasásban. Tehát a macska szemszöge nem volt mindig nyerő.

Ezt leszámítva tetszettek a történetek. Nem zavart, hogy egy novelláskötetet olvasok, ebből kifolyólag nem voltak a történetek hosszúak és mélyek. Mindenhol kerek egésznek éreztem a történeteket, jól le voltak zárva. Ahogy feljebb is írtam, szól egy történet Hachiról, szól egy Nanáról, mellette van még 5 rövid történet, melyek között semmilyen kapcsolat nincs. Azon túl, hogy mindegyik főszereplője egy macska. A macskák egyébként tényleg olyanok voltak, mint egy kisgyerekek, de azért, mert a gazdájuk annyira szerette őket, mintha a saját gyerekük lenne. Nagyon jól érzékeltette az író, hogyan csiszolódik össze a macska és a gazdája, hogyan formálják egymás személyiségét. Mindegyik novella végén azt éreztem, hogy a főszereplő egy kicsit jobb ember lett, kicsit több lett a macskájának köszönhetően.

Ezt a könyvet egy macskarajongó írta a macskarajongóknak. Mert ezeket a történeteket leginkább azok értik, akik szeretik a macskákat. Akik azon vannak, hogy valódi, szeretettel teli kapcsolatuk legyen a házikedvencükkel. Egyébként azt is számításba véve, hogy a macska tényleg független, autonóm állat, valamilyen módon tényleg kötődik a gazdájához. Először persze a tálkával, zacskó csörgetésével lehet magunkhoz édesgetni a macskát, de egy idő után ezen túlmenően is képes kötődni az emberhez. Nálam is többször volt olyan, hogy amikor megkörnyékeztem egy macskát, akkor "vidd innen a mocskos kezed!" pillantással nézett rám, de amint megvakartam a kis fejét, máris más volt a felállás. Amikor már elvettem a kezem, akkor már "hogy képzeled, hogy csak úgy abbahagyod?" arccal nézett a kezem után. Megvan a technikája, hogyan lehet kommunikálni a macskával, de ha a macska tényleg elszalad tőlünk, akkor nem érdemes erőltetni.

Ezt nagyon jól visszaadta az író. Valószínűleg ezért is érzem át ennyire Arikawa Hiro történeteit, mert ő az, aki a leginkább úgy írja le a macska-ember kapcsolatot, ahogy én magam is megtapasztaltam. De a másik ok valószínűleg az, hogy Arikawa Hiro valós történeteket ír le. A másik két japán macskás könyv, melyet olvastam: Natsukawa Sosuke: Rintaro és a könyvek hercege, valamint Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból, olyan történeteket dolgoz fel, melyek mesebeli elemekkel fűszerezve mesélnek el egy történetet. Áttételesen közlik a mondanivalójukat. Arikawa Hiro két könyve valóságosabb. Inkább a macska és az ember közötti kapcsolat lehet tündérmesébe illő, főleg azoknak, akiknek rossz emlékük van a macskákkal kapcsolatosan. Nekik valószínűleg túlzó is lesz a könyv, el is tudom képzelni, hogy nem fog nekik tetszeni. Macskarajongók viszont semmiképp se hagyják ki!

Gyorstalpaló animékből és mangákból

Mindig örömteli, ha egy könyv jelenik meg valamelyik modern szubkultúráról, hiszen az akár alkalmas lehet arra is, hogy ledöntse az őt körülvevő sztereotípiákat. Erre különösen nagy szükség van Magyarországon, hiszen nálunk az emberek alapvetően nehezebben nyitnak az új felé, ugyanakkor mivel különösen fogékonyak a negatív hírekre, jobban megmaradnak az olyan írások, amelyek habzó szájjal üvöltik, hogy mennyire káros a gyerekek számára a Dragon Ball, ezért helyes, hogy a késő esti műsorsávba száműzték. Ám ahhoz, hogy egy könyv sikerrel ledöntse a sztereotípiákat, ahhoz annak megfelelő minőségűnek kell lennie, hogy minél szélesebb közönség akarja egyáltalán a kezébe venni. Vajon az idén megjelent "A manga és az anime kézikönyve" megugrotta-e ezt a nívót?

A maga hibáival együtt ugyan, de nálam megugrotta. De csak épphogy. Mert már önmagában az problémás, hogy a kiadványt a "kézikönyv"-nek tituálják, hiszen az egész könyv zsenge 50 oldal. És ha azt hozzávesszük, hogy tele van képpel, ezért ha pusztán az információ mennyiségét nézzük, akkor nincs az a jóindulat, mely ezt a könyvet kézikönyvnek hívja. Azt viszont örömmel vettem tudomásul, hogy az információ minősége rendben van. A mennyiség következtében ugyanakkor nagyon alapszintűek az információk és valószínűleg, ha ránézünk a borítóra, könnyen mondanánk gyerekkönyvnek. Ez azért gond, mert emiatt kevesen vennék a kezükbe, holott az animékkel elsősorban is a tinédzser korosztályt célozzák meg. Mégis azt gondolom a jelenlegi ismereteim alapján, hogy bárkinek odaadnám ezt a könyvet, aki meg akar ismerkedni az animék alapjaival, mert meglátásom szerint az adott témát ha vázlatosan is, de kellően komolyan magyarázza el.

Van szó a japán képregénykészítés történelméről, egészen a kezdetektől, külön fejezetet szentel Miyazaki Hayaónak (csak azért is hepburn átírással írom a japán neveket!), bemutat három nagyhatású mangát és animét, valamint sok szó esik a nyugati művek (elsősorban a Star Wars és a Disney) és az animék kapcsolatáról. Azt elismerem, hogy az anime rajongók azon kb. 2%-ába tartozom, akik bár láttak néhány Miyazaki Hayao filmet, értik is, hogy miért tartják annyira nagyra, de személyesen nem érintették meg. De hogy a három legnagyobb hatású animék közé a Haikyuu!! (ezt főleg nem írom magyarosan!) is bekerült, azért engedtessék meg, hogy meghatódjak örömömben.

Innen mondjuk már tudtam, hogy nem fogom tudni elfogultság nélkül értékelni a könyvet, hiszen az életem része ez az anime, amióta csak ismerem. Az animéhez kapcsolódó információk korrektek, egynéhányat maga Furudate Haruichi is nyilatkozott. Úgyhogy az látszik, hogy a könyv írójának van némi ismerete. Bár pont azzal bukik el a dolog, mert lazán korrelál azzal, aminek kapcsán Peppa malacot PONT IDE hozta be példának. És nekem, aki imádja a haikyuu!!-t, duplán övön aluli, hogy pont ide került! Azért nem feltétlen jó példa Peppa malac, mert bár az tény, én magam is felfedeztem azt, amiről az író ír, amikor a karakter oldalra fordul, akkor is szinte az egész arc látszik, de a Peppa malac egyszerű rajzstílusávól kifolyólag természetes, hogy úgy látszik az egész arca, mintha oldalt lenne az orra, de az anime karaktereket ennél azért komolyabban rajzolják meg a mangakák. De nemcsak a rossz példa miatt vagyok ezen ennyire fennakadva, hanem mert pont a Haikyuu!!-ba ront bele Peppa malac...

De menjünk inkább tovább. A végén egy rövid manga rajztanfolyamon is részt vehetünk. Ez tényleg még talpalónak se felel meg. Egy-két dolgot megtanulhatunk innen is, de nem innen leszünk a mangarajzolás nagymesterei. Jó ötlet volt ide a Bakuman.-ból venni artworköt. Ez a könyv másik pozitívuma: Szinte az összes kép (a Peppa malacot kivéve!) jó helyre került, mindegyikkel közölni akar valamit az író, ami oda illik. Ezáltal is szemléletesebbé teszi az adott témát, így bár az írott információ mennyisége csekély, de a képek jól kiegészítik. Az egyedüli hátrány, hogy némely kép erősen pixeles, jó lett volna, ha erre jobban ügyelnek.

Úgyhogy nem rossz a könyv, de a hibái ellenére is azt mondom, hogy nem pusztán bővíti a magánkönyvtáram japán részlegét, de annak ott jó helye is lesz. A japán kulturális utalásokat nem is említettem, azokról is van szó a könyvben. Bár nem találtam információt a szerzőről, de el tudom képzelni, hogy anime-, mangarajongó írta a könyvet. Bár erősen gyerekkönyv érzetét kelti a kiadvány, de ajánlom akár még a haladó animéseknek is, akiknek már a kisujjukban van az egész könyv. Ha másért nem, akkor azért, hogy népszerűségével igényt keltsünk az animés témájú könyvekre. Minden ismeretterjesztő kiadványnak minimum ezt a minőséget kell felmutatnia, és akkor a helyükön lennének kezelve a különböző szubkultúrák. Bár az optimumot még nem éri el, de örömmel tudom a gyűjteményembe ezt a könyvet. Peppa malac jelenléte elfogadhatatlan!