Metamorfózis

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A “mesehős” szót természetesen átírhatjuk “anime hős”-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy “miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?” Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: “A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik.” Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett… Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az “Oikawa Tooru nem zseni” címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy “a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk”. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: “Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre.” Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

JAM Project: DRAGONFLAME kislemez

Annak ellenére, hogy nagy JAM Project rajongó vagyok, kevés kiadványom van tőlük eredetiben. Konkrétan ez a harmadik kislemez, ami megvan tőlük és nincs is más. Pedig van vagy 20 stúdióalbum, több mint 70 kislemez, plusz a koncert DVD-k és Blu-rayek. Valamiért nem akarom úgy begyűjteni a teljes diszkográfiájukat.

És az igazat megvallva ezt a kislemezt se vettem volna meg, ha elérhetők lennének a karaoke verziók. 2017 februári megjelenésű ez a kislemez, de a dalok karaoke verzióit konkrétan csak ma hallottam először. Azért vettem meg végül, mert annyira szeretem a második dalt, hogy megvettem a kislemezt azért, hogy halljam végre a karaoke verzióját. De végül több értelme is lett a kislemeznek, ugyanis a címadó dalt is mélyebben megismertem a karaoke verziója által és szinte megszerettem. Alapvetően a DRAGONFLAME olyan érzetet ad, mintha korábbi JAM Project dalokból ollózták volna össze. Semmi új nincs a nap (dal) alatt, ha csak felszínesen hallgatjuk, hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy ilyet már hallottunk korábban. Ha egy ilyen dalnak mégis esélyt akarok adni, általában azt szoktam csinálni, hogy fülhallgatóval elmélyülten hallgatom a dalt és keresek benne olyan dallamot, taktust, ami által egyedi, emlékezetessé válhat a dal. Lényegében a DRAGONFLAME-ben is megvannak ezek a részek, de az az igazság, hogy ezt a dalt is igazából csak ma fedeztem fel. Ugyanis nem a szóló zene adja a dal igazi lényegét, hanem a háttérben hallható zene. Csak a karaoke verzióban hallottam ki azt a szintetizátor hangzást, ami a valódi erejét adja a dalnak. Ezt a vocal változatban nem hallottam ki, de ha az nem lenne, nagyon hiányozna a dalból. Mert a gitárszóló az olyan, hogy jól szól, de nincs benne emlékezetes dallam. Az meg a JAM Project dalok egyik alapfelszereltsége, emiatt is tűnik úgy a DRAGONFLAME, mintha korábbi dalokból rakták volna össze. Leginkább a háttérben hallható zenei elemek teszik egyedivé a dalt, amire érdemes felfigyelni. Élek a gyanúperrel, hogy a dal nem választható el a ZERO -DRAGON BLOOD- doramától, amihez írták a dalt. Bár nem láttam még a doramát, de arra tippelek, hogy a doramához van köze azoknak a bizonyos zenei elemeknek, amik egyedivé teszik a dalt.

De nemcsak ez, a borítót is gyönyörűnek tartom. A kék sugárnyaláb nagyon szépen mutat a borítón, ahogy az együttes tagjai is abból “nőnek ki”, a robot is nagyon jól ki van dolgozva. Annyira stílusos, hogy kifejezetten inspirál arra, hogy megnézzem a sorozatot. Szinte művészi szintre emeli az otaku-létet.

Azt nem mondom, hogy az összes JAM Project kiadványt be fogom szerezni, mert szinte ki lennék semmizve, de ami ezt a kislemezt illeti, örültem a szerencsének.

Második mesepszichológia könyv

A Libri akciójának és a törzsvásárlói pontjaimnak köszönhetően olcsón meg tudtam szerezni Kádár Annamária: Mesepszicholgógia 2 könyvét. Kíváncsi leszek rá, olvasom az 1. kötetet és nagyon tetszik. Ugyan még nem kaptam választ a kérdéseimre, de amit eddig olvastam, az kifejezetten hasznos, mert nagyon jól megírja, hogyan működik a gyermeki elme. És ahogy visszagondolok arra, én hogyan gondolkodtam gyerekkoromban, vagy az én gyerekkorom miben volt más, több olyan kérdésre választ kaptam, amiről nem is gondoltam, hogy esetleg releváns lehet. Márpedig az. 87 oldalt olvastam el az első könyvből és eddig ugyan mást kaptam, mint amit vártam, de azok is hasznosak és értékesek voltak.

Inkább az kezd egyébként kirajzolódni, hogy nem közvetlen fogok választ kapni a kérdéseimre, hanem tovább kell gondoljam az olvasottakat. Mindenesetre érdekes volt ezt a videojátékokra kivetíteni és végiggondolni azt, hogy Tajiri Satoshi is úgy találta ki a Pokémont, hogy gyerekkorában bogarakra vadászott és közben figyelte az állatok viselkedését, ahogy Miyamoto Shigeru is úgy találta ki a The Legend of Zelda játékokat, hogy szeretett kalandozni és ezeket egészítette ki a saját fantáziáival. Tehát a nagy Nintendo sorozatok is hasonló fantázia szüleményei voltak, mint a meséké.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy videojátékok más módon is leképezhetik a való életet. Jó ideje így játszok Tetrist. Adott a terület, adottak az alakzatok, magunk döntjük el, hogy a lehetőségeinkhez mérten hova helyezzük azokat, hogy aztán egymásra téve minél több sort rakjunk ki. Az alakzatok viszont teljesen véletlenszerűen jönnek, ahogy az életben is a különböző események, egyáltalán nem biztos, hogy pont az jön, amelyikre épp a leginkább vártunk, amire a leginkább szükségünk van. Ez is olyan, hogy akkor abból mit hozunk ki? Van úgy, hogy egy alakzatot rossz helyre teszek le, azon már nem lehet változtatni, de a többivel ki lehet javítani. Ha pedig betelik a terület, az mintegy az élet végét jelképezi.

Az viszont csak most jutott eszembe, hogy a Super Nintendós F-Zero játék szintén lehetne egy leképezése a való életnek. Ez egy nagyon nehéz játék: Gyorsak a kocsik, trükkös a pályavezetés, a pályaelemek szintén nehezítő körülmények, nem is beszélve az ellenfél kocsikról és versenyzőkről, amelyek szándékosan jönnek nekem, hogy megemlegessem a versenyt. Most jutottam el odáig, hogy az F-Zero annak az analógiája, hogy milyen az, amikor igazságtalan velünk az élet. És ilyen nehéz és igazságtalan körülmények között kell nyernünk. Kitaláltam, hogy a következő YouTube videóimban azt fogom megcsinálni, hogy mindegyik kocsival, végigmegyek mindegyik bajnokságon mind a háron nehézségi szinten. Tudatosan fogom figyelni, hogy meddig jutok el. Ha elég messzire jutok ilyen körülmények között a saját vezetési stílusomból a legtöbbet kihozva, azt egyfajta inspirációnak fogom fel, hogy ezen túl a való életben is jól kezelem a nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben megőrzöm az egyéniségemet. A különböző kocsik különböző tulajdonságai pedig a személyes adottságok. Itt az első videó.

2006 óta van meg a játék, olykor előveszem, mint szórakozás, olykor magasabb szinten játszva, de soha nem sikerült a nehéz szinten végigjátszani. Most játszok ezzel a játékkal először így tudatosan. Aztán lehet, hogy pont ennek köszönhetően fogom tudni végigjátszani.

Nem hittem volna, hogy a mesepszichológiából eljutok a videojátékokig, de hát igazából nagyon is van kapcsolat a kettő között.

Első gondolatok az új Nox albumról

Meglepődtem, amikor láttam, hogy 13 év után új albummal jelentkezett a Nox. Szerettem őket annak idején, most is őrzöm a CD-iket, kazettáikat. Úgy olvastam, hogy az együttes véglegesen feloszlott, és mivel Péter-Szabó Szilvia időközben önállóan jelentetett meg stúdióalbumokat, lezártnak gondoltam a Nox történetét a magyar popzenei életben. Ehhez képest visszatértek és új albummal jelentkeztek.

Stilszerű a "Főnix" cím, kíváncsi voltam, hogy mivel születtek újjá. Első végighallgatásra nem rossz, vannak dalok, amik emlékeztetnek arra, hogy miért is szerettem annak idején az együttest. De az album összességében erősen félkész érzetet ad. 11 dal összesen 40 perc… Nem rajongok a rövid albumokért és ez az album bizonyítja, hogy miért. Több olyan dal is van az albumon (például a “Hazaút” és a “Boldog” című dalok), melyeknél azt érzékeltem, hogy nem ért véget a dal, csak abbahagyták. Lazán továbbgondoltam magamban, azok a dalok lehettek volna akár 5-6 perc hosszúak is.

Mert az világos, hogy egy dal akkor lesz rádióbarát, ha nem (sokkal) hosszabb 3 percnél, adott esetben könnyed, vidám hangulatú. Tehát beleillik a kereskedelmi rádió miliőjébe. De egy album más abból a szempontból, hogy azt jellemzően azok hallgatják, akiket jobban érdekel az adott előadó munkássága. És persze, vannak olyan gondolatok, amiket ki lehet fejezni 2-3 percben is, azokat nem érdemes túlspilázni. De vannak olyan témák, amiket szövegileg és zeneileg is komolyan ki kell dolgozni ahhoz, hogy dal formájában teljes értékű legyen. Nagyon tudom becsülni azokat az előadókat, akik az elejétől a végéig ki tudnak tölteni tartalommal akár 7-8 perc hosszú dalokat is.

Ezen a Nox albumon is bőven megfért volna egy-egy hosszú dal, és akkor sokkal jobb lett volna az összkép. Azzal nincs bajom, ha egy-két rövidebb rádióbarátabb dal egy lemezen. A rádiókban felhangzott dalok lényegében olyanok, mintha egy társaságban csak a jópoziós énemet mutatom meg. Külön leleményes az, ha valaki az egyéniségét is megmutatja ezekben a dalokban. De albumot jellemzően azok vesznek, akiket komolyabban érdekel az adott előadó munkássága. Mondhatjuk erre azt is, hogy barátságot kötünk velük, akivel megosztjuk a személyes gondolatainkat úgy, ahogy azt gondoljuk. Ezek lehetnek azok a komolyabb, komplexebb témát feldolgozó, hosszú dalok. De egy 40 perces album inkább emlékeztet a rohanó világunkra, ahol nincs idő egymásra. Vagy akár mondhatnám a közösségi oldalak hatásait is, hogy túl sok információ vár még rám, nincs időm fél percesnél hosszab videót megnézni, pár sornál hosszabb írást olvasni. És egy ilyen félkész albumért elkérnek 6.499 forintot… Az új Ganxsta Zolee album volt 2.399 forint és az sokkal tartalmasabb volt. Azt minden további nélkül megvettem, de ha a Nox CD marad ezen az áron, akkor marad a boltok polcain is. Kár érte, pedig most is szívesen veszek CD-ket. Akár magyart is, ha annak megfelelő minőségű.

Három könyv egy áráért

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin’s Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl “sikítozása”. Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin’s Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.

Monitor pótolva

Eseménydús volt a mai nap, ismét van monitor a számítógéphez. Merthogy nem Békéscsabán vettem, hanem Nyíregyházára mentem el érte. Jófogáson találtam és annyira jó áron adta, hogy még diákjeggyel együtt is megérte elmenni érte vonattal. Ez egy Philips 22B8LJEB/00 modell, 2018-ban jelent meg. Ahogy elnézem, még most is lehet kapni. Egész magas áron tartja magát, ehhez képest én 20.000 forintért vettem. A Ke Comp-ban volt eladó, számítottam is arra, hogy egy üzletbe lépek be, ehhez képest egy magánlakásban voltam, annak is a hátsó garázsában. Oda van betuszkodva minden eladó gép, laptop és monitor. Kicsit kellemetlen volt, mert tényleg eléggé tömören volt ott minden szinte egymásra téve. De az eladó rendes volt. Mondta, hogy régen volt üzletük, de bezártak és a megmaradt készletüket adják el Jófogáson. Nos, meg kell hagyni, ez jó vétel volt. Ahogy szétnéztem, keresve se találtam ennél jobbat. Ki is lehetett próbálni: nem volt pixelhibája, külsőre is sértetlen, úgyhogy maximálisan elégedett vagyok vele. Remélem, hogy sokáig fog szolgálni. Annak ellenére, hogy TN-paneles monitor (ezt szokták a legkevésbé méltatni), talán az összes monitornak, mely nekem valaha volt, ennek van a legszebb a képe. Van saját hangszórója, VGA, DVI, 2 HDMI bemenete van, Jack csatlakozó is van benne, de olyan monitort még nem láttam, melyben USB-csatlakozó lenne. Nem is egy van benne, hanem rögtön négy… Mehet egyből a monitorból a videó. De hogy négy USB… Valaki komolyan mondja meg, hogy mi másra lehetne még USB-t monitoron használni? Egy is ajándék lenne, de ennek négyszerese? … Igazán zavarba vagyok, hogy milyen jó vételt csináltam. Igazából sokkal jobb ez a monitor, mint amit Hollandiában hagytam.

És ha már itt vagyok, akkor élek a lehetőséggek, hogy Nyíregyházán is kicsit szétnézzek. Soha nem voltam még ebben a városban. És megmaradt Hollandiából az a jószokásom, hogy lefényképezek mindent, ami tetszik. Ezt a buszpályaudvarnál láttam.

Petőfi szobor, körülötte szép virágágyás. Kéretik ilyet Békéscsabára is! Ez is nagyon tetszett.

Ilyesmi mondjuk van itt is, de annyira megszoktam már, hogy elmegyek mellettük. Itt meg, mint “idegen” város, egyből rácsodálkoztam.

Végülis csak elsétáltam a monitorért, meg vissza. Nem volt közel, úgyhogy szép kis túra volt. Összességében tetszett a város. A Google térkép vezetett az odaúton, de annyira könnyű volt, mert sokáig egyenes volt az út, hogy visszafele navigáció nélkül, gond nélkül visszataláltam a vasútállomásra. A vonatúton meg lefoglaltam magam tanulással, játékkal, olvasással.

Megérte elmenni a monitorért. Tökéletesen működik, emellett, kirándultam egyet. Jártam egy olyan városban, ahol soha nem voltam. De akármennyivel is jobb, mint az előző, legközelebb jobban meggondolom, hogy mit hagyok el, ha arra kényszerülök. Mert még így is sajnálom a másik monitort. Hosszútávon veszek műszaki cikkeket, legalább 5 évre, de inkább még hosszabb időre. Még akkor is, ha használt. Remélem, több ilyen bakit nem fogok elkövetni.

Hazautazás

Na most aztán kivonatoztam magam rendesen, visszatértem most Magyarországra. Sok cuccom maradt még Hollandiában. Egy részét DPD csomagküldő szolgálattal küldettem haza, ezek úton vannak. Nagyjából sikerült annyit hazaküldeni, hogy a többiről ránézésre azt gondoljam, hogy el tudom őket egyedül is vinni.

Aztán végül ennyi csomaggal jöttem haza.

Ezt mind egyedül. A két bőrönd nagyon nehéz volt… Sőt, minden nehéz volt. A vállamat és a hátamat egy darabig nem fogom terhelni, hogy regenerálódjanak. És még csak nem is ennyivel indultam el, hanem plusz egy csomaggal. Alphen aan den Rijn-ből Utrechtbe 0:39-kor indult az utolsó vonat, azt hittem, hogy ha 23:45 körül elindulok, akkor kényelmesen elérem, mivel számítottam arra, hogy lassan fogok ennyi csomaggal haladni. Átlagban 20-25 perc az út gyalog a vasútállomásig onnan, ahonnan laktam. De lett kb. 70 perc. Ugyanis annyira nem tudtam haladni, hogy úgy kellett csináljam, hogy a felét elvinni valameddig (kb. 50 métert haladtam), majd azt le, vissza a másik feléért és előre menni 100 métert, aztán vissza az elsőért, újabb kb. 100 méter. Tehát lényegében kétszer tettem meg a távot a volt albérlettől a vasútállomásig. Így a vonat természetesen nélkülem ment el. De nem votam elveszve, mert ment a 870-es busz a Schiphol repülőtérre és onnan ment vonat éjjel Utrechtbe. 1:18-kor indult a busz és rendben odaért a repülőtérre. Aztán, ahogy láttam, hogy mennyi helyet foglal az a rengeteg minden, amit magammal vittem és mennyit szenvedtem, mire odaértem a buszpályaudvarig (természetesen itt is a vasútállomás mellett van), úgy döntöttem, hogy megszabadulok néhány dologtól.

Mert már a buszról való leszállás is borzalmasan nehéz volt. Ennek jegyében lettem szegényebb egy nagy LIDL-ös táskával, benne a Philips monitorral, a Logitech billentyűzettel, valamint azokkal a kajákkal, amik még az albérletben maradtak (amiket megcsinálhattam volna itthon, tehát, nem az útra vettem). Az előbbi kettőt nagyon sajnálom, mivel nagyon jók voltak és hosszútávra vettem őket. De ott és akkor nem találtam mást, amivel könnyíthetnék a helyzetemen. Aztán persze itthon, amikor szétpakoltam, láttam olyan dolgokat, amiket kevésbé sajnáltam volna, de ahhoz nagyon szét kellett volna pakolni. Idő lett volna rá, hiszen 1:57-kor érkezett meg a busz a repülőtérre, a vonat meg 3:13-kor indult. Igazából nem stresszben voltam, de ez is egy olyan szélsőséges helyzet, amiben, ha ott és akkor jól döntöttem volna, akkor sokat menthettem volna a helyzeten. Ez hiányzik belőlem, ebben szeretnék fejlődni.

A vonat negyed órás késéssel érkezett meg, de az út rendben volt. 4:17-re érkezett meg Utrechtbe. Úgyhogy volt majdnem 2 órám a vonat indulásáig. Nagyon nem volt erőm bármit is csinálni, mert fáradt voltam, ugyanakkor aludni se mertem, nehogy elvigyenek valamit. A vonat 6:09-kor indult Eindhovenbe, ott 21 percem volt az átszállásra. Bár nagyon nem kellett átszállni, mert a vonat Venlóba ugyanarról a vágányról indult, ahol leszálltam.

