Tervek szerint ez egy hosszabb, magánjellegű post lesz, úgyhogy akit ez zavar, az ugorja át nyugodtan. ^^'
Az eleje még annyira nem is, mert bagszi elhívott a Petőfi Csarnokba a piacra, hogy menjek el szétnézni vele. Pénzem alig van, de elkísérem. ^^' Most is az 1-es villamossal mentem az Erzsébet Királyné útjáig, de már a megállónál összetalálkoztam bagszival és LL-lel, ők a hármas villamossal jöttek. A bejáratnál vártak Cseri, Spartacus, és az egyik barátja. Igazából sok újdonság nincs, ugyanazok az árusok, ugyanazok az áraikkal. Volt ma is az a srác, aki az eBay-re hivatkozik mindig, és sérült matricájú SSB-t adott 8.000 forintért. Bagszi meg mondja, hogy az övét 4.000 forintért szerezte be. A srác nyilván nem ismerte be, hogy drágán áraz, ehelyett azt mondja, hogy vannak akik nem tudják, hogy mennyiért lehet játékot eladni, hogy haszna is legyen belőle, ezért náluk nagyon jó üzletet lehet kötni. Jó, ez ilyen "köszönjük szépen" alapú beszéd nálam. Úgy elbeszélgettünk, eltelt az idő, jó volt.
A piacon kettévált a társaság, én, bagszi, LL, mentünk a hármas villamoshoz. LL ment haza, mi meg bagszival kb. 4 hónap után ismét találkozunk a zsidával. De mivel még kb. 15 órára ígérkezett, és még elig múlt dél, ezért az Árkádban időztünk, olyan 14 óra fele indultunk. Először nem akart jönni, de végül csak eljött. Örültünk neki, bár én az elején annyira nem kapcsolódtam be beszélgetésekbe, valahogy érződött az a néhány hónap kiesés, nem volt meg benne a lendület. Bagszi azonnal orvosolta a problémát, elővette a Nintendo 3DS-t, és megmutatta, hogy mire képes a konzol (mintha még soha nem látta volna. ^^') És szépen lassan visszatért a régi önmaga, ahogy szerettük. Ekkor van meg benne az az igazi életérzés. És máris sokkal oldottabb lett a hangulat. 18 óra fele átjöttünk hozzám, és itt is nagyon jó volt a hangulat. Amikor a zsida meglátta a Wario Land 4-et, és a Metroid Fusion-t valósággal beletemetkezett a játékokba. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a Zelda és a Metroid egy ugyanazon évben kezdte a pályafutását 1986-ban, tavaly a 25. évforduló alkalmából sokkal nagyobb megemlékezés volt a Zeldáról, a Metroidot meg totál elfelejtették. A Metroidnak valóban sokkal kisebb a rajongótábora, ám abban a kisebb rajongótáborban sokkal nagyobb kultusza van a játéknak, a Zelda ehhez képes sokkal populárisabb, igaz nagyon is megérdemli a népszerűséget. 22 óra fele mentek haza.
Igazából tényleg nagyon rossz dolog az, ha választani kell az emberek által kitalált elvárások, és aközött, amik mi valójában vagyunk, főleg, ha a kettő korántsem kompatíbilis egymással. És azért a videojátékok esetében még mindig az az általános tévhit, hogy gyerekeknek van (főleg a Nintendo), és nagyon sok pénzt elvesz, és a mi korunkban illő lenne már a családalapítással foglalkozni. A zsida elmondása szerint ezt akarták csinálni vele. És nagyon régen nem játszott igazi Nintendo játékkal (mostanság Final Fantasy-zik), és az elején tényleg látszott, hogy nem volt az igazi, hiányzott belőle az, ami miatt igazán szerettük őt, ezért se nagyon folyamodtam bele a beszélgetésekbe, de amikor Metroidozott, ismét a régi önmaga lett, és teljesen feloldódott.
Én egész életemben valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, velem nem lehetett soha megjátszani azt, hogy ne játszak, ne nézzek animéket, illő lenne komolyabb dolgokkal foglalkozni. Én ezt az egész átneveléses dolgot, hülyeségnek tartom. Én bármilyen gyerekkori dolgomból (vegyük egyszerű példának a gyerekdalok hallgatását) magamtól nőttem ki, és saját magamból kiindulva azt gondolom, hogy nagyon sok esetben a gyerek érzi, hogy mikor jön el az idő. Én hadakoztam sokmindennel, régen bántottak is érte többen, de most, ahogy látom az embereket magam körül az utcán, arra jövök rá, hogy megtérül az, ha nem felelek meg az emberek által kitalált elvárásoknak, hanem megmaradok aki vagyok: Tudok őszintén és oldottan mosolyogni. Erről már írtam korábban, hogy erre nagyon kevesen képesek.
