Az első feltöltött hangfelvétel

Nagyon régóta érlelődik bennem, hogy énekeljem fel a kedvenc dalaimat, és töltsem fel. Úgy érzem, hogy ezzel tudom kompenzálni a gyerekkori álmomat, ami nem valósulhatott meg, hogy énekes legyek, hogy ily módon mutassan meg az énekemet a nagyvilágnak.

Első alkalommal Okui Masami dalt énekeltem fel, melynek címe, Kagen no Tsuki. Ez egy lassú ballada. Két okból választottam ezt a dalt. Egyrészt azt mondják, hogy jobban áll nekem a lassú, ballada, mert jobban bele tudom élni magam érzelmileg, másrészt meg ezt a dalt már betéve tudom, így ezt nem kellett gyakorolni, hogy el tudjam énekelni. Illetve hazudok, mert próbálni kellett, mert többször elcsúsztam a kezdéssel, vagy amikor lépegetni kell felfelé a hanggal, azon kapom magam, hogy még mindig a mély hangot éneklem, holott magasabban kéne lennem, és akkor egyszer egy ugrás a csúcsra. Ezt nem így kéne. Ezeken csiszolva végül ezt sikerült összehozni:

Az az igazság, hogy nagyon jó érzés ezt így összehozni, ugyanakkor áttörtem azt a falat is (nevezzük így a félelmet), hogy visszahallgattam a saját énekhangomat. Rettenetesen zavarba ejtő volt. Azt hallom magamon, hogy jól kijöttek a hangok, de ami zavar, hogy naivitást hallok az énekemben, meg hallom, hogy nincs karizmám. Az, amire azt mondják, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki énekes legyen és maradjon.

Azt elismerem, hogy volt idő, amikor nehezemre esett tudomásul venni, hogy nem valósulhat meg az, hogy énekes legyek, de ezt mára elfogadtam magamban. Egyrészt rettenetesen ijesztő látni, hogy mi lesz azokkal az énekesekkel, akik nem tudják feldolgozni a sikert. Mert a siker feldolgozása legalább akkora feladat, mint a kudarcé, hogy ne szállj el magadtól, hogy ember maradj. Az, hogy sok előadó a drogokhoz nyúl, az is azt gondolom, hogy azért van, mert a hangfelvételek, a próbák, koncertek annyi idejét elveszik egy-egy előadónak, hogy nem jut ideje magára, arra, hogy kikapcsolódjon, ezért drogokkal kompenzál, mert akkor legalább el tudja engedni magát. Másik, hogy pont emiatt veszíti el sok ismert ember a barátait is, mert nincs idő rájuk. A koncerten a rajongók szeretete véleményem szerint nem kompenzálja ezt. Az, hogy sok ezer ember szeret téged, az nem olyan, mint egy kisebb baráti társaság, ahol tényleg odafigyelnek rád. És a magyar zenei világ mennyi árnyoldaláról lehet olvasni a kedvenc magyar együttesem az LGT: És ilyen a Boksz? című könyvében. Egyrészt, amikor próbálkoztak Amerikában, az nem sikeróült, másrészt meg amikor befutottak, akkor is a hanglemezkiadó cég olyan feltételeket szabtak ki nekik, amiből az jött le, hogy nincs meg annak a tisztelete, hogy ők népszerűek, többszázezer lemezt eladtak, és akkor ne is beszéljünk arról, hogy mennyire progresszív az, amit énekeltek az évtizedek során. És ez még az előző rendszerben volt. Mik vannak manapság...

Ezért nem sajnálom, hogy végül nem lettem énekes. Meg azt gondolom magamról, hogy nem vagyok annyira erős személyiség, ezért ha tényleg megcsinálom azt, hogy gyerekkorom óta folyamatosan járok énektanárhoz, képzem a hangom, megtörténik az, hogy befutok, ismert leszek, mostanra biztosan teljesen más ember lennék, mint aki végül lettem. Rosszabb lenne minden. Úgyhogy így van jól, alkalmanként meg töltök fel majd dalokat.