Az első gondolatok az új Suara albumról

Szerdán megjelent Suara legújabb albuma, Hikari címmel, és már elérhetővé is vált. Ezt az albumot most nem vártam annyira, mint az előzőeket. Nem nagyon hallgattam manapság Suara dalokat, és nem is volt nagyon a fejemben, hogy megjelenik az album, így végül az előrendelés is elmaradt. Nem volt anyagi lehetőségem, hogy megoldjam, de ahogy elengedtem magamban a vásárlást, úgy ment ki a fejemből az album is. A dalok egy részét már rég ismerem, hiszen erre kerültek fel az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen és a Futari no Hakuoro dalok is, amiket már rég "kiélveztem", és manapság nem adott ki új dalt. És hogy mennyire kelendő, az meglátszik az Oricon chart eladásokon is, ugyanis az első napokban nem került fel a 30-as napi eladási listára. Az az Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbum nem kellett volna, mert ott már ellőtték a puskapor egy részét.

Így igazából ezt az albumot az új dalok tehetik érdekessé. Kétszer végighallgattam az albumot, és sajnos úgy néz ki, hogy most történik meg az, hogy kezd unalmassá válni, amit csinál. Megvan a sajátságosan lassú stílusa, de ebben már nincs semmi újdonság. Már körbejárta a ballada, lassú melankólikus dalok minden elemét, de ráadásul a dalszövegekből is amennyit értettem, ugyanazokat a szerelmes köröket járja, amiket korábban megtett, és ez valahol olyan érzetet kelt, mintha ő maga nem fejlődne érzelmileg. Annak meg nem örülök, ha az AQUAPLUS erőlteti, hogy ugyanazt a mondanivalót énekelje fel már sokadjára. Mert egyébként Suara már rég megállapodott. Férjhez ment, van egy fia is, úgyhogy az érzelmi élete nem indokolja, hogy a szerelem csodájáról, vagy annak intimitásáról énekeljen. Az mondjuk tetszik, hogy most is a természet metaforáival írja le az érzéseit. Néhány cím kifejezetten beszédes: Kage, Komorebi no Naka de, Hoshi Furu Sora Aogi Mite.

De ez sem menti meg azt, hogy nem érzek semmi különlegeset az új dalokban. Két dal van, ami pörgősebb, a "Mimi wo Sumaseba" és a "Pride", ezek egész jók lettek, de összességében egyik új dal sem tartalmaz olyan olyan zenei elemet, vagy valami különlegességet Suarától, ami által megjegyezhetőek lennének a dalok. Olyan érzetet kelt, mintha csak kötelességből születtek volna meg a dalok. Az Utawarerumono dalok nagyon jók, kiemelkednek, de ahogy írtam, ezek már régóta jelen vannak, ezért ezek már újdonságot nem tartalmaznak. Ami furcsa, hogy felkerült az albumra a Merry Christmas című dal is, mely egy korábbi digitális kislemez megjelenés. Már erősen tavaszi  hangulatom van, közelít a nyár, és erre kerül fel egy karácsonyi dal... Inkább ősszel jelent volna meg az album, akár előző évben, még jobb lett volna. Hiszen nézzük meg a CD only borítót is. A csillagfények láthatók (ahogy az album címe utal rá), de minden fa meg levél fehér, olyan, mintha tél lenne, és vagy ráesett a hó, vagy megfagytak. És a fehér madár... Mondjuk a levél télen elég furcsa, de akkor is erősen téli hatást kelt a borító. Úgyhogy eddig csodáltam Suarát, hogy milyen gyönyörűen énekel balladákat, de ez az album most úgy néz ki, hogy csalódás lesz.

Tari Annamária könyve

Nemrégiben lehetőségem adódott megvenni Tari Annamária legújabb könyvét, a "Bátor generációk, Szorongok, tehát vagyok" címűt. Ahogy írtam korábban, szeretem a pszichológus nő stílusát, belevisz egy kis humort az írásaiba is. Viszont az új könyve mindennél jobbra sikeredett. Ha valami hibát fel lehet róni az előző könyveinek, akkor azt, hogy itt-ott eléggé szárazak az írásai. Mert hogy sok helyen hivatkozik kutatásokra, és százalékos értékekkel támasztja alá az könyveiben leírtakat. Itt ilyen nincs, ezáltal sokkal olvasmányosabb, és pont amiatt, mert nincsenek benne különböző kutatási adatok, eredmények, ezáltal rövidebbek is a fejezetek, viszont ugyanolyan részletességgel beszéli ki az adott témát, mint a korábbi könyveiben.

Azt nem tudom, hogy ki találja ki a példabeli beszédeket, de az biztos, hogy zseniálisak. Nem a szokásos sablonmondatokkal él, hanem olyanokkal, amik két ember között  tényleg elhangozhatnak az adott szituációban. Ezek a párbeszédek egyébként jó játékok is számomra, mert mindig próbálom kitalálni, hogy mi az, amire Tari Annamária rá akar világítani. Ezeket többségében ki is szoktam találni, amiket nem, azokat általában azért nem, mert egyszerűbben látom, nem látok benne ott és akkor olyan dolgokat, amiket a pszichológus nő leír később, de azt olvasva kétségtelenné válik, hogy annak ott van legitimitása.

Akit érdekel a pszichológia, vagy inkább az, hogy meg akarja érteni a fiatalok gondolkodását, viselkedését, annak magasan ajánlom ezt a könyvet. Tari Annamária előző könyvei tényleg adnak olyan érzetet, mintha pszichológia hallgató egyetemistáknak készült volna, de ez a könyv sokkal könnyedebb olvasmány, és jobban tetten is érhető bennük a pszichológus nő írási stílusa, ettől személyesebb is a könyv. Egy kicsit közelebb is hozza hozzánk a tinédzserek gondolkodását, és talán abban is segít, hogyan használjuk okosan a közösségi oldalakat. Mert szerencsére nem ellenük beszél, hanem a tudatos használatra hívja fel a figyelmet, ami külön plusz pont, mert azt se szeretem, amikor valaki az ördög találmányaként titulálja a Facebookot, Instagrammot és társait. Okos és tudatos használattal a helyükön lehet kezelni a dolgokat, és ha tudjuk, hogy miről szólnak ezek a dolgok, akkor talán az sem okoz önbizalomhiányt, ha egy ismerősünk fényképénél azt látjuk, hogy állítólag mennyire jól érzi magát.

Gakuen Babysitters

Legalább 5 percig gondolkodtam azon, hogy milyen ötletes címet adhatnék ennek a postnak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, ami egyben az animét is jellemzi, így maradtam az anime címénél. A Gakuen Babysitters-ről már írtam az első rész kijötte után, így a bevezető és a történet írásától eltekintenék. Talán rövidebb post lesz, mint az előző, ahol a Citrus-t jellemeztem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ez végtelenül egyszerű anime, így nagyon nincs mit írni a háttértörténésekről.

Viszont pont a végtelen egyszerűsége miatt tetszett meg nagyon. Az imponált nagyon, hogy nem is akarja magát többnek mutatni, mint ami. Az egyszerűségről már a rajzstílus és a színezés is árulkodik. Igazából olyan érzésem volt, mintha a háttértörténet a repülőgépszerencsétlenségről is csak azért lett volna, mert szinte kötelező eleme egy slice of life animének, amúgy azon kívül, hogy az öreg néni házában laknak, igazából semmi nem következik belőle, ezt a bébiszitter-klubosdit háttérsztori nélkül is meg lehetett volna csinálni, ugyanúgy teljes lett volna az anime.

Arra voltam még kíváncsi, hogy mihez kezdenek egy olyan animével, amely nem viszi tovább a háttértörténet, csak hétköznapi sztorit mesél el. Ahogy azt vártam, nem zárnak le történetet, csak abbahagyják azt. Nagyon jó volt látni az egyes részeket, a gyerekek viselkedése sokszor váltott ki derültséget belőlem. Például amikor Kinamuta Kirin kérdezte Inomata Mariát, hogy ő akkor most szereti Kashima Ryuuichit. Erre zavartan, kivörösödött arccal rázza a fejét, hogy nem is. Tehát utálod őt? Nem, nem erről van szó. De akkor szereted őt... És akkor ezen ment a szócsata, érdekes volt látni, hogy a kisgyerek mennyire nem érzékeli a finom különbséget az érzelmek között. Mondjuk vicces volt, hogy pont azt kérdezte, aki csak kivörösödött arccal tudott válaszolni. Bevittek ugyanis valami szerelmi szálat, de ezt annyiban is hagyták, amit sajnálok, mert ebből még aranyos dolog származhatott volna. Egyszer Ryuuichi is vörösödött Maria láttán, úgyhogy viszonzottnak tűnt a szerelem.

Ez az egyetlen hiba, amit fel lehet róni az animének, hogy ezt nem bontatkoztatták ki, amúgy az a személyes véleményem, hogy pont úgy jó, ahogy van. A 12. rész is ötletes volt, bár karácsony mivolta miatt, akkor lett volna igazán hangulatos, ha az őszi szezonban lett volna, és akkor december végén lett volna az utolsó rész. Érdekes volt látni, hogy a manga 2009 óta megy folyamatosan, úgyhogy ez is olyan, hogy az anime reklámot csinált a mangának. 17 kötet jelent meg a mangából eddig, kíváncsi lennék, hogy meddig megy a történet, mert amúgy tényleg csak ilyen mindennapos történések vannak, és nem látni, hogy hova fut ki a dolog. Amúgy örülnék, ha az animének lenne folytatása, és akár szerelmi szálat is lefuttatnák.

Azon azért morfondíroztam magamban, hogy a gyereknevelés valóban ennyire könnyű lenne, mint ahogy az animében láthatjuk. Vagyis hát láthatjuk, hogy a gyerekek olykor rosszcsontok, feszegetik a határokat és csintalankodnak, de Ryuuichi ezt olyan birkatürelemmel viseli, hogy akár fát is lehet vágni a hátán. Valószínűleg azért is szeretik meg őt a gyerekek, meg az tetszik, hogy sokszor lefuttatja az agyában, hogy gondolkodik ilyenkor egy gyerek, és ez nagyban segíti őt, hogy megértse, hogy kezelje az adott helyzetet. Azt látom egyébként sok felnőtt emberen, hogy azért viselik rosszul, ha egy gyerek rosszalkodik, mert elfelejtette, hogy ő milyen volt gyerekként, ezáltal nem érti meg a viselkedését. Vagy jön a sablonos gyereknevelési "módszerekkel", ami nekem kívülállóként nem szokott tetszeni. Mondjuk nem én vagyok a hiteles példa gyereknevelés kapcsán, mert nincs gyerekem, de azt azért érzékelem, hogy nem olyan egyszerű egy gyerekkel bánni, ahogy az animében láthatjuk. Vagy igazából könnyű, csak mi nem tudunk gyerek szintjén gondolkodni, mert pont az a baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen volt gyereknek lenni? És ezért nem értjük meg őket. De nem itt és most fogom megfejteni a gyereknevelés problematikáját. Egyrészt én sem értek a gyerekekhez, másrészt, meg nem vagyok pszichológus, úgyhogy ezt a terepet átadom másnak.

Az biztos, hogy ez az anime a személyes értékrendem szerint 10/10-es értékelésű, de azért nem merem ajánlani mindenkinek, mert aki kifejezetten az elgondolkodtató történetekre vágyik, aki szereti fejtegetni egy adott esemény vagy történés hátterét, az úgy fogja dobni ezt az animét, hogy csak úgy füstölni fog. Ez egy könnyed, vasárnap esti kis történet, aki képes a helyén kezelni, annak biztosan nagyon fog tetszeni.

Keserédes lányszerelem

Próbáltam analógiát keresni a citrusfélék és a leszbikus szerelem között, annak "keserédes" mivolta volt a legokosabb, ami eszembe jutott. Már ha mindenképp keresni kell értelmet a címnek. De az biztos, hogy alapvetően ígéretes alkotásnak tűnik a Citrus, először úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, aztán az 1. rész után láttam, hogy ebből akár nagyon jó dolgot is ki lehet hozni. De biztos, hogy elég erre 12 rész? Végignézve az animét, sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy nem, amit csak tovább erősített a közepétől bevetett történetszál, ami megint jó dolog lenne, de a rövidsége alkalmatlan arra, hogy az adott történés hátterét részletesen kifejtsék. Miről van szó? Spoilerrel teli post jön, így aki nem látta az animét, de szeretné megnézni, az ugorjon egy nagyot a szemével.

Aihara Yuzu anyja összeházasodik egy férfival, emiatt iskolát kell váltania. Yuzu, aki meglehetősen szabadelvű, követi az aktuális divatot, igencsak nehezen éli meg, hogy egy olyan lányiskolába kell járnia, ahol komoly megkötöttségek vannak. Az egyenruha csak hagyján, de komoly viselkedésbeli szabályok vannak érvényben, és az oda járók szinte minden lépésüket figyelik, és ha bármiben hibáznak, azonnal megfeddik őket. Nem csoda, hogy Yuzu-chan ezt igencsak nehezen éli meg. Persze ezen kívül is folyamatosan érik meglepetések, ugyanis az a férfi, akivel Yuzu anyja összeházasodott, az nem más, mint Aihara Mei apja, Mei pedig az tanulói tanács (Student council, értsd DÖK vagy HÖK) elnöke. Ő a legszigorúbb az egész iskolában. Elnök pedig azért lehet, mert a nagyapja az iskola igazgatója. A szigort pedig otthonra is megtartja. Eléggé ridegen viselkedik Yuzu-vel, akinek viszont egyre inkább megtetszik a lány. Hova tovább beleszeret, ezt pedig Mei észreveszi, és maga sajátságos módján tudtára is adja. Ugyanis olykor rányomul Yuzu-ra, de csak azért mert azt látja, hogy ő ezt akarja.

Innestől elgondolkodtatott a dolog. Azért gondoltam, hogy ez egy nagyon jó sztori lehet, mert azáltal, hogy van egy lányiskola, ahol ennyire szigorúak a szabályok, azt gondoltam, hogy úgy alakul ki lányszerelem, hogy a kemény szabályok miatt felettes én annyira elnyomja az ösztönént, hogy az emígyen fog kitörni. És akár erre is lehet gondolni, mert Yuzu-chan a maga nyílt személyisége okán jobban hagyja, hogy átjárják az érzései, Mei pedig elnyomja magában, és csak fokozatosan engedi szabadjára. Láthatjuk Mei családját is, és azért nyilvánvalóan kiderül, hogy miért nem engedi el önmagát a lány. Ilyen szigorban felnőni, komoly megkötöttségek mellett, nem csoda, hogy nem tudja, hogy kezelje magában az érzéseit, amikor nem erre tanították... vagy arra, hogy azokat hogyan nyomja el. És itt szokott jönni egy érzelgős szerelmes történetbe a "hős megmentő" szerepe, aki "kiszabadítja" a "fogoly" valódi identitását, ezáltal szabad lesz.

Még azt se bántam volna, ha csak ennyi lenne a történet, ez 12 részre bőven elegendő lett volna. Csak hogy a felétől behoztak egy harmadik lányt, aki a "szarkavaró" szerepét vállalta magára. Ő nem más, mint Mizusawa Matsuri, aki Yuzu gyerekkori barátnője, nagyon jóban voltak egymással. Feltűnik a második felétől, és látja, hogy nagyon közeli kapcsolatba került Mei-vel, nem hagyhatja, hogy bárki is elvegye az ő gyerekkori barátnőjét. Persze ő is olyan, hogy kedvesnek, ártatlannak mutatja magát, amit a cincogóan maga hangja csak tovább erősít. De ha figyeljük őt, akkor avatottabb szemeknek azonnal gyanús lehet, és bizony ez így is lesz. Mindent megtesz, hogy szétválassza a párost. És ez is nagyon jó vonal lehetett volna, hiszen, akinek volt része olyan szerelemben, vagy ismerősi körében látott olyat, hogy egy harmadik fél különböző módokon belekavar a kapcsolatba, az tudhatja, hogy ez mennyire megkeserítheti az adott pár mindennapjait, és ezt megjeleníteni, mint a valóság egy szeletét, nagyon jó ötlet lett volna. A baj csak az, hogy az ilyeneket nem lehet annyival leszerelni, hogy az emberek érzései nem játékszerek. Amikor Yuzu ezt mondja Matsuri-nak, mélyen magába néz, jó útra tér, és már azon van, hogy a két lány boldog legyen. Ilyen a való életben nincs, akinek tényleg az a célja, hogy szétválasszon két embert, annak pont, hogy játékszere mások érzései, mindent megtenne azért, hogy elérje a célját, szélsőséges esetben akár pszichopatává is válna. Ez több tényezőből is fakadhat. Elsősorban féltékenység, hiányérzet: Hiányzik neki az a szerelem, amit az ismerősi körében lát, és mivel ezt a hiányt nem fogadta el magában, ezért belső harcok dúlnak benne, amit irigységnek is hívhatunk. Ha én nem vagyok boldog, nehogy már a másik legyen boldog, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Tehát itt erősen kisiklott a történet reflexiója a való életre. Erre nemhogy nem mentség, hogy az anime csak 12 részes, hanem pont, hogy súlyosbító körülmény. Hiszen akkor nem kellene ezt a szálat is bevetni, ha tudják, hogy nem lehet részletekbe menően kifejteni.

És ezzel még nincs vége, kijátszák az "umnei no ito" kártyát is. Bejön egy ikerpáros, nevezetesen Tachibana Sara és Tachibana Nina. Közülük Sara az, aki beleszerei Mei-be, de amint meglátja, egyből érzi, hogy a sors szála köti vele őt össze. És mindent megtesz, hogy együtt legyenek. Nina pedig azért, hogy az ikertestvére boldog legyen, ezért ha kell, kész félreállítani Yuzu-t is. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy pont Sara az, aki bátorítja Yuzu-t, hogy harcoljon a szerelméért. Persze ekkor még nem tudja, hogy kiről van szó, de amikor rájön, akkor ő az, aki magától félreáll, azon az elven, hogy ő akkor boldog, amikor Mei is az. Ez így nagyon szép, de valljuk be, túlzottan idealista. Hihetetlen magas szinten kell legyen az ember érzelmi fejlettségének ahhoz, hogy a lehető leghamarabb elfogadja, hogy az, akibe beleszeretett, mást szeret, és egyből arra bíztatja, hogy akkor legyen vele boldog. Egy átlag ember, ha nem is akar rosszat a másiknak, azért erősen bejátszik szerelmi bánat formájában a kétségbeesés, a helyzet el nem fogadása, lázadás ellene.  És jöhet ide a depresszió is. És idő kell, mire ezt feldolgozza, elfogadja magában.

Tehát vannak itt tündérmesébe illő idealista jelenetek, amit valljunk be őszintén, nem tesz jót az anime valós mivoltának. De nem ez az első eset, amikor azt látom, hogy nem képesek 12-13 részben rendesen kifejteni az adott történetet. Ebben látszik meg az, hogy az animék is egyre inkább futószalagon gyártódnak, és egyre inkább azon vannak, hogy minél több anime legyen a piacon, ez pedig erősen a minőség rovására megy. Ennek lett áldozata a Citrus is. Ha ennyi szálat vittek be az animébe, akkor talán még a 26 rész is kevés lenne neki. A manga egyébként 2012 óta fut folyamatosan, egyből az volt a gondolatom, hogy az anime vázlatos ismertetője a mangának, ha kíváncsi a részletekre, kérem olvassa a mangát. Elképzelhető, hogy az anime egyre inkább egyfajta reklám szerepét fogja betölteni, ami nagyon leredukálná az anime, mint műfaj értékét. A Citrus, és jónéhány rövid anime erősen ilyen érzetet ad, aztán, hogy hova fut ki a dolog, nem tudom. Az ötlet, a történet nagyon jó, viszont a kivitelezés a rövidsége miatt meglehetősen problémás.

7/10

Házilag sem olcsóbb?

Nagyon keveset szoktam "bűvészkedni" konyhában, és én is azon férfiak közé tartozom, akiknél inkább ez a jobbik eset, mert műveltem párszor számomra is meglepőt. De azért érdemes néha ténykedni a konyhában, mert sok esetben olcsóbb otthon megcsinálni a kaját, mint máshonnan megrendelni, vagy utcai árustól venni.

De talán nem minden esetben? Erre jövök most rá, ahogy próbáltam összeállítani itthon a Gyros-t, amit egyszerűen imádok. Csak hát nem mindig engedhetem meg magamnak, hogy vegyek magamnak 500 forintért, ezért azt találtam ki, hogy megpróbálom itthon megcsinálni. Most még a "megcsinálási" fázisban vagyok, mert bepácoltam a húst, éjszakára a hűtőben hagyom, és majd holnap, az egyetem után terveztem elkészíteni. Most inkább arról írnék, hogy ahogy megvettem mindent hozzá, amit kell, úgy éreztem, hogy egyáltalán nem jártam jobban azzal, hogy itthon csinálom meg. A következőket vettem hozzá:

• SPAR-os joghurt 450 g - 249 forint (mondjuk ebből 300 g kell)
• Kotányi kapros joghurtöntet alappor - 139 forint
• Knorr Gyros fűszerkeverék - 119 forint
• Csirkemell hús 300 g - 499 forint (LIDL-ből, előre csomagolt)
• Zöldségkeverék - 199 forint (ami zacskóban van)
• Crusti Croc tortilla 370 g - 399 forint

Ezeken kívül a páchoz kellenek különböző fűszerek (pl. koriander, citromfű), de én csak mustárt, és étolajat adtam hozzá (meg a fűszerkeveréket). Illetve olívaolaj volt írva, de úgy azért nem állok, hogy külön vegyek olívaolajat, hiába egészségesebb. Szóval ezt az egészet összeszámolva 1.604 forint volt, ami azért eléggé magas ahhoz képest, hogy jobbat akár 500 forintért kaphatok a Határ úton. (szerintem itt, a Keleti pályaudvaron van a legjobb), és azért jól meg vannak töltve. Illetve szoktam utazni a 85-ös busszal, és azt láttam, hogy a Bányató utcánál 300 forintért lehet Gyros-t venni. Azt majd kipróbálom, lehet, hogy finom az is, de szerintem az nincs annyira megtöltve. Amúgy a LIDL-ben kicsit átverve is érhezhetem magam, mert direkt onnan akartam venni csirkemellet, mert akciósan hirdették, 1149 forintért kilóját. Igen ám, csak azt nem részletezték, hogy az egy kilós vákuumcsomagoltra vonatkozik, mindegyik más csomagolású (félkilós, 300 grammos, amit vettem végül) maradt a rendes árán. Eleinte vissza is tettem a hűtőbe, de aztán azért vettem ki végül mégis, mert 20 óra után mentem el megvenni, a SPAR már bezárt, a pácot meg ma akartam megcsinálni, hogy holnapra jól összeálljon, és már csak sütni kelljen. Az egykilósat nem akartam megvenni csak azért, mert akciós, mert a többivel nem tudok mit kezdeni, mert ahogy írtam, nem szoktam ténykedni a konyhában.

Egyelőre azt látom, hogy nem éri meg itthon megcsinálni, mert ha megvettem volna a fűszereket, és ha olívaolajat használtam volna, az még jobban felnyomta az árat. Kíváncsi leszek, hogy mennyi lesz majd holnap, ha elkészül, de az az érzésem, hogy ennek nem lesz folytatása.

A dolgok lerendeződnek

Örömmel veszem tudomásul, hogy gyorsan kijöttem a tegnap Mario Bros.-os verseny hatása alól, és most már elhiszem azt, hogy jelent valamit ezüstérmesnek lenni a 36 versenyzőből. Csak ott volt rám nagy hatással, hogy hirtelen nagy veszteség ért, mert tényleg szinte már magaménak tudtam a PlayStation 4-et.

Lehet rám azt mondani - és ezt többször is érzékeltem, és néhányan ki is mondták - hogy túlzottan erősen élem meg az érzelmeket, és ez sokszor ártalmas is, mert hajlamos vagyok akkor indulatból döntéseket hozni. Ilyenkor ugyanis nem látom át józanul a dolgokat. Ezt ugyan annyira nem mutatom ki a külvilág felé, de sokszor szoktam őrlődni magamban, ha valami komolyabb dolog ér. Ezt azért szoktam hagyni, mert tudom magamról, hogy ott motoszkál bennem, és úgysem tudok ellene tenni semmit, ezért inkább hagyom, hogy tomboljon bennem. Sok esetben azért szokott is látszani, de ennek az a nagy előnye, hogy gyorsan elmúlik, mert nem nyomom el a tudattalanomban, így ezekből általában gyorsan feleszmélek. Persze ha nagyon súlyos, akkor tovább tart, de általában annak köszönhető, hogy bizonyos krízisekből relatíve gyorsan kijövök, mert elfogadom a negatív érzést is magamban, és hagyom megélni. Ezeket az érzéseket írom ki magamból, és ezért is érdemes néha pesszimistának lenni. Jó ideje nagyon ártalmasnak tartom a pozitív gondolkodással kapcsolatos filléres "jótanácsokat", mert ezek igazából arra szolgálnak, hogy becsapják az agyat, és elmeneküljön az adott dolog, vagy történés valósága elől, és a krízist lefojtsa a tudattalanba. Hovatovább ezt is önbizalomhiánynak gondolom, mert nem bízik abban, hogy képes megbírkózni az adott krízishelyzettel, ezért egyből átkonvertálja magának valami pozitív dologba. A másik meg az, hogy a pozitív élmények attól pozitívak, hogy vannak negatívak is, így van viszonyítási alapunk, és így van egyensúlyban a kettő.

Save Game független videojáték kiállítás és jegynyerő verseny

Tegnap volt a Save Game videojáték kiállítás, melyen sok retro konzol volt kiállítva.

Még múlt hét csütörtökön volt ún. jegynyerő verseny a rendezvényre, amin részt vettem. Láttam esélyt a győzelemre, mert azt gondoltam, hogy nem lesznek sokan, és volt Dr. Mario is, úgy voltam vele, hogy vannak esélyeim. A Hyp-R Zone-ban volt, az emeleten, a retro részlegben. Oda akartam érni a 18 órás kezdésre, sikerült is negyed órával előtte megérkezni. De a 18 órási kezdésre csak ketten voltunk. Úgyhogy vártunk még. Nem is lett volna esélyem, mert egy olyan lány jött (aki egyébként nagyon meglepett, hogy megjelent), akiről tudom, hogy többszáz órát Dr. Mariózik. De aztán szépen lassan jöttek mások is. Úgy jöttek be 18.30-ra az emberek, mintha ez lett volna a hivatalos kezdő időpont. Össze is gyűltünk kb. 12-en. Három játék volt hivatalosan meghirdetve, ahol versenyezni lehetett:

1. Dr. Mario Super Nintendóra
2. Frogger Sony PlayStation-re
3. NBA JAM Sega Mega Drive-ra

Neveztem mind a háromba, hiszen ezzel ki is próbálhatom a játékokat. Először az NBA JAM-ben játszottam. Ez egy sajátságos hangulatú sportjáték, ahol még csak nem is feltétlen kell a kosárlabda szabályait szorosan követni. Egy kis taktikával lehet benne nyerni. Tovább is jutottam az első körben, a másodikban viszont már kiestem. A Dr. Marióval egyből azzal a lánnyal kerültem össze, akiről írtam, hogy rengeteget játszik vele. Meg is látszott, azonnal, hogy mennyire jó, egyből elvert. Ahogy mindenki mást is, azt ő nyerte meg.

Ahogy az NBA JAM-mel, úgy a Froggerrel is most játszottam először. Ez egy érdekes logikai játék, ennek fizikájával már találkoztam máshol, de nem tudom, megmondani, hogy hol. Az a lényeg, hogy egy békával kell átmenni a többsávos úttest túlsó végére vigyázva az autókkal. Majd át a folyón, ahol farönkökökre kell állni, vagy teknősök hátuljára lehet ugrálni. A teknősök néha elmerülnek a vízbe. Ha a béka vízbe esik, vége a játéknak. Ami amúgy biológiailag teljességgel logikátlan, hiszen a béka kétéltű állat. Mindegy, az a lényeg, hogy ez a játék viszont nagyon jól ment. Utolsóként játszottam, és rekordot állítottam be, ugyanis 12 másodperc alatt értem a pálya végére. Azt hiszem, 13 másodperc volt az addigi rekord...

Így nyertem jegyet a Save Game-re. ^^ Jeggyel és kóddal be is jutottam a rendezvényre. Jó is volt, volt sok retro konzol. Ami nagyon imponáló, hogy sok volt a gyerek is, akik ugyanúgy érdeklődnek a régi játékok iránt, mint az újdonságok, és a VR iránt. És ugyanúgy eljátszanak a régi nagy klasszikusokkal is. A Flippermúzeum is jelen volt, és volt általuk néhány árkád gép is. Nem tudom, hogy ők hozták-e a Super Mario Bros. gépet is, de az is milyen aranyos volt, hogy a NES-es Super Mario Bros. játék árkád változatával úgy játszott egy kisgyerek, mintha ez lenne a trendi játék. Így olvadnak össze a generációk, és itt nem érzem azt, hogy 31 évesen akár egy 15-16 éves tinédzser apja is lehetnék, mert akkora a generációs szakadék. Alapvetően a Nintendós részlegen voltam bagszival. Három Nintendo Switch volt kiállítva. Az egyiken Mario Kart 8 Deluxe volt, a másikon ARMS, a harmadikon pedig The Legend of Zelda: Breath of the Wild. A retro konzolok között egészen pontosan 6 Super Nintendo volt kiállítva, mind olyan játékokkal, amiket még csak nem is láttam. O_O Néhány kazettának az eredetiségét is megkérdőjeleztem magamban. Nem próbáltam ki egyik játékot sem. Viszont most vettem kezembe életemben először Sega Dreamcast controllert. Soul Calibur volt benne. Eléggé kényelmetlen a controller, mintha egy tányér alján lennének dudorok, és csak ott lehet megfogni. A játék se igazán jött be, úgyhogy az első találkozásom a Dreamcast-tel nem volt annyira jó. De most nézem, hogy mennyire szeretik az emberek ezt a játékot. O_O El tudom képzelni, hogy akkor generációkat mozgathatott meg, de semmi újdonságérzetem nem volt.

A DDR-nél voltam még jelen, ki akartam próbálni. Láttam, hogy vannak anime dalok is, kerestem, hátha találok olyat, amit szeretek. Fent van Hayashibara Megumi-tól az egyik nagy kedvencem, A HOUSE CAT, mely a Bannou Bunka Nekomusume DASH!! OVA openingje, egyből erre esett a választásom. Easy-re állítottam, mert nagyon keveset DDR-eztem életemben, de ez így is valami rettenet volt. Fel kellett adnom, mert annyira nehéz volt, mintha a világ élvonalába tartozók közül játszottam volna a könnyű szintet. Bagszi magyarázta, hogy az irány billentyűkkel is lehet irányítani a DDR-t, és ehhez van a nehézség optimalizálva. Ó, hát persze, táncoltassuk meg az ujjainkat, mi? Mintha erről szólna a DDR. De inkább arról van szó, hogy nekem nincs hozzá érzékem. Alapvetően nem szeretek táncolni, semmi mozgáskultúrám nincs, és a hátsó nyilat se találtam el sokáig, nem tudtam, hogy hátrább kell lépni, így mindig középre léptem. Másoknak jobban ment. Szívesen néztem őket, segítettem nekik a gépnél számot választani. Fent volt a Kaleido Star: Yakusoku no Basho he DDR-e, ezt is eltáncolta valaki, de volt, aki Pokémont szeretett volna. Hogy miért az Europop verziója volt fent a Mezase Pokémon Master dalnak, azt nem tudom, de megizzasztotta azt, aki azt választotta ki. De jól választott az, aki a NARUTO-ból a GO!!!-t táncolta el, az relatíve könnyű volt, és élvezetes is.

Több nyereményjáték is volt a rendezvényen, melyeken lehetett nyerni kisebb és nagyobb értékű nyereményt. A Kahoot rendszerében három kvízkérdést csináltak, ezekben mind 15-15 kérdés volt, és társasjátékot, Regamex belépőjegyet, vagy Flippermúzeumba lehetett belépőjegyet nyerni. Csak az elsőben vettem részt, de meglepődtem, hogy milyen jól ment. Az eleje nehézkesen indult, de aztán egyre feljebb jöttem, olyannyira, hogy 1-2 kérdés erejéig 1. helyen is voltam. Végül 3. helyen végeztem. Ennek is örültem, volt olyan, amit tippeltem, ráérzésre gondoltam, hogy az lehet a helyes válasz (ez be is jött), de olyan is volt, amit biztosra tudtam. Az, hogy hány színvariánsban jelent a Nintendo 64, azt akkor nem is gondoltam volna, hogy 25-ben. Csak aztán leesett, hogy minálunk tényleg csak néhányban, a japánok szeretik a szivárvány minden színárnyalatában tudni a szeretett konzoljukat, és ott elképzelhető, hogy tényleg mindenféle színben pompázik a N64. Azt tudom, hogy a GameCube sokféle színben jelent meg Japánban, de hogy ennek a Nintendo 64 is áldozata lett volna, azt már nem.

A másik két Kahoot kvízen nem tudtam jelen lenni, mert Super Mario verseny volt. Na ez nagyon érdekes volt, és tanulságokkal teli. A Super Mario All-Stars játék Super Mario Bros. 3 játékában van Battle Mode, azon ment a verseny. Ennek az a lényege, hogy a Mario Bros. játékot alakították át párbajjá, ahol vagy 5 érmét kell összegyűjteni, vagy élet-halál harcot vívni. Aki öt játékot megnyer, az nyerte meg a versenyt. Ebből volt egyenes kieséses verseny. 36-an neveztünk, mert a nyeremény nem volt akármi, egy PlayStation 4 konzol. Hát annak nagyon örülnék, de mivel azt gondoltam, hogy vannak nálam sokkal sokkal taktikusabb játékosok, ezért olyan nagy esélyt nem adtam neki, de azért jó volt elképzelni, hogy milyen lenne megnyerni. Meneteltem szépen előre, úgy néz ki, hogy ez a játék nagyon is megy nekem. Egymás után nyertem meg a fordulókat, ahogy mentem előre, úgy kezdtem magam egyre inkább beleélni, hogy talán enyém lehet a PlayStation 4... El is jutottam a végső döntőig. Nagyon izgalmas volt a játék, itt már magam is megéreztem, hogy mi is az az eSport, és hogy mennyi minden számít. A tudás, a reflexek, esetlegesen a taktika mellett, hogy fejben jelen legyünk. Ezen múlt a dolog. A döntőt sajnos elvesztettem, és 2. helyen végeztem végül. Rettenetes élmény volt, hogy egyre inkább elhittem, hogy enyém lehet a főnyeremény, aminek önmagában nagyon örültem volna, de másfelől ez lenne életem legnagyobb értékű nyereménye, amit valaha nyertem volna. Hogy ezt így elképzeltem, volt olyan, hogy azért vesztettem el egy menetet, mert kihagyott az agyam, és nem fogtam fel, hogy mi zajlik körülöttem. És amikor elvesztettem az utolsó játékot, az olyan volt, mintha kalapáccsal egy jó nagyot rávertek volna minden álomképre, és szilánkosra törve a földre hullott volna minden. Kegyetlen érzés, és főleg azért, mert csak az első helyezettet díjazták, tehát már én, ezüstérmesként sem kaptam semmit. És ez azért nagyon rossz, mert ez olyan, mintha csak az 1. helyezett játéka számít, az a 10 pontos játék, már a második helyezetté már csak kb. 3-4 pontot ér a 10-es skálán. Az, hogy a győztes ilyen értékes nyereményt kapott, de utána senki semmit, az erősen ezt az érzetet kelti. Ha jól emlékszem, valamelyik konzolbolt ajánlotta fel a nyereményt, nem tudom a hátterét, de valamilyen módon lehetett volna díjazni a második és harmadik helyezettet is, mert azért eléggé kemény verseny lett a végére, amit szerintem még nézni is élmény lehetett, nemhogy játszani. Ez volt életem legrosszabb legjobb helyezése, amit valaha elértem. Lehet persze magyarázni, hogy nagyon szép másodiknak lenni a 36-ból, és sokat számít, még ott végig is gondoltam magamban ezt, de ott abban a lelki állapotban ezt nem fogadtam el. Kell még idő, mire ez leülepszik, és tényleg ez a gondolat domináljon bennem.

A végére beesett Nari is. Eljött volna egész napra, csak baráti összejövetele volt, és annak végeztével nézett be a Save Game-re. 2 órát volt ott, de ezt is élvezte. Elmeséltem neki, hogy jártam, megmutattam neki a Mario Bros. játékot, ahol ezüstérmes voltam, aztán le nem lehetett vakarni a Mario Kart 8 Deluxe-ről. A végére beszálltam én is a játékba. Most is ment, ahogy ment, 200cc-n nem tudom komolyan venni a játékot. De kisebb térfogaton jól ment a játék, és élmény volt többekkel játszani, akik ott voltak.

19 órakor már menni kellett, mert addig tartott a rendezvény, utána már nekik is össze kellett szedni magukat. Narival együtt indultunk haza, néhány Discordos eseményt beszéltünk meg élőben. Én a Népligetnél szálltam le az egyes villamossal, aztán metróval mentem haza. A második helyezettes eredményt leszámítva egyébként nagyon jó nap volt, élveztem, és a szervezők is nagyon szimpatikusak voltak. Szívesen veszek részt a rendezvényeiken legközelebb is.

Csináltam képeket, igyekeztem odafigyelni, hogy ezek már jobban sikerüljenek, de még így is van néhány, amelyik homályos lett. Az elkészült képeket itt lehet megnézni.

Japán dalszövegelemzés #1

Matsumoto Rica: SOMEDAY

Na, elkezdeném a dalszövegelemzést, amiről írtam az előző postban. Egy széles animés réteg számára ismeretlen dallal kezdenék, most ehhez van hangulatom. Az utóbbi napokban sokat hallgatom ezt a dalt, illetve Okui Masami feldolgozta a dalt (ő írta a szöveget), felénekelte az S-mode#1 válogatásalbumára. És inkább az ő verzióját szoktam hallgatni, mert több érzelmet visz a hangjába. Matsumoto Rica hangja túl erős, és az nem illik bele a dal hangulatába. Az eredeti változat 2000-es, kislemezen nem jelent meg, csak a "Senkaiden Hoshin Engi Uta Utage II" válogatásalbumon jelent meg. Ez ugyanis a Senkaiden Hoshin Engi anime egyik karakter dala, méghozzá Raishinié.

Először összességében beszélnék arról, amiről szól a szöveg. Ez egy szerelmes dal, mely még nem teljesült be, de reményt ad. Érdemes-e egy emberre várni? Ez egy furcsa dolog, a szerelem dolga az utóbbi időkben igencsak megosztó téma lett. Sokak szerint a romantika, mint téma elfáradt, és azért van egyre több válás, mert megtapasztalják, hogy a szerelmes dalok szövegei és a romantikus filmekben látható jelenetek nem valósak. A valóság teljesen más. Sokan sokféle módon idealizálták a szerelmet, szélsőséges vélemények szerint azzal, hogy az istenhit ennyire visszaszorult a nyugati világban, helyébe, illetve Jézus helyébe jött a nagy ő, akit sokszor isteni tökéletességgel ruháznak fel a popsongok és romkomok. Ez kétségtelenül legitim gondolatmenet.

Most lássuk magát a dalszöveget. Tehát, ahogy írtam, ez egy olyan szerelmes dalról szól, mely még nem teljesült be, de nagy reményt hordoz magában. Így szól az első versszak:

haruka tooi sora no hate wa
nana-iro ni somatte'ku hokorashige ni
tada hitasura hashitte kita dareka no tame
kaze ga iu   'ii n'da jibun wo shinjite'

Idealizálja a szerelmet, az égen túlinak képzeli azt. Amíg bizonytalan a szerelem, addig nagyon reményteli szokott lenni az érzés, hiszen a szerelem érzése oxitocint, dopamint és endorfint szabadít fel az agyban, melyek többek között a motivációért is felelősek. És akiben ezek aktívabban termelődnek, azok jobban szerelembe tudnak esni, akiben meg nem annyira, azok látják a romantikus filmek és szerelmes dalok döntő többségét nyálas csöpögős alkotásnak. Ebben a szövegben az idealizált szerelem jelenik meg, és a ebből fakadó motivációt énekli meg az énekesnő, amikor azt mondja, hogy a szél üzeni neki, hogy benne reménykedni rendben van, csak higgy magadban. Ez a higgy magadban szöveg rettenetes egyébként, mert elhiteti veled, hogy semmit nem kell tenned az adott dologért csak hinned magadban, és minden megvalósul. Csakhogy az önmagadban való hitért is meg kell dolgozni, és hogy a problémákat is jól tudjuk kezelni. De mivel a szerelem önmagában nagy mozgatóerő, ezért fogjuk rá, hogy ide helytálló.

A bridge dallamvilága rendkívül kellemes és egyedi, kellemes izgalomérzést hordoz magában. Miről énekel benne?

Don't you cry kanashii namida wa
You need me kokoro furuwasu
mamoritai sakebitai Just like thunder

Amikor pillangók röpködnek a mellkasban, vagy hogy mondják, azt a mindent elsöprő szerelmet írja le. Nyugtatja magát, hogy ne sírjon, megvigasztalja a remegő szívét. Meg akarja védeni, ki akarja ordítani az érzéseit. Amikor olyan erősnek éli meg az érzelmeit, hogy sír miatta. Bár én nem értek egyet a megvigasztalós dologgal, én pont azt gondolom, hogy inkább sírja ki magából az érzéseit, utána könnyebb lesz.

Lássuk a refrént:

itsu no hi ni ka kitto kono daisuki no basho ni
minna no egao afuresasetai
soshite ore mo kitto kono daisuki na basho de
kanaeru jibun no yume wo
Someday, I'm gonna be a HERO doko made mo...
eranda michi wa modorenai

A refrén árulja el a fő mondanivalót, hogy mennyire túlidealizálja az érzéseket. Egy szeretett helyről beszél, ahol mindenkiben túlárad a mosoly, ugyanitt megvalósul az álma. Azt azért tudjuk, hogy a valóság nem erről szól. Egyrészt az én szeretett helyemen nem várom el, hogy mindenki mindig mosolyogjon, mert az aztán egy idő után minden, csak nem hiteles. És a hiteltelen mosoly álszent, és csúnya is lehet ezáltal. A végére meg hozzáteszi, hogy hőse lesz a szerelmének, bármi is történjen, mert ezt az utat választotta, ahonnan nem fordulhat vissza, ezért csak egyféleképpen végződhet. Ebben benne van az az ázsiai gondolkodás is (mely főleg Kínára jellemző), hogy ha valaki elindul a nagybetűs élet felé, azt mindenáron végig kell csinálnia, mert azt feladni, és onnan visszafordulni nagy szégyen. Ez lehet egy munkahely, vagy saját vállalkozás indítása. Nagyjából így indult bele ebbe a nagy szerelembe, és csak hősként kerülhet ki innen. Értem a gondolkodást, csak erről kérdezzük meg a másik felet is.

A második verszak feleakkora, és egy problémára talál egy sajátságos megoldást:

Ai nante no wa shimeppokute nigate dakara
kaze no naka kakenukeru tsubasa ni nosete

Beismeri, hogy teljesen ügyetlen az érzelmei kimutatásában (ez is milyen már, hogy valaki egy romantikus dalban mer a gyengeségeiről beszélni), ezért a madár szárnyain a fellegekbe száll. Ez arra analógia, hogy nem talál ki semmit, hogy ha találkozik vele, mit fog tenni, hanem az ösztöneire és a megérzéseire hagyatkozik, és ha eljön a pillanat, akkor spontán cselekszik. Ez egy teljesen jó döntés, előre tervezni azért sem érdemes, mert az adott helyzet ezeket legtöbbször úgyis felülírja, és akkor már tényleg csak a spontaneitás marad.

A második bridge teljesen más problémáról beszél, de beleillik a dalba:

Don't you say kanashii SAYONARA
Broken heart itami wo shitta
wasurenai tomaranai Just like thunder

Teljesen legitim gondolat. A sayonara a kanji szövegben katakanával van írva, ezért van nagybetűvel írva, mert a búcsút emeli ki. Itt ugyanis arról van szó, hogy ne búcsúzzon el bánatosan összetört szívtől, mely ismeri a fájdalmat. Hiszen az összetört szív ha egyszer össze is lett ragasztva, a törésvonalak megmaradnak (mint az emlék a tudattalanban), ezért azt nem felejti el, és ha újra megéli, semmi nem állíthatja meg, hogy a törésvonalak mentén ki ne szakadjanak belőle az érzések.

sagashitsuzukete'ta kotae oshieru you ni
deatta nakama hitori hitori wa
motometsuzukete'ta donna CHIKARA yori mo
kirenai kizuna no moto ni
Someday, I'm gonna be a HERO wasurenai...
betsubetsu no michi aruitemo

Érdekes, hogy a második refrénben nem a saját szerelméről énekel az énekesnő, hanem általánosságban az igazi nagy barátságokról, melyek erőssé teszik az embert. Erről mesél a barátainak, akikkel egyenként létesített kapcsolatot. Itt jó eséllyel megvallja nekik, hogy mennyire fontosak neki. Szép gondolat, és a barátságok, szerelmek, amíg nem mennek át függőségbe, addig a legértékesebb dolog, amit az ember kaphat az életében. Aztán megint hősnek kiáltja ki magát, és akkor sem fogja őt elfelejteni, amíg külön utakon járnak.

A második refrén utáni hosszú instrumental rész is érzelemdús, de nem szomorú. Sokkal inkább reményteli. A dalt lezáró refrén hasonló az első refrénhez, azt egészíti ki.

Itsu no hi ni ka kitto kono daisuki na basho ni
minna no egao kagayaku toki
sore ga ore no kitto...
kono daisuki na basho de kanatta hontou no yume sa
Someday, I'm gonna be a HERO shinjiteru...
sono toki ore wo dakishimete

Megint a szeretett helyről beszél, ahol mindenkinek ragyogni fog a mosolya, ugyanitt a valódi álma meg fog valósulni. Ezt az első refrénnél már elemeztem, ezért ettől most eltekintenék, azok ide is érvényesek. Hisz abban, hogy egy napon ő lesz a hős, és akkor majd a nagy ő ölelje át őt.

Erősen Disney-klasszikus feeling ez a fajta idealizált szerelem (főleg a vége), amiről itt szó van, de annyiból jobb, hogy mert nyíltan beszélni a gyengeségeiről, és az arra megoldás sem feltétlen rossz. Persze azután a bizonyos ölelés után mi lesz, arról nem szól a fáma, és a higgy magadban jellegű szöveg is erősen filléresre váltott gondolat, azért aki megélt már dolgokat az életében, az ezt tudhatja. De fogjuk rá, hogy a dalszöveg sajátságos korlátai miatt nem tudja minden részletre kiterjedően leírni a gondolatait. Bár, ha én szövegíró lennék, akkor megtalálnám a módját, hogy megírjak dalszöveg formájában további gondolatokat, vagy utalásokat arra, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű utána sem, de ha vége lesz, szeretném, ha megölelnél.

Mindenesetre ez az átlagosnál egy jobb szerelmes dalszöveg, mert abból a szempontból lehet valósnak érzékelni a szöveget, amíg a remény, és a motiváció dominál, addig nem igazán van realitás-érzéke a szerelmes embernek, idealizálja a dolgokat. Csak nehogy baj legyen, ha sikerül, és érzékeli a valóságot.

8/10

Lehetőség retro konzolozásra

Még múlt szerdán mutatott bagszi egy helyet, ahol ki vannak állítva különböző retro konzolok, és ezekkel játszani lehet. Nagyon tetszett azok alapján, amiket mesélt, a honlapjuk alapján is szimpatikusnak tűnt a Hyp-R Zone. El is döntöttem, hogy másnap meglátogatom.

Elmentem, alapvetően kellemes hely. Földszinten vannak a különböző szimulátor játékok (például autóverseny) és a VR, emeleten van kiállítva néhány retro konzol, és ami különösen tetszik, hogy CRT TV-vel vannak. Teljesen ingyenesen játszhatók. Egyébként egy bár is működik, és bíztam abban, hogy ez olcsóbb hely lesz, de pont ellenkezőleg. Egy árkategóriával drágább hely, mint az InGAME vagy a BarCraft. De minden konzolt kipróbáltam, amit bekapcsoltak. Volt NES, SNES, Sega Mega Drive és PlayStation. Játékok terén nem volt kínálat, mindegyikben egy-egy játék volt. A NES-ben egy Super Mario Bros. volt, a SNES-ben egy japán kiadású Street Fighter II Turbo, a Sega Mega Drive-ban egy Mortal Kombat 3 volt, míg a PlayStation-ben egy Tekken 3. A Super Mario Bros.-ra csak ránéztem, hogy milyen most régi TV-n játszani. Élmény, játsszon mindenki így. A Mortal Kombat némileg jobban lekötött. Ez az a híres, klasszikus Mortal Kombat, amivel annyit játszottunk PC-n gyerekkorunkban. Szeressük, nagyon szeressük, jó lett. Kétségtelen, hogy az egyik leghangulatosabb verekedős játék, inkább a brutalitása miatt nem szeretem annyira. Egyszer végignéztem a Twitteren, hogy milyen kivégzések vannak. Akármennyire is pixeles a játék, azért van annyira élethű, hogy rossz érzést keltsen bennem. Ennek ellenére szívesen játszom, ha úgy érzem, hogy elővenném. Amit meg is tehetnék, hiszen a Super Nintendo Classic Mini-re rátettem. Elvileg európai Super Nintendo van kiállítva, mégis hogy tud lejátszani japán kiadású Street Fighter II Turbót, azt nem tudom. Semmilyen adaptert nem láttam. Az annyira nem lepett meg, hogy a controllerek is japán kiadásúak voltak (tehát Super Famicom-ok), mert a kiegészítők "régiófüggetlenek", de a játék meglepett. A játék amúgy menő. Annyiból jobb az eredeti Street Fighter II-nél, hogy a fő harcosokkal is lehet játszani. Amire jobban kíváncsi voltam, az a Tekken 3 PlayStationre. Merthogy ez a PS-esek kedvenc játéka, a Mortal Kombat és a Street Fighter méltó vetélytársai. És tényleg nagyon jó. Nagyon tetszik, csak az a furcsa, hogy bűnlassúak a karakterek. De annyiból jó volt, hogy így könnyű volt verekedni, és bár könnyűre tettem az gépi ellenfél játék mesterséges intelligenciáját, de könnyű volt nyerni. Szimpatikusak voltak a karakterek, és élvezetesek voltak a harcok. Sokat játszanék vele, ha meglenne a játék. Készítettem képeket is.

Olyan sokat nem voltam ott, és furcsa is volt, mert kicsit furcsán néztek rám, amikor elköszöntem. Gondolom, hogy azt várták, hogy fogyasztani is fogok ott, de ezt egyrészt nem terveztem, másrészt meg tényleg drágábbak. Meg ha tényleg jók a gondolataim, akkor is több ok miatt sem kéne ezen problémázni.

1. Ez részint ellene megy a hosszútávú üzlet stratégiájának az elméletem szerint, ugyanis ha valaki retrózni jár, annak megtetszhet az üzlet, és más dolgokat is kipróbálhat, ami pénzbe kerül. Vagy talán fogyaszthat is.
2. Ha felajánlják az ingyen játék lehetőségét is, abba benne van az is, hogy valaki tényleg csak az ingyen játékért megy be. Vagy kössék azt is fogyasztáshoz, ahogy szokás más helyeken is, ezzel nincs semmi baj. Olyan ez, ha valaki a vaterán 1 forintért ad el valamit, akkor számolnia kell azzal is, hogy annyiért is fog elmenni.

Persze ezek mind csak feltételezések, lehet, hogy rosszul érzékeltem a dolgokat. Mindenesetre menő hely, és az az igazság, hogy pont, hogy ha olcsóbbak lennének, fogyasztanék náluk.

A hétvégét bagszinál töltöttem, és úgy döntöttünk, hogy együtt is elmegyünk megnézni a helyet. Először a MetaGame-be mentünk, mert vasárnap TCG napot tartott, és ment átvenni a nyereményeket. Az odajutás nem volt sima. Annak ellenére, hogy szombat délután volt, óriási volt a forgalom a Nyugatinál. Valószínűleg ez pestiként nem nagy szám, de hozzá vagyok még szokva, hogy hétvége délutánonként egy város általában elcsendesedik. Na mindegy, a lényeg, hogy rengeteg ember volt az utcán, és elvesztettük egymást. Nem is tudtam, hogy merre lehet, nagy nehezen rájöttem, hogy én mentem túl messzire. Ezt legközelebb is megelőzve inkább megbeszéltük, hogy az aluljáróban melyik lépcsőnél fogunk felmenni. Mondta, hogy a Budapest Banknál. Rendben van, szerintem tudom, hogy hol van. Lemegyünk, elindulok a WestEnd felé, hát bagszi megint elveszett. Hát mi van már, hogy egy nap kétszer vész el? De most akármerre néztem, nem láttam sehol. Bementem az aluljáróban lévő antikváriumban, egyszer csak hallom, hogy milyen menő zene megy. De mióta megy nyilvánosan japán zene egy rádióban? Mire leesett, hogy a telefonom szól... Kiderült, hogy én teljesen máshova gondoltam a Budapeste Bankot, azt hittem, hogy a WestEnd oldalán kell felmenni, én meg arra indultam el. Azt kiderült, hogy ott kell jobbra fordulni, ahol az újságos van. Pedig voltam már a MetaGame-ben... Na mindegy, nevettünk ezen egy jót. Meg elképzeltük, milyen lenne, hogy egy 31 éves embert keresnek a WestEnd hangosbemondóján.

Miután végeztünk a Metában, átmentünk villamossal a Blaha Lujza térre. Itt egyenesen a Hyp-R-be mentünk. Második alkalommal már fogyasztottunk, én bőven elégedett voltam egy 0.25l-es citromos Ice Teával, mely 390 forint volt... Maradjunk annyiban, hogy ebben az összegbe benne volt a játék díja is, és akkor már nem fáj annyira. Ugyanazokkal a játékokkal lehetett játszani. Most egyedül bagszi játszott a Super Mario Bros.-szal, bíztattam, hogy most tovább fog jutni. Nem mondtam el neki semmit, csak mindig felkiáltottam, hol hagyott el dolgokat. Aztán meg nem tudott rájönni, hogy pontosan mi a baj, de ha elkezdett keresgélni, akkor megtalálta. Pont ez a célom, ezért nem mondok el semmit. Vicces is így navigálni a játékot, látva, hogy bagszi néha pánikba esik. De sajnos sokáig nem is vitte a játékot, és hogy nem volt annyira motivált, az abban is megnyilvánult, hogy a 1-2 pályán szinte mindig rövidített. Inkább átmentünk a Mortal Kombat 3-hoz. Azért meglátszik, hogy nincs sok érzékem a verekedős játékokhoz, mert szinte mindig bagszi nyert. De abból a szempontból meg kiváló játék, hogy ennek ellenére végig élveztem, ésvazért élmény volt egyszer-egyszer nyerni. A Street Fighter II Turbónál már sokkal kiegyenlítettebb volt a verseny. Jobban is ment, meg hát az egyes karakterek győzelmi vizuális fanfárjai is néha kifejezetten viccesek. Például van Guile, aki ha nyer, felfele fésüli a haját. Erre mondta bagszi azt, hog, velem nem érdemes HAJba kapni. Hasonlóképp a Tekken 3 is jobban ment. Nagyon jó játék, alig várom, hogy anyagilag jobb helyzetben legyek, biztosan fogok venni néhány PS játékot. Összességében jó hely, csak pont azért kellemetlen oda járni, mert drágább, mint a hasonló helyek. És csak azért fogyasztani náluk, hogy ne nézzenek rám rosszallóan... Egyedül nem fogok oda sokat járni.

A legtöbbet játszott játékok Nintendo 3DS-en

Annak örömére, hogy a Mario Kart 7 ismét átvette az 1. helyet a legtöbbet játszott játékok listáján, kiírom a jelenlegi Top 10-es listámat a legtöbbet játszott Nintendo 3DS játékaimról.

1. Mario Kart 7 - 46:01
2. StreetPass Mii Plaza - 46:00
3. Nintendo 3DS Sound - 34:42
4. Pokémon Blue Version - 29:55
5. Pokémon Red Version - 29:44
6. Nintendogs + Cats - 26:48
7. Pokémon Shuffle - 25:08
8. F-Zero: Maximum Velocity - 24:12
9. Nintendo eShop - 23:55
10. Pokémon Yellow Version - 16:56

Vicces volt, hogy sikerült eljuttatni a Mario Kart 7-et az 1. helyre, ugyanis időhiány miatt nem sikerült annyira feltölteni a Nintendo 3DS-t, hogy sokat tudjak játszani útközben. A Nintendogs + Cats-ben a napi teendőimet mindenképp meg akartam csinálni (etetés, sétáltatás, versenyre küldés). De már ekkor pirosan villogott a Nintendo 3DS. A Mario Kart 7 meg 45:54-en állt. Na mondom, csak van még benne annyi, hogy be tudjam hozni a 6 perc különbséget. Épp, hogy sikerült. Time Trial-on mentem néhány pályán, amennyit tudtam, de hát megadta magát a 3DS-t.

De sikerült, és szeretném, ha minél magasabb játékidő lenne a Mario Kart 7-ben. Persze nemcsak céltalan játékról van szó, hanem minél inkább végigvinni 100%-ra a játékot. Hogyan?

• Mindegyik bajnokságot megcsinálni három csillagosra. 2011 decembere óta van meg a játék, és ezt azóta sem sikerült teljesíteni. Kisebb-nagyobb szünetekkel játszok a játékkal, de csak most sikerült a 150cc-t is megcsinálni három csillagos minősítésre, Mirror-ban is már csak 4 bajnokságban kell megcsinálni. Majdhogynem rekordernek kiálthatom ki magam, szerinte, világszinten is én csinálom meg leglassabban három csillagos minősítésre a játékot.
• Összegyűjteni 20.000 érmét. Vagy másképp, vagy 20.000 érme összegyűjtésével jelenik meg minden titok. Sokan feleslegesnek tartják az érméket, de én nagyon szeretem. Ők adnak értelmet annak, hogy ha nem sikerül teljes az általam kitűzött célt (például három csillagosra megcsinálni egy bajnokságot), akkor se hagyjam abba, mert az érmék attól függetlenül gyűlnek, és egyre közelebb vagyok a 20.000-hez. Úgyhogy hajrá érmék, ti vagytok a legjobbak.
• Minél több pontot összegyűjteni online meccseken. Itt nem feltétlen célom, hogy meglegyen a maximális VR pont, egyszerűen csak legyen meg a szintemnek megfelelő mennyiségű, és abban folyamatosan fejlődni. Én mondom, jó irányban haladok, és szeretem a játékot.

Aztán ott van a Nintendogs + Cats, amit egy ideje újrakezdtem, hogy ismét legyen értelme játszani, mert kedvem támadt hozzá. Ebben is vannak módok, hogyan lehet 100%-ra végigjátszani a játékot.

• Minden kutyával minden verseny Nintendogs kupáját megnyerni.
• Minden egyes tárgyból legalább egyet megvásárolni.
• Hat háziállattal rendezni, ezek tetszőlegesen kombinálhatók.
• A legdrágább szobát megvenni. A futurisztikus szoba a legdrágább, de én elégedett a Super Mariós szobával is, egy árkategóriával lejjebb van.

Jó irányba haladok ezzel, lassan meglesz minden. A hat háziállat megvan, a következő kombinációban:

• Yoshi, a hím Toy Uszkár kutya
• Link, a hím Dalmata kutya
• Milo, a hím Beagle kutya
• Berlioz, a hím sötét színű házimacska
• Toulouse, a hím, narancssárga színű házimacska
• Marie, a nőstény fehér színű házimacska

Ha nem lenne Marie, joggal lehetne szexistának nevezni. Nincs különbség a játékban hím és nőstény állatok között, mégis a hímeket preferálom inkább.

Vannak még játékok a 10-es listán túl, amiket szeretnék magasabb helyezésre juttatni, ezek az alábbiak.

11. Mario Kart: Super Circuit - 15:13
12. Pokémon Trading Card Game - 13:53
13. Super Mario Bros. 3 - 12:26
...
16. New Super Mario Bros. 2 - 10:40
17. Mario Kart DS - 10:27
...
19. New Super Mario Bros: 8:07
...
21. Super Mario Bros. 2 - 6:21
22. The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D - 6:16
23. Super Mario 3D Land - 6:05
...
29. Super Mario 64 DS - 5:35
...
31. Mario Golf - 4:50
...
33. The Legend of Zelda - 4:43
...
38. Super Mario Bros. Deluxe - 4:08
39. Mario Party DS - 3:45
40. Mario Golf: World Tour - 3:42
40. Dr. Mario - 3:42
...
44. Super Mario Bros. - 3:08
...
46. Sonic the Hedgehog - 2:54
47. Super Mario Land 2 - 2:23
48. Donkey Kong Country Returns 3D - 2:16
...
52. 3D Classics Kirby's Adventure - 1:44
53. Super Street Fighter IV 3D Edition - 1:40
54. Super Mario Land - 1:39
55. 3D Sonic the Hedgehog - 1:36
...
58. Yoshi's Island: Super Mario Advance 3 - 1:31
...
60. Super Mario Bros.: The Lost Levels - 1:19
...
64. Kirby's Dream Land - 1:15
...
66. Zelda II: The Adventure of Link 0:55
...
68. Mario Tennis Open - 0:47
...
70. The Legend of Zelda: Link's Awakening DX - 0:45
...
74. 3D Sonic The Hedgehog 2 - 0:35
75. Sonic the Hedgehog 2 - 0:33

És nem is nézem tovább. 141 játék van összesen, így is túl hosszú a lista... De ebből is látszik, hogy nálam még nagyon nem áldozott le a Nintendo 3DS-nek. Sőt! Legalább 4 évet adok neki, amíg rendszeresen fogom használni.