A végtelenség reményének ajtaja

Suara ritkán (3-4 évente) jelentet meg új stúdióalbumot, ezért mindig egyfajta ünnep számomra, amikor az új dalaival összegzi az előző albuma óta megtett útját. Mindig izgatottan várom őket, mert szeretek elmerülni az érzelmek tengerében Suara dalaival. Ugyanakkor szkeptikus is voltam, hogy mit képes nyújtani, mert az előző "Hikari" című album eléggé középszerűre sikeredett. Jók voltak a kislemezen megjelent dalok, de az újak közül csak a "Mimi wo Sumaseba" az, ami kiemelkedik, a többi meg mintha csak azért lett volna megírva, mert rég jelent meg új album és illő lenne már eggyel kijönni. Egy párszor meghallgattam, de egyértelműen a Hikari az énekesnő legrosszabb albuma.

De nemcsak emiatt vártam félve a soron következő albumot, hanem mert mostanság kezdtek el jönni a rosszabb Utawarerumono dalok. Amikben már nemhogy a régi dalok hangulata nem volt meg, hanem sehogy nem a nagy klasszikusok mellé beilleszteni. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon komolyabb mélyrepülésről van szó, vagy van út felfelé? Szerencsére az utóbbiról van szó.

Így néhányszor meghallgatva az albumot, oda jutottam magamban, hogy az Infinity Kibou no Tobira lényegesen jobb, mint a Hikari. Ismét olyan dalokat hallhatunk, amikben nemcsak otthonosan érzi magát Suara, hanem van dallama, ezáltal emlékezetessé válik. Nincs azon a kivételesen magas nívón, mint a Yumeji (és valószínűleg soha nem is lesz... Az a valaha hallott legjobb albumok egyike nálam), de kétségtelenül a jobb albumok közé tartozik. És az az érdekes, hogy a korábban kislemezen megjelent, nem annyira jó Suara dalok (pl.: Senjin Genmu, Hito Nanda, Kotowari) is jobban beleillenek az album összképébe. Ezáltal kiegészítik az albumot, jobb lesz az összhatás.

Viszont az album konkrét változatosságot, fejlődést nem hordoz magában, ezért is nehéz összeszednem a gondolataimat a dalokkal kapcsolatosan. Nagyon gyorsan megtörtént nála az a fejlődés, hogy az énekstílusa nem annyira mesterkélt, hanem természetesnek hat az, ahogy képzi a hangokat. Viszont a dalokat azóta konstans, magas nívón énekli. Nincs meg nála az a fajta fejlődés, mint ami például Okui Masami-nál volt, ami által mindegyik albumáról sokat lehetne beszélni, mert tetten érhető, mekkora fejlődésen ment keresztül. Az, hogy ez Suaránál nincs meg, az azért nem kifejezetten probléma, mert nemcsak magas nívón énekel, de a hangja tele van érzelmekkel, szeretettel, egyszerűen nem lehet megunni, amit csinál. Mindig simogatja a lelkemet a hangja, nagyon szeretem, amikor énekel.

De hogy mennyire nem érhető tetten komoly fejlődés Suara karrierjében, arról a B-Side Collection ad tanúbizonyságot. A limitált kiadású album ugyanis 2 CD-t tartalmaz, a második lemez, a B-Side Collection, melyre Suara olyan korábbi kislemezes dalait gyűjtötték össze, melyek korábban nem jelentek meg albumon. Az első dal, az a bizonyos Seisou Yakyoku, mely a 2006-os Musouka kislemez 2. dala, kiváló összehasonlítási alap az újabb dalaihoz képest. Itt még hallható, hogy kissé mesterkélten énekel, aztán rögtön arról tesz tanúbizonyságot, hogy ezt milyen gyorsan levetkőzte, ugyanis jönnek utána a 2009-es kislemezek második dalai. Utána gyakorlatilag nem is érzékelhető, hogy egy-egy dalt mikor énekelt, mert tényleg arról van szó, hogy a dalok nagyrésze annyira egy kaptafára íródtak, hogy ha az énekesnő egész karrierje egy hatalmas albumon lenne jelen, akkor is simán azt lehet gondolni, hogy alig van időbeli különbség a dalok között. De ez engem nem zavar, mert annyira szerethető a hangja és szerethető, amit csinál, ráadásul a tőle telhető legmagasabb minőségben műveli, hogy egyáltalán nem gondolom problémának ezt. Sőt, Suara az az énekesnő, akinek nem áll jól akármi. Ő kifejezetten ebben az érzelgős, olykos kifejezetten balladisztikus dalokban mozog otthonosan, amikből olykor-olykor ugyan kilép, és énekel dinamikusabb dalokat, néha túl is lőnek a célon, de amikkel nem, azokkel mindenképp színesítik az énekesnő repertoárját.

Úgyhogy én továbbra is nagyon szeretem, amit csinál és remélem, hogy még sokáig fogunk hallani felőle.