Egy hosszú anime után

Pénteken befejeztem a Prince of Tennis animét. Szép volt 178 részt végignézni belőle, valamikor január elején kezdtem el... Volt egy egész egy bő fél éves projekt. Voltak problémáim az animével, és igazság szerint a vége sem tetszett annyira, de összességében érdemes volt végignézni.

SPOILER

Ahogy írtam, nem voltam annyira oda a végéért, még akkor sem, ha az önmagában szép volt. Echizen Ryomának annyira az a pökhendi, beképzelt stílusa maradt meg bennem, hogy igazából azzal, hogy a végén a Tezukával való teniszpárbajban lemásolta mindenkinek a speciális ütését és azzal mondott meghatódva mindenkinek köszönetet, már nem érintett meg. Az tény, hogy azért az utolsó részeket jól csinálták meg, amikor a US Open-re kapott Echizen meghívót, és tépelődött magában, hogy most elfogadja-e vagy sem. Akkor láthattuk először, hogy azért benne is vannak érzelmek, és tényleg szép volt, de ez már annyira későn jött, hogy világot nem váltott meg bennem. Nem akarta otthagyni a társait, szeretett volna részt venni a japán nemzetközi bajnokságon, de azért látszott rajta, hogy nem volt őszinte tőle, amikor azt mondta, hogy marad velük. A szíve Amerikába húzta. Ahova egyébként az apja nevezte be, hogy a fia teljesítse be az ő álmát. Valami stikli volt, ami miatt annak idején megszökött a US Openről, és félbehagyta azt, ami miatt egész életében küzdött. Lényegében kijelenthetjük az ebből fakadó frusztrációjával vezeti le a kivagyiságával, mert egyébként az apjának is rettenetes természete van. Az volt egyébként a poén, hogy az apja vitte oda Echizennek a levelet, mondta, hogy szerelmes levél! Nem olvasod el? Nem... Tedd csak oda az asztalra. Biztosan azt gondolta, hogy egy lánytól jött, nekem is ez volt az első gondolatom. Mondtam is magamban, amekkora érdeklődést mutat a nők irányába, majd rohanni fog, hogy kibontsa a levelet. Sokkal jobban leköti a tenisz, minthogy lányok iránta fűződő érzelmeivel foglalkozzon. Persze kiderül, hogy az a bizonyos levél a US Open szervezőitől jött, és meghívást kapott a bajnokságra. Az Echizennek tényleg szerelmes levél. :D Aztán tényleg kiutazott Amerikába, annyira aranyos volt, hogy a macskája befészkelte magát a bőröndbe, aztán gondoskodhatott róla is. Amúgy ez neki nem feltétlen probléma, mert Ryoma-kun imádja a macskáját. Aztán itt már zavaros nekem, hogy kijutott a US Openre, cukkolták is a játékostársai japán mivolta és a kora miatt, de ő is hazaszökött... Megtudta, hogy Tezuka nyert Fuji-kun ellen egy teniszmeccsen, ezért hazarohant, hogy vele is megmérkőzzön, és ezzel a nagy harccal fejeződik be az anime.

Igazából több baki is volt az animében, azt például óriási hibának tartom, hogy Tezuka több mint 70 részen át nem szerepelt az animében. Ő ugyanis a csapatkapitány, az egyik meccs során súlyosbodott csuklósérülése, ami miatt Németországba, Münchenbe utazott rehabilitációra. Sok időt eltöltött ott, az animének több mint az 1/3-ából hiányzott, és ezáltal annyira jelentőségét vesztette a karaktere, személyisége, hogy amikor visszatért, ugyan viselkedett csapatkapitányként, meghozott néhány fontos döntést, de valahogy bennem nem volt meg az az érzés, hogy ő a csapatkapitány. Számomra végig csak egy teniszező volt a társai mellett. Aztán igazából Ryoma-kun-nek is ez a hazarohanása, hogy megmérkőzzön a csapatkapitánnyal... nagy empátiával és toleraciával azt tudom erre mondani, hogy csak ő tudhatja, hogy mi játszódott le benne, és hogy ez miért volt jó neki, de átlag ember agyával gondolkodva azt mondanám, hogy óriási hülyeséget csinált. Inkább maradok annál a gondolatnál, hogy ő tudja, hogy mit miért tett.

SPOILER VÉGE

Meg fogom nézni a New Prince of Tennis-t is, kíváncsi leszek, hogy az tartogat-e valamit. Az biztos, hogy most megint egy olyan OVA részt láttam, ami kiábrándított. Három sorozata van a "National Tournament" OVA-nak, és most nézem a második szériát, a Semi-final-t, a negyedik részről azt gondolom, hogy erős túlzás volt. Kawamura Takashi vívta meg a maga elődöntős meccsét egy olyan ellenféllel szemben, akinél 108 fokozata van a Hadokyuu-nak, és ahogy kapcsolt egyre erősebbre, úgy szenvedett egyre keményebb sérüléseket Kawamura-senpai. Egy idő után az már tényleg olyan szintű volt, hogy a való világban már rég odaát lenne, de csak azért is feláll, és végül csak ő nyeri meg, mert az ellenfél egy "egyszerű" csuklósérülés miatt nem tudja folytatni a játékot. Jaj, hagyjátok már magatokat! Hihetetlenül gagyi húzás volt így megnyeretni a versenyt Kawamurával. Le is vittem 7 pontról 6-ra az értékelést, de ha ez így megy tovább, azt fogom gondolni magamról, hogy túlzottan jóindulatú voltam. A bíró viselkedése sem volt életszerű, hogy hagyta ezt az egészet.

De az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy most már lényegesebben másképp látom a helyzetet ahhoz képest, amikor elemeztem, hogy kellenek-e shounen elemek egy sportanimében. Most már ugyan nem bánom, hogy van, de azért itt látszik, hogy a nagyon kemény jelenetekkel vigyázni kell, mert ha elfogynak az ötletek, akkor már csak ilyen idétlen hülyeségeket lehet beadni, hogy azért mégse ismételjék magukat. De az eddigiek sem voltak olyan nagy számok igazából, és bár tényleg mindegy nekem, hogy milyen csoda-ütésekkel nyernek hőseink, de az igazán kemény, tipikus shounen jeleneteknél rettenetesen lebőg az anime. Nem is tudnak sehogy sem meghatni, ezek nem valók egy ilyen sportágban.

A hibái ellenére összességében bejött az anime, mert hihetetlenül hangulatos, és meg merem kockáztatni, hogy ezért van óriási népszerűsége. Ami igazából érthető, tényleg a hangulat az, ami nagyon felhúzza az anime értékét. Nézeti magát, mert kikapcsol. Ha elengedem a hibáit, azt gondolom, hogy egy élménnyel lettem gazdagabb.

Pokémon láz – Kicsit másképp

Amíg mindenki Pokémon GO alkalmazást használva járkál az utcán (bár ilyet nem láttam Békéscsabán), addig nálam a Pokémon Red megy. A mobilos alkalmazás sikerét meglovagolva a Nintendo leárazta Nintendo 3DS-en a három Pokémon klasszikust, a Redet, Blue-t és a Yellow-t. A Blue már megvan, a Redet és a Yellow-t viszont most vettem meg. A Yellow-ba belenéztem, először a Redet akarom végigjátszani.

Még régen megfogadtam magamban, hogy mindig az lesz a kezdőpokémonom, amilyen színű az adott játék. Ezt még viszonylag meg lehet oldani a második generációnál, a harmadiknál adott a dolog, a negyediktől lesznek majd gondok. Ezt majd akkor kigondolom, most az első generáció megy nálam. Ki akarom ismerni a játékot. A fentebbi logikának megfelelően a Blue-ban Squirtle volt a kezdőpokémonom, most a Redben Charmandert választottam társamnak. 9 óra játék után rendelkezem némi tapasztalattal, most is az világlott meg, hogy miért a vízi pokémonokat szeretem. Squirtle-lel könnyű volt elkezdeni a játékot, mert az első teremvezetőnek Brocknak sziklapokémonjai vannak, az ellen pedig a vízi Pokémonok erősek (super effective), a tűz pokémonok esetében meg pont az ellenkezője az igaz, Charmander kifejezetten gyenge ellene, és az sem lendített a helyzetemen, hogy a Viridian Forest-ben Caterpie-t, Weedle-t (ő a gyakori a Redben, Caterpie-t nehezebb volt találni), Pikachut is fogtam, illetve előtte Pidgey-t és Rattatát. Mindnyájan gyengék voltak Geodude és Onix ellen. Csak akkor volt egy kis esélyem, ha mindegyiket felfejlesztettem legalább a 10. szintre, de akkor is meg kellett választani a sorrendet, hogy melyiket mikor küldjem harcba. Pikachu és Charmander erősebbek voltak, ezért őket hagytam a végére, a többiek meg szinte ahogy jöttek... Igazából most sem tudom, hogy tudtam legyőzni, de nagy nehezen sikerült. Azért belevisz a mélyébe a játék már az első teremvezetővel, meg kell hagyni. Ez alapvetően jó dolog, hiszen így nem rohanunk végig a játékon, hanem fejlesztjük a Pokémonjainkat, és megismerjük a játékot jobban, mielőtt jönnek a nehezebb teremvezetők.

Amiből a második sem volt könnyű, lévén, hogy Misty a vízi pokémonokra szakosodott. És hát ugye az ekkorra már Charmeleonná fejlődött tűzpokémonom... Ha valaki nem érti, legyen elég annyi, hogy vízzel oltjuk el a tüzet. Misty-nek két Pokémonja van: Staryu és Starmie. Staryu még hagyján, de Starmie a Bubblebeam támadásával... elemeire aprította a Pokémonjaimat. Nála is sokat kellett edzeni a Pokémonjaimat, de elérve mindegyikkel legalább a 15. szintet, voltak esélyeim. Azóta voltam a Szent Anna hajón, most a Vermilion City-ben levő teremvezető következik, aztán lesz majd némi vándorlás, mire eszembe jut, hogy jutok el Lavender Town-ba, mert arra emlékszem, hogy szép nagy kerülőt kellett hozzá tenni. Mindenestre jelenleg az alábbi Pokémonok alkotják a hatost nálam:

• Spearow L20
• Pikachu L23
• Raticate L22
• Beedrill L22
• Charmeleon L24
• Butterfree L22

Illetve valószínűleg le fogom cserélni Spearow-t Diglettre, aki 17-es szintű, mert a harmadik teremvezetőnek elektromos Pokémonjai vannak, akik erősek a repülő (és a vízi) Pokémonokkal szemben, viszont a föld Pokémonokkal szemben gyengék (mert leföldelik az elektromos támadásokat), így Diglett ha gyengébb is, de nagyobb esélyeim vannak vele.

Mestere leszek az első generációs Pokémonoknak, és ha mindegyiknél végigjátszom mindegyik változatot, akkor bizony szakértőnek vallhatom magam. Ami a Pokémon GO-t illeti, Nem ragad meg, nem töltöttem le magamnak, és semmi nem késztet arra, hogy ezt megtegyem. De arra nagyon jó, hogy inspiráljon arra, hogy végigvigyem az összes eddigi Pokémon játékot. Aztán meglátom, hogy meddig jutok majd.

Érdekes szívhez szóló történet

Nagyon érdekes irányt vett a To Heart animesorozat. Néhány napja fejeztem be az első szériát, és nézem a Remember My Memories című második sorozatot. Ahhoz képest, hogy azzal kezdődött az első sorozat első része, hogy egy fiú és egy lány kisgyerekkorukban találkoztak, és ennek emlékét őrizve jártak egy iskolába felső középiskoláig, más került fókuszba. Méghozzá a 10. részben felbukkant robotlány: Multi HMX-12 és ő került középpontba. Lényege, hogy az első széria végén elbúcsúztak, és a Remember My Memories egy évvel később játszódik. Visszatér, de nem emlékszik semmire. Tesztelése során hiba történt, és meg lett formázva a memóriája. Mivel a folyamat nem visszafordítható, ezért újra meg kell tanítani mindenre. A 3. részt láttam belőle ma, és hihetetlenül aranyos. Azért, hogy megismerje a "tanoshii" és az "ureshii" szavak valódi jelentését, Akari és Hiroyuki elviszik a vidámparkba, ahol nagyon jól érzi magát. Sok vicces dolog történik vele, és jókedvvel hagyják el a vidámparkot. Viszont Multi közli velük, hogy ismét formázva lesz a memóriája. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Hiroyuki érzéketlennek, flegmának tűnik, nagyon erélyesen szólal fel azért, hogy mi az, hogy törlik a memóriáját? Jó ez neki így? Miért nem tesz semmit? Meg ilyenek. Az első sorozat végén elég erős érzelemmel váltak el egymástól. A robot ugyanis android, teljesen emberszabású, képes érezni. Kicsit emlékeztet is a Saber Marionette szériára, hiszen ott is robotok a lányok, akiknek vannak érzelmeik, a különbség ott van, hogy a To Heart egyáltalán nem poénos. Ez persze egyáltalán nem gond, hiszen maga az anime is sokkal inkább az érzelmekre épít, így a robotnak is inkább az "érzelgős" ártatlansága van jelen, minthogy vicces legyen. Főleg azért van így jól, mert Horie Yui adja a hangját, és hihetetlen jól kihozza a karakter ártatlan mivoltát. Mindennek ismeretlenül vág bele, és mindennek tud örülni (főleg a takarításnak. HORYAAAA!!!), és ezt az érzést nagyon jól vissza tudja adni a hangjával. Kezdem komolyabban megszeretni a seiyuu-énekesnőt. Kezd kirajzolódni az alcím jelentősége ezzel a memória-formázás dologgal, meg az ehhez kapcsolódó érzelmekkel, mindenképp érdekesnek tűnik a dolog, főleg, hogy a szereplők is idén utolsó évesek a középiskolában, így a jövőjükre is gondolnak, egymástól való elválás, az új élet, mindenképp érdekesnek tűnk az anime, csak rövid. És félek, hogy emiatt nem fog mindenre elég idő jutni. A Boku Dake ga Inai Machi óta szkeptikus vagyok az olyan rövid animékkel szemben, melybe túl sok mellékszálat zsúfolnak. Ahogy írtam az első széria végén, nem tudtam akkor elképzelni, hogy fogják lezárni. Ahogy sejtettem, lezárni nem is lehetett a történetet, de véleményem szerint ötletesen oldották meg, viszont az nyilvánvaló volt, hogy ennek lesz folytatása.

A robot ugye egyáltalán nem ismeretlen dolog Japánban, hiszen ebben mindig is élen jártak. Ezért jelennek meg animékben is szép számmal nemcsak mechák, de androidok is. Mivel az anime láthatóan nem a jövőben játszódik, inkább mondanám szürreális jelennek, ahol betekintünk egy olyan iskola mindennapjaiba, ahol van egy robotlány. Ő nem tanuló, az iskolának segít mindenfélében, legtöbbször a takarításban. Látva az animében, hogy a robotlánynak érzelmei vannak, és ugyanúgy megtapasztalja a dolgokat, mint egy hús-vér ember, személy szerint tetszett a dolog, azt mondom, hogy szívesen láttam volna ilyet az én gyerekkoromban is.

Összességében tetszik az anime, mert szeretem a romantikus történeteket, viszont továbbra is azt gondolom, hogy a lassú történetvezetése miatt nem szerezne magának sok rajongót. Az opening és ending is érdekes. Ahogy írtam korábban, az első széria openingje még csak-csak elmegy, de az ending egyáltalán nem tetszik, mert rettenetes az énekesnő hangja. Az az érdekes, hogy a Remember my memories openingje és endingje már sokkal jobb énekhang szempontjából, jó hangú előadókkal vették fel a dalokat, a baj viszont az, hogy a dalok korántsem annyira jelentőségteljesek. Így a 3. részt nézve egyáltalán nem tudok felidézni az openingből és az endingből semmit. Az első sorozat openingjéből (Feeling Heart) megcsináltam már a kfn-t, de nem töltöttem fel, mert legalább az endinggel együtt akarom feltenni. Annak ellenére, hogy nem tetszik kifejezetten az ending, megcsinálom, mert a kfn-ekre is úgy gondolok, mint egy "digitális gyűjtemény" karaoke dalokból, ami lehetőség szerint az összes dallal alkot egy teljes egészet. Részint ezért is csinálok ennyi kfn-t.

És ha már AQUAPLUS-os animéről beszélek, akkor itt írnám meg, hogy sokkal jobban tetszenek azok az Utawarerumonós részek, ahol nem csatáznak, hanem a falu mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Aranyosak a karakterek, a 8. rész sokszor csalt mosolyt az arcomra. Ezért is tetszik jobban az Itsuwari no Kamen, mert az első 13 részében alig van harc (vagy egyáltalán nincs, inkább így emlékszem), sokkal inkább a falu történéseit láthatjuk. Ezek sokszor aranyos, vidám események, amik inkább megmosolyogtatnak. Viszont a 14. résztől eléggé élesen jött a váltás, részint ezért is hagytam fel az animével, de majd az első sorozat azt is megnézem.

Az első rossz emlékű kfn

Hát, semmi jel nem utal arra, hogy a Kanokon animének 1 pontnál jobbat fogok tudni adni. Mindenesetre megkérdeztem egy ecchikben jártas ismerőst, azt mondta, hogy ez kifejezetten enyhe szintűnek számít a hardcore ecchik körében, de ennél sokkal keményebbek is vannak. Már ettől is rosszul voltam, tehát egyértelműen nem ez az én műfajom. Nagyon nehezemre esik végignézni az animét, de ha már kedvenc előadónak köze van hozzá, akkor végig fogom szenvedni. Az biztos, hogy életem egyik legrosszabb animés élménye. De azért megcsináltam az openingből a kfn-t. Miyazaki Ui, a dal előadója, és a PHOSPHOR címet kapta. Okui Masami írta a zenét és a szöveget, úgyhogy illő ismernem. Szóval megcsináltam a kfn-t belőle, és eddig nem volt példa arra, hogy rossz érzés legyen egy karaokét megcsinálni. Úgy, hogy lassan túl leszek a 300. általam készített kfn-en. A dal sem egy nagy eresztés, így nem nyomta el az anime iránti rossz érzést. A kép is árulkodó, ennél durvábbat betettem a kfn-be, csak hogy ha már elénekli valaki, akkor legyen öröme (főleg, ha hímnemű az egyén). Vajon reménykedhetek jobb jelenetben? Megyek, végigszenvedem a 3. részt.

AQUAPLUS anime-özön

Néhány napja fejeztem be a Tears to Tiara animét. Már az elején azon gondolkodtam, hogy miért nem segít magán az AQUAPLUS, és teszi ismertebbé az animéit? Eddig, amiket láttam tőle, még ha nem is voltak 10 pontos alkotások, de megütötte azt a nívót, amire azt mondom, hogy érdemes megnézni. Ilyen a Tears to Tiara is. Ez egy kalandjáték adaptáció, kifejezetten bejött a hangulata. Az AQUAPLUS-nál egyébként szokás, hogy először videojáték készül az adott alkotásból, és ha az népszerű lesz, akkor készül belőle manga és anime. Ugyanígy járt a To Heart sorozat, az Utawarerumono és a WHITE ALBUM is. Nézem a To Heart-ot is, és kifejezetten tetszik. Egy romantikus slice of life, a lány és a fiú már gyerekkoruk óta ismerik egymást, középiskolában is egy osztályba járnak, itt alakul ki köztük valami. Annyira nem is a közöttük levő párkapcsolatra fókuszál az anime, hanem a középiskolások mindennapjaira. Kifejezetten lassú a történet vezetése, és furcsa is az egész, mert a 12. részt néztem meg ma, és azáltal, hogy nem kifejezetten a párra fókuszál a történet, nem látom a végét. Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz a vége. Pedig csak 13 részes az első széria, tehát mindjárt vége. Mondjuk van folytatása is Remember my memories alcímmel, de azt 5 évvel később, 2004-ben adták le, és ennyit vártak volna arra, hogy kialakuljon a szerelem a pár között? Kíváncsi leszek merre megy a történet. Az biztos, hogy a története miatt ez az a fajta anime, amiről sokat nem lehet írni. Jó, érdemes megnézni annak, aki szereti a lassú, romantikus történetvezetésű animéket, de extra élményt nem kapunk tőle. Főleg, hogy az openingje még csak-csak elmegy, de az ending kifejezetten rossz. Hamis az ének, az énekhang is borzasztó. Az egész olyan semmilyen. Az innerek is kiemelik, a sztori lassúságát, ezért inkább azt mondanám, hogy óvatosan, azt gondolom, hogy a többség inkább unalmasnak tartaná az animét. Én is csak azért nézem meg, mert AQUAPLUS. Igazából a To Heart a cég első animéje, és 1994-ben alakultak meg, úgyhogy gondolom, nagyon tapasztalatuk, meg kapcsolatuk sem volt, hogy a megfelelő előadót megtalálják. Az opening címe Feeling Heart, előadója pedig Nakatsuka Masami. Soha életemben nem hallottam róla. A dal olyan átlagos, az animében egész jól hangzik, viszont érdekesség, hogy a kislemezen (mert ez is meghallgattam) hamisnak tűnt. Ráadásul a B-side tracknél kiderül, hogy nincs nagy hangterjedelme, azt már eléggé rossz volt hallgatni. Az ending meg ahogy írtam, rettenetes: Yell a címe, Kawasumi Ayoko előadásában hallható. Rettenetes hangja van. Nem ugrom át a dalt, mert az magában még nem is lenne annyira rossz, ha egy jó előadó énekelte volna fel. Az előadója egyébként a főszereplő csaj seiyuu-ja. A 10. rész érdekes, mert itt szerepel a HMX-12 Multi nevű robotcsaj, akinek Horie Yui a seiyuu-ja. Azt hiszem, ez volt az egyik kezdő seiyuu-szerepe. Kellemes, de nem annyira kiemelkedő. A Mahoraba ~Heartful Days~-ben már jobban kijön a tehetsége.

Összeségében azért nézhető animéről van szó, tervezem mindegyik sorozatát és OVA-ját megnézni. Az alábbiakból áll:

• To Heart
• To Heart Omake (special)
• To Heart: Remember my memories
• To Heart 2
• To Heart 2 OVA
• To Heart 2 Another Days (OVA)
• To Heart 2 Another Days Next (OVA)
• To Heart 2 Another Days Plus (OVA)
• To Heart 2 Dungeon Travellers (OVA)

Ezek közül a három sorozat 13 részes, az OVA-k 2-3 részesek, a special meg 6 pár perces részből áll. A második szériára leszek igazán kíváncsi, mert annak az endingjének Suara az előadója, és élek a gyanúperrel, hogy addig nem is találtak megfelelő előadót, amíg őt le nem szerződtették. Ő viszont telitalálat volt, és vele fényesebb a japán zenei ipar.

Szóval a Tears to Tiara nem annyira ismert anime, és bár igaz, hogy tömegével vannak kalandozós animék, vagy kalandjátékból adaptált történetek, elég csak a Tales of... szériára gondolni. De egy ilyen animén sokat segíthet ha a cég reklámozza, mert van olyan jó, hogy ismert legyen. Az AQUAPLUS-nak talán az Utawarerumono a legismertebb alkotása. Most ezt nézem a ToT után. Néztem már 6 éve is is, de egyáltalán nem ragadott meg, csak pár részt láttam. Azt gondoltam, hogy most másképp fogom látni. Így is lett. Hihetetlen jó anime, ez is kaland, akció, de a nagy különbség ott van az Utawarerumono javára, hogy egyéniségek a szereplők. És itt most nem a farkasfülekre és farkakra, meg az álarcra gondolok, hanem hogy a személyiségük is erősebb, ezáltal az anime is érdekesebbnek hat. 2 részt láttam eddig, mindenképp végig fogom nézni, ahogy az Itsuwari no Kamen-t is. Az első széria openingjével (Suara: Musouka) is úgy vagyok, hogy alapmű az anime dalok körében, amit mindenkinek ismernie kellene. Az endingen viszont csodálkoztam, hogy akkoriban nem figyeltem fel, mert most hallgatva nagyon tetszik. Kawai Eri az előadója, és Madoromi no Rinne a dal címe. Hihetetlenül kellemes az énekesnő hangja, konkrétan megnyugtat, és olyan hangulatos dalt kapott, ami nagyon jól áll neki. Utána is néztem az énekesnőnek, és szomorúan vettem tudomásul, hogy többet nem fogja már élőben elénekelni a dalt, mert 2008-ban meghalt. 43 éves volt, és májrákban halt meg. Újabb japán előadó, aki '40-es éveiben rákban halt meg... Visszatérve az Utawarerumonóra, ennek valamivel komolyabb a története, az Itsuwari no Kamen jobban nézette magát velem, mert laza volt, több volt a poén, meg az aranyos jelenet. Azon már én is nevettem, amikor a 4. résznél lányok bemennek az egyik mangaboltba, és a yaoik között arról ábrándoznak, hogy a férfiak közötti barátság olyan csodálatos. Szeretnétek személyes tapasztalatot, igaz?

Azt vettem észre az AQUAPLUS-os animéknél, hogy sajátságos a rajzolásuk. A karaktereket igyekezték az érzelmi oldalukról kiemelni, erre utalnak az élénk színek és a nagyobb szemek, az arcok is inkább kerekdedek. Még egy animét nem láttam a cégtől, a Comic Party-t. Erről még nem hallottam, csak a MyAnimeList-en kerestem listaszerűen, hogy milyen animéje van a cégnek. Az első sorozat tetszetős, de a második sorozat rajzolását csúnyának tartom. Egy esélyt ennek is adok, ez lesz a következő az Utawarerumono szériák után.

Suara mellett két főbb előadója van az AQUAPLUS-nak, Uehara Rena (ő van a képen) és Tsuda Akari. Most épp Uehara Rena: The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ albumát hallgatom. Szépen énekel, és nagyon kellemes a hangszíne. Inkább az a gond vele, hogy nincsenek olyan nagy hatású dalai (talán csak a Todokanai Koi az egyetlen ilyen), de bármikor előveszem, jó érzés hallgatni a dalait. 4 albuma van, 5 kislemeze, és a válogatásalbum, amit most hallgatok. Úgyhogy nem mondható nagynak a diszkográfiája sem, szerintem többet érdemel, mert több van benne, mint amit kihoztak eddig belőle. Tsuda Akari-nak végképp szegényes a repertoárja, olyannyira, hogy konkrétan nincs saját kislemeze. Csak a Todokanai Koi, Niji Iro no Mirai és a Future World kislemezeken vannak dalai, valami két stúdióalbuma jelent meg. Tőle csak egy dalt tudok mondani, ami komolyan említésre méltó, a "Kono Sekai ni", a többiről nem tudok nyilatkozni. Egyszer-egyszer meghallgatom őket, de az énekhangja sem olyan, hogy arra inspiráljon, hogy többször hallgassam.

Összességében azért jó cég az AQUAPLUS, kellemes alkotásai vannak, a dalai is kifejezetten kellemesek (ezeket legtöbbször a F.I.X. Records adja ki, de a Lantis is besegít nekik néha). Inkább a romantikus hangulatnak kedveznek, Az animék közül az Utawarerumono kiemelkedő, ahogy az énekesnők közül Suara, akinek az énekhangja varázslat.

2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

Karaoke tervek a 2016. nyári MondoCon-ra

Hihetetlen, hogy úgy várom a 2016. nyári MondoCon karaokéját, mintha először mennék. Van is bőven tervem, hogy mit énekelnék. Megismertem néhány dalt idén, amit meg is szerettem, és jól is megy. Ezek az alábbiak:

• HIRO-X - future (Prince of Tennis OP01)
• Kimeru - You got game? (Prince of Tennis ED01)
• HIRO-X - THE MEANING OF TRUTH (F-Zero: Falcon Densetsu OP)
• Endoh Masaaki - DESTINY (OVA éX-Driver IN)
• Wada Kouji - Seven
• Kimeru - CHAIN OF MIND

Meg lehet, hogy bevállalok valamit Hayashibara Megumi-tól vagy Okui Masami-tól, csak hogy ne feledkezzek meg jószokásomról. A naked mind jár a fejemben, hogy az jól megy. Meg esetleg az Aoi Namida, az tipikus nyári dal nálam. Hayashibara Megumitól meg a Lively Motion a nagy kedvenc, de az annyira rossz, hogy a verséje olyan mély. Menni megy, de szerintem nem hangzik tőlem jól.

A felsorolásban pedig jobbnál jobb férfidalok vannak, már írtam róluk. Ahogy próbáltam énekelni őket, mindegyik megy. A Sevennel és a future-rel nem lesz gond, a THE MEANING OF TRUTH legmagasabb énekhangjai még kijönnek, de a Kimeru dalok már neccesek. Ráadásul a CHAIN OF MIND hihetetlenül érzelgős dal, tehát elő is kell tudni adni hitelesen.

Kimeru-nek egy időben elég sok dalával megismerkedtem, az OVERLAP kislemezig rendben van a dolog, de utána egyre élesebb váltás jött, és egyre furcsább érzés volt hallgatni az újabb dalait. Aztán találtam néhány érdekes képet róla, végül Sleeplesslydiának írtam meg E-mailben a gyanúmat. Ő világosított fel, de ő is csak tippeket írt, mert Kimeru nem nyilatkozik a magánéletéről, sőt még a valódi nevét sem árulta el soha. Az biztos, hogy nagyon érdekes dalai vannak, főleg 2006-tól.

HIRO-X dalait meg továbbra is nagyon szeretem, olyan dalai vannak, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Sajnálom, hogy csak öt kislemeze van összesen. :( De legalább nem lesz problémás beszerezni őket, főleg, hogy a Calling kislemez már meg is van. Viszont a THE MEANING OF TRUTH single továbbra is nagyon drága. Újonnan 100 dollár, de használtan sem sokkal olcsóbb. Sőt, alábecsültem az árat, mert a brit amazonon egy darab van csak, az is 167 font. Árban lassan eléri Okui Masami: Yume ni Konnichiwa kislemez árát. Azért is jó lenne, ha meglenne, mert a B-side tracket is nagyon szeretem, de sehol nem található meg a szövege. Lehetne abból is karaokét csinálni.

Az Endoh Masaaki dal meg szerencsére nem olyan nehéz, annak ellenére, hogy milyen hangterjedelme van az énekesnek. Ez menni fog, főleg, hogy ha karaoke verzióban benne van a "JUST DO IT!" ordítás, ami viszont már nem menne. Az OVA-ban amúgy az első részben hangzott fel ez a szám. Tehát jelöltek vannak, ahogy izgalom is van bőven.

Top 25 Nintendo játékzene – Ami épphogy kimaradt

Ahogy írtam az elején, amikor összeírtam a listát, volt néhány, amit kifejezetten sajnáltam, hogy kimaradt. Azt gondolom, hogy ezek is mindenképp érdemelnek néhány szót, ezért még az elején úgy döntöttem, hogy szánok egy külön postot, azoknak a zenéknek, amiket eredetileg terveztem betenni, de ahogy szűkült a lista, úgy szorultak ki. Lássuk is őket.

1. Super Mario 64 - Dire Dire Docks

Hivatalosan a 9. pályának tulajdonítják ezt a zenét, de először a 3. pályán lehetett hallani, és mivel jobban is szeretem a Jolly Roger Bay pályát, ezért magamban ehhez a pályához kötöm ezt a zenét. Ismét egy nyugis, andalító zene, már-már alfa-állapotban játszok ezen a pályán. Azért is, mert a két vizes pályán nincs semmi ellenség, csak a végtelen nyugalom és élmény volt felfedezni a két pályát. Alapmű Nintendo 64-en, amit kötelező ismerni.

2. Mario Party - Wario's Battle Canyon

Bár bekerülhetett volna ez is, de a 25 az sajnos 25, és nem 30, de nem is 35. Ennyi filozófiai okfejtés után következzék az egyik legmenőbb első Mario Party zene. Wario pályája egyébként is vicces, bombákkal a pálya egyik-másik végére, a csillag megszerzése pedig nagyon a szerencsén múlik. Ez az egyetlen Mario Party pálya (az első játékból), ahol nem feltétlen érzem azt, hogy a zenével is vissza akarták volna adni a tábla hangulatát, inkább mint egy saját zene, de annak elsőosztályú. Hihetetlenül hangulatos, lassú, de nem kifejezetten mondható nyugisnak, és hihetetlenül kellemes érzést áraszt magából, Mitsuda Yasunori fantasztikus zenékkel színezte az egész Mario zenei repertoárját, képes volt olyan zenét írni, amik egyediek, mégis illeszkednek a Mario játékok világába. Erre ez a zene nagyon jó példa.

3. Punch-Out!! - Fight theme

Ezt a zenét, mint egyedi színfoltja a Nintendo játékzene repertoárjának, mindenképp be akartam tenni a listába, de végül kiesett. Írtam már régebben róla többször is, most sem maradhat ki. Mai napig furcsállom, hogy lehetséges egy elvileg dinamikusan harcos (ökölvívós) játéknak ilyen furcsa zenéje van. Hihetetlen depresszív, mintha előre a vereségre írták volna meg. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy újrahangszerelt változatában valami érzelgős filmben, videóban is elmenne ez a zene. Ezért is veszem elő keveset ezt a játékot, mert annyira furcsa érzés ilyen zenére ökölvívni, és sehogy nem tudom megszokni.

4. Super Mario World - Valley of Bowser

Ez a zene nemcsak hogy hangulatos, hanem egyedi élmény is társul hozzá. 1996-ban játszottam először a játékkal (a SMW később került hozzám, az All-Stars volt minden SNES-es Mario nálam régen), és amikor felfedeztem a titkos kijáratot a 2. világban, akkor megyünk át a Valley of Bowser világba. Akkor nemigen vettem ki, hogy hol vagyok, csak látom Bowser kastélyát, és szól mögötte ez a hihetetlenül hangulatos zene, azt hittem, hogy egy óriásit rövidítettem, és elértem a játék végét. Csak később láttam, hogy hol vagyok valójában, de még akkor is azt reméltem, hogy ha végzek azzal a pályával akkor elérem a végét, de csalódottan vettem tudomásul, hogy visszakerültem a 2. világba. Ettől függetlenül nagyon jónak tartom ezt a zenét.

5. Mario Kart: Super Circuit - Sunset Wilds

Eddig sem volt titok, hogy szeretem azokat a játékzenéket, amik megnyugtatnak, és segítenek elmélyülni a játékban. Ez a játékzene szintén olyan, ráadásul észrevétlenül szippantott magába. Nem valami könnyű pálya, és jó akartam lenni, időmérőn elég sokszor nekiveselkedtem, amikor még nem ment annyira, és teljesen megmaradt bennem ez a zene. Főleg, amikor késő este elalvás előtt játszottam, akkor volt az igazi.

6. Wii Sports Resort - Swordplay Showdown

Na ezt a zenét sehol nem találtam. Már annak idején is, amikor kerestem az OST-t, nem találtam meg rajta ezt a zenét. Kijelenthetjük hogy a Wii Sports Resort legjobb zenéjét hagyták ki. A YouTube-on sem találtam meg magát a zenét külön, így egy játékot tudok kitenni. Ezen a videón 1:00-től hallható.

7. The Legend of Zelda: The Wind Waker - Dragon Roost Island

Nem egyszer volt olyan érzésem a Zelda játékoknál, hogy néha magát a játékot felülmúlja a zene. A Wind Waker kétségtelenül fantasztikus játék, soha nem felejtem el, hogy konkrétan ez mentette meg nálam a GameCube-ot. A játék talán legnagyobb erénye a szabadon bejárható terület, mely hatalmas, és hihetetlen szabadságérzetet ad a játék alatt. A Dragon Roost Island alatt pedig nemcsak a bejárható terület miatt nagyon jó hely, hanem maga a zene is megerősíti a szabadságérzetet, ellazít.

8. The Legend of Zelda: Majora's Mask - Ikana Castle

Valóban kevesebb olyan zene van, ami pörgős, de most itt egy ellenpélda, ami nemhogy pörgős, de annyira ütemes, hogy lazán el tudom képzelni, hogy akár táncolni is lehet rá. Valami szenvedélyes keringőt, de az tény, hogy nemcsak az ütőhangszerek, vagy ütőhangzás dobja fel nagyon a zenét, hanem a kórus(hangzás) is. Ha GameCube-os lenne a játék, az élőbb hangzás még inkább élethűbbé tenné ezt a zenét, de így is nagyon jó lett, önállóan is nagyon jó hallgatni. Sőt, én csak úgy ismerem, mert idáig már nem jutottam el a Majora's Mask-ban.

9. The Legend of Zelda: Majora's Mask - Stone Tower Temple Inverted

Ahogy elnézem YouTube-on, nemcsak én tenném a tíz legszomorúbb Zelda játékzene közé ezt a zenét, hanem mások is, de ők meg is tették. Amikor először végighallgattam a játékzenét, nem gondoltam volna, hogy van Zelda Dungeon, aminek szomorú a zenéje. Nem is értem, és élek a gyanúperrel, hogy akkor sem érteném meg, ha eljutnék idáig a játékban, és ott meghallanám ezt a zenét. Mindenesetre nagyon megérintett, és az inverted verziót választottam, mert a felturbózott háttérzene csak még inkább megdobja a hangulatot. A Kirby's Fun Pak és a Punch-Out!! mellett ez a harmadik játékzene, ami hihetetlen érzés végighallgatni. Amikor megismertem, sokáig a hatása alatt voltam, most is érzem, hogy el tudna kapni, ha hagynám. Hallgassátok meg ti is, hátha áldozatok lesztek.

10. The Legend of Zelda: Ocarina of Time - Gerudo Valley

Végül egy slusszpoén, ha már Krisi ennyire számított rá, akkor tényleg álljon itt. Tényleg hihetetlen ez a latinos hangulatú zene, kicsit sajnálom is, hogy nem került be a listába. Maga a hely is hihetetlenül furcsa, mert Ganondorf is ugye idevalósi, itt mindenki tolvaj, mégis van valaki, név szerint Nabooru, akivel a Spirit Temple bejáratánál találkozunk, és mondja, hogy ő Ganondorf ellentéte, nem támogatja a tolvaj életmódot, méltán kiérdemelte a "Sage of Spirit" címet.

Top 25 Nintendo játékzene #1

Super Mario 64
Ending credits

Kondo Koji, 1996

Itt egy kicsit csalok, mert hivatalosan két szám jön most, de egybeveszem, mert úgy gondolom, hogy így alkot egy teljes képet a Super Mario 64 ending zenéje. A összes játék közül, amit eddig ismerek, ennek van számomra a legszebb befejezése zenék tekintetében, ez volt rám olyan hatással, hogy könnyeket csalt a szemembe. Azt gondolom, hogy minden nagy játék ending zenéjének valahol itt kell kezdődnie. Elhiteti velem, hogy fantasztikus kalandban volt részem, mely életre szóló játékélményt adott, és ehhez egy fantasztikus ending videó / zene is hozzátársul. Az animáció mondható sablonosnak a többi Mario játékhoz viszonyítva, de az biztos, hogy a zene csodálatosra sikeredett, mitöbb nálam ez a legjobb.

Top 25 Nintendo játékzene #2

The Legend of Zelda: Ocarina of Time
Spirit Temple

Kondo Koji, 1998

Úgy vagyok a Spirit Temple-lel, hogy vannak a különböző Zelda dungeonök, és ezek fölött áll a Spirit Temple. Előbb ismertem meg a zenét, mint magát a Dungeont, és csak reméltem, hogy tetszeni fog maga a templom is. És minden képzeletemet felülmúlta, szinte alfa-állapotban játszottam végig az egész dungeont. Nem is vettem észre, hogy megyek előre a pályán, csak csinálom, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy jön a boss, amit szintén ott jegyzek minden idők legjobb boss-fightjai között. Ötletes volt a két boszorkány fegyverét kell felhasználni egyik a másik ellen. Ők is kaptak külön "theme" zenét, ami szintén nagyon érdekesre sikeredett. Úgyhogy az egész Spirit Temple egy külön kategória még az OoT-n belül is, azt gondolom, hogy ha csak ennek a Temple-nek a témájára készítenének egy külön játékot, magasan felülmúlná bármelyik másikat. A zene jó alap erre a gondolatra.

Top 25 Nintendo játékzene #3

Kirby's Fun Pak
Meta-Knight Defeated

Ishikawa Jun, Miyakawa Dan, 1996

Hát, azt kell mondjam, hogy szerencse, hogy nem megjelenésekor, gyerekként ismertem meg ezt a játékot, hanem később, mert biztos, hogy elsírtam volna magam a zenétől. Nálam ez a zene kiérdemelte minden idők legszomorúbb Nintendo játékzenéjének címét. Most is olyan szokatlan érzés volt hallgatni, hát még annak idején játékban, amikor megismertem. Külön talány volt számomra Mega-Knight jelleme, korábban játszottam a NES-es Kirby's Adventure-rel. Hogy van az, hogy itt-ott segíti őt, aztán meg harcba száll vele? A Super Nintendóra megjelent Kirby's Fun Pak-ben pedig final boss lesz Meta-Knight az egyik játékban, és amikor legyőztük, akkor szól ez a zene. Emlékszem is, hogy valami léghajó vagy valami légijármű süllyedt el a játékban. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy milyen furcsa élmény volt, mert ekkor jöttem arra rá, hogy Meta-Knight pozitív karakter, csak azért szállt harcba Kirby-vel, hogy megerősítse őt. Ennek ellenére végzetes ránézve az elvesztett harc, és a zene, meg az animáció nagyon árulkodó annak tekintetében, hogy Meta-Knight milyen jellem valójában. Ezért is kedvenc Kirby karakter nálam. Sajnáltam is legyőzni. A zene pedig megerősítette bennem a érzést, most is összeszorult a szívem, amikor belehallgattam.

Szeretetteljes napok vége

Még egy animét fejeztem be tegnap, a Mahoraba ~Heartful Days~-t. A szívembe zártam. Az elején azt gondoltam, hogy nem használják ki az abból fakadó lehetőségeket, hogy a főszereplő lány, Kozue-channak több személyisége van, ha sokkot kap, azt gondoltam, hogy humoros anime lesz. De aztán elengedtem ezt az elvárást, és hamar rájöttem, hogy nem megnevettetni akar az anime, hanem egyszerűen csak kellemes érzést akar kelteni. Ebben kiváló értékelést kapott nálam.

SPOILER

Ami kisebb csalódás volt, hogy azt hittem, hogy lesz befejezése az animének, de igazából csak az derült ki, hogy a végtelenségig lehetne folytatni a történetet. Adtak neki egy lezárást, de igazából nincs vége. A manga is "túlélte" az animét, igazából szívesen vettem volna egy Mahoraba 2-t, mert az első részekben nyilvánvaló lett, hogy szerelem alakul ki Shiratori-kun és Kozue-chan között, és azt vártam, hogy valami romantikus keretsztorival összejönnek, de sajnos nem... Jó lenne egy második széria az animéből, valami konkrét lezárás. Bár az igaz, hogy azért sem volt várható, hogy befejezik a történetet, mert igazából nincs mit befejezni. A történések ugyanis epizodikusak. Kisebb történet van minden egyes résznél, ez le is zárul annak végén. Az anime második felére hagyták például az egyes szereplők bemutatását. Mindegyikőjüké valamilyen személyes kapcsolatból adódó problémákra utal, ami nincs feldolgozva. Tama-chan története a legérdekesebb. Annak fényében, hogy vígkedélyűnek tűnt, megmutatták, hogy mennyire tehetséges a sportban, mennyire okos, mégiscsak egyetlen egy dolog érdekelte őt: Kozue-chan. Kíméletlenül őszinte leszek: Szerintem elbaszta az egész életét. Ez nem más, mint függőség. Nemcsak társfüggőség létezik, hanem barátoktól is lehet függeni, de egyáltalán embert túlságosan szeretni, az mindig rossz előjel. Azt azért megnéztem volna, hogy mi a valódi oka annak, hogy ennyire ráfüggött Kozue-chanra. Nem emlékszem arra, hogy gyerekként valami kegyetlen bánásmódot kapott volna, vagy a társai bántották volna, csak annyi, hogy Kozue-chan a folyó mellett guggolva figyelte a vízi életet, Tama-chan meglátja őt a hídnál, és le nem bírja venni a szemét róla. Nyilván nem pszichológiai az anime, de ha ebbe az irányba akarnám terelni, azt mondanám, hogy aki társfüggő, az nincs megelégedve a saját életével, és szokás azt csinálni, hogy ne szembesüljön ezzel, azzal kompenzál, hogy másnak az örömét keresi, de annyira, hogy a másik ember 100%-os öröme, az ő 100%-os öröme. És elvész a saját egyénisége. A 25. részben vallotta be Shiratori-kunnak, hogy gyűlöli azért, mert közel került Kozue-chanhoz. Ez is amúgy pszichológiailag tipikus a függőknél. Ennek ellenére megindított az, amikor az epizód végén elsírta magát, mert lehetett érezni, hogy kisírta magából a fájdalmat. De amúgy volt, amikor azt hittem, hogy átmegy az egész történet Shoujo-Ai-ba, mert annyira együtt voltak, aztán rájöttem, hogy talán azért jó, hogy nincs érzelmileg sehogy sem lezárva, mert aki akar, úgy fantáziálja magának a befejezést, ahogy neki tetszik.

A másik érdekes háttértörténet Sayoko-chan és Asami-chan közötti anya-lánya kapcsolat. Itt is megfigyelhető egyfajta társfüggőség, mert kiderült, hogy Sayoko-chan nagyon fiatalon elszökött egy sráccal, akivel szerették egymást, de baleset következtében meghalt. Azóta van így bedermedve, és éli passzívan az életét. Kiderül, hogy Asami-chant örökbe fogadták, de soha nem mondana le róla, mert ő az egyetlen, aki valamennyire kárpótolja a szerelmének elvesztését, és hihetetlenül kellemes érzés számára, ha Asami-chan "Okaa-san"-nak hívja. Ez igazából kölcsönösen jó mindkettejüknek, mert feltehetőleg Asami árva kislány, így viszont neki is van anyja, Sayokónak is helyreállt a lelki békéje.

A fenti két példa is mutatja, hogy igazából az anime rossz példát mutat emberi kapcsolatok szempontjából. Hovatovább Kozue-chan személyiségváltozására is megvan a magyarázat. Az is olyan, hogy a szülei balesete sokkolta le őt annyira, hogy emlékükre két pár csörgőt hord a hajának két oldalán, és ha sokkot kap valamitől, akkor elájul. Ekkor történik meg a személyiségváltozás. Feldolgozatlan lelki trauma, nem hiszem, hogy kell ennél többet mondani.

Azt vettem észre, hogy ha közvetve is, de megoldódnak a lelki problémák. Például amikor Tama-chan kisírja magából a problémáját, utána oldottabb lesz, és csatlakozik a többiekhez a nagy buliba. Az anya-lánya kapcsolat ugyan marad a régi, de az nagyon tetszett az utolsó részben Shiratori-kun elmeséli a saját gyereksztoriját Kozue-channak, és közben folyamatosan személyiséget változtat. Erre nem úgy kell közvetlenül magyarázatot keresni, hogy nem történt semmi sokkoló, mégis miért változna át? Aki látta az animét, az tudhatja, hogy ez a bizonyos gyerekmese, amit a végén egyben hallhatunk, folyamatosan "mesélve van" az anime alatt, és ahogy megismerjük Kozue-chan újabb és újabb személyiségeit, úgy jelennek meg a hercegnők klónjai. A végére öten lesznek, és ahogy Shiratori-kun meséli a történetet, fokozatosan jelenik meg az öt hercegnő, úgy jelennek meg Kozue-chan különböző személyiségei. Ez aranyos dolog volt. Végül visszatért ő maga is.

SPOILER VÉGE

Igazából a szereplők háttértörténeteire lehet mondani, hogy klisések, de igazság szerint annyi anime létezik már, annyiféle történetet kitaláltak már az idők során, hogy nagyon extrának kell lenni ahhoz, hogy egyedi legyen a dolog. Nálam a karakterek szerethető mivolta bőven kiváltotta a sablonos háttérsztorit. Megszerettem őket, érdekelt, hogy mi történik velük, hogy jutottak el oda, ahol most tartanak. A zenékről már beszéltem, az opening, hűen visszaadja az anime könnyed hangulatát. Nem kell nagy dologra számítani, egyszer meghallgattam a kislemezt, megcsinálom majd abból a dalból is a kfn-t, egyelőre csak az endingből van meg. Az nagyon aranyos, hogy az ending zene alatt a gyerekmesét láthatjuk, egyszerű, zsírkrétával rajzolt módon. Ettől egyáltalán nem válik gyerekessé az anime, én azt éreztem, hogy kihozza a gyermek-énemet, kellemes volt látni. Sablonos a háttértörténet, a sztori sem egy nagy durranás, ez az anime könnyed kikapcsolódás, de annak csillagos ötös. Néhány háttérzene kapcsán az volt az érzésem, hogy olyan, mint a Fruits Basket-ből kölcsönözték volna, egyből Okazaki Ritsuko jutott eszembe. Az volt a gondolatom, hogy ez az anime az ő emlékére szól, mert annyira emlékeztetett a zene rá. De ő már nem írhatta, mert az anime 2005-ös, és 2004-ben meghalt. Ezért nálam 9 pontot kapott, és nagyon köszönöm Yonekura Chihirónak, hogy azáltal, hogy ő énekelte az endinget megnézette velem az animét. Fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb.

Top 25 Nintendo játékzene #4

Mario Party 5
Space Match

Tanaka Aya, 2003

Ezzel a 4. hellyel a Mario Party 5 kiérdemelte minden idők legjobb spinoffjának játékzenékét. Nagyon rászolgált, ahogy belehallgattam most is a dalba, teljesen libabőrös lettem tőle. Sajnálom is, hogy Tanaka Aya csak ennek a játéknak szerzett zenét, aztán ki is lépett az egészből. A Mario Party 5 szintén az a játék, melyek minden egyes zenéjét világhíressé tenném. Nagyon jól meg tudta csinálni a zeneszerző azt, hogy bár szintetizátorral vették fel a zenéket, mégis nagyzenekari hangzása van. Ennél a dalnál is konkrétan olyan érzésem van, hogy ha nagyzenekarra vették volna fel a dalt, nem lenne nagy különbség, csak annyi, hogy még különlegesebb lenne. Emellett a hangulata is rendkívül különleges, maga a játék nem egy nagy szám, de a zene annyira felviszi az értékét, sokszor konkrétan csak a zene miatt veszem elő ezt a játékot. És nem tűnik hosszúnak az 50 körös játék sem. 11 éve ismerem ezt a zenét, az biztos, hogy amíg élek, különleges lesz számomra.

A 107. befejezett anime

A My Anime List profilomban jegyzett animék listáján. Végére értem a Cyberteam in Akihabara (Akihabara Dennou-Gumi) animének, és hát ez is beírta magát a "nem az igazi" kategóriába. Ezt is azért néztem, mert az openinget és az endinget Okui Masami énekli, és mivel az OP, a Birth egyik legjelentősebb dala (mindegyik születésnapi koncertjén elénekli), az ED, a Taiyou no Hana pedig az egyik kedvenc balladám tőle, ezért pironkodtam magamban, hogy eddignem láttam, hát akkor gyorsan pótoljuk be.

Igazából már csak azért sem adtam nagy esélyt az animének, mert a Birth és a labyrinth (movie opening) kislemezek borítóján az anime főszereplői láthatók, és képről nemigen jöttek be, nem néztem ki hogy egy komoly animét kreálnának ilyen karakterekkel. De mivel meg akarok nézni minden olyan animét, amit valamelyik kedvenc előadóm énekli az openinget vagy / és az endinget, ezért adtam egy esélyt neki. Megjegyzem, MÉRETES ez a bizonyos lista. Ezzel nem jártam valami jól. Amin meglepődtem, hogy majdnem ugyanúgy zárták le ezt az animét, mint a Saber Marionette J to X-et. A jelentős különbség ott van, hogy a Saber Marionette-ben volt értelme annak a lezárásnak, konkrétan majdnem meghatódtam rajta, annyira tetszett, a Cyberteam in Akihabarában meg nincs. Legalábbis nem találtam értelmét, az volt a első gondolatom, hogy azért zárták le úgy, ahogy, mert ha kicsik is nézik az animét (amire jó esély van, mivel a főszereplők 12-14 év körüli lányok), akkor ne szembesüljenek korán az elválással, az elengedéssel, gondolván, hogy annak fájdalmát még nem tudnák feldolgozni. De ez csak tipp.

Nemcsak a befejezéssel volt problémám, hanem az egész történetvezetéssel. Lényegében két szálon futott az anime, ezek pedig nagy kontrasztban álltak egymással. Voltak egyrészről a lányok, akik élték a maguk gondtalan gyerekkorát, nekik is volt Pata-Pi-jük, ami minden japán gyerek álma, aztán hirtelen megtámadják őket a rosszakarók. Erre a Pata-Pi átváltozik, hirtelen harcos lesz belőle. Kiderült, hogy az ő állatkáik különlegesek. De miért? Ez a történet másik szála, amikor visszamegyünk több száz évet, hogy megértsük a Pata-Pi-k megalkotásának (feltalálásának) a körülményeit, okait. Ez a két történet meglehetősen kontrasztos, mert elég komolyan mesélik, hogy mik történtek néhány évszázada, főleg a világháborús időkből vannak történelmi események. Valami veszély leselkedik a világra, ami 2011-re fog megvalósulni (1998-as az anime... érdekes úgy animét nézni, hogy akkoriban úgy készítették, hogy a jövőben játszódik, most meg már múltnak számít), ezt akadályozzák meg a lányok. Bizonyos szempontok alapján lettek ők kiválasztva, akik aztán főszereplők lettek. Bennük ártatlanság lakozik, mind az ötüknek álmaik vannak, mindegyiké más, de összeköti őket az, hogy rendületlenül (kicsit rosszmájúan mondva: naivan) hisznek benne. Inkább a naivitás jelző igaz rájuk, ugyanis azért nem tudtam megszeretni az animét, mert egyik lányt sem tudtam megszeretni. Mindnyájan (korukból kifolyólag) érzelmileg éretlenek. Illetve van egy kivétel, Tsubame, aki legkésőbb csatlakozik a csapathoz. Rá azért voltam kíváncsi, mert Hayashibara Megumi a seiyuu-ja, és hát ugye rá külön figyelek. Hát, nagyon kapartam a falat gondolatban, mert ilyen depressziós, magának való lányt adni egy olyan szinkronszínésznőnek, aki harsány, élettel teli karaktereket szokott szinkronizálni, erős disszonancia, nem is jött be egyáltalán. Volt ilyenre példa, a Neon Genesis Evangelion, de az teljesen más volt. Tsubame hihetetlen idegesítő volt, de inkább azon őrlődtem magamban, hogy miért pont Hayashibara Megumi? MIÉRT PONT Ő??? Aztán persze kiderül a háttértörténete, és hirtelen kivirul. Helyrejön az élete, de igazság szerint nem csodálkoznék azon, ha Hayashibara Megumi olyat nyilatkozna, hogy nem büszke erre a szerepre. Nem érzem azt, hogy kihozta volna képességei legjavát.

A másik, amit furcsának tartottam, hogy a lányok nagyon későn lettek beavatva, hogy miért ennyire különlegesek a Pata-Pi-jük (konkrétan a 22. részben, miközben egy 26 részes animéről van szó), és hogy mi ez a világmegmentő szerep, amibe bekerültek. Addig azt láttam, hogy nem értik, hogy miért támadják őket az ellenséges erők, a Pata-Pi-k csak átváltoznak, és harcolnak. Külön érdekesség, hogy a lányok a sorozat közepétől egyesülnek a virtuális állatkáikkal, és ők maguk is harcosokká válnak. Valószínűleg maga a stílus nem jön be nekem, azt hiszem, hogy kinőttem már a Mahou Shoujóból. Mert láttam már olyan animét, amiben a lányok különböző jellemek. Van az idegesítő, van az mindentudó, van magányos farkas, és hasonlók. Nekem teljesen kimaradt annak idején a Sailor Moon, a Tokyo Mew Mew volt az első Mahou Shoujo, és annak idején nagyon is szerettem. Bár igaz, hogy elsősorban azért, mert akkor lettem animés, és teljesen rácsodálkoztam az animés világra. A Dark Mahou Shoujót ajánlották nekem többen is, konkrétan a Madokát. Mindenképp kipróbálom, betettem a "plan to watch" listába. A Cyberteam in Akihabarát pedig jóindulattal 6 pontra értékeltem. Elsősorban azért, mert bár a vége nem tetszett, de alatta Okui Masami: Birth dalának egy ballada verziója szólt, amit viszont azonnal a szívembe zártam. Ja, és itt hangzott fel először Hayashibara Megumi: Cynthia Aisuru Hito dala, amit a 2002-es feel well albumon hallottam először. Azon a "Dear Tsubame Version" van, már ekkor gyanús volt, hogy ehhez az animéhez köze van, és hát igen. A 11. részben volt hallható először, majd felcsendült a 20. rész végén is, amikor megismerhettük Tsubame háttértörténetét. Már az is rossz jelnek mondható, hogy soha nem szerettem ezt a dalt. Nem ugrottam át, úgy voltam vele, hogy ha már rajta van az albumon, akkor hallgassuk meg, de nem szerettem meg, és az anime hatására sem került hozzám közelebb.

De vége van, összességében felejtős alkotás volt. A teljesség kedvéért azért megnézem majd a movie-t, mely a "2011nen no Natsuyasumi" alcímet kapta, nem utolsó sorban Okui Masamitól a labyrinth dal nagy kedvenc, úgyhogy már csak azért is megnézem, hogy halljam az animében is, de sokat nem remélek tőle. A következő anime pedig a To Heart széria lesz. Ez is olyan, nem feltétlen néz ki jól, de a második szériához szerves köze van Suarának, és ugye Suara az mégiscsak Suara, nem egy mezei japán énekes, aki csak úgy énekelget. Meglátjuk, milyen lesz. Meg azért is lelkesedtem be, mert nagyon nehéz volt megtalálni a Dungeon Travellers OVA-t az animéből, eleinte olasz felirattal találtam meg. Mondtam is magamban, hogy frissíthetem fel az olasz nyelvtudásomat (tanultam négy évig gimnáziumban), de aztán meglett angolul. Esélyt mindenképp kap, lehet, hogy nagyon jó dolog fog kisülni belőle.

Top 25 Nintendo játékzene #5

Super Smash Bros. Brawl
Ashley's Song

Sasaki Tomoko, 2008

Ismét WarioWare, de csak közvetve, mert annak egy másik játékban hallható feldolgozása jön most. A Super Smash Bros. Brawl talán minden idők egyik legjobban várt Nintendo játéka volt, a cég már jó előre beharangozta, weblapot is indított külön a játéknak, ahol minden egyes nap izgalommal vártuk, hogy melyik játékból lesz új pálya, vagy melyik karakter lesz játszható. Ugyan nem legális úton, de szintén a játék megjelenése előtt elérhető lett az OST, ami szintén lázba tartotta a Nintendósokat. Én elhallgattam őket, de amikor meghallottam az Ashley's Songot, hihetetlenül belezúgtam ebbe a zenébe. A pörgős mivolta miatt, meg a zene hangulata is hihetetlen pozitív. Rátettem minden akkori eszközömre, hogy még az utcán is hallgassam, nem is létezett más zene a fejemben. Akkor még nem ismertem az ALI PROJECT-et, de amint megismertem őket, azonnal eszembe jutott, hogy tisztára olyanok, mint Ashley a WW szériában. Nekik is nagy rajongójuk vagyok, mint ahogy ennek a zenének. A játékban továbbra sem vagyok annyira jó, de ezért a zenéért bármikor szívesen előveszem.

Top 25 Nintendo játékzene #6

WarioWare, Inc. Minigame Mania
Four Seasons

Yoshitomi Ryouji, Miyamoto Kyouko, 2003

A WarioWare, játéksorozat zenéi közül a Four Seasons meglehetősen ellentmondásos annak fényében, hogy a a sotozat többi zenéivel igyekeznek kiemelni a játék debil mivoltát. Erre itt a Four Seasons (amit szoktam "Shunkashuutou"-nak is hívni, ez a japán megfelelője a négy évszaknak), ami önmagában is kiváló dal, és az az érdekessége, hogy nagyon komoly, mégis kiemeli a játék bohókás mivoltát. Egyébként a dal miatt azonnal kedvencem lett a Kat és Ana páros az első WW játékban, a játékaik is tetszenek, a zene pedig azt hiszem, hogy a mini-játékokat hivatott kiemelni. A természet játékait játsszuk, és erre hallgatunk egy nyugis andalító dalt a négy évszakról... Azt hiszem ennél több nem kell. Ilyen nálam egy egyéni, korszakalkotó zene, amely egyben megágyazott nekem a Jpop-nak.

Top 25 Nintendo játékzene #7

Mario Golf
Koopa Park

Sakuraba Motoi, 1999

Ahogy jutok egyre előrébb a listán, úgy érzem, hogy jönnek egyre inkább az olyan zenék, amik különlegesek számomra. Ilyen a Mario Golf zenéje, ez a játék is olyan soundtracket kapott, aminek valamennyi zenéje nagyon jóra sikeredett. És a sok nagyon jó közül választottam ki a legjobbat. Hihetetlen élethűen visszaadja nemcsak a pálya hangulatát, amit már írtam több játékzenénél is, hanem kiemeli, hogy a golf egy nyugalmas, lassú sport, amit hihetetlen jó érzés a természet lágy ölén játszani. Ezek után nem is lehet kérdés, hogy helye van ezen a listán, ráadásul ilyen jó helyen.

Top 25 Nintendo játékzene #8

Kirby Air Ride
Machine Passage

Sakai Shogo, Ishikawa Jun, Ando Hirokazu, Ikegami Tadashi, 2003

A Kirby Air Ride zenéje óriási veszteség annak fényében, hogy nem jelent meg hivatalosan OST CD-n. Ha van olyan kisebb kaliberű játék, aminek zenéjét azt gondolom, hogy sokkal ismertebbé kell tenni, az a Kirby Air Ride-é. Évek múltán is képes vagyok rácsodálkozni ezekre a fantasztikus dallamokra, ezek közül választottam ki azt, amelyiket a legjobbnak gondoltam, ez pedig a Machina Passage. Maga a pálya is nagyon érdekes, a zene pedig kellőképp pörgős, élethűen visszaadja a pálya hangulatát. Ezek után mit is mondhatnék, minthogy Kirby Air Ride-ot mindenkinek!

Top 25 Nintendo játékzene #9

Super Mario 3D Land
Desert Overworld

Hama Takeshi, Yokota Mahiro, Hayazaki Asuka 2011

Kifejezetten üde színfolt a Super Mario 3D Land zenéje, mert itt még újítottak. Első hallásra kifejezetten szokatlannak hangozhat a zene, de hamar rájöhetünk, hogy nagyon is beleillik a Mario játékok világába. Én azt gondolom, hogy ha a Nintendo zene tekintetében legalább ezt a minőséget nyújtaná (úgy, hogy mindig új zenéről beszélünk), akkor semmi baj nem lenne. Ennek egyik legszebb ékköve a sivatagos zene. Hozza a pálya típusához megszokott hangzást, de a dallamának olyan kellemes hangulata van, hogy minél tovább akartam maradni a pályán, hogy minél tovább hallgassam ezt a zenét. Békés, nyugodt, hallgatásakor úgy érzem, hogy ember vagyok a szó pozitív értelmében. Nagyon jók azok a játékzenék, amik nemcsak az adott játék hangulatvilágához illik, hanem akár önálló zeneként is megállják a helyüket, mert ezáltal a játék is komolynak hat. Lesznek erre példák még a későbbiekben.

Top 25 Nintendo játékzene #10

The Magical Quest: Starring Mickey Mouse
Dark Forest

Yamaguchi Mari, 1992

Ennek a játéknak is átlagon felüli a zenéje, nem véletlen szerepel kétszer. A zeneszerző igyekezett az adott pályának megfelelő hangulatú zenét írni a játékhoz, és el kell ismerni, nagyszerű munkát végzett. A sötét erdő lett a játék főtémája, ezt használták fel borítóképen háttérnek. A zene is élethűen adja át az erdő veszélyes, titokzatos hangulatát, végig az a "nyugodt feszültség" érezhető. Ahogy pálya alatt megy a zene, végig egyfajta nyugalmat áraszt magából, mégis feszültséget kelt, tudható, hogy bármikor elér a baj, és onnantól nincs kegyelem. Az élethű mivolta az, ami miatt játszok a játékkal, nemcsak a régi emlékek okán (ennek köszönhetően lettem Disney-függő 1994-ben), hiszen a mai napig olyan hangulatot áraszt magából, hogy az bizony minden játéknak dicséretére válna.