68 csillaggal büszkélkedhetek a Super Mario Galaxy 2-ben, de lassan eljön az az idő, amikor csak tyúklépésben fognak gyűlni a csillagok. Hiszen lassan meglesz mindegyik, amiket könnyebb volt összegyűjteni, és nehezebbeket, amiket otthagytam, tényleg nem lesz könnyű összeszedni, úgyhogy lehet, hogy egy nap egy csillag lesz a napi tendencia. 70 csillaggal lehet Bowserhez menni, utána nyílik meg az S világ. Az nem tudom, hogy milyen lesz, ha marad ez a nehézségi szint, akkor olyan 80-85 csillagra tippelem, mire megszerzem az összeset, amit viszonylag könnyű volt összegyűjteni.
Mert érdekes, hogy a nehézségi szint nem nagyon változik a játékban. Ahogy visszanéztem, hogy milyen csillagok hiányoznak, az első világban is vannak olyanok, amiket szívesebben kihagynék, de hát ha 100%-ra akarom megcsinálni, akkor muszáj lesz megerőltetni magam. A 6. világban (ahol most tartok) is volt egy olyan üstökös csillag küldetés, ami csak elsőre tűnt nehéznek, aztán csak a továbbfejlesztett taktikát kellett okosan használni. A Flash Back Galaxy-ben ritmusra gyúlnak ki a fények, majd szépen lassan kialszik. Amúgy töksötét az egész, és a platformok össze-vissza vannak. Na itt kell 80 mp alatt 30 Octoombát kell megölni. Egyébként rettenetesen utálom őket, meg sokszor úgy támadnak, hogy hátrálnak, én meg rájuk ugranék, aztán egyszer csak megállnak, és lőnek, és ilyenkor szinte mindig megsebződök. És a hátrálás, ami miatt gyávának mondom őket, és emiatt idegesítőek nagyon. Először ráugrással próbáltam megölni őket, amikor többedik próbálkozás után leesett, hogy a Wiimote rázásával gyorsabban megy. Csak ekkor arra kell vigyázni, hogy lehetőség szerint ne sebződjünk meg, mert ilyenkor nem érmét ad, ha megöljük őket, hanem csillagtöredékeket, és csak az érmék gyógyítanak. Így egyébként lényegében könnyebb, amikor sikerült, még maradt is 5 mp-em. Persze, nem sikerült elsőre, sőt volt egy nagyon kellemetlen véget ért próbálkozásom is. Úgy volt, hogy nagyon kevés idő maradt a végére, és pont megöltem az utolsót, amikor már csak 1 mp maradt, DE mivel a számláló még nem számolta be, és hamarabb ért a nullához, mint ahogy beszámolta volna, így nem fogadta el, és meghaltam. Ha tudnátok, mit éreztem ekkor. -_- Ebből is látszik, hogy tényleg nincs kegyelem a játékban, ahogy az időszámláló elérte a nullát, vége a dalnak.
De voltak hasonló, éppen csak hogy sikerült küldetések. Például amikor Kőszikla Marióként kellett gurulni, eltalálni a tekebábukat. Abban 5.000 pontot kellett elérni, és pont 5.000 pontom lett, ezt elfogadta, megkaptam érte a csillagot. A másik, ami nehéz volt még - nem is sikerült - az a verseny a Fluzzard madárral a Fleet Glide Galaxy-ben. Ez a második verseny vele, ami ráadásul jóval nehezebb, mert fal is van, és ha nekiütközünk, az azonnali halált jelent.
Ez a nagy turpisság egyébként általánosan a Mario játékokban: Könnyű rájönni, hogy mit kell csinálni, de a kivitelezés... az teljesen más téma. Nagyon kíváncsi leszek, hogy haladok majd a játékban, az S világ lehet, hogy extra nehéz lesz, még soha nem láttam. De remélem, hogy nem lesznek az otthagyott csillagok annyira nehezek, hogy elveszítsem a motivációmat, de az biztos, hogy lesz párszor kemény küldetés a játékban.
És most egy kis zene: Nemrégiben kezdtem el komolyabban ismerkedni Miyazaki Ui dalaival. Mint ahogy minden út Rómába vezet, ugyanúgy minden út Rómából eredeztethető, őt is Okui Masami által ismertem meg, tetszettek azok a dalok, melyeket tőle énekelt a két Self Satisfaction albumán. Azok a dalok tőle is egészen jók, de amúgy összességében csalódás... Jó hangja van egyébként, de annyira nem találták meg az énekhangjához megfelelő zenei stílust, és a dalai többsége sablonosak. Nem maradnak meg a fejemben, és amikor hallgatom, akkor is máshol járok gondolatban, annyira nem ragadnak meg. Látszik, hogy Okui Masami varázsolt nála, ő hozta ki belőle a legjobbakat. Az alábbi dalokat írta ő:
- KURENAI
- Fates
- Satisfaction
- PHOSPHOR
- STRATEGY
- Happy Succession
- Time Limit
Minden elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy ezek a dalok magasan a legjobbak tőle. Beruháznék erre a három kislemezére, melyen megtalálhatók ezek a dalok (KURENAI, PHOSPHOR, Happy Succession) még az albumára is akár. Egyetlen egy albuma jelent meg UI1 címen. 2010 őszén jelent meg az utolsó kislemeze, Sweet Heaven címmel, az sem lett nagy szám, úgyhogy ha őszinte akarok lenni, talán jobb is, hogy nem jelentet meg új kiadványt, mert a fentebb említett Okui Masami dalokon kívül a többi tényleg erőtlen próbálkozásnak tűnik. Pedig jóket lehetne kihozni belőle, jó hangja van. Átok egyébként, hogy ennyire drágák a japán CD-k, ha olcsóbbak lennének, akkor könnyebben be tudnám szerezni azokat, amik érdekelnek, és akkor külön polc kellene nekik.
Magyar zene: Tegnap a békéscsabai bolhapiacon megtaláltam az LGT: És ilyen a boksz? című könyvet. Megvan már egyébként a könyv, csak a miénk eléggé rossz állapotú, ezen meg láttam, hogy egészen jól néz ki, sőt még 1992-es búcsúkoncert jegyek is benne voltak, úgyhogy elvittem 100 forintért. Jobb állapotban van, mint a miénk, úgyhogy tervezem bescannelni az egész könyvet. 188 oldalas, biztos nem kis meló, de megcsinálnám azért, meglegyen digitálisan (tudtom szerint senki nem scannelte be a könyvet). Magasan ajánlom, mert nem legendaként beszél az LGT-ről, hanem nyíltan kiírják, hogy nagyon-nagyon nehéz utat jártak be. Szinte megdöbbentő volt olvasni, hogy az együttesnek bár már annak idején is megvolt a kultusza, mégis nagyon kemény feltételeket támasztott nekik az állami kiadó. Azt hiszem, hogy az Ellenfél Nélkül lemez kapcsán írták azt, hogy csak egy bizonyos eladási szám után kapnak részesedést a bevételből. Pedig az már az 1984-es 10. nagylemez. Akkor már túl voltak olyanokon, mint Ringasd el Magad, Neked Írom a Dalt, A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián, csak hogy ki ne felejtsem a Rádió, és a Mindenki Másképp Csinálja c. dalokat. Már ma munkához látok, nem ígérem, hogy kész leszek vele, de ha meglesz, ide is ki fogom tenni.
És egyébként az ilyen lemezkiadó dolgok, és több statisztikát is látva már értem, hogy miért nincs "kultúrája" a Magyarországon a CD-knek, vagy lehet, hogy jobb kifejezés az, hogy nincs "hagyománya" a magyar CD vásárlásnak. A kiadók a lehető legkevesebb kockázatot akarták vállalni a lemezgyártásból, ami nemcsak a fent említett feltételekben nyilvánul meg, hanem, hogy magyar zenét alig reklámoznak, nincs promóciójuk. Így nincs meg az emberekben az az érzés, hogy többek lesznek azzal, hogy ha bizonyos CD-t megvásárolnak, és nem éri meg a maguk magas árát. És mivel már egyáltalán nem azt a kort éljük, amikor vásárolják az emberek a fizikai kiadványokat, ezért ezen most már nagyon nehéz változtatni. Vagy van olyan, akit jó érzéssel töltene el, ha azt mondom, hogy lehetetlen, mert akkor csak még jobban tenni akar ellene? Akkor lehetetlen változtatni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése