Bocsánat, hogy nem volt egy pár napja tematikus post, csak hát a videojátékok terén kissé mélypontra kerültem. Ebben nagymértékben közrejátszik a sorozatos Brawl-kudarc. Rossz érzés tudni, hogy próbálok hozzáállni hardcore szinten a játékhoz, és azt érzem, hogy nincs fejlődés. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a BigN-esek közül, akik profik, nagyrészt sem azért profik, mert annyira jól verekednek, hanem taktikáznak, kijátszák az ellenfelet. Egy példa: A Zeldás Bridge of Eldin pályán azt csinálják, hogy kiállnak a pálya szélére, kicsalogatják az ellenfelet, és egy könnyed ütéssel kiütik a pályáról. Nem vagyok híve taktikázásnak. Szerintem, ha nagyon akarom, ezt még én is meg tudnám csinálni, nem kell ehhez nagy művészet. A másik, amit a profik szoktak alkalmazni nálunk, az a közelharc kerülése. Nagyrészt olyan karaktereket választanak, akikkel messziről lehet lőni, pl. Wolf, Toon Link, Pikachu. Na jó, Pikachut én is szeretem használni, amikor nem komolytalanul játszok. Biztos vannak olyanok, akik nagyon jól verekednek. De nem szeretek ilyenek ellen harcolni, és ha egy négyes elleni harcban kettesben maradok egy ilyen emberrek, akkor inkább az öngyilkosságot választom (kimegyek, vagy leugrok a pályáról). De elgondolkodtat, hogy feltétlen jó ez a módszer? Úgy vagyok vele, hogy ha alulmaradok, akkor nem lenne jobb egy számomra kellemesebb veszedelem, mint egy megalázó, ha ő így is úgy is nyer? Hát kaptam durva szavakat emiatt. Jó, ismerem azokat a mondásokat, hogy soha ne adjuk fel, meg küzdjünk a végsőkig, de egy velem nem egyenrangú ellenfél ellen, akik egy másik TV előtt röhögnek, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, nem gondolom azt, hogy méltó ellenfél lennék nekik. Aztán belegondoltam abba is, hogy lehet, hogy azzal, hogy félbehagyok egy harcot, vagy feladom, azzal a többieket is (kis túlzással élve) megalázom. Lehet, hogy más szempontból is jobb lenne, ha nem adnám fel, mert ha biztosan veszítek, akkor már csak azért is érdemes lenne továbbfolytatni, hogy mire megjelenik a nagy GAME felirat, az ellenfélnek hány élete, és hány százaléka van, ebből is kivehető valami fejlődés. Bár ha jól végzek az nem feltétlen az én érdemem, hanem a másik fél hibázott. De ezen elgondolkodva mindenképp jobb lenne folytatni. Az már bebizonyosodott egyszer, hogy (ezt minden szerénység nélkül kijelentsem) tudok nagyot robbantani. 2007. októberében elkezdtem keményen harcolni a Mario Kart Double Dash!!-ban, és pár nap alatt néhány pályán elértem a profi szintet. De akkor szinte égtem a vágytól, hogy nagyon jó legyek, és 100%-ig csak rá koncentráltam. De manapság még Zeldázni se nagyon visz rá a lélek. Pedig többször belegondoltam már, hogy mennyi restanciám van: Majora's Maskben megölni a Woodfall Temple főbossát, a Master Questben a Jabu Jabu főboss megölése, Twilight Princessben az első farkaskalandok, vagy akár a Wind Wakert is folytathatnám, hisz kész a Tower of the Gods. De hiába érzek magamban elszántságot, hiába nézem a játékok, tokját, dobozát, valamiért nem jutok el odáig, hogy játszak. A Brawl általi kudarc mintha teljesen elment volna a kedvem a játékoktól. Nincs jól ez így. Megint érezni akarom azt, hogy teljesen lázba hoz a játék. Az utóbbi időkben gyakran eszembe jutottak azok a Mario Kartos idők. Nagyon jó volt. A Zeldás időktől eltekintve, az volt az utolsó olyan eset, hogy azt éreztem, hogy igazán jó játékosnak lenni. Ha újra átélhetném megint azt az időt, minden sokkal másabb lenne, nemcsak nekem lesz jobb, hanem a többieknek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése