Akkor most ki játszik kivel?

A mai napig nincs meg a 3 csillagos minősítés a Mario Kart 7-ben, pedig 2011 decembere óta van meg a játék. Sokáig nem voltam inspirált abban, hogy megszerezzem, mert úgy voltam vele, hogy csak egy "jelvény", amivel lehet pózolni, de nem ez határozza meg a játéktudást, legalábbis a játékélményt biztosan nem. De aztán szépen lassacskán meglettek a három csillagos bajnokságok, ahogy csinálgattam, mostanra meg eljutottam oda, hogy már csak két helyen hiányzik, a Mirror Special Cup és a Mirror Leaf Cup.

Előbb a Leaf Cupot akarom megcsinálni, mert úgy vagyok vele, hogy legyen meg a Rainbow Road zenéjének teatrális hatása azáltal, hogy ott szerzem meg a végső győzelmet. De nagyon nehezen birkózok meg vele. Hiába teszek meg mindent, nyújtom a tudásom és vezetési képességem legjavát, mindig van olyan pálya, ahol kicsesznek velem a gépi ellenfél játékosok. Nem kell hozzá nagy művészet. Elég egy villám, aztám elvesztem a hátam mögött tartott banánhéjat, vagy zöld teknőspáncélt, utána eltalál hátulról egy piros teknőspáncél, máris nemcsak az első hely van oda, hanem visszamegyek a középmezőnybe, ráadásul érméket vesztek, amiket szintén figyelembe vesz a végső rangsorolásnál. És akkor nem is beszéltem a kék teknőspáncél áldásos hatásairól. Szoktam magamban dühöngeni, mert hihetetlen rossz, hogy mindent megteszek a siker érdekében, és ennyit ér, de úgy kiadni magamból teljesen felesleges. Ettől nem változik a végeredmény, és hogy ezért kárt tegyek a Nintendo 3DS-ben, nem éri meg.

Jóideje elgondolkodtat az, hogy bizonyos játékoknál nem pusztán a játéktudás számít, hanem beleprogramoztak valami algoritmust, ami megakadályozza, hogy a profi játékosok is könnyen érjenek el benne jó eredményt. Nagyon furcsa az, hogy a Mario Kart 7-ben is hogy például az első három pályán prímán megy minden, az akadályokat is ki tudom kerülni, megvan az 1. hely 10 érmével, de a 4. pályán összegyűlnek a kocsi felett a hullámok, és hadd szóljon a villám, a piros teki, és a többiek. Nem ez az egyetlen játék, ahol ezt felfedeztem. Emlékszem, 2012-ben, amikor megvettem a Mario Tennis Open-t, ott is hasonlókra lettem figyelmes, amikor bajnokságokat játszottam. A könnyebben simán végigmentem, míg a nehezebbeket úgy nehezítették meg, hogy többször voltak a ellenfél játékos térfelénél a segítő tárgyak. Aki nem ismeri a Mario Tennis sorozatot, úgy képzelje el, hogy a teniszpálya bizonyos részein megjelennek különböző tárgyak: Gomba, virág, szellem, stb., és ha ezekre rááll a játékos, onnan üti el a labdát, hatására erősebbet üt a játékos, amit sokszor nem is lehet kivédeni. A bajnokságokban nehezebb részeknél olyan volt, hogy az egyik menetben nálam voltak túlsúlyban a tárgyak, a másikban meg a gépi játékosnál. Itt lett elegem, és kapcsoltam ki a játékot. Ez már az az eset volt, ahol komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem én játszok a játékkal, hanem a játék játszik velem. Szabad, csak én erre nem vagyok vevő. Aztán a Mario Party széria és érdekes ebből a szempontból. Az ugye az a játék, ahol szinte csak a szerencsén múlik minden. Ez a sorozat hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem egészen úgy megy a játék, hogy az tükrözze a valódi tudást, hanem mintha a gép döntené el, hogy ki fog nyerni, és kik maradnak alul. Ugyanis mindig az a játékos ért oda a csillaghoz, aki jól állt, és mindig az volt a peches, akinek rosszul állt a szénája. Még régebben voltam Lernie-nél Szegeden, és Mario Party 2-vel játszottunk. Haosnlóképpen alakult a játék, ahogy fentebb vázoltam, és Lernie volt az, aki kimondta, hogy szerinte valami algoritmus befolyásolja a végeredményt.

Biztos, hogy van ebben valami, csak értelmes okot nem látok erre. Ha tényleg így vannak programozva a játékok, akkor miért. Miért nem hagy nyerni, ha megvan a tudásom, és mikor engedi, hogy tényleg nyerjek? Akárhogy is, ez élvezhetetlenné teszi a játékot, főleg, hogy ha arra megyek, hogy mások számára is látható legyen a tudásom (például a Mario Kart 7-ben a 3 csillag), akkor a játékélmény, mint olyan, sok esetben elvész, mert akkor nem az van fókuszban, hogy élvezzem a játékot, hanem hogy megnyerjem. És ha erre rájönnek olyan mocsokságok, amiket fentebb írtam, akkor nehéz oldottan játszani.

E3 2018

Rég írtam ide, sajnos manapság tényleg keveset játszok, ezért nagyon nincs is miről ide írni. De most, hogy az itt volt az E3, végre frissíthetek, és megoszthatom a gondolataimat az előadásról.

Azt már jó ideje tudhatjuk a Nintendóról, hogy nekik az E3 csak egy esemény a többi körül, nekik a Nintendo Direct az igazi. Ezt azért tartom problémásnak, mert egyrészt a Nintendo Direct-et szinte csak Nintendósok nézik, másrészt az E3 az, amit mindenki más, tehát itt van igazán lehetőség arra, hogy megmutassák a konkurens konzol rajongóinak, hogy esetleg érdemes Nintendót is venni, harmadrészt meg egyre ritkábban van Direct. Bár jó dolognak tartom a Switchet, és alig várom, hogy vehessek egyet magamnak, akár használtan is, de hiányoznak a rendszeres Directek, melyek által folyamatosan tájékoztatva voltunk az újdonságokról, ezáltal inspiráltnak éreztem magam a játékok irányába. Úgyhogy ez egy nagyon jó ötlet volt Iwatától. Most úgy néz ki, hogy egyre ritkábban lesz, ráadásul ez az E3 is vérszegény volt. Habár a Nintendo előre jelezte, hogy a közeljövőben megjelenő játékok lesznek fókuszban, mégis érzek egyfajta sznobizmust az előadásokban. Talán nem ez a jó kifejezés, de olyan volt, mintha túlzottan azt akarnák érzékeltetni, hogy a saját utunkat járjuk, akinek ez nem tetszik, az nézhet más előadást. Nem érzem azt, hogy a Nintendo a nagyközönségenk bizonyítani akarná, hogy miért érdemes Nintendo Switchet venni. Csak aztán ez nehogy azzal járjon, hogy nagyon visszaesik a Switch lendülete eladások tekintetében.

Mert ez a prezentáció egyértelműen a Super Smash Bros. széria rajongóinak készült. Habár annak ellenére, hogy nem vagyok nagy Smash Bros. rajongó, sokáig érdeklődéssel néztem az új játék prezentációját, de aztán egy idő után oda jutottam magamban, hogy csak az időt akarják kitölteni, mert túl sok ideig mutogatják, hogy mindenki visszatér, aki valaha megjelent a Super Smash Bros. szériában. Ennek örülök, önmagában ezért megéri megvenni a játékot, mert tartalmasnak ígérkezik a játék már ezáltal is, és akkor nem is beszéltünk a többi tartalomról, de hogy csak erre ennyi időt szánni, az azért elgondolkodtató. Ki akarták tölteni valahogy azt a 40+ percet, miközben tudható, hogy készülnek játékok... a mentalitást, vagy a gondolkodást nem értem, hogy miért így csinálták meg. Arról nem is beszélve, hogy lehetett volna beszélni a fizetős online szolgáltatás részleteiről (bár ezt talán már megtették korábban), a Virtual Console szolgáltatásokról.

Bár szó nincs emlékezetkiesésről, tudom én, hogy voltak más játékok is: Super Mario Party, Fire Emblem, Xenoblade Chronicles 2, Dragon Ball, Fortnite és még sok külsős kiadók játékai, de hogy ezek bemutatását miért siették el, nem tudom. Nem voltam meggyőzve arról, hogy érdemes megvenni ezeket a játékokat. Határozottan elégedetlen vagyok azzal, ahogy a játékkínálatot közzétették. Mintha azt gondolnák, hogy csak a Smash Bros. elegendő lesz arra, hogy a Switch továbbra is abban a lendületben fogyjon, mint eddig. Hát, én ebben nem hiszek, mint ahogy abban sem, hogy a Smash Bros. rajongókon volt bárki is, akikből komoly tetszést váltott ki ez a prezentáció. Arra jó volt, hogy elhitesse velem, hogy érdemes lesz megvenni az új Smash Bros.-t, de erről 5 perc után meg voltam győződve, nem kellett volna fél órán keresztül beszélni a semmiről.

Konklúzió a macskatartásról

Sajnos nagyon rosszra fordult a helyzet, új albérletbe kell költöznöm. Nem akarom részletezni, hogy mi történt, lényegében annyi volt, hogy csúnyán összevesztünk a lakótársammal a macskák miatt, és nem tudtunk megegyezni. Az elmúlt egy hónap tapasztalatait szeretném kiírni, de fontosnak tartom kiírni, hogy ezek mind az én egyéni meglátásaim, egyáltalán nem szentírás.

Biztos vagyok abban, hogy macskát nem tartanék panelban. Ezeken is azt látom, hogy van mozgásigényük, mert amikor ritkán kint vannak az erkélyen vagy a bejárat előtti előtérben, akkor nagyon fürkészik, hogyan tudnának teljesen szabaddá válni (5. emeleten lakunk, így ez végzetes lenne rájuk nézve). Bár hallottam olyan történeteket, hogy azokat a cicákat, akiket kiskoruktól lakásban tartanak, és nem voltak soha kint, azok nem vágynak ki, mert nem tudják, hogy mi van kint, vagy milyen kint lenni. De ezek a macskák voltak a szabadban (régebben levitte őket, hogy sétáljanak), és akit egyszer megtalál a szabadság édes madara (Ganxsta Zolee után szabadon), azt örökké hívogatni fogja. A macska, ha hozzászokik valamihez, ami kedves számára, akkor onnan nagyon-nagyon nehezen szokik el. Talán soha? Nem tudni.

Akik panelban tartanak macskát, legtöbbször azzal szoktak védekezni, hogy a macskát a családi házban rengeteg veszély fenyegeti. Ha elszökik, nem tér vissza, nem talál vissza, fertőzést kaphat, ha harcol, megsebződik, ne adj isten, rosszindulatú ember megmérgezi. Ez sajnos benne van a pakliban, de ha macska be van oltva, illetve már nem vagyok annyira ellene az ivartalanításnak (mivel nemrég láttam ilyet személyesen, és láttam, hogy ennek semmilyen hosszútávú következménye nincs), ezért ha valaki ily módon védelmet biztosít a macskájának, akkor jó eséllyel megvédi az ártalmakkal szemben. De akkor is, én inkább megadnám a macskáimnak azt a szabadságot, hogy kint is tudjanak lenni, tudják, milyen a szabadban lenni, és tegyék magukat ott is próbára, egyáltalán valamennyire tapasztalják meg a természetes élőhelyüket. Mert egy macska mégiscsak a szabadban, kellő mozgástérrel van igazán otthon. Vagy mondjuk úgy, hogy elemében. És ezt nem venném el az állataimtól. Ugyanezt láttam, amikor a nővéreméknél laktam Angliában. Nekik két macskájuk van, és emeletes családi házban laknak (mint amilyen a brit házak átlagban), és ők ott sokkal inkább szabadon vannak. Kijárnak az utcára is, de mindig hazajönnek, mert hát tudják, hogy kaját biztosan kaptak. A másik személyesebb ok, ami miatt nem tartanék macskát panelben, hogy mivel nincs hova eljárnia, ezért sokkal többet van emberrel, így velem is. És amikor huzamosan vagyok itt egyedül a macskákkal (mint például hétvégéken, amikor a lakótársam hazamegy), akkor a macskák sokkal rám vannak utalva, amit egyfelől ugyan élvezek, mert akkor hozzám dörgölőznek, és annyira jó, amikor simogatom őket, és dorombolnak. De olyan is van, amikor a macska folyton nyávog, és hallom a hangján, hogy baja van, de nem tudom kitalálni, hogy mi is az (ha meg voltak etetve). Akkor nehezen viselem, hogy nem tudok egy kicsit magam lenni, és állandóan hallgatni kell őket. Egy idő után akkor kikészülök, hogy mégis mi az isten bajuk van, nem képesek 5 percre csendben maradni? Tudom én, ki akarnak menni, mert legtöbbször akkor nyávognak, amikor kinéznek az ablakon.

Ez nálam újabb ok arra, hogy macskát csak családi házban. Mert ha nagyon unja magát, akkor egyszerűen kimegy, és nincs annyira az emberre utalva. Egy macska egyébként sem lojális állat, mi több magányos vadászok, és eléggé öntörvényűek. Egyrészt ezért nem annyira hűségesek, másrészt a kutya azért szereti jobban az embert (mert tényleg), mert sokkal régebben háziasította az ember még farkasként, ezért jobban kötődik az emberhez. A macskát sokkal később, meg az is közrejátszik, hogy öntörvényű állat, nagyon nehéz nevelni. Ezt tapasztalom most is. Eleinte nem zavart, hogy a macskák felugrottak az asztalra, csak később, amikor azt tapasztaltam, hogy nem tudok annyira írni billentyűzettel, meg minden csupa macskaszőr, egy idő után nem engedtem, hogy az asztalon legyenek. Semmi hatása nincs, sőt, kiderült, hogy a macska mennyire okos állat. A jelenlétemben egy idő után nem ugrottak fel az asztalra, de amikor valami miatt kimentem pár percre a szobából, visszatérve az egyiküket szinte mindig az asztalon találtam. Annyi eszük mindig volt, hogy amikor megláttak, leugrottak az asztalról, és az ágy alá bújtak, hogy ne tudjam "megnevelni" őket. Innen látszik, hogy a macska a saját elvei szerint él, én meg azért is bosszankodtam miatta, mert gonoszságot is érzékeltem az egész mögött. Mi vagyunk a királyok a házban, ti, emberek meg a csicskáink vagytok, és mindent úgy csináltok, ahogy mi akarunk. Na nem úgy megy ez nálam. Ilyenkor azt csinálom, hogy megrángatom az ágyat, és ilyenkor ijedtükben mindig kiszaladnak a szobából. Csak hogy megtanulják, hogy hol van a helyük. Biztos vagyok abban, hogy egyébként egy macska nem lenne ennyire rossz, ha nagyobb tere lenne, és jobban le tudja foglalni magát ott, ahol igazán elemében érzi magát.

Azt azért szeretném leszögezni, hogy továbbra is nagyon szeretem a macskákat, és ha állatról van szó, mindenek felett áll nálam a macska. De soha nem tudnám embertársammal egyenrangúként szeretni őket, mert a macska az egy állat, és különbséget teszek ember és állat között. És nem értek egyet azzal a közmondással sem, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Tényleg nagyon barátságos tud lenni egy kutya, és adott esetben csodát művel az emberrel, de azért mondják azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja, mert egy kutya (vagy általánosságban egy háziállat), mert sokkal kevésbé tudatos (egy állatnak nincs haláltudata, másképp működik az agyuk, nem látnak minden esetben ok-okozati összefüggést), sokkal kevesebb dolgot érzékel és fog fel a világból, az emberek viselkedéséből. Emiatt máshogy fogja fel azt, hogy ha az ember rosszindulatúan bánik velük hiszen nem bosszulná meg, és nem is haragtartó. Ha egy kutyát agresszivitásra nevelnek, az más kérdés. Biztos, hogy ha állatok lelke is sebződik, ha rosszul bánnak vele, de ha alapvetően szeretettel nevelték, akkor mindig szeretettel és naivitással fog az emberekhez viszonyulni. Ezért alakult ki bennem az a vélemény, hogy aki hisz a kutya az ember legjobb barátja mondásban, annak az állat egyfajta menekülés a valóság elől, hogy az emberek tudnak rosszindulatúak is lenni, és mekkora csalódás, hogy az, akit a legjobb barátunknak tartottunk, pont ő árt nekünk. Ezt én is megéltem egy jónéhányszor, mégsem éreztem, hogy egy háziállattal kellene kompenzálnom. Hanem újabb emberi kapcsolatokat alakítottam ki, és értek újabb és újabb csalódások. Ez tényleg nagy fájdalom, de egy idő után felmerült bennem a kérdés, hogy biztos, hogy csak a másik fél a szemét? Nem lehetséges az, hogy én is hibáztam az adott helyzetben? Túlzottan naiv voltam? Nem akartam meglátni, hogy a másik valójában mit gondol, vagy azt, hogy baj van? Ez nem a másik felelőssége, hanem az enyém. Amikor erre rájöttem, akkortól tudtam helyére tenni az emberi kapcsolatokat, amikből sokat tanultam. Persze ettől még történhetnek bajok, mert nem lehet eléggé fejlett az ember, de megszerzett igaz barátságok, ha csak néhány is van, minden nehézségért kárpótolnak. Ha pedig újabb csalódás ér, azt jobban tudom kezelni. És ebben a bizonyos barátságban megvan a méltó helye a kutyáknak és a macskáknak is.

Meddig hasznos a technikai fejlesztés?

Nemrég olvastam a GameStar weboldalán a hírt, miszerint valaki megcsinálta a Super Mario 64-et 60 fps-ben. Alá tették a bemutató videót, melyben összehasonlítják az eredeti Super Mario 64-et a 60 fps-essel. Az a személyes meglátásom, hogy komoly változás nincs az eredetihez képest, fel is merült bennem a kérdés, hogy már a 60 fps is már egyfajta "mellveregetés", hogy ennyire erős és potens vagyok, de valódi haszna nincs?

Azt nem tudom, hogy az emberi szem meddig érzékeli a folyamatosságot. Lényege a dolognak, hogy a szemünk 24 képet "rögzít" másodpercenként, tehát minden videó, ami több képet mutat másodpercenként, azt folyamatos képnek látjuk. De egy darabig biztos, hogy lehet ezt is fejleszteni. Azt tudni kell, hogy az európai játékok sokáig 50 Hz-esek voltak, az amerikaiak meg végig 60-asak. Európában az ezredforduló környékére jöttek az első olyan TV-k, melyek képesek voltak 60 Hz-et közvetíteni. Hogy miért nem voltak erre képesek a régi TV-k nálunk, azt nem tudom. Az a gyanúm, hogy az NTSC és a PAL rendszer közötti különbség a Hz is, de ebben nem vagyok biztos. Ráadásul amiben még rosszabb volt az európai képmegjelenítés, hogy nálunk váltottsoros volt, míg Amerikában progresszív. Tehát minálunk a páros és páratlan sorok gyors villódzásban váltakoztak. Az 50 Hz pedig azt jelzi, hogy másodpercenként 50 alkalommal váltakoztak a sorok, tehát 1 másodperc alatt 25 képet látunk. Ez pont ideális a szemnek, már ez is folyamatos képnek látszik. És az olyan kisebb memóriájú játékoknál, mint a Super Mario 64, nem is látszik nagyon a különbség, mert precízen megoldották. A The Legend of Zelda: Ocarina of Time viszont már szaggatottnak látszik Nintendo 64-en. De abban a játékban annyi memória van, hogy a képfrissítés rovására ment. Ha jól tudom, az a játék csak 15 képet frissít másodpercenként. Az már szemmel látható, de a Super Mario 64 50 Hz-e ideális.

Mondjuk az is hozzájárul a dologhoz, hogy régen még nem a különböző technikai adatok voltak a fontosak egy-egy játéknál, konzolnál, hanem maga a játékélmény. És ez annak fényében is érdekes, hogy bár láttam játékokat 1080p-ben, 60 fps-ben, láttam, hogy milyen gyönyörűek, de ha visszatérek a Nintendo 64-es 50 Hz-es játékaira, olyan nagy különbséget nem látok. És így látva ezt a Super Mario 64-et 60 fps-ben azt mondom, hogy egyáltalán nem fontos, hogy magas legyen a játék framerate-je. Mondjuk inkább az, hogy erre nem vagyok érzékeny.

Mert az biztos, hogy amikor bejött a Nintendo GameCube, megvettem én is a gépemet, akkor a Mario Kart: Double Dash!! volt az első olyan játékom, ahol lehetett váltani 50 és 60 Hz között. Sokáig 50 Hz-en játszottam, és nem is tűnt fel semmi, csak az, amikor írta ki a pontszámot, ott ment lassan. De mondtam magamban, biztos így van rendjén, ráadásul meg is lehet gyorsítani az A-gomb nyomvatartásával, úgyhogy nem zavart. De egy idő után kipróbáltam 60 Hz-en, és döbbenetes, hogy mennyivel gyorsabb volt. A pontozás is gyorsan ment, a játék is dinamikusabb volt, tehát 50 és 60 Hz között lényeges különbség van, látszik, hogy gyorsabb és dinamikusabb a képmozgás ha 30 alkalommal váltakozik a kép másodpercenként.

Az viszont elgondolkodtat, hogy meddig érdemes fejleszteni a framerate-et? Az átváltás egyébként nagyon egyszerű: 1 fps = 2 Hz, tehát az 50 Hz-es játék 25 fps, míg a 60 Hz-es játék 30 fps sebességgel megy. Ez szokott általános lenni manapság is, ha egy játék 1080p-ben megy, de valami miatt nem bírja a 60 fps-t (konzol teljesítménye, játék memóriája), akkor leviszik a framerate-et 30 fps-re, így spórolnak a memórián. Jó példa erre a Nintendo Switch-re a DOOM, aminek PC-n akkora gépigénye van, hogy Switch-re csak úgy tudták áthozni, ha rontanak a framerate-en. 30 fps-en megy Switchen. Bagszi mutatta meg a játékot még tavaly ősszel, és az is olyan volt, hogy nem láttam különbséget. Nem láttam, hogy akadozna a játék, vagy hogy a frissítéssel bármi probléma lenne. Teljesen folyamatos volt és dinamikus.

Az a személyes meglátásom, hogy 30 fps-nél többre érdemben nincs szükség, nagyon komoly javulást efölött én már nem látok. Azt gondolom, hogy ez a 60 fps már inkább egy erőfitogtatás, olyan, mint a zenében a veszteségmentes változat. Gyűjtök flac-ban is zenéket, de miután nemcsak CD-ről lehet elérni zenéket, hanem internetről, ezért komolyabb weboldalakon 96 kHz-ben lehet zenéket letölteni. Ez azt jelenti, hogy a maximális hangmagasság 96 kHz, ami azért érdekes, mert az emberi fül maximálisan 20 kHz-ig érzékel hangot, a CD-n 44 kHz-ig (44100 Hz) vannak a zenék. Arra szoktak hivatkozni, hogy olyan a hangminőség, mintha stúdióban hallgatnánk az élő zenefelvételt, vagy mintha koncerten lennénk jelen. Igazából el tudom képzelni, hogy mást nem tudunk elérni, legalább tisztábban szólnak a hangok, az ének. De ehhez mindenképp egy erősebb hangrendszer kell. Sőt, megtapasztaltam azt is, hogy ha jobb hangrendszerhez van magnó csatlakoztatva, hihetetlen jó minőségben szól a kazetta is.

Úgyhogy több tényező függvénye a képminőség is. Ráadásul nálam a felbontás is maximalizálva van 1080p-ben, ahogy írtam már erről korábban. Mivel én nem vágyok méteres TV átmérőkre, ezért nem érzem szükségességét a 4K-s felbontásnak és társainak, főleg hogy ma még sok technika nem is használja ki. Na meg jó eséllyel azért is látom másképp a dolgokat, mert a Super Nintendo óta vagyok aktív játékos, ezért láttam azt, amikor az átlag játék számára még nem számítottak a technikai adatok, csak a játékélmény. Ennek szelleme maradt meg bennem, és azt mondom, hogy játsszuk a mai játékokat is ennek szellemében.

Az új Csernus Imre könyv

Belenéztem ma az Árkádban a Libriben az új Csernus Imre könyvbe, és úgy néz ki, hogy jó lesz. Fel lehet fogni úgy, hogy Bevállalom! című könyvnek egy javított változata.

Meg is vettem. Az Árkádban most kuponnapok vannak, ami alapvetően nem nekem szól, de ha adják könyvre, ráadásul az újakra is beváltható a 20%-os kedvezmény, és a Libri Törzsvásárlói kártyán is volt még pont, azt is beváltottam. Így összesen 1300 forinttal olcsóbban vettem meg, így 4000 forint helyett 2700 forint volt, és olyat vettem, ami örömöt okoz. Úgy néz ki, ez a könyv rendben lesz. Bővített mondatokkal ír (A Bevállalom! legnagyobb hibája a tőmondatok, melyek miatt lélektelenné válik az írás), így mindenképp érdekes lesz. Beleolvastam, mielőtt megvettem, ami a legjobban megmaradt bennem, amikor az 50. születésnapját ünnepelte, írta, hogy azt úgy kezelte magában, hogy jöhet a következő 50, és ettől jókedvű lett. Azért kell egy érzelmi fejlettség ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. Nem is kell 50-nek lenni ahhoz, hogy szembesüljünk az idő múlásával, nekem a 30. születésnapomat volt nagyon nehéz tudomásul venni. Egyébként is nagyon nehéz volt nekem a 2016-os év, és erre rájött az, hogy 30 leszek. Ekkor döbbentem rá, hogy soha többé nem leszek huszonéves, hogy múlik az idő, és ami elment, az többé nem jön vissza. Ehhez kellett némi idő, hogy elfogadjam magamban, és azt mondjam, hogy kész vagyok előre nézni. Azt gondolom, hogy az nem tudja elfogadni az öregedést és az idő múlását, akinek valami komoly hiányérzete van a múltjával kapcsolatban, főleg, ha látja, hogy más meg megteszi fiatalkorában azt, amit ő valami miatt elszalasztott. Ebbe nagyon csúnyán bele tud rondítani a Facebook, és az ideális boldogságot ábrázoló képek. Időnek kell ahhoz eltelnie, hogy ténylegesen elfogadjuk azt, hogy ami idő elmúlt, az többé már nem jön vissza, de jó eséllyel ez nem azt jelenti, hogy az adott dolog már nem valósulhat meg, csak késve. Persze, hogy mi az a bizonyos dolog, vagy tett, ami hiányzik, és hogy mennyire pótolható, az más kérdés. De aki lerendezi magában a múltat, elfogadja a hiányérzetet, akkor képes lehet továbblépni. Ebben látom a módját az öregedés elfogadását a hiányérzettel együtt. A könyvről pedig majd írok részletesen, ha elolvastam.

