2021. február 7., vasárnap

Tanulás holland egyetemen - 1. rész

Hát, őszintén nagyon remélem, hogy egy hosszú sorozatot kezdek most el. Mindenesetre ez az előfutára a jövőmnek, a nagy váltásnak, amikortól semmi nem lesz olyan, mint eddig volt, de minden esély megvan arra, hogy jobb legyen, mint eddig bármikor is volt az életemben. Egyáltalán nem túlzás titokzatosan fogalmazni. A lényeg: Holnap indítják az Erasmus pályázatot, de én már a héten elkezdtem összeállítani a szükséges dokumentumokat, hogy a lehető leghamarabb be tudjam adni a jelentkezésemet.

Akár már hétfőn. Amiről biztosan tudom, hogy szükség lesz, az egy önéletrajz és egy motivációs levél. Magyar és az adott külföldi nyelven, melyen tanulni fogunk az egyetemen. Én végül három nyelven írtam meg: Magyarul, angolul és hollandul. Magyarul csak ki kellett gondolnom, hogy miért vagyok motivált abban, hogy Hollandiában tanuljak, aztán ezt lefordítani angolra és hollandra. Az angol fordítás eléggé nehezen ment. Elég jól tudok angolul, elbeszélgetek külföldi ismerősökkal, barátokkal, de nagyon ritkán látok hivatalos írást, így nehéz volt a motivációs levelet átírni angolra. Ami a legfurcsább: Az elöljáró szavak okozták a legnagyobb nehézséget. Mondjuk akármilyen nyelvről van szó, én és az elöljáró szavak esküdt ellenségek vagyunk. Konkrétan németből hamarabb megtanultam a kötőszavak utáni helyes szórendet az összetett mondatok esetében, mint az elöljáró szavak helyes használatát, különösen ha vonzatos igékről van szó. De végül az angol ha nehezen is, de összejött. Ami érdekes volt számomra, hogy a holland fordítás jobban ment. Nyilván a magam alapfokú tudásával még nem rázok ki a kisujjamból hivatalos írást, kértem online szótár és fordítóprogram segítségét, de mégis jobban ment. Nyilván nem az volt, hogy egy az egyben bemásoltam a lefordított mondatokat, hanem azt alaposan átnéztem, és még én is találtam bennük hibákat, amiket javítottam. De az volt az érzésem, hogy jobban flowban vagyok a holland nyelvvel, mint az angollal.

Persze emberi segítséget is igénybevettem a fordításhoz. Az angol változathoz a nővérem segítségét kértem, végülis már 20 éve lakik Angliában, gond nélkül ki tudná javítani a hibákat. Végül egy angol tanár ismerősének küldte el és ő javította a hibákat. Elsőre amikor ránéztem a javított változatra, és láttam a sok áthúzást és megyjegyzést, na mondtam magamban, ennyit ér az angol tudásom, minek is csinálom ezt az egészet? Aztán, ahogy jobban átnéztem, annyira mégsem rossz, de látszott, hogy nincs jártasságom hivatalos szöveg írásában. Egy-két javított mondat annyira szép volt, hogy ha csak én fele ilyet tudnék kreálni, igazán elégedett lennék magammal. Hátha sikerülni fog ilyen is a későbbre.

A holland változathoz két barátom segítségét kértem. Végül abba is sok javítást eszközöltünk, de elsősorban stilisztikailag egyszerűsítettünk a szövegen. Nagyjából mindkettejük konklúziója az volt, hogy néhány elgépelési és nyelvtani hibától eltekintve ez a szöveg túl jó a jelen szintemhez képest. Értettem, hogy mire gondolnak. Tudják ők is, hogy ennyire még nem tudok hollandul, mint ahogy ezt összehoztam. Majdnem 3 óra telt el, mire kész lettünk vele. Az volt a legérdekesebb, amikor én sem tudtam, hogy mit akartam ott írni. Néha túlzottan szofisztikáltan fogalmazok magyarul, a fordítóprogram meg hülyén hozza át az adott mondatot (tényleg sokat javítottam a kiadott szövegen), és akkor elővenni a meglévő holland nyelvtudásomat, amit meg nem tudok, azt vagy a németből következtettem ki, vagy szótárból néztem ki az adott szót, amit furcsának tartottam. Ebből hoztam ki magam az első változatot, amit nevezzünk vázlatnak. Az volt a baj néhány mondatnál, hogy annyira bonyolultan írtam le magyarul, hogy már amiatt volt értelmetlen. Komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy írjam át, hogy egyszerűsítsem, hogy legyen értelme is. Aztán azt írtuk át hollandra. Végül meglett. Egyébként megmaradt bennem néhány új szó, ahogy miközben írtam, majd javítottuk a holland movitációs levelet, így új értelmet nyert a belé fektetett munka.

Alapvetően két célom volt azzal, hogy hollandul is meglegyen. Egyrészt a szándékom komolyságát akartam ezzel jelezni, másrészt meg ha lesz olyan óra Hollandiában, ami hollandul lesz megtartva, akkor ne legyen probléma. Márpedig lehet, hogy szükség lesz rá. Három egyetemet ajánlottak ahogy rákérdeztem, hogy hova érdemes menni tanulni: A Leideni egyetemet, az Utrechti egyetemet és a Groningeni egyetemet. Illetve plusz két belga egyetemet, de Belgium nálam nem játszik. A lényeg az, hogy a múltbéli tapasztalataim szerint fognak kérni tantárgytervet, hogy miket tervezek a megjelölt egyetemeken tanulni. Ki lehet keresni a tantárgyakat az egyetemek weboldaláról, úgyhogy nem kérnek lehetetlent. A Leideni egyetem teljesen rendben van. A weboldalon találtam olyan angol nyelven is tanított tárgyakat, melyeknek hasznát veszem az itteni tanulmányaim kapcsán. Az Utrechti egyetem oldalán viszont csak hollandul találtam "Nederlandse taal en cultuur" szakot, és azon belül sem találtam sok olyan tantárgyat, ami fontos lenne az egyetem szempontjából. Megjegyzem, én magam tanulnám azokat, kifejezetten érdekesnek tartom. De az is szempont, hogy az itteni egyetemet tényleg befejezzem három év alatt. A legfurcsább, hogy hollandul volt meghirdetve a "Nederlands als vreemde taal". Teljesen jó a szóválasztás, tényleg "vreemd", hogy hollandul hirdetnek meg holland, mint idegen nyelv tárgyat. A Groningeni egyetem weboldalán van holland nyelvoktatás angolul, de ott meg nem tudtam kihalászni részletes tantárgytervezetet. Azt hiszem, még szükségem lesz segítségre, ha tényleg kérnek tantárgytervezetet. A legérdekesebb tantárgyat a Leideni egyetemen találtam: "Obstacles in Learning Dutch as a Second Language". Ezt kurvaisten, hogy fel fogom venni, ha bejutok ide.

Első körben ennyi. Hálás köszönetem Humbbynak és KaiGRT-nek a holland segítségért. A könnyeimmel küszködök boldogságomban, ha eszembe jut, hogy ilyen értékes emberek vannak a baráti körömben.

Néhány INFJ-s meme

Tegnap este találtam az Instagramon néhány INFJ-s profilt, ahol különböző, a személyiséghez kötődő meme-eket osztanak meg. Van közülük jó néhány, amelynél olyan érzésem volt, mintha engem akartak volna kifigurázni. De igazából jó érzés volt, mosolyogtam rajtuk. Ezekből szeretnék néhányat megosztani, magával az Instagram posttal együtt, és írok is hozzájuk magyarázatot. Csak az instagram postok miatt ez egy nagyon hosszú blogpost lesz.

Kezdjük is rögtön azzal, amelyik jól érzékelteti, hogy mi az, ami számít igazán.

Egyszerű a képlet: Nem az számít, hogy hányan vannak egy közösségben, hanem hogy hányan vannak igazán jelen? Ezért becsülöm jobban a kisebb közösséget, de minőségi időt töltünk együtt. És ugyanez a másik véglet: Sokkal jobban érzem a magányt, amikor sok ember van körülöttem, de senkit nem ismerek közülük, és nem is tudok velük mit kezdeni.

A következő meme is a közösséggel kapcsolatos problémákat illusztrálja.

Ez a szocializálódási igényt reprezentálja. A "félreértett" jelző pedig egyáltalán nem túlzás. Mivel az INFJ a legritkább személyiségtípus, ezért egyedinek számít a gondolkodásmódom és viselkedésem, amit sokan nem értenek. De mivel alapvetően szeretek közösségekbe járni, ezért szeretném megmutatni, hogy ki vagyok. De ha tapasztalok valamit, ami miatt rossz érzésem van, akkor tényleg visszavonulót fújok, és van úgy, hogy napokig nem adok hírt magamról.

A következő jól reprezentálja, hogy mennyi gondolat van a fejemben, amikor emberekkel vagyok együtt.

Ezek a gondolatok teljességgel kontrollálatlanul jönnek elő. Valósággal lerohannak, ha elkezdek valakivel beszélgetni, teljesen mindegy, hogy milyen a kapcsolatunk. Ezért is van az, hogy nem vagyok annyira beszédes közösségben, sokkal inkább a háttérből figyelem az eseményeket és matematikus szintjén elemzem magamban a látottakat, hallottakat. Többek között ez az oka annak, hogy elég hamar túltelítődök emberekkel, és akkor szükségem van arra, hogy egyedül legyek, mert így töltődök fel. Még akkor is, ha a szerelmemmel vagyok együtt.

De ha már szerelem, akkor ez itt...

Sok embernél látom azt, hogy megteszik a fentebb illusztrált lépcsőfokokat amikor találkoznak valakivel, még akkor is, ha első pillanatra szimpatikussá válik az illető. Nálam meg nem egyszer fordult elő az, amit a meme mutat. És itt szó nincs a romantikus komédiák és a szerelmes dalok hatásairól. Ez a “gondolattengernek”, a megérzéseknek, és az érzelmeknek egy sajátságos elegye. Tehát amikor meglátok egy bizonyos személyt aki nemcsak gondolatokat, meg pozitív érzéseket ébreszt bennem, amiket ráadásul szélsőségesen élek meg, de rájönnek még a megérzések is, akkor én ott tényleg olyat élek meg, amiket a Disney klasszikusokban lehet látni. Ha az adott személynél úgymond minden “stimmel”, abba nemhogy azonnal beleszeretek, de pár percre rá már a házasság és az együttélés minden gondolata áraszt el, ráadásul úgy, hogy a nehézségeket is jól kezeljük. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy nagyon szerelmes tudok lenni.

De ami bezavar ebbe a dologba, az "J", vagyis az ítélet, ami miatt nagyon nehezen változik meg a véleményem egy emberről, ezáltal az érzelmi viszonyulásom is hozzá. Ezt erősíti az "N" is, vagyis a megérzés, ami igazából reményt gerjeszt, mert valamiért a megérzések azt súgják, hogy "szeressek belé". Emiatt tudok nehezen elengedni embereket érzelmileg, és ezért van az, hogy az INFJ-sekre jellemző leginkább az egyoldalú szerelem, amibe sokáig benne maradnak. Erre mondja egy "külsős" sokszor negatív fennhanggal, hogy nem a másikba szerelmes, hanem a szerelem érzésébe. Tekinthetjük így is, de nemrég jöttem arra rá, hogy ez egyáltalán nem baj. Ez valójában a lelki szerelmes állapota, és milyen jó, hogy pont most volt filozófia tantárgy. Első órán Platón volt a téma, akinek egyik híres mondása így szól:

A testi szerelmesek gyümölcse a gyermek, a lelki szerelmesek gyümölcse az erény.

Miről is van itt szó? Aki lelki módon szerelmes és reménykedik, az hihetetlen módon inspirálva érzi magát arra, hogy fejlessze saját magát, hiszen hiszi még, hogy megtörténhet a csoda. Addig is, amíg nincsenek együtt, addig is fejlődik, ami által lehet, hogy elérheti a másik félnél, hogy jó irányban változzon a véleménye róla. Többek között ezért mondják plátói szerelemnek az egyoldalú szerelmet. És azt gondolom, hogy amíg magában reménykedik, és nem támadja le folyamatosan a másik felet, addig ezzel nemhogy nincs gond, de jót is tesz magával. A "letámadás" meg legkevésbé az INFJ-sekre jellemző. Hiszen ők azok, akik megérzik, hogy a másik hogy érezheti magát mellette, és képesek hátrább állni, ha érzik, hogy nincsenek rendben a dolgok. És akkor a háttérből figyelik a eseményeket. Ha pedig túl sokáig nem történik semmi, akkor lassú folyamatban megtörténik az érzelmi elengedés. Én például megtanultam azt, hogy szabad érzelmileg kötődni valakihez, de mindig nyitott szemmel járok, és ha adódik új lehetőség, amiből még akár lehet is valami és tényleg látszik, hogy az előzőre nincs értelme várni, akkor továbblépek.

A következő nagyon jól mutatja, hogy mi az ítélkezés jelentősége.

Elsőre ellentmondásosnak tűnik, és sokan el is ítélik a "Forgiven, not Forgotten" (ha már az előző post a The Corrs első albumáról szólt...) gondolkodást, pedig itt valójában arról van szó, hogy az indulat elmúlik, de az érzés nem. Nemrég olvastam az úgynevezett "door slam"-ről, ami az INFJ-sekre nagyon jellemző. Ez egy pszichológiában használt kifejezés, az a lényeg, hogy ha valaki rosszat tesz a másik személlyel (jelen esetben egy INFJ-ssel), arra rácsapja az ajtót és nincs többé bejárás az INFJ-s életébe. És a "nincs többé" kifejezést lehet szó szerint is venni. Nálam is vannak olyan emberek 10 sőt akár 20 év távlatából is, hogy persze, nem haragszok rájuk, de az életben ne lássam őket többet. Nyilván tudom, hogy ezt például munkahelyen nem lehet megcsinálni, ott az van, hogy persze, munkatársak vagyunk, olykor együtt kell dolgoznunk, de szorítkozzunk a lényegre, aztán hagyjuk egymást békén.

A következő egoistának fog tűnni, de ez is az INFJ része.

Ez is a megérzésekről szól. Mivel az INFJ-seknél az "N" rész (intuition) különsen erős, ezért nagyon korán megérzik azt, ha valakivel valami nagyon nincs rendben. És ezt a többiek ugyan később veszik észre, de ha megtörténik, azt ugyan lehet egoizmusnak hívni, hogy ez az "én megmondtam!" tipikus esete, és ezért van bennem jó érzés. De ez arról is szól, hogy ha mondjuk van egy adott közösségben egy olyan személy, aki miatt nem éreztem magam oda valónak, mert volt benne valami olyan, ami miatt hátráltatva éreztem magam, hogy a csapat tagja legyek, akkor azáltal érzem magam jobban a közösség részének, ha az a bizonyos "problémás" személy legalább a háttérbe szorul, de még inkább, ha kiszorul a csoportból. Lehet azt mondani erre, talán joggal is, hogy nincs ok erre büszkének lenni, de sajnos ez velejárója, mert velem is előfordult, hogy szerettem volna egy közösség tagja lenni, de ez valaki miatt nem ment és csak akkortól sikerült, ahogy ő kiszorult onnan. Ez sajnos így van.

A következő post az INTJ-sek és az INFJ-sek pszichológusi képességeit hasonlítja össze.

Az INTJ-sek is rendelkeznek olyan jó megérzéssel, mint az INFJ-sek, de az az egy betű különbség jelentős. T = Thinking, F = Feeling. Tehát a lényeg az, hogy az INTJ-sek általában akkor hoznak jó döntéseket, ha az eszükre hallgatnak, az INFJ-sek pedig akkor, ha a szívükre. És a kettő egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, sőt, mivel valójában hasonló a személyiségük, ezért ha kölcsönösen alkalmazkodnak egymáshoz, akkor barátként is nagyon jól ki tudják egészíteni egymást. A holland barátom, Humbby, akit már itt is megemlítettem többször, ő például INTJ-s, és azért értjük meg egymást annyira jól, mert sok mindenben hasonlítunk, de a különbségek miatt másképp látunk rá a dolgokra. De ezt nemcsak hogy tiszteljük egymásban és el is fogadjuk, hanem nem egyszer fordult elő, hogy megvitatva dolgokat, más-más perspektívából világítottuk meg, és ebből nagyon jó beszélgetések kerekedtek ki.

Végezetül pedig egy összefoglalást mutatnék a tipikus INFJ-s személyiségjegyekről.

Nos, hát ennyi lenne.

2021. február 6., szombat

The Corrs: Forgiven, Not Forgotten

Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.

Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.

  1. Erin Shore (Traditional Intro)
  2. Forgiven Not Forgotten
  3. Heaven Knows
  4. Along With The Girls
  5. Someday
  6. Runaway
  7. The Right Time
  8. The Minstrel Boy
  9. Toss The Feathers
  10. Love To Love You
  11. Secret Life
  12. Carraroe Jig
  13. Closer
  14. Leave Me Alone
  15. Erin Shore

Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.

Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.

És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.

Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.

83%

The Corrs: Forgiven, not Forgotten CD

Újabb The Corrs CD tért vissza a gyűjteményembe, méghozzá a debütáló albumuk. Ennek külön örülök, mert nagyon szeretem ezt az albumot. Továbbra is azt gondolom, hogy egy ígéretes karriert vezetett be ez az album. Nagyon jó dalokat írták és szeretem, hogy élő hangszerekkel játszották fel azokat. Ezen az albumon igazából csak egy olyan dal van, amit annyira nem szeretek, ez pedig a Runaway. Ez az a dal ezen az albumon, melynek olyan kusza a szövege. Igazából átérzem, hogy miről van szó, de nem az én érzésvilágom. Az énekkel is úgy vagyok, hogy szépen el van énekelve, van munka a dalban, de nem engem szólít meg. Ezt leszámítva a Forgiven, Not Forgotten egy kiváló album. A címadó dal az, ami igazán megszólít érzelmileg és nagyon át tudom érezni. Illetve a Closer az, ami közel áll hozzám (ha már ez a címe), illetve izgalmasnak tartom még a Someday és a Leave Me Alone dalokat is. Az instrumentális dalok közül pedig a Toss the Feathers a nagy kedvenc. De ennyi legyen is elég, majd írok az albumról részletesen is.

Egyébként a bolhapiacon vettem, ugyanattól az eladótól, akitől az In Blue CD-t is vettem. És ez is teljesen jó állapotban van, a borító nagyon jól néz ki, a lemez is szinte teljesen karcmentes. Úgyhogy elégedett vagyok vele, számíthat rám a jövőben is. Eddig hat The Corrs CD-m van, tehát az újakkal együtt hiányzik még hét. Csak hogy az istenbe találom a kazettákat annyira nehezen. Kellenek azok is a gyűjteménybe.

Egyébként tetszenek a borítón a képek.

2021. február 4., csütörtök

101 Kiskutya és 102 Kiskutya DVD-k

Ma megérkezett a Vaterás rendelésem, az élőszereplős 101 Kiskutya és 102 Kiskutya DVD-k. Az utóbbi időkben jónéhányszor megnéztem mindkét filmet, és nem titkoltan többek között azért, mert mindkettőn rajta van a holland szinkron és felirat. Nem lelkesedve arról, hogy mindkét DVD első kiadású, és hát az InterCom sokkal igényesebb kiadásokat készített a Disney DVD-kből.

Persze, nem lehet hibáztatni a Pro Videót sem, mert ők is csak abból főznek, ami van. Ők már más kiadást kapnak feldolgozásra. Régebben nagyobb volt a kereslet a DVD-kre, ezért a kiadásokra, a borítóra is nagyobb figyelmet fordítottak. Hogy mekkora a különbség, az az alábbi képeken látszik csak igazán, főleg a harmadik képen.

Fogom majd váltogatni a nyelveket, így többször is meg fogom nézni a filmeket. De igazából most is csak azt tudom mondani, hogy csak Szörnyella miatt nézhető a film. Mondjuk az 1961-es rajzfilmben is ő dominál, nem véletlen, hogy ő van legtöbb helyen a képeken. De többi emberi karakter egyáltalán nem alkot emlékezeteset. Ami az állatokat illeti... Az vitán felül áll, hogy teljesen irreális, ahogy viselkednek. Ha létezik is valamilyen kommunikáció az állatok között, biztos, hogy nem ilyen szinten, mint ahogy a filmben bemutatták. És bíztam is különben abban, hogy az extrákban képet kapunk arról, hogy pontosan hogyan oldották meg a kutyák mozgását, de rendkívül szegényes az extrák kínálata DVD-n. Az a 2 kb. 3-4 perces werkfilm, ami semmilyen formában nem alkalmas arra, hogy bemutassa a film készítésének hátterét. Kíváncsi lettem volna arra, hogyan valósították meg az állatok között a már szinte emberi szintű kommunikációt, de ez tökéletesen kimaradt.

Egyébként meg ezt a filmet csak gyermeki lélekkel lehet oldottan nézni. Nem szabad egy percre sem komolyan venni, hogy az állatok ennyire intelligensen viselkednek a filmben és azon elgondolkodni, hogy ezt mégis hogy találták ki. A film egyértelműen gyerekeknek szól. 10 éves voltam, amikor ment a mozikban, láttam is annak idején, és ma is vissza tudom idézni, hogy nagyon kedves filmnek tartottam. Ez a film csak úgy élvezhető, ha felnőtt fejjel is az akkori 10 éves gyereklelkemmel nézem. Tekintve, hogy most is szívesen nézem, ez sikerül. Sőt, most Szörnyella DeFrász, vagyis Glenn Close színészi játékát még jobban szeretem. Az mondjuk sajátságos érzetet ad a filmnek, hogy mindig a gonosznak szurkolok. Nagyon aranyosak a kiskutyák, szeretem őket, sőt a mai napig könnyeket ejtek, ahogy a kis Lucky életre kel Roger kezében, de csak ismételni tudom magam, hogy annyira erős Szörnyella jelenléte a filmben, és azért, mert nem kell őt komolyan venni, inkább komikusnak hat a szerepe. Ezért tudok mai napig sokat nevetni rajta. Mondjuk ez talán külsősként üt ennyire, de amikor ráordít Alonsóra:

VEGYE ÁT A RAJZOT ANITÁTÓL ÉS HOZZA IDE NEKEM!!! NEHEZÉRE ESIK???

Ezt valahányszor látom / hallom, mindig könnyezek a nevetéstől. Bár az biztos, hogy ez élőben azért komolyan ijesztő lenne. De ahogy visszagondolok a rajzfilm változatra, Szörnyella már ott is olyan volt, hogy lehetett érzékelni, hogy ott sem kell őt komolyan venni. Ugyanezt hozták át a filmbe is és ha a klasszikusra alapozunk, akkor kiválóan. Tehát igazából ez is olyan film, amit a helyén kell kezelni, és akkor élvezhető. Természetesen szó nincs arról, hogy 10 pontot érdemelne, főleg ha azt is beveszem, hogy a kis család, főleg a házvezetőnő, Nanny mennyire idegesítő. Továbbra sem bírom azt a tökéletes álomvilágban élő idős nő szerepét, amit megjelenít. Minden egyes pillanatban annyira boldog, mintha egyenesen a mennyországból szállt volna le. Roger és Anita meg akkor szerepelt le nálam, amikor Anita már majdnem a végén jön arra rá, hogy na vajon ki lophatta el a kiskutyákat, és milyen szándékkal? Na vajon? Ez az a dolog, amit sehogy nem tudok elfogadni, és semmilyen történetvezetés nem magyaráz meg. Tehát, amikor teljesen nyilvánvaló Szörnyella gonoszsága. Ott látta, ott ordízott előtte, ott rajzolgatta önelégülten, gonosz vigyorral az arcán a pöttyös szörmebundát... Ez az, amit sehogy sem tudok elfogadni, minden más szerethető.

Még néhány kép a 101 Kiskutya videokazetta és DVD kiadásáról.

A videokazetta régóta megvan, ehhez jött a DVD ma. Egyébként néztem, hogy megjelent-e valaha Blu-rayen, de meglepetten konstatáltam, hogy soha, sehol nem jelent meg a fim Blu-rayen. Így a film igazából egy módon nézhető meg Full HD-ben: nCore-ról letöltve, ott a magasabb bitrátájút szedtem le. Mindkét film 10-10 GB, ha megint lesz majd egy kis pénzem, veszek egy 32 GB-ot Pen Drive-ot, és az lesz a Blu-raye a két filmnek. A két DVD-t meg feltettem a gépemre, kiszedem belőlük a holland szinkront és feliratot, és ráteszem azokat is a Pen Drive-ra, így a németalföldi nyelven is nézhető lesz Full HD-ben.

Újabb JAM Project dalok az utóbbi időkből

Külön szeretnék még néhány JAM Project dal bemutatni, amiket manapság hallgatok. Méghozzá azért külön, mert négyből három egy albumról származik, de a negyedik is szorosan kötődik a többi háromhoz. 2016-ban és 2017-ben két stúdióalbumot jelentett meg az együttes, az AREA Z-et és a TOKYO DIVE-ot. Nem is kérdés, hogy melyik tetszik jobban, egyértelműen a TOKYO DIVE. Több az emlékezetes dal ezen az albumon. Bár egyébként az AREA Z is jó abból a szempontból, hogy az album fő témája a NAWABARI ~Haitoku no Scenario~ más stílusban íródott, mint az előző albumok fő témáját képző dalok. Ezzel mintha jelezték volna, hogy már kifogytak a jól megszokott "We will never die" vagy "No, we never give the dream!" jellegű dalokból, ezért váltottak, és jött egy futurisztikus, gépi hangzású dal. Ami a változás szempontjából kifejezetten üdvös, csak nem maradt meg annyira az emlékezetemben. Kicsit káosz is az egész, olyan, mintha csak kísérleztek volna a gépi zenével. De nagyjából az egész AREA Z album olyan, hogy jó, de nem kiemelkedő. Egyet viszont tudok mutatni az albumról, ami nagyon jóra sikeredett.

Magical Mystery Spice ~Magic Spice no Theme~

Talán az egész album jobb lett volna, ha ez a dal lenne a fő témája, és ebből indul ki az album mondanivalója. Csak a cím a furcsa, nem is tudom egyszerűen hova tenni, én biztos, hogy más címet adnék a dalnak. De maga a dal hihetetlenül nagyot üt. Nagy hatású, mintha egy nagy harc előtt állna a csapat, és most, vagy soha. Sok ilyen dala van a JAM Project-nek, de itt ez nagyon működik. Tetszenek a tradicionális hangzások, ahogy össze van hangolva a szintetizátorral. Az ének is nagyon átjön. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a kottában hol szerepel a legmagasabb hang, az biztos, hogy olyan magasságokig kevesen tudnak énekelni. De hát ezért JAM Project a JAM Project.

TOKYO DIVE

A TOKYO DIVE album fő témája már sokkal érdekesebb és izgalmasabb. Ugyanolyan futurisztikus, gépi zene az egész, de sokkal jobb a hangzása. Jobban meg van írva, a hangok is harmonizálnak egymással és az ének is jelentőségteljesebb. Ennél a dalnál inkább az első refrén után némi képzavar, amikor van némi káosz a hangzásban. Jó eséllyel szándékos, csak nem érzem, hogy annak ott van mondanivalója. Mindenesetre ötletes, hogy az ének is itt-ott el van gépesítve, mintha a 21. század második felében lennénk. Nagyon érdekes dal, és a videoklip is jól visszaadja a dal hangulatvilágát.

BAD CITY ~We'll be alright~

Endoh Masaaki zenei stílusa annyira nem különíthető el a többiekétől. Ritkán is ír zenét, amikor megteszi, akkor kiad a kezéből olyan nagyszerű dalokat, mint a BAD CITY ~We'll be alright~. A gépi hangzás és az élő hangszerek egy saját elegyét hallhatjuk ebben a dalban. Megvan a maga futurisztikus hangzása, de több az élő hangszer ebben a dalban. Az egész dal nagyon izgalmas, pontosan az a fajta optimizmus jelenik meg az énekben, amit hitelesnek tartok. Tőlük hitelesnek tartom, hogy pontosítsak. A refrén nagyon erős, meg úgy az egész dal határozottan a jobb JAM Project dalok közé tartozik.

Alexandria

Nagyon szeretném tudni, hogy mi inspirálta Fukuyama Yoshikit, ezen dal megírására, de az biztos, hogy egész zenei pályafutásának egyik legjobb dala ez. Konkrétan el tudom képzelni, hogy egy történelmi film betétdala legyen ez a dal, ahol a harcosok készen állnak a nagy összecsapásra. Ráadásul van annyira hosszú a dal, hogy egy egész csata lejátszódik a fejemben, miközben hallgatom a dalt. De ezt persze átvitt értelemben is lehet gondolni, belső vívódás, háború, és az jelenik meg egy harc képében. Az egész dal hihetetlenül erőteljes, jelentős, külön kiemelkedik az album többi dalai közül.

Szóval ez a JAM Project. Remélem, hogy tettem azért valamit, hogy ismertebbek legyenek.

2021. február 3., szerda

Csernus Imre a Magyar hangban

Meglepett, amikor láttam múlt héten, hogy a Magyar Hang címlapjára Csernus Imre került, és ővele készítettek interjút. Ezt mindenképp megveszem magamban (pontosabban, múlt idő, mert már megvan), de egyébként csak azokat a Magyar Hang számokat veszem meg, amelyeken olyan ember van a címlapon, akinek sokra tartom a munkásságát és adok a véleményére. Így vettem meg például azt a számot, amikor Gundel Takács Gábor, Dr. Zacher Gábor, Verebes István, Presser Gábor vagy Laár András volt a címlapon. Egyébként legtöbb esetben csak a weboldalt olvasom, de azt naponta többször is.

És most Csernus Imréért is megvettem, mert annak ellenére, hogy nem tetszik az új könyve, mindenképp akartam adni neki még egy esélyt. Főleg akkor vált számomra érdekessé az interjú, amikor láttam, hogy Dévényi István volt a riporter. Két olyan ember beszélgetése ez, akik teljesen másképp látják a járványhelyzetet és a magyar valóságot, ebből sok jót lehet kihozni. És bejöttek a számításaim, tényleg nagyon jó interjú volt. Tetszett, hogy Dévényi István azokat a kérdéseket tette fel Csernus Imrének, amiket másnak is feltenne, Csernus meg nem tért ki a válaszadás alól. Azt érzékeltem, hogy tiszteletben tartja Csernus Imre, hogy Dévényi István másképp látja a jelenlegi helyzetet, és annak megfelelően válaszolt. Tehát az egész interjú számomra két olyan ember beszélgetése volt, akik másképp látják a dolgokat, de tiszteletben tartották egymás véleményét, nézetét. Azt kell mondjam, hogy jobb lett a véleményem Csernus Imréről ezen interjú olvasása után.

Aztán meg az a metafora, ahogy Dévényi István bemutatta Noszvajt és bevezette az intjerút, csodálatos volt. Mondjuk ő járja is az országot, úgyhogy ő sokat látott és jó eséllyel sokat is olvas, mert olyan költői képekkel írta le a tájat, ahogy csak nagyon kevesen manapság. Egyébként is szeretem a stílusát, mert lehet érezni, hogy szereti az országot, szívesen jár el helyekre, de sokat csalódott már. Sokszor keserű iróniával írja meg a cikkeit, mert mindig megírja a reményét, optimizmusát, de sok esetben más a valóság. És ezeket hihetetlen frappánsan fogalmazza meg, itt-ott ki is gúnyolja magát, hogy annyi csalódás után még mindig hisz abban, hogy bármi is jóra fordulhat, de aztán ismét arcul csapja a valóság. Kevesen írnak annyira szellemesen, mint ő, és ez a stílus ebben az interjúban is kijött.