A holland füzet, amibe a nyelvvel kapcsolatos ismereteimet írtam, betelt. Elégedett vagyok, egy olyan magabiztos A2-es szinten vagyok most. Persze távol még a vége. Van új füzet, ez pedig elmegy emlékbe, nem utolsósorban, fogom ezt még forgatni, mert sok hasznos dolog van benne. Holnaptól az új füzetbe fogok írni, és meg se állok a B2-es szintű tudásig.
Sajnos szerencsétlenül jártam a DVD-felvevővel, ami a múlt héten vettem, ugyanis vasárnap felmondta a szolgálatot. Azt csinálja, hogy kiírja a "WELCOME" feliratot, amikor áramba csatlakoztatom, és onnan semmi. Nem reagál a gombokra, ha megnyomom a lejátszón, és a távirányítóval sem kommunikál. Sajnos a pénzt meg nem kérhettem vissza, mert a vevő nem vállalt garanciát a termékért. De egyébként azt írta az eladó, hogy nagyon sokat használta. Most már tudom, hogy ez baljós jel, mert azt jelenti, hogy lassan eléri a termék az életidejének végét, ahogy ez meg is történt. Végül találtam egy másikat Vaterán, pont ugyanazt a Sony RDR-GX220-as DVD-felvevőt. Írta, hogy hagyatékból származik, azért megpróbáltam E-mailben megtudakolni, hogy mit tud, mennyit használta az előző tulajdonosa, de ezt nem tudta megmondani. Írta, hogy teszteletlen, és láttam, hogy nem vállal garanciát, ennek tudatában döntöttem úgy, hogy 3000 forintért egy életem egy halálom alapon megveszem. Ezen átvételt is waka intézte nekem. Elment érte személyesen, és ma találkoztunk, és odaadta. Szarvason találkoztunk egyébként. Pont azon gondolkodtam, hogy hiába van az a város Békés megyében, szerintem most először voltam ott. Bár most épp csak "mutatóban" voltam jelen, mert negyed óra múlva indult vissza a busz Békéscsabára, azzal jöttem vissza.
Hazaérve kipróbáltam, és ez szerencsére működik. Minden funkciója rendben van, remélem, hogy ez nem az életidejének végét járja. Vigyázni fogok rá. De persze, amire vettem, arra használom. Csináltam ma is két rövid videót, egészen pontosan a Super Game Boy-t próbáltam ki.
Az első játék a Mario & Yoshi volt.
Nem tudom, hogy van-e YouTube-on Game Boy játék Super Game Boy-jal játszva, ha van, akkor sem hiszem, hogy sok. Az biztos, hogy a hordozható változatot jobban szeretem, mint a NES verziót. De majd csinálok abból is videót. Mindenesetre annyira nem ismert logikai játék, ami nem csoda, mert a Game Boy-ra megjelent logikai játékok körül ez a legunalmasabb. De azért érdemes belenézni, hátha megtetszik.
A második a Tetris volt.
Érdemes erre is egy pillantást venni annak, aki nem ismeri, bár ezt kötve hiszem. tekintve, hogy milliós nagyságrendben kelt el.
A hibás DVD-felvevőt meg feltettem a Vaterára 1 forintért, természetesen jelezve, hogy hibás. Egyébként utánanéztem, hogy mi ez a probléma, fel is hívtam egy hivatalos Sony szervizt, azt mondták, hogy az alaplap hibásodott meg, és azt már nem tudják cserélni (vagy azt a részt, ami meghibásodott), mert DVD-felvevőhöz már nem kapnak alkatrészt. Legkevésbé sem optimista kilátások, de azért tovább böngésztem a neten, hogy tudok-e esetleg kezdeni vele valamit. Van néhányuknak ilyen hibája, egy helyen konkrétan találtam arra is szerviz kézikönyvet, hogy ezt a hibát hogy lehet javítani. De hát természetesen ahhoz szét kéne szedni, azt meg még nem vállalnám be, főleg, hogy az alkatrészből sincs nekem. Egy másik weboldalon olyat is írtak hiba okaként, hogy "Firmware is failing on power test". Logikusnak hangzik, egyrészt, mert amikor áramhoz csatlakoztatom, akkor nem tud tovább menni, másrészt meg ez is alaplapi problémára utal. Nem tudom, hogy ezzel valaki tud-e kezdeni. Ha nem kell senkinek, megőrzöm a tárolóban, de ha egy kis pénz visszajönne, annak örülnék.
Nagyon meglepett, amikor az egyik olvasóm egyszer csak rám írt, hogy nekem ajándékozná a Zelda könyveit, valamint egy The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D Nintendo 3DS tokot. Elmondása szerint költözés miatt nem tudja megtartani, így felajánlotta nekem. Nagyon kedves volt tőle, köszönöm szépen! Waka barátom, aki már annyi mindenben segített, ezt is elintézte nekem. Épp csak belelapoztam a könyvbe, nagyon jól néznek ki. Fogom forgatni, olvasni őket, az biztos, hogy a könyvespolcon nagyon jól mutatnak.
Ahogy gyerekként hallgattam az LGT dalokat, tudtam, hogy a “Búcsúkoncert” azt jelenti, hogy ott vége, és nem jelenik meg új stúdióalbum. De nyújtottak a régi LGT albumok is akkora tartalmat, hogy soha nem volt hiányérzetem. Mégis amikor 1997-ben nyilvánosságra hozták, hogy új LGT album fog megjelenni, és kezembe vehettem a CD-t, az hihetetlen érzés volt.
Az biztos, hogy az egyik legegyedibb albumot vehetjük a kezünkbe külsőségek terén. Én legalábbis soha nem láttam még albumot konzerv jellegű tokban. De igazság szerint jobb, hogy nem terjedt el, mert nagyon nehéz betenni a lemezt, meg kivenni onnan. Viszont, ha már itt tartunk, akkor írnék a borítóról, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nagyon ritka az ennyire ötletes, és kiváló lemezborító. A belső oldalak háttere sárgás-barnás hátterű, és tökéletesen illeszkedik a külső borító sárga színéhez. A belső oldalakon található képek és ábrák mind passzolnak a dalszöveghez, és az is nagyon ötletes, hogy ott, ahol beszéd van (például a Mozdonyrádió című dalban), az más betűtípussal van írva. Ez az egyik legjobb albumborító, amit valaha láttam. Mai napig nagyon szeretem lapozgatni az album borítóját, a dalokat pedig már betéve ismerem.
Ami pedig a dalokat illeti: Ha igaz az, hogy spontán zenélésből jött az új album ötlete, akkor nemcsak az együttes múltja árulkodik a nagyszerűségükről, hanem hogy spontán zenélésből ilyen albumot képesek voltak összehozni. De hallatszik is a hangszeres játékon, hogy nem úgy vannak megírva a dalok, hogy hosszú hónapokon át alakították a lehető legjobbra. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha az együttes tagjai elkezdtek volna zenélni, és spontán zenélésből összeálltak ezek a dalok. És ez azért fantasztikus, mert tudható az LGT tagjairól, hogy zenélni nagyon tudnak, és hogy 10+ stúdióalbum után képesek csak úgy zenélni, ez árulkodik arról, hogy szeretnek zenélni, és bármikor a kezükbe veszik a hangszerüket, hogy egy jót játszanak rajta. A zene szeretete pedig átjön a dalokon, és ez teszi annyira erőssé ezt az albumot. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha nem az lett volna az együttes célja, hogy a világ legjobb albumát hozza össze. Egyszerűen csak lazán zenéltek, ahogy tudnak, az album meg lesz, amilyen lesz. Persze, szó nincs itt flegmaságról, hogy valójában nem érdekli őket a minőség, csupán árad az albumból a lazaság, a zene szeretete, és ettől annyira emlékezetes az album. Ez egy olyan album, amelyben nem lehet kiemelni egy dalt, az egész album alkot egy egészet. Olyan, mintha egyetlen egy dalt hallgatnék 55 percen át, de ez az 55 perc végig tartalommal van megtöltve. Egyetlen perc sem felesleges, egyetlen perc sem unalmas.
Szokás ezt az albumot “öregesnek” hívni. Egyrészt, továbbra is tartom magam ahhoz, hogy szeretnék úgy megöregedni, mint az LGT tagok. Másrészt, inkább szövegileg tűnik öregesnek az album. Vannak lassabb, elmélkedősebb dalok, azok olyanok, mintha egy sokat látott ember gondolatait hallanám az életről. Az egyedüli furcsasága az albumnak az, hogy több dalban is a szöveg nagyon erős képi világgal él. Ez azért szokatlan, mert Sztevanovity Dusán olyan szövegeket szokott írni (mindegyik dal szövegét ő írta az albumon), amelyek még ha áttételesen is dolgoznak fel egy adott témát, az is könnyen értelmezhető egy átlagember számára. Ezen az albumon lévő szövegek viszont túlságosan erősek képileg, amiket nem olyan könnyű értelmezni. Ez az egyetlen hátránya az albumnak, minden másban kiváló.
Még videoklip is készült Az Ígéret földje című dalból, ami kiválóan promotálja az albumot.
A videoklip tökéletesen illusztrálja azt a spontaneitást, ami jellemzi az albumot. A tagok megérkeznek a saját járművükkel (Somló Tamás bevonulása a csacsival a többi autó között óriási ötlet), kezükbe veszik a hangszerüket / leülnek a hangszerükhöz, és nekiállnak énekelni és zenélni. Aztán persze a keverőpult mögött folyik a szakmai munka, de az egész albumot az a spontaneitás járja át, mint amilyen a videoklip.
Nemcsak azért szeretem nagyon ezt az albumot, mert valóra vált az, hogy az életemben kezembe vehettem egy vadonatúj LGT albumot, hanem hogy egy ennyire jó albumot vehettem az kezembe. Végig titokban tartották az album megjelenését, nem is volt konkrétan betervezve, de ha már összehozta a tagokat az együtt zenélés szeretete, akkor összehoznak egy albumot. Így készült el egy kiváló album, melybe még 23 évvel megjelenés után is úgy el lehet merülni, mintha az újdonság erejével hatna. Így történhetett meg az, hogy készült egy örökzöld album egy olyan korban, amikor ez a legkevésbé volt divat.
Ének: 8/10
Zene: 10/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10
+ Ilyen az, amikor a zene szeretete alapozza meg az album hangulatát
– Néhány szöveg nehezen értelmezhető
A tavalyi Eurovíziós Dalfesztivál győzelmével Duncan Laurence berobbant a köztudatba. Európa-szerte ismert és kedvelt volt a győztes “Arcade” című dal, Hollandiában listavezető volt, Belgiumban a 2. helyet érte el és több európai országban is top 10-es dal volt. Aztán a következő, “Love don’t hate it” című dal már csak Hollandiában és Belgiumban került fel a listákra, de kétségtelen, hogy érzelmileg erős dalról van szó. Legújabb digitális kiadványa a Worlds on Fire E.P. (személy szerint jobban szeretem inkább mini-albumnak hívni a kislemeznek hosszú, albumnak rövid kiadványokat), mellyel már pontosabb képet kaphatunk arról, hogy Duncan Laurence hogyan képzeli az énekesi karrierjét.
Azt már az első két dalából is tudhatjuk, hogy Duncan Laurence inkább az érzelgős balladákban utazik. Ami abból a szempontból mindenképp egyedi, hogy hiába mosódnak el a határok a férfi és a női nemi szerepek között, azért még szokatlan, hogy egy férfi ennyire nyíltan énekeljen az érzelmeiről. Az még ritkább, hogy jól is álljon neki. Azt gondolom, hogy Duncan Laurence a határmezsgyéjén mozog annak, hogy még jó hallgatni, de továbbmenne, az már sok lenne tőle. Ez az E.P. viszont jó lehetőség arra, hogy megmutassa azt, hogy a lírai balladákon belül tud-e újat mutatni, vagy új stílusban próbálja ki magát. A holland rádiók a “Someone else” című dallal promotálják a mini-albumot. A dalt hallgatva olyan érzésem van, mintha maga Duncan Laurence is tudta volna, hogy egy bizonyos határon már nem érdemes túl menni. Hasonlóan lírai dalról van szó, mint az előző két dal esetében, viszont jóval visszafogottabb érzelmileg. Emiatt viszont kevésbé hatásos a dal. Nem érzem, hogy valóban átéli azt, amiről énekel. Amíg a “Love don’t hate it” annyira erős, hogy utána sem kell nézni a dalszövegnek, lehet érezni, hogy miről szól a dal, addig a “Someone else”-nél utána kellett olvasnom a szövegnek, hogy miről is akar énekelni, azon túl, hogy az a bizonyos személy valaki mással van. Kár érte, mert egyébként valós érzelmekről énekel, hiszen aki párkapcsolatban van (vagy volt), az mind átélhette annak bizonytalanságát. Érdekes, hogy nem a féltékenységről szól a dal, hogy vajon kivel lehet ő, hanem mint kétség énekel az érzéseiről. A valós mivolta pedig abban is tetten érhető (sőt, talán inkább ebben), hogy amíg éli a mindennapjait, emberek veszik körül, addig elhiteti magáról, hogy jól van, de amint egymagában van, és nem érik külső ingerek, akkor erősödnek meg az érzései és a kétségek.
Az E.P.-n még két dal kapott helyet, közülük a “Beautiful” erősebb. Bár sikerült neki is túlidealizálnia dalban a szerelmet, viszont zeneileg erősebb, mint a második dal, a “Yet”, ami szintén egy szerelmes romantikus dal, csak nem annyira érzelgős.
Azt gondolom, hogy Duncan Laurence gyorsan kifulladt a lírai szerelmes dal témakörében. Jelzi ezt az is, hogy a “Someone Else”-et is kevesebbet játsszák a rádiók, és már Hollandiában is már csak a 72. helyet érte el. Azt egyébként jó látni, hogy Duncan Laurence nem úszik már az Eurovízió győzelmének mámorában, egyértelműen a saját karrierjére fókuszál. Tudható róla, hogy gyerekkorában bántalmazták az iskolában, meg jó eséllyel a biszexualitása is alapot ad arra, hogy másképp éli meg az érzelmeit, és jó is hallani, érzékelni, hogy a saját érzelmeiről énekel. És alapvetően jó ötlet, hogy a saját érzelmeivel akar megszólítani embereket, hiszen jó eséllyel mások is megélték azt, amit ő is, ezáltal lehet vele azonosulni, de hogy már a mini-album 5 dalánál is azt lehessen érezni, hogy ez így mégis egyhangú, és változtatásra van szükség, az azért nagyban árnyalja a képet. Ha nem újul meg érzelmileg, vagy nem próbálja ki magát más stílusban, jó eséllyel szépen lassan el fog tűnni. És kár lenne érte.
A mini-album meghallgatható a Spotify-on:
Ének: 7/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 2/10
Hangulat: 7/10
+ Érzelmileg hiteles dalok
– De nagyon egyhangúak
Az írás a Hollandiai Magyarok weboldalán is megjelent.
A mai nap folyamán készítettem két gameplay videót, ezeket fel is töltöttem.
Az első a Super Mario Bros.
A másik pedig a Tetris
Eredetileg Super Smash Bros. Melee-ről és WaveRace: Blue Storm-ról terveztem gameplay videót csinálni, de egyáltalán nem ment a játék. Mondjuk Smash Bros.-ben soha nem voltam igazán jó, és most sem tudtam megmutatni, hogy esetleg képes lehetek valamire. A Wave Race: Blue Storm-mal pedig nagyon rég játszottam utoljára, és lényegében felvettem, hogy újra megszokom a játék irányítását. 7. helyen végeztem az első játék után, ez nyilván nem kerülhet ki, mert még ha nem is célom feltétlen, hogy a legnagyobb hardcore játékosokkal vetekedjek, de azért valami nívót szeretnék felmutatni. De ami ennél is nyomósabb ok, hogy nem élveztem a játékot. Nagyon szeretem a játékot, nem arról van szó, csak kicsit rosszul érintett, hogy ennyire elszoktam az irányítástól. Ezért is döntöttem úgy, hogy ez nem kerül ki, le is töröltem, és felvétel nélkül kipróbálom a játékot. Ekkor már sokkal jobban ment, sőt, bámulatos sebességgel éreztem rá az irányításra, mert megnyertem az első pályát, de aztán egyre lejjebb eresztettem. Ezt gyakorolni kell. De mivel nem annyira ismert a játék, szívesen megmutatnám szélesebb közönségnek is, hátha megtetszik másoknak. Úgyhogy fogok gyakorolni.
Super Smash Bros. videók meg jó eséllyel nagyon kevés alkalommal fognak készülni, mert most is az jött le számomra, hogy ez nem az én játékom. Nem élvezem ezt a játékot. Alkalomadtán jó elővenni, de nem ez az én játékom.
De hogy azért mégis tegyek ki valami videót, és olyan játékból, ami megy is, hát a Tetris és a Super Mario Bros. mellett döntöttem.
Tegnap megrendeltem Vaterán a DVD-felvevőt, és ma meg is érkezett. Egészen pontosan egy Sony RDR-GX220-es típusú. Tökéletesen működik, minden rendben van vele. Szerencsére Vaterán jóval kisebb az úgymond "balesetek" esélye, mint ami történt velem nemrégiben, de azért itt is érdemes néhány dolognak utánajárni. Elolvastam a termék leírását, 100%-os a vevő átlagértékelése, amire kíváncsi voltam, megkérdeztem, így vettem meg. És ma kifogástalan állapotban megérkezett.
Nagyon jó, egyetlen egy hátránya van, hogy nincs merevlemeze, így mindig benne kell lenni egy DVD lemeznek, amire a felvétel készül. De ez azért nem nagy baj, sőt egyáltalán nem baj, mert gameplay videókat vennék fel, azokat meg úgyis azonnal tenném PC-re, így nem kell feltétlen a DVD felvevőn tárolni őket. Átkerülnek PC-re, átkonvertálom a videót, és annyi. A DVD-felvevő merevlemeze legfeljebb biztonsági másolatként jó lehet, de annyival drágábbak a HDD-s DVD-felvevők, hogy nem éri meg, hogy csak azért merevlemezes legyen. Az írható DVD meg újraírható, tehát számtalanszor használhatom (és Philips! - A miheztartás végett), így ezzel nincs gondom többé.
Egyébként remekül működik. Gond nélkül behoz minden csatornát (bár a csatornakeresés meglehetősen lassú volt), magától beállította a dátumot és az időt, a DVD-t gond nélkül lejátssza. Szintén miheztartás végett a Haikyuu!! DVD-vel próbáltam ki a lejátszást, nagyon jó volt. Ez az első alkalom, hogy Haikyuu!!-t képcsöves TV-n néztem. Tökre hangulatos, mintha egy kb. 15 éves animét néznék.
Csak az 1. részt néztem meg a gyors próba kedvéért, aztán rá is mentem a felvételre. A Nintendo GameCube-ot kötöttem a DVD-felvevőhöz, és Mario Kart: Double Dash!!-sal játszottam, mint a múlt héten, amikor sikertelen volt a próba. A felvétel rendben ment, a játék meg nagyon jó volt. Ugyanúgy Toaddal és Koopa Troopával játszottam 150cc All-Cup Tour módban. Igazából most csak azt a célt tűztem ki magam elé, hogy elérjem a múltkori 107 pontos végeredményt. Ez egyáltalán nem volt biztos, ugyanis a játék eleje meglehetősen rapszodikus volt. Hol 4. helyen végeztem, hol nyertem. Néhány pályán kifejezetten szerencsétlen voltam. Nagyjából a 7. pályától hirtelen nagyon belendültem, és sorra nyertem a játékokat. A végére annyira belejöttem, hogy versenybe kerültem a végső győzelemért. Ez sajnos nem sikerült, 121 ponttal végeztem végül a második helyen, de nagyon élveztem a játékot. Egyrészt most nagyon átjött a játék hangulata, másrészt kicsit úgy éreztem, hogy tétje is van a játéknak azáltal, hogy nyilvánosságra kerül. Megnézik, amennyien megnézik, de mégis.
Aztán PC-n volt egy kis problémám, mert egyrészt először használom a Vegas nevű programot, másrészt meg amikor nagynehezen megtaláltam, hogy hogyan kell konvertálni, az egészből kihozott egy 13 GB méretű AVI fájlt... Úgy, hogy a nyers fájl mérete 4 GB. Olyan sok beállítási lehetőséget nem találtam rajta, ha ez mindig ilyen lesz, akkor kénytelen leszek egy másik programot keresni, mely kisebb méretbe tömöríti a videófájlt. Mindegy, most ezt az AVI fájlt tettem fel YouTube-ra, és az eredmény itt nézhető meg.
Egyébként intelligens a DVD-felvevő. Egy eddig használatlan DVD lemezt tettem be, melyre ráírom a játékot, egyből megformázta magának. És amikor végeztem, és ki akartam venni a lemezt, hogy áttegyem PC-re, egyből lezárta, hogy az aztán máshol is nézhető legyen. Ezt a Samsungnál külön kellett megcsinálni. A Sony automatizálja magát.
Az LGT az 1992-es búcsúkoncert után két stúdióalbummal jelentkeztek. Mind a két album kiválóra sikeredett a maga nemében. Persze hiba a régi LGT albumok hangulatvilágát keresni az új albumokban, hiszen azért eltelt 2-3 évtized, és sok minden változott azóta. És pont az a jó, hogy ez a változás a zenében is tetten érhető. Tiszteletben tartják az idő múlását, nem sírják vissza a régi szép időket, és a jelenben próbálnak meg érvényesülni. A 2002-ben megjelent A fiúk a kocsmába mentek album az együttes utolsó stúdióalbuma, és igencsak változatosra sikeredett.
Amíg az előző albumot teljes titokban vették fel, addig erről már lehetett tudni, hogy készül. Vártam is nagyon, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy az előző, 424 Mozdonyopera kiválóságát meddig lehet tetézni. Másrészt meg vadonatúj LGT albumot kézbe venni felbecsülhetetlen érzés volt. És ezt átélhettem 2002-ben még egyszer. Hogy jobb-e az előző albumnál a fiúk a kocsmába mentek? Nos, ezt nem mondanám, de hogy változatosabb, az tény.
Erre az albumra 11 dal került fel, és több stílus lelhető fel. Tudható a 424 Mozdonyoperáról, hogy a közös zenélés örömére született meg, ellenben a Fiúk a kocsmába mentek már sokkal kidolgozottabb. Sokkal inkább lehet érezni, hogy ez az album tervben volt, hangszerelés terén is erősebbnek, érettebbnek hangzanak a dalok. Az az igazság, hogy nagyon nehezen jönnek most a sorok, mert igyekszem úgy összehasonlítani a két albumot, hogy ne úgy tűnjön, hogy az előző album “kárára” teszem azt. Majd a 424 Mozdonyoperánál meg fogom írni, hogy az miért úgy kiváló, ahogy van. De most már erre az albumra helyezem a fókuszt. Az album nemcsak műfaj terén lett változatos, hanem hangulatban is. Hiszen fellelhetők az albumon a vidám, vicces dalok, ahogy a búskomor, blues szerzemények, de ugyanígy helyet kaptak az úgymond “öreges”, visszaemlékező dalok.
Jó hangulatban kezdődik az album, “A mi kocsmánk valami olyan jellegű, amikor elkezdtük a bulit, kicsit ittunk is, úgyhogy már jól érezzük magunkat. Aztán tömény humor a “De jó lenne észnél lenni”, egyfajta társadalomkritika is, hiszen bizonyos élethelyzetekben hívja fel a figyelmet, hogy bizony jó lenne akkor is észnél lenni. Ami miatt kiváló a dal, az a spontán és élvezetes hangszeres játék. A dal nagyon hosszú, majdnem 9 perces, és van a végén egy hosszú instrumentális rész, az valami olyan érzetet ad, mintha kezükbe ragadták volna a hangszerüket, és legjobb tudásuk szerint elkezdtek volna együtt spontán játszani rajta. Végig átjárja a dalt a zene szeretete, és külön poén a dal végére az “És jött a doktor” című dalnak egyik taktusát lejátszották. Az is egyébként egy gúnydal. Aztán szinte 180°-os váltás a “Visszanézni nem tudok”, ami egy blues ballada. Érdekes, hogy két ilyen kifejezetten szomorú dal hallható az albumon (a másik a “Nem olyan könnyű”), és mind a kettőnek torzított a hangzása, mind zene, mind ének terén. Ezáltal még átélhetőbbé válik a szöveg mondanivalója, és az a fájdalom, szinte már beletörődés, ahogy éneklik a dalt. A harmadik kifejezetten szomorú dal, a “Miért fáj úgy” valamivel élettel telibb, mintha nem nyomná el annyira az élet súlya, ezért nem is annyira nyomasztó hallgatni.
Van viszont két dal, amit nem szeretek az albumról. Az egyik a “Megjött Moszkvából a csomag”. Nem ismeretlen Presser Gábortól az ilyen történetmesélős dal, amikor félig énekel, félig mesél egy történetet, szólóalbumain szokott ilyet csinálni (például: Majd Leonard, Kék likőr vagy Két ördög). Ezek szövegileg mind ötletesek, olyan képi világgal mesél, amit kifejezetten kellemes elképzelni (mese felnőtteknek), ezt a zene is elmélyíti. Itt viszont túlságosan hétköznapi módon mesél el egy egyébként valós problémát (sok lengyel, orosz LGT bootleg lelhető fel az interneten), csak az egész valahogy olyan érdektelennek hat. A dal végén hallható orosz nyelvű telefonbeszélgetés pedig kifejezetten idegesítő. A másik dal amelyik nem tetszik, az a “Mikor leszek a tiéd”. Már amikor annak idején is hallgattam ezt a dalt, olyan érzésem volt, hogy az LGT be akart állni az aktuális trendekbe ezzel a dallal, és ugyan a saját képére formálva, meg élő hangszerekkel, de le akarta másolni azokat a bugyuta szerelmes dalokat, amiktől hangos volt annak idején (meg igazából most is) a rádió. Egyáltalán nem áll jól nekik, ez a dal, egy tévedés volt.
Ezen az albumon mindegyik dalt Presser Gábor írta, és sajnos csak Somló Tamás kapott saját szólódalt (Mindent megtennék), egy kellemes, könnyed szerelmes dalt, Karácsony János itt nem énekel szólóban. De ha úgy vesszük, Presser Gábor is csak két dalt énekel egyedül, a többi 8 dal gyakorlatilag közös, így azért nagyjából kiegyenlítettek az arányok. Az, hogy két dalt nem tartok jónak erről az albumról, az szerencsétlen egybeesés, ez az egyetlen olyan LGT album, melyen 2 dalt nem hallgatok szívesen, de a teljes diszkográfiájukra kivetítve, a nagy számok törvényéről van szó, mert nagyon kevés olyan daluk van, melyről kifejezetten rossz véleményem van. Viszont a Magyarország című dal egy nagyon szép lezárása nemcsak az albumnak, hanem úgy az egész zenei pályafutásuknak albumok terén (mert utána azért koncerteztek még). Érdekes életképekkel énekelnek a magyar életérzésről, és azért ott van a büszkeség is a nemzetiségük iránt:
Körbenőtte az életemet,
Vihetsz bárhová, nélküle nem lehet
Magyarország…
Ott van benne ez a kicsit poros, kicsit koszos, kicsit flegma, de a miénk érzés. Az énekből kifejezetten átjön a haza szeretete.
Az albumborító ötletes, a belső oldalakon is mintha újságokból lettek volna a dalszövegek kivágva. Az is ötletes, ahogy az LGT tagok egymásra vannak photoshopolva. Tehát ezzel az albummal búcsúzott az LGT. Nagyon jó lett, és azt azért megjegyezném, hogy kiváló zenék szólalnak meg abban a két dalban is, melyek nem tetszenek.
Ének: 8/10
Zene: 10/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 7/10
Hangulat: 8/10
+ Műfajilag nagyon változatos album
– Nem mindegyik dal méltó az együttes magas nívójához
Frissítettem kis fülhallgató terén is, mert ami van, Panasonic RP-HS34 réginek ugyan nem régi, de eléggé rossz minőségű a hangzása. És ha újat veszek, az csak Philips lehet. Kifejezetten sport fülhallgatót kerestem, amit rá lehet illeszteni a fülhöz, így futás közben a helyén marad. Először a Media Markt weboldalán néztem szét, eredetileg két Philips fülhallgató volt, de most már csak az az egy, amit kinéztem magamnak. Ez pedig az SHQ1400LF-es modellszámú. 6.990 forint az ára, de úgy döntöttem, hogy szétnézek az Árukeresőn is, és láttam, hogy más ugyanezt a fülhallgatót 3.989 forintért adja. No, hát azért szeretek én is a lehető legkevesebbet költeni, úgyhogy itt vettem meg.
Ma meg is érkezett. Teljesen rendben van. Sőt, több kis gumis csatlakozó van becsomagolva. Így első körben úgy érzékelem, hogy teljesen rendben van. Jó a hangzása (a Panasonichoz képest mindenképp jobb), és bár még nem próbáltam futás közben, de ahogy a fülemen volt, úgy gondolom, hogy a helyén fog maradni. A többféle csatlakozás meg jó, így ez lesz az én univerzális fülhallgatóm.
És ha sokáig megőrzi ezt a jó állapotát, akkor akár hosszú éveken át is szolgálhat, aminek mindenképpen örülnék. Azért olcsóbb cuccokat sem cserélek szívesen gyakran.
A ’90-es éveket szokás a magyar könnyűzene aranykorának hívni. Ami abból a szempontból kétségtelenül igaz, hogy hihetetlen mennyiségű album és kislemez látott napvilágot akkoriban, az összkép viszont rendkívül változatos és színes… szinte már zavaros. Hiszen jelentek meg ekkor is igényes zenék, de az összkép zavaros mivolta leginkább a külföldi trendek (sokszor silány) másolatában nyilvánult meg. És akkor nem is beszéltünk még a playbackelt dalokról. De vannak olyan csapatok is, melyek bár nem az egyéniségük miatt kerültek köztudatba, de talán a zavaros és a silány jelző túlzottan erős hozzájuk. Ide sorolnám a Baby Sisters-t is, mely a Spice Girls-t akarta leutánozni.
A silány jelző azért nem helyén való, mert hallhatók élő hangszerek is az albumon, és még valamit tudtak is énekelni a lányok. De az tény, hogy pórul jár az, aki azt gondolja, hogy a dalokkal a lányok egyéniségét, érzéseiket, gondolataikat a világról ismerhetjük meg, hiszen ezzel a formációval is csak az akkori trendeket akarták kiszolgálni. A szövegeik nem mondhatók mélyenszántónak, a dallam is túl egyszerű, ebből a szemszögből mai fejjel inkább mondható igénytelennek az album. Bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy ezt most, felnőttként látom így. Gyerekként imádtam ezt az albumot, amit csak erősített az, hogy 1998-ban júniusban jelent meg, így a mai napig, mint nyári album gondolok erre a lemezre. Rengeteget hallgattam annak idején, és mai napig, ha ritkán is, de beteszem a lejátszóba a CD-t, nagyban eszembe juttatja az 1998 nyarát. Elsősorban nyári mivolta miatt hallgattam sokat az albumot, de olyannyira, hogy ha már annak idején is lett volna statisztika arról, hogy mely albumokat hallgattam a legtöbbször (mint most a Last.fm), akkor ez az album biztos, hogy előkelő helyen szerepelt volna, tekintve, hogy a nyár a kedvenc évszakom. Az biztos, hogy népszerű volt az album, hiszen a MAHASZ eladási listán a 6. helyig jutott. Azt gondolom, hogy ez köszönhető egyrészt annak is, hogy elképesztően népszerű csapat volt a Baby Sisters annak idején. Rengeteget játszották a dalaikat a rádiók, láthattuk a videoklipjeiket, zenei magazinokban mindig jelen voltak. Másrészt hogy a dalokban tetten érhetők voltak az élő hangszerek és hogy a lányoknak a ’90-es évek átlagához képest jobb hangjuk volt. Ez pedig sejthető, hogy mit jelent, ráadásul azt fontos hozzátenni, hogy a lányoknak csak képzettség terén volt jobb hangjuk az átlagoshoz képest, érzelmileg meglehetősen szegényes volt az énekük. A hangképzettséget sem úgy kell elképzelni, hogy 3-4 oktávot lazán kiénekeltek, hanem hogy az a hangtartomány, amiben mozogtak, az nagyjából rendben volt. Azt gondolom, hogy az énekben hallható érzelmi gazdagsághoz érzelmi érettség szükséges, azt nem lehet különböző technikákkal megtanulni.
A dalok egyébként meglehetősen lazák, mintha egyébként is (egy)nyári albumnak tervezték volna, és nemcsak azért, mert júniusban jelent meg. A dalok könnyedek, nem mondhatók mélynek. Illetve egy kivételről lehet beszélni, a “Leltár” című dalról, ami meglehetősen sötétre sikeredett. Illetve a “Csókolj még!” akarna lenni egy minden érzelmet felülmúló szerelmes dal. De hamarosan több szó is lesz a dalról, hiszen videoklip is készült belőle. Amit még ki lehet emelni, az a “Hé, elnök úr!” című dal, ami egyfajta gúnydal akarna lenni, Bill Clinton akkori amerikai elnök botrányát figurázták ki. Egyébként a többi dal vidám, könnyed, amivel nálam alapvetően nincs is baj, mert liberálisabban gondolkodok a zenéről, és nálam a lazaság megengedett. A baj azzal van, hogy igazából nem szólnak semmiről. Nincs koncepciója az albumnak a nyár élményén túl.
Két dalból készült videoklip. Az első, az album megjelenésekor a “Még egy tánc”, amivel a Baby Sisters nemcsak arról tett tanúbizonyságot, hogy másolják a Spice Girls-t, hanem ez a videoklip a “Wannabe” videoklipjének a fapados kiadása.
A Spice Girls videoklipje legalább polgárpukkasztó, ez meg olyan jó magyaros, hogy mímeljük a szabadságot. Ma már inkább kellemetlen nézni ezt a videoklipet, mert nekem egyfajta tükörként is szolgál, hiszen annak idején imádtam ezt a klipet. És mintha szembesíteni akarna azzal, hogy a mímelt szabadsággal és a természetesnek nem nevezhető táncmozdulatokkal együtt szerettem ezt a videoklipet. Azt gondolom, hogy ebben a dalban és videoklipben tetten érhető, hogy miről beszéltem, hogy ennek a csapatnak semmi más funkciója nem volt, mint az éppen aktuális trendeket kiszolgálni.
A második videoklip, a már korábban említett Csókolj még! című dalból készült.
Ez a dal és videoklip nemcsak azt mutatja meg, hogy a lányok igencsak szegényesen énekelnek ki érzelmeket, hanem látni mimikájukon, arcmozdulataikon, hogy mintha nem tudnák, hogy miről énekelnek. Az egyébként jó dramaturgiai megoldás, hogy a lányok szépen, csinosan ülnek egy széken, mögöttük egy vonós és fúvós zenekar játszik. Igazából ezt a dalt már gyerekkoromban sem éreztem át, ahogy most sem, és a lányok arcmozdulatai, mosolyuk is arról árulkodik, hogy igazából ők sem. És hát szövegileg is annyira hiteles, hogy a nagy amerikai romantikus filmek szerelmes jelenetei… semennyire.
Lenne egyébként egy harmadik videoklip is, ami eredetileg még az első albumhoz készült, de a végleges változat ezen az albumon kapott helyet.
Ez pedig a Szeress!!! című dal, ami egy akár feminista dalnak is elmehetne. Hiszen ők követelik meg, hogy szeressük őket, és a szövegből is kitűnik, hogy nincs választási lehetőség. A videoklipben is eljátsszák itt most az van, amit én akarok, te meg köteles vagy engedelmeskedni nekem. De ezt annyira gyengén csinálják, és igazából a videoklipből is nyilvánvalóan lejön, hogy semmi nem valóságos, amit látunk. Itt minden előre ki van találva, és semmi nem egyedi, egyéni.
Persze, több mint 20 év elteltével, ma már könnyű másképp látni a dolgokat. Hát hol van “kimunkálva” egy 12 éves gyerek zenei ízlése? Ugyanúgy vettem én is ezeket a CD-ket, kazettákat, ezáltal én is tettem azért, hogy az aktuális trendek ki legyenek szolgálva. De megőrzöm ezeket, mert mégiscsak a gyerekkorom részei voltak. Alkalmanként jó ezt is hallgatni, de azt gondolom, hogy a lányok csak úgy lehettek ismertek, hogy megcsinálták az imázsukat. Felmerül bennem a kérdés, hogy miről szólna egy albumuk, az tényleg az ő gondolataikról, érzéseikről szólna? Mivel az énekben sok érzelmet nem lehet kihallani, ezért élek a gyanúperrel, hogy még ennél is szegényebb lenne tartalmilag az az album. Így, hogy kaptak egy imázst, elkészítettek egy (mai szemmel) középszintű egynyári albumot, amit azért jó visszahallgatni, hogy azt az életérzést visszahozza, de ezzel minden funkcióját betöltötte az album. Ja, és egyébként a borító is egész igényes, leszámítva, hogy a dalszöveg sok helyen hibás. Szerintem azért, mert egy korábbi változatot gépelték a borítóra, nem a véglegeset.
Ének: 6/10
Zene: 6/10
Szöveg: 3/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 8/10
Hangulat: 9/10
+ A nyári életérzés miatt érdemes hallgatni az albumot
– Ezt leszámítva teljesen tartalmatlan