Nők lapja Presser Gábor CD-vel

Csak a legeslegritkábban veszek női magazinokat, mivel az egész műfajt, beleértve a bulvárt is, messzemenőkig elítélem. És mikor van az a legeslegritkább alkalom? Amikor olyan CD-t mellékelnek a magazin mellé, ami olyan előadótól van, akit nagyon tisztelek. Így van Nők Lapja által extra Zorán CD-m, LGT CD-m, illetve most, hogy láttam, hogy Presser Gábor CD-t mellékelnek a magazin mellé, nem is volt kérdés, hogy megveszem.

Nem az egyik, hanem a legnagyobb hatású magyar zeneszerző, énekes, akit valaha hallottam. 6 éves koromban hallottam először LGT dalt, 1992-ben, amikor kijöttek a régi albumok CD-n, és emlékszem rá, hogy nővérem amikor hallgatta a "Neked írom a dalt" című dalt, hihetetlenül megtetszett. Aztán a mai napig megvannak lemezen az LGT albumok többsége, amikor apukám hallgatta őket, nagyon örültem neki. Ezután már magamtól kezdtem el hallgatni az LGT CD-ket, és csakhamar eljutottam oda, hogy ezeket a CD-ket hallgattam legtöbbször gyerekkoromban. Álmot adtak nekem, ami ugyan nem valósult meg - és nem is fog - de az LGT-nek köszönhetem, hogy megszerettem a zenét, elképzeltem, hogy milyen lehet együttes tagjaként sok ember előtt zenélni, és zenész-énekes akartam lenni. Ez ma már nem valósulhat meg (ebben a formában), de nagyon jó volt a dalaikat hallgatva erről álmodozni. Aztán, hogy mikről énekelnek, azt persze nem igazán értettem gyerekfejjel, a szövegeket inkább huszonévesen értettem meg, azóta csak még többet jelent számomra az együttes munkássága.

Presser Gábor szólómunkásságáról már az első önálló stúdióalbumának a Csak daloknak megjelenésekor is tudtam, még 1994-ben. Kazettán volt (és van meg most is) az album, és azért is maradtak meg bennem erősen a dalok, mert főleg kocsiban hallgattuk, amikor úton voltunk, és a mai napig, valahányszor előveszem ezt az albumot, a tájak jutnak eszembe elsősorban. Azt már gyerekként is felértem ésszel, hogy azért "lassabb" a szólóalbum, az LGT albumokhoz képest, mert már nem volt annyira fiatal, és már akkor is volt olyan gondolatom, hogy az ember egy idő után lelassul. Aztán 1996-ban a Kis történetek is jött. Ezt is nagyon szerettem, már akkor is szívesen hallgattam a rajta szereplő a melankolikus, lassú dalokat. Az élő hangzásba, és a dalok hangszerelésébe meg most is beleborzongok. 2000-ben nagyon sokat hallgattam az Angyalok és emberek albumot, mai napig nagy fájdalmam, hogy csak kazettán vettem meg annak idején. Azért értékes számomra ez az album, mert 14 éves voltam ekkor, amikor már kezdett komolyabb rálátásom lenni az életre. Elkezdtek jobban érdekelni a közéleti dolgok, meg ebben az évben ért el az első igazi nagy szerelem, úgyhogy a szerelmes daloknak is igazán akkor lett jelentőségük. És azért erősen érzékeltem, hogy mekkora különbség van azon szerelmes dalszövegek között, amit Presser Gábor énekel, és amik a rádiókban hangzottak fel, természetesen Presser Gábor felé billent a mérleg. Mivel már egészen kiskoromban hallgattam ilyen jellegű valódi zenét, ezért rám olyan nagy hatással nem volt az Europop, vagy Eurodance, vagy minek mondják, ami Németországból jött, és valósággal végigsöpört egész Európán. Figyeltem akkor is a trendeket, volt néhány zene és együttes, amit szerettem ekkor is, sőt arra is volt példa, hogy az LGT kifejezetten háttérbe szorult, de 25 éves ismertség alatt egy olyan előadó nem volt, mely teljesen kiszorította volna. Lélekben mindig ott volt a háttérben, még ha öntudatlanul is, de nem hagyva, hogy nagyon eluralják a zenei ízlésemet a '90-es évek nagy trendjei.

Ennek a CD-nek meg azért is örülök nagyon, mert egyrészt ha emígyen is, de meglett CD-n néhány dal az Angyalok és emberek albumról, másrészről meg a 2006-os T12enkettő album annak idején teljesen kimaradt. Egyrészt azért, mert akkor már a japán zene volt, ami átvette az irányítást felettem, másrészt meg ekkor már olyan gondolatom volt, hogy Presser Gábor a hangja miatt már nem tud olyan albumot csinálni, mint régebben. Így csak sokkal később hallgattam meg az albumot, és bánom, hogy kihagytam, mert olyan remekművek vannak rajta, mint a Két ördög, az Őt és a Cím nélkül. Ezek közül a második helyet kapott az új kiadványon. Presser Gábornak hihetetlenül érvényes és progresszív gondolatai vannak a szerelemről, ami manapság a fehér holló ritkaságával ér fel, ha szétnézek a nemcsak a magyar, de a nyugati könnyűzene palettáján. Soha nem kezelte istenként a másik felet, soha nem hivatkozott rá, hogy ő az egyetlen egy, sokszor teljesen átlagos és emberi történeteket mesél el a szerelemről. Amik olyanok, melyek bármelyikünkkel megtörténhet, és a maga valójában mutatja szépnek a szerelmet. Zorán mellett ő az (mily nagy az átfedés a két előadó között), aki képes úgy énekelni a szerelemről, hogy elhiszem neki, hogy az évtizedes együttlét után is szép lehet a maga egyszerű valójában, és elhiszen nekik, hogy évtizedek után is, ha a nagy szerelem már nem is fog lángolni, de lesz miért felnézzek a páromra.

Ebben hiszek, ezért hiszek a mai napig a szerelemben, és hát lenne-e bármi jogom nekem kívánni Presser Gábornak a 70. születésnapjára? Köszönöm neki azokat az örömöket, érzéseket, élményeket, amiket a dalai által kaptam, hogy már gyerekként is útmutatást adott nekem, és kívánom, hogy a lehető legtovább legyen köztünk egészségben és boldogságban.

Amivel meg lehet nevettetni a japánokat

Kevés furcsább érzés van annál, mint amikor úgy nevettetek meg embereket, hogy azt teljesen komolyan gondolom. Pedig japán nyelv használatakor könnyen meg lehet nevettetni az embereket (akik értik is, hogy mit beszélsz), hiszen köztudottan sok dologra, fogalomra, több szavuk is van, és ha a rosszabbikat használom... Két ilyen eset történt velem.

Az egyik japán órán megkérdezte a tanárnő, hogy tudjuk-e, hogy van a "sötét" japánul? Mondom neki, "yami". Az nem jó, az sötétség. Gondolkodok egy kicsit, aztán eszembe jut az "ankoku" szó, ezt bemondva úgy elnevette magát a tanárnő, mintha valami jó viccet meséltem volna neki. Magyarázta, hogy az ankoku az a koromsötét, de az költői szó, elsősorban versekben van, a közéletben nem használják. A "kurai" a helyes válasz, mint kiderült egyébként. Ilyenről miért nem énekelnek? T_T És nekem miért nincs annyi eszem, hogy a "kuroi" szóból következtetek? T_T

Egy másik órán, mert "alkonyat" szó volt terítéken. Megbeszéltük, hogy az "yuuyake", de rákérdeztem, hogy a "tasogare" is alkonyatot jelent? Erre is elnevette magát, mondta, hogy az is költői szó, átlagember nem használja. Ekkor már elmagyarázta, hogy tudja, hogy honnan veszem ezeket a szavakat (nem titkoltam, hogy nézek animéket, hallgatok japán dalokat), de érdemes lenne valahogy átrendezni fejben a szókincset, mert a fenti két szó használata a köznyelvben, elmondása szerint olyan, mintha egy Jókai regényből vennénk a szavakat, és azokat használnánk.

Van benne igazság, mert azért én is furcsán néznék arra, aki nagyon fennkölt fejezi ki magát egy teljesen átlagos helyzetben, csak hát magyarul ezt lehet érzékelni, mivel anyanyelv, de mivel japánul sokat hallottam hallottam ezeket a szavakat, ezért általánossá vált számomra. De ígérem, nem lesz több tasogare és ankoku, ezen jelenségek csak is versben követhetik egymást.

Mert van olyan egyébként, amikor szándékosan nevettetem meg a társaságot olyan japán kifejezéssel, amiről tudom, hogy nem szó szerint kell fordítani, de ha autista módjára gondolkodok, akkor nagyon vicces dolog jön ki belőle. Az egyik legékesebb példa erre a "Kimi no koto ga suki". Megkérdeztem a tanárnőt, hogy miért így vallanak szerelmet a japánok? Ködösítés... válaszolja a tanárnő. Világos, a japánok nem szeretik kimondani / kimutatni az érzéseiket. Aztán hozzáteszem, hogy mert ez szó szerint azt jelenti, hogy "Szeretem a dolgodat". Hát erre nagy nevetés tört ki. Valóban ezt jelenti szó szerint, de részint azért is mondják így a japánok, mert fenntartják a lehetőségét annak, hogy a másik fél nem így gondolkodik róla, és hogy ne vegye rossz néven, ne vegye úgy, hogy letámadta őt. És ez szerintem teljesen jó dolog, kizárja azt az önzőséget, amiről nemrég írtam, hogy mennyire gyűlölöm ezeket a magyar és nyugati szerelmes dalok szövegeiben. Magyarul nem tudok ilyen "szeretem a dolgodat"-jellegű alázatos szerelmi vallomást, egy módszert ismerek: Lassú és fokozatos közelítés, közben figyelve a másik fél szándékát.

Tari Annamária könyve elolvasva

Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik... Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a '90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet... Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a "Tari Annamária legjobb könyve" pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Dalszövegelemzés #2

See-Saw: Kioku

A .hack//Roots postomban egy olyan dalról írtam, ami nem tetszik Kajiura Yuki-tól. Igazából nem vagyok úgy rajongója, mint azok többsége, akik ismerik a munkásságát (túlzottan mainstreamnek tartom szeretni őt, és áradozni róla, hiszen mindenki ezt csinálja, aki ismeri), de azért nálam is többségében vannak azok a dalok, melyeket szeretek tőle. Ennek egyik különleges ékköve számomra a Kioku, amiről már írtam korábban. Erről a dalról szeretnék részletesen írni. Méghozzá azért, mert ez egy érdekes szerelmes dal, jó szövegű szerelmes dalt pedig nagyon nehéz írni. A szerelmes dalok döntő többségének rettenetes szövege van. Nagyon sok tükrözi a társfüggőséget, az önzőséget (pl. soha nem engedlek el, vagy szeress, mert szükségem van rád, és sok ilyen... mondjuk ki nyíltan: faszságok), és elenyésző azon szövegek része, melyek hitelesen beszélnek a szerelemről. Többek között ezért szeretem Zorán dalait, hogy egy magyar példával éljek.

A See-Saw dala a szerelemről némileg sajátságos, tipikusan az a fajta szöveg, amit kétféleképpen lehet értelmezni, teljesen jogosan. Valaki joggal vetheti rá, hogy a társfüggőségről szól, mások meg azt mondanák, hogy valaki megtalálta az igazit, és milyen szép, hogy kitart mellette. Nem is a szöveg teszi annyira különlegessé a dalt, hanem a zene, a dallam, sokkal inkább a hangszerelés, mert tényleg úgy énekli Ishikawa Chiaki a szöveget, hogy elhiszem neki, hogy tényleg várja azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak, és hisz abban, hogy tényleg összejöhetnek, a hangszerek játéka ezt megerősíti. Nem hallok önbizalomhiányt az előadásban, nem érzékelem, hogy görcsösen ragaszkodik a másik félhez, és soha nem jöhet senki más. Mert ki lehet hallani, hogy valaki hogy gondolkodik a másik félről, és ezt a dalt az érzelmileg pozitív előadás teszi különlegessé. Mert maga a szöveg túlidealizálja a szerelmet. Mintha semmi más nem létezne. Inkább a körítés teszi naggyá a dalt. Lássuk is, miről beszélünk.

Kitto saigo wa koko ni kaette kuru to omou
Sekai no hajimari wa
futari de miteita
Ichido dake sono basho ni tashika ni todoita kara
Kono te wo hanashitemo
kowaku wa nai no nidoto

Amikor valaki megéli az igazi nagy szerelmet, könnyen meglehet, hogy benne valami olyan számára ideálisat lát meg, ami által kiegészül. Az a fajta érzés, amit az összes élő emberből csak nagyon kevéstől kaphat meg, csak néhánytól. És itt most nemcsak a biológiai okokra kell gondolni (az ember olyan párt keres magának, akiről azt gondolja, hogy jobb genetikával rendelkezik, mint ő maga), nem is csak a külsőségekre, hogy 100%-osan tökéletes párt talált (mivel ilyen úgysincs), hanem azok az érzések, emlékek teszik ideálissá az igazi nagy szerelmet, erről szól ez a dal is. Már az idealizással kezdi, hiszen arról énekel, hogy biztos abban, hogy újra együtt fogják nézni a világ kezdetét azon a helyen... Mondjuk az elején bele lehetne kötni a szövegbe, mert az első sor nagyjából úgy szól, hogy "biztos vagyok abban, hogy visszatérsz arra a helyre...". Mitől olyan biztos benne? Jöhet a teljesen jogos kérdés, mert ez nem derül ki a szövegből. Mondta? Megígérte? Vagy megírták a csillagok? Az első kettő teljesen rendben lenne, a harmadik eset lenne az, amikortól gázossá válik a szerelmes dal, ha valaki a csillagok állására hagyatkozik. A "ráutaló magatartás" teljesen legitim ebben az esetben, amikor együtt voltak, és voltak olyan szavai, nonverbális jelek, melyek arra utaltak, hogy vissza fog térni. Maradjunk is ennél. A végén, meg ott van, hogy ha el is engedi a kezét, akkor sem fél már semmitől, alapvetően ez is szép gondolat, de ha szó szerint vesszük a félelem nélküli életet, akkor komoly problémákat vet fel. Pozitív gondolkodók egyik leggyűlöltebb szavajárása, hogy ne félj semmitől, az egyik legrosszabb, amit kiejthetnek a szájukon. Bátran belenyúlok vizes kézzel a konnektorba, mert mit nekem egy kis áramrázás... És ilyenek. Akkor lenne hitelesebb, ha inkább a bátorság került volna a szövegbe, mert abba ugyan benne van a félelem, de az is, hogy megtanulta kezelni.

Karappo no karada ni furisu motte yuku kioku
Watashi wa sukoshi-zutsu tsukutte mitashite
Sonna fuu ni hito wa hito no katachi ni naru no
Wasuretakunai omoi
kokoro ni kasanete

Folytatódik az idealizálás, az üres testben öltenek alakot az emlékek, és szépen lassan megtöltenek engem. Az üres meg nem véletlen van kiemelve. Csak a szerelem számít? Hát a gyerekkori élmények? A barátokkal együtt töltött idő? És még lehetne sorolni, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. Az elvitathatatlan tény, hogy az első nagy szerelem minden ember életében óriási változatásokat hoz sok téren, és tényleg olyan nagy tud lenni, hogy minden mást eltörpít, de azt reméltem, hogy mivel Kajiura Yuki már bőven a 30-as éveiben volt, amikor írta ezt a dalt, ezért egy józanabb szöveget fog írni a szerelemről, a felnőtt kor bölcsességével lát vissza az első nagy szerelemre. Azért a bölcsességet semmiképp nem venném el, mert a másik fele a szövegnek nagy igazságot tartalmaz. Azt mondja, hogy az emberek az alapján öltenek alakot (szinte szó szerint így van), hogy olyan érzésekkel, emlékekkel töltik meg a szívüket, amit nem akarnak elfelejteni. Ez az alapja annak, hogy ki miben hisz, ki mit talál kedvesnek, mivel tud azonosulni. Az alak lenne a hit. És ez az a hit, ami erőt ad, ami nagyban formálja a személyiségünket, identitásunkat.

Doko made tooku yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto iru wa

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Mune ni kizanda ano basho he to
Watashi wa kitto kaereru kara
Furimukazu ni yuku wa

A refrén két versszakát egybevettem. Ennek az elejébe is bele lehetne kötni, mert az úgy szól, hogy "mindegy, milyen távol jársz, mindig benned leszek". Ez is olyan dolog, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, akarata, de hogy ő mindig benne lesz. És lássuk be, hogy ez azért a másik felet akár rabláncon is tarthatja, ha igazából ő már mást akar maga mellé. Innestől már inkább problémának gondolom, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, mert akkor lenne igazán szép a szöveg, ha megtudnánk, hogy azért van mellette (vagy benne), mert ez kölcsönös akarat. Vezeti őt mindig, mint a csillagfény az éjszakában. Szeretem az ilyen hasonlatokat, úgyhogy ez részemről jöhet. Aztán a refrén másik felében meg elindul, mert tudja, hogy még ha nincsenek is most együtt, de visszatérhet arra a helyre, amit a szívébe vésett, és ez erőt ad neki. Ez az, amire a kritikusabbak azt mondják, hogy ezt jó eséllyel ő maga találta ki, ami jogos is, hiszen továbbra sincs szó a másik félről. Ez az, ami rögeszmévé válhat. És itt jön ki az, hogy a szöveg maga hihetetlenül nyers, meg úgy tűnik, nem foglalkozik a másik féllel, de ahogy Ishikawa Chiaki énekli, abban semmi önzőséget nem hallani. Azt lehet kivenni, hogy biztos jelet kapott arra, hogy ennek a szövegnek végig van legitimitása, és ő is alig várja, hogy újra találkozzanak. Az ív, amit a refrénben énekel, hihetetlenül gyönyörűvé teszi a dalt. Tökéletes, nem hiányzik belőle semmi, így alkot egy teljes egészet.

Karappo datta mune ni ai to iu yuu no kioku
Kimi ga amaku nigaku sosoi de kureta
Ichido dake kimi no naka tashika ni todoita kara
Kono te wo nobasu koto kowaku wa nai no nidoto

Megint az üresség megtöltése, megint az idealizálás. Csak most a szív van soron, itt már ki is mondja, hogy a szerelmet hívja emléknek. Ha meg is adjuk, hogy a visszatérés "igénye" kölcsönös, akkor is zavaró, hogy miért marad a szív üresen, amíg ő (a másik fél) meg nem tölti emlékekkel? Itt írja, hogy csak egyszer elérte a szívét - ez jó eséllyel kölcsönösségre utal - és ez elég erőt ad neki, hogy ne féljen akkor, ha kinyútja a kezét. Ha így, hogy bizonyos tevékenységhez társítja a félelem nélküliséget, már az is jobban hangzik, ha általánosságban mondja, hogy nem fél semmitől, de a bátorság még mindig előnyösebb kifejezés lenne.

A harmadik verse után van egy hegedűszóló, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon tetszik, hogy a ritmus és a lüktetés lassú, de a hegedűszóló gyors. Ez a szívben rejlő érzelmeket szimbolizálja, hogy látszólag nyugalom van, de legbelül szétveti az izgalom. És mivel ez olyan izgalom, amiről lehet, hogy csak ő tud, ezért megvan magának az érzés intimitásának izgalma is. Ez nagyon jól ki lett fejezve zenében. Végül két versszak refrénnel zárul a dal.

Tatoe ima mitsu kara naku temo
Taisetsu na mono wa mada aru no
Kimi wo tada dakishimeta yoru ni
Tadoritsuita

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto soba ni iru wa

Az első fele a reményről szól, arról, hogy még ha nem is találja lélekben azt, ami olyan kedves (fontos - taisetsu) számára, akkor is ott van benne annak az éjszakának az emléke, amikor oly szorosan átölelte őt. Ez megint a kölcsönösségre utal, ami úgy tűnik, itt a dal végén derül ki. Így végül az egész dalszöveg legitimitást nyer, és azáltal, hogy az első refrén első versszakát ismét idézi, még ha el is vannak választva, ő akkor is benne él, nyer teljes értelmet. Így már teljesen jogos, és hogy vezetni fogja őt, mint egy csillag az égen, így már sokkal szebben hangzik.

Csak a végére nyert értelmet a dalszöveg, de ennek ellenére is azt mondom, hogy meglehetősen nyers így dalszöveget elemezni, anélkül, hogy nem hallgatjuk meg az adott dalt. Mert az előadás tényleg sok esetben jobban segít értelmezni a dalszöveget. Aztán, hogy a végén ugyanúgy lassú dinamikára, gyors hegedűjátékkal zárja le a dalt, ismét annak az izgalomnak az intimitását élhetjük meg.

Most már inkább az üres test és szív megtöltésével van problémám. Mert tényleg olyan, mintha a szerelem mellett semmi nem számít, és annak ellenére, hogy nagyon szerelmes tudok lenni én is, és tudom, hogy mi az az érzés, amit elhegedültek, azt gondolom, hogy erős túlzás, hogy minden mást teljesen elinflál, ami nem a szerelemmel kapcsolatos. Valószínűleg egyébként maga Kajiura Yuki is azért visz ennyire koreográfiát, énekstílust az előadásaiba, mert ő maga is tudja, hogy csak így tudja teljes mértékig átadni azokat az érzelmeket, amik önmagában szöveg formájában esetleg nem állná meg úgy a helyét, ahogy elképzelte. Meg kell nézni, egy-egy koncertet mind a FictionJunction, mind a Kalafina előadásaiból, és egyből világossá válik, hogy mire gondolok. Jól ki vannak találva azok a mozdulatok, koreográfiák, amik az általuk énekelt dalok alatt láthatók, mind azokat az érzelmeket jeleníti meg, melyekről a szöveg szól, ezeket erősíti meg. Ugyanez hallható ki az albumokon, kislemezeken, az énekstílus terén. És meg merem kockáztatni, hogy ezeket is Kajiura Yuki találja ki, hiszen csak ő tudja, hogy akarja átadni azokat a dalokat érzelmileg, amiket ő ír. Nem vagyok feltétlen ennek a híve, annak már sokkal inkább, hogy a dalnak önmagát kell eladni, de aki szereti az ilyen pontosan koreografált táncjeleneteket, annak nagyon fognak tetszeni a koncertfelvételek.

Azt gondolom, hogy Ishikawa Chiaki az, akitől a legkevésbé hangzik művinek az, ahogy hallhatjuk énekelni, mert olyan énektudása van, olyan képzettsége, hogy nincs is semmi szükség arra, hogy mímelje az érzelmeket, ő maga tudja, hogyan kell ezeket természetesen, hitelesen átadni. Talán ezért is van az, hogy See-Saw a kedvenc projektem Kajiura Yukitól, és továbbra is azt gondolom, hogy végig Ishikawa-sannal kellett volna együtt dolgoznia, mert hitelesen képes érzelmeket átadni, úgy, hogy elhiszem neki, hogy meg van győződve arról, amiről ebben a dalban énekel, és ez teszi igazán különlegessé ezt a szerzeményt is.

Újabb teljesítmény

Ugyan ez is lassúsági világrekord lehetne, de a Mario Kart 7-et is sikerült 100%-osra végigvinni. Ez a játék is 2011. decembere óta van meg, részint azért is ment ennyire lassan, mert hosszú szüneteket tartottam a játék közben, másrészt nem mindig mentem arra, hogy meglegyen a 100% a játékban, hiszen sokszor csak a játékélmény miatt játszottam, vagy olyan teljesítményre mentem, ami nem okozott külön "stresszt". Mint például pontok növelése online meccsben.

És az is biztos, amiről már írtam korábban, hogy teljesen más úgy játszani, hogy a teljesítményért, mint pusztán a játékélményért. Sokkal kevésbé élvezetes a játék, ellenben olyan szintű gonoszság jön ki belőlem, amit egyébként rettenetesen gyűlölök másoknál. Talán ez is oka annak, hogy sokkal lassabban csinálok meg egy-egy játékot 100%-osra az átlagosnál. Én élvezni szeretem a játékot, a játékélmény miatt játszok elsősorban, nem a teljesítmény miatt. Ezért van az, hogy nem szeretem az erőszakos játékosokat, akik akár szemét módon is támadnak akár a Mario Kart 7-ben is, vagy bárhol, ahol hasonló célok vannak, mert ez a fajta játék nem az én stílusom. Bennem van, mert ki tud jönni, másképp nem hiszem, hogy összejött volna ez az eredmény, de ritkán játszok így. Annak ellenére, hogy nem üvöltöm ki magamból (divatos szóval, rage-elek), azért nagyon ideges tudok lenni, ha egy eredmény nem jön össze. Ezért is vagyok sokkal inkább azon, hogy a játékélmény miatt játsszak, aztán ha ehhez párosul eredmény, azt csak örömmel veszem.

Persze vannak ellenpéldák, most is a Mario Kart 7-nél is már nagyon úgy voltam, hogy 6 és fél éve van meg a játék, ennyi idő után azért illő lenne, hogy meglegyen a 3 csillagos minősítés, nem igaz? Most már villoghatok én is Mario Kart versenyeken, hogy már nekem is megvan a 3 csillag mindenhol, valamit már én is tudok. És ha ez az eredmény a profilomhoz kötődik, akkor az ott is marad mindörökre.