Újabb CD-t vettem magamnak, méghozzá Thalía 2003-as (harmadik cím nélküli) albumát. Ezt az albumot tényleg már inkább csak gyűjteménybe vettem. Megvolt annak idején kazettán, de már akkor sem szerettem. A 2002-es (második cím nélküli) albumáig mondom, hogy jó volt az, amit csinált, de ez az album már teljes mértékig a nyugati trendek lemásolásáról szólt. De hogy mennyire "megbocsájtó" tudok lenni a kultúrában, jelzi az is, hogy még a 2002-es stúdióalbumát is szerettem. Pedig már ott is komolyan tetten érhető volt az, hogy Thalía feladja a saját egyéniségét azért, hogy világszerte még ismertebb legyen. Nem tudok nem gondolni arra, hogy még ha tényleg szerelemből ment hozzá Tommy Mottolához 2000. decemberében (mert miért is ne?), nem tudok nem hátsó szándékra gondolni, hogy miért egy kb. 22 évvel idősebb producert választott magának férjül. Ezt a gyanút erősíti ez az album is.
Egyébként érdekes volt az egyik mexikói barátommal beszélgetni Thalía jelenéről, és hogy miket csinál azért, hogy a köztudatban maradhasson. Találónak gondoltam, hogy Madonnához hasonlította azon a téren, hogy mind a ketten kényszeresen mutogatják magukat a különböző közösségi oldalakon, hogy a köztudatban maradjanak, és ezért szinte bármit képesek megtenni. De van két fontos különbség kettejük között, ami egyértelműen Thalía javára szól. 1. Thalíának van hangja, őt jó hallgatni. 2. Neki volt egy nagyon jó korszaka, amikor tényleg jó albumokat csinált. Abban ugyanis mind a ketten egyetértettünk, hogy az Amor A La Mexicana egy kiváló album. Volt lehetőségem megismerkedni Thalía még korábbi albumaival, az első rock albumait is meghallgattam. Maradjunk annyiban, hogy számomra az 1995-ös En Extasis album volt az első, ami hallgatható. Ez nálunk is megjelent 2001-ben, amikor ment nálunk a Maria la del Barrio, hiszen rajta van a sorozat betétdala. Érdekes, hogy mennyire szerettem ezt az albumot is annak idején, mert a hozzájuk kötődő akkori érzések "megédesítették" az albumot, de most, hogy azok már nincsenek hatással a jelenemre, azt tudom mondani, hogy valójában eléggé vérszegény. Túl érzelgős, de még éppen elmegy, meg lehet hallgatni. De az 1997-es Amor A La Mexicana akkora minőségi ugrás volt, amire nem sokan képesek. Aztán jött a 2000-es Arrasando album, ahol már megjelentek az első "utalások" arra, hogy lesz egy stílusváltás, de itt még bőven lehet azt mondani, hogy Thalía a trendi, elektronikus zenében alakítja ki a saját stílusát, és ha ezen az úton ment volna tovább, akkor egy egész jó énekesnői karrierje lett volna.
És azt gondolom, hogy azért lett volna esélye nagyobb sikerre, mert valamennyire megőrizte volna az egyéniségét, így megkülönböztethető lett volna a többi előadótól. Ez a 2003-as album lényegében bárkié lehetne, aki az aktuális trendeket követi. Nincs semmi egyénisége a daloknak, egyik dalról sem lehet megmondani, hogy ennyire "Thalíás". És azáltal, hogy tizenkettő egy tucatban lett ez az album, nem is lettek emlékezetesek a dalok (1-2 jót leszámítva), és az átlag amerikai eladásokhoz képest nem is lett sikeres az album. Később sem tudta megvetni Thalía a lábát Amerikában.
Kár érte, pedig sokra vihette volna. Párszor elő fogom venni az albumot, érdekességként meghallgatom. De azt gondolom, hogy sokkal többre vitte volna, ha megőrzi az egyéniségét, és talán valami értéket is átadni, legalább is minőségi szórakozást nyújtani. És akkor nem rohanna úgy a népszerűségért kétségbeesett harcot "vívva" az idővel, hiszen küszöbön az 50. születésnap. És egyre inkább az tűnik ki, hogy ő is legalább annyira nem tudja elfogadni az öregedés tényét, mint Madonna, és szintén bármit megtenne azért, hogy fiatal maradjon. Csak nehogy ő is nevetségessé váljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése