Dalszövegelemzés #2

See-Saw: Kioku

A .hack//Roots postomban egy olyan dalról írtam, ami nem tetszik Kajiura Yuki-tól. Igazából nem vagyok úgy rajongója, mint azok többsége, akik ismerik a munkásságát (túlzottan mainstreamnek tartom szeretni őt, és áradozni róla, hiszen mindenki ezt csinálja, aki ismeri), de azért nálam is többségében vannak azok a dalok, melyeket szeretek tőle. Ennek egyik különleges ékköve számomra a Kioku, amiről már írtam korábban. Erről a dalról szeretnék részletesen írni. Méghozzá azért, mert ez egy érdekes szerelmes dal, jó szövegű szerelmes dalt pedig nagyon nehéz írni. A szerelmes dalok döntő többségének rettenetes szövege van. Nagyon sok tükrözi a társfüggőséget, az önzőséget (pl. soha nem engedlek el, vagy szeress, mert szükségem van rád, és sok ilyen... mondjuk ki nyíltan: faszságok), és elenyésző azon szövegek része, melyek hitelesen beszélnek a szerelemről. Többek között ezért szeretem Zorán dalait, hogy egy magyar példával éljek.

A See-Saw dala a szerelemről némileg sajátságos, tipikusan az a fajta szöveg, amit kétféleképpen lehet értelmezni, teljesen jogosan. Valaki joggal vetheti rá, hogy a társfüggőségről szól, mások meg azt mondanák, hogy valaki megtalálta az igazit, és milyen szép, hogy kitart mellette. Nem is a szöveg teszi annyira különlegessé a dalt, hanem a zene, a dallam, sokkal inkább a hangszerelés, mert tényleg úgy énekli Ishikawa Chiaki a szöveget, hogy elhiszem neki, hogy tényleg várja azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak, és hisz abban, hogy tényleg összejöhetnek, a hangszerek játéka ezt megerősíti. Nem hallok önbizalomhiányt az előadásban, nem érzékelem, hogy görcsösen ragaszkodik a másik félhez, és soha nem jöhet senki más. Mert ki lehet hallani, hogy valaki hogy gondolkodik a másik félről, és ezt a dalt az érzelmileg pozitív előadás teszi különlegessé. Mert maga a szöveg túlidealizálja a szerelmet. Mintha semmi más nem létezne. Inkább a körítés teszi naggyá a dalt. Lássuk is, miről beszélünk.

Kitto saigo wa koko ni kaette kuru to omou
Sekai no hajimari wa
futari de miteita
Ichido dake sono basho ni tashika ni todoita kara
Kono te wo hanashitemo
kowaku wa nai no nidoto

Amikor valaki megéli az igazi nagy szerelmet, könnyen meglehet, hogy benne valami olyan számára ideálisat lát meg, ami által kiegészül. Az a fajta érzés, amit az összes élő emberből csak nagyon kevéstől kaphat meg, csak néhánytól. És itt most nemcsak a biológiai okokra kell gondolni (az ember olyan párt keres magának, akiről azt gondolja, hogy jobb genetikával rendelkezik, mint ő maga), nem is csak a külsőségekre, hogy 100%-osan tökéletes párt talált (mivel ilyen úgysincs), hanem azok az érzések, emlékek teszik ideálissá az igazi nagy szerelmet, erről szól ez a dal is. Már az idealizással kezdi, hiszen arról énekel, hogy biztos abban, hogy újra együtt fogják nézni a világ kezdetét azon a helyen... Mondjuk az elején bele lehetne kötni a szövegbe, mert az első sor nagyjából úgy szól, hogy "biztos vagyok abban, hogy visszatérsz arra a helyre...". Mitől olyan biztos benne? Jöhet a teljesen jogos kérdés, mert ez nem derül ki a szövegből. Mondta? Megígérte? Vagy megírták a csillagok? Az első kettő teljesen rendben lenne, a harmadik eset lenne az, amikortól gázossá válik a szerelmes dal, ha valaki a csillagok állására hagyatkozik. A "ráutaló magatartás" teljesen legitim ebben az esetben, amikor együtt voltak, és voltak olyan szavai, nonverbális jelek, melyek arra utaltak, hogy vissza fog térni. Maradjunk is ennél. A végén, meg ott van, hogy ha el is engedi a kezét, akkor sem fél már semmitől, alapvetően ez is szép gondolat, de ha szó szerint vesszük a félelem nélküli életet, akkor komoly problémákat vet fel. Pozitív gondolkodók egyik leggyűlöltebb szavajárása, hogy ne félj semmitől, az egyik legrosszabb, amit kiejthetnek a szájukon. Bátran belenyúlok vizes kézzel a konnektorba, mert mit nekem egy kis áramrázás... És ilyenek. Akkor lenne hitelesebb, ha inkább a bátorság került volna a szövegbe, mert abba ugyan benne van a félelem, de az is, hogy megtanulta kezelni.

Karappo no karada ni furisu motte yuku kioku
Watashi wa sukoshi-zutsu tsukutte mitashite
Sonna fuu ni hito wa hito no katachi ni naru no
Wasuretakunai omoi
kokoro ni kasanete

Folytatódik az idealizálás, az üres testben öltenek alakot az emlékek, és szépen lassan megtöltenek engem. Az üres meg nem véletlen van kiemelve. Csak a szerelem számít? Hát a gyerekkori élmények? A barátokkal együtt töltött idő? És még lehetne sorolni, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. Az elvitathatatlan tény, hogy az első nagy szerelem minden ember életében óriási változatásokat hoz sok téren, és tényleg olyan nagy tud lenni, hogy minden mást eltörpít, de azt reméltem, hogy mivel Kajiura Yuki már bőven a 30-as éveiben volt, amikor írta ezt a dalt, ezért egy józanabb szöveget fog írni a szerelemről, a felnőtt kor bölcsességével lát vissza az első nagy szerelemre. Azért a bölcsességet semmiképp nem venném el, mert a másik fele a szövegnek nagy igazságot tartalmaz. Azt mondja, hogy az emberek az alapján öltenek alakot (szinte szó szerint így van), hogy olyan érzésekkel, emlékekkel töltik meg a szívüket, amit nem akarnak elfelejteni. Ez az alapja annak, hogy ki miben hisz, ki mit talál kedvesnek, mivel tud azonosulni. Az alak lenne a hit. És ez az a hit, ami erőt ad, ami nagyban formálja a személyiségünket, identitásunkat.

Doko made tooku yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto iru wa

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Mune ni kizanda ano basho he to
Watashi wa kitto kaereru kara
Furimukazu ni yuku wa

A refrén két versszakát egybevettem. Ennek az elejébe is bele lehetne kötni, mert az úgy szól, hogy "mindegy, milyen távol jársz, mindig benned leszek". Ez is olyan dolog, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, akarata, de hogy ő mindig benne lesz. És lássuk be, hogy ez azért a másik felet akár rabláncon is tarthatja, ha igazából ő már mást akar maga mellé. Innestől már inkább problémának gondolom, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, mert akkor lenne igazán szép a szöveg, ha megtudnánk, hogy azért van mellette (vagy benne), mert ez kölcsönös akarat. Vezeti őt mindig, mint a csillagfény az éjszakában. Szeretem az ilyen hasonlatokat, úgyhogy ez részemről jöhet. Aztán a refrén másik felében meg elindul, mert tudja, hogy még ha nincsenek is most együtt, de visszatérhet arra a helyre, amit a szívébe vésett, és ez erőt ad neki. Ez az, amire a kritikusabbak azt mondják, hogy ezt jó eséllyel ő maga találta ki, ami jogos is, hiszen továbbra sincs szó a másik félről. Ez az, ami rögeszmévé válhat. És itt jön ki az, hogy a szöveg maga hihetetlenül nyers, meg úgy tűnik, nem foglalkozik a másik féllel, de ahogy Ishikawa Chiaki énekli, abban semmi önzőséget nem hallani. Azt lehet kivenni, hogy biztos jelet kapott arra, hogy ennek a szövegnek végig van legitimitása, és ő is alig várja, hogy újra találkozzanak. Az ív, amit a refrénben énekel, hihetetlenül gyönyörűvé teszi a dalt. Tökéletes, nem hiányzik belőle semmi, így alkot egy teljes egészet.

Karappo datta mune ni ai to iu yuu no kioku
Kimi ga amaku nigaku sosoi de kureta
Ichido dake kimi no naka tashika ni todoita kara
Kono te wo nobasu koto kowaku wa nai no nidoto

Megint az üresség megtöltése, megint az idealizálás. Csak most a szív van soron, itt már ki is mondja, hogy a szerelmet hívja emléknek. Ha meg is adjuk, hogy a visszatérés "igénye" kölcsönös, akkor is zavaró, hogy miért marad a szív üresen, amíg ő (a másik fél) meg nem tölti emlékekkel? Itt írja, hogy csak egyszer elérte a szívét - ez jó eséllyel kölcsönösségre utal - és ez elég erőt ad neki, hogy ne féljen akkor, ha kinyútja a kezét. Ha így, hogy bizonyos tevékenységhez társítja a félelem nélküliséget, már az is jobban hangzik, ha általánosságban mondja, hogy nem fél semmitől, de a bátorság még mindig előnyösebb kifejezés lenne.

A harmadik verse után van egy hegedűszóló, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon tetszik, hogy a ritmus és a lüktetés lassú, de a hegedűszóló gyors. Ez a szívben rejlő érzelmeket szimbolizálja, hogy látszólag nyugalom van, de legbelül szétveti az izgalom. És mivel ez olyan izgalom, amiről lehet, hogy csak ő tud, ezért megvan magának az érzés intimitásának izgalma is. Ez nagyon jól ki lett fejezve zenében. Végül két versszak refrénnel zárul a dal.

Tatoe ima mitsu kara naku temo
Taisetsu na mono wa mada aru no
Kimi wo tada dakishimeta yoru ni
Tadoritsuita

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto soba ni iru wa

Az első fele a reményről szól, arról, hogy még ha nem is találja lélekben azt, ami olyan kedves (fontos - taisetsu) számára, akkor is ott van benne annak az éjszakának az emléke, amikor oly szorosan átölelte őt. Ez megint a kölcsönösségre utal, ami úgy tűnik, itt a dal végén derül ki. Így végül az egész dalszöveg legitimitást nyer, és azáltal, hogy az első refrén első versszakát ismét idézi, még ha el is vannak választva, ő akkor is benne él, nyer teljes értelmet. Így már teljesen jogos, és hogy vezetni fogja őt, mint egy csillag az égen, így már sokkal szebben hangzik.

Csak a végére nyert értelmet a dalszöveg, de ennek ellenére is azt mondom, hogy meglehetősen nyers így dalszöveget elemezni, anélkül, hogy nem hallgatjuk meg az adott dalt. Mert az előadás tényleg sok esetben jobban segít értelmezni a dalszöveget. Aztán, hogy a végén ugyanúgy lassú dinamikára, gyors hegedűjátékkal zárja le a dalt, ismét annak az izgalomnak az intimitását élhetjük meg.

Most már inkább az üres test és szív megtöltésével van problémám. Mert tényleg olyan, mintha a szerelem mellett semmi nem számít, és annak ellenére, hogy nagyon szerelmes tudok lenni én is, és tudom, hogy mi az az érzés, amit elhegedültek, azt gondolom, hogy erős túlzás, hogy minden mást teljesen elinflál, ami nem a szerelemmel kapcsolatos. Valószínűleg egyébként maga Kajiura Yuki is azért visz ennyire koreográfiát, énekstílust az előadásaiba, mert ő maga is tudja, hogy csak így tudja teljes mértékig átadni azokat az érzelmeket, amik önmagában szöveg formájában esetleg nem állná meg úgy a helyét, ahogy elképzelte. Meg kell nézni, egy-egy koncertet mind a FictionJunction, mind a Kalafina előadásaiból, és egyből világossá válik, hogy mire gondolok. Jól ki vannak találva azok a mozdulatok, koreográfiák, amik az általuk énekelt dalok alatt láthatók, mind azokat az érzelmeket jeleníti meg, melyekről a szöveg szól, ezeket erősíti meg. Ugyanez hallható ki az albumokon, kislemezeken, az énekstílus terén. És meg merem kockáztatni, hogy ezeket is Kajiura Yuki találja ki, hiszen csak ő tudja, hogy akarja átadni azokat a dalokat érzelmileg, amiket ő ír. Nem vagyok feltétlen ennek a híve, annak már sokkal inkább, hogy a dalnak önmagát kell eladni, de aki szereti az ilyen pontosan koreografált táncjeleneteket, annak nagyon fognak tetszeni a koncertfelvételek.

Azt gondolom, hogy Ishikawa Chiaki az, akitől a legkevésbé hangzik művinek az, ahogy hallhatjuk énekelni, mert olyan énektudása van, olyan képzettsége, hogy nincs is semmi szükség arra, hogy mímelje az érzelmeket, ő maga tudja, hogyan kell ezeket természetesen, hitelesen átadni. Talán ezért is van az, hogy See-Saw a kedvenc projektem Kajiura Yukitól, és továbbra is azt gondolom, hogy végig Ishikawa-sannal kellett volna együtt dolgoznia, mert hitelesen képes érzelmeket átadni, úgy, hogy elhiszem neki, hogy meg van győződve arról, amiről ebben a dalban énekel, és ez teszi igazán különlegessé ezt a szerzeményt is.