Hazautazás

Na most aztán kivonatoztam magam rendesen, visszatértem most Magyarországra. Sok cuccom maradt még Hollandiában. Egy részét DPD csomagküldő szolgálattal küldettem haza, ezek úton vannak. Nagyjából sikerült annyit hazaküldeni, hogy a többiről ránézésre azt gondoljam, hogy el tudom őket egyedül is vinni.

Aztán végül ennyi csomaggal jöttem haza.

Ezt mind egyedül. A két bőrönd nagyon nehéz volt… Sőt, minden nehéz volt. A vállamat és a hátamat egy darabig nem fogom terhelni, hogy regenerálódjanak. És még csak nem is ennyivel indultam el, hanem plusz egy csomaggal. Alphen aan den Rijn-ből Utrechtbe 0:39-kor indult az utolsó vonat, azt hittem, hogy ha 23:45 körül elindulok, akkor kényelmesen elérem, mivel számítottam arra, hogy lassan fogok ennyi csomaggal haladni. Átlagban 20-25 perc az út gyalog a vasútállomásig onnan, ahonnan laktam. De lett kb. 70 perc. Ugyanis annyira nem tudtam haladni, hogy úgy kellett csináljam, hogy a felét elvinni valameddig (kb. 50 métert haladtam), majd azt le, vissza a másik feléért és előre menni 100 métert, aztán vissza az elsőért, újabb kb. 100 méter. Tehát lényegében kétszer tettem meg a távot a volt albérlettől a vasútállomásig. Így a vonat természetesen nélkülem ment el. De nem votam elveszve, mert ment a 870-es busz a Schiphol repülőtérre és onnan ment vonat éjjel Utrechtbe. 1:18-kor indult a busz és rendben odaért a repülőtérre. Aztán, ahogy láttam, hogy mennyi helyet foglal az a rengeteg minden, amit magammal vittem és mennyit szenvedtem, mire odaértem a buszpályaudvarig (természetesen itt is a vasútállomás mellett van), úgy döntöttem, hogy megszabadulok néhány dologtól.

Mert már a buszról való leszállás is borzalmasan nehéz volt. Ennek jegyében lettem szegényebb egy nagy LIDL-ös táskával, benne a Philips monitorral, a Logitech billentyűzettel, valamint azokkal a kajákkal, amik még az albérletben maradtak (amiket megcsinálhattam volna itthon, tehát, nem az útra vettem). Az előbbi kettőt nagyon sajnálom, mivel nagyon jók voltak és hosszútávra vettem őket. De ott és akkor nem találtam mást, amivel könnyíthetnék a helyzetemen. Aztán persze itthon, amikor szétpakoltam, láttam olyan dolgokat, amiket kevésbé sajnáltam volna, de ahhoz nagyon szét kellett volna pakolni. Idő lett volna rá, hiszen 1:57-kor érkezett meg a busz a repülőtérre, a vonat meg 3:13-kor indult. Igazából nem stresszben voltam, de ez is egy olyan szélsőséges helyzet, amiben, ha ott és akkor jól döntöttem volna, akkor sokat menthettem volna a helyzeten. Ez hiányzik belőlem, ebben szeretnék fejlődni.

A vonat negyed órás késéssel érkezett meg, de az út rendben volt. 4:17-re érkezett meg Utrechtbe. Úgyhogy volt majdnem 2 órám a vonat indulásáig. Nagyon nem volt erőm bármit is csinálni, mert fáradt voltam, ugyanakkor aludni se mertem, nehogy elvigyenek valamit. A vonat 6:09-kor indult Eindhovenbe, ott 21 percem volt az átszállásra. Bár nagyon nem kellett átszállni, mert a vonat Venlóba ugyanarról a vágányról indult, ahol leszálltam.

Venlóban volt nagyon durva, mert eredetileg 7 perc lett volna az átszállás, de mivel 3 perc késéssel érkezett meg a vonat, ezért 4 perc alatt kellett eljutni a 3. vágányról az 1. vágányra. Az volt a szerencse, hogy volt lift. Mivel az nem kérdés Hollandiában, hogy működik-e a lift, ezért életet mentett. De igen messze volt a vonat a lifttől, ezért mindennel együtt rohanni kellett. Nagyon rossz volt az az érzés, hogy nincs pihenés, mert ha elmegy a vonat, akkor órákkal hosszabbodik meg az út. Mellettem egy ázsiai férfi is sietett a vonathoz. Nem vett el tőlem egy csomagot sem, hogy segítsen, de azt megtette, hogy a lépcsőn állva ott tartotta a vonatot, amíg oda nem érek. De ennyi cuccal rohanni a vonathoz, olyan volt, mintha valami hadseregben lennék kiképzésen. Borzalmas szenvedés árán meglett a vonat, de úgy kell elképzelni, hogy amint felszálltam, már jelzett is, hogy zárják az ajtót és indul a vonat.

Innen Düsseldorfba vezetett az út. Kicsit aggódtam, hogy fog-e késni, az elmúlt hónapok német tapasztalatai után, de ez nem történt meg. 15 perc volt Düsseldorfban az átszállás. Fővasútállomás lévén volt lift és a működése Németországban sem kérdés, ezért kényelmesen elértem a vonatot. 9:24-kor indult és ez már egyenesen ment Bécsig. 18:47-re érkezett meg. Jó dolog bő 9 órán át vonaton lenni. El tudom tölteni az időt, nekem nem probléma, ha sokat kell utazni. Tudtam egy kicsit aludni, úgyhogy egész jó állapotban érkeztem meg Bécsbe. Itt kellett bizalomjátékot játszani, mert rengetegen utaztak ezért kellett helyezkedni, illetve helyet a bőröndöknek csak tőlem távol tudtam találni, mivel útban nem lehettek. De mivel sokak bőröndje volt a tulajdonosától távol, ezért nem éreztem, hogy nagyon aggódnom kellene. Egyszer, kb. másfél óra múlva azért rájuk néztem és a helyükön voltak.

Bécsre már elfogyott a kajám, ezért bementem az Intersparba venni néhány dolgot. Itt már azért nem voltam annyira fáradt a rengeteg csomaggal, mert megnyugtatott, hogy egyrészt jó volt az út, másrészt mindjárt vége. De ha úgy vesszük, ekkor már 19 órája úton voltam. Az volt a szerencsém, hogy az itteni vonat Bukarestig ment, ezért azt gondoltam, hogy elmehetek ezzel egyenesen Szolnokig. Békéscsaba után vágányzár van, ezért terelőúton, Berettyóújfalu felé jár a vonat, egyébként ez az a DACIA nemzetközi gyorsvonat, mely eredetileg Bécstől Békéscsabán át megy Bukarestig. Nem egészen úgy volt, ahogy elgondoltam, mert egy magyar kocsiba szálltam be, melyet Budapesten lekapcsolnak, ezért amikor megérkezett 22:20-kor a vonat Keletibe, át kellett mennem egy hátsó, román kocsiba. Azzal mehettem el Szolnokig. Egy férfi volt a fülkében, aki szintén Békéscsabéig ment. Felajánlotta a segítségét, meg egész jókat beszélgettünk az úton, annak ellenére, hogy fáradt voltam.

A szolnoki átszállás mondjuk problémás volt, mert nem az eredetileg meghirdetett 1/b vágányra érkezett meg, hanem a 4. vágányra. Mivel a vonat Békéscsabára az 1/a-ról indult, ezért az eredeti terv szerint érkezett volna meg, nem kellett volna lépcsőzni. És hát a szolnoki vasútállomásnak nemcsak az az egyik nagy átka, hogy úgyszólván igencsak ráféne egy alapos felújítás, hanem, hogy hiányzik a felvonó is. De ez ott és akkor nem zavart, csak érjünk haza. Szolnok után már nem nagyon beszéltünk, mert annyira fáradt voltam, hogy csak bealudtam. Úgy kellett felkelteni, amint Békéscsabára értünk. Meg itt már ki lettem úgymond kompenzálva azzal, hogy az 1. vágányra érkezett meg a vonat (nem az eredetileg meghirdetett 4. vágányra), ezért egyből lehetett menni a taxihoz. Onnan meg már…

Jó volt, szerettem mindennel együtt. Most az a fontos, hogy lediplomázzak és küzdjek magamért. Utána meg megragadni a lehetőségeket. Az sokat segített rajtam, hogy elsirattam, elgyászoltam a veszteséget, ennek köszönhetően megkönnyebbültem és most már tudok előre nézni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok már vissza, de igyekszem ezt motivációként a javamra fordítani, hogy újra kint leszek Hollandiába. Folytatódni fog ez a történet.

De tényleg azt tudom mondani, hogy az utóbbi bő 2 hónapot nem lehetett már kibírni. Ki lehet próbálni, milyen az, amikor egy autistával élsz együtt, akinek teljesen saját életritmusa van, nem tudok tőle normálisan aludni éjszakánként (kevés volt a tényleg nyugodt éjszaka), ezzel együtt bejárni Hollandia egyik elit egyetemére, teljesíteni az ottani magas elvárásokat. És mivel Hollandiában nem olyan könnyű csak úgy költözni, ez az egész sok volt nekem.

Az igazság az, hogy nem az életritmusa zavart a legjobban, mert mindenki úgy él, ahogy akar (amíg nem zavarja a másikat vele…), hanem hogy soha nem láttam, hogy bármi produktívat csinált volna. Munkája nincs (ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, mert a kommunikáció is nehézkes vele… szó szerint lassabb a felfogása), de olyat se láttam, hogy olyat csinált volna, amitől több lett volna. Nem írt, nem rajzolt, nem barkácsolt, egyebek… Nem alkotott semmit. És mivel olyannak láttam őt, amilyennek gyűlölném magam, ezért nem tudtam tisztelni őt. Erre rájött az, hogy a lakás borzalmasan mocskos volt. Amíg ott voltam, a mosogatáson kívül semmi mást nem csinált. És nem azért, mert egy átlag emberhez képest igénytelenebb, hanem mert nincs “szeme” arra, hogy milyen körülmények között él. És még ott az a kutya is… Ezt csak azért írtam le, hogy láttassam, hogy is lehet még járni külföldön. Tényleg olyan volt az egész, hogy innen csak elmenni lehetett (mivel a problémák békés megbeszélése nem vezetett eredményre), de ha nincs más út, akkor csak így.

Gyakran eszembe jutott, amikor 2015-ben dolgoztam Békéscsabán az AUT-PONT alapítványnál, hogy ott miket láttam, illetve rendezvényeken is besegítettem. Jók ezek az érzékenyítő programok, meg tényleg szükség van arra, hogy minél többen tudják, hogy mi fán terem az autizmus, de a valóság az, hogy teljesen más a helyzet akkor, ha ennek a negatív velejárói közvetlenül érnek. Ami szintén baj, hogy már akkor megszólalt a vészcsengő bennem, amikor ismerkedés gyanánt még csak videochateltünk az elején. De akkor úgy voltam vele, hogy hát ne ítéljük el őt, hiszen ő is csak ember. De sajnos az ő esete csak megerősítette azt, hogy ha megszólal a vészcsengő, akkor azt komolyan kell vennem.

De ez már így alakult, a következő ennél csak jobb lehet.