Hát, az az igazság, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz újra megszerezni Thalía CD-it, úgyhogy örülök, hogy a mai nappal meglett a két legfontosabb CD az énekesnőtől, az Amor A La Mexicana és az Arrasando.
Az Arrasando egy érdekes album, már lehet érzékelni, hogy Thalía kacsintgat a világsiker felé, mert fellelhetők azok a dance stílusú dalok, amikkel el akarja árasztani a spanyol nyelvterületen kívüli országokat (Jézusom, milyen mondat ez...), de itt még van saját stílusa, egyénisége. Arról nem is beszélve, hogy klasszikus latin pop dalok is hallhatók az albumon. Ott van rögtön az első szám, az Entre el Mar y una Estrella, de nálunk is nagy nézettséggel vetített Rosalinda betétdala is visszanyúl a gyökerekhez.
De az ezen az albumon hallható dance dalok is nemcsak azért jók, mert elfogadhatók, mint Thalía egyéniségét kifejező dalok (ez is eléggé nyakatekert mondat lett...), hanem jól meg vannak írva. Már az első végighallgatás után is megkülönböztethetők a dalok egymástól. A dance stílus különböző jegyeiben íródtak, és a témájuk is különböző. Sőt, azt is megmondom, hogy a címadó dal, az Arrasando az nálam abszolút kedvenc az énekesnőtől. De tényleg úgy kell elképzelni, hogy ha összeállítanék egy Thalía toplistát a kedvenc dalaimból, akkor az Arrasando lenne az 1. helyen. Egyrészt mert nagyon szeretem a dinamikáját, másrészt meg a dal vidám hangulata abban is megfigyelhető, hogy a magas hangok dominálnak mind énekben, mind a "hangszeres" (mert szerintem csak szintetizátor hallható a dalban) játékban is, illetve nagyon erős és nyomatékos a hangzás. És valahogy olyan érzésem van az Arrasandónál, hogy ott minden összeáll. Annyira átjön a vidám hangulat, hogy legvidámabb pillanataimban mindig megerősít. De egyébként az egész albumra jellemző az erős, domináns hangzás, ennek köszönhetően az egész albumot átjárja a pozitív hangulat, csak ez nálam a címadó dalban csúcsosodik ki. Van olyan érzésem, hogy nem véletlen kapta az album az Arrasando címet.
Azt ki lehet jelenteni, hogy ez egy olyan album, ami jó eséllyel nem aratna osztatlan tetszést, ha mindenki meghallgatná, hiszen mindenkinek más stílus tetszik. De ahhoz továbbra is ragaszkodok, hogy hallgassuk ezeket a dalokat úgy, hogy vonatkoztassunk el attól, hogy Thalía mexikói sorozatok főszereplője volt. Lehet nem szeretni ezeket a sorozatokat, én is úgy vagyok velük, hogy túlzottan leegyszerűsíti az érzelmeket, és semmilyen kapcsolata nincs a valósággal. De vonatkoztassunk el a sorozatoktól, hogy hallgassuk csak a zenét, és értékeljük csak magát az albumot. Lehet, hogy egy kicsit másképp fogunk hozzáállni. Bár Thalía is tudhatott valamit, nem véletlen, hogy a Rosalinda után végleg kiszállt a sorozatokból. Azt tippelem, hogy ő is tudta, hogy megbélyegezhetik őt, ha marad a mexikói sorozatoknál. Vagy egyszerűen csak tudta, hogy ha sikeres lesz Amerikában, akkor nem marad ideje a sorozatokra, vagy meg akart szabadulni a gyökereitől. Nem tudom az igazat, csak tippelek.
Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy találok-e még albumot tőle. Nincs kizárva, hogy egy darabig nem lesz.
Ma megjelent az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály DVD-k, közülük az Aladdint vettem meg. Méghozzá azért, mert rákerült a flamand szinkron és holland felirat. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen a lesz flamandul, és mennyire hasonlít a hollandhoz. Mivel láttam már magyarul, ezért egyből idegen nyelven néztem meg. Érdekes volt a belgák holland nyelvén nézni a filmet. Alapvetően kevesebb szót hallottam ki, inkább a holland feliratot értettem. Tényleg lehetnek különböző szóhasználatok, ahogy előzetesen tanultunk már néhányat. Mindenesetre a beszéd számomra szokatlanul szép volt, azt a nagyon harácsolós, hörgős beszédet nem hallottam. Inkább szóhasználatban vettem észre különbséget, de volt jó néhány szó, amit flamandul is értettem..
Egyébként egész jó a film szerintem, a jobb élőszereplős Disney filmek közé sorolom. Bár egyébként azt tippelem, hogy nemcsak azért nem aratnak osztatlan sikert a Disney klasszikusok élőszereplős változatai, mert sokan a pénzt sejtik az egész mögött, hanem mert ezek a tündérmesék, csak animációban működnek igazán. A színészi játék nem volt az igazi, mintha nem éreznék át a történet mese-mivoltát. De valahogy a miliőt sikerült átadni, sőt! Nekem még 1-2 újrahangszerelt változata is nagyon tetszik. Például az Ezeregy éj és a Hipp-Hopp dalok. Ezek nekem nagyon bejönnek az új hangszereléssel, mert úgy adnak új értelmet a daloknak, megőrizték az eredeti hangulatát. De hát ez a feldolgozások értelme. Mindazonáltal maga a film nekem olyan 6 pont. De majd írok róla részletesebben később, ha úgy érzem, hogy lesz annyi gondolatom, hogy külön postot tudok rá szánni.
A kezdőképernyőn jelen van mind a holland, mind a flamand nyelv, mint választható.
Okui Masami ma online koncertet tartott, ahol bejelentette, hogy új albumot fog megjelentetni.
Már az is tudható, hogy az album 2021. március 13-án (tehát a születésnapján) fog megjelenni, és a 11-elevens- címet kapja. Nagyon megörültem a hírnek, és őszintén remélem, hogy követni fogja az előző album, a HAPPY END pozitív trendjét, hogy jobb album lett az előző kettőhöz képest. Tehát legyen még jobb, legyen olyan, mint 10-15 éve! Bár ez talán túlzottan magas elvárás, ugyanis a '00-s években olyan nívót ütött meg (a személyes értékrendem szerint), melyre tényleg szinte csak a kiválasztottak képesek, ráadásul albumokon át! Írtam már erről többször is, nem szeretném ismételni magam. Az a lényeg, hogy ha előjön egy erős albummal, az mindenképp reménykeltő, hogy érdemes még 52 évesen is (az 53. születésnapján jelenik meg az album) figyelni rá, mert vannak progresszív gondolatai a világról, az élet dolgairól, amit megoszt azokkal, akik meghallgatják az új albumát. Ha ezt teljesíti, én már bőven elégedett leszek, de ha ezt még megspékeli egy jó zenével, akkor az már tényleg... Szinte mint fénykorában.
Fénykorának csillaga egyébként 2011-ben áldozott le nálam, amikor leszerződött a Lantishoz. Előtte volt ugye a saját kiadója, az evolution, azt már nem tudta működtetni, ezért átment ahhoz a kiadóhoz, mely kiadja a JAM Project albumokat és kislemezeket is. Az első albuma a Lantisnál 2012-ben jelent meg Love Axel címmel. Önmagában nem rossz az album, de nem személyes. Nem éreztem a dalokban, hogy Okui Masami tényleg a saját gondolatait közvetíti, az éneke is olyan távolinak tűnt nekem. Mintha nem tudna azonosulni a dalokkal, amit írtak neki. Lehetett is érzékelni, hogy a dalok egy részét mások írták, nem a megszokott írói gárda (pl.: Monta, MACARONI, vagy maga Okui Masami), ez pedig rontott az album összképén. De nemcsak ezen, hanem a 2015-ben megjelent Symbolic Bride-on is. Az is olyan volt, hogy szoknom kellett. A címadó dalt (Symbolic Bride ~Rebellion of Valkyrie~) leszámítva a dalok döntő többsége elütött a megszokott Okui Masami hangzástól. A PLATONIC ~Luna~ című dalt pedig ott jegyzem a legrosszabb Okui Masami dalok között.
Azt érdemes tisztázni, hogy ez az album sem rossz. Nem arról van szó, hogy tűzbe kell dobni, és Okui Masami tegye le a mikrofont, mert már árnyéka sem önmagának, hanem az, hogy tényleg olyan kivételesen magas minőséget képviselt éveken át, képes volt úgy megújulni, hogy tisztán lehetett érzékelni az újabb albumaiban is a személyiségét, egyéniségét. Ez teszi annyira kivételessé az ő énekesnői karrierjét. Több albumát is 90% fölé értékelném, pedig azért nekem is megvannak a magam elvárásai egy zenei kiadvány felé. Jó, lehet jönni elfogultsággal, és akkor tisztázzuk le azt is, hogy Okui Masami nagyon sok olyan dalt írt, ami az én zenei ízlésem, és rendkívül igényes formában műveli azt a zenei stílust, amit szeretek. Ez az elfogultságom alapja. De ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetszeni fog. Tudok egy-két emberről, akinek megmutattam Okui Masami zenéjét, mondta, hogy jó-jó, de elment mellette, mint sok más dal mellett. Ez is olyan vélemény, amit tiszteletben tartok.
De visszatérve a korábbi albumokra, a 2018-ban megjelent HAPPY END volt az első olyan album, ami már reménykeltő volt. Ahol igyekeztek összhangba hozni a dalokat Okui Masami személyiségével. Ez többé-kevésbé sikerült. Inkább többé, bár némileg egyszerűbb ez az album zeneileg, mint a régi nagy klasszikusok. Ezt ezért nem szerettem annyira. Nem hiába, aki tényleg felmutatott egy nagyon-nagyon magas zenei minőséget, azzal szemben óhatatlanul megnőnek az elvárások. A HAPPY END más előadótól nagyon jó album lenne. Okui Masamitól meg szimplán csak jó.
Ilyen az, amikor valaki nemcsak szórakoztat a dalaival, hanem tartalmat, értéket is közvetít. De ha az új album még jobb lesz, mint a HAPPY END, akkor van még helye a japán könnyűzenei életben. Csak a legjobbakat remélem.
Sikerült megvenni Almási Kitti legújabb könyvét, illetve a Jégvarázs 2 DVD-t.
Ahogy írtam korábban, sok jót remélek az új Almási Kitti könyvtől, mert a Facebook, Instagram oldalaiban és YouTube csatornáiban is sok jó gondolatot oszt meg, amelyeket a könyvből idéz. Ezeket rendkívül progresszívnek gondolom, tényleg az tetszik, hogy nem ítél el semmilyen rossznak bélyegzett tulajdonságot, hanem keresi azok az okát, gyökerét, ezáltal ad rájuk magyarázatot. Ezt azért tartom fontosnak, mert így válnak kimondhatóvá olyan dolgok is, amik ha nem is feltétlen tabuk, de szégyen kimondani, mert biztos, hogy megbélyegeznek miatta. Ezért ezeket csak a legközelebbi barátoknak mondjuk el. Azt remélem, hogy több ilyet fogok olvasni a könyvben. Az biztos, hogy a fejezetcímek érdekfeszítőek, biztos vagyok abban, hogy végig fogom olvasni. Fogok még írni róla.
Örülök, hogy feltámadt a Pro Video, így jönnek az újabb Disney DVD-k. Első körben a Jégvarázs 2 és a Toy Story 4 jelentek meg, jövő szerdán jönnek az Aladdin és az Oroszlánkirály élőszereplős változatok DVD-i. Igazából nem terveztem ilyen korán megvenni a Jégvarázs 2 DVD-t, de amikor láttam, hogy rajta van a német szinkron és német felirat, akkor semmi kétségem nem volt, hogy ez kell nekem, méghozzá a lehető leghamarabb! Szerintem nincs is olyan magyar kiadású DVD-m, amin van német szinkron vagy felirat. És én, aki akármennyire szenved a német nyelvvel, mégis imádja, ez nálam nagy súllyal vetett a latba, amellett, hogy Disney DVD. Mindenképp meg fogom nézni németül is, de ma magyarul, mert most láttam először. Így első végignézés után alapvetően tetszik, inkább kellemes csalódás volt. Bár az eleje, az a túlzott idilli kép nekem már túl sok volt, de a kaland része kifejezetten tetszett. De az, amiért volt az egész kaland az nekem a nagyobb a füstje, mint a lángja tipikus esete. De majd megnézem németül meg angolul is (természetesen az angol szinkron is rajta van).
És akkor a két DVD együtt, Egyébként soha nem voltam nagy rajongója a Jégvarázsnak. Akkor jöttem rá, hogy mi nem tetszik benne, amikor megnéztem az első filmet angolul is. Ez azon kevés Disney klasszikusok közé tartozik, amelynek nem tetszett a magyar szinkronja. Túlzásosan negédes, tenyérbemászó, annyira érződik, hogy a tizenéves lányok a célközönség, mert a különböző relikviáknak ők lesznek a fő vásárlói csoportja. Viszont amikor megnéztem angolul, jobban átjött a történet mondanivalója. A poénok viccesebbek voltak, és többet nevettem az egészen. Kíváncsi leszek a német szinkronra, remélem úgy jobban fog tetszeni a második film.
Amit még soron kívül meg fogok venni, az az Aladdin élőszereplős DVD. Azon ugyanis flamand szinkron és holland felirat van! Flamand, a belgák által beszélt holland nyelv! Kezdjük egyébként egyetemen tanulni a holland és a flamand nyelv közti különbséget. Azért van néhány, mindenképp meg fogom tanulni, de egyébként sokkal inkább Hollandia-párti vagyok. Drága holland barátom, Humbby mondta, hogy előszeretettel gúnyolódnak a belgák által beszélt holland nyelven, és az a helyzet, hogy meg tudom érteni, hogy miért. Néhány alkalommal holland nyelvórán házi feladatként meg kellett nézni néhány tanító jellegű videót. Néhány videónál feltűnt, hogy egyáltalán nem olyan a holland beszéd, mint amilyet megszoktam. Akkor esett le, hogy miért, amikor megláttam a linkben a ".be" végződést. Ez belga weboldal, és amit hallottam, az flamand stílusú holland. Irgalmatlanul bántotta a fülemet, nagyon csúnyán mondják a "g" és "ch" betűket. Ha valaki azt mondja, hogy a holland nyelv erősen hörgős, harácsolós, a flamand ennek a négyzete. Nem mondom, a dél-hollandok beszédét is szokni kellett, de az még hallgatható számomra. Az északon élő hollandok beszélik szépen (a mi fülünknek) a nyelvet. Ők a g-t szinte úgy mondják, mint mi, a ch meg inkább a német ch-hoz hasonlít. Mindenesetre meg fogom nézni az Aladdint flamand-hollandul is, mert azért érdekel. Meg becsülöm, hogy végre nyugati nyelveken is adnak ki Magyarországon DVD-ket.
Azért is döntöttem, hogy megveszem a Sztevanovity Dusán könyvet, mert több, mostanában megjelent könyv is érdekel, ezekről írnék.
Almási Kitti: Ki vagy te?
Almási Kittit jó ideje követem Facebookon, Instagramon és figyelemmel követem a YouTube csatornájára feltett videóit, és végtelenül szimpatikus, nagyon szeretem a stílusát. Kiválóan reflektál a mai ember problémáira, elsősorban párkapcsolati jellegűekre, és ami miatt nagyon szimpatikus, hogy a negatív(nak bélyegzett) emberi tulajdonságot sem ítéli el, hanem elmagyarázza, hogy annak mi az oka, honnan gyökerezik. Ez pedig nagyban kiemeli az átlag pszichológusoktól, mert én ilyet másoktól nem hallottam. Ami még nagyon tetszik, hogy teljesen az átlagember stílusában mondja el a tapasztalatait, gondolatait, nem beképzelt lenéző stílusban, főleg nem úgy, hogy mindenkinek így kéne tennie. Még egy könyvem sincs tőle, de azok alapján, amit a Facebook oldalán idézett az új könyvéből, mindenképp tervezett vásárlási listán van.
Csernus Imre: Főnix
Igazából szkeptikus voltam, amikor megtudtam, hogy Csernus Imre új könyvet jelentet meg. Egyrészt mi újat tud mondani, másrészt a két könyvvel ezelőttiről mondta, hogy az lesz az utolsó... De most már inkább más miatt vagyok szkeptikus. A könyv témáját a koronavírus okozta járvány által megváltozott mindennapi életünk alapozta meg. Arról beszélt a YouTube videóiban, hogy az ember pánikba esik a változástól, attól, hogy hirtelen nagyot fordul az élete. Ő meg kinézett a kertbe, és látta, hogy mennyi munka lesz itt. Ez megint túl egyszerű felfogása az élet dolgainak. Hiszen sokaknak a járvány a munkahelyük elvesztésével járt, és mintha az anyagiak okozta változást nem venné figyelembe. És az a helyzet, hogy mivel ezzel kapcsolatosan nem nyilvánul meg (legalábbis nem emlékszem, hogy ilyet olvastam volna tőle), ezért nincs tőle hiteles tanács azzal kapcsolatosan, hogy mi a teendő, mit javasol nagy anyagi változás esetén. És az előzetes videói alapján sem tűnik úgy, hogy erre ki fog térni. Bár a könyvbemutató 1 órás videót még nem néztem meg, ha ott esetleg... De az se tetszik, hogy már 4.500 forint a könyv. Lehet, hogy az lesz, hogy előbb belelapozok, beleolvasok, amúgy tartok attól, hogy ha megveszem, ott marad a többi Csernus Imre könyv között, mint kvázi gyűjteménynek. Annak azért drága. Majd meglátjuk.
Tari Annamária: Online illúziók, offline valóság
Tari Annamária könyvei is eléggé olyanok, hogy egy kaptafára készülnek. Bár ezzel eléggé elprofanizáltam a munkásságát, hiszen neki szakterülete a mai fiatalok, és viszonyuk az online világhoz. Ezzel kapcsolatos folyamatos kutatásait írja meg a könyveiben. De azt akkor is be kell látni, hogy a könyvei csak annyiban különböznek, hogy a témákat aktualizálja, magákat a témákat nem, ezért van az, hogy egy nagy könyvvé folynak össze a fejemben az eddigi könyvei. Ezért is van az, hogy bár tudtam, hogy megjelent ez a könyv (tavalyi), de nem foglalkoztam vele komolyan. Ha lesz lehetőségem, megveszem magamnak, de a többihez képest hátrasorolt nálam.
Presser Gábor: Presser könyve
Na ez volt az a könyv, aminek hatására eszembe jutott Dusán könyve. Ez pedig nagyon érdekel, nagyon szerettem olvasni az LGT-könyvet, így szerintem akármennyire drága is ez a könyv, biztos, hogy megéri az árát. Az LGT-könyvben is azt szerettem, hogy szerettem elképzelni, magam előtt látni az olvasottakat, az hihetetlen élmény volt. Presser Gábor könyvénél is hasonlókat remélek.
Azért összességében értékes könyv mind, ami többé fog tenni, ha el fogom olvasni őket.
Most nem CD-t vettem magamnak, hanem könyvet, méghozzá Sztevanovity Dusán: Csak szöveg című könyvét. Már akkor kinéztem magamnak, amikor megjelent, de végül nem vettem meg. Mindig tervben volt, hogy ha találok egyet jó áron, akkor megveszem magamnak, mert nagyon szeretem Dusán szövegeit, de olyan nagyon magas prioritása soha nem volt. Főleg azért nem, mert akkoriban nagyon benne voltam a japán könnyűzenében. De végül ma a moly.hu-n találtam egy eladó példányt úgy, hogy Békéscsabán átvehetem személyesen. Megbeszéltük, el is mentem érte, így végre meglett. Elolvastam néhány dalszöveget, olyat, amit ismerek, olyat is, amit nem. Hihetetlen, hogy versként is funkcionálnak, nem véletlen tartom Dusánt a legnagyobb szövegírónak, és nem véletlen szeretik őt olyan sokan. Én elsősorban a Zorán, LGT, Metro dalszövegei által ismerem, de azokat is nagyon jó volt olvasni, amiket nem ismerek dalszövegként. Azt gondolom, hogy nagyságának a titka abban rejlik, hogy a mindenki által érthető köznyelv szavait használja rendkívül választékosan, ezáltal válnak a dalszövegei mindenki számára érthetővé. Ami miatt általános tiszteletnek örvend az az, hogy nagyon jól reflektál a valóságra, és mindezt úgy teszi, hogy nem fennkölt, vagy lenéző stílusban, hanem az átlagember nyelvén szólal meg. Nem gondolom, hogy sorrendben megyek, elejétől a végéig, hanem ahol épp felütöm, ott olvasom, de az biztos, hogy gyakran fogom olvasni. A cím egyébként tetszik, utal Presser Gábor: Csak dalok című albumára.
Néha itt is foglalkozok dalszöveg elemzéssel, illetve az egyetemen az egyik esszém is erről szól. Kaptam egy nagyon jó segítséget, egy holland nyelvű szakdolgozat a dalszövegelemzésről. Hihetetlen jó, 113 oldalban részletesen ír például arról, hogy érdemes-e versként elemezni egy dalszöveget, hogyan lehet összekombinálni a zenét és a szöveget. Milyen hosszú egy dalszöveg, milyen egy jó dalszöveg, mi alapján lehet kategorizálni a szövegírókat, és néhány ehhez hasonló téma. Eddigi holland tudásomból egyelőre csak néhány dolgot értek belőle, illetve néhány idézet van angolul. A szakdolgozat írója egyértelműek külön választja a verset és a dalszöveget. A "Hoge cultuur"-höz sorolja a klasszikus zenét és a verset, a "Populaire cultuur"-höz meg a könnyűzenét és a dalszöveget. És azt gondolom, hogy igaza van, és jó az analógia. Egy Petőfi Sándor, egy Arany János vers a költészet klasszikus zenéje, míg egy dalszöveg a költészet könnyűzenéje. De jelenti-e ez feltétlenül, hogy egy dalszöveg feltétlen igénytelennek kell lennie? Nem feltétlen. Írja is a szakdolgozatában:
The poetry of rock: Song lyrics are not poems, but the words still matter.
És azt gondolom, hogy igaz. Véleményem szerint egy szövegírótól sem kell feltétlen minden egyes minden egyes dalszövegnek költői igényességűnek lenni, illetve minden egyes alkalommal nagyon komoly progresszív gondolatokat megfogalmazni, lehet néha lazán is venni. De ettől még maguk a szavak számítanak, mert azért hordozzon magában valami jelentést, ha egy mód van rá. A költői igényesség azért is túlzás, mert egy verset "elmondásra" írnak meg, egy dalszöveget meg "éneklésre". És mások az énekre szánt szövegek kritériumai, és mások az elmondásra szánt versek követelményei. De a szakdolgozat is kitér arra, hogy előfordulhat bizony olyan, hogy egy dalszöveg is elérheti a "Hoge cultuur" színvonalát, és egy verssel egyenrangú. Na, ide sorolom Sztevanovity Dusán szövegeit, mert olvasva azokat, versként is megállják a helyüket.
Újabb három The Corrs CD-vel bővült a gyűjteményem:
Unplugged
The Best of the Corrs
Home
A Best of és a Home biztos, hogy megvoltak régen, az Unplugged-ban nem vagyok biztos. Inkább nem, mert teljesen új volt a borító számomra, ahogy lapozgattam. Egyébként hihetetlen jó érzés lapozgatni a borítót, ez is oka annak, hogy szerintem életem végig CD-gyűjtő leszek. Meg több CD-lejátszóm is van, tehát tudom hallgatni őket. Bár azt elismerem, hogy nekem is könnyebb PC-ről vagy akár Spotify-ról elindítani a zenét, de a CD-nek, mint a zene fizikai változatának, örökre értéke lesz számomra.
Szeretem az Unplugged albumot, tetszik, hogy áthangszerelték a dalokat akusztikus hangszerekre. Sőt, vannak dalok, mint például a Radio, melynek jobban is tetszik az Unplugged verziója, mint az eredeti. Bár nem nehéz az Unplugged verziónak "jobbnak lennie", mert az In Blue album, melyen az eredeti változat hallható, túlzottan rádióbarátra sikeredett. És a Radio is olyan, hogy az eredeti változat túl egyszerű. Olyan érzésem van, mintha az Unplugged lenne a végleges változat, mert annyival jobban ki van dolgozva a dal. Több hangszer szólal meg, és csak az akusztikus hangzása ellenére sokkal gazdagabb zeneileg. Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut, hogy Caroline mekkora erővel és átéléssel veri a dobot a dalban. És ehhez képest az In Blue változat teljességgel vérszegény.
Meg az egész koncert miliője teljesen családias. Az Unplugged DVD-n is megvolt nekem, az egyik legtöbbet nézett koncert volna általam annak idején. Pont azért tetszett, mert kis teremben volt a koncert, lehettek kb. 50-en 100-an rajongók, és a Corr testvérek is játszottak a hangszereiken, énekeltek, és semmi extra. De teljes mértékig átjött a zene szeretete. Arra a mai napig emlékszem, amikor a Runaway dalban Caroline zongorázott és a végét elszúrta. A legutolsó hangot fél hanggal lejjebb ütötte le. Nagyon megütötte a fület, de jól elpoénkodták. Úgyhogy nagyon kedves ez a koncertalbum, kifejezetten kellemes hallgatni.
A Best of the Corrs meg válogatásalbum, az együttes addig megjelent ismert dalaik kerültek fel az albumra. Illetve van két új dal is. A Would You Be Happier? rendben van, szívesen hallgatom, de a Make You Mine sokkal jobban tetszik. Ötletesebb zeneileg, és tetszik, hogy Andrea mélyebb hangszínben énekel. Egyébként meg szeretem a válogatásalbumokat, akkor szoktam hallgatni, amikor nem egy adott albumot van kedvem hallgatni egy együttestől, hanem lényegében bármit. Ekkor veszem elő a válogatásalbumot. Úgyhogy sokat fogom ezt az albumot is hallgatni. Illetve a borító is tetszik, hogy képek vannak videoklipekből, illetve az addig megjelent kislemezek borítói.
A Home egy érdekes album több szempontból is. Egyrészt személyes okból, hogy 2005 szeptemberében jelent meg az album, tudtam róla, és már a megjelenés napján megvettem a CD-t. Még arra is emlékszem, hogy 4.500 forint volt. És nagyon odavoltam a kelta dalokért. Másrészt meg ezáltal zeneileg is visszatértek a gyökereikhez, eltértek a Talk On Corners és az In Blue rádióbarát hangzásától, ami csak jót tett a daloknak. Kifejezetten kellemes az ének, nemcsak azt lehet hallani, hogy tényleg szeretik ezeket az ír népdalokat, hanem hogy büszkék a gyökereikre. Az egyedüli dolog, ami nem tetszik, hogy Andrea túl sokszor "hajlítgatja" a hangját, ami egyszer-egyszer jó, hogy érzelmeket fejezzen ki ezáltal, de túl sokszor már érzelgőssé válik. De ettől függetlenül nagyon tetszik az album, kifejezetten üdítően hat a rádióbarát albumaik után. Ami még érdekesség, hogy az album napra pontosan 2005. szeptember 26-án jelent meg, a Forgiven, Not Forgotten pedig 1995. szeptember 26-án, tehát a debütáló albumuk 10. évfordulójára időzítették a megjelenést. Azt gondolom, hogy méltóképp emlékeztek meg a debütálásukról.
Szóval lehet látni, hogy van miért szeretni a The Corrs-t. És pont ezért vagyok szigorú velük szemben, mert igazából ők olyanok, ahhoz tudnám hasonlítani a zenei munkásságukat, mint az iskolában egy nagyon jó képességű tanuló, aki a buta hibái miatt képtelen ötös dolgozatokat írni, pedig bőven meg tudná írni jelesre. Ezért fájdalmas, és részint ide vezetem vissza azt, hogy nem maradtak meg annyira a köztudatban. Csak a Breathless-t hallani a rádiókban, azt is ritkán, illetve több fiatalabb barátomnak is beszéltem az együttesről, egyikük sem nem tudott róluk. Mindegyik tőlem hallott róluk először. Azért ez is árulkodó. A Home album már nem volt annyira sikeres, gondolom, ide is vezethető vissza az, hogy visszavonultak, nemcsak a szólókarrier, a magánélet és a családalapítás miatt. Egészen pontosan 10 évig nem jelentettek meg közös albumot. Tudok a 2015-ös White Light-ról, és a 2017-es Jupiter Calling-ról, meg is hallgattam többször is, de egyelőre nem tudok velük mit kezdeni. Vannak jó dalok, de nem érzem, hogy lenne komoly mondanivalójuk, meg lenne koncepciója az albumoknak. Hátha egyszer meg fogom szeretni azokat is, csak tudok valami jelentést társítani hozzájuk.
És akkor képek következnek. Tehát eddig négy The Corrs CD-m van.
Mondhatni, hogy a jobbak, de ilyen élesen nem jelenteném ezt ki, mert akkor a Forgiven, Not Forgotten komoly hiány lenne a gyűjteményből. És aminek örülök még, hogy mindegyik CD-ben (amihez eredetileg mellékelve voltak) benne voltak a kis promóciós papírok a korábbi Corrs albumokról.
És így tudok CD-lejátszón hallgatni CD-t.
Ha lesz lehetőségem több CD-t is venni, akkor gyakran lesz használva a CD-lejátszó.
Az, hogy mekkora őrület volt kb. 20 éve a dél-amerikai sorozatokért, arról már volt szó korábban. Mint ahogy arról is, hogy a Vad Angyal ezen belül szinte külön kategóriát képzett. De most tegyük félre, hogy mi által lett nálunk ismert Natalia Oreiro, és koncentráljunk csak magára az albumra. Lássuk a 2. albumot, mely 2000-ben jelent meg.
Mondjuk az is rontotta Natalia Oreiro megítélését, hogy sok gyerekrajongója volt, elsősorban tizenéves lányok. Akik tényleg kritika nélkül, bálványként rajongtak az énekesnőért, és azt gondolom, hogy sokan inkább csak a rajongótábora miatt utálták Natalia Oreirót. Nem akarták, hogy őket is a sikító fangörlök közé sorolják, ráadásul aki kritikus füllel hallgatta már akkor is az énekesnő dalait, az tudhatta, hogy Natalia Oreiro azt a szinte már istennői szintű rajongást nem érdemelte meg. Vannak jó mozzanatok a dalaiban, de távolról sem annyira akkora mestermű, mint amennyire rajongtak érte. De azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a Tu Veneno Natalia Oreiro legjobb albuma, itt érzékelhető a legkevésbé, hogy miért nem érdemelte meg azt a nagy imádatot, amit kapott. Nagyot lépett előre az első album szárnybontogatásaiból (ha már vad angyal…), annak könnyed, már-már komolytalan hangulatából, hogy aztán 2 évre rá elkészítsen egy sokkal komolyabb albumot. Olyan érzetet ad, mint Natalia Oreiro valami komoly krízis hatására írta volna ezt az albumot, ilyen szintű fejlődést mások 5-7, vagy akár 10 év alatt mutatnak fel, neki valahogy ezt sikerült 2 év alatt, és ami még érdekesebb, hogy még jól is áll neki. Az már az első albumban is imponáló volt, hogy a dalok élő hangszerekkel lett felvéve, de a Tu Venenónak részint az adja a fejlődés érzetét, hogy gazdagabb a dalok hangszerelése. Több hangszerrel játszották fel a dalokat, ezáltal is hangzanak komolyabbnak. Nem utolsósorban a tartalom. Ez a leghosszabb album a maga 15 dalával és 60 perc hosszával, úgyhogy szinte minden tekintetben komoly fejlődésen ment keresztül az énekesnő, egyetlen komoly dologban hibádzik, az az énekhang…
Az hallató, hogy Natalia Oreiro megtanult énekelni, csak az a baj, hogy nincs született hangja. Illetve ez így túlzás, mert valamennyi van, de hogy több oktávnyi éneket ki tudjon énekelni, azt nem tudom elképzelni róla. Van egy érdekes, rekedtes hangja, de távol áll attól, hogy azt úgy tudja használni, mint azok, akiknek a védjegyükké vált ez a hang. Így kijelenthetjük, hogy Natalia Oreiro azzal gazdálkodik, amije van. Mondhatnánk, hogy legalább az jó, amije van, mert legalább ott tisztán képzi a hangokat, csak az albumnak van egy olyan sajátossága, hogy erős a háttérvokál. Natalia Oreiro esetében pedig annyira erős, hogy magasan kitűnnek, ugyanis hallható, hogy jobban énekelnek, mint az énekesnő. Ez pedig nem akármi.
Ahogy szó volt róla, az albumra 15 dal került fel, most lássuk őket:
Tu Veneno
Río De La Plata
Cómo Te Olvido
Luna Brava
Aburrida
Estámos Todos Solos
Gitano Corazón
Febrero
Dónde Irá
Basta de Tí
Mata Y Envenena
Si Me Vas A Dar Tu Amor
Que Pena Me Das
Un Ramito De Violetas
Caliente
Aki tud valamennyire spanyolul, az a címek alapján rácsodálkozhat, hogy mennyire változatos lehet témájában az album. De valójában a fő téma itt is a szerelem, csak más-más aspektusból énekel róla. A 15 dalból 8 dal szól a szerelemről. Egyedül a Si Me Vas A Dar Tu Amor, ami a pozitív aspektusát mutatja be a szerelemnek, a többi inkább negatív. A címadó dal a mérgező kapcsolatból való kilépésről szó, ehhez nagyon hasonló a Mata Y Envenena is (nem véletlen van a címben a Veneno szóból képzett igei változata a címnek. Envenena – mérgezés). De a legszebb dal, egyben számomra a legnagyobb kedvenc Natalia Oreirótól egyértelműen a Cómo Te Olvido. Nagyon szép ballada a frissen megélt szerelmi csalódásról és annak fájdalmáról. A címben feltett kérdés: “Hogyan felejtselek el?” teljesen jogos. Az idősebb korosztály pedig tudhatja a választ: Sehogy. Személyes tapasztalatom az, hogy az előző nagy szerelmek nem felejtődnek el, csak a helyükre kerülnek, ezáltal nem okoz fájdalmat, ha eszünkbe jut. De ami magát a dalt illeti, gyönyörűen meg van írva. Nagyon szép a zene, a dallam, Natalia Oreiro pedig énekel, ahogy tudja, de a refrénre olyan szinten megerősödik az ének, azáltal, ahogy bekapcsolódnak a háttérvokalisták… Konkrétan ez a dal az egyik legnagyobb bizonyítéka arra, hogy Natalia Oreiro dalait legtöbb esetben a vokalisták viszik el. Ahogy írtam korábban, hallható, hogy Natalia Oreiro is megtanult énekelni, akár még érzelmeket is előadni, de az az érzésem, hogy nem véletlen, hogy annyira erős a vokalisták éneke, mintha egyenrangú kórus lennének az énekesnővel. A közös énekkel válik annyira széppé, egyben súlyossá a refrén, hogy igazából csak nehezebb hallgatni miatta a dalt.
A nem szerelmes dalok közül pedig ki lehet emelni a Río de la Plata című dalt, ami egy kiváló dal nemcsak a hazaszeretetről, hanem ahogy Natalia Oreiro megemlékezik arról, hogy honnan jött, és milyen nehéz volt elindulni, hiszen büszke a gyökereire. Az Aburrida szövegét nagyon érdekesnek tartom. Szembesül az élet árnyoldalaival, de megjelenik az elhagyatottság, a magány, illetve az emberi nemtörődömségből fakadó pazarlás is. Az énekesnő pedig úgy akar az egésznek részese lenni, hogy kívülállóként megértse, hogy az emberek miért olyanok, amilyenek. Ez pedig mindenképp érdekes, és ritka az ilyen szöveg. A Caliente meg egy kiváló lezárása az albumnak. Vidám dal, kicsit lazít az album sötétebb hangulatán, meg kicsit össze is foglalja, az album mondanivalóját. Összességében azt lehet mondani, hogy mind a 15 dal jól meg van írva, hallatszik, hogy sokat dolgoztak az albumon.
Három dalból készült videoklip, méghozzá az első háromból.
Elsőként a címadó dal, a Tu Veneno készült el. Alapvetően jó klip, egyedül az a rész nem tetszik, ahol Natalia Oreiro melegítőben táncol össze-vissza. Ezt leszámítva jó a videoklip, főleg az animációs rész tetszik, mert értelmet ad annak a kis talizmánnal (nem jut eszembe a pontos szó...), ami a borítón látható. Az lenne az a bizonyos méreg, ami végzetes, bárkihez is kerül. A zenekaros, éneklős rendben van, de a videoklip animációs része az, ami igazán értelmet ad a dalnak.
A Río de la Plata talán az énekesnő összes videoklipje közül a legjobb. Szülőföldjén készült, és annyira árad a spontaneitás az egész videóból, hogy mindenki jól érzi magát, tényleg mindenki táncol. A gyerekkori jelenetek külön emelik a videoklip értékét, és ahogy Natalia Oreiro a saját arc mellé teszi a gyerekkori fényképét, az nagyon aranyos ötlet. Felismerhető az énekesnő a képen. Mellesleg az a fénykép az album borítójára is felkerült. Kiváló videoklip a gyökereinkről, nagyon jó látni, hogy Natalia Oreiro tényleg büszke a szülőföldjére.
És akkor íme a nagy kedvenc, a Cómo Te Olvido. Ebben a videoklipben jelenik meg az a bizonyos nő, akit az album borítóján láthatunk. És inkább azt lehet mondani, hogy klip némileg összemossa ezt a dalt a Tu Veneno mondanivalójával. hiszen a Cómo Te Olvido szövegében nincs szó méregről, de a klipben igen. Olyan, mintha ez a klip akarná érzékeltetni a szerelem mérgező mivoltát azáltal, hogy egy olyan ember iránt támadnak fel mély érzéseink, akinél nincs esélyünk, és aztán hogyan felejtsük el őt… Kétségtelenül korrelál a dal szövegével, és lehet úgy is értelmezni a videoklipet, hogy Natalia Oreiro nincs tisztában azzal, hogy a szerelemmel meg lett mérgezve. Ez érződik a videoklipben is, úgyhogy jól megcsinálták.
A borító egész jóra sikeredett. Jó az ötlet, jól érzékelteti az album témáját, koncepcióját. Egyedül annyi, hogy nem szeretem a kihajtható CD borítókat (lapozhatók híve vagyok), illetve a külső lapnak nincs egységes dizájnja. A rózsa a tüskéi között a borító képére reflektál, ami mindenképp előny, de jó lett volna, ha a többi kép is harmóniában lett volna a borítókép dizájnjával. Azt is furcsának tartom, hogy nem a belső lapon van a 15 dal szövege, hanem a szélső oldalra került egy kép Natalia Oreiróról, az utolsó három dal szövege pedig külső oldalra került. A gyerekkori kép viszont jó ötlet volt.
Nagyon sajnálom, hogy nincs Natalia Oreirónak született hangja. Akkor talán 90% fölötti értékelést is kaphatott volna, mert egyébként nagyon jó az összes dal. Hallható, hogy dolgoztak mind a 15 dalon, zenében és dallamban nagyon erős az album. Ráadásul a borító és Natalia Oreiro fizimiskája ráerősít az album témájára. Csak ismételni tudom magam, hogy Natalia Oreiro nem érdemelte meg azt a gyűlöletet, gúnyt, amit sokan tanúsítottak vele szemben. Hiszen nagyon jó lett az album, és azt gondolom, hogy itt hozták ki az énekesnőből a legtöbbet. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha ezen a koncepción maradt volna Natalia Oreiro énekesnői karrierje, akkor jóval tovább tartott volna, de akkor meg lehet, hogy unalmassá vált volna egy idő után. Ez már nem fog kiderülni. Így viszont a Tu Veneno megmaradt egyedi albumnak, melynek pozitívumai nagyban emelik az eszmei értékét.
Az utóbbi időkben több pozitív visszajelzést kaptam az írásaimra, hogy szeretik, és élvezettel olvassák a blogomat, vagy más helyeken, ahova szoktam írni. Hollandiai Magyarok weboldal, vagy az AniMagazinosoktól is kértem egyszer konstruktív véleményt, hogyan látják az írásaimat. Nagyon jól esik a dicséret, hálásan köszönöm, ráadásul az Animagazinosoktól is kifejezetten olyan kritikákat kaptam, amiket úgy érzem, hogy bele tudok építeni az írásaimba, ha odafigyelek.
De az egyetemtől ahova járok most olyan véleményt kaptam, ami... Nem ledegradáló, vagy legalábbis másképp... Mert nyilván, mint egyetemtől is konstruktív vélemény várható, de azt érzem, hogy olyan írási stílust várnak el, ami nem az enyém. És ez feszültséget okoz bennem. Az a lényeg nagyon röviden, hogy kell írni egy kb. 5 oldalas esszét egy Hollandiával kapcsolatos témában. A téma ezen belül szabadon választott. Én végül is úgy döntöttem, hogy 2 esszét fogok írni, mert 2 olyan témát találtam, amik közel állnak hozzám. Az egyik egy holland dal szövegének elemzése lenne, a másik pedig Alphen aan den Rijn bemutatása. Groene Hart, Randstad, és ami ehhez kapcsolódik. Igazából a témaválasztást az is nehezítette, hogy kifejezetten le kellett szűkíteni egy adott témára. Például ne Orániai Vilmosról írjunk esszét, mert az túl tág, hanem mondjuk Orániai Vilmos szerepéről a Németalföldi szabadságharcban (Nyolcvanéves háború). Most így belegondolva ez is jó téma lenne esszének, bár talán túl általános, mert Orániai Vilmos legalább annyira ismert történelmi személyiség a hollandok számára, mint nekünk Szent István, vagy Mátyás Király. Elég ha csak annyit mondok, hogy a holland himnusz is Orániai Vilmosról szól. Ráadásul Orániai -> Oranje -> Orange -> Narancssárga... Tudható most már honnan van a hollandok narancssárga őrülete, és miért öltözik narancssárgába az egész ország a Király születésnapján (Koningsdag).
Na de visszatérve a témára. Ami feszültséget okozott bennem az a vázlat alapján kapott vélemény. Egészen pontosan az, hogy közvetlen volt a stílus, ahogy megírtam a vázlatot, és nem volt úgymond "távolságtartó". A távolságtartó stílus például tárgyilagos, nem alkot saját véleményt, vagy nem érzékelhető benne az író véleménye. Ilyen például egy hír (ideális esetben), illetve talán még az oknyomozó cikkeket is ide lehetne sorolni. Meg nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mitől számít egy hosszabb cikk távolságtartónak, és oda jutottam magamban, hogy azok, amiket különböző magazinokban olvashatunk. Az utóbbi néhány hónapban, hogy fejlesszem az írási készségemet, vettem néhány olyan magazint, melyek témája érdekel. Például mozis magazinok (VOX, Sorozatmánia - mozimánia), számítástechnikai magazinok (PC World). Azért veszem őket, hogy mások írási stílusából tanuljak. Hátha lesznek olyan cikkírók, akiknek megtetszik a írása, és abból esetleg el tudok sajátítani valamit, be tudok építeni valamit a sajátomba. De most jöttem arra rá, hogy a két mozis újságnak van ilyen távolságtartó stílusa. Tehát hogy bemutatják az adott filmet, sorozatot, írnak cikkeket különböző filmes műfajokról, egyéb mozis témákról, de azt vettem észre, hogy tartózkodnak az egyéni vélemény megformálásától. Sőt, azt a cikket, gyakorlatilag bárki megírhatta volna, mert azt is érzékeltem, hogy mintha a stílus is olyan lenne, mint a munkások egyenruhája. Nem érzékelhető egyéniség az írásban, ezáltal inkább unalmassá válik olvasni, mert személyes véleményem szerint pont az adja meg az írás valódi színezetét, hogy tetten érhető benne az író egyéni stílusa. Ettől lesz az az annyira saját és erre törekszem az írásaimban is. Mert azáltal, hogy valaki beleteszi az egyéniségét az írásába az konkrétan egy módja annak, hogy a cikkíró felvállalja önmagát. Hiszen abból a cikkből kiolvasható a személyisége, de akár még a szemlélete, vagy az is, hogy miben hisz. És pont ez ad nekem egyfajta szabadságérzetet, hogy az írás számomra ideális módja annak, hogy felvállaljam önmagam. Örömömet lelem benne, ráadásul pozitív visszajelzéseket kapok, az azért sejteti, hogy jó vagyok benne. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem lehet eleget fejlődni.
Az esszéírásnak, amit az egyetemen kell csinálni, az az egyik célja, hogy felkészítsen minket a szakdolgozat írásra. Ami mindenképp előny, csak már most érzem, hogy feszengős lesz a dolog, ha már most közvetve olyan kéréssel jönnek hozzám, hogy legyek szíves felvenni az egyenruhát és legyek szíves abban dolgozni. Egyébként azt elárulom, hogy a dalszövegelemzést azért választottam témaként, hogy minél többet foglalkozzak a holland nyelvvel és minél többet lássak holland szöveget. A dalszöveg ráadásul azért is ideális, mert ahogy sejthető, a holland pop dalok szövegének nyelvezete is körülbelül annyira egyszerű, mint bármelyik más ország popzenéje. És az az A2-es szint, amin vagyok, jól tudom fejleszteni a nyelvtudásomat azáltal, ha a jelen szintemnél nem sokkal magasabb szintű holland szöveggel foglalkozok. Egyébként tényleg nem nehéz. Pár ismeretlen szó, egyébként nincs benne C1-es szintű nyelvtani szerkezet. Alphen aan den Rijn meg hát olyan, hogy ott voltam, egy életre szóló emlék volt. És ott a kulcsszó, hogy miért nem tudok tárgyilagos lenni: emlék. Most, ahogy jár a fejem, miközben írom ezt a cikket, oda jutottam magamban, hogy ha tényleg tárgyilagosnak kell lenni (ez számomra a vázlat elemzésekor derült ki, nem emlékszem arra, hogy konkrétan erről lett volna szó korábban. De lehet, csak elkerülte a figyelmemet), akkor jobb lett volna mondjuk Rotterdamról vagy Utrechtről írni (annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy ü-vel mondom Utrecht városát, hogy elkezdtem ü-vel írni...), vagy a Hunebeddenről. Tehát abból a szempontból hibás volt a témaválasztás, hogy érzelmi alapon lett kiválasztva. Hiszen egy olyan dalról írok, amit jónak tartok (Kris Kross Amsterdam: Moment), illetve imádtam Alphen aan den Rijn-t. Viszont Rotterdamban nem voltam, arról lehet, hogy másképp írnék. Mondjuk azon gondolkodok, hogy lehet, hogy akkor sem lettem volna sokkal előrébb, ha a vázlatírás előtt tudom meg, hogy tárgyilagosnak kell lenni, mert ha nem tudom egészen pontosan, hogy ez mit is jelent, akkor is megírtam volna úgy a vázlatot, ahogy akkor jónak látom, és utána derül csak ki, hogy baj van.
Tényleg baj lenne? Most azon vagyok, hogy arra kondicionáljam magam, hogy ne feszengjek rajta, megírom ahogy tudom, amennyire lehet, megírom az elvárásoknak megfelelően, aztán meglátjuk, milyen lesz a végére. De hogy miért foglalkoztat ennyire, és miért akarom, hogy jobb legyen, arra álljon itt az a példa, hogy az első holland nyelvtani teszt első fele 80% lett (a második eredményére még várok), és azon gondolkodok, hogyan hozzam össze a második felét, hogy összesen 90%-os eredményem legyen, hogy megkapjam az ötöst a félév végén.
Újabb CD-t vettem magamnak, méghozzá Thalía 2003-as (harmadik cím nélküli) albumát. Ezt az albumot tényleg már inkább csak gyűjteménybe vettem. Megvolt annak idején kazettán, de már akkor sem szerettem. A 2002-es (második cím nélküli) albumáig mondom, hogy jó volt az, amit csinált, de ez az album már teljes mértékig a nyugati trendek lemásolásáról szólt. De hogy mennyire "megbocsájtó" tudok lenni a kultúrában, jelzi az is, hogy még a 2002-es stúdióalbumát is szerettem. Pedig már ott is komolyan tetten érhető volt az, hogy Thalía feladja a saját egyéniségét azért, hogy világszerte még ismertebb legyen. Nem tudok nem gondolni arra, hogy még ha tényleg szerelemből ment hozzá Tommy Mottolához 2000. decemberében (mert miért is ne?), nem tudok nem hátsó szándékra gondolni, hogy miért egy kb. 22 évvel idősebb producert választott magának férjül. Ezt a gyanút erősíti ez az album is.
Egyébként érdekes volt az egyik mexikói barátommal beszélgetni Thalía jelenéről, és hogy miket csinál azért, hogy a köztudatban maradhasson. Találónak gondoltam, hogy Madonnához hasonlította azon a téren, hogy mind a ketten kényszeresen mutogatják magukat a különböző közösségi oldalakon, hogy a köztudatban maradjanak, és ezért szinte bármit képesek megtenni. De van két fontos különbség kettejük között, ami egyértelműen Thalía javára szól. 1. Thalíának van hangja, őt jó hallgatni. 2. Neki volt egy nagyon jó korszaka, amikor tényleg jó albumokat csinált. Abban ugyanis mind a ketten egyetértettünk, hogy az Amor A La Mexicana egy kiváló album. Volt lehetőségem megismerkedni Thalía még korábbi albumaival, az első rock albumait is meghallgattam. Maradjunk annyiban, hogy számomra az 1995-ös En Extasis album volt az első, ami hallgatható. Ez nálunk is megjelent 2001-ben, amikor ment nálunk a Maria la del Barrio, hiszen rajta van a sorozat betétdala. Érdekes, hogy mennyire szerettem ezt az albumot is annak idején, mert a hozzájuk kötődő akkori érzések "megédesítették" az albumot, de most, hogy azok már nincsenek hatással a jelenemre, azt tudom mondani, hogy valójában eléggé vérszegény. Túl érzelgős, de még éppen elmegy, meg lehet hallgatni. De az 1997-es Amor A La Mexicana akkora minőségi ugrás volt, amire nem sokan képesek. Aztán jött a 2000-es Arrasando album, ahol már megjelentek az első "utalások" arra, hogy lesz egy stílusváltás, de itt még bőven lehet azt mondani, hogy Thalía a trendi, elektronikus zenében alakítja ki a saját stílusát, és ha ezen az úton ment volna tovább, akkor egy egész jó énekesnői karrierje lett volna.
És azt gondolom, hogy azért lett volna esélye nagyobb sikerre, mert valamennyire megőrizte volna az egyéniségét, így megkülönböztethető lett volna a többi előadótól. Ez a 2003-as album lényegében bárkié lehetne, aki az aktuális trendeket követi. Nincs semmi egyénisége a daloknak, egyik dalról sem lehet megmondani, hogy ennyire "Thalíás". És azáltal, hogy tizenkettő egy tucatban lett ez az album, nem is lettek emlékezetesek a dalok (1-2 jót leszámítva), és az átlag amerikai eladásokhoz képest nem is lett sikeres az album. Később sem tudta megvetni Thalía a lábát Amerikában.
Kár érte, pedig sokra vihette volna. Párszor elő fogom venni az albumot, érdekességként meghallgatom. De azt gondolom, hogy sokkal többre vitte volna, ha megőrzi az egyéniségét, és talán valami értéket is átadni, legalább is minőségi szórakozást nyújtani. És akkor nem rohanna úgy a népszerűségért kétségbeesett harcot "vívva" az idővel, hiszen küszöbön az 50. születésnap. És egyre inkább az tűnik ki, hogy ő is legalább annyira nem tudja elfogadni az öregedés tényét, mint Madonna, és szintén bármit megtenne azért, hogy fiatal maradjon. Csak nehogy ő is nevetségessé váljon.
