Én nem is értem, miért nem vált ez gyakorlattá, tetszik az ötlet. Sokakkal ellentétben én nem rajongtam Micimackóért, és a Disney klasszikust is ma láttam először. Én annak idején csak a sorozatot láttam a Walt Disney vasárnap délutáni műsor keretén belül, és ma már látom, hogy miért gondolják sokan, hogy Micimackó a barátság szimbóluma, de akkoriban egyszerűen képtelen voltam túltenni magam azon, hogy ennyire buta volt. Szinte ő volt az egyetlen olyan rajzfilmkarakter, azok közül, akiket valaha láttam, akinek minden szívfájdalom nélkül belerúgtam volna a hátsójába, nem érdekelt volna, ha szenved. A Micimackó sorozatot szerettem a legkevésbé a Disney szériák közül, egyszerűen képtelen voltam a egész pozitív oldalát nézni. Egyedüli karakter, akit szerettem, de őt nagyon, az Ürge. Amikor mondja a magáét, és hirtelen lezuhan, már csak azért megérte néznem. Amúgy nem nagyon voltam oda érte, és nekem még nem is voltak olyan gondolataim, hogy Micimackó függő, Malacka kisebbségi komplexusos (ja, hát az ő Szent Habakukja is megér egy misét), és a többiekről is alkottak hasonló elméleteket. Tervezem megnézni ismét a sorozatot, szerintem most jobban fog tetszeni.
Az 1977-es klasszikus viszont nagyon egyedi és ötletes volt. Tetszett az, hogy konkrétan a könyvben játszódott a történet, ahogy átmentek egyik rajzból a másikba, egyik oldalból a másikba, amikor Tigris megkapaszkodott a betűkbe, hogy könnyebben földet tudjon érni, és az is tetszett, hogy a narrátor, és a szereplők néha beszéltek egymással. Viszont a történet nekem nem jött be annyira. És el is gondolkodtam azon, hogy az eredeti regény is ilyen, vagy csak itt tűnt nekem olyan lassú folyásúnak? Soha nem olvastam a könyvet, most fogom, de sajnálni fogom, ha nem fog tetszeni, biztos kisebbségben leszek vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése