Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik... Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a '90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.
A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet... Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a "Tari Annamária legjobb könyve" pályázatot, pedig jó eséllyel indult.
Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése