Kisebb karácsonyi csomagok

Tegnap voltam egy kicsit sétálni a városban. Megnéztem, mennyit változott a város azalatt a négy hónap alatt, amíg nem voltam itt, meg egy kicsit itt lenni. Szépséges. Egy kicsit jó itt lenni Magyarországon. Bár a horrorfilmbe illő árak az élelmiszerboltokban sokkoltak, de jó volt szétnézni.

Még korábban kigondoltam, hogy mit akarok venni a Media Markt-ban magamban, ez az én karácsonyi csomagom magamnak. Egy pár filmet még megvennék Magyarországon, a Legendás állatok: Dumbledore titkai film is köztük van. Úgy vagyok vele, hogy a film tényleg nem annyira jó, de olykor jó lesz megnézni. A Ganxsta Zolee és a Kartel: A bohóc CD meg... Most mondjatok ennél karácsonyibb albumot. Egyébként továbbra is nagyon bírom Ganxsta Zolee stílusát. Azt szeretem benne, hogy tényleg lehet benne érzékelni, hogy nem kell őt komolyan venni, ugyanakkor elképesztően tehetséges rapper, nagyon jól adja elő a különféle alvilági szerepeket. És tetszik az új album is. Meghallgattam egy párszor és azt mondom, hogy bőven 25 év után még mindig tud jó albumot csinálni. A hülyéskedések mellett van egy-két komolyabb dal is az albumon. Például el tudom képzelni, hogy egy ötvenes férfit, akinek meg meghaltak a közeli hozzátartozói, tényleg komolyabban foglalkoztatja a halál gondolata. Én most, 36 évesen úgy vagyok még a halállal, már kezdem érzékelni, hogy az élet nem tart örökké, de még megvan az a fiatalos lendület és annak az optimista reménye, hogy még megcsinálhatom az életem és élhetem úgy, ahogy ideálisnak tartom. De világmegváltó gondolataim nekem sincsenek már, mert annyi tapasztalatom már nekem is van, hogy tényleg nem fogom megváltani a világot. De abban még van, hogy kialakíthatom a magam ideális életét és ezzel a környezetemre jó hatással lehetek. De a lényeg most az, hogy jó az album, mostanság is nagyon jól rappel és a dalok is jól állnak neki. Ráadásul nem hat unalmasnak. Úgyhogy szívesen veszem az új dalait is. Később írok részletesebben is az albumról.

Mielőtt megjöttem hazajöttem volna, rendeltem néhány könyvet a moly.hu-ról és Vateráról. Ezeket úgy kértem FoxPost csomagautomatába, hogy mire hazajövök, már át tudjam venni. És sikerült is.

Az Ezerarcú Japán mindenképp egy olyan könyv, amit be akartam tudni a magánkönyvtáram japán részlegébe. Csodálatos képeskönyv, és ne feledjétek: Nem lehet eleget tudni Japánról! Ennek az országnak van az egyik legkomplexebb kultúrája, történelme, szerintem életemben nem fogom teljesen megismerni. De amit csak tudni lehet róla, tudni akarom, ez a könyv pedig az egyik legkiemeltebb helyet fogja kapni a japán magánkönyvtáramban.

Eddig nem is hallottam a Levelek Tokióból című könyvről, akkor figyeltem fel rá, amikor láttam, hogy a fordító az a bizonyos Székács Anna, aki éveken át tanított engem japánul a BGE-n. Hogy nem említette egyszer sem, hogy könyvet is fordított... És ha arra gondolok, hogy milyen jó tanárnő volt és mennyire szerethető a személyisége, biztos hogy a könyv olvasása közben felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem fordított több könyvet? Ahogy szétnéztem, ez az egyedüli könyv, amit fordított.

Be akarom gyűjteni az összes Assassin's Creed könyvet. Tavaly elolvastam a Reneszánszt, elolvastam a Testvériséget és nagyon élveztem mind a kettőt. Nagyon tetszett, ahogy meg volt írva Ezio története. A Titkos keresztes háború más korszakban játszódik, nyilvánvalóan más szereplőkkel, de nagyon érdekel. Ezio története is olyan volt, hogy felkeltette az érdeklődésemet a reneszánsz Itália iránt, olvastam is egy keveset az első két könyv szereplőiről, mivel valós történelmi személyiségek szerepelnek a történetben. Hátha a Titkos keresztes háború is lesz annyira jó, hogy utánaolvassak annak a korszaknak, amiben játszódik.

2022 az az év, amikor életemben a legtöbbet olvastam (konkrétan szokássá vált), és nem úgy tűnik, hogy 2023-ban is megszakad a lendület. Ha még sok jó könyvet szerzek, akkor az olvasás tényleg akkora élmény lesz, mint a videojátékok.

Kalandos utazás Magyarországra az ünnepekre

No, hazajöttem az ünnepekre. És ha az augusztusi kiutazás a holland vasutassztrájk miatt volt emlékezetes, a mostani a német állapotok miatt. Nem gondoltam, hogy olyanokkal fogok Németországban találkozni, mint amiket láttam. De csak szépen sorban.

December 22-re találtam olcsón jegyet magamnak, úgyhogy ide vettem jegyet. Elrendeztem mindent a szobában, ahol lakok, hogy rendezett körülmények várjanak, ha visszatérek, elvégeztem a rám bízott takarítási feladatokat, összepakoltam mindent, amit magammal akarok vinni. Sokat nem pakoltam össze, mert majd vinni akarok magammal sokat Hollandiába, amikor visszamegyek. Kajából természetesen sokat vásároltam, mivel 24 óra lesz az út (ideális esetben...), ezért alaposan feltankoltam belőlük.

Ezek jó dolgok Hollandiában. Frikandelbroodje klasszikus, a többi meg ugyan van Magyarországon is, de szeretem őket. 12 óra után indultam el a buszpályaudvarra. Busszal megyek ugyanis Utrechtbe. Napos idő volt egyébként és csodálkoztam, hogy délben mennyire alacsonyan volt a nap. Nem sokkal volt a horizont fölött. Meg ez a késői Napkelte... Az utóbbi napokban 8.40-kor volt Napkelte és olyankor az van, hogy 8 órakor kezd el világosodni. Nagyon furcsa, főleg ha reggel vissza akarok aludni, mert még azt látom, hogy teljes sötétség van kint de nem tudok visszaaludni. Aztán feladom, mondom magamban, hogy majd délután alszok, ha tudok. Ránézek az órára, és már 7.45 is elmúlt. Ja, akkor egész sokat aludtam! Megviccel az, hogy ennyire későn van Napkelte.

Az 50-es busz jár Utrechtbe. Jól tettem, hogy előre megnéztem, hogy mennyi a menetidő, mert busszal jóval hosszabb, mint vonattal. Vonattal 55 perc alatt elérem az ország közepét, busszal viszont 96 perc. Úgyhogy korábban indultam el, mint terveztem. A buszjegy meg olcsóbb volt, mint amire számítottam. €7,50 volt, de valami €9,30 körüli árat láttam. Mindegy, nem bosszankodok, ha kevesebbet kell fizessek, mint számítottam. A busz rendben megérkezett Utrechtbe. A vonatig volt még 35 perc, de gyorsan elment az idő. Az NS International alkalmazásában vásárolt jeggyel léphettem be az állomásra. Itt az Albert Heijn to go-ban vettem magamnak egy kávét, majd mentem a vonathoz. Itt aranyos volt, mert olyan vonat ment Amersfoortba, amivel még nem utaztam. Nézem, hogy van is egy elfedett fülke része a vagonnak, itt jó lesz utazni. Csak később láttam meg az 1-es számot a vonat mellett, meg is kérdeztem a nőt, aki szintén ott volt, hogy ez elsőosztály? Mondja igen. Ja, akkor a másodosztályú jegyemmel nem lehetett itt. Meg is jegyeztem, hogy túl jól nézett ki a vonat. Nevetett rajta. Csak 16 perc volt az út Amersfoortba, semmiség volt.

Innen 16 perc múlva indult a vonat, ezzel már Németországba mentem. A vonat Berlinig ment, de az én végállomásom Hannoverben van. Múlt hónapban, amikor találkoztam Tukeinonnal, megilletődött, hogy csak 8 perc az átszállás, elég bátor, ahhoz képest, hogy a német vasút újabban mennyire megbízhatatlan. Valami tényleg nincs rendben... 3 óra volt egyébként az út Hannoverig. A vonat egyébként Deutsche Bahn volt. És sajnos megtörtént az, amitől féltem. Az volt az érdekes, hogy amíg Hollandiában volt a vonat, addig semmi baj nem volt, rendben ment a vonat. De amint átléptük a német határt, mintha egy fonalat vágtak volna el. Perceket állt a megállókban, aminek végül az lett az eredménye, hogy 25 perc késéssel érkezett meg a vonat Hannoverbe. Ha 8 perc lett volna az átszállási idő, mekkora az esély, hogy elérjem a vonatot? Ha csak ez lett volna az egyetlen baj... Hannoverben először a Reisezentrumba mentem, hogy hogyan mehetek tovább... Amikor mondtam, hogy Budapestre akarok menni, úgy néztek rám, hogy mégis mit akarok innen Magyarországra menni? Átirányítottak az információhoz, ott foglalkoznak a nemzetközi esetekkel. Hát ott se tudtak sok jót mondani. A nő azt javasolta, hogy menjek a 20.26-os vonattal Nürnbergbe, ott vegyek ki egy szobát, és holnap folytassam az utat. Egyébként mutattam a jegyemet és az InterCity Hotelt mondta, hogy oda menjek, de úgy mondta, mintha késéssel ingyen mehetek oda éjszakázni. De ő is furcsán nézett rám, hogy mit akarok én Magyarországra menni? Mindegy, elmentem Nürnbergbe, ott meglátom, hogyan tudok onnan tovább menni. Az már jóval közelebb van az osztrák határhoz, annyival is előrébb vagyok. De ez a vonat is negyed órás késéssel indult. Az út 3 óra volt, 23:41-re ért be Nürnbergbe. Ott még az utolsó pillanatban elértem az információt (éjfélig volt nyitva). Itt is tisztára úgy kezeltek, mintha reménytelen eset lennék. Hogy gondolom én, hogy Budapestre akarok menni? Aztán nagynehezen kinyomtatott a férfi egy utazási tervet, mondta, hogy 6 órakor indul egy vonat Bécsbe, onnan el tudok menni Pestre. Hát, végülis 5 órával érnék a tervezetthez képest később haza.

Azért elővettem a naiv énemet és megpróbáltam az InterCity Hotelt, hátha van a ingyen dologban valami. Mutattam a jegyet, elkezdett kérdezni, hogy hogysmint, reggelivel vagy nélküle és valami €120-at mondott a végére. Hát persze... Vissza a vasútállomásra. Nürnbergben fogok éjszakázni, 6 órát kell várjak a vonatra. Még éppen túléltem volna, de nekem furcsa, hogy a vasútállomás se nézett ki annyira jól, de amiket ott láttam... Komolyan meglepett, hogy több hajléktalan meg részeges ember volt ott. Mondjuk nem voltak félelmetesek, nem volt olyan érzésem, hogy félni kelljen tőlük, de nagyon meglepett, hogy Németország mennyire visszaesett. De nemcsak a lezüllött emberek miatt. 1 óra után az egyik hajléktalant próbálták meg a biztonságiak elzavarni, de hogyan? Az a verbális aggresszió, meg az egyik biztonsági őr a férfi táskáját elvíve próbálta távozásra bírni. Ez összességében rosszabb látvány volt, mint a hajléktalan maga. Azt olvastam (független forrásból), hogy Németország nagyon megszívta a világjárvány és a háború miatt, valamint Olaf Scholz is lényegesen alulteljesít Angela Merkelhez képest, de ahogy elbántak azzal a hajléktalannal olyan érzetet adott, mintha Németország nemcsak gazdasági, de társadalmi krízisben is van. Aki nem bírta, a szakadék szélére került, azt be is lökik. Pedig tényleg nem ártott az a szerencsétlen ember senkinek. Még csak nem is az, hogy elfeküdt a székeken, hanem egy széken próbált valahogy aludni, egyáltalán nem volt zavaró.

Egy kép a vasútállomásról. Igazából így nem is néz ki annyira rosszul. De ott más érzetet adott, amikor ott voltam. De ha már nem tudok aludni (ahhoz hangos volt az állomás), akkor elfoglaltam magam. Szétnéztem a vasútállomáson, sétáltam egyet, egy-két kisebb üzlet nyitva volt, ott szétnéztem, de egyébként nem vettem semmit. Az volt egyébként a baj, hogy olyan jegyem volt, amivel nem szállhattam fel NightJet vonatra, mert 4:08-kor indult olyan vonat Bécsbe. Anyámmal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, ő azt javasolta, hogy jegyek jegyet arra a vonatra, hogy annyival hamarabb érjek haza. €64,99 volt a jegy, végül megvettem. Csakhogy a weboldalról nem lehetett elérni a jegyet, E-mailben meg nem küldték el... Máshol meg nem érhettem el. Úgyhogy €64,99 ki az ablakon... A semmibe... Hiába van ott, hogy kifizettem, nem érek vele semmit. De kiderült, hogy ha meg is lett volna a jegy, akkor se mentem volna semmire, mert ez a vonat is késett, méghozzá 1 órát. 5.08-kor indult. Amikor megjött a vonat, azért odamentem, épp jött ki a kalauz, mondtam neki, hogy mi a bajom, azt mondta, hogy nem tud mit tenni, mert a jegyen a helyfoglalás benne van, úgyhogy hiába mutatom, hogy megvettem, jegy nélkül nem szállhatok fel. Egyébként ez már ÖBB (osztrák) vonat volt, és a kalauz is sokkal készségesebb volt.

De az eseményeknek még mindig nincs vége. Igyekeztem elfoglalni magam, de még korábban, 3 óra után valami óriási kiabálást hallottam tőlem messzebbről. Nem láttam sokat, nem tudom, hogy összeverekedtek-e, de szinte az összes biztonsági őr egy emberként ment oda rendet teremteni. De ez nem volt elég, kihívták a rendőrséget is. Valahogy rendet tettek. Nem féltem, mert kellően messze voltak, de ezt látni Németországban... Komolyan, olyan érzésem volt, mintha Budapest egy rosszabb helyén lennék. De hogy még emlékezetesebb legyen az ittlétem, ugyan nagyon nem kellett WC-re mennem, de gondoltam, hogy ha nem drága, akkor segítek magamon. €1,00 az ára. Hollandiában egységesen €0,70 a vasútállomásokon a WC-k használata... Az előtérben melegebb volt, ráadádul volt szék is, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kicsit kényelembe helyezem magam ott. De nem telt el fél perc, a férfi, aki ott dolgozott, úgy zavart ki, mintha én is hajléktalan lennék. Nem fizetsz? Nincs jogod melegben lenni! Senki nem volt, nem tudtam arról, hogy bárkinek is elfoglaltam volna a helyét.

Ha ezt így valaki elmeséli nekem, nem biztos, hogy elhittem volna. Nem gondoltam volna, hogy Németország ennyire megzuhant volna. Amikor augusztusban Kölnben voltam, ott is láttam hajléktalanokat, eldugottabb helyeken hugyszag volt, de hogy ennek az esetnek párja lesz... Én szerintem azt se túlzás kijelenteni, hogy Hollandia és Németország úgy van szomszégságban egymással, mint Ausztria és Magyarország. Nagyon remélem, hogy a krízis után Németország visszatalál önmagára. Lesújtó volt ezeket átélni. Nem vettem ezt konkrétan úgy magamra, hogy elhagyatottnak éreztem magam és sírtam volna, csak az, hogy ezt Németországban éltem meg. De azért elegem lett, ezért úgy döntöttem, hogy bár még közel 2 óra van a 6:00-kor induló vonatig, én felmegyek a vágányhoz. Annyira nincs hideg, és ha vannak ott emberek, jóval kevesebben, így a hideg a kisebbik gond az állomáson megéltekhez képest.

Nézegettem a vonatot az alkalmazáson, hogy biztos 6:00-kor indul-e, tud-e valamit, amit én nem. Kiderült, hogy tud, de más kedvezőbb híre van. Indul egy vonat 4:52-kor Münchenbe, onnan 16 perc múlva átszállhatok egy Bécsbe tartó vonatra és egy órával korábban érhetek haza. Természetesen semmi nem biztosította, hogy elérem a bécsi vonatot, de ezzel is úgy voltam, hogy menjünk. München még közelebb van az osztrák határhoz, annyival is előrébb vagyok. A vonat eleve 4:57-kor indult, menetrend szerint 6:07-re kellett volna Münchenbe beérnie, természetesen esélytelen volt. A 6:23-kor Bécsbe induló vonatot is lekéstem. De legalább már Münchenben vagyok! De ott a vonaton is az volt az általános beszédtéma, hogy Deutsche Bahn, meg immer verspätet... Állítólag tényleg borzalmasan lezüllött az egész vasúttársaság, olyat is hallottam, hogy idén rettenetesen sok vonat késett sokat (min. 30 perc, de nem ritka az órás késés sem)! Mindegy most már, még egy lépést tettem Magyarország felé! Innen már óránként járnak vonatok Bécsbe. Sőt, hogy valamennyire kárpótolva legyek a nehézségekért, a 7.23-as vonat egyenesen Budapestig ment! Nagy megkönnyebbülés volt ezt tudomásul venni. Ráadásul azért is szerencse, hogy volt még kb. 50 percem, mert kajából is fogytán voltam, úgyhogy kerestem a közelben egy élelmiszerboltot. Van is közvetlen az állomás mellett egy REWE (ez van PENNY néven Magyarországon), itt vettem ivójoghurtot meg tonhalas pizzát. Ezekkel elleszek Pestig, meg ami még megmaradt.

Egyébként München Hbf. vasútállomástól se dobtam hátast. Úgy nézett ki, mint Budapest Nyugati Pályaudvar. Ahhor képest van egyébként nagy elvásárom, hogy Ausztiában a Wien Hauptbahnhof, illetve Hollandiában az Utrecht Centraal és Eindhoven Centraal vasútállomások elsőosztályú, modern, kényelmes, 21. századi épületek, ehhez képest amiket láttam eddig német vasútállomások... De Hollandiában még az olyan kisebb vasútállomások is, mint például Arnhem Centraal, Leiden Centraal, Breda is egész jól néznek ki. Nem tudom, hogy ki milyennek éli meg, aki alkalmanként jár ezen országokban, de amit láttam, azokból azt tudom mondani, hogy Ausztria és Hollandia sokkal jobb állapotban vannak. Aztán nagyon remélem, hogy csak egy átmeneti állapot az, ami Németországban van (elsősorban a társadalmi oldalára gondolok most), mert óriási baj lenne, ha egy ilyen ország teljesen elhagyná magát.

Mindenesetre ahogy Münchenben felszálltam a vonatra, ott már semmi baj nem volt. 14.19-re kellett a menetrend szerint beérnie Budapestre, tehát az egész út 6 óra 56 perc volt, és láss csodát, pontos volt a vonat! Ausztriában már gördülékenyen ment minden, csak annyit állt az állomáson a vonat, amennyit kellett, menetrend szerint ment tovább. Ehhez képest Magyarországon is jobb volt a helyzet. Legalábbis most. Beért rendesen a vonat a Keleti Pályaudvarra, innen nekem még 50 perc múlva indult a vonat Békéscsabára. Itt meg már a megszokott "kelet-magyarországi" vonat ment. Az ülések nagyjából rendben voltak, de a fűtés úgy ment, mintha -20°C lenne, a WC-ben meg nem volt víz. De már semmi nem zavart, mert hamarosan hazaérek. Ráadásul ez a vonat is pontos volt, úgyhogy ha nem kis viszontagságok árán, de 18 órára hazaértem. Végül 5 órával értem később haza, mint az eredetileg volt tervezve. Most is csak az derült ki, hogy nem mindig az a legolcsóbb, ami annak látszik...

A végtelenség reményének ajtaja

Suara ritkán (3-4 évente) jelentet meg új stúdióalbumot, ezért mindig egyfajta ünnep számomra, amikor az új dalaival összegzi az előző albuma óta megtett útját. Mindig izgatottan várom őket, mert szeretek elmerülni az érzelmek tengerében Suara dalaival. Ugyanakkor szkeptikus is voltam, hogy mit képes nyújtani, mert az előző "Hikari" című album eléggé középszerűre sikeredett. Jók voltak a kislemezen megjelent dalok, de az újak közül csak a "Mimi wo Sumaseba" az, ami kiemelkedik, a többi meg mintha csak azért lett volna megírva, mert rég jelent meg új album és illő lenne már eggyel kijönni. Egy párszor meghallgattam, de egyértelműen a Hikari az énekesnő legrosszabb albuma.

De nemcsak emiatt vártam félve a soron következő albumot, hanem mert mostanság kezdtek el jönni a rosszabb Utawarerumono dalok. Amikben már nemhogy a régi dalok hangulata nem volt meg, hanem sehogy nem a nagy klasszikusok mellé beilleszteni. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon komolyabb mélyrepülésről van szó, vagy van út felfelé? Szerencsére az utóbbiról van szó.

Így néhányszor meghallgatva az albumot, oda jutottam magamban, hogy az Infinity Kibou no Tobira lényegesen jobb, mint a Hikari. Ismét olyan dalokat hallhatunk, amikben nemcsak otthonosan érzi magát Suara, hanem van dallama, ezáltal emlékezetessé válik. Nincs azon a kivételesen magas nívón, mint a Yumeji (és valószínűleg soha nem is lesz... Az a valaha hallott legjobb albumok egyike nálam), de kétségtelenül a jobb albumok közé tartozik. És az az érdekes, hogy a korábban kislemezen megjelent, nem annyira jó Suara dalok (pl.: Senjin Genmu, Hito Nanda, Kotowari) is jobban beleillenek az album összképébe. Ezáltal kiegészítik az albumot, jobb lesz az összhatás.

Viszont az album konkrét változatosságot, fejlődést nem hordoz magában, ezért is nehéz összeszednem a gondolataimat a dalokkal kapcsolatosan. Nagyon gyorsan megtörtént nála az a fejlődés, hogy az énekstílusa nem annyira mesterkélt, hanem természetesnek hat az, ahogy képzi a hangokat. Viszont a dalokat azóta konstans, magas nívón énekli. Nincs meg nála az a fajta fejlődés, mint ami például Okui Masami-nál volt, ami által mindegyik albumáról sokat lehetne beszélni, mert tetten érhető, mekkora fejlődésen ment keresztül. Az, hogy ez Suaránál nincs meg, az azért nem kifejezetten probléma, mert nemcsak magas nívón énekel, de a hangja tele van érzelmekkel, szeretettel, egyszerűen nem lehet megunni, amit csinál. Mindig simogatja a lelkemet a hangja, nagyon szeretem, amikor énekel.

De hogy mennyire nem érhető tetten komoly fejlődés Suara karrierjében, arról a B-Side Collection ad tanúbizonyságot. A limitált kiadású album ugyanis 2 CD-t tartalmaz, a második lemez, a B-Side Collection, melyre Suara olyan korábbi kislemezes dalait gyűjtötték össze, melyek korábban nem jelentek meg albumon. Az első dal, az a bizonyos Seisou Yakyoku, mely a 2006-os Musouka kislemez 2. dala, kiváló összehasonlítási alap az újabb dalaihoz képest. Itt még hallható, hogy kissé mesterkélten énekel, aztán rögtön arról tesz tanúbizonyságot, hogy ezt milyen gyorsan levetkőzte, ugyanis jönnek utána a 2009-es kislemezek második dalai. Utána gyakorlatilag nem is érzékelhető, hogy egy-egy dalt mikor énekelt, mert tényleg arról van szó, hogy a dalok nagyrésze annyira egy kaptafára íródtak, hogy ha az énekesnő egész karrierje egy hatalmas albumon lenne jelen, akkor is simán azt lehet gondolni, hogy alig van időbeli különbség a dalok között. De ez engem nem zavar, mert annyira szerethető a hangja és szerethető, amit csinál, ráadásul a tőle telhető legmagasabb minőségben műveli, hogy egyáltalán nem gondolom problémának ezt. Sőt, Suara az az énekesnő, akinek nem áll jól akármi. Ő kifejezetten ebben az érzelgős, olykos kifejezetten balladisztikus dalokban mozog otthonosan, amikből olykor-olykor ugyan kilép, és énekel dinamikusabb dalokat, néha túl is lőnek a célon, de amikkel nem, azokkel mindenképp színesítik az énekesnő repertoárját.

Úgyhogy én továbbra is nagyon szeretem, amit csinál és remélem, hogy még sokáig fogunk hallani felőle.

Csernus Imre új könyve

Nemrég jelent meg Csernus Imre új könyve Én és te címmel. Terveim szerint ezt könyvet csak digitálisan tervezem elolvasni, két okból is: Egyrészt Csernus Imre könyveinek színvonala az utóbbi 6 évben akkorát zuhant, hogy most már egyáltalán nem érik meg a pénzüket. És amikor megláttam, hogy ez a könyv 6.000 forint, igencsak nagyot néztem. Úgy voltam vele, hogy nagyon jónak kell lennie ennek a könyvnek ahhoz, hogy meg akarjam venni. Másrészt az én mentális fejlődésem teljesen más úton jár, mint amit Csernus magáénak vall. Éppen ezért nemhogy nem tervezem megvenni az új könyvét, hanem az összes eddigit valószínűleg el fogom adni.

Az utóbbi években látott, olvasott és megélt tapasztalatok alapján azt tudom mondani, hogy rendkívül káros valakit lehordani azért, mert nem úgy él, ahogy azt ő ideálisnak tartja. Aki követte a munkásságát, esetleg előadásain is volt, az tudhatja, hogy Csernus rettenetesen utálja azt, ha valaki hazudik a másiknak, legfőképp saját magának. És keményen kiosztja azt, aki így tesz, mert miért raboljuk egymás idejét? Ez egyfelől érthető álláspont, mert abban egyetértek vele, hogy az idő az egyik legértékesebb kincs. Másfelől viszont azért valakinek durván nekimenni, mert hazudik a másiknak és magának, az azért borzalmas, mert azzal nemhogy nem segítjük a fejlődését, hogy kijöjjön a maga kríziséből, hanem sokkal inkább gátoljuk vele. Régen egyetértettem Csernussal, amikor azt mondta, hogy szándékosan viszi le az embert a saját poklának legmélyére, hogy onnan a lehető leghamarabb ki akarjon mászni, de ma már egyáltalán nem hiszek benne. Én nyíltan vállalom, hogy egy párszor én is hazudtam magamnak egy adott helyzet súlyosságát illetően és igyekeztem enyhíteni, szépíteni. De arra csak nemrég, Almási Kitti könyvét olvasva jöttem rá, hogy miért csinálom ezt. Röviden összefoglalva: Mert mentálisan nem vagyok felkészülve, hogy megtudjam az igazságot a maga teljességében. Mivel nagyon érzékeny vagyok, ezért rettenetesen össze tudok zuhanni, ha egyszerre borul ki az összes csontváz a szekrényből. És az nemcsak azért rossz, mert nem tudok annyi érzelemmel szembesülni, hanem inkább azért, mert akkor átmenetileg megszűnök normális emberként funkcionálni és felkelni is alig tudok reggel az ágyból. Tehát nekem azért kell, hogy hazudjak önmagamnak, hogy tudjak működni az életben. Ilyenkor lassan és fokozatosan lépek ki abból a helyzetből. Fokozatosan válok le érzelmileg róla. Eldöntöm már az elején, hogy új fejezetet nyitok, de ez fokozatosan történik meg. Az elején még hiszem azt, hogy minden jóra fordulhat és hogy rendbe jöhetnek a dolgok. De közben elkezdek kifele is nézni, hátha kint van a megoldás. Tehát röviden összefoglalva ez egy átmeneti "Kinn is vagyok benn is vagyok" állapot. Az érzékenységem miatt nekem ez segít, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel jöjjek ki az adott helyzetből. A magam tanulságát, konzekvenciáját ezzel együtt is le tudom vonni.

Elkezdtem olvasni a könyvet és határozottan az jön le, hogy nem lesz ebből vásár. Lényegében a korábbi könyveiben leírt elveit írja le újra és újra, aktualizált tapasztalatokkal. A címválasztást egyékbént értem és nagyrészt igazat is adok neki. Tényleg az kell, hogy én jól legyek ahhoz, hogy a másikat tudjam szeretni. Erre kiváló asszociáció az, ami a könyvben is le van írva: A repülőn felszálláskor, amikor a stewardessek elmondják az instrukciókat, ennek egyik része, hogy előbb magunkra tegyük fel az oxigénmaszkot, utána segítsünk a másiknak. Ez teljességgel érthető, mert csak akkor tudok jól segíteni a másiknak, jól feladni rá az oxigénmaszkot, ha én már biztonságban vagyok. Ha előbb a másikra adom fel, akkor előfordulhat, hogy rosszul adom fel rá, mert egyre rosszabbul vagyok a csökkent oxigénnyomástól, ezért egyre kevésbé tudok arra összpontosítani, hogy jól adjam fel rá a maszkot. Ezért tényleg előbb magamon kell segíteni, utána tudok a másiknak is jól segíteni.

De mi lenne, ha nem az egyes számú személyes névmásokkal játszanánk és nem prioritás vagy udvariasság mentén döntenénk a sorrendről, hanem legyen a könyv címe "mi". Egy kapcsolatban mi ketten együtt vagyunk benne, egyformán tesszük bele, amit tudunk, de egyformán is éljük a magunk életét. Nekem így szimpatikusabb lenne. Eddig nagyjából a 10%-át olvastam el a könyvnek, és ezekből egyértelműen az jött le, hogy akár össze is ollózhatta volna az előző könyveiből a párkapcsolatokhoz kötődő gondolatait, majd a hozzá tartozó aktuális érveit hozzáírja és kész is az új könyv... Baromi drágán. El fogom olvasni ezt a könyvet és ha lesz még gondolatom, hozzáteszem, de sokat nem várok tőle. De így van ez jól: Innen lehet szépen visszatérni a magaslatokba.

De tényleg sokkal inkább híve vagyok a támogató jellegű segítségnek. Az is saját tapasztalat, hogy megpróbáltam én magam is alkalmazni mások ezt a mentálisan földbe döngölni a másikat módszert, amikor tőlem kértek segítséget, jól soha nem sült el. Aztán utólag, amikor tudatosodott bennem, hogy mit is csináltam, nem győztem bánkódni miatta, meg bocsánatot kérni emberektől. Lehet, hogy én csinálom ezt rosszul, de akkor ez van, hogy ez nem az én módszerem. Kiderült az, hogy nem így tudok segíteni, hanem támogatással. Valamint nem azzal, ha egy az egyben megmondom a másiknak, hogy én hogy gondolom a helyzetét (hisz ez nekem is rosszul esett), hanem felvetem az adott krízis kedvező végét is, hiszen nem ismerhetek minden részletet. Lehet, hogy tényleg van visszaút. Aztán majd ő eldönti, hogy melyik útra lép, mi az ő igazsága. Valószínű, hogy azért is vagyok jobb ebben, mert ebben hiszek és így élek. A Csernus által rám adott ruha meg nagyon nem az én méretemre van szabva.

A végítélet

Az utóbbi időkben kaptam rá igazán a JAM Project: THE JUDGEMENT mini-albumára. Nem véletlen, hogy ennyit halogattam a hallgatását, mert kifejezetten sötét hangulatú album. Ez egy koncepciós mini-album, tehát a lényeg az, hogy az albumon szereplő néhány dal egy mondanivaló köré épül. Sokat elárul a mondanivalóról a borító is, ahogy az ég felé néznek, és felhők mögött ott a nap. Számomra az album a halál után bejárt útról szól a végső megtisztulás felé.

1. Inception
2. THE JUDGEMENT
3. Karma ~the dark side of human nature~
4. 3 seconds of midnight
5. MOTHER
6. Atonement ~Tsugunai, Soshite Kibou he~
7. EDEN

A címek árulkodnak a folyamatról, ahogy elindulunk a végső utunkon (mondhatni, Szent Péter színe elé járulunk), kihirdettetik az ítélet, szemesülünk magunk sötét oldalával, lemegyünk a saját poklunk legmélyére, majd jön a segítség, mely által elindulhatunk a megtisztulás útján és eljuthatunk a saját mennyországunkig. Hihetetlen hatásosra és erősre sikeredett az album, az együttes tényleg valami újat akart, amit eddig nem hallhattunk tőlük. A dalok hangszerelése is teljesen más lett, mint amit megszokhattunk tőlük. Nem is feltétlen túlvilági a hangulat, hanem sokkal inkább emlékeztet egy kalandjátékra, ahol komoly a tét. Nagyon a dalok hatása alá lehet kerülni, azért is kerültem az album hallgatását, mert már érzékelhetően vannak vidámabb, pozitívabb dalok is az albumon, de a negatív "pokolbéli" dalok sokkal-sokkal erősebbek, azok rendkívül hatásosra sikeredtek. Sokkal jobban megmaradnak az elmémben, és jön velem, bármerre is megyek. Azok adják az album valódi atmoszféráját, amitől igazi hangulata lesz az albumnak.

A bevezetés is rendkívül erős, az első két dal az ítélet kihirdetéséig valamivel dinamikusabb, de tettek arról, hogy megmaradjon az emlékezetünkben. Nagyon furcsa a vonós hangszerek és az elektronikus hangzás párosítása ebben a koncepcióban. Aztán a harmadik-negyedik dalra lassul a dinamika, lenézük az emberi elme legsötétebb mélységébe. Mondjuk egy kicsit túlzok, mert bár tényleg igyekezett a JAM Project valami egyedit alkotni, arra azért vigyáztak, hogy nagyon ne térjenek el a saját stílusuktól és ne legyenek nagyon sátánisták. Alapvetően jó döntés, de pont pont ez az album egyik nagy hibája. Annyira akarták azt, hogy valami teljesen mást, valami egyedit hozzanak létre, de azért ne forduljanak ki saját magukból. Gyakorlatilag itt mutatkozik meg az, hogy a JAM Project stílusnak, amit az együttes már több mint 20 éve művel, van egy adott kerete, és ha abból kilépnek, akkor nem működik a dolog. Ezek a dalok nagyon jól hangzottak volna az ALI PROJECT-től, mert Takarano Arika tud úgy énekelni, hogy szinte megidézi a démonokat, a JAM Project-nek ez nem ment. Pedig az hallatszik, hogy sokat dolgoztak a dalokon, nagyon el akartak mesélni egy történetet az egész albummal, de személyes megítélésem szerint teljesen nem jött össze a dolog. Ráadásul a dalokon belül is vannak olyan részek, amik elütnek az eredeti témától. Ezeket próbálták nagyjából igazítani a dalhoz, de érzékelhető, hogy nem illik a dal eredeti témájához. Hogy ez volt-e az eredeti cél, így tervezték-e a dalt, vagy azért írták hozzá azokat azokat a részeket, hogy ne legyen annyira sötét hangulatú a dal... Én látok rációt az utóbbira. Az 5. dal, a MOTHER már valamivel oldottabb hangulatú. Ott belefér az, hogy több téma legyen egymás mellett, hiszen megtesszünk utunkat a megtisztulás felé. De ennek a dalnak is a vége az igazán emlékezetes, amikor Kageyama Hironobu gépi hangon kérdezi, hogy "Hello, Hello, kikoemasu ka?" majd utána: "Hello, hello todokimasu ka?" Tehát keres minket, hív a megtisztulás felé. Csak ez a gépi hang erőteljesen futurisztikus érzetet ad, mintha egy robot hívna magához. Talán a digitális mennyország felé megyünk? Az biztos, hogy itt a zene kiváló lett. Egyébként természetesen nem a biológiai anyánkról szól a dal. Aztán az utolsó két dal azért nem maradt meg az elmémben, mert ilyen dala már van a JAM Project-nek. Nem is egy, de jó néhány. És nem is lettek annyira emlékezetesek. Vannak ennél jobb, kedves, pozitív hangulatú dalaik korábbról.

Tehát a dalok változó minősége miatt sem hallgattam annyit. Kizárólag az album első fele maradt meg az elmémben, azon daloknak is csak az erősebb része. Azt gondolom, hogy bátrabban kellett ezt az albumot összehozni. Lehet, hogy az egész sokkal jobb lett volna. Ha pedig nem sikerült volna, akkor tudtuk volna, hogy ez nem megy, de szép volt, hogy megpróbálták. De lehet, hogy pont arról van szó, hogy az együttes tudta, hogy teljes egészében nem fog működni a dolog, de megvolt már ez a koncepció, és akkor úgy voltak vele, hogy kihozzák belőle, amit tudnak. És végülis az egész egy olyan félkész munka lett, amin sokat dolgoztak. Én meg kétségek között őrlődök, hogy vajon jó lett volna-e az album, ha a dalok valóban olyanok, mint amilyen a szöveg mondanivalója. Kíváncsi vagyok, hogy később mennyivel fogom másként hallani a dalokat.

Mizuki Ichiro (1948-2022)

Az mégis milyen már, hogy a JAM Project: THE JUDGEMENT albumot hallgatva értesülök a hírről, hogy Mizuki Ichiro meghalt. Tüdőrákja volt és sajnos tudható volt, hogy nem lehet rajta segíteni. És biztos, hogy tudta ő is, hiszen amíg tudott, koncertezett. Az utolsó koncertjét november 29-én tartotta. Egyszerűen csak amíg élt, szórakoztatni akarta azokat, akik szerették a munkásságát, hiszen tudta, hogy sokáig már nem teheti meg. De egyszerűen csodálatos az, hogy valakinek nemcsak hogy példaértékű az egész énekesi munkássága, hanem, hogy az utolsó pillanatig a színpadon volt és énekelt. Szórakoztatta a közönséget. Valósággá tette azt, amiről énekelt. Megmutatta, milyen az, amikor valaki tényleg a végsőkig harcol az álmairól és éli azt.

És ezzel nőtt igazán naggyá és a szó valódi értelemben legendássá a szememben. Nem sírtam, amikor olvastam a halálhírét, de remegéssel töltött el. Nagyon szerettem, amit csinált. Szerettem a dalait, és szerettem azt, ahogy élte az életét. Évek óta követem ugyanis Instagramon és csodálatos volt látni, hogy az utolsó években is aktívan élt. Sokat kirándult, onsenbe járt, látogatta a családjával, barátaival Japán természeti szépségeit. Aztán ahogy kiderült a betegsége, ezek az aktív tevékenyések abbamaradtak, utána kezdett el a koncertezésre összpontosítani. Bebizonyította, hogy milyen az, amikor valaki tényleg az éneklésnek szenteli az életét. Nem kifejezetten látszott, hogy romlott az állapota, de azt fájdalmas volt látni, amikor néhány hónapja Kageyama Hironobu már úgy segítette le Mizuki Ichirót a színpadról, mert már alig tudott járni. Utána került tolószékbe, és onnan már csak úgy volt színpadon. Innentől nyilvánvaló volt, hogy mi fog történni, de mégis, amikor bekövetkezik, nehéz.

És az egész japán anime zenei ipar megállt egy pillanatra a halálhírére, ami nem csoda, hiszen az egész anime zene tőle indult ki. Ő énekelte 1972-től az első igazán sikeres, emlékezes és szerethető anime dalokat. Ha ő nem lenne, az japán anime zene, biztos, hogy nem létezne ebben a formában. A mai nagy anime énekesek: Suara, atsuko az angelából, YOFFY, a Psychic Lover énekese, Yonekura Chihiro, és akiket még nem láttam, mind megemlékeznek Mizuki Ichiróról. A JAM Project tagok és Mitsuko Horie emlékezése persze több ennél, hiszen ők sokat sokat dolgoztak együtt vele, az ő emlékezetük sokkal személyesebb. Mindenki nagy-nagy szeretettel gondol rá. Ami teljesen érthető, hiszen ahogy élte a karrierjét, amilyen ember volt ő, amilyen kisugárzása volt, az tényleg példaértékű. És azért, mert nemcsak hitt abban, amiről énekelt, hanem tényleg úgy is élt. Csodálatos ember volt.

Egy kicsit tényleg nehéz. Amikor ilyen nagyságok mennek el, egy kicsit tényleg szegényebb lesz ez a világ. Védjegye lett ez a "ránk mutat" kép, és annyira szerettem látni, ahogy az Instagram oldalán a más énekesekkel közös képeken is mindenki vele együtt a kamerába mutatott. Mintegy "benned van az erő, számítasz, veled teljes a csapat". Ahogy védjegye lett az a bizonyos piros sál is, ami szintén sok képen látható volt tőle. Ezzel is szimbolizált erőt, adott nekünk hitet. Persze, hogy tudtuk, hogy nem valós, hogy az a sál úgy száll a levegőben, tudtuk, hogy valami masszív anyaggal volt kitömve, de mit számít ez? Csak az számít, hogy nemcsak hogy arról énekelt, amiben hitt, hanem úgy is élte az életét. Bebizonyította, hogy az anime dalszövegek nemcsak üres szövegelések, hanem megvan annak a való világ beli leképezése. Nagyon fog hiányozni, az én elmémben ott van a legnagyobbak között. A Jóisten vigyázzon rá odafent.

Végül nem lesz negyeddöntő

Eddig tartott a japánok menetelése a VB-n, sajnos vesztettek a horvátok ellen. Nagyon nagy kár érte, mert az első félévben csodálatosan játszottak. Meg is szerezték a vezetést, de inspiráló volt látni a szervezett játékukat, amint támadásba lendültek a horvátok, egyből felállt a japán védelem. Nagyon jó volt az első félidő, kifejezetten izgalmasnak tartottam.

A második félidő is jól kezdődött, de amint beállították a horvátok az 1-1-es végeredményt, azonnal elült a meccs. Utána lényegében már csak egymásnak adogatták a labdát. Ami a horvátok részéről is érthetetlen, hiszen tudható, hogy a csoportmérkőzésen túl a döntetlen nem lehet végeredmény. És mivel a 2×15 perces hosszabbításban sem dőlt el az eredmény, így büntetőkre került a sor, ami Japán 3-1-re elvesztett.

Borzalmasan nagy kár érte, mert ahogy a spanyolok ellen játszottak a japánok, ahogy most az első félidőben játszottak, bőven megvolt a potenciál a negyeddöntőre. Ez egy elvesztett lehetőség, ezért vagyok még mindig csalódott. Sírtak is a japán játékosok és a szukrolók (pont, mint a sportanimékben), és sajnos van is miért. Persze, később jó eséllyel meglesz bennem az érzés, hogy azért hősiesen küzdöttek a németek és a spanyolok ellen, de ehhez még el kell telni némi időnek. De főleg a spanyolok elleni meccset magammal viszem, mint inspiráció, hogy kemény küzdelemmel az esélytelenebbnek is van esélye nyerni.

Japán jutott tovább a Foci VB-n

Hihetetlen, még mindig nem hiszem el, hogy a japánok megcsinálták a csodát, és 2-1-re megverték a spanyolokat, ezzel 1. helyen, 6 ponttal jutottak tovább. Konkrétan 1% esélyt adtam annak, hogy a japánok nyernek és továbbjutnak, esküszöm, nem gondoltam volna, hogy megcsinálják. De 1% ide vagy oda, tisztára úgy szurkoltam nekik, mintha reális esélyük lenne a győzelemre. A papírformát mutatta az első félidő. A spanyolok 1-0-ra vezettek, a japánok nagyon kevés ideig tudták birtokolni a labdát. Ennek ellenére is úgy voltam vele, hogy érdemes szurkolni a japánoknak. Ha másért nem, akkor azért, mert azért mégicsak őket szeretem, kitartok mellettük. Ha veszítenek is, akkor is jó volt reménykedni. Az egyébként mérhetetlenül szimpatikus volt a japán szurkolóktól, hogy még az 1-0-s álláskor is úgy buzdították a csapatukat, mintha még nem esett volna gól.

Aztán a második félidő legelején nem látszott kifejezett japán fölény, de amikor 1-1 lett az eredmény, akkor mintha valamit elvágtak volna az erőfölényben. A japánok kezdtek el annyira jól játszani, mintha ők lennének a VB nagy esélyesei. Meg is lett hamar a 2-1-es vezetés. onnantól sokkal szervezettebben játszottak a japánok. Látszott a spanyolokon, hogy teljesen váratlanul érte őket, hogy a japánok így megtáltosodtak, nem is tudtak a fölényükkel mit kezdeni. Az edző sem tudott utána jól lépni. A japánok végig kiválóan védték a spanyol támadásokat, a kapus is olyan lövéseket védett ki, ami egy olasz, holland vagy spanyol kapusnak is dicsőségére vált volna.

Én meg végig úgy izgultam, mert tudtam, hogy papírforma szerint sokkal jobbak a spanyolok, és annyira féltem attól, hogy csak egyet gondoljanak, csak egyet... És véget vetnek a japán játéknak. De szerencsére egyet se gondoltak, és végül Japán nyert. De még a holland kommentátor se hitte el, amit látott. Olyat mondott, hogy a két világbajnok csapat, a német és a spanyol verseng a 2. helyért. Meg hogy különleges nap a Labdarúgás történetében 2022. december 1. hogy Japán Spanyolországot legyőzve 1. helyen jutott tovább a csoportjában. Az egész japán szurkolótábor ünnepelt, még férfiak is úgy sírtak örömükben, mint szerintem gyerekkorukban utoljára. A japánok meg tényleg úgy örültek, mint egy sportanimében. Konkrétan ez is eszembe jutott: Sokáig idegesített, amikor sportanimékben a lehetetlent mutatják be, amikor az utolsó pillanatban fordít a csapat, végül hőseink nyernek. Lényegében ugyanezt csinálták meg a japánok élőben. Nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a csapatnak, hogy a Blue Lock mangakája tervezte a mezüket, állítom, hogy manga aurája járta át a japán csapatot. Humbby baráttommal izgultuk végig a meccset, és teljesen kimerültünk az örömtől mind a ketten.

Meg is mutatta nekem az NOS Sport YouTube csatornájának összefoglalóját.

Bár a japánok második gólja tényleg furcsán festett, de valószínűleg olyan ez, mint a teniszben, hogy csak akkor van kint a labda, ha a teljes területével a vonalon túl van a labda. És azt gondolom, hogy ez volt a japánok nagy szerencséje, hogy a labda éppen, hogy bent volt. Ezért fogadták el. De az az öröm a végére még engem is megérintett. Csodálatos volt az egész meccs!

Konkrétan úgy vagyok ezzel a meccsel, hogy vetekszik a 2014-es Német-Brazil 7-1-es meccsel a 21. század meccséért, mert hát ilyet... Majdhogynem a focitörténelem csodájaként beszélnek erről a meccsről. És milyen érdekes, hogy a Costa Rica elleni meccsüket elvesztették a japánok, pont azt, ahol a leginkább esélyesek voltak, de amikor nem ők az esélyeket, akkor nyernek. Ráadásul mind a két meccsen 2-1-gyel. Hát vannak csodák. Élmény volt látni ezt a meccset.

A két szak összehasonlítása

Valószínűleg részint etikátlan lesz ez a blogpost, de mégis bevállalom, hogy láttassam a különbséget, illetve, hogy egy kicsit írjak az elveimről és a gondolatmenetemről.

A múlt héten elkezdődött a holland egyetemen a második szak, méghozzá a Liefde, seks en erotiek (Szerelem, szex és erotika). Ez holland nyelvű és a nyelv gyakorlása mellett azt várom tőle, hogy pszichológiai szempontból fogunk mélyebb ismeretet szerezni a szerelemről és a szexualitásról. És nagyon úgy néz ki, hogy be fognak jönni a számításaim, minden szempontból sokkal jobb, mint az előző szak. Össze se lehet hasonlítani a kettőt.

Az előző a "Building a better world" volt. Tanultunk jó dolgokat itt is, mint például "nem lehet a végtelenségig hajtani a GDP-t, mert a világ erőforrásai végesek", valamint volt téma a rövid- és hosszútávú gondolkodás közti különbség, de a tananyag döntő többsége olyan volt, amiről egyébként is tudhatunk. De ami igazán zavart, hogy naiv módon tanultunk, beszélgettünk az egészről. Többször is idéztek a Gyűrűk Urából, mintha abból le lehetne képezni a paradicsomi jövőt. Nincs bajom a Gyűrűk Urával, nekem az egyfajta "komfortfilm", egy tündérmese felnőtteknek. Alkalmanként jó leülni elé és lazítani. De mivel a fő bajok forrásának az Egy Gyűrűt mutatja be, aminek megsemmisítésével édeni jövő vár ránk, és ezt leképezni a való világra, ezt problémásnak tartom. Főleg annak fényében, hogy a többi téma lényegében az afrikai mélyszegénység, a járványok, az emberi jogok sárba tiprása Közel-Keleten, fenntartható életmód. Mindezt úgy, hogy több alkalommal volt egész napos óránk, aminek ebédszünetében biztosított volt az étkezés. És ott olyan bőséges ebédet biztosítottak, hogy úgy kértek minket, hogy vigyünk haza belőle, különben ki kell dobniuk. Mindezt úgy, hogy az egyik téma konkrétan az ételpazarlás volt... Tehát ennyire lehetett komolyan venni az egészet. Ekkor voltam úgy az egész szakkal, hogy ugyan vizsgázni nem kell, hanem különböző esszéket írni, előadásokat tartani, hogy jó, megcsinálom határidőre, ahogy tudom, aztán ha megkapom rá a hatost (ez a minimum érdemjegy, amivel Hollandiában át lehet menni, magyarán, mint nálunk a kettes) akkor rendben van.

Meg többször eljátszottunk egy-egy országot képviselve egy ENSZ közgyűlést. Hát én életemben nem süketeltem annyit, mint ott. Valószínűleg egy igazi ENSZ közgyűlésen sem csinálják sokkal jobban (főleg, ha a Coca Cola támogatja...), de biztos, hogy nem tudnám ezt hosszútávon csinálni, mert már itt is konkrétan belefáradtam abba, hogy a semmiről beszélek.

Az volt a fő bajom egyébként ezzel a szakkal, hogy olyanokról beszélgettünk, amihez nincs hozzáférésünk, mindezt úgy, hogy mi bármit is tehetünk azért, hogy ez a világ jobb legyen. De ez ebben a formában nem igaz. Én azt gondolom, hogy az ember átlagban jobb annál, mint amerre tartanak a világ eseményei (a klímaváltozással és annak velejáróival), a baj ott van, hogy az emberek 99,9%-ának semmi hatása nincs a világ történéseire. Csupán néhány hatalmas befolyású embernek, akiknek a hatalomvágya végtelen, ezért mindenki mást kiszorítanak. Ezért nincs hozzáférése az átlagembernek az afrikai mélyszegénységhez és a közel-keleti emberi jogok nem meglétének.

És akkor megróvó pillantásokat kapok a tanároktól, amikor olyat mondok, hogy az ember legfeljebb a saját környezetére lehet hatással. De hogy a komolytalanság néha mit hoz ki belőlem, az érdekes. Egyik ilyen egész napos óra végén megkért az egyik tanár minket arra, hogy az egyik weboldalon keresztül írjuk ki azt az egy szót, ami az órán elhangzottakkal, órai munkával kapcsolatban eszünkbe jut. Röpködtek az olyan szavak, mint "egyenlőtlenség", "klímaváltozás" meg "emberi jogok". Volt olyan, aki egyedibb szót írt, én a "képzelet"-et (imagination) írtam ki. Rákérdezett a tanár néhány ilyen egyedibb szóra. És persze engem is. Teljesen lefagytam, mert én csak azért írtam ki, mert a Haikyuu!! első openingje (SPYAIR: Imagination) járt a fejemben, és akkor írjuk ezt a szót. És akkor teljesen a semmiből jöttek olyan gondolatok, hogy érdekes volt elképzelni a mai napon tanultakat és átélni. Elfogadta a tanár. Miután lenyugodtam, pár másodperc múlva jöttem rá, hogy igazat mondtam: Nekünk csak a képzeletünkhöz van hozzáférésünk, ha a világ problémáit nézzük, az aktív cselekedetekhez nincs.

Tényleg azt gondolom, hogy az emberek csak a maguk környezetére lehetnek hatással, és a legtöbb, amit tehetnek, hogy ezzel jó hatással vannak másokra, ezzel egyre nagyobb környezetre lehetnek hatással, és ez terjed és terjed. Egy dolog megmaradt bennem az informatikai tanulmányokból, és már akkor is valami ilyesmire gondoltam. Ez nagyjából úgy szól, hogy "Négy ember elég ahhoz, hogy az egész világot elérjük". Ez nagyban formálta a gondolkodásomat, mert így tényleg láncszerűen fokozatosan el lehet jutni mindenkihez. Én ebben hiszek.

És ha már szóba került a Gyűrűk Ura, akkor azt is elmondanám, hogy gondolkodtam ezen az Egy Gyűrű dolgán, és oda jutottam, hogy ez a bizonyos "Egy Gyűrű" valójában nem létezik. Valójában a negatívnak titulált tulajdonságokra is szükség van kis mértékben, hogy funkcionálni tudjunk az életben. Kis mértékű féltékenységre igenis szükség van, hogy megvédjük azt, ami (aki) igazán fontos számunkra. Kis mértékű önzőségre szükség van ahhoz, hogy senki ne használjon ki minket. Így ezzel elvoltam magamban, amikor egyszer rájöttem magamban arra, hogy ez az "Egy Gyűrű" mégis létezik, és ez a mértéktelenség. Az, hogy az ember nem tudja azt mondani, hogy elég, elégedett vagyok azzal, amit elértem, amim van, ennél többet nem akarok. Ehelyett van a mértéktelen halmozás, hatalomvágy. Én ezt nevezném meg a való világunk "Egy Gyűrűjének", aminek kapcsán azt gondolom, hogy ha elpusztítanánk, akkor tényleg egy jobb világban élnénk. Hogy ezt el lehet-e pusztítani, az persze megint egy másik kérdés...

Ha úgy vesszük, ezt kaptam az angol nyelvű szaktól. A saját gondolatmenetemet a világról alakítottam, formáltam.

De azt már most el tudom mondani, hogy a holland nyelvű szak a szerelemről, szexről, erotikáról lényegesen jobb, mint az előző. Már csak azért, mert tényleg biológiai, pszichológiai szempontokat veszünk alapul, és azt kell mondjam, hogy a lehetőségekhez mérten magas színvonalon beszélgetünk a párkapcsolatokról, szexualitásról. És tapasztalom azt, amit mondanak a hollandokról, hogy meglehetősen szabadon beszélnek a szexről, nyílnak meg a témában, osztják meg a saját gondolataikat, tapasztalataikat. Ezeken az órákon magamról is tanulok, mert már az első héten olyan téma volt, aminek kapcsán szégyenérzetet éltem meg, és nem tudtam beszélni róla. Ez a meztelenség volt, hogy mennyire volt normális a családban. Pedig nagyon jó a téma, erről lehetett diskurálni, de ebből kimaradtam. Rosszul is éreztem magam, de leginkább amiatt, mert tudtam, hogy ez a szégyenérzet nem helyes. Ráadásul teljesen meggátolt abban, hogy aktívan részt vegyek az órán. El is határoztam, hogy legközelebb küzdeni fogok ellene. Szinte sorsszerű volt, ami ezen a héten történt. Most a párkapcsolatok, házasság, válás, ezen belüli (és kívüli) szexuális élet volt a téma. Az óra végén a tanár egy kártyát tett ki az asztalra, melyen egy-egy kérdés volt. Én voltam az egyik, aki húzott, magyarra fordítva az alábbi kérdés volt a kártyán:

Szeretnél szeretkezni a partnereddel, de szégyelled a testedet. Mit teszel ellene?

Bejött nekem megint a szégyen. Erre azzal az óra eleji feladattal tudtam válaszolni, ahogy én azt megoldottam. Egy nagy papír a falon négy részre volt osztva a következő meghatározásokkal: "Uiterlijk" (külső) "Karakter" (jellemvonás) "Omgaan met anders" (másokkal kijönni) "Omgaan met je" (veled kijönni). És a lényeg az, hogy kaptunk négy kis papírt, írjuk fel, hogy milyen az ideális partner. Én az "Uiterlijk" részre egyetlen dolgot írtam: "Sterke uitstraling" (Erős kisugárzás). Azért, mert ebben minden benne van, amitől a másik ideális partner lehet. Akinek erős a kisugárzása, az hisz magában, az tud egészségesen szeretni. Az tudja elfogadni és tisztelni saját magát. Ezzel válaszoltam a fenti kérdésre. Lehet, hogy nem tökéletes a teste, de ha elfogadja magát olyannak, amilyen, akkor le tudja győzni az esetleges szégyenét és átadni magát a testi örömöknek. Egyébként az óra eleji feladat kapcsán kaptunk két kérdést, melyeket a tanév végén leadandó portfolióban kell válaszolni.

• Mennyire felel meg a jelenlegi / ex partnered az elvárásaidnak?
• Mennyire felelsz meg te magad az elvárásaidnak?

Erős kérdések. De én ezt szeretem. Ezek a valódi beszélgetések, amik ténylegesen előre visznek minket. Erős kérdések, adott esetben fájdalmas is lehet rá a válasz, de ha szembesülünk vele, akkor lehetőséget kapunk a fejlődésre. Meg ez az, amire ráhatásom lehet, amivel javíthatok a magam életminőségén. Hiszen (ideális esetben) én választom meg, a partneremet, és én döntöm el, hogy kivel részesítek szexuális kapcsolatot, és ha valami nincs rendben ezekben a dolgokban, sokkal nagyobb hatalmam van változtatni ezeken, nem utolsósorban sokat is tehetek magamért, ha változtatok azokon, amik nem tetszenek, amikkel nem vagyok elégedett. Ez is oka annak, amiért azt gondolom, hogy ezekről lehet valódi beszélgetést folytatni. Úgyhogy ez nagyon jó szak lesz.

Ilyen tapasztalataim vannak itt a holland egyetemen. Két szakon vagyok, de a kettő össze se hasonlítható egymással. De tapasztalatnak mindenképp jó.

Leiden - Japán múzeum

Ahogy ígértem korábban, ha visszamegyek Leidenbe, biztos, hogy betérek a Japán múzeumba, ez tegnap meg is történt. Lehetőség nyílt rá, Tukeinonnal beszéltünk meg találkozót. Ő is kíváncsi volt a kiállításra, úgyhogy megbeszéltünk egy alkalmat. Wabi Sabi kiállítás van 2023. januárjáig. Ez egy fotókiállítás, mely a tökéletlenségben megbúvó szépségre hívja fel a figyelmet. És micsoda kiállítás volt!

6.30-kor ébredtem fel, annak ellenére, hogy csak kb. 5 órát aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, ugyanazt a lelkesedést éreztem, amikor 10-15 éve korán keltem azért, hogy Békéscsabáról elmenjek vonattal Budapestre AnimeConra vagy Nintendo találkozóra. Készülődtem, megreggeliztem, aztán pont annyi idő telt el, hogy biciklivel épp, hogy elérjem a vonatpótló autóbuszt. Nagy munkálatok vannak most az Arnhem-Utrecht vonalon, ezért Arnhem és Driebergen-Zeist között autóbusz jár. 8.35-kor indult, nagyjából sejtettem, mikor kellett volna elindulni, de végül úgy sikerült útnak indulni, hogy épp, hogy elértem volna a buszt, ha nagyon sietek. Az út közepéig gyorsan is mentem, de aztán annyira elfáradtam, hogy ha így megyek tovább, teljesen kifulladok. Ráadásul a cipőfűző is kikötődött, úgyhogy feladtam. Megálltam, pihentem egy kicsit, rendbe tettem magam, közben megírtam Tukeinonnak, hogy nem fogom elérni a buszt. Szerencsére nem volt baj. Visszaszálltam a biciklire, és lassabban mentem. Sokat így se késtem, 8.43-ra értem oda. De kiderült, hogy ha épp hogy el is érem a buszt, se mentem volna semmire, mert bár a buszállomás ott van a vasútállomás mellett, de nem volt egyértelműen jelölve, hogy hol van a vonatpótló busz. Először egy másik buszhoz mentem, ott kiderült, hogy a busz az állomás másik végéből indul. És igen, ott van az automata, amire a kártyát kell érinteni, és hogy még érdekesebb legyen, a busz is ott volt... Annak ellenére, hogy 9.05-kor kellett volna (a következőnek) indulnia, amire felszálltam, 8.50-kor útnak indult. Szerintem a 8.35-ösre szálltam végül fel, csak késéssel indult. Tehát hiába bicikliztem volna ki magamból a szuszt, semmivel nem indultam volna korábban. Akárhogy is Hollandiában vagyok, itt is vannak fejetlenségek a vasútnál, pontatlanul induló járatok, nagy munkaerő hiány. Konkrétan a holland TV-ben reklámok között hirdetik az NS álláslehetőségeket, mindezt úgy, hogy az NS-nél álommunka vár. Ha itt dolgozol, akkor megleled a végső boldogságot. Nem lehet nem arra gondolni, hogy nagy bajok vannak a holland vasutaknál.

Mindenesetre a busz rendben megérkezett Driebergen-Zeist állomásra, ahol a vonatra felszállva pár perc múlva el is indult. Nem is tartott sokáig az út, 8 perc alatt beért a vonat Utrecht Centraal állomásra. Csak mivel a vonat korábban-később ért be (kinek hogy tetszik), ezért Utrechtben kellett többet várnom. Mivel nincs közvetlen kapcsolat a két vonat között, ezért csak azzal a vonattal tudtam Utrechtből Leidenbe menni, amivel akkor mentem volna, ha a 9.05-ös busszal rendben mentem volna. Eléggé kaotikus tehát most a vonat. Elég sok helyen vannak most Hollandia-szerte munkálatok, a hangosbemondó is úgy mondta, hogy tervezze meg az utazását az alkalmazásban. Neki van igaza. Most a menetrend tényleg azt mutatja, hogy mikor kellene a vonatnak elindulnia. Kb. 25 percet vártam a vasútállomáson, de úgy nem volt probléma, mert sok ülőhely van az Utrecht Centraal vasútállomáson, maga az épület is kifejezetten kellemes hangulatú, és hogy még hangulatosabb legyen a várakozás az egyik kijáratnál van egy kijelző, ahol többek között Nintendo-karakterekkel köszöntik az utasokat.

Nem vagyok így sem eléggé meggyőzve, hogy Hollandiában a helyen, újabb bizonyítékok kellenek. Annyira hangulatos, annyira jó ilyeneket látni. El is telt az idő, úgyhogy mentem is 20. vágányhoz, ahol már állt a vonat, mely Leidenbe ment. Sikerült jó helyet találni. Az úton a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-vel játszottam. Kicsit pech, hogy nem vittem magammal vezetékes fülhallgatót, mert még az elején vagyok a játéknak, pont ott, ahol fülelni kell, mert a Lost Woods-ban kell a hang után menni, hogy találkozzunk Sariával, hogy megtanítsa nekünk a dalát. De megoldottam. Ezzel együtt éjszaka elmentem a temetőbe, hogy a közepén lévő lyukba ugorva megtanulja a Sun's Song-ot. Ezt már régen is morbidnak tartottam, hogy egy temetőben kell a mélybe vetni magam ahhoz, hogy egy dalt megtanuljak. Élőben biztos, hogy elborzadnék. Mint ahogy Linknek is volt lehetősége elborzadni, hiszen zombik is támadták. Egyszer el is kaptak, ott haltam meg először... Mondhatni "magával vitt" a zombi a másvilágra. De nem úgy van az, hiszen volt nálam egy tündér, ami felélesztett. De milyen morbid már a temetőben, a mélyben lelni a halálomat... El se kell temetni.

De még mielőtt eltemetnénk a mai napot, megérkezett a vonat Leidenbe. Ez már rendben jött meg, 11.07-kor érkezett a vasútállomásra, ahogy írva volt. De így is a normál esetben kb. 70 perces vonatút 147 percig tartott. Egyből a Japán Múzeum felé vettem az irányt. Nem volt messze, kb. 10 perc volt gyalog. Tukiéknak 11.30-ra javasoltam a találkozót, ha esetleg bármi történne. De nem volt semmi. Illetve az volt, hogy 11.20-ra megbeszéltem egy Marktplaats-os találkozót a múzeum előtt, méghozzá egy Wii U játékot, a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games Sochi 2014-et vettem meg. Mivel igencsak közelben a tél, ezért ennek most van a szezonja. És mivel itt nem tudom nézni az Eurosportot, ezért játszom a téli sportokat. Majd készítek a játékról felvételeket a YouTube profilomra, A játék egyébként nagyon jó állapotban van, és olcsóbban adta a vevő, mintha a CeX-ben vettem volna. Most már ez lesz a rendszer: Ha valamit venni akarok, előbb Marktplaats, összehasonlítom az árat a CeX-es árral, és ott veszem meg, ahol olcsóbb. Az esetek 95%-ában a Marktplaats nyer. A játék meg remélem, hogy lesz annyira jó, hogy játszani is jó legyen vele, ne csak mint "téli Olimpia" legyen meg.

Miközben szétnéztem a múzeum boltban, megjöttek Tukeinonék is (a férjével). Betettük az egyik szekrénybe a táskánkat, kabát a fogasra, én vettem magamnak jegyet (€ 8,50), és mehettünk. Rögtön a bejárat mellett balra volt egy kisebb terem nagy kivetítővel. A múzeum névadójáról lehetett egy ismertető videót megnézni. Jonkheer Philipp Franz Balthasar von Siebold (igen, ez egy ember neve) 1823-1829 között élt Japánban. Nem tervezett visszamenni, egy japán nőt vett feleségül, egy lányuk született. Ez a lány lett Japán első női orvosa. De hiába Hollandia volt az egyedüli ország, mellyel Japán kereskedelmi kapcsolatot folytatott a restauráció előtt, el kellett hagynia az országot. Japánt maga mögött hagyva Leidenben dolgozott orvosként (egyébként német származású), aztán évtizedekkel később visszatérhetett Japánba a családjához. Nagyon érdekes volt, ahogy elmesélték a történetet. Nemcsak azért volt élethű, mert egy erős férfihang mesélte el a történetet egyes szám első személyben, a képek meg tényleg olyan érzetet adtak, mintha nekünk tartaná élőben az előadást. Hangulatos volt. Aztán a mellette lévő földszinti teremben egy érintőképernyős kivetítő volt, ahol a férfi leszármazottai beszéltek magukról. Az érintőképernyőn hat kérdés volt, értelemszerűen arra kaptunk választ, amelyik kérdést megérintettük.

A kiállítás a következő teremben kezdődött. Itt még nem a fotókiállítás volt, hanem különböző Wabi Sabi és Kintsugi stílusú törött és megragasztott tányérok, valamint különböző muzeális értékű japán tárgyak, mint például egy nagyon hosszú papír, rajta olvashatatlan japán szöveggel, térkép, különböző fegyverek, teaszertartáshoz használt tárgyak, valamint könyvek. Közülük számomra a legemlékezetesebb a 19. század első feléből származó holland-japán szótár volt. Hát, az is olyan, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni.

Ez van a földszinten, a fotókiállítás az emeleten van. Az, hogy fotókiállítás, meglepett, mert megálltam ott, hogy "Wabi Sabi" kiállítás, és úgy voltam vele, hogy ilyen hasonló tányérokat, egyéb tárgyakat fogunk látni a maga "tökéletlenségében", és abban látjuk meg a szépséget, ehelyett különböző japán illetve néhány európai fotóművész, japán wabi sabi stílusú fotóit lehetett megtekinteni. A képek érdekessége az volt, hogy sok esetben nehezen kivehető, hogy mit akart ábrázolni, ennek ellenére kifejező volt, kellemes érzés volt rájuk nézni, mert a színekben és az elrendezésben harmónia volt. Itt volt a kulcsa a kiállításnak. Nehezebben kivehető képek, de mégis lásd meg a tartalmukat. Ami nem is volt nehéz, mert lehetett érzékelni, hogy a művész mit akart azokkal a képekkel kifejezni. Úgyhogy zseniális volt a kiállítás, nem azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az minden igényt kielégített. Olyan kép is volt, amely amit ábrázolt (ezt ennél jobban nem tudtam kihozni...), az nem látszott teljes egészében. Emlékezetes volt számomra például az a páva, aminek csak a feje látszott, illetve mögötte a farkának egy része. Ez is olyan, hogy maga a kép tökéletlen abból a szempontból, hogy nem látszik a madár teljes egészében, de ahogy ott a képen volt látható, talán többet fejezett ki annál, mintha a pávát a maga teljességében láttuk volna.

Lényegében az egész kiállítás ennek jegyében volt. Az egyik teremben, ahol egy az színben festett (kékben) képek voltak, ott volt ismétlőben egy rövid videó a művésznőről, aki röviden elmesélte, hogy készülnek a képei. Szegény, annyira rosszul beszélt angolul, hogy jobban értettem a holland feliratot, mint amit mondott. Jobban jártunk volna, ha japánul beszél, és inkább a felirat van angolul (ha mindenképp azt akarják, hogy angol szöveg is legyen), mert meg merem kockáztatni, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek gondja volt a szövegének értésével. De mindez mit sem számít, mert a képei csodálatosak voltak. Ha jól vettem ki a lényeget (Tukeinon férje, Máté csinált néhány ilyen képet, ő magyarázta), hagyományos fényképezőgéppel megcsinálja a képet, aztán egy rostpapírt teljesen befest kékre, majd UV-fény alá teszi a kékre festett papírt, fölé a negatívot, és az UV-fény úgy faktítja meg a kéket, ahogy a negatívon vannak a színek. Nagyon érdekes, és látni az eredményt tényleg nagyon szép dolgokat lehet ebből kihozni.

Külön részlege volt a teaszertásról készült wabi sabi stílusú képeknek és az edényeknek. Itt volt egy furcsaság, mert folyamatosan lehetett valami hangot hallani, mintha valaki Kotón vagy Shimasenen (japán hangszerek) pengetett meg egy húrt. Tukeinonnal kerestük a hang forrását, de nem találtuk meg, mert mindig máshonnan szólt. Én azt is kerestem, hogy van-e bármi olyan kép, amelyik indokolja ezt a hangot, de nem találtam semmit. Úgyhogy nem találtuk okot arra, hogy miért szólt, de nem zavart.

És lényegében a végére is értünk. Még szétnéztünk a Múzeum boltban. Sok japán témájú könyv volt, illetve japán írók holland kiadású könyvei. Megtaláltam például Arikawa Hiro: Az utazó macska krónikája című könyv holland változatát, illetve Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból című könyv holland kiadását is. Illetve ott volna még Arikawa Hiro legújabb regénye is szintén hollandul, ami szintén macskás történet. Ezekből is venni fogok legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, az biztos! Konkrétan annyira tetszett a kiállítás, hogy elhatároztam, hogy minden egyes kiállítást meg fogok nézni a Japán múzeumban. Ahhoz képest, hogy Hollandiában mennyibe kerül egy belépő egy múzeumba, túlzottan szerényen mérik itt az árakat. Nagyon örülök annak, hogy Hollandiában is van egy erős japán képviselet. Hiszen nemcsak a japán múzeum van, hanem ott van az AnimeCon is, amit nagyon szeretnek a holland anime rajongók. Meg ha jobban szétnézek, biztos, hogy találok még japán képviseletet Hollandiában.

A múzeum boltban egyéb animés és videojátékos relikviák is voltak. Kétségtelenül a Game Boy formájú jegyzetfüzet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit Tukeinon meg is vett nekem. Nagyon hálás vagyok neki, külön kincsként fogom őrizni a videojátékos, animés relikviáim között. Nagyon tetszik, hogy a Game Boy kijelzőjét is megcsinálták, mintha a Super Mario Land-et indította volna be valaki játékra készen.

A végére mindnyájan éhesek lettünk, és mivel láttunk az alagsorban egy "koffie..." részt, azt gondoltuk, hogy ott egy büfé van. Lementünk megnézni, de csak a nagy semmit láttuk. Pontosabban asztal meg székek voltak. de semmi kávézó, illetve kiszolgálás nem volt. Ez egy kihagyott lehetőség, ahogy Tukeinon mondta, mert biztosan lenne igény egy büfére egy elkülönített részben. Amikor templomokban is voltam szétnézni, a többségében ott is volt egy elkerített rész, ahol büfé volt. A japán múzeumban ilyen nincs. Ellenben pihenni tényleg lehetett ott, mert voltak ott mangák, japán témájú magazinok és könyvek, amiket szabadon lehet olvasni. Manga kávézó... Álljak be ötletgyárosnak a japán múzeumba?

Miután indulásra készen voltunk, kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Maradjunk is Japánban, találtunk egy PokéBowl éttermet. Több ilyet is láttam Hollandiában és igazság szerint el se tudtam képzelni, hogy mi ez, de mint Nintendo-rajongó, aki szívesen játszik Pokémonnal is, nem tudtam nem a zsebszörnyekre asszociálni. Mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipróbáljam. Meg életemben először igyek Bubble Tea-t is.Tempurás PokéBowl-t ettem, mellé málnás Bubble Tea-t is. Isteni volt, hogy hagyattam ki eddig a Bubble Tea-t?

Végülis arról van szó, hogy Sushi rizsre tesznek zöldségeket, öntetet, illetve a megfelelő húst. Az szerencse volt, hogy nemcsak evőpálcikát hoztak, hanem villát is, mert volt benne hagyma is, és azt villával ettem, mert evőpálcikával csak a hagymát tudtam enni, és semmilyen módon nem szeretem a hagymát érezni a számban, mert aztán nehezen tudok megszabaulni tőle. Úgyhogy azt a részt villával, hogy a többi elnyomja a hagyma ízét. Itt meséltem nekik magamról, hogy mennek a mindennapjaim, merre voltam, illetve hogyan tervezem a jövőmet. Illetve beszélgettünk a botrányosra sikeredett nyári MondoCon-ról is, illetve pár animéről is. Ennek kapcsán beszélgettünk különböző Netflix sorozatokról. Elmondásuk szerint messze nem annyira rossz a Cowboy Bebop élőszereplős sorozat, mint ahogy sokan mondták, bár hozzátették, hogy ők maguk soha nem voltak igazán a sorozat rajongói, talán ezért sem érintette őket annyira érzékenyen a sorozatba beiktatott változtatások. Illetve ajánlottak még két holland sorozatot. Az egyik a Dirty Lines, ahol egy testvérpáros telefonszexvonalat működtetnek. A vállalkozás sikeres, de óriási bajjal is jár, és hogy ebből hogy jönnek ki? A másik az Ares, amely egy misztikus horror. Itt egy egyetemi hallgató lesz egy különleges közösség tagja, annak rejtelmeiről szól a sorozat. Ez rejti az izgalmat. Elmentettem mind a hármat a listámba, szerintem megnézem majd őket. De nem hiszem, hogy manapság, mert még a napi anime adagomat is csökkentettem a VB miatt.

Az étterem után sétáltunk a környéken. Tukeinonék is olyanok, hogy fényképeznek, ha találnak a szabadban egy jó kompozíciót vagy témát. Ennek fényében sétáltunk és beszélgettünk. Az egyik fő téma a Foci VB volt, és hogy milyen kiváló alkalom volt most meglátogatni a japán múzeumot, hiszen japánok bravúros győzelmet arattak a németek ellen. Fantasztikus játék volt, főleg annak fényében, hogy egyre több japán játékos játszik német és holland klubokban, ami utalás lehet arra, hogy fellendülőben van a japán foci. Nem mellesleg állítólag a japán csapat mezét a Blue Lock mangakája tervezte. Ez egy focis sportmanga, most megy belőle az anime, amit nézek is. Meglehetősen érdekes ez a Squid Game-féle koncepció, a baj az, hogy a rendszer egy hazugságra épül. Merthogy azért építették fel a 21. századi spártai rendszert, mert a japán csapat a 2018-as Labdarúgó Világbajnokságon csúfosan leszerepelt, ezért megreformálják a japán focit. Viszont ez így nem igaz, mert a japánok a nyolcaddöntőig jutottak, és soha egy VB-n nem szerepeltek ennél jobban. Ehhez képest úgy adják elő ezt a csúfos vereséget, mintha Japán a világbajnoki címek sorozatát tudhatja magáénak, ehhez képest 2018-ban a csoportkörből 0 ponttal estek volna ki. A koncepció nem rossz, de az alaptörténet borzalmasan sántít. Egyébként a németeknek lenne oka egy Blue Lock-féle rendszerre, hiszen, ha idén nem jutnak tovább, akkor ez lesz a sorozatban a második olyan VB, ahol már a csoportkörben kiesnek a németek, és ilyen velük még nem fordult elő. És ezt megélni több világbajnoki címmel a zsebükben...
Egyébként ma lement a japán meccs Costa Rica ellen, és ugyan megvolt bennem a gondolat, hogy nagyon szép volt a németek elleni győzelem, van esély Costa Rica ellen is, de azért nyugtával dicsérjük a napot. Sajnos bejött... Costa Rica ellen 1-0-lal vesztett a japán csapat. Azt volt rossz látni, hogy a kapunál annyit hezitáltak a japánok, hogy addigra többen is értek a Costa Rica-i csapatból. Felállítják a védelmüket, onnantól már bravúr kell, hogy betaláljanak a kapuba. Nem vagyok szakértő, csak casual nézek focit, de annyit már láttam, hogy meglássak dolgokat. Most már sajnos számolgatni kell, hogy juthatnak tovább a japánok. A németeknek biztos veszíteni kell a spanyolok ellen (amire van reális esély), illetve a németeknek meg kell nyerni a Costa Rica elleni meccset, és még akkor is Japánnak meg kell azt csinálni, hogy még ha ki is kapnak a spanyolok ellen (amire szintén van reális esély), akkor se nagy gólkülönbségel. Így lesz 9-3-3-3 pont az eredmény, és Japán gólkülönbséggel második lehet, így juthat tovább. Munkás lesz, az biztos.

De visszatérve a tegnapi napra, még elsétáltunk a CeX-be, ott szétnéztünk, majd felmentünk arra a kastélyra, melynek tetején elég jól belátható a város. Itt 2020 februárjában voltunk és most is csodálatosnak tartom, hogy ez van. Mivel láthatóan már sötétedett, ezért innen már hazaindultunk. Ők a kocsijukhoz mentek, én meg a vonathoz. Nekik is nagyon tetszett a kiállítás, ők is mást kaptak, mint amit vártak, de elnyerte a tetszésüket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő kiállításra is együtt megyünk. Elbúcsúztunk egymástól, én mentem a vonathoz. Nagyon jó volt ez a nap, örülök, hogy így összejött.

A vonat 17.53-kor indult, és persze a visszaút is tovább tartott, mint szokott. A visszafele úton a Ready Player Two könyvet olvastam. Ez is olyan mű, amely megítélésem szerint lényegesen jobb, mint amilyenek az átlagértékelések. Én nagyon élvezem és van annyira izgalmas, mint az első könyv. Meg tetszettek az utalások is retro kultúrából, bár a döntő többségükkel nem tudok azonosulni, mert főleg a '80-as évek filmjeiből idéz, amikkel igencsak hadilábon állok. Keveset láttam közülük. De ez nekem nem von le semmit a könyv élvezeti értékéből. Utrecht-nél most is kellett várni egy kicsit, de aztán kb. 8 perc alatt eljutott Driebergen-Zeist állomásig, ahonnan busz vitt a végállomásomig. Nagyon sokan vártunk a buszra, több buszt is útnak állítottak. Az tetszett, hogy az alapján választották szét az utasokat, hogy az egyik buszra azok szálljanak fel, akik Ede-Wageningen állomásig mennek, a másikra meg azok, akik Arnhemig. Így gondolom, az a busz, amelyik Arnhemig ment, az meg se állt a végállomásig. Én persze csak Ede-Wageningen állomásig mentem. A buszon a Fuuka 6. részét néztem meg, hogy szabadulnék már meg ettől a sorozattól. Bár az volt az érdekes, hogy ahogy néztem a mellettem ülő utasra, ő a telefonján meg a Hunter x Hunter egyik epizódját nézte. Na mondom magamban, egyikünk nagyobb borzalmat néz, mint a másikunk. A busz rendben eljutott Ede-Wageningen-ig, innen még kb. 35 perc biciklivel haza. Feltöltött ez a nap, remélhetőleg lesz még ilyenkre alkalom.

A képeket meg megosztanám itt.

• SieboldHuis - Japán múzeum
• Leiden (a többi régebbi képekkel itt vannak az újak is)