Írással kapcsolatos dilemmák

Az utóbbi időkben több pozitív visszajelzést kaptam az írásaimra, hogy szeretik, és élvezettel olvassák a blogomat, vagy más helyeken, ahova szoktam írni. Hollandiai Magyarok weboldal, vagy az AniMagazinosoktól is kértem egyszer konstruktív véleményt, hogyan látják az írásaimat. Nagyon jól esik a dicséret, hálásan köszönöm, ráadásul az Animagazinosoktól is kifejezetten olyan kritikákat kaptam, amiket úgy érzem, hogy bele tudok építeni az írásaimba, ha odafigyelek.

De az egyetemtől ahova járok most olyan véleményt kaptam, ami... Nem ledegradáló, vagy legalábbis másképp... Mert nyilván, mint egyetemtől is konstruktív vélemény várható, de azt érzem, hogy olyan írási stílust várnak el, ami nem az enyém. És ez feszültséget okoz bennem. Az a lényeg nagyon röviden, hogy kell írni egy kb. 5 oldalas esszét egy Hollandiával kapcsolatos témában. A téma ezen belül szabadon választott. Én végül is úgy döntöttem, hogy 2 esszét fogok írni, mert 2 olyan témát találtam, amik közel állnak hozzám. Az egyik egy holland dal szövegének elemzése lenne, a másik pedig Alphen aan den Rijn bemutatása. Groene Hart, Randstad, és ami ehhez kapcsolódik. Igazából a témaválasztást az is nehezítette, hogy kifejezetten le kellett szűkíteni egy adott témára. Például ne Orániai Vilmosról írjunk esszét, mert az túl tág, hanem mondjuk Orániai Vilmos szerepéről a Németalföldi szabadságharcban (Nyolcvanéves háború). Most így belegondolva ez is jó téma lenne esszének, bár talán túl általános, mert Orániai Vilmos legalább annyira ismert történelmi személyiség a hollandok számára, mint nekünk Szent István, vagy Mátyás Király. Elég ha csak annyit mondok, hogy a holland himnusz is Orániai Vilmosról szól. Ráadásul Orániai -> Oranje -> Orange -> Narancssárga... Tudható most már honnan van a hollandok narancssárga őrülete, és miért öltözik narancssárgába az egész ország a Király születésnapján (Koningsdag).

Na de visszatérve a témára. Ami feszültséget okozott bennem az a vázlat alapján kapott vélemény. Egészen pontosan az, hogy közvetlen volt a stílus, ahogy megírtam a vázlatot, és nem volt úgymond "távolságtartó". A távolságtartó stílus például tárgyilagos, nem alkot saját véleményt, vagy nem érzékelhető benne az író véleménye. Ilyen például egy hír (ideális esetben), illetve talán még az oknyomozó cikkeket is ide lehetne sorolni. Meg nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mitől számít egy hosszabb cikk távolságtartónak, és oda jutottam magamban, hogy azok, amiket különböző magazinokban olvashatunk. Az utóbbi néhány hónapban, hogy fejlesszem az írási készségemet, vettem néhány olyan magazint, melyek témája érdekel. Például mozis magazinok (VOX, Sorozatmánia - mozimánia), számítástechnikai magazinok (PC World). Azért veszem őket, hogy mások írási stílusából tanuljak. Hátha lesznek olyan cikkírók, akiknek megtetszik a írása, és abból esetleg el tudok sajátítani valamit, be tudok építeni valamit a sajátomba. De most jöttem arra rá, hogy a két mozis újságnak van ilyen távolságtartó stílusa. Tehát hogy bemutatják az adott filmet, sorozatot, írnak cikkeket különböző filmes műfajokról, egyéb mozis témákról, de azt vettem észre, hogy tartózkodnak az egyéni vélemény megformálásától. Sőt, azt a cikket, gyakorlatilag bárki megírhatta volna, mert azt is érzékeltem, hogy mintha a stílus is olyan lenne, mint a munkások egyenruhája. Nem érzékelhető egyéniség az írásban, ezáltal inkább unalmassá válik olvasni, mert személyes véleményem szerint pont az adja meg az írás valódi színezetét, hogy tetten érhető benne az író egyéni stílusa. Ettől lesz az az annyira saját és erre törekszem az írásaimban is. Mert azáltal, hogy valaki beleteszi az egyéniségét az írásába az konkrétan egy módja annak, hogy a cikkíró felvállalja önmagát. Hiszen abból a cikkből kiolvasható a személyisége, de akár még a szemlélete, vagy az is, hogy miben hisz. És pont ez ad nekem egyfajta szabadságérzetet, hogy az írás számomra ideális módja annak, hogy felvállaljam önmagam. Örömömet lelem benne, ráadásul pozitív visszajelzéseket kapok, az azért sejteti, hogy jó vagyok benne. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem lehet eleget fejlődni.

Az esszéírásnak, amit az egyetemen kell csinálni, az az egyik célja, hogy felkészítsen minket a szakdolgozat írásra. Ami mindenképp előny, csak már most érzem, hogy feszengős lesz a dolog, ha már most közvetve olyan kéréssel jönnek hozzám, hogy legyek szíves felvenni az egyenruhát és legyek szíves abban dolgozni. Egyébként azt elárulom, hogy a dalszövegelemzést azért választottam témaként, hogy minél többet foglalkozzak a holland nyelvvel és minél többet lássak holland szöveget. A dalszöveg ráadásul azért is ideális, mert ahogy sejthető, a holland pop dalok szövegének nyelvezete is körülbelül annyira egyszerű, mint bármelyik más ország popzenéje. És az az A2-es szint, amin vagyok, jól tudom fejleszteni a nyelvtudásomat azáltal, ha a jelen szintemnél nem sokkal magasabb szintű holland szöveggel foglalkozok. Egyébként tényleg nem nehéz. Pár ismeretlen szó, egyébként nincs benne C1-es szintű nyelvtani szerkezet. Alphen aan den Rijn meg hát olyan, hogy ott voltam, egy életre szóló emlék volt. És ott a kulcsszó, hogy miért nem tudok tárgyilagos lenni: emlék. Most, ahogy jár a fejem, miközben írom ezt a cikket, oda jutottam magamban, hogy ha tényleg tárgyilagosnak kell lenni (ez számomra a vázlat elemzésekor derült ki, nem emlékszem arra, hogy konkrétan erről lett volna szó korábban. De lehet, csak elkerülte a figyelmemet), akkor jobb lett volna mondjuk Rotterdamról vagy Utrechtről írni (annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy ü-vel mondom Utrecht városát, hogy elkezdtem ü-vel írni...), vagy a Hunebeddenről. Tehát abból a szempontból hibás volt a témaválasztás, hogy érzelmi alapon lett kiválasztva. Hiszen egy olyan dalról írok, amit jónak tartok (Kris Kross Amsterdam: Moment), illetve imádtam Alphen aan den Rijn-t. Viszont Rotterdamban nem voltam, arról lehet, hogy másképp írnék. Mondjuk azon gondolkodok, hogy lehet, hogy akkor sem lettem volna sokkal előrébb, ha a vázlatírás előtt tudom meg, hogy tárgyilagosnak kell lenni, mert ha nem tudom egészen pontosan, hogy ez mit is jelent, akkor is megírtam volna úgy a vázlatot, ahogy akkor jónak látom, és utána derül csak ki, hogy baj van.

Tényleg baj lenne? Most azon vagyok, hogy arra kondicionáljam magam, hogy ne feszengjek rajta, megírom ahogy tudom, amennyire lehet, megírom az elvárásoknak megfelelően, aztán meglátjuk, milyen lesz a végére. De hogy miért foglalkoztat ennyire, és miért akarom, hogy jobb legyen, arra álljon itt az a példa, hogy az első holland nyelvtani teszt első fele 80% lett (a második eredményére még várok), és azon gondolkodok, hogyan hozzam össze a második felét, hogy összesen 90%-os eredményem legyen, hogy megkapjam az ötöst a félév végén.

Thalía 2003-as albuma

Újabb CD-t vettem magamnak, méghozzá Thalía 2003-as (harmadik cím nélküli) albumát. Ezt az albumot tényleg már inkább csak gyűjteménybe vettem. Megvolt annak idején kazettán, de már akkor sem szerettem. A 2002-es (második cím nélküli) albumáig mondom, hogy jó volt az, amit csinált, de ez az album már teljes mértékig a nyugati trendek lemásolásáról szólt. De hogy mennyire "megbocsájtó" tudok lenni a kultúrában, jelzi az is, hogy még a 2002-es stúdióalbumát is szerettem. Pedig már ott is komolyan tetten érhető volt az, hogy Thalía feladja a saját egyéniségét azért, hogy világszerte még ismertebb legyen. Nem tudok nem gondolni arra, hogy még ha tényleg szerelemből ment hozzá Tommy Mottolához 2000. decemberében (mert miért is ne?), nem tudok nem hátsó szándékra gondolni, hogy miért egy kb. 22 évvel idősebb producert választott magának férjül. Ezt a gyanút erősíti ez az album is.

Egyébként érdekes volt az egyik mexikói barátommal beszélgetni Thalía jelenéről, és hogy miket csinál azért, hogy a köztudatban maradhasson. Találónak gondoltam, hogy Madonnához hasonlította azon a téren, hogy mind a ketten kényszeresen mutogatják magukat a különböző közösségi oldalakon, hogy a köztudatban maradjanak, és ezért szinte bármit képesek megtenni. De van két fontos különbség kettejük között, ami egyértelműen Thalía javára szól. 1. Thalíának van hangja, őt jó hallgatni. 2. Neki volt egy nagyon jó korszaka, amikor tényleg jó albumokat csinált. Abban ugyanis mind a ketten egyetértettünk, hogy az Amor A La Mexicana egy kiváló album. Volt lehetőségem megismerkedni Thalía még korábbi albumaival, az első rock albumait is meghallgattam. Maradjunk annyiban, hogy számomra az 1995-ös En Extasis album volt az első, ami hallgatható. Ez nálunk is megjelent 2001-ben, amikor ment nálunk a Maria la del Barrio, hiszen rajta van a sorozat betétdala. Érdekes, hogy mennyire szerettem ezt az albumot is annak idején, mert a hozzájuk kötődő akkori érzések "megédesítették" az albumot, de most, hogy azok már nincsenek hatással a jelenemre, azt tudom mondani, hogy valójában eléggé vérszegény. Túl érzelgős, de még éppen elmegy, meg lehet hallgatni. De az 1997-es Amor A La Mexicana akkora minőségi ugrás volt, amire nem sokan képesek. Aztán jött a 2000-es Arrasando album, ahol már megjelentek az első "utalások" arra, hogy lesz egy stílusváltás, de itt még bőven lehet azt mondani, hogy Thalía a trendi, elektronikus zenében alakítja ki a saját stílusát, és ha ezen az úton ment volna tovább, akkor egy egész jó énekesnői karrierje lett volna.

És azt gondolom, hogy azért lett volna esélye nagyobb sikerre, mert valamennyire megőrizte volna az egyéniségét, így megkülönböztethető lett volna a többi előadótól. Ez a 2003-as album lényegében bárkié lehetne, aki az aktuális trendeket követi. Nincs semmi egyénisége a daloknak, egyik dalról sem lehet megmondani, hogy ennyire "Thalíás". És azáltal, hogy tizenkettő egy tucatban lett ez az album, nem is lettek emlékezetesek a dalok (1-2 jót leszámítva), és az átlag amerikai eladásokhoz képest nem is lett sikeres az album. Később sem tudta megvetni Thalía a lábát Amerikában.

Kár érte, pedig sokra vihette volna. Párszor elő fogom venni az albumot, érdekességként meghallgatom. De azt gondolom, hogy sokkal többre vitte volna, ha megőrzi az egyéniségét, és talán valami értéket is átadni, legalább is minőségi szórakozást nyújtani. És akkor nem rohanna úgy a népszerűségért kétségbeesett harcot "vívva" az idővel, hiszen küszöbön az 50. születésnap. És egyre inkább az tűnik ki, hogy ő is legalább annyira nem tudja elfogadni az öregedés tényét, mint Madonna, és szintén bármit megtenne azért, hogy fiatal maradjon. Csak nehogy ő is nevetségessé váljon.

Macskarisztokraták filmzene

Ahogy ígértem, kiteszem letöltésre a Macskarisztokraták filmzenét. A borítót sajnos nem tudom hozzáadni, mert végleg tönkrement a scannerem, ezért azzal már nem tudok segíteni. Legfeljebb ha vennék egy multifunkciós készüléket, de az meg nem scannel olyan jó minőségben eddigi tapasztalataim szerint, úgyhogy inkább csak scannert vennék. De akinek megfelelnek a kis méretű borítóképek, az letöltheti magának a Discogs oldaláról. Először is a címlista:

1. Macskarisztokraták 2:52
2. Minden kultúrmacska tudja 1:43
3. Thomas O'Pamacska dala 2:35
4. Minden ember macska nem lehet 5:54
5. Lágy melódia 3:19
6. Macskaszerelem 1:36
7. Az álnok komornyik 1:31
8. A macska kilenc élete 0:56
9. Liba-risza 1:22
10. Szélmalom - Az álnok komornyik 2:02
11. Blues 0:54
12. Macskajaj 2:20
13. Akkordok kékben 2:48
14. Kedves dallam 1:44
15. Két kutya és a motorbicikli 1:41
16. Minden ember macska nem lehet 1:22

És íme: 320 kbps mp3 | FLAC. És szerintem ma meg is nézem a rajzfilmet, ha túl leszek a holland teszten.

Shania Twain

Shania Twainnel adós vagyok, pedig az ő dalait is nagyon szeretem. De érdekes módon, olyan szintű rajongás soha kötött hozzá, mint akár a The Corrs-hoz, pedig nagyon szerethető személyiség. Hirtelen nem tudok olyan előadót mondani, akinek jól állnak ezek a "feelgood" dalok. Ő ebben nagyon erős, és azon kevés előadók közé tartozik, akinek a dalai mindig mosolyra fakasztanak. Nem utolsósorban jó hangja van, és a dalok is jól meg vannak írva. Szinte mindegyik dalt élő hangszerekre írtak, és nagyon sok közülük vidám. Persze, vannak köztük lassabb dalok is, de egyik sem kifejezetten szomorú. Mégis a végsőkig hitelesnek hangzanak. El tudom képzelni, hogy Shania Twain tényleg így éli a mindennapjait. Aztán persze ő is ember, nyilván neki is lehetnek rosszabb napjai. Sőt, most olvasom, hogy voltak nehézségei gyerekkorában, fiatal felnőttként. De ahogy ránézek, olyan érzetet, mintha ezek a helyén lennének, és megbékélt a gyerekkorával. Hirtelen nem is tudok más olyan ismert embert mondani, akinek ez a fajta optimizmus és érezd jól magad feeling jól állna. Hát, ha csak az angol Heart North West Radio-t, ha hallgatom, egy idő után azért nem tudom hallgatni, mert annyira kényszeresnek érzem a "Turn up the feel good" szlogent.

Az összes album megvan tőle, ami valaha megvolt, ezeket soha nem adtam el. Két oka is van: Csak kellemes emlékek kötnek a dalaihoz, ezért soha nem akartam tőlük megválni, másrészt, amikor esetleg gondolkodtam, hogy eladhatnám őket, mindig oda jutottam magamban, ahogy néztem a borítókat, hogy jól jönnek még később. Fogom még ezt a zenét hallgatni. Előfordul, hogy a próféta szól belőlem. Egyébként 1999-ben találtam Shania Twainnel először, a nővéremnek volt meg a "Come On Over" CD, azt kezdtem el nagyon hallgatni annak hatására, hogy nagyon tetszett a rádiókban a "That Don't Impress Me Much" dal. Annyira, hogy annak idején az egész albumot meghallgattam. És annyira bejött, hogy valósággal ráfüggtem az albumra. Már akkor is felfigyeltem arra, hogy nagyon jó zenei megoldások vannak az albumon, és már akkor észrevettem, hogy Shania Twain éneke nagyon kedves és közvetlen. Hihetetlen tartalmas album, nem sok olyan énekes van, akinek az egész albuma meg van töltve tartalommal, és nem azt érzem, hogy egy-egy dal csak a helyet tölti ki.

Aztán jött 2002-ben (nekem 2003 nyarán) az "Up!" album, ami szintén szintlépés volt. Ezt a CD-t már én magam vettem meg, és talán a legjobb album, amit 2003-ban vettem meg. Ezt is rengeteget hallgattam, és most is azt gondolom, hogy hihetetlen, hogy 19 olyan dal fel tudott kerülni az albumra, melyek tartalmassá teszik azt. És ehhez kellett egy olyan producer, mint Robert John "Mutt Lange", aki Shania Twain férje volt 2010-ig. Így azt gondolom, hogy ismerte az énekesnőt annyira, hogy olyan dalokat írjon neki, ami passzol a személyiségéhez, és megírja azokat slágergyanúsan. Mert én maximálisan el tudom képzelni, hogy Shania Twain tényleg így éli a mindennapjai nagyrészét. Nyilván neki is lehetnek olyan napjai, amikor elvonul a világ elől, és nem akar senkit látni, semmiről sem tudomást venni, de számon kérni tőle, hogy miért nem énekel erről az oldaláról, egyáltalán nem helyén való. Egyrészt, jogában áll eldönteni, hogy miről énekel, másrészt az egész énekesnői karrierje magas színvonalon van. Így ha ő eldönti, hogy csak ezt az oldalát mutatja, de ebben legalább hiteles, nekem több kérdésem nincs. Vélhetően Shania Twain célja a szórakoztatás, és nem feltétlen az, hogy az szövegeivel elgondolkodtasson. És mivel a szórakoztatásnak magas nívóját űzi, ezért bőven van annyi értéke a dalainak, hogy arra fókuszáljunk, és ne a hiányosságait kérjük számon.

Egyébként pont azért, mert úgy tűnik, hogy nagyon jól össze vannak válogatva a dalok, ezért nem is nem is lehet úgy nagyon kiemelkedő dalt választani. Azt érzem, hogy a Come On Over és az Up! albumok egy koncepcióra készültek. Van néhány dal, amit kifejezetten nagyon szeretek tőle, például az "I Won't Leave You Lonely" vagy a "Juanita" vagy az "(If You're Not in It for Love) I'm Outta Here!", amiket külön élmény csak magában hallgatni, de összességében az egész album ad egy teljes egészet. A 2004-es Greatest Hits album (nekem 2005 májusa óta van meg) is egy nagyon jó összeállítás, azt is nagyon szerettem hallgatni. Az új dalok is jók rajta. Ezután jött egy hosszú szünet, 2017-ben tért vissza a "Now" című albummal, ahogy hallgattam, az se rossz. majd később jobban meghallgatom, illetve tervbe van, hogy azt is megveszem majd. De most ezek. És örülök, hogy megvannak, örülök, hogy van ilyen kiváló énekesnő. Nagyon szeretem a stílusát, örülök, hogy ismerem.

The Corrs: Borrowed Heaven CD

Újra van The Corrs CD-m! És esküszöm, nem hittem volna, hogy valaha is eljön az az idő, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel fogok The Corrs dalokat hallgatni, mint 15 éve. De hát úgy tűnik, hogy ennek most jött el az ideje. Bár egyébként volt ennek előjele nálam, ugyanis néhány hónapja megjelent álmomban az együttes. Amikor felébredtem, még csodálkoztam is, hogy hogy jelentek meg, amikor régesrég nem hallottam a zenéjüket, a rádiók csak a Breathless-t játsszák. Azzal is úgy vagyok, hogy szóljon, ha épp nincs más, de soha nem foglalkoztam velük azóta komolyan. Aztán ezt azzal rendeztem le magamban, hogy a tudattalanomból ezt halászta elő az elmém, és nem is foglalkoztam vele többet. És most tessék.

500 forintért nyertem a Vaterán, ezzel a CD-vel is úgy vagyok, hogy ha már egyszer megvettem, akkor másodjára ne vegyem már meg nagyon drágán. Főleg, hogy annak idején az eladott példányomból én sem gazdagodtam meg. Na de megvan. És kifejezetten szeretem ezt az albumot, mert a rádióbarát Talk on Corners és In Blue albumok után komolyabb, érettebb albummal jelentkezett az együttes. Jobban meg vannak írva a dalok, zeneileg gazdagabb a hangzás, és szövegileg is összeségében jobb, mint az előző két stúdióalbum. Már annak idején is különleges volt ez az album számomra, érzékeltem a fejlődést. A producer Olle Romö, az első Corrs album, amit szárnyai alá vett. Jó eséllyel neki is az volt a célja, hogy érettebb gondolatokkal álljon elő az együttes. Ami még csak nem is rossz ötlet, mert két rádióbarát album után az együttes kellőképpen ismert lett ahhoz, hogy egy másik oldaláról is megismerje a zenekedvelő közönség. Emlékeztem a producer nevére, de csak innen, úgyhogy utánanéztem, hogy mely albumoknál volt jelen. Soknál tényleg nem, de ami meglepő volt számomra, hogy Shania Twain: Come on Over (egyszer erről az énekesnőről is kéne írnom, az ő is dalait is imádtam egy időben) albumán működött közre.

Először essünk túl a Borrowed Heaven negatívumain, hogy mi számomra a probléma az albummal. Szerencsére kevés, igazából csak két dallal van problémám. Ezek pedig a Long Night és a Goodbye. A Long Night számomra túlzottan érzelgős. Olyan érzelmekkel írták meg, amivel már nem tudok azonosulni, és igazából Andrea hangja sem tetszik ebben a dalban. Túlságosan tragikus az a bizonyos hosszú éjszaka, mert hideg van a szerelme nélkül.

It's gonna be a long night,
It's gonna be cold, without your arms.

Persze, ismerem az érzést, meg áttételesen is lehet értelmezni, de mégsem ez az én érzelmi világom. A Goodbye is is túlzás számomra, főként a dal vége, amikor Andrea annyira felviszi a hangját. Az igazából nem szép tőle. Én legalábbis nem szeretem, ha valaki fejhangon szédeleg a magaslati levegőben. Amit Anastacia művel, ahogy ő viszi fel erőből a hangját, az igen! Az számomra sokkal átélhetőbb, de a fejhangon való éneklés nem, mert nyávogóssá válik az ének. Meg a szöveg is kicsit zavaros:

Where are you now?
Could I get there somehow?
It's time to say goodbye...

Tudja, hogy nincs esély, de csak azért is keresi. Jó eséllyel nagyon friss a szakítás élménye, akkor van az embernek belső háborúja, nem akarja elfogadni, hogy vége, de közben meg nagyon is tudja, hogy nincs folytatás. Ez is olyan, hogy tudom, hogy milyen érzés, ismerős, de ez sem az én világom. Más dallammal énekelnék ilyen érzésekről.

És akkor most jöjjön a hosszabbik rész, ami miatt szeretem az albumot. Öt dal is van rajta, ami miatt emlékezes számomra, ezeket veszem át egyesével:

• Hideaway: Ez a szám nálam nagyon komoly versenyben van a Forgiven, Not Forgotten dallal a legszebb The Corrs dalának címéért. Ugyanolyan csodálatos és fájdalmas a dallama, de talán abból a szempontból jobb ez a dal, hogy erősebb a hangszerelése, és hihetetlenül elementáris, ahogy kitör a refrénre. A szövege is alapvetően nagyon jó, és van is érvényessége. Meglátjuk egy bizonyos embernek a valódi értékét, amit mások nem, és bíztatja, hogy ne bújjon el, mert lehet az, aki lenni akar. Még jobban zanzásítva önmagad felvállalásáról szól a szöveg, de ez így már-már profán, de többről van itt szó. Bár személyes tapasztalatból kiindulva annyiból árnyalnám a képet, hogy meg lehet látni egy ember értékét, de fontos tudni, hogy valójában minden egyes embernek megvan az angyali és az ördögi oldala. De hogy melyikkel él, az mindig az egyén döntése. Velem is előfordult, hogy megláttam egy ember pozitív értékeit, és nagyon azt akartam, hogy azt hozzuk ki belőle (ezért tudom nagyon átérezni a dalt), de ez sok esetben nem sikerült. Többszöri sikertelen próbálkozás után jöttem arra rá, hogy mindig az egyén döntése, hogy melyik utat választja, és semmire nem lehet kényszeríteni. Mégis érvényes lehet ez a dalszöveg akkor, ha olyan emberről szól, aki ki akarja hozni a pozitív értékeit, de nem tudja, merre induljon el. Nekik lehet segítséget nyújtani, és mondhatjuk, hogy ez a dal róluk szól. Egy biztos: Zeneileg gyönyörű, és Andrea is olyan érzelmeket énekel ki, amik emelik a dal hitelességét.
• Even If: Nagyon tudom szeretni az ilyen bolondos dalokat! Megint arról van szó, hogy szövegileg ugyan túlidealizálja a szerelmet, de ez most azért más, mert az ének is teljesen játékos. Mintha maga Andrea is tudná, hogy semmi nem valós abból, amit itt énekel, de ha játékosan, már-már viccelődve énekel, akkor megállja a helyét. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Ilyen szöveget nem lehet komolyan gondolni:
  

  Even if the sun came tumbling down
  You light the ground, I walk on.

  De ezt tökéletesen kivágja az énekstílussal. Ilyesmit még én is mondanék nagyon szerelmes, romantikus hangulatomban. Miért is ne lehetne élni az I'm in heaven right now, and I don't wanna come down érzéssel? A legszebb érzés az egész világon. A zene is nagyon kellemes, ez az egy dal sokat old az album komoly hangulatán, és mégis odaillik a többihez.
• Confidence for Quiet: Ezt a dalt sokáig félreértettem, ami abból fakad, hogy még most is problémáim vannak az angol szöveg értésével. Csak még akkor sem foglalkoztam a szöveggel, amikor meglett az album CD-n (sokáig csak kazettán volt meg, amin nincs szöveg). Mert csak azt értelmeztem a szövegből, hogy
  

  What day, that I've left behind
  You forgave...
  ...
  I'm not hopeless

  Ebből arra következtettem, hogy visszatért egy régi nagy szerelem, és boldog benne, és nem érzi magát reménytelennek. Holott valójában arról van szó, hogy ő már elengedte azt a szerelmet, és már nem kíváncsi a srácra. És nem foglalkozik azzal, hogy mások azt mondják, hogy nem ez a szabadság, ő továbblépett. Mondjuk, hogy erre hogy jön a bizalma a csendben, erre a mai napig nem sikerült rájönnöm. De az biztos, hogy a zene és a dallam itt is nagyon szép. Az istenit neki, ha lett volna egy jó szövegírója a Corrs-nak, akkor olyan karrierjük lehetett volna, mint a legjobbaknak. A szövegnél buknak el! Ha az lett volna, hogy visszatér ahhoz a szerelemhez, akkor szerintem jó lett volna a szöveg. Mert miért ne történhetne meg ez bárkivel? De a zene nagyban ellensúlyozza, és igazából, ha azt a szöveget gondolom el mellé, amit ideálisnak tartok, akkor imádom ezt a dalt.
• Baby Be Brave: Ennek a szövege sokban hasonlít Hideaway szövegéhez, csak a zene nem annyira tragikus hangulatú. Ugyanolyan bátorító, mert akihez szól, az fél kimutatni a gyenge pontját, de a refrénben megkérdezi, hogy fél a kudarctól? A szöveg egyébként a versében eléggé áttételes. Főleg a második verse, amit nehéz is értelmezni... Megint oda jutunk, hogy adjon valaki egy szövegírót az együttesnek! Zenét tudnak írni, azt ebben a dalban is bizonyítják, mert a dallam emlékezetes. És nagyon jó a hangszerelés is, ezért nagyon jó hallgatni a dalt.
• Silver Strand: Ez az album is instrumentális zenével zárul. Csodálatos a zene. Csodálatos, egyben nagy fájdalmat érzek benne. Azt érzem, hogy egy múltban megtörtént eseményt síratnak el. Olyan a zene, mintha egy régen történt, egyébként nagyon szép eseményről emlékezne meg, de nem annak örül, hogy az megtörtént, hanem azt síratja el, hogy az már nincs többé. Az tudható, hogy egy múltbéli eseményt a fentebb említett kétféle módon zárhatjuk le. Persze, hogy ki melyiket választja, az egyéni döntés. Az biztos, hogy nagyon szép a zene, mély érzelmek hallhatók és csodálatosan zárja le az albumot

Azért látható, hogy a negatívumok sem teljesen rosszak, a pozitívumok sem teljesen jók. Jobb szövegileg ez az album, de még mindig gyenge pontja az együttesnek. De a jelen árát megérte, és ha lesz lehetőségem ezen az áron további Corrs albumokat venni, akkor élni fogok a lehetőséggel.

Egy összeállított válogatásalbum

Durván zártam le a The Corrs visszaemlékezős, elemzős blogpostot. Kicsit helyrehozom, írok most a jó oldaláról az együttesnek. Az az igazság, hogy azokat a dalokat, amiket annak idején szerettem, azokat most is nagyon szívesen hallgatom. Tetszenek azok az egyedi ötletek, amikkel színesebbé teszik a dalaikat. Egyrészt nagyon színesek zeneileg. A dalok döntő többsége nagyon jól meg van írva zeneileg, tartalommal van megtöltve, és mindegyik tag lehetőséget kap, hogy megcsillogtassa zenei tudását. Másrészt a háttérvokál sokat hozzáad a dalaikhoz. Vélhetően azért erős a vokál, hogy ne csak Andrea érvényesüljön az énekével, hanem Sharon és Caroline is. Főleg a mélyhangú vokálok tetszenek, van ugyanis egy olyan sajátosságom, hogy néha jobban tetszik a háttérvokál éneke, mint a fő ének. Ezért is van az, hogy szeretem a japán kislemezeken hallható dalok karaoke verzióit hallgatni, és akkor kerülök flow-ba egy dallal, ha teljes átéléssel éneklem a háttérvokált. Például a "Say" című dal ilyen, illetve nagyon szeretem a "Confidence for Quiet" háttérvokál részét énekelni, amikor azt hallgatom.

A másik, amit nagyon tudok szeretni egy dalban, ha a végén van egy egyedi hangszeres játék. Ilyet egyébként nagyon ritkán csinálnak általában, de a Corrs dalához is írt egy extra zárótaktust, amivel sokat hozzáadnak a dalaikhoz. Például az előző postban annyira szidott "When He's Not Around", vagy az "I Never Loved You Anyway". Ezért haragszom nagyon ezeknek a daloknak a szövegeire, mert a zenéjük nagyon jó, és a dalok kiválók lennének, ha nem lennének olyan bugyuták a szövegek. De ugyanezt megcsinálták később a Home album két dalában, a Spancill Hillben és a Moorlough Shore-ban. Ezek a dalok viszont nagyon jók, és a dal végén hallható hangszeres játék csak emeli a hangulatot.

Mindenesetre összeállítottam egy listát a jobb dalokból:

1. Forgiven, not Forgotten
2. Someday
3. Toss the Feathers
4. Closer
5. Leave Me Alone
6. Dreams
7. Paddy McCarthy
8. No Frontiers
9. Say
10. Irressistible
11. All in a Day
12. Rain
13. Rebel Heart
14. Hideaway
15. Even if
16. Confidence for Quiet
17. Baby Be Brave
18. Silver Strand
19. My Lagan Love
20. Moorlough Shore
21. Make You Mine

Ha egy ilyen The Corrs album elkészülne, akkor lenne egy kiváló albumuk. Az a baj, hogy mindegyik albumon van úgymond, "helyet kitöltő" dal, ezért van az, hogy legfeljebb jó, vagy nagyon jó albumról lehet beszélni, de olyan nagyon kiemelkedő album nincs. Mindenesetre, aki jobban ismeri a dalaikat, az felfigyelhetett arra, hogy instrumentális dal is van a listában. Ez is bizonyítja, hogy nagyon is tudnak zenét írni. A Rebel Heart és a Silver Strand már annak idején is olyanok voltak, hogy nagyon megérintettek, és most is átérzem, hogy miért is szerettem ezeket a dalokat annyira.

És azért felkerült 2 dal a Talk on Corners albumról is, de alapvetően azért haragszok arra az albumra, mert az első albumuk, a Forgiven, Not Forgotten hihetetlenül ígéretesre sikeredett. Ott van máris a címadó dal, ahol hitelesen és átélhetően énekel Andrea az elengedés fájdalmáról, a reményvesztettség és az üresség érzéséről, ehhez pedig nagyon szép zene társul. Ehhez képest fájdalmas a második albumon tinipop stílusában hallani az "I can't breath, I can't sleep, when he's not around" szöveget.

Mindenesetre megcsináltam a dallistát Spotify-on, aki nem ismeri az együttest, de nyitott feléjük, annak itt a link:

A jó dalaikért megéri. Fogok még írni róluk és inkább a pozitívumokra fogok fókuszálni.

Natalia Oreiro: Tu Veneno CD

Újra megvan Natalia Oreiro: Tu Veneno albuma CD-n. Úgy döntöttem, hogy azokat az albumokat, amiket szerettem régen, és most is szívesen hallgatom, megveszem megint, ha megtalálom olcsón. Ezt a CD-t konkrétan 200 forintért nyertem Vaterán. Örülök neki, mert annyi emlékem azért van az albumról, hogy nagy hatással volt rám. Szerettem annak idején, és a CD-t 4.100 forintért vettem meg 2001-ben. Csak ez is egy idő után eladás áldozata lett.

Egyébként most többször visszahallgatva a Natalia Oreiro albumokat, azt gondolom, hogy ez az album lett a legjobb. Egyrészt 15 dalból áll, 1 óra zene, másrészt jót tett az albumnak, hogy valamivel komolyabb dalok kerültek fel rá, némelyik kifejezetten sötétebb hangulatú. És továbbra is azt gondolom, hogy jó zenét írtak Natalia Oreirónak, csak az ének... Azt gondolom, hogy Natalia Oreirónak nincs hangja, csak megtanulta a hangképzést, és gazdálkodik azzal, amije van. De hogy több oktávot kiénekeljen... lehetetlen. Ettől függetlenül szívesen hallgatom ezt az albumot, és majd írok róla részletesebben is.

Macskarisztokraták filmzene CD-n

8 év... 8 évnyi keresés után lett meg a Macskarisztokraták filmzene CD-n. Én magam sem hiszem, hogy végre megtaláltam annyi reménytelen keresés után. Vaterán találtam meg. Nem volt olcsó, 2.000 forintos áron tette ki licitre, és 5.000 forintos villámáron. Az nem is volt kérdés, hogy a lehető legolcsóbban veszem meg, de azt elismerem, hogy megfordult a fejemben, hogy akár villámáron is megvenném. De azt talán mégse. Szerencsére nem folyt öldöklő harc a CD-ért, de a 2.000 forintos licitemet egyszer túllicitálták. Ekkor azt találtam ki, hogy az utolsó percben teszek rá még egy licitet. Hogy biztos legyek abban, hogy az enyém lesz, ezért azt csináltam, hogy 4.000 forintot teszek rá. Azért ennyit, mert nem látom, hogy mennyivel licitáltak túl (csak a 2.150 forintos árat láttam, de a túllicitáló valódi licitje ennél több is lehet). Ez persze azonnal bejött, és csak a 2.705 forintos ár volt látható, az nem, hogy az én licitem mennyi volt valójában. És nem jelent semmit, hogy 4.000 forintot tettem rá, mivel senki nem licitált a 2.705 forintos árra, ezért ennyiért lett az enyém. De komolyan mondom, annyira izgultam, mintha valósággal harc lett volna a CD-ért. De az enyém lett, ezzel egy igazi ritkaság tulajdonosa lettem, ami egy Disney rajongó számára kinccsel ér fel.

Kifizettem, ahogy tudtam, és ma meg is kaptam a CD-t. Így a kazetta mellé megjött a CD is. Hihetetlen érzés, mindenképp megérte. Be is digitalizáltam magamnak, illetve kitettem egy weboldalra is letöltésre. Majd kiteszem ide is. Csak az a baj, hogy a scannerem most mondta fel a szolgálatot, úgyhogy nem tudom bescannelni a CD borítót. De a zenét majd itt is elérhetővé teszem. Mindenképp szeretném, ha a magyar változat megmaradna az utókornak. Egyébként nagyon jó volt hallgatni, eszembe juttatta a jeleneteket, ahol az adott dal hallható volt. Meg majd írok a zenéről részletesen is. Viszont a Discogs-on már kint van az adatlap a CD-ről.

És akkor így néz ki most a Macskarisztokraták gyűjteményem.

Második album szindróma

Újabb együttest vettem elő, akiket szintén nagyon rég hallgattam. Ír, kelta elemekkel ötvözött pop-rock zenét játszanak, ők a The Corrs. Volt egy komoly The Corrs korszakom 2004-2006 között. De utána szinte soha, csak most. Ha megszólalt a rádióban a Breathless, azt meghallgattam, de amúgy nem volt igényem arra, hogy nosztalgiázzak velük. Most azonban velük is úgy voltam, hogy meghallgatom az albumaikat, kíváncsi vagyok arra, hogy most milyen érzetet kelt. Röviden összefoglalva azt tudom mondani, hogy van néhány nagyon jó daluk, de megértem, hogy miért "váltottam le" őket annak idején.

Hogy mi a probléma velük, azt leginkább a második albumukkal, a Talk on Corners-szel tudom érzékeltetni. Szerintem ez a legrosszabb albumuk. Már annak idején sem szerettem, de most, kétszer is végighallgatva, megerősödött bennem az érzés, hogy ez kifejezetten rossz album. Alapvetően zeneileg jó, de kevés rajta a jó szám. Többek között az énekben sem éreztem át, hogy az énekesnő tudja, hogy mit énekel, másrészt meg a dalszöveg itt-ott rettenetes. Amikor ezt meghallottam:

I can't sleep, I can't breath, when he's not around.

Majdnem felordítottam, hogy MI EZ??? Ez nem csupán a gagyi szerelmes dalszövegek legigénytelenebbike, hanem a társfüggőség minősített esete, melyek pszichológusok (jobb esetben) vagy pszichiáterek kezelnek. És nem ez az egyetlen eset. Az "Only When I Sleep" és az "I Never Loved You Anyway" dalokhoz írt szövegeket is borzalmasnak tartom. Az "Only When I Sleep" a fentebb idézett példához hasonló, az "I Never Loved You Anyway" pedig a hamis önigazolás magasiskolája. A cím erősen arra utal, hogy a srác szakított az énekesnővel, erre írta a szöveget, kezdésként, rögtön ezt:

You bored me, with your stories.

Akkor miért volt vele? Addig jó volt, amíg szerette őt, de utána, ahogy szakított vele, hirtelen unalmas lett a srác? Dalszövegben sem szeretem a következetlenséget. Most vagy tényleg rossz volt vele akkor is, amikor együtt voltak, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért volt vele, vagy valójában fáj a szakítás, de ezt elfedi, és azt mutatja magáról az énekesnő, hogy mennyire jól van, és már semmit nem jelent számára... Egy biztos, nem konzekvens a dalszöveg.

A What Can I Do dalnak már a címe is problémás. Az önmagában komoly probléma, ha felmerül kérdésként, hogy mit tegyen azért, hogy szeresse őt. Ha nem tudja önmagát adva elfogadtatni magát a sráccal, akkor halva született kérdés a "What can I do to make you love me?", mert nincs miről beszélni. Vagy megszereti őt úgy, ahogy van, minden erényeivel, hibáival együtt, vagy felejtős a téma. Hej, de más mostani fejjel szerelmes dalokat hallgatni. Amikor már vannak az embernek tapasztalatai...

Azért gondolom ezt komoly problémának, mert szerintem tőlük azért várható el egyfajta minőség. Zenét tudnak írni, az énekesnő, Andrea tud énekelni, csak dalszövegnél néha úgy kisiklottak, hogy erősen rontja az egész album összképet. De nemcsak a dalszövegekkel van a gond a Talk on Corners album esetében. Vannak olyan dalok az albumon, amiket lelkileg nem érzek át. Ilyen például az album utolsó dala, a Little Wing, aminek kapcsán már annak idején is úgy voltam, hogy ezt most minek? Mire ez a túlérzelgősség? Azt értem én, hogy a gyengeséget és a törékenységet akarták az énekstílussal átadni, csakhogy az egész erőltetettnek tűnik, és szinte már átmegy abba, hogy jaj, szegény, ártatlan kis lény, ne bántsa senki, mert nem érdemli meg. Mintha mindig védelmezni, oltalmazni kellene, mert egyedül magatehetetlen. Ezt már akkor sem szerettem.

Utána is olvastam, hogy ez mégis hogy gondolták ezt az albumot, találtam egy-két érdekes információt. Az album komoly nyomás alatt készült, mert a kiadó cég, az Atlantic Records azt akarta, hogy a második album legyen olyan, hogy kövesse az első album sikerét. Ez egyébként nem egyedi eset. Több nyugati előadónál is hallottam, hogy kiadnak egy nagyon jó első albumot, ami innovatív, egy-kettő talán még progresszív is (Dido első albumát szerettem nagyon), de a második album sokkal populárisabb. Erre szerintem Anastacia nagyon jó példa, akinek az első albuma (Not That Kind) kifejezetten jóra sikeredett, aztán másodjára (Freak of Nature) meg kijött egy rádióbarát, inkább populáris albummal. Azt tippelem, hogy úgy akarják sikeressé tenni a második albumot, hogy rádióbaráttá téve a dalokkal akarják a szélesebb tömeget megszólítani. Csak aki meg az első album miatt szerette meg őket, annak csalódás a második album. A The Corrs esetében is egyébként hasonló történt. Mert az első album ezekkel az ír-kelta elemekkel kifejezetten jó lett, de a második... Szóval nagyon érződik, hogy annak nyomása alatt készült az album, hogy hoznia kell az első album sikerét. Az albumnak több producere is volt, akik egyébként segíteni akarták a Corr testvéreket, hogy a dalok a lehető legjobbra sikeredjenek. Csakhogy 5 producer segítette az albumot, de mindegyik más dalban segédkezett. Ez azt hozta magával, hogy az egész album zavaros lett az elején, és nehéz volt elérni, hogy valami konzisztencia legyen a dalok között. A lényeg, hogy amennyire lehet, az album legyen egységes. Ezt rétegeléssel próbálták megoldani. Az a lényege, hogy előbb feljátsszák az alapzenét, majd amikor visszajátsszák, arra megy rá a többi hangszer kvázi rétegenként. Ezt akkor szokták alkalmazni, amikor egy albumon kevesen dolgoznak, így tudják elérni, hogy olyannak tűnjön a dal, mintha egy komplett zenekar dolgozott volna rajta. Itt vélhetően az volt a cél, hogy az összes dalnál megfeleljenek produceri igényeknek, így lett az album egységes.

Az volt még az érdekes, hogy amikor elkészültek a felvételek, és az együttes elvitte az Atlantic Records-nak a felvételt, a kiadónak viszont egyáltalán nem tetszett, és követelték, hogy vegyenek fel újabb dalokat. A The Corrs ezt visszautasította, a kiadó meg a megfenyegette őket, hogy beperli őket szerződésszegésért. Itt gondolom, az számít szerződésszegésnek, hogy a kiadó elgondolása szerint nem olyan dalok készültek, mely hozta volna a várt sikert. Ez végül úgy lett megoldva, hogy az egyik produer, John Hughes egy személyben vállalta a felelősséget, ha nem hoz a Talk on Corners nyereséget a kiadónak.

Az album végül sikeres lett, így senkinek nem kellett semmiért felelősséget vállalni. Ezt az albumot egyébként én is visszaküldtem volna, bár mivel én nem anyagilag nézek egy albumot, hogy mekkora pénzt hozhat, hanem minőség terén, ezért nyilván más okból, de hogy két oldalról bukik az album, az azért szép teljesítmény... Zeneileg is gyengébb album, mert annak ellenére, hogy vannak benne nagyon jó hangszeres megoldások. Nagyon tetszik például a fentebb szidott "When He's Not Around" dal vége, ahol külön hangszeres játékot mutatnak be a testvérek, és nagyon jót! Csak az, hogy hiába az élő hanszerek, a dalok hangzásának többsége egyszerű, populáris. Amíg az első album (Forgiven, not Forgotten) szinte innovatív volt az ír, kelta hatású dalok által, itt-ott rockos hangzással, addig a második album az a túlságosan könnyed popzene, amit ugyan élő hangszerekkel vettek fel, de olyan érzetet adnak, mintha a dalok nem lettek volna komolyan megírva. És hogy erre rájönnek a dalszövegek, amik itt-ott a gagyi minőségét ütik meg.

De azt azért hozzátenném, hogy van néhány nagyon jó dala az együttesnek, nem véletlen voltam The Corrs rajongó 2 éven át. Még most is komolyan megérint például a "Hideaway" dal érzésvilága, amit ott jegyzek a legszebb szerelmes balladák között. A "Say" című dal témája is nagyon tetszik. Összességében azt tudom mondani, hogy több jó albuma van a The Corrs-nak, de egyik sem kiváló. Nem tudok olyan albumot mondani, ami úgy jó, ahogy van. Mindegyikben találok valami kivetnivalót, és azt hozzátenném, hogy annak idején is úgymond "hiányérzéssel" voltam rajongó. Ezért van az, hogy amikor 2006 augusztusában találkoztam a japán könnyűzenével, és megszerettem, akkora lendülettel váltotta le nálam a The Corrs-t, hogy teljesen leakadtam az albumaikról. Vettem tőlük CD-ket, kazettákat annak idején, eladtam az összeset.

Úgyhogy ez így történt. Jó volt visszahallgatni Spotify-on az albumaikat, kicsit visszaemlékezni, itt-ott örülni a jó daloknak, itt-ott szörnyülködni a rosszakon. Most úgy képzelem el, hogy alkalomadtán fogom hallgatni őket, és hogy aztán újra megveszem-e az albumaikat? Talán... Angliában, 1 fontos boltokban.

Az argentin énekesnő

Tegnap késő este meghallgattam Natalia Oreiro albumait is. Az ő dalaira valamennyire jobban emlékeztem, mert őt többet hallgattam 17-20 éve. De azok sem hozták vissza azokat az időket, az viszont igaz, hogy őt kellemetlen volt hallgatni, de más ok miatt.

