Egy ideje viaskodok magamban, ugyanis megint felélénkült bennem a Japán iránti érdeklődés. Érdekel megint a nyelv és szívesen olvasok a kultúrájukról. Fogalmazzunk úgy, hogy újra felfedezem magamnak Japánt. Csak ez azzal jár, hogy a hollanddal kapcsolatos tanulmányokat nem csinálom akkora lendülettel és intenzitással, mint az elején. Több dolog is felmerült bennem, mint lehetséges ok, de az biztos, hogy az általánosan igaz rám, hogy több dolog is érdekel, és nem rajongok mindegyikért konstansan magas intenzitással. Jó példa erre az is, hogy 2017-ben, amikor elkezdtem a BGE-n japánul tanulni, akkora lelkesedéssel vágtam bele, mint kevés dologba. Folyamatosan kérdezgettem a tanárokat szavakról, nyelvtani szabályokról, alkalmanként meséltem saját élményeket, házi feladatokat pedig szinte azonnal megcsináltam. De egy idő után ez is alábbhagyott bennem, ahogy hallgatagabb lettem és elmaradoztak a házi feladatok. Ugyanez van a holland tanulmányokkal is most. Az nem kérdés, hogy végig fogom csinálni az egyetemet, mert biztos, hogy végigcsinálom, mert ezzel már a helyemen vagyok, csak ezen a mélyponton kell túllendülni. Az is megfordult a fejemben, hogy nálam ez a post-covid trauma, amiről manapság beszélnek, ugyanis azzal is gondom van, hogy vissza kell járni az egyetemre. Hogy nem az van már, hogy mondjuk 10-kor elkezdődik az óra, elég 9.55-kor felkelni, bekapcsolom a gépet és pár perc múlva kezdődhet az is óra. Módszeresen elkések az órákról, sőt van olyan, hogy ha túl későn kelek fel, hogy be se megyek már, mert minek? Félek is attól, hogy ebben a félévben rosszabbak lesznek az eredményeim, de ezen nem érdemes. Ott leszek a vizsgákon, felkészülök rá, megcsinálom, ahogy tudom, és majd akkor meglátjuk.
Na de most japánozzunk. Mert éljen Libri és a Black Friday, olyan könyvet vettem, hogy alig hiszem el, hogy létezik ilyen. A japán életmód művészete valami kiváló könyv, ami a japán gondolkodást, mentalitást mutatja be. A könyv sok képpel van illusztrálva, és az egyes életvezetési tanácsok nincsenek benne annyira részletesen taglalva, de pont annyira, hogy megértsük a lényeget és az annyira kellemes stílusban íródott, hogy már olvasás közben is ahogy elképzeltem, hogy így gondolkodok, élek, egy ideális életet láttam magam előtt, amikor tökéletesen elfogadom és szeretem magamat olyannak, amilyen vagyok, ez kisugárzik és jobban megbecsülnek az emberek. Hogy ez mennyire kivitelezhető, ez ki fog derülni a jövőben, de a spirituális áthallása miatt azt mondom, hogy ez az első olyan spirituális jellegű írás, amit életemben olvastam és tényleg megérintett. Az világéletemben megvolt bennem, hogy a valóságtól némileg elrugaszkodott gondolkodás, hogy valami felsőbbrendű dologban keressem meg a hitemet. De nem vagyok keresztény, nem hiszek Istenben. Hiába jártam katolikus iskolába, valahányszor voltam szentmisén, soha nem éreztem, hogy templomba kellene járnom. Csak azért nem találtam eleddig a helyemet a spirituális gondolkodásban, mert túl sok a szélhámos, vagy olyan ember, akik ezeket nem közvetítik számomra hitelesen. És még csak nem is a Facebookon olykor terjedő felemelkedett szövegekre gondolok, hanem inkább azokra, akik a "konyhapszcihológiában" utaznak és mindenféle egyszerűsített megoldásokkal házalnak. Ezek "fejlettebb" változata, az úgynevezett "ezo-anyukák", akik az élethazugságaikat életmód-szerűen élik, hitüket előszeretettel terjesztik. Illetve az is nagyon gyakori, amikor valaki a saját múltja, tragédiája elől menekül a spiritualitásba. Ez azért bűzlik nekem, mert valójában látszik rajta, hogy rosszul van az életében, mert a személyes traumáját nem dolgozta fel. Tehát a spiritualitást nagyon kevesen művelik hitelesen. Okui Masami-ról tudom, hogy spirituális gondolkodású, ezt jó néhány dalában lehet is hallani. Ő tőle még szívesen is hallgatom, de hiába életem része a dalaival, még ő sem tudott rávenni arra, hogy ezt az utat járjam én is. Illetve Hayashibara Megumi-nak vannak mélyérzelmű dalai, melyeket rendszerint Okazaki Ritsuko írt.
De ez a könyv volt az első, aminél tényleg azt éreztem, hogy felemelkedett a lelkem a mennyekbe, miközben olvastam. Gyakorlatilag az egész Japán iránti rajongásom új értelmet nyert ezzel a könyvvel. Amit eddig olvastam, az például az Ikigai, ami arról szól, hogy találjuk meg az életünk értelmét. És hogy mennyire nem az egyszerű megoldásokról szól a könyv, jelzi, hogy ír arról, hogy az életünk értelmének megtalálása hosszú folyamat és komoly önismeretet igényel. Azt is hozzátette, hogy a cél, nem a "végtermék" megalkotása, hanem az, amit azzal közvetíteni akarsz. Például, aki jó zeneszerzésben, az akkor csinálja ezt jól, ha nem az a végső célja, hogy dalokat írjon, hanem, hogy a dalokkal gondolatokat, érzéseket, ad absurdum értékeket közvetítsen. A második a wabi sabi, ami gyakorlatilag szembemegy a nyugati fogyasztói társadalom diktálta "értékekkel". Tehát, nem a tökéletességet, az örök fiatalságot hirdeti, hanem hogy lássuk meg a tökéletlenségben a szépséget és fogadjuk el a múlandóságot. Hiszen vagyunk valamilyen állapotbn, a jövőben leszünk valamilyenben, de tökéletesek soha nem leszünk. De mindig úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Mondjuk ehhez hozzátenném, hogy ez a személyes megítélésem szerint akkor műveljük jól, ha törekszünk a fejlődésre, hogy a jövőben jobbak legyünk. De az biztos, hogy ezt csak akkor tudjuk a maga természetességében művelni, ha teljes mértékig elfogadjuk magunkat olyannak, amilyennek most vagyunk, mert akkor egyrészt meg tudjuk élni a jelent a maga teljességében, a másik hogy nem fogunk túlzottan rágörcsölni arra mindenáron jobbak legyünk. A múlandóság pedig arra utal, hogy fogadjuk el, hogy minden változik körülöttünk. A harmadik, amit eddig olvastam, az a Kintsugi. Ebbe benne van a "kin" szó, mely aranyat jelent. Az a lényege, hogy a törött tárgyakat porított arannyal és lakkal ragasztják össze. Ez valamivel elvontabb, ez is a tökéletlenségre, önmaguk elfogadására utal. Ha megtörtünk az élet súlya alatt, vagy az életben valami "törés" volt számunkra, azt arannyal ragasszuk össze magunkban. Ennek röviden az a lényege, hogy tanuljunk a hibáinkból, legyünk többek általa, így ami megtört bennünk, az arannyal lesz összeforrasztva. A negyedik, egyben utolsó, amit eddig olvastam, az a shinrin yoku, vagyunk "erdőfürdőzés". Az erdőfürdőzés lényegében egyfajta természetjárás, amikor a maga teljességében éljük meg a természet szépségét. Szemügyre vesszük a fák kérgét, a levelek erezetét, a virágot, röviden a természet részévé válunk. Megtanuljuk szeretni, tisztelni a természetet, elfogadni annak hatalmas erejét, egyben megcsodálni annak szépségét. Szép szó japánul a Komorebi, ami a fák között átszűrődő napfényre utal.
Még a felét se olvastam el a könyvnek, máris mennyi ihletet merítettem belőle. Úgyhogy kiváló könyvről van szó, csak ajánlani tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése