2018. október 23., kedd

Vélemény a Suara: Kotowari kislemezről

Totál elfelejtettem írni, hogy új Suara kislemez jelent meg szeptemberben. Mondjuk részint azért is, mert a Hikari album középszerű minősége rányomta a bélyegét arra, hogy mennyire vártam az új kislemezt. Tudtam, hogy van, tudható volt, hogy Kotowari a címe, és hogy az új Utawarerumono játék openingje. De az egész nem hozott lázba, nem is tartottam fejben, hogy lesz, aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy ha már megjelent, akkor hallgassuk meg.

Azóta többször is meghallgattam, és szerencsére javítja a 2018-as összképet Suaráról. Úgy tűnik, jót tesz az énekesnőnek, ha egy animének, vagy videojátéknak énekli valamelyik dalát, mert azokban rend szerint jobban teljesít. Ugyanez van a Hikari-nál is, ott is azok a dalok a jobbak, melyeket valamelyik anime vagy videojáték dalai. A többi, önálló dalban inkább egy középkorú, konszolidált nőt hallok, aki már megélt dolgokat az életében, lenyugodott az a fiatal naiv lány, aki az előző albumaiban volt, aki kész volt bátor tettekre, kész volt megélni az adott pillanatot. Több dala inkább elmélkedős, mesélős, és még az elvesztett szerelmekről is énekel. Ez kétségtelenül rossz hatással volt az albumra, így kifejezetten kellett ez a kislemez, ami azt érezteti, hogy jónéhány dolog vár még rá az életében. Túl fiatal még egy konszolidált albumhoz, 39 éves. Az egy dolog, hogy a fiatalságának egy részét már megélte (a "leélte" nagyon rosszul hangzik ide), de azt gondolom, hogy az embert a 40-es éveiben is érhetik olyan érzelmi töltetek, élmények, amik bőven fiatalon tartják a lelkét. Ezt erősíti ez a kislemez is, de azt érdemes hozzátenni, hogy összességében javítja az összképet, mert igazából a címadó dal nem remekel. Viszont ahhoz képest, amit közvetít a stúdióalbum, ahhoz képest fiatalos, pörgős. Lássuk is a részleteket.

  1. Kotowari: Igazából eléggé összecsapott lett az opening dal, olyan érzetet ad, mintha hirtelen döntöttek volna a kislemez elkészítése mellett, és nem maradt már sok idő a játék megjelenéséig (Utawarerumono Zan, PlayStation 4), na gyorsan rakjunk össze egy tipikus Utawarerumono dalt, akár az előzőekből is merítve. Mert hallani benne a tipikus Utawarerumono hangzásvilágot, hangulatot, de nincs különösen jelentése. Azért tűnik összecsapottnak, mert egyrészt nagyon gyors, másrészt meg mintha csak egymás mellé tették volna azokat a hangszereket, hangokat, melyeket az Utawarerumono daloknál használnak, de nincs igazán jelentése. Suara éneke sem hordoz magában különösebb érzelmeket. Nem érzem azt, hogy közvetíteni akar bármit is, ahogy a korábbi Utawarerumono dalokban tette. Ezen csak tovább ront, hogy a hangszerek nem élőek, a számítógépes hangzás dominál. Nincs rendesen megírva a dal, nem marad meg a fejben a dallama, nem hallok kapcsolatot, harmóniát a hangok között. Ennek ellenére, amikor az egész kislemezt meghallgatom, akkor nem ugrom át ezt a dalt, de hogy a legrosszabb Utawarerumono dalok között van, az biztos. 4/10
  2. Amayadori: Suara legjobb dala 2018-ban. Igazából ez is olyan dal, amit hallottunk már tőle, de ezt annyira jól tudja művelni, és annyira tudok vele azonosulni, hogy nem tudom megunni. Tökéletesen mintha csak magamat hallanám vissza érzelmileg ebben a dalban, hihetetlenül tetszik. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy azért még várja néhány izgalmas dolog az életében, ez a dal ezt sugározza. Szeretem, mert hitet ad abban, hogy még nincs veszve minden. A dal dinamikus, az érzelmek megélését adja át ezzel, emellett Suara éneke is hihetetlenül kellemes, dallamilag nagyon jól el van találva. Egyedüli negatívum, hogy innen is hiányoznak az élő hangszerek, de a hangulat és az érzelmek bőven kárpótolnak érte. Ezért szeretem Suarát. 10/10
  3. Zanmu: Ez már némileg lassabb dal, és több is benne az élő hangszer, ugyanakkor rajongónak kell lenni ahhoz, hogy megéljük, megszeressük ennek a dalnak a hangulatát. Ugyanis ez az a tipikus lassú, mesélős Suara dal, amit érdeklődők nem igazán szoktak szeretni, de mi rajongók mosolygunk rajta, és mondjuk, hogy ez tipikus Suara dal. Zeneileg és dallamvilág terén is egy lassú, kellemes szerzeményről van szó, melyet igazából bárki megszerethet, aki tud azonosulni a hangzásvilággal (belőlük lesznek a Suara rajongók), és szerintem azért került fel egy ilyen dal a kislemezre, hogy aki az Utawarerumono miatt veszi meg, az kapjon képet az énekesnő saját stílusáról. Ez a dal tökéletesen alkalmas rá. 8/10

Annak ellenére, hogy a címadó dal gyengére sikeredett, összességében kifejezetten jó lett a kislemez, mert a második és a harmadik dal a címadó dal összes hibáját kijavítja, és felemelik a szintjükre. Ebben rejlik a titok, ezért hallgattatja magát a kislemez.

Amúgy nagyon érdekes, hogy a kislemez megjelenése előtt csak elvétve lehetett olvasni a megjelenésről, Suara sokkal inkább a megjelenése után írt róla. A Twitter oldalára több képet is kitett, ahogy ott van a lemezboltban az új kislemeze mellett, a promóciós plakáttal le van fényképezve. Mivel a plakát alá van írva, ezért gyanítom, hogy dedikálásra jár lemezboltokba, és aláírja a CD-kből a vásárolt példányokat. Ezek a képek egyébként egészen jópofák, elterjedhetne. Ez azt érzékelteti, hogy Suara szereti ezt az egész Utawarerumono világot, szereti a dalait, meg az egész énekesnői karrierjét. Ami egyébként hallatszik, látszik is, ugyanis Suara kisugárzásra is alapvetően nyugodtabb nő, aki nagyon megéli az érzéseit, mert az érzelmek átadásában rendkívül hiteles. Ezért is szeretem őt, meg tudok azonosulni azzal az érzésvilággal, amit közvetít. Sok dalában tényleg mintha magamat hallanám vissza. Egy képet megosztanék, amit a Twitter oldaláról való.

IV. csonka és Mini-Nintendo találkozó

Mára volt megszervezve a Nintendo találkozó, amit negyedévente tartok meg. Úgy tűnik, nem volt jó választás az október 22-e, mert néhányan visszamondták munka miatt, így végül csak 4-en lettünk. De így is jól sült el, jó volt hangulat és jól éreztük magunkat.

A BarCraft 2-ben, a Nyugatiban tartottuk most meg. Annak ellenére, hogy írtam, hogy nem szeretem azt a helyet, mert pincesori, így olyan világtól elzárt hely számomra, úgy döntöttem, hogy legyen itt, mert nem akartam csak azért a hétvégére korlátozni a napot, mert a Hyp-R Zone csak akkor nyit 10-től. De ahogy szétnéztem, a többi eSport bár is az éjszakai bagoly életmódot preferálja, ugyanis mindegyik más is ugyanúgy 14 órától nyit ki, mint a Hyp-R Zone hétköznaponként. Ahogy a BarCraft 2 is, pedig meg mertem volna esküdni, hogy nyit az 12 órakor is. Kiderült, hogy tényleg nyitott, de az már múlt idő, azóta módosították a nyitvatartást. De úgy döntöttem, hogy most emiatt nem fogom 14 órára tenni a kezdést, főleg a vidékiek miatt, ezért már 10 órakor kezdtünk a WestEnd City Center kajáldás részében Nosztalgia volt ez a javából, amikor még a bevásárlóközpontok kajáldás részében rendeztük meg a találkozókat. És bár itt csak hárman voltunk: OctoZaky, Tutajkk és én, mégis jó volt ott lenni, és határozottan úgy éreztem, hogy bármikor lehetne még bevásárlóközpontok kajáldás részében szervezni találkozókat, nem az, hogy már a múlt része. Most is lehetne oda menni, ráadásul, ha kis kijelzőn, de Switch-csel is lehet játszani, úgyhogy ez sem lenne igazán akadály. De azért mégis csak jobb egy eSport bárban szervezni ezeket a találkozókat, hiszen sokkal gameresebb ott a hangulat, és ha van lehetőség ingyen asztalt bérelni, miért ne.

Kicsit tartottam a BarCraft 2-től, nehogy azt tapasztaljuk, mint az 1-esben, de szerencsére nem, rendesek voltak. Itt nagyon jó volt minden, jobban fel is voltak szerelve. OctoZaky hozta a Wii U-ját, és azt is rákötöttük egy olyan TV-hez, melyhez egy PlayStation 4 volt csatlakoztatva. Lecsatlakoztattuk onnan a HDMI csatlakozót, rákötöttük a Wii U-ra, és nem volt akadálya a játéknak. Volt egy másik TV, melyre egy Super Nintendo Classic Mini volt csatlakoztatva, azzal is játszottunk. Mii Tibi volt a negyedik, aki jött, de ő csak a BarCraftban csatlakozott hozzánk. Wii U-n a Super Smash Bros. for Wii U-t játszottuk. Igazából felszereltség terén híján voltunk, mert bár Zaky hozta a Wii U-ját, de extra controllert senki, Smash Bros-ozni ketten is csak úgy tudtunk, hogy a Nintendo 3DS-emet rácsatlakoztattuk a játékra, és azt használtuk, mint controller. Persze ehhez szükség volt a Super Smash Bros. for Nintendo 3DS játékra is. Úgyhogy OctoZaky-val Smash Brosoztunk, míg Tutajkk és Mii Tibi a Super Nintendo Classic Mini-n játszottak Kirby's Dream Course-t és Street Fighter II Turbo: Hyper Fighting-ot.

Később Mii Tibi elővette a Switchét, és azon játszottak Mario Tennis Aces-szel, én meg több Smash Bros. menet után megkértem OctoZaky-t, hogy játsszunk a Super Nintendón Super Mario Kart-tal. Belement, de nem tudom, mit gondolt, amikor beállította a 100cc Star Cup-ot, a Super Mario Kart már itt is nehéz. Fel is adta a felénél. Ennek mondjuk nem örültem, mert bár régen én is ilyen voltam, de egy idő után megtanultam azt, hogy a játékostárs tisztelete az is, hogy még ha ő sokkal jobb is nálam, de legalább az adott menetet végigjátszom vele, és utána letehetem a controllert és megköszönhetem a lehetőséget. Ug is így csinálta a nyári Super Smash Bros. bajnokságon. Végigjátszotta velem a Super Mario Kart menetet, de igazából látszott rajta, hogy eléggé rossz neki, hogy nem vagyunk egyenrangú ellenfelek. Az biztos, hogy nem jó úgy a játék, sokkal izgalmasabb, amikor egyenrangú ellenfelekkel játszunk, akár tizedmásodpercek döntenek a jobb helyezésről, de inkább ug példáját tartanám követendőnek.

Ezután mentünk még néhány Smash Bros. meccset, de mivel nem volt más játék, amivel többen is játszhattunk volna, ezért rákötöttük Mii Tibi Switch-ét a TV-re, melyre a Wii U volt, és azon játszottak ketten Super Mario Party-t. De mivel OctoZaky otthonhagyta a Switchét, ezért csak az a két Joy-Con volt a játékhoz, ami Tibinek volt. Bár hozott Pro Controllert (Zaky is), de a Super Mario Party-t csak Joy-Connal lehet játszani, ezért csak ketten tudtuk azt is. Illetve azt is Mii Tibi és Tutajkk játszották, de jó volt figyelni a játékukat. Az viszont külön meglepő volt, hogy jött néhány külföldi felvételt készíteni, mert úgy tudták, hogy lesz itt Nintendo verseny, és arról akartak felvételt csinálni. Hát az nincs, de a BarCraftosok megkértek, hogy tegyünk úgy, mintha versenyeznénk. Négy fővel, nyeremények nélkül ez mindenképp meggyőző. Szerintem ott ment a félreinformálás, hogy én előre jeleztem nekik, hogy Nintendo találkozót tartanék náluk 22-re, és a BarCraftosok valamiért azt hitték, hogy verseny lesz. Nagyon nem is csináltak amúgy felvételt, csak akkor jöttek oda, amikor Tibiék Super Mario Party-ztak. Az egyik férfin volt egy sisak, ahhoz volt kötve a kamera. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy mit kell csinálni, de igyekezett úgy tenni, mintha élvezné a játékot. Nagyon ügyetlen volt ebben is. Szerencsére nem maradt sokáig, miután elment, beszéltük is, hogy mire föl ez a felvétel? Teljességgel inkompetens volt a játéka, mintha két külön világ lenne a Nintendo és ő maga, mégis érdekelte őket a dolog. Amúgy OctoZaky orosz nyelvet hallott ki, úgyhogy tudható, honnan jöttek. Én csak annyit vettem ki, hogy valami szláv nyelvet beszélnek. Nem akartam csehet mondani, azért nem annyira kicsi a világ, hogy a MondoConon is cseheknek dolgozzunk, aztán a BarCraftban egy másik cseh társaság jelenjen meg. Amúgy kifejezetten a Nintendo érdekelte őket, mert a kiállított Wii U-val is játszottak.

Érdekes közjáték volt, még egy kicsit elvoltunk ott, aztán OctoZaky összerakta a Wii U-ját, és ment is a vonathoz. Ezer sietségében itthagyta a Switch Pro Controllerét. Írtam is neki Discordon, hogy milyen kedves tőle, hogy megajándékozott vele, igazán nem kellett volna. Már a metrón volt, mire mi is észrevettük, de visszaszaladt érte. Nem sokkal ezután Tutajkk is elment, így ketten maradtunk Tibivel. Egy kicsit játszottunk Switchen a NES játékokkal, mert előfizetett az online szolgáltatásra. Speciálisan a Dr. Marióval játszottunk. Ez nem valami jó, kevés benne a lehetőség. Meg az asztal, amit foglaltunk, az 19 órára le volt foglalva a PlayStation 4-nek, így már inkább összeszedtük magunkat. Elkísértem Tibit a Nyugati pályaudvarra. Azt nem tudtam, hogy itt hol van a jegypénztár, ezért az automatában segítettem neki megvenni a vonatjegyet (úgy, hogy én is ott vettem először jegyet...). Ezen sikeres kísérlet után elkísértem a vonathoz, utána én is vonattal mentem Kőbánya-Kispestig, onnan haza.

Annak ellenére, hogy csak néhányan voltunk, jó volt a hangulat, és így is érdemes volt megszervezni. Néhányan azért mondták vissza, mert hétfőn is dolgoztak. Ez meglepett, azt hittem, hogy a hosszú hétvége szinte mindenkinek hosszú hétvége (akik nem a kereskedelemben vagy a vendéglátásban dolgoznak), de többen is külföldi székhelyű munkahelyen dolgoznak, ahol nem foglalkoznak a mi hosszú hétvégénkkel. Ott a szombati munkanapon nem dolgoznak, helyette a hétfői (vagy pénteki) munkaszüneti napon is bemennek dolgozni. Ez számomra új, erre figyelni fogok. A legközelebbi találkozó télen lesz a két ünnep között. A dátum már kialakulóban van, a helyszín még nem. Egyeztetni fogok a többiekkel is, akikre számítok, hogy ki mikor ér rá, és ennek függvényében fogom kitalálni a dátumot. A helyszín meg attól függ, hogy a többség mivel szeretne játszani.

2018. október 22., hétfő

Gamer MondoCon 2018 ősz

A mostani MondoCon videojátékosra sikeredett, ugyanis most segítői munkát vállaltam be. Ez az első alkalom, hogy kint volt a Nintendo a MondoConon egy kisebb standdal, és embereket kerestek hozzá. Hát jelentkeztem én is. Ahogy írtam korábban a siófoki PlayIT-ről, az eléggé félresikerült rendezvény volt a részemről, és most nagyon fogadkoztam, hogy megmutatom, hogy igenis alkalmas vagyok a munkára. Ezért is jelentkeztem, meg hogy bagszinak segítsek. A helyzet az, hogy zanzásítva le tudok írni mindent a MondoConról.

Ugyanis ez most más miatt nem sikeredett. Mivel a MondoConra nemcsak videojátékosok járnak, sőt, ugye jobbára animések, ezért itt most sokkal kevesebb tennivaló volt. Sokan is voltunk, kevesebb ember is elég lett volna, ezért rettenetesen unalmas volt. Abból a szempontból jó volt, hogy lazább volt az egész, többen le is ültünk a Nintendo LABO-knál, játszogattunk azzal. Én is ott horgásztam, motoroztam, illetve zongorázgattam azt a japán dalt, ami nagyon a fejemben járt.

Kevesebben is érdeklődtek általánosságban a videojátékok kapcsán, és azt láttam, hogy aki oda is megy egy-egy játékhoz, azok sem voltak feltétlen úgy érdeklődők, hogy nagyon látni akarják, hogy mit tud a Nintendo, csak hogy ha már ott van, akkor kipróbálják, esetleg megtetszik nekik. De azt az érdeklődést, amit a PlayIT-en tapasztaltam, keveseknél láttam. Kevés embernél láttam azt, hogy tényleg érdekli a Nintendo, és kérdéseket tett fel. Konkrétan volt olyan néhány esetben, hogy furcsán néznek rám, hogy mit keresek én ott, miket beszélek nekik. Nem esett ez rosszul, de meglepett.

Ráadásul nekem speciálisan azért is volt kevés dolgom, mert a Super Mario Party-ra voltam beosztva, amivel hosszan lehet játszani. És bizony volt olyan, hogy egy-másfél órát játszott ott valaki, jobbára a barátjával. Ha valakinek annyira megtetszett, hogy ott együltő helyében végigjátssza a játékot, miért is ne? Nincs megkötve a játékidő. De azidő alatt, nekem semmi dolgom nem volt. Az elején, aki kérte, annak elmagyaráztam az alapokat, hogy van az irányítás, hova kell menniük, de aztán semmi. Voltak mellettem más játékok: Mario Tennis Aces, Super Mario Odyssey, Donkey Kong Country: Tropical Freeze, és amikor már tényleg nagyon nem volt dolgom, akkor átmentem oda is, ha kell segítség. De mivel mindenkinek hasonlóan sok munkája volt, ezért sokat ültünk a LABO-knál, így nem fáradtunk el nagyon. A LABO-knál is szívesen segítettem, ha úgy alakult, de összességében nem volt jó. Bagszinak is megmondtam őszintén, hogy inkább tölteném el hasznosabban az időt. Ez volt az első alkalom, hogy a Nintendo így jelen volt a MondoConon, így ők sem tudták pontosan felmérni, hogy hány ember kell, mennyi lesz az érdeklődő. Egyébként az érdeklődők közül most is volt olyan, aki összekeverte az A és a B betűket, ahogy a Nintendónál szokás, de most is volt olyan aki magától rájött, hogy mi a baj. Viszont néhány emberhez most is oda kellett menni, és ezügyben segíteni. A legdurvább az volt, amikor valakinek mondtam a Mario Party-nál, hogy az analóg karral megy. Mindent nyomott, de az analóg kart nem mozgatta, és csak pár percre rá jött rá, hogy van ott valami a Joy-Connál, amivel nem próbálkozott. Ekkor rettenetesen kínosan éreztem magam, amikor az én szemszögemből egy teljesen alapszintű dologról van szó, ott már nem tudok általános sablondolgokra hivatkozni. Ott már nagyfokú tudásdeficitről van szó, mivel az analóg kar 1996-1997 óta létezik, és mindegyik konzolnál jelen van. Sőt, ha visszamegyünk a Commodore-os időkig... Úgyhogy ezzel a helyzettel már tényleg nem tudok mit kezdeni. De azért rájött magától, és elvolt a játékkal.

Így a végén azt mondanám, hogy rossz döntés volt elvállalni ezt a munkát. Akármennyire is bántott az eredmény, rettenetesen hiányzott a karaoke. Többször előfordult, hogy ott halkan énekeltem az emberek között, és amikor végképp nem volt dolgom, akkor a Nintendo LABO-knál a megépített zongoránál játszottam el Nintendós stílusban a JAM Project-től a NEW BLUE című dalt, amit még most is rettenetesen imádok. Találkoztam Lexivel és Hinaannával, akikkel beszélgettem. Hiányoztak ők is, és a többiek is, úgyhogy a téli MondoCon-ra visszatérek a karaokéhoz, ha ezen döntés ellen senki nem indít offenzívát.

De a lelkes érdeklődőknek örültem, és szívesen segítek bárkinek. Ugyanakkor, ha választanom kellene a MondoCon között, ahol kevés munka van, laza a munkamorál, de halálra unom magam, és a PlayIT között, ahol feszített a munkatempó, jobban kell segíteni, és lerohad a lábam a második nap végére, akkor inkább az utóbbit választom. Mert hasznosnak érzem magam, ezáltal jobban élvezem a munkát. Mert nagyon szeretem a Nintendót, és szívesen segítek, ezért itt jobban szeretek nagyobb hatásfokkal dolgozni. Lesz is rá lehetőség, mert novemberben lesz PlayIT, és sok ember kell oda, mivel nagy stand lesz. Megyek én is, és nagyon remélem, hogy ott már tényleg be tudom bizonyítani, hogy szeretem ezt csinálni, és ha nagyon el is fáradok nap végére, de jó érzésekkel jövök haza. Azért néhány képet mutatnék a kiállított standról.

2018. október 15., hétfő

Sikertelen kísérlet

Ma tették közzé az Adarnako Karaokésok, hogy ki az a 12 jelentkező, aki továbbjutott. A verseny meglehetősen izgalmas volt már a hangfelvétel fordulóján is, ugyanis 20-an jelentkeztünk, és mindenki töltött fel hangfelvételt (tehát senki nem lett kizárva emiatt), nem utolsósorban nagyon erős volt a mezőny.

Ma derült ki az eredmény, és nem kerültem be a legjobb 12-be. Ez eltölt akkora csalódottsággal, mint a tavalyi utolsó helyezéses eredmény. Nem véletlen csinálom ezt a hangfelvételes dolgot, hogy folyamatosan fejlődjek, és tudatosan is igyekszek fejleszteni azokon a dolgokon, amikre felhívták a figyelmemet, hogy problémás. A dalválasztásra is külön odafigyeltem, hogy olyan dalt válasszak, ami a hangtartományomon belül van, de meg tudom mutatni, hogy van hangterjedelmem, és amiben próbáltam fejlődni, és odafigyelni az ének során, hogy változtatni a hangerőn, valamint igyekeztem több érzelmet belevinni az énekben, hogy érződjön, hogy átélem azt, amiről szól a dal.

Tehát teljességgel tudatos volt a dalválasztás, és igyekeztem minden tudásomat beleadni, de ha ez se elég, akkor egyszerűen nincs ott helyem. Ezt nem lehet olyan sablonszöveggel elintézni, hogy ne búsuljon az, aki nem jutott tovább, próbálja meg legközelebb. Mert nálam nemcsak a fentiek játszanak be, hanem az is, hogy 2009 nyara óta éneklek aktívan karaokén, és az első versenypróbálkozásom a 2009-es őszi MondoCon volt, tehát 9 éve csinálom ezt. És ha 9 év alatt nem tudok annyi fejlődést felmutatni, hogy akár a legjobbak közé soroljanak, akkor nincs miről beszélni.

Az kétségtelen, hogy másképp is fel lehet fogni ezt az eredményt. Mert például hiába szeretem már több mint 25 éve a videojátékokat, soha nem volt célom ott, hogy a világ legjobb játékosa legyek. Még baráti körben sem voltam a legjobb, de mindig öröm volt számomra, ha önmagamhoz képest fejlődtem. Gondolkodtam azon, hogy ezt az énekversenyt így is fel lehet fogni, mert mondják, hogy van fejlődés a feltöltött hangfelvételek között, sőt, ha igazán optimista lennék, akkor úgy is felfoghatnám a dolgot, hogy ugyan fejlődtem, és jobb vagyok, egyszerűen egy nagyon erős mezőnyből rostálódtam ki.

De ha megfordítjuk, erre is rá lehet mondani, hogy nem nekem való ez a verseny, mert ez túl erős nekem. Mivel tényleg mindent beleadtam, és büszke is voltam magamra a hangfelvételem végén, amit a versenyre adtam be. Az volt a gondolatom, hogy ez jó volt, és ha nem lesz gond versenyre (nem fázok meg, vagy hasonlók), akkor jó lehetek ott is. Egyrészről olyan dalt igyekeztem választani (JAM Project: TORNADO, meg sem említettem...) ami még a hangtartományomon belül, van, de meg tudom mutatni, hogy tudok énekelni, valamint igyekeztem érzelmeket belevinni az énekembe, játszani a hangommal (ez is gyakori kritika volt nálam), sőt, azt is kitapasztaltam, hogyan énekeljem ki a magas hangokat úgy, hogy ne erőltessem meg a hangszálaimat, és tiszta legyen az a hang. Tehát tiszta lelkiismerettem mondhatom, hogy mindent beletettem, amit tudok, és ha ez sem elég, akkor nem vagyok idevaló.

Azt nem mondom, hogy végleg letettem a versenyzésről, de egy darabig szüneteltetni fogom. Egészen pontosan addig, amíg nem érzem azt, hogy fejlődtem annyit, hogy újra megpróbálhatom. Lehet ez pár év, de az is lehet, hogy ez volt összességében az utolsó próbálkozásom, ez majd ki fog derülni. Az biztos, hogy fogok még feltölteni hangfelvételt, igyekszek magamhoz képest fejlődni, aztán ki fog derülni, hogy mennyire lesz ez sikeres. Egy darabig biztosan lehet fejlődni, és még számomra is rejtély, hogy elértem-e a csúcsot. Mert ha nem, akkor lehet még előre menni, de ha igen, akkor ennyi volt, nincs tovább. Verseny ügyében meg majd néhány év múlva jelentkezem.

2018. október 14., vasárnap

Vélemény Okui Masami: HAPPY END albumról

Már lassan két hónapja, hogy megjelent Okui Masami: HAPPY END albuma, ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy annyiszor meghallgassam az albumot, hogy egy átfogó kép alakuljon ki bennem az albumról.

Nagyon örülök ennek az albumnak, ugyanis klasszisokkal jobb, mint az előző kettő, a Love Axel és a Symbolic Bride. Az előző két albumnál lehetett érezni egyfajta kötöttséget, hogy megszűnt a saját kiadója, átigazolt a Lantishoz, és itt már nem érződött annyi szabadság, mint az azt megelőző albumokban. Viszont a HAPPY END óriási fejlődés e téren. Változatosabbak a dalok, jobban érezhető bennük Okui-san egyénisége, érzésvilága, gondolatai az életről. Kiadón belül szabad kezet kapott, ami nagyon jót tett az albumnak, ugyanis szinte a régi albumok minőségét hozza vissza.

Az albumon 12 dal hallható. És illik rá abból a szempontból a 25. évfordulós titulus, hogy a dalok szinte mind összegzése az énekesnő életéből. Ami azért is helytálló, mert nemcsak, hogy az album 25. évfordulós, hanem az énekesnő is 50 éves. Így számot vet az életéről, világlátásáról, értékrendjéről, ezekről állított össze egy albumot.

  1. Curtain Call: Egy sajátságos dallal indul az album, ilyen hangszerelésű dallal nem találkoztam Okui Masami karrierjében. A '90-es évek igényes magyar zenéjét juttatja eszembe, amikor néhány ember zenélt a stúdióban, ezt vették fel albumra. Ilyet például például Somló Tamás, Cserháti Zsuzsa albumain lehetett hallani. A dal végig élő hangszerelésű, Okui Masami hangja is teljesen eredetinek hangzik, semmi utómunka nem hallható az énekben. Ettől sokkal közvetlenebbé válik a dal, sokkal inkább érezzük, hogy nekünk énekel. A dallamvilág is laza, semmi mesterkélt, vagy nagyon művészi dolog nincs benne, mégis kiváló egyensúlyban van a spontaneitás és a technikai tudás. 9/10
  2. Diorama no Tori: Ez a dal is teljesen spontán, kellemes hangzású. Kellemes hangulatú zenélés, éneklés, bár ez erősebb hangszerelésű dal, a dinamikája is gyorsabb. Olyan, mintha az első dal lenne a bemelegítés, bevezetjük a hallgatót az album hangulatába, a második már gyorsabb, magabiztosabb. 8/10
  3. Innocent Bubble: Az első kislemezes dal, ez már teljesen rockos hangzású. Meglepő volt annak idején először hallani, a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy egy ilyen kemény rock dalt párosítanak egy ilyen címhez. Egy lágy, kellemes hangzású dalra számítottam, vagy inkább egy balladára, ahol egy hatásvadász hangszerelés mellett énekli el, hogy bármi is történt a 25 év alatt, ő megmaradt, aki volt. Az ötlet egyébként nagyon jó, mert Okui Masami mindig is nagy rockzene rajongó volt, és hogy ezzel fejezi ki önmagát, de a baj azzal van, hogy mintha inkább a tomobláson lenne a hangsúly. A zenének nincs igazán dallama, szemben az énekkel, ami dallamos, és nagyon jó, ahogy Okui Masami nem énekel erős hangon, mégis tökéletesen illik a rockhoz az énekhangja. És ez azért nagy erény, mert véleményem szerint a rock alapvetően férfi műfaj. Nagyon kevés olyan nőt hallottam, aki jól énekel rock zenére. Okui Masami ezen kevesek közé tartozik, ugyanis olyan hangja van, hogy úgy tud kemény zenére énekelni, hogy megőrzi a nőiességét, és csak megerősíti vele a dalt. Ezt már bizonyította egy néhányszor. Csak a zenét kellett volna jobban megírni. 7/10
  4. Sophia: Most belassítunk és egy igazi ballada következik A GARO -VANISHING LINE- anime endingje egy melankólikus, elmélkedős ballada az élet (sokkal inkább a párkapcsolat) nehézségeiről, megénekli, hogy mennyire értékes számára a párja. Az azért érződik, hogy erre az ember általában magányában jön rá leginkább. Okui Masami is leginkább ekkor tud rájönni, de valami hihetetlenül gyönyörűen énekel. Képes úgy kiénekelni az érzelmeit, hogy az nem hangzik nyálasan, hallgatása közben azt érzem, hogy hát ez az élet velejárója, hogy az ember így érez, és aki belemegy egy párkapcsolatba, és vállalja, hogy sok boldogság mellett legalább annyi bánattal jár a dolog. Fantasztikus dal. 9/10
  5. THE COUNTDOWN: Ismét egy ballada, de ez már sokkal hangsúlyosabb, jelentőségteljesebb. Nagyon erős a hangszerelés, nyomatékosítja ezáltal az érzést. Nagy változásról szól a dal, mely még nem következett be, de biztosan eljön, és az bár sok lehetőséget rejt magában, de a régi élet elengedésének a fájdalma erősen tetten érhető a zene hangulatában. Okui Masami éneke is erős, kiemeli az eljövendő súlyát. 9/10
  6. Ai wo Shiru: És most, kérem szépen, csoda következik, ugyanis Okui Masami az utóbbi hat év legjobb dalát írta. Hihetetlenül pozitív hangulatú, már-már ártatlan lelkivilágú. Egyszerűen fantasztikus, hogy 50 évesen is képes ilyen dalt hitelesen énekelni. És azt gondolom, hogy szükség is van ilyen jellegű dalokra, mert hiába láttam 30-on túl dolgokat, szükség van azokra az álmokra amiket gyerekként képzeltünk el, ahogy láttuk a felnőttkorunkat. Ilyen dalt pedig az tud ilyen szépen énekelni, aki a gyerekkori álmát éli. És pont ezen hitelesség miatt ez az album csúcspontja. A szöveg pedig az őszinte szeretetről szól, ami bár itt-ott elcsépelt, és sokan filléres bölcsességgé tették, de ha megfelelő személy énekli, kincset érnek azok a gondolatok. Az énekesnő hangja meg felemel. 10/10
  7. Ano Koro no Boku to Ima no Boku: Szintén egy visszaemlékezős dal van terítéken. Ez is felemelkedett hangulatú, jól érzi magát a jelenben, de magányos időkben szívesen visszaréved a múltba, és merít onnan inspirációt. Egyszerű hangszerelésű dal, de annál kellemesebb hallgatni. 8/10
  8. creation L: Ha van albumkitöltő dal, akkor ez az. Nem nagyon akar mondani semmit, de a hangulatával van helye az albumon, mert összképen semmiképp sem ront, de ezt az dalt jegyeztem meg a legnehezebben. Egyszerűen csak van, gyors, ütemes, és megvan a többi között. 6/10
  9. Prince&Princess: Ismét egy álomvilág, egy ártatlan, gyermeki szemszögből énekel Okui Masami a szerelemről. Már a cím is árulkodó, de mind a zene, mind az ének olyan, mint ahogy egy 8-10 éves gyerek képzeli el a szerelmet. Lassú, már-már merengő, és a szerelmet egy mindennél csodálatosabb dolognak írja le. Ez is olyan jellegű dal, amire azt gondolom, hogy azért van szükség egy bizonyos kor után is, esetleg néhány megélt szerelmi csalódás után, mert a szerelem és a boldog párkapcsolat az, amiben soha nem szabad elveszteni a hitünket, mert az anyagi biztonság mellett legalább annyira fontos az érzelmi biztonság is. Ezért hallgatom szívesen ezt a dalt több megélt csalódás ellenére, az ártatlansága teszi emlékezetessé. 8/10
  10. Dandelion: Na ez már valamivel érettebb dal érzelmileg. Lassú, az ének nyugodtabb, andalító. A dal egyébként egy feldolgozás, az eredeti előadó Matsutoya Yumi, és ő is hasonlóan énekelte. Kellemes hangulatú dal, ilyennek élheti meg a boldogságot, egy érettebb gondolkodású, idősebb ember, aki látott már dolgokat, elégedett az életével, és elfogadja az idő múlását. Ezt hallom a dalban, és emiatt nagyon tetszik, és örülök, hogy ilyen is felkerült az albumra. 8/10
  11. Tenshi no Itazura ~happy ending~: Ezt a dalt lazán játszhatnák a nyugati rádiók, bár a különbség az, hogy itt hallhatók élő hangszerek. Mert ahogy néha elhallgatom a nyugati aktualitásokat, úgy kerülik az élő hangszereket, mintha törvény tiltaná a használatukat. Sokkal inkább a könnyed hangzásra gondolok, mely az angyal szabad viselkedését. Könnyed lezárása az albumnak, az énekesnő sem veszi most komolyan magát, mégis egy szerethető dalt hozott össze. Nem ez az énekesnő valódi stílusa, de beleillik az album vidám hangulatába. 7/10
  12. Honoo~Yami no Hishou~HIKAGE: Utoljára a 2001-es DEVOTION albumot zárta ilyen erős dallal Okui Masami, mint ezt. Ez is egy GARO dal, méghozzá a GOLDSTORM Shou betétdala. Azt eddig is lehetett tudni, hogy érdemes figyelni a GARO széria dalaira, de ez valami istentelenül jóra sikeredett. Hihetetlenül dinamikus, az ének is rendkívül erős, az egész dal hihetetlenül inspiráló. Érezteti a soha ne adjuk fel érzést, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy Okui Masami esetében ez teljesen hiteles, legalábbis én nagyon szeretem, ahogy erről énekel. Fantasztikus lezárása az albumnak. 10/10

Hát ez a 12 dal lenne. Nagyon örülök, hogy Okui Masami ismét visszatalált önmagára, és egy olyan albumot készített, ami nagyban emlékeztet a régi idők kiválóságaira, ami miatt igazán szeretem az énekesnőt. Amiben különbözik a régi nagyoktól, hogy nincsenek benne úgy újdonságok, leszámítva az első két dal egyedi hangszerelését, de csak ezért nem éri el a régi albumok minőségét, amúgy minden más szempontból kiváló alkotásról van szó.

37/40

2018. október 12., péntek

Csináld azt, amit nem tudsz... de azt jól!

Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor elkezdtem nézni a Kuroko no Basket-t, amiről már írtam korábban, hogy elkezdtem nézni, de valamiért csak az utóbbi időknem érzek magamban affinitást arra, hogy komolyabban írjak róla. Nem utolsósorban úgy érzem, hogy össze tudok hozni egy konstruktív írást, aztán, hogy mi lesz, látjuk.

Szóval, Kuroko no Basket. Vannak, akik nem szeretik a sportaniméket, mert nincs történetük és a karakterfejlődés is sok esetben elmarad. Én ezeket lazításként szoktam nézni. Tényleg nincs történetük, és sokszor tényleg nincs jellemfejlődés, de azt gondolom, hogy ezeket egyszerűen csak szórakoztatásként kell nézni, és akkor más lehet ezeknek az animéknek a megítélése. Érdemes belekezdeni a Kurokóba, mert nagyon érdekes az alaptörténet. Adott egy kosárlabdacsapat, a Seirin, tagjai igen tehetséges kosárlabdásokkal. Hozzájuk csatlakozik Kuroko Tetsuya, aki a kosárlabdához szükséges képességének még a csírájával sem rendelkezik. Az ő értékei ugyanis rettenetesen alacsonyak. Ezeket az értékeket pedig az újonnan avanzsált edzőtől, Aida Rikótól tudjuk meg. A fiúk megrökönyödnek azon, hogy az edzőjük egy lány, az apja volt a Seirin mesteredzője, de ő nyugdíjba vonul, ezentúl pedig a lánya igazgatja a kosárlabda csapatot. Már kisgyerekkorában nagyon érdeklődött a kosárlabda iránt, sokszor elkísérte apját a meccsekre, és az idők múlásával annyira megszerette a sportágat, hogy annak minden csínját kitanulta. Konkrétan meg tudja mondani a fiúk alkatából, hogy mennyire jó kosarasok. Vélhetően az izmok fejlettségéből, de a fiúk mellett egy-egy szám jelenik meg az elméjében a karja, mellkasa, hasa, lába mellett, ebből látja, hogy ki milyen játékos. Hát ezek az értékek Kuroko-kun esetében extrém alacsonyak.

Pont ő adja az anime sajátságos hangulatát azáltal, hogy tényleg nem tud játszani, a többiek meg vannak rökönyödve azon, hogy lehet ő egy kosárlabda csapat tagja. De ő rettenetesen higgadtan veszi tudomásul, hogy nem tud játszani, ennek ellenére a csapat tagja szeretne lenni, és szeretne játszani. Teljes higgadtsággal mondja a magáét, sokszor nem esik le neki, hogy mekkora képtelenségeket mond. Mivel nincs játékstílusa, ezért kialakít egy sajátot, amivel szintén kiakasztja a többieket. Ugyanis azt csinálja, hogy a tenyerével oldalra üti el a labdát. Ami érdekes (és itt rejlik a titok), mindig odatalál az egyik társához, aki rendszerint kosárra is dobja a labdát. Itt figyelnek fel rá, és annak ellenére, hogy sajátságos stílusa van, elkezdik őt teljes értékű játékosként kezelni.

És itt indul meg Kuroko jellemfejlődése, és lassan (inkább a harmadik évadra), de elveszti a személyiségének azt a báját (már ha egy fiú esetében lehet ilyet mondani), ami által egyedi és szerethető volt. Ennek egyik legjobb pillanata az volt, amikor az első évad 13. részében csatlakozik a hozzájuk egy kutya (ki tudja miért...), es a fiúk nem igazán örülnek neki, mert minek egy kistestű aranyos állat a csapatba. Egyedül Kuroko szereti meg, és az egyik srácot akarja rávenni, hogy simogassa meg, aki úgy menekül a kutya elől, mintha egy kismalacot kellene megsimogatnia. Úgy emlékszem, hogy a metrón láttam ezt a jelenetet, és elnevettem magam ezen, mert tényleg hatalmas volt. És pont a jellemének ez a bája vész el Kurokónak, ahogy haladunk előre az animében, ugyanis kezdi elhinni magáról, hogy a saját stílusában is lehet jó kosaras. Ezáltal elveszti az anime az egyediségét, de nemcsak emiatt, hanem amiatt is, mert szintén ahogy haladunk előre a történetben úgy válnak egyre fajsúlyosabbá a meccsek. És innestől kezdve válik kiszámíthatóvá a történet, a meccsek végkimenetele. Ugyanis azáltal, hogy a meccsek egyre komolyabbak lesznek, úgy lesznek egyre látványosabbak, meglepőbbek a cselek, kosárra dobások. Csak az a baj, hogy mivel érzékeljük, hogy komoly tétje van a meccsnek, ezért tudhatjuk, hogy itt már kiszámíthatatlan húzások jönnek, így válik egyre kevésbé izgalmassá. Nem érdekes már az, hogy kivédték az ellenfél csapat támadását, vagy hogy micsoda manőverrel találtak kosárba, vagy hogy az utolsó tizedmásodpercben fordítják meg a meccs állását, ezáltal a végeredményét. Ahogy az sem indít meg, hogy mennyire örül a csapat a győzelmének. Értem én, hogy shounen animét nézünk, és a 10-12 év körüli japán srácoknak kicsit mesébe illően kell megmutatni, hogy miért ne adja fel soha, de a manőveres kosárra dobás azért is snassz dolog, mert a kosárlabdában általában 80-100 körüli végeredmények szoktak lenni, és egy dobás 2 vagy 3 pontot ér. A való életben meg pont emiatt nagyon ritka a látványos kosárra dobás, max. egy-egy kétméteres játékos csimpaszkodik fel a kosárra, de azon kívül nem jellemző, hogy egy játékos látványosan dob kosárra, mert az gyakori dolog. Ha ebből a szempontból nézem, teljesen felesleges, hogy a játékosok az animében nyakukat törve, torkuk szakadtából üvöltve dobjanak kosárra. És persze ők azok, akik az utolsó pillanatban megfordítják a meccs állását.

Az anime mentségére legyen mondva, volt olyan fajsúlyos meccs, amit nem tudtak megnyerni a fiúk. De ez még az elején volt, de akkor örültem neki, mert így láthatjuk, hogy nincs azzal semmi különösebb baj, ha nem nyerünk meg egy meccset. Felállunk belőle, és a legközelebbi sikerülni fog. De hogy miért is megy a csata? Ismert a "csodageneráció", melynek öt tagja van. Ők a Teikou csapatában játszanak, és ők válnak a fő riválisokká. Ellenük a Winter Cup győzelméért megy a nagy csata. Ez a csodageneráció eredetileg öt tagot számlál, de van egy "fantom hatodik tag". Ő Kuroko Tetsuya. Azt már az elején láthatjuk, hogy mivel érdemelte ki ezt a címet, ugyanis mindig a legváratlanabb pillanatban jelenik meg, sokáig nem szólal meg, és csak akkor veszik észre, amikor beszél, és akkor persze mindig a társaira hozza a frászt. A második évad közepétől betekintést nyerhetünk a csodageneráció múltjába. Ők ugyanis alsó-középiskolában ismerkedtek meg, és ott kezdtek el együtt játszani, gyakorolni. Itt találkozhatunk Kuroko-kunnel is. Ezeknél a jeleneteknél semmilyen háttértörténetre nem kell számítani, mivel az animének érdemi története nincs (ahogy a sportaniméknek nincs), ennek csak az a funkciója, hogy lássuk, hogy kezdték a fiúk, és milyen csapat voltak.

Annak ellenére, hogy soroltam a hibáit, ez egy nagyon jó anime, mely akár kategóriájának legjobbja lehetett volna, ha kimaradnak a hatásvadász jelenetek. Én pont akkor éreztem leginkább, hogy egy csapatot alkotnak a fiúk, amikor dramaturgiailag kevésbé erős jelenetek voltak. Mert ott spontán voltak együtt, és ott lehetett igazán érezni, hogy mennyire fontosak egymásnak. Ugyanígy a múltbéli jelenetek is tetszettek, ahogy épült, kovácsolódott a csapat. Itt sokkal jobban átjött a csapatszellem, mint azokban a nagyon fontos és komoly (tényleg azok) meccseken. És azért érdemes megnézni annak, aki el tud vonatkoztatni a tipikus japán sablonoktól.

Amikor vissza kell lépni, hogy fejlődjünk

Már jó ideje beszélem OctoZaky-val, hogy megveszem tőle a Nintendo 3DS-t. Pontosan az a fehér színű van neki, ami volt nekem is, csak 2014. novemberében elvesztettem. Ezt pótolta egy hónapra rá a Nintendo 3DS XL, aminek cseréje egy ideje aktuális volt, mivel az analóg karja letört. De most megadatott az anyagi lehetőség, hogy lecseréljem a konzolt, és meg is lett.

Újra van fehér színű Nintendo 3DS-em. Szerettem ezt a gépet, és jó eséllyel újra kedvencem lesz. Izgatottan bontotam ki, és vettem a kezembe a kis gépet. Annyit láttam az utóbbi időkben a Nintendo 3DS XL-t, hogy most már kifejezetten kicsinek tűnt a sima 3DS. OctoZaky tényleg nagyon vigyáz a dolgaira, ugyanis mintha most vettem volna meg újonnan a boltban, olyan állapotban volt.

Minden papír, minden csomagolás megvolt. Egyedül az AR kártya nem volt meg, de az nem is hiányzott, mert így is kétszer van meg. Mert azt nem hagytam el a Nintendo 3DS-sel, és az XL-hez is megvan.

Teljesen kitörölt belőle minden adatot, úgyhogy újonnan állítottam be rajta mindent. Az alapbeállítások után első dolgom volt egy teljes System Transfer a Nintendo 3DS XL és a sima Nintendo 3DS között. Azért amikor a második kiadású konzolból megyünk vissza az első generációsba, az is egy szép dolog. De hát van úgy, hogy az előző a jobb, mert azáltal, hogy kicsi a kép, sokkal szebb és élesebb. Mert hát a Nintendo 3DS felbontása eléggé alacsony, és az XL-en kellemetlenül pixelesnek hatottak a játékok. Ezt főleg a 1080×1920-as felbontású okostelefon után tűnt fel. Olyan a kép Nintendo 3DS XL-en, mint egy régi telefon kijelzője. Rettenetesen pixeles, de szinte már kellemetlen. Ehhez képest a sima Nintendo 3DS-en élesebb a kép, és kevésbé látszanak a pixelközök. Így olyan érzésem van, mintha egy mai konzollal lenne dolgom. Tisztán kivehető minden, gyönyörű a kép. Én nem akarok XL-lel menőzni, úgy vagyok vele, hogy ha ez a felbontás csak kis kijelzőn mutat szép, akkor maradjunk kicsiben.

A System Transfer meg hihetetlenül gyorsan ment, ami meglepő annak fényében, hogy rengeteg játék van már letöltve a konzolra, de nemcsak hogy gyorsan ment, hanem az SD kártyával is tudott kommunikálni. Ezek szerint sokat fejlődött a rendszerátvitel, de ehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy felhasználórendszer van, és több mindent onnan érzékelhet. És mindent-mindent áthozott, mentéseket, beállításokat, játékidőt, úgyhogy mindenben tökéletes volt.

Tehát nyugdíjaztam a Nintendo 3DS XL-t, és helyébe jött a sima Nintendo 3DS. Ez jó váltás, és innen ha továbbmegyek, csakis New Nintendo 3DS jöhet. Esetleg Nintendo 2DS (az első), ha találok New Super Mario Bros. 2 dobozosat.

2018. október 11., csütörtök

Az első játék, mely mindkét konzolra megvan

Nemrég szétnéztem a PlayManiában, és a rengeteg sok PlayStation játék közül találtam egyet, ami érdekelt, méghozzá a S.C.A.R.S.-t. Egész jó ár volt érte az 1.500 forint, de alaposan megnéztem magamnak, nehogy úgy járjak vele, mint néhány hete a Super Smash Bros. for Wii U-val, ahogy itt írtam. Ez megfelelő volt, az ára is bőven jó volt, úgyhogy örömmel vettem meg.

Rengeteg játék van a PlayManiában, és érdemes is szétnézni, de nagyon meg kell nézni azt a játékot, amit kiszemeltünk magunknak, mert nemcsak a Smash Bros. esete, hanem konkrétan most is, volt egy másik PS játék (TOCA), ami szintén érdekelt, de döbbenten láttam, hogy más lemez van benne, mint amit a borító "hirdet". A ritkább, jó állapotú, dobozos játékokat pedig külön vitrinben tartják. Itt még elgondolkodtatott, a Goldeneye 007 Nintendo 64-re ami 11.000 forint volt. Megnéztem, kinyitottam, és meglepett, hogy a leírás nincs benne. Így nekem nem ér meg ennyit.

Mondjuk a másik probléma az volt, amikor ott voltam, hogy nagyon az eladók közül a lány nem volt valami készséges. Akkor láttam őt először, eléggé furcsán viselkedett. Ült a bejáratnál, dohányzott, amikor be akartam menni, és nem eshetett le neki, hogy miért állok ott, mert a srác szólt rá, hogy álljon fel, mert mennék be. Aztán, amikor bejöttek, a csaj valamit mutogatott neki PC-n. Én örömmel hallgattam a japán szöveget, valami anime lehetett, de ha ő új munkatárs lesz, akkor eléggé szépen mutatkozott be, meg kell hagyni... Ha meg csak ismerős, aki akkor ott volt, akkor mindegy, de az biztos, hogy az utóbbi időkben háromszor is voltam ott, és mindháromszor ugyanazt a srácot láttam ott (aki egyébként rendes volt, mert amikor problémám volt a Smash Bros.-szal minden további nélkül visszaadta az árát), ez azért árulkodó... Vagy hosszabb szabadságon vannak / voltak a többiek, vagy valami történhetett.

De ezzel a játékkal nem bántam meg. És megvan az első olyan játék, mely Sony PlayStation-re és Nintendo 64-re is megvan.

Nintendo 64-re még nyáron vettem meg, akkor írtam a játékról is részletesebben. Tervezem, hogy játékokat megveszek mindkét konzolra (amik megjelentek mindkét konzolon), nemcsak gyűjteménybe, hanem, hogy összehasonlíthassam őket. Lássam, hogy melyik milyen, van-e különbség, és ha igen, melyik változat miben erősebb. És akár egy összehasonlító teszt is készülhet.

A PlayStation verziót kipróbálva lényeges különbség nincs, ami feltűnt, hogy a játék alatt a zene meglehetősen halk. Arra emlékszem, hogy Nintendo 64-en jól hallható volt a pályák zenéje, sőt kifejezetten tetszett is. A PlayStation változatnak meg az Options megüjét megvizsgálva ott volt, hogy állítható a zene hangereje, de teljes hangerőn volt. Érdekes volt. Ennek még azért utánajárok. Amúgy jó játék, PS-en is jó játszani.

2018. október 5., péntek

Második esély

Fél éve már, hogy moziban láttam a Ready Player One filmet, és bár írtam róla, hogy nem tetszett, és hogy miért nem, de azt is éreztem, hogy itt nem lesz vége a filmmel való kapcsolatom, és hogy fogok neki adni egy második esélyt. Ez meg is történt. Néhány napja megvettem a könyvet és a limitált kiadású DVD-t.

A könyvben még csak az 55. oldalon tartok (lassan olvasok), de már az első oldaltól éreztem, hogy imádni fogom ezt a sztorit. És tényleg! Sokkal részletesebb a könyv (mondjuk ez magától értetődő), ahogy olvastam az elejét, sokkal világosabb volt számomra a háttértörténet, és azáltal, hogy a főszereplő srác, Wade Owen Watts szemszögéből olvassuk a történetet (végig E/1-ben van írva, mintha a gondolatait olvasnánk), olyan, mintha a naplóját olvasnánk, ezáltal személyesebb a történet. Nem újdonság ez, tudom, olvastam máshol is ilyet, nekem nagyon bejön. Aztán meg teljesen valóságos, ahogy leírja a 2045-ös körülményeket. Hiszen az most látszik, hogy az emberiség gyönyörűen menetel a sírgödör felé, ennek egy sokkal "előrehaladottabb" változatát írja le a könyvben. Maximálisan el tudom képzelni, hogy olyan lesz az élet a század közepére, mint amilyen a könyvben olvasható.

Az eddig olvasottak alapján két dologgal vitatkoznék a könyvben.

  1. Az egyik isten létezésének teljes tagadása, és hogy a tudomány a válasz mindenre. Ez annak fényében furcsa, hogy bár meg vagyok keresztelve, de amúgy nem gyakorlom a vallást, és én is annyira félrevezetőnek tartom az összes vallást (hogy finom legyek), mint ahogy a srác leírta a könyvben. A személyes problémám ezzel az, hogy földhöz ragadtabbá teszi az embert lélekben az, ha a tudománnyal magyarázunk mindent. Ez amúgy egy teljesen logikus lépés, hiszen, ha végiggondoljuk a történelmet, akkor kezdett el hanyatlani az istenhit világszerte, amikor megjelentek az első nagy tudományos könyvek, és a különböző, addig természetfelettinek tulajdonított jelenségekre tudományos magyarázat lett, ez pedig fokozatosan visszafogta az isten iránti hitet és a kereszténységet. Csak hát ha nincs isten, akit imádhatunk, akibe kapaszkodhatunk, akkor ki legyen az? A XX. században megfigyelt, a tudomány által megmagyarázhatatlannak ítélt jelenségekre jött a spiritualitás, mely részint átvette isten helyét, és ennek "jóárasított" verziójából és filléres tanácsokból néhányan egész jól megélnek. Nevezzük őket a modern kor hamis prófétáinak. Belecsúsztam én is ebbe, olvastam én is néhány ilyen könyvet, és ma már nagyon bánom, hogy ilyen a kezembe került. Azt gondolom, hogy a ma még megmagyarázhatatlan jelenségekre is lesz majd tudományos válasz, de majd csak évszázadokkal utánunk. De visszatérve a könyvre, nem is azzal van bajom, hogy elveti az istenhitet, és hogy a halál után a nagy semmi jön (mert én is így gondolom), hanem az, hogy túlzottan a valóságban él. Pedig Presser Gábor is megénekelte az egyik Zorán dalban a következőt: "Én mégiscsak azt mondom, hogy a valóság már az élethez túl kevés". Ez egy nagyon fontos gondolat
  2. Az OASIS, mint menekülés a valóság elől. Ahogy írtam feljebb, tökéletesen leírja, milyen lesz az élet 2045-re, és én is nagy esélyt látok arra, hogy tényleg a XXI. századi nyomor felé menetelünk, de akármennyire is borzasztó ott az élet, leírta, hogy neki is milyen sanyarú volt a sorsa, és hogy mégsincs számára a való életben semmi, ami által építhetné az életét, ezáltal játékba menekül. Az életének építését pedig úgy értem, hogy helyre teszi azokat, amik megnehezítették az életét, és az offline élet keretein belül keresi a lehetőséget, ehelyett játékba menekül. Mert az ideig-óráig elvonja a figyelmét a valódi problémától. Írja is, hogy a játék készítője, James Halliday félistennek számít. Miért? Menekülési utat adott játék a való élet problémái elől. Gyönyörűen le van írva a könyvben, hogy nincs istenhit (ő legalábbis nem hisz istenben), mert a tudomány már szinte minden addig megmagyarázhatatlan jelenségre magyarázatot adott, de valami mégis kell, amibe belekapaszkodhat. Hát jött egy ember, aki megcsinálta azt a játékot, amivel milliók számára ad illúziót arra, hogy mégiscsak van miért élni, hát persze, hogy istennek számít! Itt például nekem az nem tetszik, hogy akármennyire is indokolt, hogy menekülőutat keresnek a szereplők, mégsem ez jelenti a valódi problémát a megoldásra.

Ettől függetlenül hihetetlenül élvezetes a könyv, olvasatja magát, és biztos vagyok abban, hogy a fentiekre is lesz valami válasz.

És ha már itt a DVD, akkor megnéztem ismét a filmet. Sokkal jobban tetszett másodjára, mint először a moziban. Egyrészt már a könyv hatása is bennem van, másrészt meg mivel egyedül néztem meg, ezért nem zavart, ha nem ismerek fel különböző utalásokat a '80-as évekből. Továbbra is azt mondom, hogy a '80-as évekből csak a zenét ismerem átfogóan, sem a filmekben, sem a videojátékokban nem vagyok jártas. Így második végignézésre úgy tudtam élvezni a filmet, hogy nem hallok nevetést olyan jelenetnél, ahol nevetnem kéne, ha ismerném az utalásokat, tehát nem éreztem magam kirekesztettnek egy közösségből, és nem görcsöltem azon, hogy na, hol lesz megint olyan jelenet, amit nem értek, de mindenki más igen.

És így sokkal élvezetesebb volt. Bár a könyv olvasása alapján egy késői Harry Potterre emlékeztetett a film, mert ki voltak hagyva jelenetek, amik ugyan nem feltétlenül lényegesek a történet szempontjából, de nagyon segít, hogy megértsük a történetet. Bizonyos gondolatmenetek át lettek ugorva, többek között azok, amiket fentebb elemeztem, ezek segítenek elmélyülni, átgondolni az egész sztori hátterét. De az az érdekes, hogy a filmet nézve nem volt hiányérzetem, nem volt meg bennem az, hogy ezt és ezt beletettem volna, mert teljesebb lett volna a film. Azt gondolom, hogy a könyvbe beleférnek a különböző sztorizgatások és mellékszálak, a film meg a maga kereteiben bőven jó az, ha a főtörténetre fókuszál. Ha azt összehozzák érdekesre, izgalmasra, úgy, ahogy amit látunk, annak megvannak a logikai összefüggései, akkor szerintem nem hagy hiányérzetet egy ilyen film. Márpedig ez épp elég feladat egy forgatókönyvíró számára. Ha részletesen, a mellékszálakkal akarják TV képernyőire vinni, akkor sorozatot kellene csinálni a történetből. Annak nincs meg az a másfél-két órás keret, amibe bele kell sűríteni a történetet.

Egyelőre nem tudok többet írni, mert még csak kb. 15%-ánál tartok a könyvnek, azt a lelkesedésemet, örömömet akartam kiírni magamból, hogy másodjára nagyon tetszik a film. Tervezek még foglalkozni a filmmel, mert mivel limitált kiadás, tele van extrákkal, ezekről is fogok írni, valamint tervezem megvenni a Blu-ray változatot. Háromféle változatban jelent meg Blu-rayen:

  • A rendes (regular) változat
  • 3D-s Blu-ray
  • 4k Blu-ray

Ezek közül az elsőt tervezem megvenni. Elemeztem korábban több postban is, hogy nekem bőven elég a Full HD felbontás, mert nem tervezek óriási kijelzős TV-t venni. a 3D meg nálam nem játszik, de ahogy szétnézek a műszaki boltokban, egyre kevésbé másoknál is. Majd a Blu-ray kiadásról is fogok írni.

2018. október 4., csütörtök

Playstation 2

No, hát újabb Sony konzol került a videojátékos gyűjteményembe, egészen pontosan egy PlayStation 2.

Nézegettem, hogy milyen lehetőségek vannak, már nagyon szerettem volna egy PS2-t. Erre is van néhány játék, ami érdekel. Volt néhány kitételem, hogy milyen legyen a PlayStation 2, amit megvennék:

  • Első kiadású, azaz FAT legyen. Ezt tartom az eredetinek. A sovány változat inkább néz ki jóárasított fapados verziónak.
  • Ne legyen chippelt. A Sonyt is tisztelem annyira, hogy eredeti játékokat vegyek, főleg, hogy elég sok olcsó játék van PS2-re.
  • Mindene legyen meg hozzá, és minden kiegészítő legyen eredeti.

A jófogáson találtam hirdetést, ami megtetszett, és jó áron is volt. 10.000 forint volt, plusz melléadta a Tomb Raider Anniversary-t. Sok játéka volt az eladónak PS2-re, közülük két jelöltem volt. Az egyik a Final Fantasy XII, a másik meg a Tomb Raider Anniversary. A Final Fantasy XII-t akartam eredetileg, mert az nem Platinumos kiadás, de mint kiderült, annak nemcsak a borítója német, hanem maga a játék is, és az eladó elmondása szerint nem lehet benne nyelvet állítani. Így a Tomb Raiderre esett a választásom. De nem fogom megtartani, mert platinum kiadás, és német borítós. De ahogy szétnéztem vaterán, nem is nagyon fogom tudni eladni, mert nagyon olcsón adják, és van olyan, ami már jó ideje fent van. Helyette inkább vennék versenyjátékokat. Az a baj, és részint ezért is kerültem a Sony-t, mert az eladó srác képen mutatta, hogy milyen játékai vannak, ezek közül ad egyet a konzol mellé. Azt hiszem, 30 játék volt egy képen, és ezek közül volt az a kettő, amire felfigyeltem. A többiről még csak nem is hallottam. Megvettem, átvettem a konzolt, és közben gondolkoztam, hogy milyen játékokat vennék PS2-re. Próbáltam visszaidézni az 576 Konzolos teszteket, de semmi érdemleges nem jutott eszembe. Csak versenyjátékok, Sonic, meg Naruto. Ezek jutottak eszembe. És igen, a PS2 az a konzol, amire rengeteg sok játék jelent meg, de igazán érdemleges cím nem jut eszembe. Jelen tudásom alapján nem tudok olyan játékot mondani PlayStation 2-re, ami mindenképp kell. Míg PSX-re igen. A spontán döntésben bízok. Ha meg tényleg nincs nagy szabású játék PS2-re, akkor nem tudom, hogy mire volt olyan népszerű, és adtak el belőle 140 millió példányt. Final Fantasy-ket is olyan olcsón lehet kapni PS2-re. De ha van olyan PS2 játék, ami olyan kalibetű, mint PSX-re, a Metal Gear Solid vagy a Grand Theft Auto, akkor fejet hajtok előtte, és meg fogom venni.

A távirányítót meg extrába vettem mellé, ezzel funkcionál a PlayStation 2 DVD-lejátszóként, minden DVD-lejátszó távirányítójának a gombja megvan rajta. Habár azt gondolom, hogy ritkán fogom használni a PlayStation 2-t DVD lejátszóként, mert van rendes lejátszóm, de a PS-es gyűjteménybe ideális. Aztán kipróbáltam a Tomb Raider Anniversary-t. Már az elején nem tudtam, hogy mit kell csinálni benne, teljesen szokatlan számomra az egész dolog. Az irányítás nagyjából megvolt, csak a tanulórésznél nem tudtam továbbjutni, mert átugrani egyik függeszkedésből a másikba még át tudtam, de hogy onnan hogyan tovább, azt már nem. Próbálgattam mindent, de nem tudtam rájönni. Ettől függetlenül hangulatos játék, de nem hiszem, hogy megtartom, már csak a platinum mivolta miatt sem. Versenyjátékkal (Gran Turismo, Need for Speed) sokkal szívesebben játszanék.