Erre főleg néhány hete jöttem rá, amikor 1 hetes diákmunkán voltam. 5 munkanap borítékolás, a lényeg az, hogy öten voltunk diákok, és a legelején, ahogy szokás, még mindenki csendben végezte a dolgát, figyelte, hogy na, milyen lehet a másik. Pár óra múlva a maga múdján oldódott a beszélgetés, én elhatárolótam tőlük, mert rádiót hallgattam külön fülhallgatóval, bár egy pár érdekes dolgot kiszúrtam fél füllel. Azt tudni kell, hogy a munkáltatónk nagyon jófej volt, hihetetlen rendes, és azt mondta, hogy ha 1 nap alatt 500 darabot megcsinálunk, akkor nagyon jók vagyunk. Igazából nem tudom, hogy vagy nekem fekszik nagyon az adatrögzítős, borítékolós munka, vagy a többiek voltak túl lassúak, de én fél nap alatt megcsináltam az 500-at. A többiek közben beszélték, hogy amikor meglesz a szükséges darabszám, akkor majd ilyen fél órával a munkaidő vége előtt szólnak, hogy készen van, hogy ne adjon több munkát. Na én ezt nem voltam hajlandó így csinálni, mivel hogy legalább 2 és fél óra hátra volt, és semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott üljek, és ne csináljak semmit. Lementem a portáshoz, megkérdeztem, hogy tudom elérni a munkáltatót (nem voltunk felügyelet alatt), és felhívta nekem. Beszélek vele, megmondja, hogy mit kell csinálni. Visszamegyek, előhozok egy újabb stóc borítékot, ami nem volt benne a napi tervbe, azonnal láttam az arcukon, hogy megijedtek, hogy mit csinálok. Én elmondtam nekik, hogy felhívtam a főnököt, és elmagyarázta, hogy mit csináljunk. A többiek olyan szinten ki voltak akadva, hogy én utána szabályosan közellenségnek számítottam, hogy én munkamániás vagyok, és hogy ne írjam bele az önéletrajzomba, hogy jó csapatszellem. Nem vagyok az a megmondóember, de utólag bánom, hogy nem mondtam nekik, hogy nálam nem azt jelenti a csapatmunka, hogy csak ülök, és nem csinálok semmit, hanem együtt dolgozunk, együtt csináljuk a munkát, és ha valaki nem tud valamit, akkor segítünk egymásnak. Erre én is kiakadtam, és mivel amúgyis beteg voltam, visszavittem a borítékokat, és szépen elmentem az orvoshoz. És ezzel még nincs vége. Ugyanis néha bejött hozzánk egy középkorú férfi, aki szintén kiszúrt magának, hogy én hogy képzelem el, hogy csak úgy elmegyek. Elmagyaráztam neki, hogy ha én azt látom, hogy ha ilyen laza a munkamorál, és a főnök sem veszi rossz néven, akkor nekem sem esik nehezemre felvenni ezt a ritmust. Ő meg mondja, hogy nekem tanárnak kellett volna elmennem, hogy milyen jól ki tudok magyarázni mindent. De ez az igazság. Egy munkahelyen általában fél óra szünet jár, ez a normális. De én 2 órában voltam távol kedden. Na ezt egyrészt számon kérték a többiek, másrészt az öreg még jobban rám szállt. Az volt a durva, hogy a nap végén, amikor megmondtam a főnöknek, hogy elnézést kérek, 2 órát voltam szüneten, neki erre az volt a reakciója, hogy nem baj, csak nem mondd el. Kacsintás. A fejemhez kaptam, minden feszültség elszállt. :D Van ilyen egyébként, persze, ahogy látom, hogy megkövetelik, hogy normálisan dolgozzunk, akkor ott tudok lenni. Az az érdekes még, hogy egyébként annak a férfinak nagyon alacsony érzelmi intelligenciája volt. Csak mondta a magáét a többieknek (nekem nem, mert én semmit nem hallottam a fülhallgató miatt), nem esett le neki, hogy az esetek többségében senki nem reagált neki. És egyszer, amikor kiment, akkor mondja egyik a másiknak, hogy nem érti, hogy miért van itt, csak mondja a hülyeségeit. Akkor már az az "I don't want to live in this planet anymore" kép jutott eszembe. Na ha ennyire hitelesek az érzelmek itt egymás iránt, akkor semmit nem fogok veszíteni, ha pénteken munkanap végén boldogan elkönyvelhetem magamban, hogy soha többet nem látom őket.
Igazából ezt csak azért írtam le, mert érzékeltetni akartam, hogy fontos az, hogy az ember megmaradjon önmaga, még olyan helyen is, ahol ezt nem feltétlen honorálják. Azt majd az élet lerendezi. A másik nagy tapasztalatom meg az, amit itt láttam meg igazán, hogy tényleg igaz az, hogy férfiak általánosságban nincsenek arra szocializálva, hogy beszéljenek az érzéseikről, és erre tényleg rábasznak, mert meg lehet fogni őket a hiúságuknál, ha nincsenek az érzelmekre szocializálva, így nem veszik észre az esetleges érzelmi manipulációkat. A másik két srác az öreggel olyan jól elbeszélgettek a politikáról, fociról, bulizásról, akkor nagy volt náluk a lendület. Nekem annyira nem áll ez az arcoskodás, menőzés, vigyorgás, és nem is tudok ilyen lenni, úgyhogy én úgy voltam vele, hogy ha nekik így jó, akkor megmaradok magamnak. És nem bánom, mert így tudok őszinte lenni.
Tehát több tapasztalat is azt támasztja alá, aki feladja a hobbiját, álmait, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásainak, az képletesen öngyilkosságot követ el.