Amivel meg lehet nevettetni a japánokat

Kevés furcsább érzés van annál, mint amikor úgy nevettetek meg embereket, hogy azt teljesen komolyan gondolom. Pedig japán nyelv használatakor könnyen meg lehet nevettetni az embereket (akik értik is, hogy mit beszélsz), hiszen köztudottan sok dologra, fogalomra, több szavuk is van, és ha a rosszabbikat használom... Két ilyen eset történt velem.

Az egyik japán órán megkérdezte a tanárnő, hogy tudjuk-e, hogy van a "sötét" japánul? Mondom neki, "yami". Az nem jó, az sötétség. Gondolkodok egy kicsit, aztán eszembe jut az "ankoku" szó, ezt bemondva úgy elnevette magát a tanárnő, mintha valami jó viccet meséltem volna neki. Magyarázta, hogy az ankoku az a koromsötét, de az költői szó, elsősorban versekben van, a közéletben nem használják. A "kurai" a helyes válasz, mint kiderült egyébként. Ilyenről miért nem énekelnek? T_T És nekem miért nincs annyi eszem, hogy a "kuroi" szóból következtetek? T_T

Egy másik órán, mert "alkonyat" szó volt terítéken. Megbeszéltük, hogy az "yuuyake", de rákérdeztem, hogy a "tasogare" is alkonyatot jelent? Erre is elnevette magát, mondta, hogy az is költői szó, átlagember nem használja. Ekkor már elmagyarázta, hogy tudja, hogy honnan veszem ezeket a szavakat (nem titkoltam, hogy nézek animéket, hallgatok japán dalokat), de érdemes lenne valahogy átrendezni fejben a szókincset, mert a fenti két szó használata a köznyelvben, elmondása szerint olyan, mintha egy Jókai regényből vennénk a szavakat, és azokat használnánk.

Van benne igazság, mert azért én is furcsán néznék arra, aki nagyon fennkölt fejezi ki magát egy teljesen átlagos helyzetben, csak hát magyarul ezt lehet érzékelni, mivel anyanyelv, de mivel japánul sokat hallottam hallottam ezeket a szavakat, ezért általánossá vált számomra. De ígérem, nem lesz több tasogare és ankoku, ezen jelenségek csak is versben követhetik egymást.

Mert van olyan egyébként, amikor szándékosan nevettetem meg a társaságot olyan japán kifejezéssel, amiről tudom, hogy nem szó szerint kell fordítani, de ha autista módjára gondolkodok, akkor nagyon vicces dolog jön ki belőle. Az egyik legékesebb példa erre a "Kimi no koto ga suki". Megkérdeztem a tanárnőt, hogy miért így vallanak szerelmet a japánok? Ködösítés... válaszolja a tanárnő. Világos, a japánok nem szeretik kimondani / kimutatni az érzéseiket. Aztán hozzáteszem, hogy mert ez szó szerint azt jelenti, hogy "Szeretem a dolgodat". Hát erre nagy nevetés tört ki. Valóban ezt jelenti szó szerint, de részint azért is mondják így a japánok, mert fenntartják a lehetőségét annak, hogy a másik fél nem így gondolkodik róla, és hogy ne vegye rossz néven, ne vegye úgy, hogy letámadta őt. És ez szerintem teljesen jó dolog, kizárja azt az önzőséget, amiről nemrég írtam, hogy mennyire gyűlölöm ezeket a magyar és nyugati szerelmes dalok szövegeiben. Magyarul nem tudok ilyen "szeretem a dolgodat"-jellegű alázatos szerelmi vallomást, egy módszert ismerek: Lassú és fokozatos közelítés, közben figyelve a másik fél szándékát.

Tari Annamária könyve elolvasva

Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik... Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a '90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet... Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a "Tari Annamária legjobb könyve" pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Dalszövegelemzés #2

See-Saw: Kioku

A .hack//Roots postomban egy olyan dalról írtam, ami nem tetszik Kajiura Yuki-tól. Igazából nem vagyok úgy rajongója, mint azok többsége, akik ismerik a munkásságát (túlzottan mainstreamnek tartom szeretni őt, és áradozni róla, hiszen mindenki ezt csinálja, aki ismeri), de azért nálam is többségében vannak azok a dalok, melyeket szeretek tőle. Ennek egyik különleges ékköve számomra a Kioku, amiről már írtam korábban. Erről a dalról szeretnék részletesen írni. Méghozzá azért, mert ez egy érdekes szerelmes dal, jó szövegű szerelmes dalt pedig nagyon nehéz írni. A szerelmes dalok döntő többségének rettenetes szövege van. Nagyon sok tükrözi a társfüggőséget, az önzőséget (pl. soha nem engedlek el, vagy szeress, mert szükségem van rád, és sok ilyen... mondjuk ki nyíltan: faszságok), és elenyésző azon szövegek része, melyek hitelesen beszélnek a szerelemről. Többek között ezért szeretem Zorán dalait, hogy egy magyar példával éljek.

A See-Saw dala a szerelemről némileg sajátságos, tipikusan az a fajta szöveg, amit kétféleképpen lehet értelmezni, teljesen jogosan. Valaki joggal vetheti rá, hogy a társfüggőségről szól, mások meg azt mondanák, hogy valaki megtalálta az igazit, és milyen szép, hogy kitart mellette. Nem is a szöveg teszi annyira különlegessé a dalt, hanem a zene, a dallam, sokkal inkább a hangszerelés, mert tényleg úgy énekli Ishikawa Chiaki a szöveget, hogy elhiszem neki, hogy tényleg várja azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak, és hisz abban, hogy tényleg összejöhetnek, a hangszerek játéka ezt megerősíti. Nem hallok önbizalomhiányt az előadásban, nem érzékelem, hogy görcsösen ragaszkodik a másik félhez, és soha nem jöhet senki más. Mert ki lehet hallani, hogy valaki hogy gondolkodik a másik félről, és ezt a dalt az érzelmileg pozitív előadás teszi különlegessé. Mert maga a szöveg túlidealizálja a szerelmet. Mintha semmi más nem létezne. Inkább a körítés teszi naggyá a dalt. Lássuk is, miről beszélünk.

Kitto saigo wa koko ni kaette kuru to omou
Sekai no hajimari wa
futari de miteita
Ichido dake sono basho ni tashika ni todoita kara
Kono te wo hanashitemo
kowaku wa nai no nidoto

Amikor valaki megéli az igazi nagy szerelmet, könnyen meglehet, hogy benne valami olyan számára ideálisat lát meg, ami által kiegészül. Az a fajta érzés, amit az összes élő emberből csak nagyon kevéstől kaphat meg, csak néhánytól. És itt most nemcsak a biológiai okokra kell gondolni (az ember olyan párt keres magának, akiről azt gondolja, hogy jobb genetikával rendelkezik, mint ő maga), nem is csak a külsőségekre, hogy 100%-osan tökéletes párt talált (mivel ilyen úgysincs), hanem azok az érzések, emlékek teszik ideálissá az igazi nagy szerelmet, erről szól ez a dal is. Már az idealizással kezdi, hiszen arról énekel, hogy biztos abban, hogy újra együtt fogják nézni a világ kezdetét azon a helyen... Mondjuk az elején bele lehetne kötni a szövegbe, mert az első sor nagyjából úgy szól, hogy "biztos vagyok abban, hogy visszatérsz arra a helyre...". Mitől olyan biztos benne? Jöhet a teljesen jogos kérdés, mert ez nem derül ki a szövegből. Mondta? Megígérte? Vagy megírták a csillagok? Az első kettő teljesen rendben lenne, a harmadik eset lenne az, amikortól gázossá válik a szerelmes dal, ha valaki a csillagok állására hagyatkozik. A "ráutaló magatartás" teljesen legitim ebben az esetben, amikor együtt voltak, és voltak olyan szavai, nonverbális jelek, melyek arra utaltak, hogy vissza fog térni. Maradjunk is ennél. A végén, meg ott van, hogy ha el is engedi a kezét, akkor sem fél már semmitől, alapvetően ez is szép gondolat, de ha szó szerint vesszük a félelem nélküli életet, akkor komoly problémákat vet fel. Pozitív gondolkodók egyik leggyűlöltebb szavajárása, hogy ne félj semmitől, az egyik legrosszabb, amit kiejthetnek a szájukon. Bátran belenyúlok vizes kézzel a konnektorba, mert mit nekem egy kis áramrázás... És ilyenek. Akkor lenne hitelesebb, ha inkább a bátorság került volna a szövegbe, mert abba ugyan benne van a félelem, de az is, hogy megtanulta kezelni.

Karappo no karada ni furisu motte yuku kioku
Watashi wa sukoshi-zutsu tsukutte mitashite
Sonna fuu ni hito wa hito no katachi ni naru no
Wasuretakunai omoi
kokoro ni kasanete

Folytatódik az idealizálás, az üres testben öltenek alakot az emlékek, és szépen lassan megtöltenek engem. Az üres meg nem véletlen van kiemelve. Csak a szerelem számít? Hát a gyerekkori élmények? A barátokkal együtt töltött idő? És még lehetne sorolni, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. Az elvitathatatlan tény, hogy az első nagy szerelem minden ember életében óriási változatásokat hoz sok téren, és tényleg olyan nagy tud lenni, hogy minden mást eltörpít, de azt reméltem, hogy mivel Kajiura Yuki már bőven a 30-as éveiben volt, amikor írta ezt a dalt, ezért egy józanabb szöveget fog írni a szerelemről, a felnőtt kor bölcsességével lát vissza az első nagy szerelemre. Azért a bölcsességet semmiképp nem venném el, mert a másik fele a szövegnek nagy igazságot tartalmaz. Azt mondja, hogy az emberek az alapján öltenek alakot (szinte szó szerint így van), hogy olyan érzésekkel, emlékekkel töltik meg a szívüket, amit nem akarnak elfelejteni. Ez az alapja annak, hogy ki miben hisz, ki mit talál kedvesnek, mivel tud azonosulni. Az alak lenne a hit. És ez az a hit, ami erőt ad, ami nagyban formálja a személyiségünket, identitásunkat.

Doko made tooku yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto iru wa

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Mune ni kizanda ano basho he to
Watashi wa kitto kaereru kara
Furimukazu ni yuku wa

A refrén két versszakát egybevettem. Ennek az elejébe is bele lehetne kötni, mert az úgy szól, hogy "mindegy, milyen távol jársz, mindig benned leszek". Ez is olyan dolog, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, akarata, de hogy ő mindig benne lesz. És lássuk be, hogy ez azért a másik felet akár rabláncon is tarthatja, ha igazából ő már mást akar maga mellé. Innestől már inkább problémának gondolom, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, mert akkor lenne igazán szép a szöveg, ha megtudnánk, hogy azért van mellette (vagy benne), mert ez kölcsönös akarat. Vezeti őt mindig, mint a csillagfény az éjszakában. Szeretem az ilyen hasonlatokat, úgyhogy ez részemről jöhet. Aztán a refrén másik felében meg elindul, mert tudja, hogy még ha nincsenek is most együtt, de visszatérhet arra a helyre, amit a szívébe vésett, és ez erőt ad neki. Ez az, amire a kritikusabbak azt mondják, hogy ezt jó eséllyel ő maga találta ki, ami jogos is, hiszen továbbra sincs szó a másik félről. Ez az, ami rögeszmévé válhat. És itt jön ki az, hogy a szöveg maga hihetetlenül nyers, meg úgy tűnik, nem foglalkozik a másik féllel, de ahogy Ishikawa Chiaki énekli, abban semmi önzőséget nem hallani. Azt lehet kivenni, hogy biztos jelet kapott arra, hogy ennek a szövegnek végig van legitimitása, és ő is alig várja, hogy újra találkozzanak. Az ív, amit a refrénben énekel, hihetetlenül gyönyörűvé teszi a dalt. Tökéletes, nem hiányzik belőle semmi, így alkot egy teljes egészet.

Karappo datta mune ni ai to iu yuu no kioku
Kimi ga amaku nigaku sosoi de kureta
Ichido dake kimi no naka tashika ni todoita kara
Kono te wo nobasu koto kowaku wa nai no nidoto

Megint az üresség megtöltése, megint az idealizálás. Csak most a szív van soron, itt már ki is mondja, hogy a szerelmet hívja emléknek. Ha meg is adjuk, hogy a visszatérés "igénye" kölcsönös, akkor is zavaró, hogy miért marad a szív üresen, amíg ő (a másik fél) meg nem tölti emlékekkel? Itt írja, hogy csak egyszer elérte a szívét - ez jó eséllyel kölcsönösségre utal - és ez elég erőt ad neki, hogy ne féljen akkor, ha kinyútja a kezét. Ha így, hogy bizonyos tevékenységhez társítja a félelem nélküliséget, már az is jobban hangzik, ha általánosságban mondja, hogy nem fél semmitől, de a bátorság még mindig előnyösebb kifejezés lenne.

A harmadik verse után van egy hegedűszóló, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon tetszik, hogy a ritmus és a lüktetés lassú, de a hegedűszóló gyors. Ez a szívben rejlő érzelmeket szimbolizálja, hogy látszólag nyugalom van, de legbelül szétveti az izgalom. És mivel ez olyan izgalom, amiről lehet, hogy csak ő tud, ezért megvan magának az érzés intimitásának izgalma is. Ez nagyon jól ki lett fejezve zenében. Végül két versszak refrénnel zárul a dal.

Tatoe ima mitsu kara naku temo
Taisetsu na mono wa mada aru no
Kimi wo tada dakishimeta yoru ni
Tadoritsuita

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto soba ni iru wa

Az első fele a reményről szól, arról, hogy még ha nem is találja lélekben azt, ami olyan kedves (fontos - taisetsu) számára, akkor is ott van benne annak az éjszakának az emléke, amikor oly szorosan átölelte őt. Ez megint a kölcsönösségre utal, ami úgy tűnik, itt a dal végén derül ki. Így végül az egész dalszöveg legitimitást nyer, és azáltal, hogy az első refrén első versszakát ismét idézi, még ha el is vannak választva, ő akkor is benne él, nyer teljes értelmet. Így már teljesen jogos, és hogy vezetni fogja őt, mint egy csillag az égen, így már sokkal szebben hangzik.

Csak a végére nyert értelmet a dalszöveg, de ennek ellenére is azt mondom, hogy meglehetősen nyers így dalszöveget elemezni, anélkül, hogy nem hallgatjuk meg az adott dalt. Mert az előadás tényleg sok esetben jobban segít értelmezni a dalszöveget. Aztán, hogy a végén ugyanúgy lassú dinamikára, gyors hegedűjátékkal zárja le a dalt, ismét annak az izgalomnak az intimitását élhetjük meg.

Most már inkább az üres test és szív megtöltésével van problémám. Mert tényleg olyan, mintha a szerelem mellett semmi nem számít, és annak ellenére, hogy nagyon szerelmes tudok lenni én is, és tudom, hogy mi az az érzés, amit elhegedültek, azt gondolom, hogy erős túlzás, hogy minden mást teljesen elinflál, ami nem a szerelemmel kapcsolatos. Valószínűleg egyébként maga Kajiura Yuki is azért visz ennyire koreográfiát, énekstílust az előadásaiba, mert ő maga is tudja, hogy csak így tudja teljes mértékig átadni azokat az érzelmeket, amik önmagában szöveg formájában esetleg nem állná meg úgy a helyét, ahogy elképzelte. Meg kell nézni, egy-egy koncertet mind a FictionJunction, mind a Kalafina előadásaiból, és egyből világossá válik, hogy mire gondolok. Jól ki vannak találva azok a mozdulatok, koreográfiák, amik az általuk énekelt dalok alatt láthatók, mind azokat az érzelmeket jeleníti meg, melyekről a szöveg szól, ezeket erősíti meg. Ugyanez hallható ki az albumokon, kislemezeken, az énekstílus terén. És meg merem kockáztatni, hogy ezeket is Kajiura Yuki találja ki, hiszen csak ő tudja, hogy akarja átadni azokat a dalokat érzelmileg, amiket ő ír. Nem vagyok feltétlen ennek a híve, annak már sokkal inkább, hogy a dalnak önmagát kell eladni, de aki szereti az ilyen pontosan koreografált táncjeleneteket, annak nagyon fognak tetszeni a koncertfelvételek.

Azt gondolom, hogy Ishikawa Chiaki az, akitől a legkevésbé hangzik művinek az, ahogy hallhatjuk énekelni, mert olyan énektudása van, olyan képzettsége, hogy nincs is semmi szükség arra, hogy mímelje az érzelmeket, ő maga tudja, hogyan kell ezeket természetesen, hitelesen átadni. Talán ezért is van az, hogy See-Saw a kedvenc projektem Kajiura Yukitól, és továbbra is azt gondolom, hogy végig Ishikawa-sannal kellett volna együtt dolgoznia, mert hitelesen képes érzelmeket átadni, úgy, hogy elhiszem neki, hogy meg van győződve arról, amiről ebben a dalban énekel, és ez teszi igazán különlegessé ezt a szerzeményt is.

Újabb teljesítmény

Ugyan ez is lassúsági világrekord lehetne, de a Mario Kart 7-et is sikerült 100%-osra végigvinni. Ez a játék is 2011. decembere óta van meg, részint azért is ment ennyire lassan, mert hosszú szüneteket tartottam a játék közben, másrészt nem mindig mentem arra, hogy meglegyen a 100% a játékban, hiszen sokszor csak a játékélmény miatt játszottam, vagy olyan teljesítményre mentem, ami nem okozott külön "stresszt". Mint például pontok növelése online meccsben.

És az is biztos, amiről már írtam korábban, hogy teljesen más úgy játszani, hogy a teljesítményért, mint pusztán a játékélményért. Sokkal kevésbé élvezetes a játék, ellenben olyan szintű gonoszság jön ki belőlem, amit egyébként rettenetesen gyűlölök másoknál. Talán ez is oka annak, hogy sokkal lassabban csinálok meg egy-egy játékot 100%-osra az átlagosnál. Én élvezni szeretem a játékot, a játékélmény miatt játszok elsősorban, nem a teljesítmény miatt. Ezért van az, hogy nem szeretem az erőszakos játékosokat, akik akár szemét módon is támadnak akár a Mario Kart 7-ben is, vagy bárhol, ahol hasonló célok vannak, mert ez a fajta játék nem az én stílusom. Bennem van, mert ki tud jönni, másképp nem hiszem, hogy összejött volna ez az eredmény, de ritkán játszok így. Annak ellenére, hogy nem üvöltöm ki magamból (divatos szóval, rage-elek), azért nagyon ideges tudok lenni, ha egy eredmény nem jön össze. Ezért is vagyok sokkal inkább azon, hogy a játékélmény miatt játsszak, aztán ha ehhez párosul eredmény, azt csak örömmel veszem.

Persze vannak ellenpéldák, most is a Mario Kart 7-nél is már nagyon úgy voltam, hogy 6 és fél éve van meg a játék, ennyi idő után azért illő lenne, hogy meglegyen a 3 csillagos minősítés, nem igaz? Most már villoghatok én is Mario Kart versenyeken, hogy már nekem is megvan a 3 csillag mindenhol, valamit már én is tudok. És ha ez az eredmény a profilomhoz kötődik, akkor az ott is marad mindörökre.

Hiányos Disney könyv

Ezen a héten is elmentem Békéscsabára a bolhapiacra. Most, hogy itt a jó idő, egyre több árus van, és többféle régiséget visznek ki eladásra. Vannak, melyek között kifejezetten érdemes szétnézni. Most egy Disney-könyvre találtam, amelyik megtetszett 500 forintért.

Jó dolog a 101 Kiskutya, és örültem ennek a könyvnek, de már utólag vettem észre, hogy egy lap ki van belőle tépve.

Még az elején, konkrétan a 7-8. oldal hiányzik. Sajnáltam, mert jó alap lett volna arra, hogy elkezdjem gyűjteni a Disney könyveket. Ezek kimaradtak gyerekkoromból, mert drágának számított az akkori fizetésekhez képest. Nézegettem ezeket a könyveket többször is Vaterán, de eléggé drágán adják. 2-3000 forint egy kötet, és igazából annyira nem voltam inspirálva, hogy megvegyem őket. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kinőttem belőle, mert a Disney-klasszikusok döntő többsége felnőtt korban is élvezetes, az árát sokallottam értük. Ilyen képes mesekönyveket meg szívesen lapozgatnék, olvasgatnék, hovatovább összegyűjteném az összeset.

Most már lehet is arra menni, hogy összegyűjtsük az összeset, ugyanis jó ideje nem jelenik már meg ebben a kiadásban új könyv. Bementem a Csaba Centerbe a Libri könyvesboltba, érdeklődni, hogy mennyire kaphatók ezek a könyvek. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy pont azzal az eladóval beszéltem, aki ismeri a Disney könyveket. Mondta, hogy ezeket a fajta könyveket már nem forgalmazzák, mert az Egmont Hungary kiadó megszűnt 2013-2014 körül, a Jégvarázs volt az utolsó, amit így kiadtak, összesen 62 kötetes ez a sorozat. Nagyon drága lenne ennek a licenszét eladni, ezért más formában jelennek meg az új Disney-klasszikusok mesekönyvei. Láttam is egyébként, hogy kisebb méretben vannak, más a borító dizájnja. Igazság szerint ragaszkodtam ehhez a kiadáshoz, úgyhogy azokkal nem foglalkoztam.

Ezek szerint ez a könyvsorozat mára történelem lett. Az Egmont Hungary megszűnését meg nagyon sajnálom, sok jó dolgot jelentettek meg. Elsősorban a Donald Kacsa magazin volt, amit szerettem tőlük, de rengeteg Disney nevéhez fűződő nyomdai kiadvány jelent meg a gondozásukban. A nagyon kicsi gyerekeknek ott volt a Dumbó és a Micimackó magazin. Ezekben különböző kis rejtvények, színezők voltak, de kifejezetten óvodásoknak szólt, így nekem már túl későn jelentek meg. Aztán ott voltak a különböző foglalkoztatókönyvek, színezők, mesekönyvek, nem győzték reklámozni őket a Donald Kacsa magazinokban. A Donald Kacsa magazinokat 1995-1999 között vettem, ez volt a kedvenc képregény-olvasmányom a Garfield mellett. Maga a magazin 2008-ig élt, én meg 1999 környékén vesztettem el az érdeklődésemet a rajzfilmek irányában általánosságban, ezért hagytam abba a magazin vásárlását. Néhány szám még most is megvan, és hihetetlenül érdekes visszaolvasni, hogy milyen szövegek voltak a képregényekben. Volt néhány, mely gyerekkoromban is megnevettetett, de most, felnőtt fejjel visszaolvasni az itt-ott debil szövegeket... Nem tudom, hogy ki volt a fordító, vagy hogy találták ki ezeket a szövegeket, de akit érdekel, annak ajánlom figyelmébe a Donald Kacsa magazin Facebook oldalát, mert a szerkesztője nagyon jól megtalálja a vicces, de inkább idétlen beszólásokat, melynek köszönhetően a Donald Kacsa magazin átminősült alternatív vicclappá.

Ami a mesekönyveket illeti, ezekből begyűjteném, amennyit csak tudnék. Ezt a 101 Kiskutyát meg el fogom adni nyomott áron, felhívva a figyelmet a hibájára. Sajnálom, mert szívesen vettem volna gyűjteményem első darabjaként.

Super Mario World rajzfilmek

Minap érkezett kommentben kérésként, hogy feltehetném a Super Mario World rajzfilm részeit is YouTube-ra. Teljesen jogos kérés, azokról megfeledkeztem. Fel is tettem őket:

Itt egyszerre meg lehet nézni egymás után mind a hat részt. Ezek jelentek meg magyarul DVD-n.

Vietnamiak olimpiai játéka

Szoktam japán és vietnami TV csatornák műsorait nézni az interneten, ez a két ázsiai nyelv érdekel, ezeket szeretném megtanulni. Japánt kevésbé nézek, mert animék japán hangjával és angol feliratával sokat tanulok, inkább a vietnami VTV műsorát szoktam néha nézni, amikor olyanom van. Híradót nézek, illetve egyszer belenéztem egy ilyen "Barátok közt"-féle sorozatba. A fiatalok színészi játéka legalábbis erősen a Barátok közt színvonalával ér fel, az idősebb színészek jobbak. Érdekes volt itt látni egy-egy jelenetben azt a rengeteg munkást, aki a varrógépek között dolgozik, és vélhetően világmárkáknak készítenek ruhákat, cipőket. Nyomasztó volt a légkör.

De egy pozitív dologról szeretnék beszélni, ugyanis nemrég egy olyan vetélkedőre kapcsoltam, ami nagyon megtetszett. Középiskolások, fiatal felnőttek játszanak, talán az iskolájukat, vagy valamilyen közösséget képviselnek. Négyen játszanak, és többféle elméleti tudáspróbán mérik össze tudásukat. Nagyon kevés kérdést értek, van néhány kérdés, melyet angolul tesznek fel, szinte csak ezeket. A címe Đường Lên Đỉnh OLYMPIA, és amit utánaolvastam, hogy ez meglehetősen népszerű műsor Vietnamban, 1999 óta minden évben műsoron van. A népszerűséget meg tudom érteni. Mert tényleg nagyon-nagyon keveset értek belőle, de az arckifejezések, ahogy a játékosok tényleg komolyan veszik a játékot, és a műsorvezető hölgy is, aki felolvassa a kérdéseket, nagyon szimpatikus arcra, kisugárzásra. Az ilyenfajta vetélkedőket hiányolom a magyar TV-k képernyőjéről, ahol valódi tudáspróba van, és nem ökörködés. Szerintem ez a formátum világszerte népszerű lenne.

Hogy miért hívják olimpiának, nem tudom. Ahogy lefordítottam a címet, valami olyasmi, hogy "út az olimpia felé". Azt el tudom képzelni, hogy valamennyire reflektál a négyévenként megrendezendő olimpiai játékokra, ahol a vietnamiak kiemelkedő eredményt nem nyújtottak eddig. Amióta részt vesznek (1952) *puskázik*, azóta összesen 1 aranyérmet és 2 ezüstérmet tudhatnak magukénak, ami elképesztően kevés. Olyan érzetet ad, mintha fiatalok között megrendeznének egy elmeolimpiát, ez az ő saját olimpiájuk, és itt nyerjen a legjobb. Akármilyen okból is ez a címe, ez a műsor még úgy is tetszik, hogy alig értek belőle bármit is. Egy kifejezést már megtanultam, mert azt észrevettem, hogy amikor kérdést tesz fel a műsorvezető hölgy, és ha a válasz után azt a két szót mondja, akkor mindig felmegy a pontszám. Egyik vietnami ismerősömet, akivel karaokén szoktam találkozni (Mai), megkérdeztem, hogy mi ez a szó. Szegénynek neki is gondolkodnia kellett, hogy mire is gondoltam pontosan, de rájött, hogy a "Chính xác" lesz az. Ez a helyes válasz vietnami megfelelője. Egyébként a vietnami nyelv is hallgatható lesz egy idő után, megszokta a fülem. Egy ideig nekem is voltak mindenféle gondolataim, hogy mégis milyen megfontolásból találtak ki ilyen európai szemszögből alig érthető nyelvet, de kezdem megszokni.

Belinkelem az idei év első adását, aki gondolja, nézzen bele:

Jellegtelen hazugság

Befejeztem ma a Shigatsu wa Kimi no Uso-t, és így, hogy láttam mindent, meg tudok mindent, most is tartom azon véleményemet, hogy annak ellenére, hogy sokan szeretik az animét, nekem nem jött be. Túl van tolva érzelmileg, még a legegyszerűbb dolgoknak is mély érzelmeket tulajdonít. Minden mögé toltak valami mögöttes magyarázatot, ami olyannak hat, mintha meg akarnák mondani, hogy ebben a szituációban így és így érezz, majd mi megmondjuk, mi jobban tudjuk. És nem hagyja, hogy én magam éljem meg az adott pillanatot úgy, ahogy a személyes értékrendem szerint jónak érzem. A lehetőségét is elvette a katarzis érzésének. Mintha valami Romana vagy Tiffany féle romantikus regényt olvasnék, és ez annyira elinflálta annak a jelentőségét, hogy Kaorinak nagyon kevés ideje maradt hátra az életéből, ezért mindent meg akar élni, érzelmileg rá is játszik, de legalább úgy hal meg, hogy nem bánt meg semmit, hogy az utolsó részt már úgy néztem, hogy essünk túl a nehezén, aztán legyen vége.

Halál. Abból a bizonyos műtétből már nem ébred fel. Megvan a szimbolikája a dolognak, hogy Kousei játéka alatt megjelenik meg Kaori, és hegedül neki, és a játék végére eltűnik, de ez csak képzelet. A valóságban csak annyit látunk, hogy néhány nappal később a temetőben Kaori szülei átadnak egy levelet Kouseinek. Meg lehet szépíteni a halált mindenféle képzeletbeli játékkal, de maga a valóság akkor sem jelenik meg, és ez is inkább azt érezteti, hogy a halál az valami olyan dolog, amit el kell rejteni, meg kell szépíteni, mert az egy szörnyűség. Pont az hiányzott, ha már ennyire érzelgős az anime, akkor mutassák meg, hogy ki hogy reagál Kaori halálára, és hogyan élik meg a temetést. Amikor Kaorit a 21. részben betolták a műtőbe, biztos voltam abban, hogy nem jön ki onnan, még abban a részben meghal, és az egész utolsó rész azzal megy el, hogy végignézegetjük a gondolatait a lány kapcsán. Nem így történt, de lazán kinéztem volna az animéből annak fényében, hogy mindenből mekkora érzelmet csinál.

Azért is vagyok ennyire szkeptikus a halál ily módon történő megjelenítése miatt, mert sokkal földhözragadtabb gondolatom van a halállal kapcsolatban. Semmilyen mennyországban meg túlvilági életben nem hiszek, azt gondolom, hogy aki meghal, annak nemcsak az élete ér véget, hanem minden. Megszűnik a tudat létezni, megsemmisül, és a test is szépen lassan elporlad. Minden más csak önáltatás, hogy a halál ne tűnjön annyira szörnyű és félelmetes dolognak.

Továbbra is azt mondom, hogy Kaori nem volt szimpatikus. Az ending videóban képekben végigmentek az lány "életén", de nem hatott meg. Tisztába vagyok azzal, hogy Japánban nem szokás kimondani, ha a másik fél rosszul van lelkileg, hogy ne okozzon aggodalmat a másiknak, de hogy rájátszott a pozitív érzelmekre, meg amikor bekerül a kórházba, azt mondja, hogy "soha jobban" nem volt még. Igen, én is akkor vagyok a legjobban, amikor kórházban fekszek. Most épp nem vagyok ott, hát most nem vagyok soha jobban, de hát istenem. Csak idő kérdése. Legalább "hihetően" lett volna jól. Ez éppen eléggé bizonyítja, hogy miről beszélek, ha az anime hitelességét kérdőjelezem meg.

Ami viszont nagyon tetszett, a zene, amit Kousei játszott az utolsó részben. Chopinnek valamelyik balladája, valami gyönyörű volt. Ezért megérte, és ha maga az anime is ennyire hiteles lett volna érzelmileg, mint amennyire szép volt ez a zene, akkor ott lett volna a valaha látott legjobb animék között. Így nagyon messze került tőle. De van még egy pozitívum: A rajz szép és részletgazdag.

Vissza a gyökerekhez

Bizony, szorgosan nézem a .hack sorozatot, megjelenésük sorrendjében. Így a Liminality után volt a Tasogare wa Udewa Densetsu, majd az egy epizódos GIFT után itt van az oly régóta várt Roots. Erre nagyon kíváncsi voltam, mert nagyon jó az ending dal. Mivel ALI PROJECT dal, ezért régóta ismerem az együttes többi dalával együtt, de az animéhez csak most van szerencsém. Úgy néz ki, hogy van is szerencsém, mert már az első részből látszik, hogy valami nagyon jó dolog fog belőle kisülni. Meg a zene is nagyon jó abból a szempontból, hogy végre valami más. Nagyon jó zenéket írt Kajiura Yuki az előző szériákhoz, ez vitán felül áll, de arra a változatosságra, amit az ALI PROJECT hozott, arra nagy szükség volt. Már az első részben is hallható volt az a jellegzetes ALI PROJECT-feeling, és valósággal libabőrös lettem a zenétől. Nagyon jót tett az animével az együttes, és akkorát mosolyogtam, amikor meghallottam az 1. részben a GOD DIVA dalt. Az ott van nálam a 10 legbetegebb ALI PROJECT dala között. Egyáltalán a cím is rettenetesen vicces, de itt az animében nyert valódi értelmet. Akkor szólalt meg, amikor két lány megtámadta s főszereplő srácot, Haseót, és a támadás idejére férfi hangjuk lett. Az endinget a Boukoku Kakusei Catharsis-t itt is jó hallgatni, viszont az opening rettenetesen nagy csalódás volt. Olyan semmilyen a Silly-Go-Round. Pedig az Kajiura Yuki szerzemény, de ez már FictionJunction project keretében írta meg, azon belül is YUUKA énekelte a dalt. De valami harmatgyenge, semmilyen zenei motívumra nem emlékszem így az első részben meghallgatva. Fog-e ez vajon változni? Nem hiszem, mert azért a nagyon jó zenéket már az első hallgatás után megjegyzem. Ahhoz képest éltem meg csalódásnak, hogy Kajiura Yuki-nak nagy rajongótábora van világszerte, és eddig csak jó dalokat hallottam tőle (tehát értettem, hogy miért szeretik ennyien, legfeljebb nem tudtam azonosulni egy-egy dalával, de ez más kérdés), de ez az opening biztos, hogy az utolsó helyen áll nálam az összes általa írt dala között. Azt gondoltam, hogy azért van ekkora rajongótábora, mert nem képes rosszat írni. De csak kiderült, hogy Kajiura Yuki is csak ember, akivel ugyanúgy előfordul, hogy rossz munkát ad ki a kezéből, mint bárkivel mással. Kíváncsi leszek, hogy fog-e változni a véleményem a dalról. De egyáltalán nem értem, hogy YUUKA miért nem olyan gyászos arccal a kislemez borítóján. Úgyhogy a kép is hagy kívánnivalót maga után. Most hallgatom a kislemezt, gondoltam, még egyszer meghallgatva meg fog változni a véleményem róla, de sajnos nem. Nem annyira rossz dal, de ahhoz képest, amit Kajiura Yuki tud, hozzá képest nagyon gyenge. Tipikus anime dal, tizenkettő egy tucatban, ilyet bárhol, bármikor hallok. Ahhoz képest, hogy mit tud, óriási csalódás... Úgy néz ki, ezt az animét az ALI PROJECT-hez szabták, és ők valami eszméletlenül jót alakítottak. Ha nem lenne a Rosen Maiden, ez lenne a karrierjük csúcsa.

Az egyetlen hős

Befejeztem ma a Hitorijime My Hero-t, és ez már tényleg egész jó Shounen ai anime. Mivel nem kifejezetten él a műfaj tipikus kliséivel, ezért ajánlható azoknak is, akik amúgy nem szeretik a műfajt, mert kifejezetten nézhetőre sikeredett.

Két szerelmes pár történetét követhetjük végig. Bár morogtam emiatt a Sekaiichi Hatsukoi-ban is, de itt az a nagy különbség, hogy itt meg lehet különböztetni a fiúpárokat, és végigmegy a történeten úgy, hogy végül nem marad hiányérzet. Bár a hiányérzet dolga egyedi, mert ez az anime akár egy Disney-klasszikus is lehetne meleg-kiadásban, mert annyit elárulhatok, hogy bár ott vannak a kétségek, gyötrelmek, de igazából teljességgel idealizálja a szerelmet. Az érzelmek és a boldogság mintegy csúcspontja, melynél nincs feljebb, és aki ezt eléri, az sosem lesz szomorú. Pedig tudható, hogy a való élet nem erről szól, hiába jön össze két ember úgy, hogy tiszta szívből szeretik egymást, talán pont egymásnak okozhatják a legnagyobb fájdalmat azáltal, hogy mennyire szeretik egymást. De erről már nem szoktak szólni a romantikus történetek, így itt sem kaphatunk ezekre útmutatást.

De elnézhetjük azzal, hogy egy 12 részes történetről van szó, így nincs idő belenézni abba, hogy élnek a párkapcsolat "létrejötte" után. Így is van mit mesélni, főleg, hogy nem is egy, hanem két mangát dolgoz fel az anime. Ezért van két szerelmes pár, bár a két manga között szoros kapcsolat van. Az első, a Hitorijime My Boyfriend, mely Oohara Kensuke és Hasekura Asaya történetét dolgozza fel. Róluk szól szól első 3-4 rész, amíg nem jönnek össze, aztán térünk át a címadó mangára a Hitorijime My Hero-ra. Ez már Oohara Kousuke és Setagawa Masahiro kapcsolatát dolgozza fel. Ha a párhuzamokat keressük a két manga között, akkor már a név is árulkodó, hiszen Kensuke és Kousuke testvérek. Milyen már, hogy fiú testvérpáros mind a két tagja meleg... Ez valami genetikai bravúr lehet. De itt még nincs vége a párhuzamoknak, ugyanis Kensuke, Asaya és Masahiro egy suliba járnak, osztálytársak, Kousuke pedig a matektanár. Kitérnek erre is, de ha belegondolunk, azért egy diák-diák meleg kapcsolat is eléggé meredek, hát még egy tanár-diák... Ott ahol a tanár egyfajta példakép (mert Japánban tényleg az), behozzák, hogy összejön egy azonos nemű diákjával. Ez az érzelmi vívódás egyik fő oka, és azért lássuk be, egyáltalán nem alaptalan, hiszen Masahiro is érez magában felelősséget, hogy a tanárt nehogy miatta rúgják ki az állásából.

A Hitorijime My Boyfriend manga mindössze egy kötetes, ezért is van kisebb súlya a történetben Kensuke és Asaya párkapcsolata. Történetük nekik is van. Gyerekkori barátok, akik elválaszthatatlan társak voltak. De csak általános iskola végéig. Alsó-középsikolában Asaya tanulmányai miatt másik iskolába kényszerül menni, ezáltal útjaik átmenetileg elválnak. Persze ilyenkor közrejátszik a csalódottság: Soha nem vagy a barátom, többé látni sem bírlak. Aztán Felső-középiskolában ismét egy suliba kerülnek, és itt végül annyira nem bírják látni egymást, hogy összejönnek. Kell ennél több?

Kousuke és Masahiro kapcsolata már jobban ki van fejtve, már csak azért is, mert a Hitorijime My Hero egy hosszabb manga, a mai napig fut. Setagawa Masahiro a többi gyerekkel ellentétben ő sosem szerette a szuperhősös TV-sorozatokat, nem hitte el, hogy ők valóban léteznek. Hőse a való életben lett, méghozzá Oohara Kousuke személyében. Egész érdekes, hogy találkoztak. Masahiro egy szerencsétlen srác, akibe mindig belekötnek, ahogy az utcán belékötött egy banda is. Elbújt előlük, és ez a bizonyos Kousuke ijesztette el a csapatot. Ő ugyanis "Bear Killer" hírében áll, minden bandatag retteg tőle. Masahiro felfigyel rá, ő lesz az a bizonyos hős számára... Ez a hős-szerep csak tovább erősödik, mivel abba az iskolába kerül Kousuke matektanárnak, ahova a fiúk is járnak.

Az érzések erősödnek, ahogy a kapcsolat is. Meglepő azért, hogy tanár-diák kapcsolatot jelenít meg az anime. De kitérnek erre is, főleg Masahiro az, aki diákként inkább érzi a felelősséget, hogy csak nehogy kirúgják miatta a hőn szeretett tanárát. Nem akármi sztori, és az azért látszik, hogy a 12 rész nem elég, hogy úgy bemutassa a sztorit, ahogy a mangában volt. Sejthető, hogy ott sokkal részletesebben ki van fejtve a dolog, mivel - ahogy fentebb már írtam - az még ma is fut. Mindenesetre a lehetőségekhez mérten részletesen ki van fejtve az érzelmi vívódás, és bizony a végére kapunk egy Disney-klasszikusba illő véget, mely - ahogy ezt is megemlítettem már - a szerelmet egy mindennél csodálatosabb érzésnek írja le, egy végső cél, amit ha az ember elér, csak boldog lehet. Részletesség tekintetében az anime kiemelkedő, ahogy abban is, hogy nincsenek meg benne kifejezetten a Shounen ai animékre jellemző klisék. Bár Kousuke és Masahiro között azért nyilvánvaló, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, de Kensuke és Asaya szerintem majdhogynem mondhatók egyenrangúnak. Bár ha nagyon akarjuk, azért köztük is kioszthatók szerepek. Ami nem tetszik, a rettenetesen csúnya karakterrajzolás. Legalábbis a négy főszereplő srác bűnronda, nekem nem tetszenek.

A zenéről is érdemes beszélni. Az openinget az a Hatano Wataru énekli, aki számára egyáltalán nem idegen a Shounen ai közeg. A mai napig mosolygok azon, hogy a Fudanshi Koukou Seikatsu anime endingjével ismertem meg, melynek címe - lássuk be - igencsak vicces: SEKAI wa Boy Meets Boy. Azért igen erős valóságdeficitről árulkodik, ha valaki ezt elhiszi, vagy e szerint éli az életét. Főleg annak fényében, hogy az énekes idén áprilisban jelentette be a házasságát. A Hitorijime My Hero openingjének címe Heart Signal, ami már sok fokkal jobb. Maga a dal is kellemes, jó a ritmusa, a dallamvilág is könnyen megjegyezhető, jó dalt énekelt az Hatano-san. Az ending már problémásabb. A négy főszereplő srác seiyuu-ját kérték fel egy ballada feléneklésére, mely a TRUE LOVE címet kapta. A baj ott van, hogy eléggé mesterkéltek az érzelmek, ahogy éneklik. Nem hiszem, hogy heteroszexuális és homoszexuális szerelem között különbséget kell tenni, innestől kezdve, ha a négy seiyuu volt szerelmes, akkor tudhatják, hogy miről énekelnek, és nem kezdik el megjátszani, hanem előadják, úgy, ahogy megélték a valóságban, és máris sokkal hitelesebb az előadás. Mert így, mintha csak egy színházi szerelemről énekelnének.

Összességében jó anime, ami azok számára is nézhető, akik nem rajonganak a BL műfajért, de nem zavarja őket, ha azonos nemű párokat lát.

Ütős dallamok a 10. évfordulóra

Kis visszatekintő Okui Masami 2003-ban megjelent feldolgozásalbumára, mely a Masami Kobushi címet kapta. Érdekes a cím egyébként, mert a Kobushi alapvetően két dolgot jelent. Van az egyik, amit ezzel a kanjival írnak: 拳. Ez az ököl, és bár kicsiben nem látszik annyira, de alul látható a kéz kanjija, felül meg gondolom a kéz által okozható sebzést mutatja, ezt nem tudom. A lényeg az, hogy bár az ököl eléggé erős egy albumcímnek (hacsak nem heavy metalról van szó, de itt nem), de lehet úgy értelmezni, hogy mint a "Greatest Hits", magamban szoktam úgy mondani, hogy a legnagyobb ütések, és akkor erre utalhat az ököl. De ennél sokkal legitimebb a másik jelentés, mely inkább körbe van írva. Ez két kanjiból áll: 小節. Ez a hullámzó, dallamok, ilyen sajátságos díszítése a daloknak.

Hát sokkal inkább az utóbbiról van szó, mivel bár nem mindegyik dal van nagyon áthangszerelve, de azért hallhatóan mindegyikben hallható legalább egy kis változtatás, mellyel mindenképp egyedi lett a dal, sőt az egész album különleges helyet foglal el Okui Masami repertoárjában. 12 dalt gyűjtött össze az albumra, és azt gondoltam ki, hogy összehasonlítom ezeket egyenként az eredeti előadóval. Miben lett másabb az Okui Masami által énekelt változat, attól jobb lett-e vagy rosszabb. Lássuk őket.

1. Cutie Honey: Részint igazságtalanság összehasonlítani régi dalt újjal, hiszen régen a technikának köszönhetően távolról sem tudtak úgy megszólalni a dalok, mint manapság. Az eredeti dal 1973-as, érdekes hallani, hogy bár élő hangszerekkel vették fel a dalt annak idején, de hogy mennyire egyszerű a hangzása, hangszerelése. Mai fülnek (így nekem is) talán furcsa ezt hallgatni, inkább annak lehet jó, aki szereti a nagyon régi animéket, de a helyzet az, hogy Okui Masami sokkal kellemesebbé tette a mai fül számára.

   Maegawa Yoko < Okui Masami

2. Give a reason: Szerintem lassan két részre lehet osztani az anime előadókat: Akik feldolgozták a Give a reason-t, és akik nem. Az pedig nem lehet, hogy pont Okui Masami ne dolgozza fel, akinek szerves része volt a Slayershöz zenékben, hiszen nemcsak hogy együtt dolgozott Hayashibara Megumi-val, hanem énekelt saját dalokat, sőt seiyuu-knak írt character dalokat is. Igazán itt nőtt meg az ismertsége, így jogos, hogy feldolgozza a legismertebb Slayers dalt is. A hangszerelésben nincs komoly változás, de azt az erőt, amivel Hayashibara Megumi el tudta énekelni a dalt, még Okui Masami sem tudta átadni.

   Hayashibara Megumi > Okui Masami

3. truth: A Shoujo Kakumei Utena endingjéről van most szó, melyet Yumi Luca énekelt fel eredetileg. Egy kislemezes énekesnő maradt, a dalt is inkább csak azok jegyezték meg, akik látták az animét. Mert amúgy nem lett egy nagy durranás. Egy megjegyezhető zenei motívum van a dalban, a refrén és a verse közötti átvezető rész. Amúgy nincs "japános" hangja az énekesnőnek. Ezen segít Okui Masami, viszont az ő verziójával meg az a baj, hogy őneki nincs már olyan hangja, mint a '90-es években volt, és ez némileg ront az összképen annak fényében, hogy az 1997-es dal hangszerelésén szinre semmit nem változtattak. Sajátságos helyzet, mert egyik sem jött be igazán.

   Yumi Luca X Okui Masami

4. Love Squall: Hadilábon állok a Lupin Sansei animékkel, egyet sem láttam belőlük. Furcsa kettősséget érzek, úgy tudom, hogy a bűnügy és a romantika egy sajátságos keveréke jelenik meg a sorozatokban. Legalábbis ebből a dalból ez érződik ki. Nekem egyik változat sem jött be igazán. Okui Masami a hangjával adott neki egy kis "mai hangzást", de amúgy érdekes, hogy az 1979 körüli dalnak szinte semmit nem változtattak a hangszerelésén. Ez is inkább ilyen meghallgatom, de nem érzem, hogy bármit is vesztettem volna, ha lemaradt volna a lemezről.

   Hohn Sandy X Okui Masami

5. Zankoku na Tenshi no Thesis: A Neon Genesis Evangelion openingje a másik olyan animés dal, melyet nincs az az anime előadó, aki így vagy úgy, akár koncerten is, de ne dolgozta volna fel, vagy ne énekelte volna el. Okui Masami is hozzányúlt, és talán kicsit jobbá is tette. A hangszerelésen itt is alig van változás, de az tetszett, hogy a Bridge-be beletett egy mélyhangú háttérvokált. Így izgalmasabbá, élőbbé tette a dalt. Úgyhogy meg lehet kövezni érte, de jobban szeretem a feldolgozott változatot.

   Takahashi Yoko < Okui Masami

6. Successful Mission: Külföldi animés körökben méltatlanul ismeretlen dal a Saber Marionette J openingje, pedig nagyon jó dal lett. Ugyanaz a stúdió csinálta az animét, mint a Slayerst, ugyanaz a Hayashibara Megumi énekli az openinget, mint a Slayersét, mi kell még? Ja, hogy hasonló a hangzása, mint a Slayers daloknak? Ez fémjelezte a '90-es éveket. Azt a '90-es éveket, amit a King Records gyártott. De én nagyon szeretem ezt a hangulatvilágot, többek között ezért is szeretem a '90-es évek anime dalait. Egyszerűséget sugároz, életszeretetet, és néha még most is jó ilyen könnyed dalokat hallgatni. Okui Masami háttérvokalista volt az eredeti dalban, itt énekesnővé avanzsált. Itt is ugyanaz a baj, mint a truth esetében. Az énekhang által nem jön át a '90-es évek hangulata, és ez hallható annak fényében, hogy itt is alig változtattak az eredeti hangszerelésen.

   Hayashibara Megumi > Okui Masami

7. GHOST SWEEPER: Hogy én mennyi mindent köszönhetek ennek a dalnak. Köszönhetem többek között a GHOST SWEEPER Mikami animét, két fantasztikus énekesnőt - az opening és az ending előadóját, és köszönhetem ezt a fantasztikus alkotást, mely jobb lett, mint az eredeti. Írtam régebben Harada Chie-ről, ő az, aki konzervatóriumot végzett, és ez hallatszik is a dalban. Túl jóra sikeredett. Nem tudta azzal a "sokkal kisebb tudással" énekelni a dalt, amivel egy anime dalt kell. Ehhez Okui Masami könnyed hangja kellett, aki kihozta a dalból a maximumot.

   Harada Chie < Okui Masami

8. Lupin Sansei Ai no Theme: Az egyik legjobb dolog az albumon. Aki ismeri Mizuki Ichiro stílusát, az tökéletesen rá tudja illeszteni a dalt. Nagyon is jól énekli, de Okui Masami adott neki egy olyan különleges dallamvilágot, ami által sokkal-sokkal jobb lett az eredetinél. Megmaradt az a melankólikus hangulat, a hangszín az, ami sokkal kellemesebb lett. Ezáltal érzem át jobban a hangulatát, és a háttérvokállal csak még érzékibbé tette a dalt. Mindenképpen az egyik legjobban sikerült feldolgozás.

   Mizuki Ichiro < Okui Masami

9. Tamashii no Rufuran: Júúj, az egyik legnagyobb hatású anime dal, amit életemben valaha hallottam. És hogy mit hozott ki Okui Masami ebből a dalból... Itt kifejezetten jól jön, hogy évekkel később lett felénekelve a dal, Okui Masami az ezredforduló körül rengeteget fejlődött abban, hogy énekeljen hitelesen érzelmeket. Ennek a gyümölcse leginkább ebben hallható, hiszen nagyon durva érzelemvilágot hordoz a dal. Itt is maradt az eredeti hangszerelés, a kórus nagyon kell a dalban, és valami olyan szintű hiteleséggel adja át érzelmileg a dalt, hogy ha választani kell, nem is kérdés, hogy melyik a jobb.

   Takahashi Yoko < Okui Masami

10. Northern lights: Egy újabb Hayashibara Megumi dal, ezúttal a Shaman Kingből. És hát az a helyzet, hogy akármennyire is fejlődött Okui Masami énekhangja az évek során, de más úton, mint Hayashibara Megumi, és amiket neki írtak, azt annyira rászabták, hogy azt senki nem képes úgy átadni, mint ő. Csak Hayashibara Megumi rendelkezik azzal az érzésvilággal, amilyet ez a dal megkíván. Így bárki is énekelje ezt a dalt, biztosak lehetünk benne, hogy rosszabb lesz az eredmény, ha az eredetihez hasonlítjuk. Még Okui Masami esetében is.

    Hayashibara Megumi > Okui Masami

11. YOU GET TO BURNING: Az egyik olyan dal, mely a legjobban fémjelzi, hogy miért szeretem annyira a '90-es évek anime zenéjét. Azt a könnyedséget, már-már légiességet, ahogy énekli Matsuzawa Yumi a dalt, az valami csodálatos. Hihetetlenül kellemes hangja van, és minderre rájön a '90-es évek minden pozitív kliséje, ami által szerethető egy dal, hogy a maga egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nincs semmi túlgondolva se zeneileg, sem énekhang tekintetében, de amit nyújt, azt 100%-os minőségben adja át. Nem is kérdés, hogy számomra az egyik legkedvesebb dal. Ez is olyan dal, ahol nem változtattak sokat a hangszerelésen, és mivel majdnem úgy hangzik, mint az eredeti, így rossz hallani, hogy Okui Masami később énekelte fel, sokat ront a '90-es évek hangulatvilágán.

    Matsuzawa Yumi > Okui Masami

12. Kyou mo Dokoka de Devilman: Egy ősrégi dallal zárja az albumot Okui Masami, a Devilman endingjével. És talán a legrosszabb dolog, ami az albumra felkerülhetett. Érdemes meghallgatni az eredetit, valami hihetetlenül kellemes hangulata van. Férfi az előadója, ennek fényében valami hihetetlenül kontrasztos, hogy Okui Masami bevitt egy ilyen "csajos merészséget" a dalba, vagy hogy nevezzem. Természetesen teljesen át lett hangszerelve a dal, még a hangszínt is megváltoztatták. Azt ugyan nem tették rosszabbá, mert az énekesnőre szabták, de hát elvesztette az eredeti értelmét a dalt, és az új legfejlebb annyiban van összhangban a régivel, hogy egy "devilwoman"-t hallunk.

    Toda Keizo > Okui Masami

Annak ellenére, hogy az összkép meglehetősen változatos lett, összességében jó végighallgatni olykor az albumot. De leginkább csak azokat a dalokat hallgatom róla, amiket nagyon szeretek tőle, mert nem is lett egységes az album. Azt tippelem, hogy a '70-es évek anime dalai (1, 4, 8, 12) gyerekkori emlék okán kerültek fel az albumra, az összes többihez meg volt valami köze. Vagy ahhoz az adott animéhez írt másik dalt, vagy abban a dalban vokálozott, vagy csak szimplán King Records. Azokért a dalokért kincset ér az album, melyekből jobbat tudott csinálni. A többit meg meghallgatom, de nem nehéz náluk jobb dalt találni az énekesnő repertoárjában.

Legyünk újra fittek!

Az utóbbi időkben keveset játszok, a New Super Mario Bros. 2-t veszem elő néha, hogy meglegyen az 1.000.000 érme. Egyelőre 400.000-nél tartok a Coin Rush segítségével szépen gyűlnek az érmék. DLC-ket vettem, az lendíti fel a játék iránti lelkesedésemet. Majd később írok róluk.

Mostanság a Wii Fit U-t vettem elő ismét, hogy erősítsek magamon. Mert ha komolyan vesszük, tényleg sokat segít rajtunk a program. Most kifejezetten a fizikai erőm fejlesztésére gyúrok (szó szerint), és azon vagyok, hogy életmódommá tegyem az edzést. 2011-ben volt az, hogy sokáig, szinte napi szinten edzettem, aminek az lett az eredménye, hogy jobban éreztem magam a bőrömben, és többen meg is jegyezték, hogy jobb lett a kiállásom, olyan férfiasabb lett a megjelenésem. Csak egy idő után mégis abbamaradt. Az évek során többször is újrakezdtem, de ez rendszerint pár nap vagy pár hét után mindig annyiban maradt, mert eszembe jutott, hogy az az idő, amit az edzéssel töltök, azt mással is el tudom tölteni, amire szívesebben fordítanám. Ebből jöttem rá, hogy a baj az, hogy nem tudom életmódommá tenni az edzést. Ezen szeretnék változtatni. Egyrészt a saját egészségem miatt, a lehető legtovább élvezhessem az életet, a másik meg hát a külsőség. Az azért bőven játszik még 32 évesen is.

Fokozatosan terhelem magam, most még csak egyszerűbb gyakorlatokat végzek. De az már most látszik, például az egyensúlyi képességemből sokat vesztettem. Komoly problémám volt a jógagyakorlatok kivitelezésével, kihívást jelentett megtartani magam. Mondjuk a jógával egyébként is hadilábon állok, mert soha nem tudtam igazán magamévá tenni az alapelméletét, a természettel való azonosulás dolgát. Nem is vagyok annyira spirituális beállítottságú (mert azt gondolom, hogy a jógához kell ez is), főleg amiatt, mert amiket olvastam e témában, azok mind arról győztek meg, hogy ez nem nekem való. Nem találtam még olyan írást, ami oly módon ír a spiritualitásról, hogy az számomra is befogadható legyen. Sokat tudnék írni arról, hogy mi a bajom a spiritualitással, ezotériával, tanítóival és követőivel, de azt majd legfeljebb később egy másik blogban kifejtem. A másik meg az, hogy addig nem is fogom érezni az adott jóga-gyakorlat lényegét, amíg jól nem megy. Mert például a Warrior az prímán megy, konkrétan érzem, hogy büszke harcos vagyok, de amíg a Tree erősen dőlöngélve fog menni (amit a Wii Fit borítóján láthatunk), addig nem fogom tudni magam fának érezni, vagy átélni a fa-lét lényegét. Addig orkánerejű szél csavarja ki tövestől.

De igyekezni fogok, és mindent megteszek, hogy újra a régi legyek. Van olyan gyakorlat, amelynek rekordja 87% (a régi időkből), ma csak 38%-ra sikerült teljesíteni. Nagyon hosszú út áll előttem, de kész vagyok végigjárni.

Disney filmzenék CD-n

Néhány hónapja írtam arról, hogy mennyire nehéz beszerezni a Disney klasszikusok filmzenéit CD-n vagy kazettán. Nem is szoktam nagy lendülettel keresni őket Vaterán. Úgy vagyok vele, hogy ha találok, akkor nagy az öröm, amúgy szinte soha nem látom őket. Csakis magyarul érdekelnek, sem angolul, semmilyen más nyelven nem. Esetleg japánul hallgatnám meg érdekességként. De mivel a Disney klasszikusok is a gyerekkorom szerves részét képezik, és a filmzenékkel is találkoztam, ezért ezeket is szeretném beszerezni, ahogy csak lehet.

Azt nem gondoltam volna, hogy fogok ma találni kettőt is. Voltam ma Békéscsabán a Tesco parkolója mögötti bolhapiacon. Nagyon sok árus volt, és több is volt az érdekesség. Sajnos ritkán lehet értelmeset találni a bolhapiacon, legtöbbször valami antik tárgy lelhetők fel. Erre még rámondom, hogy vannak gyűjtők, akiknek ez fontos, de hogy ki vesz rozsdás szerszámokat, mert azokból is egy rakással van, azt el nem tudom képzelni. Nagyon ritkán találni tényleg értékelhető dolgot. De hogy ma találok Disney filmzenét, ráadásul nem is egyet, hanem kettőt, azt nem gondoltam volna. Hihetetlenül megörültem nekik, főleg a Pocahontasnak, ami meg is volt gyerekkoromban kazettán (és most is megvan még), most már megvan CD-n is. Megkérdeztem az eladót, mennyiért adja őket, nem akartam hinni a fülemnek, hogy 200 forintot mondott. Remegő kézzel adtam oda a pénzt, hihetetlenül örültem nekik. 200 forintot egy extrán ritka CD-ért... Szinte én éreztem megalázva magam, hogy ilyen keveset kért a CD-kért. Ez az ár, amit nem lealkudni akarok, hanem felalkudni, mert ilyen keveset fizetni értük. Természetesen csak 400 forintot fizettem értük, de ha csak az egyikért kért volna 1.000 forintot, azt is bőven kifizettem volna.

Óriási, nemcsak mint gyerekkori élmény, hogy megvan ez a CD, hanem a magyar nyelvű dalok digitális formában sem érhetők el sehol jó minőségben. Be is rippeltem otthon 320 kbps mp3-ban és flac-ban, a borítót is bescanneltem. Akit érdekel, az nCore-on megtalálja. Azért merem ilyen nyíltan kiírni ezt, mert annyira el vannak hanyagolva a Disney CD-k, hogy interneten is alig találni róluk információt. A Pocahontas a Discogs-on sem volt fent, konkrétan ma töltöttem fel az adatbázist, a borító is megtalálható ott. A dalok meg nagyon jók. A történet, és a helyszín sajátságos zenét igényel, ezért különlegesre sikeredett, de az egyik legjobb, leghangulatosabb Disney filmzene. Híres is lett a Messze hív a nagy folyó és az Ezer színnel száll a szél dalok a CD-n, de nekem leginkább a Hozzád szól a szél tetszett a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet gyerekkoromban. És most is nagyon átérzem a hangulatát. Amúgy a dalok szövegei most felnőtt fejjel eléggé elcsépeltnek hangzanak, tele közhelyekkel, de a rajzfilm közege, mondanivalója ezt kívánja meg, és annak hangulatában nagyon hitelesnek hangzanak a dalok. Mivel a szövegek szépek, a zene is szinte beleolvad a rajzfilmbe, ezért a Pocahontas is feliratkozott azon Disney klasszikusok közé, melynek nagyon emlékezetes dalai vannak, és bár annyira sokszor nem néztem vissza a rajzfilmet, miután láttam 1995 decemberében a moziban, de a dalok annyira megmaradtak bennem, főleg, hogy '95-ben megkaptam karácsonyra a kazettát, azt is sokat hallgattam, úgyhogy egy életre szóló emlék a Pocahontas. Néha visszanézem, és ma is képes nagy hatással lenni rám. Egyre kevesebb dalnak, filmnek, egyébnek hiszem el az esélyegyenlőséget, mert nem a maga valójában mutatja be, de a Pocahontas azon kevesek közé tartozik, melynek elhiszem, mert itt nyílt háború zajlik a civilizált és a bennszülött nép között, ki is mondják egymásra, hogy "söpredék, talán nem is ember" (a Harci dobok című dalban hallható ez a szöveg), tehát a gyűlölet is megjelenik, és az ebből akadó nehézségek a szerelmespár között. Ez a zenében is megjelenik, így az egyik legemlékezetesebb filmzenéje a Pocahontasnak van.

A Toy Story némileg más történet nálam. Ugyanis csak egyszer láttam moziban pár hónappal a Pocahontas után, akkor nagyon is tetszett, meg is maradt bennem, de ezt aztán soha nem néztem vissza, és 2012-ben, amikor elkezdtem visszamenőleg begyűjteni a Disney videokazettákat és DVD-ket, a Toy Story kimaradt. Így a történetből nem sok maradt meg, ahogy a zenéből sem. Nemrég sikerült megszerezni az első kiadású DVD-t jó áron, újra megnézve nagyon jó film, viszont a zene nagyon rosszra sikeredett. A filmzene rettenetesen sablonos, semmi nem marad meg bennem, az énekelt dalok, meg a '90-es évek Disney-Pixar klasszikusainak mélypontja. Azt ismételgetni egy dalban, hogy "Vár rád egy jóbarát", mindezt ilyen bárgyúan vidám hangulatban... Azért valami komolyságot reméltem zene terén egy olyan animációs filmtől, mely korszakalkotónak számított a maga idejében. De úgy tűnik, a zenével egyáltalán nem törődtek. Van még két énekelt dal, azok is felejtősek. Úgyhogy így 200 forintért, mint Disney klasszikus CD megérte, de amúgy többet nem, és nem csoda, hogy nem emlékeztem a dalokra. Óriási hibának tartom, hogy ennyire elhanyagolták zeneileg a Toy Story-t, így akármennyire is forradalmi volt, mert első Pixar film, a zene miatt soha nem lehet 10/10 pontos alkotás.

De hogy találtam két Disney filmzene CD-t, annak nagyon örülök.

Ivartalanított macska

Tegnap ivartalanították az egyik macskát. Annyira sajnáltam szegényt. Magamhoz vettem, és mondtam neki, hogy úgy sajnálom, hogy milyen szörnyűségeken megy keresztül. A lakótársam meg csak mosolygott, mintha felfogná, hogy mi történik vele. Az a helyzet, hogy nagyon vizuális típus vagyok, és férfiként szörnyű elképzelni, hogy mitől fosztják meg őt.

Az egyébként meglepett, hogy milyen jól viselték, hogy nem ehettek. Ha már az egyik nem ehetett, akkor már a másikat sem etette a lakótársam. Nem voltam otthon, én már csak arra mentem haza, hogy már megvolt a műtét, és úgy feküdt a kis kosarában, mint egy újszülött a bölcsőjében. Aludt mozdulatlanul. A másik macska meg úgy meg volt rémülve. Nem érti, hogy miért alszik ennyire, meg szagolgatta, úgy vitte el az orrát tőle. Érezhette rajta az állatkórház szagát, meg nem tudom, hogy az altató mennyire érződhetett rajta. Próbáltuk nyugtatni, nincs komoly baj. Átjött a szobámba, és estére, amikor berepült egy rovar, az már lekötötte a figyelmét.

Nagyjából 21.30 körül ébredt fel az operált macska. Hát az se volt akármi. Állandóan ki akart menni, de még jócskán benne volt az altató. Úgy járkált, szegény, mint egy részeg. Bizonytalanok voltak a léptei, dőlöngélt össze-vissza, meg a tekintetén is látszott, hogy nagyon gyenge. Maga alá pisilt, meg öklendezett. Annyira nem durván, de azért megijesztett. Annyira sajnáltam őt, olyan műtéten esett túl, amiről nem tehet, és még szenvednie is kell. A lakótársam gyorsan visszatette a kosarába, és próbálta nyugtatni, ennek hatására visszaaludt. Azt tartom érdekesnek, hogy jó órára rá felkelt, akkor némileg magabiztosabb léptekkel ment ki a konyhába, odament a tálkájához, ki volt töltve a kaja a másik macskának. Tehát ehetett volna, de csak odafeküdt elé, és nem evett belőle. Bizonyára éhes volt, de jó eséllyel még rosszul volt, és tudta magától, hogy árt neki, ha eszik.

De hogy a másik macska mennyire félt tőle, fel is állt a szőr a hátán, annyira meg volt rémülve a helyzettől. Kerülte az operált macskát, amikor a lakótársam megpróbálta odavinni hozzá, hogy lássa, hogy nem félelmetes, de ő csak nyávogott, meg fújtatott rá. Inkább hagyta, most külön aludtak éjjel, holnapra (vagyis mára) biztosan megnyugszik, és újra együtt fognak játszani. Ezt már nem látom, mert hazamegyek Békéscsabára a hétvégére.

Ez nem volt akármi. Nagyon sajnáltam szegény macskát. Megbeszéltem az egyik karaokés ismerősömmel, Leeával is az esetet. Ő is nagy macskabarát, mint én, a különbség ott van kettőnk között, hogy neki mindig volt macskája, amióta az eszét tudja, nekem meg soha. Legalábbis akkor volt, amikor a nővéreméknél voltam akkor ott volt két macska, de úgy konkrétan, akire én vigyáztam, és vállaltam felelősséget, olyan nem volt. Szóval én inkább saját megérzéseim miatt vagyok az ivartalanítás ellen, és az volt a véleményem (amit itt is megírtam), hogy ha családi házban laknék, akkor tartanék macskát, és nem ivartalaníttatnám, de beadatnék minden oltást neki, ami kell egy macskának kölyökkorában. Erre írta, hogy ezzel nem védem meg mindentől a macskát, mert elütheti egy autó, vagy megmérgezhetik. Én ilyenre tényleg nem gondoltam, de teljesen legitim érvek. Meg azt azért tudom, hogy a macska alapvetően ahhoz hűséges, aki enni ad neki, és nekem az volt a gondolatom, ha el is szökik csajozni (valamiért mindig kandúrokban gondolkodok), akkor visszajön egy idő után, mert tudja, hogy innen kapott enni. Az egyik legszomorúbb történet, amit elmesélt, hogy voltak olyan macskái, akik nem voltak ivartalanítva, az egyik egyszer elszökött, visszajött, és pár napra rá meghalt. Nem tudták, mi történt vele. Ez volt a végső tanulság arra, hogy egy felelős állattartó ivartalaníttatja a macskáját.

Így néhány órás kellemetlenség árán sokkal hosszabbá tehetjük a macska életét. Mi tagadás, szívesebben számoltam volna be saját élményekről macskák kapcsán, de bizonyos dolgokat azért sem tudtam számításba venni, mert mindig panelben laktam (ezért sem lehetett macskám gyerekkoromban), így bizonyos dolgokat, veszélyeket csak így, mástól tudhattam meg. Azt mondom, hogy átgondolom, ha családi házban fogok lakni, hogy lesz-e macskám, és hogy mit fogok vele tenni.

Ganxsta Zolee és a Kartel

Valószínűleg kevesen néznék ki belőlem, de nagy rajongója vagyok a Ganxsta Zolee és a Kartel csapatának. Sokféle zenét szeretek, egyik stílus felé sem közeleztem el magam, de talán ha lehetne olyan műfajt mondani, ami a legkevésbé áll közel hozzám, az a rap. El tudom fogadni, hogy valaki így tudja kifejezni magát, de ez nem az én stílusom. De van egy erős kivétel, ez pedig Ganxsta Zolee.

Igazából nem szerettem meg őket azonnal. 1997-ben hallottam róluk először, akkor óriási sláger volt a Keleti oldal - Nyugati oldal daluk. De én egyáltalán nem tudtam megszeretni. Csak valami idétlen menőzést érzékeltem a dalban, és nem értettem, hogy mégis mire fel. És érdekes, hogy ahogy jöttek a dalok az alvilágról, a kurvázásról, úgy kezdtem el megkedvelni őket. Egyszerűen azért, mert érzékeltem, hogy nem kell komolyan venni azt, amiről rappelnek. A következő hullám 1999-ben volt, amikor a bátyámnak megvolt a Helldorado CD, és azt már sokszor hallgattam. Ekkor már érettebb voltam (már amennyire egy 13 éves gyerek az lehet), és végleg tudatosodott bennem, hogy nem kell komolyan venni a szövegeiket. Erre ékes bizonyíték egy későbbi daluk, a "Nem sokat változom az életben" szövegrészlete az elején:

A szülők fainok voltak, mindenem megvolt.

Ez mindent elárul arról, hogy mennyire kell szó szerint venni az alvilágról, a bérgyilkosságról, kurvázásról szóló dalaikat. Van olyan dalszövegük, mely tényleg a valóságról szól (például A lóvé kormányoz), de alapvetően teljesen másként kell értelmezni a szövegeket. Tavaly év végén megjelent a Jégre teszlek album bakeliten, erről olvastam egy írást, hogy ez az album egyfajta lenyomata a '90-es éveknek. Az elhazudott rendszerváltásról, és a reményvesztett álmokról. Mivel én a '90-es években voltam gyerek, ezért nem sokat érzékeltem abból, hogy mi is történik valójában körülöttem. A korom miatt sem nagyon tudtam értelmezni, meg anyám egyfajta burokban tartott gyerekként, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljek abból, azokból a nehézségekből, ami a felnőtteket érte. Néhány dolgot azért mégis, hiszen én sem kaptam meg mindent, amit csak kértem (bár ez alapvető), de igazából annyit láttam, amikor már kezdtem értelmezni, hogy pénzért veszünk dolgokat a boltban, és "értettem" az árakat, hogy egyre többet kell értük fizetni. Ezt akkor teljesen helyénvalónak gondoltam, nyilván nem gondoltam arról, hogy milyen őrült mértékű infláció volt akkoriban, csak utólag érdekes visszagondolni, hogy egy jó ideje alig emelkednek az árak, és hogy akkor ahhoz képest akkor mennyire. Szóval tényleg van valami a szertefoszlott álmokban

Meg egyáltalán az egész '90-es évekre sokkal kevesebb kritikával gondolok vissza, mert sok TV műsor, sorozat, zene a gyerekkoromat idézi vissza. És számomra sok kellemes emlék van a '90-es évekből, és alig érzékeltem valamit abból a fajta való világból, amiről a fenti link alatti írásból lehet olvasni. Ezért én Ganxsta Zolee szövegeit másképp értelmezem. Ezt a rengeteg sok káromkodást, bizonyos témákról kendőzetlen rappelést inkább az ösztön én "kitörtéseként" értelmeztem mindig is, mely a sok frusztrációból fakad. Gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy nem feltétlen kell szó szerint venni, amit mond. De arra mindenképp nagyon jó volt, hogy végre szabadabb szájú legyek, és később úgy káromkodjak, hogy annak bárki csodájára járjon.

Ezek a káromkodások, meg a szövegek pedig értékesek lettek számomra, ahogy tapasztaltam az élet dolgait felnőttkoromban, és ily módon ki tudtam mondani a megélt frusztrációkat magamból. Kezdtem érzékelni, hogy Ganxsta Zolee mégiscsak valami nagyon valósat mond, hiszen az én nemzedékemnek is megvan a maga elvesztegetett álma. Elég csak a több százezer kivándorolt fiatalra gondolni, jelen politikai helyzetünkre, vagy arra, hogy az egekben vannak az albérlet- és lakásárak. Mostanra azért már érzem, hogy miről is rappelt akkoriban. Sőt, az igazság az, hogy a nőkkel kapcsolatos dolgok, amikről beszélt, talán most letten igazán aktuálisak a Gender kurzus előretörése okán. Nemrég, amikor véletlenszerű lejátszásra állítottam Winampen az összes Ganxsta Zolee dalt, akkor egyszer felhangzott a Hímsoviniszta című dal. Elégedetten mosolyogtam magamban, és mondtam, hogy ez most nagyon aktuális, és meg kéne leckéztetni a Gender kurzus elkötelezett híveit. Szó nincs arról, hogy én lennék az, aki el akarja indítani a "háborút", meg minden tisztelet és egyenjogúság kijár a nőknek, de annyira túl lett tolva az egyenjogúság, hogy már előjogokat követelnek meg maguknak az aktivisták, és eljutottunk a kvótarendszer követeléséig, amit a legrosszabb dolognak gondolok, amit elérhetnek.

Úgyhogy azért van jó néhány olyan dal, amit tényleg szó szerint kell venni, de az egyik legfőbb oka annak, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom a dalait, hogy minden egyes album zeneileg egy adott témára, koncepcióra épül. Igazából csak egy albumot érzékelek olyan nagyon sötétnek, amelyik tényleg az alvilágról szól a maga valójában, az az első album, az Egyenesen a Gettóból, mely 1995 decemberében jelent meg. A többi album meg inkább a magyar valóságra refrektál rá, és úgy rappel (mindig "énekel"-t akarok írni, de Ganxsta Zolee soha nem énekelt...) az alvilágról, mintha kívülről szemlélné az eseményeket, de ő maga igazából nincs benne. Csak a stílus, ahogy előadja, azért tűnik hitelesnek, mert aki hallotta Ganxsta Zolee-t akár egy interjúban is, vagy bárhol, azt láthatta rajta, hogy mekkora tróger. De mégis a maga stílusában egy végtelenül szerethető egyéniség. Ami koncepciót illeti, külön kiemelném a Pokoli lecke című albumot, ahol a szövegeit rock zenei alapra rappeli. Ugyanígy érdekes a Helldorado western hangulata, a Gyilkosság Rt. '30-as, '40-es éveket idéző jazz-es hangzása, vagy a Szabad a gazda erős hangzású zenéi is egyedivé teszik az albumot. És nagyon tudom becsülni, ha egy előadó egy adott témára építi fel az albumait.

Érdemes Dopemanről külön beszélni, aki 1997-2001 között volt a Kartel tagja. Ő annyiból másabb, hogy ő tényleg a VIII. kerületben élt, és látta, hogy mennek a dolgok a betondzsungelben. Neki is erős szólókarrierje volt, és az 1997-ben megjelent debütáló albuma, a Fordult a kocka egy nagyon jó és erős album lett, ahol bebizonyította, hogy tényleg benne volt azokban, amikről rappelt, csak hát a siker... A második albuma a Magyarország rémálma még elmegy, de 2000-ben A strici visszatér albumon lehetett igazából érezni, hogy tényleg azt gondolja magáról, hogy ő legjobb. Ezzel az a baj, hogy hiába mondja, hogy mekkorákat dolgozott a sikerért, de ha azt nem képes feldolgozni, és a fejébe száll, minden munkája kárba vész. Meg ez a "uuugh"-féle felkiáltása egy idő után annyira az agyamra ment, hogy szinte hallgathatatlanná váltak az albumai. De igazából Ganxsta Zolee-val való közös munkájában lehet igazán hallani a különbséget, hogy Dopeman, amiről beszél, azt nagyon komolyan gondolja, míg Ganxsta Zolee esetében analógiában kell gondolkodni, és hogy nem feltétlen szó szerint kell venni mindent, amit mond.

Ganxsta Zolee stílusát az apjától örökölte. Kerestem egy videót, hogy meghallgassam Zana Józsefet, hogy beszél. Ezt találtam. Alapvetően nem mondható trógernek a stílusa, de azért néhány elejtett szavából lehet érezni, hogy ha nagyon elengedi magát, akkor tudna vadakat mondani.

Amit hihetetlen érdekesnek tartok, hogy az anyja Kassai Ilona, aki a legkedvesebb magyar szinkronszínészem. Hihetetlen kellemes hangja van, akárhány filmben, rajzfilmben, animében hallottam, mindig mosolyra fakadtam a hangjától, és olyan végtelenül kedves a megjelenése, a stílusa, hogy élmény hallgatni őt.

És furcsa összeegyeztetni, hogy az ő fia Ganxsta Zolee, aki stílusban totálisan az ellenkezője. A stílusát az apjától örökölte, és hogy mégis szerethető, azt meg az anyjától. Egy ilyen szülőpáros csakis fain lehet.

"Legnagyobb" szerelem klisékkel

Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.

Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.

Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.

Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.

Új Okui Masami album

Óriási örömömre szolgált, hogy a CDJapan tájékoztatott arról, hogy új Okui Masami album jelenik meg 2018. augusztus 21-én. Már a címét is lehet tudni, Happy End lesz, ami nem véletlen, hiszen ezzel zárja le a 25. évfordulós ünnepségét, amit tavaly az Innocent Bubble kislemezzel nyitott meg.

Gondolkodtam azon, hogy egy nagy válogatásalbum lesz, mert még korábban kigondoltam, hogy micsoda menőség lenne, ha egy több lemezes nagy válogatásalbummal tenné fel a koronát a 25. évfordulós karrierjére, amelyre minden nagysikerű és menő dala felkerülne, egy-két új dallal, mellé egy Blu-ray kerülne minden jó videoklippel. De aztán láttam, hogy a lemez ára ¥3.240 lesz, ebből lehet tudni, hogy csak egy lemezes album lesz. Tehát jó eséllyel stúdióalbummal lesz dolgunk. Akkor viszont nem feltétlen egy vidám albumra kell számítani, ahogy a cím utal rá, hiszen jó eséllyel az Innocent Bubble mellett a Sophia kislemez dalait is tartalmazni fogja, amelyen inkább melankólikusabb dalok vannak.

Aztán, hogy pontosan mire utal a cím, az ki fog derülni. Vagy a 25. évfordulóját zárja le így, vagy talán az egész szólóénekesnői karrierjének búcsút int vele. Azt igazán a lelkemre venném, de legalább vidáman int neki búcsút. Mindenesetre nagyon várom az albumot, és ha lesz rá anyagi lehetőségem, elő fogom rendelni az albumot.

Lejárt hazugság

Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.

Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.

A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.

Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.

Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:

Kotta nélkül játszom az életem.

Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.

Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.

Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.

Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.

Egy dal emlékbe

Az összes szériáját tervezem megnézni a .hack sorozatnak, ma végeztem a LIMINALITY-vel. Erről annyira nem szeretnék írni, mert korántsem ragadott meg annyira, mint a SIGN. Furcsa is volt, hogy nem a játékban játszódik (bár tény, hogy említették a "THE WORLD" nevű játékot), és mivel nem ragadott magával a történet, ezért igazság szerint nem is figyeltem nagyon, hogy mi történik. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolatom, miközben nézem, pedig ez nem szokásom, ha tetszik, amit látok. Így az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy van-e valamilyen köze a SIGN-hoz, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Azt láttam, hogy kívülről akartak rácsatlakozni a játékra, és néhány titkot is megtudtunk, amit a SIGN-ból nem feltétlen tudhattunk meg. De ezen kívül semmi érdemleges nem maradt meg.

Négy részes a LIMINALITY, és amit érdekesnek tartok, hogy az ending az végig marad, viszont minden egyes résznek más openingje van. Mindegyiket a See-Saw énekli kivétel nélkül, és érdekes, hogy ezek is olyan dalok, hogy jók, szívesen hallgatom, de amilyen magaslatokban van az Obsession, egyik sem ér fel oda. Illetve a negyedik rész openingje, a Kioku erős kivétel. Ez a dal is óriási. Nagyon tetszik az a lassú, érzéki hangulatvilág, amit áraszt magából, és a hangszerelésben is valami különlegeset mutat. Az egész összkép meg itt is egybe van. Úgyhogy erre a dalra nagyon odafigyeltem, és teljesen beleszerettem. Azóta csak ezt hallgatom. Majd elolvasom a szöveget, értelmezni fogom, és majd fogom részletesen elemezni a dalt.

Mondjuk, hogy az utolsó rész openingje, azt tartom érdekesnek, hogy nem találtam meg egy OST CD-n sem. Kislemezen nem jelent meg külön, illetve csak a Kimi ga Ita Monogatari kislemezen kapott helyet a 90 másodperces rövidített verzió. A teljes változat csak a See-Saw: Dream Field albumán jelent meg. Illetve karaoke verziót nagyon szeretnék belőle, de nem találok így hirtelen. Ha meglesz, ha nem, de legalább egy vocal only kfn-t megcsinálok ebből a dalból.

A kiválasztott

Tegnap voltam a WestEnd-ben, szétnéztem a Media Markt-ban, és továbbra is van az a PlayStation 4, amit kiválasztottam magamnak, és szerintem nagyon kedvező áron.

100.000 forintért 1 TB-os Gran Turismo-s PlayStation 4 nagyon jó ajánlat, és már régóta ezt a pakkot néztem ki magamnak. Nem játszottam még Gran Turismóval, de szeretem az autós játékokat, sok jót képzelek el erről a játékról, 1 TB-os, nem Pro verzió, ez pont ideális számomra.

Írtam már arról, hogy feleslegesnek tartom a Pro verziót, és a 4K-s megjelenítést. Azért, mert nem tervezek méteres átmérőjű TV-t, innestől számomra untig elég egy Full HD TV. Meg még nagyon kevés szolgáltatás használja ki a Full HD-nál nagyobb felbontást (pl. TV csatornák, online streamek, digitálisan kölcsönözhető filmek). Ha már sok minden fogja használni a nagy felbontást, akkor esetleg váltanék, de bőven elégedett vagyok most a Full HD-val. Ezzel a PlayStation 4-gyel meg nagy konzolos álmom valósulna meg.