Venlóban volt nagyon durva, mert eredetileg 7 perc lett volna az átszállás, de mivel 3 perc késéssel érkezett meg a vonat, ezért 4 perc alatt kellett eljutni a 3. vágányról az 1. vágányra. Az volt a szerencse, hogy volt lift. Mivel az nem kérdés Hollandiában, hogy működik-e a lift, ezért életet mentett. De igen messze volt a vonat a lifttől, ezért mindennel együtt rohanni kellett. Nagyon rossz volt az az érzés, hogy nincs pihenés, mert ha elmegy a vonat, akkor órákkal hosszabbodik meg az út. Mellettem egy ázsiai férfi is sietett a vonathoz. Nem vett el tőlem egy csomagot sem, hogy segítsen, de azt megtette, hogy a lépcsőn állva ott tartotta a vonatot, amíg oda nem érek. De ennyi cuccal rohanni a vonathoz, olyan volt, mintha valami hadseregben lennék kiképzésen. Borzalmas szenvedés árán meglett a vonat, de úgy kell elképzelni, hogy amint felszálltam, már jelzett is, hogy zárják az ajtót és indul a vonat.

Innen Düsseldorfba vezetett az út. Kicsit aggódtam, hogy fog-e késni, az elmúlt hónapok német tapasztalatai után, de ez nem történt meg. 15 perc volt Düsseldorfban az átszállás. Fővasútállomás lévén volt lift és a működése Németországban sem kérdés, ezért kényelmesen elértem a vonatot. 9:24-kor indult és ez már egyenesen ment Bécsig. 18:47-re érkezett meg. Jó dolog bő 9 órán át vonaton lenni. El tudom tölteni az időt, nekem nem probléma, ha sokat kell utazni. Tudtam egy kicsit aludni, úgyhogy egész jó állapotban érkeztem meg Bécsbe. Itt kellett bizalomjátékot játszani, mert rengetegen utaztak ezért kellett helyezkedni, illetve helyet a bőröndöknek csak tőlem távol tudtam találni, mivel útban nem lehettek. De mivel sokak bőröndje volt a tulajdonosától távol, ezért nem éreztem, hogy nagyon aggódnom kellene. Egyszer, kb. másfél óra múlva azért rájuk néztem és a helyükön voltak.

Bécsre már elfogyott a kajám, ezért bementem az Intersparba venni néhány dolgot. Itt már azért nem voltam annyira fáradt a rengeteg csomaggal, mert megnyugtatott, hogy egyrészt jó volt az út, másrészt mindjárt vége. De ha úgy vesszük, ekkor már 19 órája úton voltam. Az volt a szerencsém, hogy az itteni vonat Bukarestig ment, ezért azt gondoltam, hogy elmehetek ezzel egyenesen Szolnokig. Békéscsaba után vágányzár van, ezért terelőúton, Berettyóújfalu felé jár a vonat, egyébként ez az a DACIA nemzetközi gyorsvonat, mely eredetileg Bécstől Békéscsabán át megy Bukarestig. Nem egészen úgy volt, ahogy elgondoltam, mert egy magyar kocsiba szálltam be, melyet Budapesten lekapcsolnak, ezért amikor megérkezett 22:20-kor a vonat Keletibe, át kellett mennem egy hátsó, román kocsiba. Azzal mehettem el Szolnokig. Egy férfi volt a fülkében, aki szintén Békéscsabéig ment. Felajánlotta a segítségét, meg egész jókat beszélgettünk az úton, annak ellenére, hogy fáradt voltam.

A szolnoki átszállás mondjuk problémás volt, mert nem az eredetileg meghirdetett 1/b vágányra érkezett meg, hanem a 4. vágányra. Mivel a vonat Békéscsabára az 1/a-ról indult, ezért az eredeti terv szerint érkezett volna meg, nem kellett volna lépcsőzni. És hát a szolnoki vasútállomásnak nemcsak az az egyik nagy átka, hogy úgyszólván igencsak ráféne egy alapos felújítás, hanem, hogy hiányzik a felvonó is. De ez ott és akkor nem zavart, csak érjünk haza. Szolnok után már nem nagyon beszéltünk, mert annyira fáradt voltam, hogy csak bealudtam. Úgy kellett felkelteni, amint Békéscsabára értünk. Meg itt már ki lettem úgymond kompenzálva azzal, hogy az 1. vágányra érkezett meg a vonat (nem az eredetileg meghirdetett 4. vágányra), ezért egyből lehetett menni a taxihoz. Onnan meg már…

Jó volt, szerettem mindennel együtt. Most az a fontos, hogy lediplomázzak és küzdjek magamért. Utána meg megragadni a lehetőségeket. Az sokat segített rajtam, hogy elsirattam, elgyászoltam a veszteséget, ennek köszönhetően megkönnyebbültem és most már tudok előre nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok már vissza, de igyekszem ezt motivációként a javamra fordítani, hogy újra kint leszek Hollandiába. Folytatódni fog ez a történet.

De tényleg azt tudom mondani, hogy az utóbbi bő 2 hónapot nem lehetett már kibírni. Ki lehet próbálni, milyen az, amikor egy autistával élsz együtt, akinek teljesen saját életritmusa van, nem tudok tőle normálisan aludni éjszakánként (kevés volt a tényleg nyugodt éjszaka), ezzel együtt bejárni Hollandia egyik elit egyetemére, teljesíteni az ottani magas elvárásokat. És mivel Hollandiában nem olyan könnyű csak úgy költözni, ez az egész sok volt nekem.

Az igazság az, hogy nem az életritmusa zavart a legjobban, mert mindenki úgy él, ahogy akar (amíg nem zavarja a másikat vele…), hanem hogy soha nem láttam, hogy bármi produktívat csinált volna. Munkája nincs (ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert a kommunikáció is nehézkes vele… szó szerint lassabb a felfogása), de olyat se láttam, hogy olyat csinált volna, amitől több lett volna. Nem írt, nem rajzolt, nem barkácsolt, egyebek… Nem alkotott semmit. És mivel olyannak láttam őt, amilyennek gyűlölném magam, ezért nem tudtam tisztelni őt. Erre rájött az, hogy a lakás borzalmasan mocskos volt. Amíg ott voltam, a mosogatáson kívül semmi mást nem csinált. És nem azért, mert egy átlag emberhez képest igénytelenebb, hanem mert nincs “szeme” arra, hogy milyen körülmények között él. És még ott az a kutya is… Ezt csak azért írtam le, hogy láttassam, hogy is lehet még járni külföldön. Tényleg olyan volt az egész, hogy innen csak elmenni lehetett (mivel a problémák békés megbeszélése nem vezetett eredményre), de ha nincs más út, akkor csak így.

Gyakran eszembe jutott, amikor 2015-ben dolgoztam Békéscsabán az AUT-PONT alapítványnál, hogy ott miket láttam, illetve rendezvényeken is besegítettem. Jók ezek az érzékenyítő programok, meg tényleg szükség van arra, hogy minél többen tudják, hogy mi fán terem az autizmus, de a valóság az, hogy teljesen más a helyzet akkor, ha ennek a negatív velejárói közvetlenül érnek. Ami szintén baj, hogy már akkor megszólalt a vészcsengő bennem, amikor ismerkedés gyanánt még csak videochateltünk az elején. De akkor úgy voltam vele, hogy hát ne ítéljük el őt, hiszen ő is csak ember. De sajnos az ő esete csak megerősítette azt, hogy ha megszólal a vészcsengő, akkor azt komolyan kell vennem.

De ez már így alakult, a következő ennél csak jobb lehet.

Visszatérés Hollandiába

Tegnap visszautaztam Hollandiába, ma délelőtt érkeztem meg. Vonattal jöttem, az egész út mindennel együtt kb. 22 óra volt. Most úgy volt a jegyem, hogy Budapestről Salzburgig mentem RailJet vonattal, majd onnan egy bajor régió vonattal Münchenig, majd onnan egy hatalmas Deutsche Bahn vonattal egészen Düsseldorfig és a többi, de itt érdemes megállni, mert megint Németországban volt a legérdekesebb az út.

A RailJet és a régió vonatok nagyon jól mentek. 15:40-kor indult Budapestről és kb. 20:54-re érkezett meg Salzburgba. Eredetileg 22 perc lett volna átszállásra, ami stimmelt is, de direkt sok kaját vittem magammal, mert számítottam arra, hogy ez a 22 perc nem lesz elég arra, hogy vegyek magamnak ennivalót. Amikor Bécsben szálltam át, akkor volt kb. 50 perc, az pont elég arra, hogy az ottani nagy InterSparban bevásároljak magamnak. Salzburgban is van egy Spar és pont amellett a vágány mellett volt az aluljáróban, ahol szálltam le a vonatról. Úgyhogy csak bementem szétnézni, venni 1-2 dolgot. Nem maradtam sokáig, kényelmesen elértem a vonatot Münchenbe. A német határnál állt a vonat, mert a rendőrség keresett valakit. Pont a velem átellenben lévő két széken ülő két férfit szállították le a vonatról. Megnézték az én személyimet is, szerencsére nem engem kerestek. Az út utána sima volt. Próbáltam tanulni az egyetemre, de nem volt annyi net, hogy elérjem online a tananyagot, úgyhogy maradt a könyvolvasás.

23:17-re érkezett meg a vonat Münchenbe, elvileg 0:01-kor indult volna a vonat, de később is állt be a vágányra, illetve az indulást is 0:31-re írták ki. Na mondom, csodálatos. Megint lesz egy kalandom Németországban, mint eddig mindig? Düsseldorfban ugyanis csak 17 perc az átszállási idő és melyik a vonat, amelyik behoz 13 perc késést? De ez is csak arra lenne elég, hogy pont akkor induljon el a vonat, amikor megérkezek, és hát mivel a teleportálás képességét még nem találták fel, ezért az lenne a jó, ha minimum 20 percet hozna be. Na most az érdekesség az, hogy a kiírás szerint Stuttgartba valamikor kb. 2:16 helyett 2:42 lett volna (mint ahogy annyi is volt), viszont a következő megállóra, (melynek nevére nem emlékszem) 3:35 körüli érkezését már pontosnak írta. Én nem tudom, hogy hogy csinálta, de ez így megtörtént. 26 perces késést kihozott 0 percre... Nem tudom, hogy van a német vasútnál, de önmagában az furcsa volt, hogy Stuttgartnál visszafele indult el a vonat. Igencsak nagyot néztem, amikor teljes sebességgel vágtatott a vonat, visszafelé, de gondoltam, csak tudja már a mozdonyvezető, hogy merre megy. És megcsinálta. A vonat tényleg vágtat Németországban.

225 km/h-val hasított a vonat Németországban. Nem ez volt a rekord, 250 km/h-val is ment, de ez tényleg annyira gyors, hogy a tájat nem lehet rendesen látni. Ilyet még nem láttam, hogy csak úgy behoz egy vonat egy majdnem fél órás késést, ráadásul, hogy ezt megtegye, visszafele indul el... Ennek köszönhetően menetrend szerint 6:17-kor érkezett meg a vonat Düsseldorfba így az átszállás kényelmes volt. Mit nekem repülés, sokkal kalandosabb egy vonatút.

Düsseldorfból már Hollandiába ment a vonat, pontosan Venlóba. Itt mondjuk lekéstem már az Utrechti csatlakozást, mert állt az egyik megállónál még Németországban, de ez innen már annyira mindegy, mert Venlóból már 30 percenként jár a vonat Utrechtbe. Egyébként is teljesen más időzónában élt ez a vonat, ugyanis majdnem 20 éve megállt az idő.

Magyar vasutat szokás gúnyolni a kiírásai miatt, ezt magyarázza meg nekem valaki. De ami hasonlóképpen megmosolyogtatott, hogy ez a vonat aztán hova megy vissza Venlóból.

Ez ilyen "Hamm, bekaplak!" feeling, életemben nem hallottam még "Hamm" nevű városról. De ahogy utánanéztem a nagyobb városok közé tartozik Németországban, kb. 180.000 lakosa van. Ehhez képest csak most találkoztam vele először.

Szóval Utrechtig rendben ment az út, onnan meg már Alphen aan den Rijn már igazán semmiség... lenne, ha nem felejtettem volna el érvényesíteni az OV-chipkártyát. Elfelejtettem, hogy a nemzetközi jegyem Utrechtig szólt, onnan már nem vagyok legálisan vonaton. Márpedig ez kritikus volt, ugyanis pont járt a kalauz megnézni a jegyeket, kártyákat. Szerencsére akkor láttam meg messzebb, amikor elérte a vonat Woerden városát, úgyhogy itt leszálltam. 30 perc múlva indul a vonat, legfeljebb szétnézek ebben a városban, úgysem voltam itt még soha. Úgy tűnik, tényleg érdemes Hollandiában alaposan szétnézni, mert ez a város is nagyon szép, rendezett.

Én nem tudom, hogy van ez, hogy Hollandia ennyire tiszta és rendezett, de erre mindig rácsodálkozok. Olyan, mintha nemcsak gazdája lenne az országnak, hanem gondját is viselnék. A város temploma is nagyon szép.

Máskor is megcsinálom azt, hogy elfelejtem érvényesíteni a kártyát és a kalauzt meglátva rémülten leszállok egy városban, hátha látok még valami hasonló csodát. Visszafele persze már érvényesítettem a kártyát és a következő vonattal már eljutottam Alphen aan den Rijn-ig.

Szép volt az út, kellemes, hiába tart majd' 24 órán keresztül az út, jobban szeretek vonatkozni, mint repülni. De az igazság az, hogy nem maradok itt sokáig.

...de csak egy pár napig

Végül abbahagytam a Leideni egyetemet, mert annyira nehéz volt, hogy nem bírtam el vele. Hogy mit jelent a "túl nehéz", jól példázza az, hogy holland nyelvi teszteknél 80%-ot kell elérni, hogy az sikeres legyen. Én konkrétan itt tapasztaltam meg, hogy a tanárok úgy alakítják az érdemjegyet, ahogy nekik tetszik. Ezt azért tartottam meglepőnek, mert Hollandiában 10-es rendszerben értékelik a diákokat, sőt tizedes értemjegy is van. Hollandiában 5,5-ös érdemjegy kell a sikeres eredményhez, amit teljesen logikusnak tartottam, hiszen a magyar egyetemeken is jellemzően 50-60%-ot kell elérni a sikeres vizsgáért, miért is ne lehetne Hollandiában is 55% a követelmény? De ahogy azt a Móricka elképzeli... 80%-os eredménynél kapja meg itt a diák a 5,5-ös érdemjegyet. De hogy alatta mi van... Én három nyelvi tesztig jutottam el, mire eldöntöttem magamban, hogy ennek nincs értelme. A legjobb eredményem 60% volt és milyen érdemjegyet kaptam rá? 1,4 ... Ez annak az ékes példája, hogy annyira szigorú már, hogy már amiatt nem veszem komolyan az egészet. Már amiatt nevetek kínomban, az eredményt látva. Már az esélytelenek nyugalmával sem tudom megírni a tesztet.

Az is igaz, hogy összességében tényleg nagyon magára van hagyva a diák. Sokat kell önállóan tanulni. De nemcsak ez a bajom. Hanem egy olyan könyvet kaptunk, amely lényegében egy szótár. Ott van benne témakörökre szedve a rengeteg szó, példamondattal és ennyi... Három témakörnyi szóözönönként van egy teszt. Az órával kapcsolatosan két komoly kritikám van: 1. Semmi nyelvtant nem tanulunk, 2. Az órák témája teljesen más, mint amilyen szavakat kell megtanulni. Innentől már... majdnem azt írtam, hogy értelmetlen bejárni órákra, de majdhogynem igen. Mert a házi feladat is órák témájából van, plusz még szavakat megtanulni más témákból, mindabból kiváló tesztet írni... Konkrétan feszültségforrás lett számomra a holland nyelv tanulása.

Erre rájött az, hogy milyen albérletben laktam, milyen a tényleges lakáshelyzet Hollandiában... Ez így az egész nekem túl sok volt. Éjszakákon át, sorozatban nem tudtam normálisan aludni. Aztán fáradtan bejárni órákra... Nem bírtam, nekem a február-március borzalmasan nehéz volt. Április 1-jén mentem Angliába a nővéremhez, majdnem rácsodálkoztam arra, hogy van olyan, hogy egész éjszaka csend van? Van olyan, hogy külső zaj nélkül végig lehet aludni egy éjszakát? Micsoda luxus... Aztán Magyarországon is nyugalom volt.

Aztán persze... Most megint más itt lenni Hollandiában, ahogy egy komoly stresszfaktort ledobtam magamról. Újra örülök mindennek itt, nagyon szeretem hallgatni, hogy az emberek hollandul beszélnek, szeretem látni a holland nyelvű kiírásokat, egyáltalán hollandul szólni valakihez. Csak ezt most átmenetileg nem élvezhetem. Talán most jutott el ténylegesen a tudatomig a veszteség érzése, jól esett délután kisírni magamból ezt az egészet. Ezt csak most tudtam megcsinálni. Annyira stresszes voltam, hogy sírni nem tudtam, hiába üvöltöttem legbelül.

Tényleg magas volt nekem a Leideni egyetem. Az Ede-i egyetem azért volt más, mert az nem Universiteit, hanem Hogeschool, tehát, főiskola. És most végiggondolva, az az én szintem. Itt Hollandiában az egyetemeken tényleg szinte professzorokat képeznek. A főiskola az olyan, hogy valaki magas szinten érdeklődik valami iránt, azt gyakorlati jellegű képzésekkel elsajátíthatja. És abban kaphat egy jó állást. Ez az, ami nekem megfelelő. És különben a magyar egyetemen a szakdolgozat írása közben a konzulensem kritikája által csak megerősítést nyertem arra vonatkozólag, hogy hol is van a helyem. Többször szóvá tette ugyanis, hogy nem eléggé tudományos az írási stílusom. És tényleg... De ebbe benne van az is, hogy nem célom az Élet és Irodalomba írni, ahogy nem célom a Magyar Tudományos Akadémiának előadást tartani. Egyszerűen csak a tudásomhoz mérten legmagasabb szinten akarom kifejezni magam, megszólítani velük az átlagembert és ez a... magyar szemmel nézve az egyetem alapszaka. Ez a felső határ nálam. Ezen a szinten van az Ede-i egyetem, a Leideni ennél jóval magasabb.

De hiába is szabadultam meg egy stresszfaktortól, hiába is szeretek itt lenni, nekem most az a kisebbik rossz, ha hazamegyek. Egyrészt semmi nem garantálja, hogy teljesítem a Leideni egyetem követelményeit és akkor az egész csúszik legalább egy félévet. Másrészt járok megint pszichológushoz, most konkrétan azzal a céllal, hogy valami megküzdési stratégiát kapjak az ilyen szélsőséges helyzetekre. Mert ez kikerülhetetlen. És nem elmenekülni akarok ebből a helyzetből, hanem megküzdeni velük, de erre jelenleg nincs eszközöm. Sejtésem már van, hogy merre induljak, de ezt akarom pontosítani. Meg lehet, hogy másfele is el kell induljak.

Most a gyász ideje van. Azon vagyok most, hogy a fájdalom érzése mellett lediplomázzak. Illetve igyekszem arra kondícionálni az elmémet, hogy ne azon aggódjak, hogy mi lesz a jövőben, hanem tegyem a dolgomat a jelenben, építkezzek belőle és ha adódik egy jó lehetőség a jövőben, akkor azt megragadni. Az is lehet, hogy a három nemcsak a magyar igazság, de a holland igazság is.

Az Angliában eltöltött néhány nap

Nem voltam még egy hetet sem Angliában, néhány napja érkeztem meg Magyarországra (én csak úgy járkálok Európában, amerre kedvem tartja...) de mindenképp érdekes volt. Jól éreztem magam, jó volt ott lenni, de azt tudom mondani, hogy most éreztem először úgy, hogy nem laknék már ott. Ennek nem is csak az a legfőbb oka, hogy Anglia már nem EU-tag és effektív vízum kell már, ha 3 hónapnál tovább akarnék maradni az országban. Leginkább azért nem, mert már nem érzem azt, hogy Anglia a jelenem része lenne. Ebben talán azt is közrejátszik, hogy 2019 decemberében voltam utoljára és változott azóta néhány dolog. És most már sehogy nem tudtam beilleszteni a jelenembe azt a közeget, amit néhány éve még annyira szerettem.

Meg érdekes látni a különbséget Hollandiával összehasonlítva. Mindenben Hollandia a nyertes. Egyszer utaztam Angliában vonattal és a holland vonatok szépségéhez és tisztaságához képest az angol kisebb vasút eléggé balkáni volt. Tehát nem egy fő vasútvonalon utaztam, hanem egy MerseyRail nevű kisebb szolgáltató vonatán, amelyik a környező kisebb településeket köti össze Liverpoollal. De hát Hollandiában is utaztam kisebb vasúttal, amikor Amersfoortba vagy Goudába mentem és mindenben sokkal jobb volt. Ja hát meg a bicikliút... Rettenetesen hiányzott Angliában. Nővérem felajánlotta a biciklijét, hogy amikor elfoglalt, de mennék valamerre, menjek nyugodtan a biciklijével. Mindenképp kedves volt tőle, éltem is vele egyszer, de nagyon veszélyes úgy biciklizni, hogy nincs bicikliút. Ráadásul Angliában az utak jobban dimbes-dombosak, úgyhogy a lejtőn is vigyáznom kellett, hogy ne menjek túl gyorsan, tudjak fékezni, ha arról van szó. Autópálya mellett is rettenetesen hiányzott a bicikliút (ami szintén van Hollandiában), egyrészt egy körforgalomnál alig bírtam átmenni, másrészt, egyszer vezetett a Google Térkép egy autópályára és ott olyan nagy volt a forgalom, hogy inkább kerülőúton mentem. Tehát a különbség nyilvánvaló.

Összességében látogatóba jó visszajönni. Nővéremék átköltöztek Wallasey-ból Moretonba (5 km van a két település között), szép az új ház. Meg azóta lett egy macskájuk, akiben sok örömömet leltem.

Fekete fiúmacska, a többiek Onixnak hívják, én maradtam a Kageyamánál a fekete mivolta miatt. Aranyos, játékos, nagyon szerette, ha az arcát vakargatom. Amikor harcos kedvében volt, nem hagyta, hogy simogassam. Akkor a kezem után kapott. Főleg akkor volt harcias, amikor valamelyik lábát vagy a farkát akartam megsimogatni.

Egyébként sokat alszik, sajnos mivel abban a szobában volt a legtöbbet, ahol én voltam elszállásolva, kénytelen voltam éjszakánként kitenni a szobából, hogy ne másszon az ágyon és felébresszen. Akármennyire is szeretem a macskákat, nem hagyom, hogy ő legyen a ház ura. Ha a gép előtt akartam ülni és a macska épp a széken feküdt, kicsit megsimogattam, de utána felemeltem és szépen az ágyra tettem le, hogy ott pihenjen. De nagyon szerettem. Mondtam is, ha vagy 5000 képet nem csinálok a macskáról, akkor egyet sem.

Egyébként messzire nem mentem. Egyszer voltam a nővéremmel Liverpoolban, illetve többször Birkenheadben, illetve Liscardban. Igazából Hollandiához képest Anglia sokkal rosszabbul néz ki. Koszosak, a régi épületek nagyon rosszul néznek ki, kicsit olyan, mintha nem lenne gazdája ezeknek a városoknak. Most vagy azért tűnik így, mert Hollandiához képest tényleg rendezetlennek ezek a városok, vagy sokkal kevesebb anyagi forrás jut fejlesztésekre, mivel Anglia kilépett az EU-ból. De az biztos, hogy Hollandiához képest Anglia Észak-nyugati régiója egy Közép-európai ország állapotát idézte vissza. Az a környék viszont nagyon szép, ahol nővéremék laknak. A házak, tiszták, rendezettek és nagy tér van. Az utca végénél van egy nagy játszótér. Mégis csak egy kisváros. kb. 17.000 lakossal.

Nagyjából ennyiben tudom leírni az itt eltöltött pár napot. Nagyon más volt most itt lenni. Azt nem mondom, hogy soha többet, mert miért is ne látogathatnám meg a nővéreméket, de ha ezen kívül bármi célja is lehetne annak, hogy visszatérjek, akkor csak az, hogy játékokból bevásároljak. Mert azt itt olcsóbban lehet venni.

Utazás Angliába

Több mint 3 év után ismét Angliában vagyok a nővéremnél. Ő hívott meg magához, hogy töltsek itt egy pár napot én meg örömmel. Jó itt lenni, mindig olyan érzésem van, amikor itt vagyok, hogy na én itt maradok és itt fogok élni. De ez most két okból sincs így: 1. Nővéremnek túl sok dolga van és nincs lehetősége aktívan segíteni, 2. Anglia nem EU-tag. Bár nem vagyok semmilyen politikai aktivista, de úgy gondolkodok, hogy az EU-nak legyen bármilyen problémája, jobb EU-tagnak lenni. Egyébként sem lehet csak úgy Angliában maradni, de az, hogy nem EU-tag, az az utazás szempontjából is komoly probléma volt.

10-kor indult a gép Amszterdam Schiphol repülőtérről, 5.30 után nem sokkal indultam el otthonról. A 470-es busz közvetlen visz el Alphen aan den Rijn-ből a repülőtérre, de szombat lévén (április 1-jén jöttem ki) ritkábban járnak a buszok. A repülőtéri 40 percenként, úgyhogy azon voltam, hogy a 6.08-as buszt elérjem. Ez kényelmesen meg is lett. De hogy mennyire üres a város kora reggel, szinte megihletett.

Talán szellemek is járnak ilyenkor errefelé... Mindenesetre a busz rendben elindult. Az utazás nekem ingyen volt, ugyanis amikor bejelentkeztem, akkor egy levélben küldtek a buszra két ajándék napijegyet. Az egyiket direkt erre a napra tartogattam. A busz jól ment, semmi gond nem volt az út során. Az amszterdami repülőteret most láttam életemben először. Hatalmas... Mondjuk, nem csoda, mert a világ minden tájára megy innen közvetlen járat, így a gépeknek célállomásuktól függően külön felszállópálya kell. De hát akkora, mint egy kisebb város.

Egy kis időm volt nézelődni, de 8 órára már a kapunál kellett lenni, hogy leadjam a csomagot. Jól ment a sor, csak amikor én kerültem sorra, akkor jött a baj. Felmutatom a beszállókártyát, a személyi igazolványt, de tanácstalanul nézek magam elé, mert a hölgy kéri az útlevelet is. Abban a pillanatban leesett, hogy Anglia már nem EU-tag és hogy nem lehet csak úgy az országba beutazni. Az meg otthon maradt... Az volt a nagy szerencsém, hogy minden, még korábbi holland dokumentumot elhoztam Hollandiába és közéjük tettem az útlevelet, hogy egyszer még kellhet. Hát most kell és nagyon jó, hogy itt van. Mert hogy felhívtam anyámat és nővéremet is, hogy mit tegyek, végül a nővérem ötlete volt, hogy fogjak egy taxit és szaladjak haza az útlevélért, még elcsíphetem a gépet.

Nem mondom, sokba fog ez kerülni... Nem egy nagy talány, hogy a taxiórák közül a repülőtéri taxióra az Olimpiai bajnokok, akkora sebességgel szalad. Hát, megtettem, felszaladtam az útlevélért, szerencsére tudtam, hogy hol van, gyorsan le és vissza. Oda-vissza volt 50 km az út és került 170 Euróba. Csak a repülőt nem értem már el. 9:26-re ért vissza a taxi a repülőtérre, a kaput meg 9:30-kor zárták. Mire odaértem, már zárva volt a kapu, úgyhogy ez elment. A végső megoldás az volt, hogy akkor menjek ma a 15:50-es géppel Manchesterbe. Meglepetésre eléggé olcsó volt a jegy (ahhoz képest, hogy ma utazok), de ez akkor sem hiányzott.

De így legalább volt idő egy kicsit szétnézni a repülőtéren. És amilyen hatalmas, el is telt az idő azzal, hogy szétnéztem.

Nem lehet elég képpel kifejezni, mekkora. Bár igazság szerint azon túl, hogy hatalmas, mégis csak olyan repülőtér, mint bármelyik más. Nem olyanok a repülőterek, mint legalább a vasútállomások, hogy legalább valamiben egyediek lennének. A repülőterek olyanok, mint a plázák, szinte mindegyik ugyanúgy néz ki. Ezért is stílszerű, hogy az amszterdami repülőtéren van egy pláza is.

De legalább keresztül-kasul körbejárva eltelt az idő. Eredetileg 15.50-kor indult a gép, de ez meg késett. De itt már legalább a csomagfeladás gördülékenyen ment. Kevesen is voltak, úgyhogy gyorsan sorra kerültem. Az átvilágításon a táskám természetesen fennakadt (mivel sok elektronikai cuccokat viszek magammal, ezért az a meglepő, ha egyből kiadnák). A sok Pen Drive-ot hoztam magammal, az okozta a problémát.

Izgalmak erre a járatra is voltak, mivel a végső ellenőrzésre (amire felengednének a gépre) az EasyJet alkalmazása nem akarta betölteni a beszállókártyát. Innen ezért rendeltek vissza, mondván, hogy előbb beengednek mindenki mást, utána megnézik, hogy mi a helyzet velem. Azt mondjuk nem tudhatja a csaj, hogy csomagom is volt, ahol már ellenőrizték a beszállókártyát, de akkor is elgondolkodtatott, hogy itt már az égiek nem akarják, hogy eljussak Angliába? Végül nem kellett megvárnom a sor végét, odajött egy másik, csaj, neki szóltam, hogy milyen bajom van. Ő már foglalkozott velem. Az útlevelem alapján megnézte a számítógépben, hogy benne vagyok-e a rendszerben. Megtalált, így én is mehettem. Végül a gép is többet késett, de legalább az út jó volt. Jól ment, az időjárás is rendben volt. Bár mennyi az út Amszterdam és Liverpool között? 1 óra 20 perc. Alig, hogy felszállt, elértük a repülési magasságot, már landoltunk is és földet értünk.

Jó volt. Majd összefoglalólag írok az Angliában megélt dolgokról.