Úgy döntöttem, hogy megírom részletesebben, hogy mire jutottam magamban, miben látom a sorozatos sikertelenségek okát, amitől olyan nehezen tudok szabadulni. Lesznek utalások személyekre, de nem fogok senkit megemlíteni név szerint. Egyrészt a történet szempontjából irrelevánsak, másrészt, problémás lehet nekik, ha említésre kerülnek. Ezért igyekszek úgy írni róluk, hogy ne lehessenek beazonosíthatók. Ha eljut hozzájuk és felismerik magukat, az maradjon az ő titkuk.
A helyzet ugyanis az, hogy a múlt hét elején jutott eszembe, hogy az önállósodásra való igényem valójában nagyon régi, még 2006-ból gyökerezik. A sztori ott kezdődik, hogy 2005 decemberében kötötték be hozzánk az internetet. Már előtte is használtam komolyabban, de igazán csak akkor, amikortól otthon is elérhető lett az internet. Ekkor kezdtem el komolyabban jelen lenni fórumokon, használtam az MSN Messengert. Ekkor még csak magyar fórumokra voltam regisztrálva, ezért magyar barátokra tettem szert. Többekkel komolyabb barátságot kötöttem, az egyiküknek köszönhetően volt lehetőségem akkor először felutazni Budapestre, ugyanis megbeszéltük, hogy átmegyek hozzájuk, beszélgetünk, játszunk, jól érezzük magunkat.
Ez a bizonyos 2006. július 14-i nap több szempontból is vízválasztó volt az életemben. Egyrészt ekkortól kezdtem el sűrűn feljárni Pestre. Ezelőtt ilyen 2-3-5 évente voltam egyszer, ha valamilyen nagy esemény volt. De ettől a naptól kezdve jöttek a baráti, közösségi összejövetelek, és olyan szinten nyílt ki számomra a világ, hogy az valami elképesztő. Ekkor éreztem meg életemben először Budapest erejét, hogy mennyivel másabb, mint bármelyik másik város Magyarországon. Hogy annyi lehetőség van, sokféle ember él, rengeteg helyre el lehet menni. Ez a fajta változatosság, ez az újdonság teljességgel lenyűgözött. Másrészt ennek a srácnak, akihez eljutottam, a lakókörnyezetét csodálatosan gyönyörűnek tartottam. A külvárosban lakott, egy új építésű házban, és maga a ház is nagyon tetszett, hogy teljesen szép és modern benne minden. A másik, ami rettenetesen tetszett benne, hogy kinéztem az ablakon és szinte kilométerekre elláttam. Én ilyet korábban nem tapasztaltam, ott nekem olyan szintű szabadságérzetem volt, mint talán soha előtte nem. És ez a kettő együtt hatalmas inspirációt adott arra, hogy önállósodjak, megvalósítsam magamnak ezt a jövőben. Budapestre akartam költözni, nekem ez lett az amerikai álmom. Bennem ugyanis egy furcsa kettősség van, mert egyrészt szeretem a nyüzsgést, meg a pörgést körülöttem. Az ha napközben megvan, az nagyon tud éltetni. Másrészt rettenetesen szeretem a nyugalmat, és azt akarom, hogy a lakóhelyem békés, nyugodt legyen. És végülis abban a lakókörnyezetben oly módon találtam meg a számításomat, hogy teljesen falusias volt a közeg: Autók alig jártak, a madarak éneke melengette a szívem, ugyanakkor felszállok a közeli buszra, és 20 perc alatt bent vagyok a városban.
Mindezek fényében következetesen tervezgettem is a jövőmet. Emlékszem, már 2007-től kértem a különböző hírleveleket Budapesten kiadó albérletekről, munkalehetőségekről. Csakhogy a helyzet az, hogy csak 2010-ben költözhettem ki Budapestre. Ez a 3-4 év meg elegendő idő ahhoz, hogy komoly változás álljon be, mint ahogy az jelen esetben is megtörtént. 2009-ben szerelmes lettem, de annyira, hogy életem második nagy szerelmét éltem meg akkor. És ez minden egyes jövőbeni tervemet felülírta. Az anyagi jellegű álmok egy az egyben törlődtek az elmémből, és már csak azért akartam Pesten élni, hogy vele lehessek, ha összejön a kapcsolat, együtt éljünk. Tehát az anyagi jellegű álmok helyét átvette a szerelem, az érzelmi biztonság iránti hatalmas vágy. Ez viszont azt hozta magával, hogy amikor Pestre költözhettem, ugyan volt lehetőségem dolgozni, de nagyon nehezen bírtam. Kiderült számomra, hogy azért, mert a munkahelyeken is kerestem valamiféle érzelmi biztonságot, amit a szerelemben kerestem, de az akkor nem adatott meg. A munkahelyi dolgokat egy darabig viseltem, mert tényleg olyan mértékű szerelmet éreztem, mint amit a Disney klasszikusok ábrázolnak. Hogy ha vannak is problémák, mire összejönnek, de a végére boldogan éltek, míg meg nem haltak. Érdekes belegondolni abba, hogy sokan elemezték a mai fiatal generáció irreális viszonyulását a szerelemhez, amit elméletek szerint a romantikus filmek és a szerelmes dalok adják meg. Nálam pont egy irreális, nem megvalósuló szerelem adta meg ezt a tökéletesen boldog jövőképet, amire a filmek és a dalok csak ráerősítettek. De valójában ugyanabban a csapdában éltem hosszú-hosszú éveken át, mint azok, akik elhiszik a Hollywood-i filmek által ábrázolt valóságot.
A másik érdekes dolog, amire rájöttem magam kapcsán, hogy már az én generációmra is azt mondják, kevés munkával akar nagyot mászni a ranglétrán, és a lehető leghamarabb vezetői pozícióban lenni. Én is ugyanebben voltam, csak érzelmi szempontból. Mert nem adtam alább, ezért senkit nem láttam meg, aki átvehette volna a helyét. Azért is ragaszkodtam hozzá ennyire, mert azt gondoltam, hogy a gyerekkori nehézségek után vele akar kárpótolni az élet, csak még nem jött el az ideje, várni kell. És én készséggel vártam. Persze, csináltam a magam dolgát, tehát komolyan kevesen tudtak arról, hogy mi játszódik le bennem. De évek kellettek, mire ténylegesen rájöttem arra, hogy hiába várok. Persze, egy páran mondták, hogy felejtsem el, mert reménytelen, de igazából a mai napig nem bántam meg, hogy nem hallgattam rájuk. Egyrészt, úgy gondolom, hogy ezt az utat magamnak kellett végigjárni. Talán attól égett ennyire belém ez az időszak, hogy magamtól jöttem rá végül, hogy ebből nem lehet semmi. Másrészt, volt egy-két olyan ember, akit meg se kérdeztem, de ők maguk eldöntötték, hogy megmondják nekem a tutit. Ezek az önjelölt segítők nagyon rányomták a bélyegét arra, hogy hogyan viszonyuljak a megmondóemberekhez. Azt a részét bánom egyébként, hogy annyira nagyon sokáig tartott, azt viszont nem, hogy a magam útját jártam, mert nekem a személyes tapasztalat sokszor többet számít, mint mások intő szava.
De a lényeg most azon van, hogy semmilyen jellegű anyagi álmom nem volt, amiért harcolhattam volna, amiért megérte volna kiállni a nehézségeket. Az érzelmi jellegű álmaim irreálisak voltak, anyagi jellegű semmilyen nem volt. Ez is azt hozta magával, hogy megviseltek, kis túlzással traumatizáltak a nehézségek a munkahelyeken, és valójában sokáig féltem dolgozni.
Óriási megkönnyebbülést okozott az, hogy ez így összeállt bennem és rájöttem dolgokra. Nyíltan kimondani, hogy hibáztam, és bánok bizonyos döntéseket. Nekem ez azért hozott megkönnyebbülést, mert ezek a gondolatok, érzések valójában mindig is ott motoszkáltak bennem, de el voltak nyomva. És most, hogy a felszínre törtek, ez iszonyatosan felszabadító érzés. Már ettől önmagában úgy érzem, hogy sokkal inkább agilis vagyok a munkára. És ha még lerendezek magamban még néhámy dolgot, összeállítok a fejemben egy részletes tervet a jövőre nézve, akkor még jobb lesz. Meggyőződésem, hogy ha van anyagi jellegű tervem, akkor sokkal könnyebb lesz viselni a nehézségeket. Erre a múlt hét közepe is ráerősített, ugyanis visszamentem arra a környékre, ahonnan elindult ez az egész budapesti álmom, és ugyanazok a kellemes érzések jártak át, mint 15 éve. Nagyon jó volt újra sétálni ott egyet. Ez visszaadta a régi értelmét az életemnek, határozottan azt érzem, hogy visszakerültem a jó útra. Úgy érzem, hogy ez nagy segítség lesz abban, hogy tudjak munkahelyeken teljesíteni, mert újra van távlati tervem. Csak ez már nem Budapestre szól, hanem Hollandiára. És ha párkapcsolat terén is lejjebb adok az igényeimből (ami nem azt jelenti, hogy mindent feladni), akkor újabb komoly lépést tettem azért, hogy egyenesbe jöjjön az életem.
Most értettem meg igazán, hogy mennyire fontos az anyagi és érzelmi jellegű terveket egyensúlyba hozni. Mind a kettőre szükség van, de mind a kettőt kordában kell tartani, mert ez is egy eleme a kiegyensúlyozott életnek. Ezért fogok küzdeni a jövőben.