Akkor nem tűnt fel, de ma már teljesen nyilvánvaló, hogy nincs hangja az énekesnőnek. Kellemetlen szembesülni azzal, hogy tinédzserként nem volt fülem az énekhanghoz. De emlékezhetünk arra, hogy mekkora népszerűségnek örvendett annak idején a Vad Angyal. Mindenki erről beszélt 1999-2001 körül, és imádták a dalait is. Én is többet hallgattam Natalia Oreirót annak idején. De a Vad Angyal annyira az egekig emelte nálunk is Natalia Oreirót, hogy az első albuma az 1. helyig jutott a MAHASZ albumeladási listán, és platinalemez lett. A 2. album, a Tu Veneno is elérte platina státuszt, de "csak" a 4. helyet érte el az albumeladási listán. Talán a Vad Angyal volt az első olyan sorozat, amelyet nemcsak az idősebb, nyugdíjas korosztály nézett, "na ha nincs más a TV-ben, akkor nézzük ezt" elven, hanem a fiatalok, sőt, gyerekek is! Tisztán emlékszem arra, amikor Natalia Oreiro Magyarországon koncertezett (többek között Lajcsinak és a Dáridónak köszönhetően), a dalai alatt Natalia Oreiro magához vett a rajongók közül lányokat, hogy énekeljen vele. Mindegyik ilyen 10-12 év körüli volt. Az is megvan, hogy az egyik kiscsaj annyira önkívületi állapotban volt, hogy egy hang nem jött ki a torkán, ott zokogott végig a meghatottságtól Natalia Oreiro mellett, mintha élete álma vált volna valóra azzal, hogy ott áll az istennője mellett. És az a pulikutya, amit Lajcsitól kapott...

Azt azért elismerem, hogy most, 34 éves fejjel, amikor sokkal kritikusabban hallgatok zenét (még ha be is fogadok könnyedebb dalokat), könnyű szinte megvetéssel visszagondolni az érdemtelen népszerűségére, de töredelmesen bevallom, hogy 14-15 évesen én is bele voltam zúgva a Natalia Oreiróba. És az a bizonyos koncert, amikor gyerekeket hívott ki, volt számomra akkora médiaélmény, hogy igenis ott lettem volna az egyik lány helyében. Én is ott lettem volna Natalia Oreiro mellett. Sokkal többet hallgattam őt, és valamivel erősebben élnek az emlékezemben a dalai. De különben nála is az van, hogy a Cambio Dolor dalra nem ugrottak be jelenetek a Vad Angyalból. Az valahogy egy Natalia Oreiro dal lett a többi között.

Már akkor is tudható volt különben, hogy a Vad Angyal titka az, hogy talán ez volt az első olyan sorozat, ahol nem az a tipikusan szerény, már-már megalázkodó főhősnő volt a főszereplő (mint például Thalía sorozataiban), hanem az a karakán, erős jellem, aki beszól mindenkinek, állatira vicces, ugyanakkor csupaszív lány. És ez sokkal szélesebb rétegnek jött be, hiszen élettel telibb, ezáltal a fiatalokat is megszólította a sorozat. Meg ahogy visszaemlékszek jelenetekre, a sorozat "aurája" is más volt. Nem a túlcsordult érzelmek, hanem fiatalosabb, modernebb, teljesen új érzetet keltett, ezáltal sokkal szélesebb réteg tudott ezzel azonosulni.

Thalía a népszerűségét inkább annak köszönhette, hogy a TV2 1998-ban felfuttatta a mexikói sorozatokat, illetve Thalía esetében plusz pont volt, hogy azokat a sorozatokat, amikben játszott, azok főcímdalait ő maga énekelte. Nemcsak, hogy maga énekelte, hanem azok a dalok jóval élőbbek voltak. Nem az a túlérzékeny ballada, hanem dinamikus latin popslágerek voltak a betétdalok, ami szintén hatással volt Thalía sorozatainak a népszerűségére. És bár a nálunk megjelent albumai is Top 10-esek voltak, de egyrészt egyik album sem volt dobogós, másrészt meg amíg Natalia Oreiro albumai 37 meg 40 hétig voltak listán, addig Thalía albumai legfeljebb 20 hétig, így egyik albuma sem lett nálunk még aranylemez sem. Pedig most visszahallgatva Thalía dalait, zeneileg is jobban meg voltak töltve tartalommal, nemcsak, hogy jobb énekhangja van. Bár Thalía esetében az énekhangot is kicsit csalókának érzem, mert azt érzékelem, hogy ő sem énekel olyan nagy hangtartományban. Csak az, amiben énekel, abban tisztán és erősen énekel, ezáltal kellemes hallgatni a hangját. De személyes megítélésem, nem feltétlen énekel nagy hangtartományban ő sem.

Egyébként Natalia Oreiro esetében többször volt olyan érzésem, hogy egy nagyon jó dal fog megszólalni, de ahogy elkezdett énekelni, úgy hirtelen azt éreztem, hogy csak azzal, hogy megszólalt, szinte az egész dalt elrontotta. Elképesztő ezzel szembesülni. Tehát jó zenéket írtak neki, csak nem volt hangja...

Ennek ellenére nagyon megörültem, és istenemre mondom, hogy teljesen spontán ma került elő ez a kazetta. Egyébként megvolt nekem majdnem az összes Thalía és Natalia Oreiro album kazettán és CD-n, ami megjelent nálunk is, csak amikor "letettem" róluk, annyira szégyelltem, hogy hallgattam ezeket, hogy meg akartam szabadulni tőlük. Úgy emlékszem, hogy a CD-ket eladtam, csak ebben már nem vagyok biztos, mert a kazettákról is ezt hittem, és ez előkerült a semmiből... Szerintem, ha tovább keresgélek, előkerülhet még több is. De ezt a véletlent, hogy pont most... Különben emlékszem, hogy ezt a kazettát valamikor 2000 végén vettem, és 1.950 forint volt az ára. Annak idején minden külföldi CD kb. 4.000 forint volt, és kazetta kb. 2.000 forint. És ezeket vettük is ennyi pénzért.

Egyébként van egy argentin barátom internetes körökből, és megmutattam neki is ezt a kazettát. Beszélgettünk már egyszer korábban Natalia Oreiróról, már akkor is mondta, hogy ismeri, és szereti is őt, mert állítólag élőben is nagyon kedves és mosolygós. Meg a Vad Angyal is nagyon népszerű volt, azt is szerette. Rákérdeztem egyébként Thalíát is ismeri, de nem szereti, mert rettenetesen bugyutának tartja a mexikói sorozatokat. Mondjuk, nem csodálkozok rajta, mert tényleg túlságosan leegyszerűsíti az érzelmeket, és olyan hülye konfliktusok vannak, hogy az még a mexikóiaknak is sok. Ettől függetlenül Thalía zenéjét jobbnak tartom, és nemcsak az albumról tervezek írni, hanem az egyik kedvenc dalom szövegét is elemezni fogom. Három dal van, amit imádtam tőle, és most újra meghallgatva is hihetetlen élmények voltak:

• Mujer Latina
• Echa Pa'lante
• Arrasando

Imádom azt a dinamikát, és szenvedélyt, ami ezekben a dalokban van. Ezek közül az Echa Pa'lante szövegének néztem utána, és rendkívül érdekes. Bár magyar szemmel kicsit árnyaltnak érzem a dolgot, de megkérem majd két mexikói barátomat, hogy segítsenek, hogy ők "belföldiként" hogyan látják és értelmezik a szöveget. Aztán megírom a véleményemet.