Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.
Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.
A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.
Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.
Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:
Kotta nélkül játszom az életem.
Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.
Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.
Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.
Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése