Garfield magazinok árai az egekben

A mai napig nagy Garfield rajongó vagyok, és veszem a Garfield magazinokat is. Ezeket elsősorban azért, hogy méltassam, hogy van magyar nyelvű Garfield kiadvány. Soha nem voltam megbarátkozva a gondolattal, hogy a Garfield magazinok árai évről évre emelkedtek, de idénre olyan szintet értek el, amire bőven azt lehet mondani, hogy átléptek egy lélektani határt.

1050 forintért egy olyan magazint adni, amiben 34 oldalnyi tartalom van, és az percek alatt kiolvasható, nem bocsájtható meg. Még akkor sem, mindenféle licenszelt tartalmakra hivatkoznak. Mert nagyon sok magazin közöl le licenszelt tartalmat, mindezt úgy, hogy évek óta nem emelnek az áraikon. Ezzel szemben a Garfield magazin kiadója mintha a '90-es években élne, amikor még vágtató infláció volt, és úgy emeli a lapjainak árait, mintha rohamosan emelkednének nyomtatási, terjesztési és egyéb költségek. Ezt megemlítettem a Garfield magyarország Facebook oldalán, amikor egy ";)" szmájlival jelezték, hogy jön az új szám. Ők erre egyáltalán nem reagáltak, nem adtak magyarázatot az évenkénti áremelésre. Ezzel szemben folyamatosan tesznek ki valami Garfieldes képet, hogy "mindjárt itt a hétvége" vagy "jaj, itt a hétfő, valaki kávét, különben nem bírom ki" jellegű képek. Nagyon jó lesz, ha tényleg változik a Facebook rendszere, mert akkor eltűnnek az ilyen hülyeségek, mert rettenetesen idegesítő ilyeneket olvasni. A Garfield különszámot soha nem vettem, mert annak tartalmára már végképp azt lehet mondani, hogy gyerekeknek szól. Semmi komoly sztori nincs benne, és azt is percek alatt végig lehet olvasni.

2015-ben kezdtem el ismét havi szinten vásárolni a Garfield magazinokat, akkor az árak az alábbiak szerint alakultak:

• 2015 - 850 Ft
• 2016 - 890 Ft
• 2017 - 980 Ft
• 2018 - 1050 Ft

Soha nem volt olcsó a Garfield, már az 1997-es 328 forintos ár is nagyon drágának számított annak idején, de ha megállt volna az ár kb. az ezredforduló körüli áránál, 500 forintnál (és csak kismértékben emelkedett volna), amikorra nagyjából normalizálódott az infláció, akkor azt mondom, hogy rendben van. Mert az igaz, hogy a Garfield képsorok angolul a hivatalos weboldalon ingyenesen bárki számára elérhető, sőt még le is tölthetők a képek, és elhiszem azt is, hogy ha magazin formájában akarják terjeszteni, az fizetős dolog, de azt nem hiszem el, hogy a licenszdíjakat évente emelik, valamint hogy az itthoni költségek is így emelkednének.

Eddig vettem Garfield magazinokat eredeti árán, de eldöntöttem, hogy ezen túl a Lehel téri piacra fogok járni. Ott az emeleten van egy újságos, ahol néhány hónappal korábbi magazinokat lehet venni 60%-kal olcsóbban az eredeti árukhoz képest. Mostantól ott fogom venni a Garfieldokat. Nagyon kivételes esetben veszem az újságosnál. Legfeljebb a decemberi számot, amikor a karácsonyi képsorok vannak benne, és úgyis elkap a karácsonyi hangulat. De nem tudom elképzelni, hogy máskor vegyek Garfield magazint eredeti árán. Nagyon szívesen támogatnám a kiadót, mert örülök, hogy van magyar nyelvű Garfield kiadvány, de az 1000 forint egy olyan lélektani határ, amely fölött ilyen magazint már nem veszek. Az biztos egyébként, hogy a képregények terjesztése soha nem volt olcsó, mert a képregénymagazinok mindig is drágábbak voltak az átlag magazinnál, de az, hogy ezek mind megszűntek egy idő után, az azt jelzi, hogy nem magyar pénztárcabarát áron adják ezeket a magazinokat. Valószínűleg a Garfield is valami hasonló "csoportba" tartozik, de akármi is az igazság, nem tudom elfogadni, hogy ennyibe kerül.

Van még néhány hely, ahol tudom, hogy olcsón lehet kapni Garfieldeket.

• Nyugati Pályaudvar aluljáró: A WestEnd aluljárószinti bejárata melletti újságosnál is adnak néháy hónappal korábbi magazinokat 60%-os kedvezménnyel, csak itt nem mindig van Garfield.
• Keleti Pályaudvar a 6-os vágány mellett van egy könyvesbolt, ahol szintén szoktak lenni régi magazinok, nem is kevés. Itt is lehet olcsón Garfieldet találni, de néhány évvel korábbit. Ide azoknak érdemes jönni, akik gyűjtik a Garfieldeket, és hiányos a gyűjteményük.

Aztán biztos van még hely Pesten, ahol lehet venni Garfieldeket hasonlóan alacsony árakon, de én ezekről tudok.

Mario Kart 8 bajnokság

Most szombaton volt megtartva a Mario Kart bajnokság. Óriási hangulat volt, érdemes volt részt venni rajta. 10-kor kezdődött, de igyekeztem a lehető leghamarabb odaérni, mert nem emlékeztem arra, hogy volt-e részletes program kiírva, ezért nem tudtam, hogy kell pontosan megérkezni, csak a 10 órás kezdésről tudtam. 9 óra után indultam el, és az 50-es villamos után a 99-es busszal mentem egyenesen a Blaha Lujza térre, hogy elkerüljem a metrópótlást. Aztán onnan már sétálni lehetett az InGame-be. Pont 10-re értem be, és már ekkor sokan voltak. Mondjuk az egész Mario Kart verseny nagyon népszerű volt. Betelt a 60 fős jelentkezés, és a 20 fős várólista is, és amikor ott voltam, 23.Annak örültem, hogy a 10. voltam a jelentkezéskor, ez a szerencseszámom. Ez hátha ad egy kis löketet.

A verseny eléggé későn kezdődött, csak 11.30-ra jutottunk el oda, hogy elindulhat. Várták az embereket, de eltelt addig is az idő. Leültem egy fotelre, megnéztem a Streetpassokat. Kevés volt. Egy ekkora csapatban többet reméltem 12-nél. Megjött Sparrow is, vele jókat beszélgettem. Őt az utóbbi időkben elég ritkán látom, kíváncsi voltam rá. Bagszi volt a főszervező, ő írta fel a jelentkezőket, írta fel az eredményt, jelentette be az éppen aktuális játékosokat. De ott voltak a Game Parkból is, ők is támogatták a rendezvényt. Két Nintendo Switch volt kiállítva, a versenyek pedig párhuzamosan mentek a Mario Kart 8 Deluxe-ben.

A verseny a részemről meglehetősen rapszodikus volt. Sajnos kiestem az első körben, és sajnos azt lehet mondani, hogy most pechem volt. Négy pályából állt a verseny, az utolsó pálya előtt hármas holtverseny volt a 2. helyen. Az utolsó pálya a Baby Park volt. Nem hiszem, hogy különösebb kommentárt érdemes fűzni hozzá, aki egy Mario Kartot is játszott, az tudhatja, miről van szó. Sparrow-val voltam egy versenyben, ő volt az, akinek biztos volt az első helye, elég nagy pontkülönbséggel vezette a versenyt. A második helyért izgultam. Nem volt könnyű, mert tudtam, hogy legalább másodiknak kell lennem legalább, hogy továbbjutó legyek. A második hely meg is volt, csakhogy én úgy kalkuláltam, hogy Sparrow mindneképp első lesz, de nem így volt. Akkor már tudtam, hogy baj van, de azért igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, akár elsőnek is lenni. De sajnos a harmadik helyen végeztem, így a végelszámolásban is harmadik lettem 8 ponttal. Így kiestem, mert értelemszerűen a négyes versenyből a legjobb kettő jut tovább. Hát ez az, amikor a Mario Kartban ennyire szerepet játszik a szerencse, és előfordul, hogy tényleg nem a képességek döntenek arról, hogy ki jut tovább, vagy ki ér el jó eredményt.

A verseny után nagyon elfáradtam. Annyira izgultam a verseny alatt, hogy a felgyülemlett adrenalin teljesen kimerített. A telefonon nézelődtem, de majdnem elaludtam ott helyben, belesüppedve a fotelbe, mert tényleg nagyon kimerültnek éreztem magam. De azért maradtam végig, és nem is aludtam el. Az első kör után volt egy fél órás ebédszünet, ekkor Sparrow beüzemelte a saját Switch-ét a TV-be, és azon játszott Fire Emblem: Warriors-szal. Én meg kíváncsian néztem, valamint megkértem, hogy ha van rajta japán nyelv, akkor állítsa át, ha nem okoz neki problémát, mert annyira japán stílusú a játék és a karakterek, hogy bűn angolul hallgatni. Volt rajta, át is állította. Így már sokkal menőbb hallgatni. Amúgy jó játéknak tűnik, csak nincs türelmem a Fire Emblem-hez. Egyszer játszottam a Game Boy Advance-es játékkal (mi is a címe? ... Várjunk csak... *utánanéz* ... ja, a Sacred Stones), elkezdtem, de annyira lassú volt, hogy nem volt ehhez türelmem, úgyhogy gyorsan abba is hagytam. Nagyon nem vagyok otthon az RPG-kben, úgyhogy ezért sem tudtam értelmezni, magamévá tenni a lassúságát.

A második kör némileg már közömbös volt számomra, néha odanéztem, de inkább igyekeztem elfoglalni magam. A Pokémon Shuffle volt menő Nintendo 3DS-re, ahogy próbáltam megszerezni azokat a Pokémonokat, amik nincsenek még meg. A többedik sikerélmény után mondtam bagszinak, hogy nálamnál menőbb Pokémonost nagyítóval sem találna a Földön. De csak fennkölt visszakérdez, hogy megkérdezzük erről a Krisit? Tudok vadakat mondani, ha többszörösére nő az önbizalmam az átlagosnál.

A döntő játék volt izgalmas. Akkor külön kérték, hogy maradjunk csendben, hogy ne zavarjuk a játékosokat. Sokkal izgalmasabb volt ezt nézni. A légkör is feszült volt, a Game Parkos Reni úgy izgult, mintha az edzőjük lett volna. Én azért ennyire nem, de most érzékeltem igazán, hogy miért hívják esportnak a videojátékot egyre szélesebb körökben. Rettenetesen koncentráltak a döntősök, itt minden egyes pillanat számított, látszott, hogy akinek egy pillanatra is lankadt a figyelme, az komoly veszteséggel nézhetett szembe. A döntősök meg szavakban nem tudták kifejezni érzéseiket, annyira komolyan vették az egészet. A New Nintendo 3DS XL MagicT-hez, a Switch Pro Controller Cavához, míg a Super Mario Odyssey játék Subihoz került. De a 4. helyezett, Zolee is kapott egy Switch védőtokot. Megérdemelték, mert fantasztikus versenyt mentek, amit nézni is izgalmas volt, nemhogy nekik játszani.

Egy kicsit reflektálnék arra, amit a csehek kértek kb. 2 éve, amikor volt a Super Mario nap. Az volt a kérésük, hogy a versenyeken olyan nyerjen, aki még nem nyert soha, hogy minél több emberhez kerüljön a Nintendo. Értem én, hogy miért kérik ezt, de ezt nem lehet megtenni. Akármilyen versenyt is rendezzünk, kizárt, hogy ne egy veterán Nintendós nyerje meg, azt meg nem lehet (vagy inkább azt mondanám, hogy butaság) megkérni, előírni, hogy hardcore játékosok ne jelentkezzenek. Egyrészt milyen diszkriminálni a játékosokat, másrészt meg a verseny minőségére is hatással van.

A legvégére esett be ug. Sajnos az utóbbi időkben eléggé elfoglalt, ezért újabban ritkábban jön el találkozókra, és a digitális közösségben is egyre ritkábban jelenik meg. A végére azért csak eljött, kicsit beszélgettünk, de mi bagszival már mentünk is. Mentünk a Burger Kingbe enni egyet, beszélgettünk, aztán mentünk is haza.

Nagyon jól éreztem magam, egy élmény volt ez nap. Egy közös kép is készült néhány emberrel. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy ennyire jót csinálok azzal, hogy a Discordon hozok létre szervert a blognak, egy hihetetlen jó társaság gyűlt ott össze, LernenBoy szerverén is jókat beszélgetünk, az ottani tagokkal készült egy közös kép. Voltak olyanok közülük, akikkel először találkoztam. Jó volt látni őket személyesen. Konkrétan olyan érzésem van, mintha a régi BigN-es csapat reinkarnálódna, részben új tagokkal, ami hihetetlen örömöt okoz számomra.

Csináltam én is képeket, itt meg is nézhetők, de meglep, hogy mennyire rosszul sikerültek a képek. Eddig nagyon jó képeket tudtam csinálni a Xiaomi Redmi Note 4-emmel, és sokan dicsérték is, hogy milyen jó képeket csinált, de most nem sikerült. De a verseny hihetetlen jó volt.

Új módja a digitális vásárlásnak

Ma jelentette be a Nintendo, hogy márciustól a My Nintendo profilunkban gyűjtött aranyérmékért is lehet vásárolni Nintendo eShop-on játékokat, alkalmazásokat. Nem örültem azonnal a hírnek, egyből az volt a gondolatom, hogy biztosan baromi keveset fog érni, szinte csak porhintés lesz az egész. De aztán átgondoltam, és most már másképp látom a dolgot. Először is, lássuk, miről is van szó.

• Minden egyes letöltött játék árának 5%-át kapjuk vissza aranyérmék formájában. Ez vonatkozik a letölthető tartalmakra is, valamint, ha olyan játékra váltunk be kupont (vagy kódot), ami nincs leértékelve.
• A fizikai formában vásárolt játékok után a digitális értékének 1%-át kapjuk meg, ha a játék nincs leértékelve.

A leértékelt játékokra gondolom nem kapunk semmit. És vélhetőleg ez vonatkozik a heti akciókra, és azokra a játékokra, melyeknek tartósan lejjebb szállították az árát, például Nintendo Selects játékokra.

És persze 1 aranyérme 1 pennyt / 1 euro centet ér. Ahogy azt várni lehetett, máris szidják a Magyar Nintendo Közösségben a rendszert. Gondolom, hogy egyből azt látják sokan ebben a dologban, amikor a Nintendo olyan ajánlatot, vagy akciót hirdet, ami valójában nagyon keveset ér. Megszokott ez a Nintendónál, de alapvetően nem rossz ez a rendszer. Valószínűleg azért találták ezt ki, hogy látták, hogy az aranyérmék esetében sokkal kisebb a mozgás, mint a platináknál. És valljuk be, tényleg aránytalan a rendszer. Szerintem sokunknak rengeteg platina érméje van, azt se tudja, mit kezdjen vele, aranyból meg alig. És hát ugye az értékesebbeket aranyérmékért adják. Mondjuk az, hogy az aranyérmék esetében kisebb a mozgás, az annak is betudható, hogy hol szabták meg a határokat. És ha valamit szemétségnek lehet nevezni a Nintendónál, akkor azt, hogy csak £4.50 értéktől kapunk aranyérmét (méghozzá 10-et), és sok játék £4.49-be kerül, és bizony, nem kapjuk meg 10 aranyérmét a vásárlásunkért. Ugyanígy £9-től kapunk 20 aranyérmét, de a Nintendo 64 és Nintendo DS játékok szinte mind £8.99-be kerülnek, értük is csak 10 aranyérmét kapunk. Úgyhogy ki van ez találva, hogy nehogy az aranyérmékből gazdagodjunk meg. Ezt úgy lehet "meghackelni", hogy akciósan vesszük meg a játékot, mert annak az eredeti áráért kapjuk meg az aranyérméket, és akkor máris nem fáj az, hogy a Nintendo "okosan" húzta meg a határokat.

Ezt a kiskaput zárja be a Nintendo azzal, hogy az akciós árú játékokért nem ad érméket. Hogy ettől mennyire lendül fel az aranyérmért folytatott adásvétel... talán valamennyire, de korántsem annyira, mint amennyire érdemes lenne felpörgetni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy jó lesz ez az új rendszer, mert többet kapunk a vásárlásainkért, és nemcsak a My Nintendónál lehet beváltani akciókra, akkor kiszélesedik azok köre, melyekre beválthatjuk az aranyérméket. Magunk választhatjuk meg, hogy mely játékot szeretnénk olcsóbban megvenni. Az meg senkinek ne fájjon, hogy 1 érme = 1 penny / 1 cent, mert ez lényegében olyan, mint egy törzsvásárlói kártya bármelyik üzletnél, mely ilyet forgalmaz, és ők is általában 1%-nyi jóváírást adnak pontok formájában. A Nintendo ugyanezt fogja csinálni, csak digitális formában.

Online verseny Mario Kart 8-ban

Nagyon keveset mentem Mario Kart 8-ban online versenyben. Azért, mert jobban szeretem a Mario Kart Wii pontozási rendszerét. Megáll 9999 pontnál a pontozás, de dinamikusabb azáltal, hogy egy verseny alatt akár többszáz pontot lehet nyerni, illyetve veszteni. A Wii U-s Mario Kart-ban 1000 ponttól indulunk (MKW-ban 5000-től), de a maximális pontszám 99999. Mindenesetre javasolták, hogy játsszak sokat online versenyeken, ha fejlődni szeretnék, mert pontszám alapján nagyjából velem egy szinten állókkal rak össze a gép. Ez a rendszer a Wii-s Mario Kart-ban is megvolt, úgyhogy nem ért meglepetésként. De most már kellő motivációt érzek arra, hogy tényleg erősítsek, így most nekiláttam. Három nappal a Mario Kart bajnokság előtt, azért figyelitek, mikor kapok észbe.

Amúgy tényleg nagyjából velem hasonló pontozásúakkal rak be, de itt-ott komoly kilengés figyelhető meg. Először nem voltam tisztába azzal, hogy mennyi a lehetséges maximális pontszám, és azt hittem, hogy meghackelte a saját profilját, aztán esett le, hogy lehet valakinek ennyi pontja. És lehetőségem volt azt látni, hogy nem lesz az összpontszám hat számjegyű. Mindenesetre a játék tényleg nagyon jó, és tényleg jobb eredményt tudok itt elérni. Végre nem ér meglepetésként, ha megnyerek egy-egy versenyt, és az is meglátszik, hogy egyáltalán nem megy rosszul a játék. Nagyon jól tudom irányítani a kocsit, ritkán esek le, inkább azt kell megtanulni, hogy gombával hogy irányítsam a kocsit. Ez főleg az aranygombával okoz problémát. Mert akkor hajlamos vagyok nem driftelni, gondolván, hogy a sebesség úgyis kompenzál, de akkor meg olyan nagy ívben veszem be a kanyart, hogy nem ér semmit a gomba, sőt nekimegyek a falnak, onnan meg kijönni, úgyhogy ebben fejlődni kell. Amúgy élmény játszani. 1821 pontnál hagytam abba a játékot, holnap igyekszem összehozni a 2000 pontot.

Donkey Kong Country más konzolokon

Hát, sajnos nem sikerült továbbjutni Super Nintendón a Donkey Kong Country-val, amíg Békéscsabán voltam. Maradt a 26%. Megnéztem itt Pesten, hogy Wii-n és Wii U-n hogy állok, és ahogy sejtettem, még addig sem jutottam el, amíg SNES-en.

Wii-n jelenleg így állok:

Wii U-n pedig így:

Hát bőséggel van mit javítani mind a kettőn. SNES Classic Mini-n meg se néztem, mert biztos vagyok abban, hogy ott el sem kezdtem. Wii U-n kezdtem el végül játszani, egyből fel is hoztam 13%-ra, mint Wii-n, úgyhogy nagy dolog nem volt, de azért látszik, hogy mennyire keveset foglalkoztam a játékkal. Elképzelhető, hogy ez meg fog változni, és igyekszek a képességeimhez mérten a lehető legtöbb százalékkal végigjátszani a játékot. Mert amúgy élvezem. Sőt, annyira hangulatos, hogy éjszaka a legjobb játszani. Mint például most. És ami miatt menő, hogy bár nem árulok el nagy titkot, mert Super Nintendo controllerrel is tökéletesen lehet játszani.

Így a legjobb.

Vajon mit rejt a fehér doboz?

Idén nyáron lesz 12 éve, hogy animéket nézek, és így visszagondolva volt már arra példa, hogy egy animét képek alapján nagyon jónak képzeltem el, aztán nagy csalódás lett a vége. Viszont az ellenkezőjére nem emlékszem, hogy lett volna precedens, de úgy néz ki, hogy a SHIROBAKO lesz az első ilyen anime.

Annak idején nem tudtam az animéről, amikor megjelent, csak akkor, amikor megtudtam, hogy Okui Masami új kislemezt jelentet meg (akkor), és az az anime második openingje lesz. Okui Masami... kérlek szépen, teljesen odavoltam az örömtől. És akkor utánanéztem az animének, de semmi jó megérzésem nem volt a dologból. Ennek ellenére adtam neki egy esélyt, és megnéztem az első részt, és arra emlékszem csak, hogy öt kiscsaj, akik ilyen teljesen vidámak, víg kedélyűek, csak az élet jó oldalát élik meg, a nehézségeiről tudomást sem vesznek, közösségük szimbóluma a fánk, amit örömmel emelnek a magasba. Ha egy animének ilyen előzménye van, abból semmi jó nem sülhet ki. Meg is mutatnám a kislemez borítókat, azok is jól érzékeltetik, hogy miért voltam ennyire előítéles az anime kapcsán.

Felül látható az első opening és ending Regular- és Limited edition kislemez (Ishida Yoko: COLORFUL BOX) borítója, alul pedig a második opening és ending szintén Regular- és Limited Edition (Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-) borítója. A képek mellett a dalok is eléggé árulkodóak, ugyanis mindegyik vilám, kellemes kis dal, amely még csak utalást sem tesz arra, hogy miről is szól az anime valójában. Ráadásul az első opening előadója Ishida Yoko, akit nem igazán szívlelek. Okui Masami némileg más eset. Nemcsak azért, mert ő számomra a #1, ha japán zenéről van szó, hanem azért is, amivé tette a dalt az énekhangja által. Ő is ugyanolyan dalt kapott, mint Ishida Yoko, csak az ő esetében hallatszik az is, hogy bár könnyedén énekli a dalt, mégis azért otthonosan mozog a balladákban, komoly mondanivalójú dalokban, és ez ha csírájában is, de tetten érhető az ő általa énekelt dalban. Mintha az énekhangjával meghackelte volna a dalt, pedig igencsak könnyedén kellett énekelnie az olyan szöveget, mint:

My beautiful life... Zutto

Úgyhogy bőven megvolt az alapom arra, hogy előítéletes legyen az animével kapcsolatosan, de aztán úgy voltam vele, hogy mivel az Okui Masami kislemez megjelenése február végi, ennek örömére rászánom magam, és megnézem most az animét. Hát, komolyan nem tudom, hogy egyáltalán bármikor is csalódtam kellemeset egy animében. Nem is azonnal derül ki, de azért érzékelhető már az elején, hogy sokkal többről van itt szó, mint amikről a képek és a dalok árulkodnak. Szerencsére ezt a fánkos dolgot inkább csak az első részben erőltették, aztán nem találkozunk vele. Bár a 8. részig láttam az animét, de nem látok arra utalást, hogy ennek lesz folytatása. De miről is van szó? Egy animestúdió mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A főszereplő öt lány még gimnáziumból ismerik egymást, azáltal lettek barátok, hogy mind az öten szeretik az animéket, és animációs klubot alapítottak. Még ebben az időben elkészítették az első amatőr animéjüket, ennek sikere pedig kellőképp inspirálta őket, hogy ezt komolyan is csinálják. Ötük közül kettejüknek Miyamori Aoi-nak és Yasuhara Emának ez lett a szakmája. Elhelyezkedtek a Musashino Animation stúdióban, és rajzolóként próbálják megállni a helyüket. Hármójuknak viszont nehézségük támad a megfelelő munkahely megtalálásában. Sakaki Shizuka seiyuu szeretne lenni, de nem tudja legyőzni az lámpalázát, így nem is tudja megmutatni a tehetségét, így nem alkalmazták még. Toudou Misának ugyan van munkája, de nem szereti azt. Egy autógyártó cégnél tervez 3D modelleket. Az ötödik lány, Imai Midori még egyetemista, de álma, hogy forgatókönyv író legyen.

Igazából már a lányok háttértörténete inkább azt alapozza meg, hogy itt komolyabb történettel van dolgunk. És tényleg. Hiába van Aoi-nak és Emának olyan munkája, amit szeret csinálni, mégis sok nehézséggel szembesülnek, melyekkel olykor eléggé nehezen birkóznak meg. Nagyon tetszett például az (és bevallom őszintén, magamra ismertem benne jellem tekintetében), amikor Ema sehogy nem tudott lerajzolni egy macskát. Hiába próbálta, a végén csak az lett a vége, hogy összegyűrte a papírt, földre dobta, és a sírás kerülgette. És akkor olyan volt, hogy ugyan meghallgatta az embereket maga körül, de szíve szerint egyedül maradt volna. Aztán végül azzal nyert inspirációt, hogy az egyik munkatársa elvitte őt a közeli parkba, ahol egy bizonyos macskával szokott találkozni, és javasolta, hogy figyelje meg a mozgását. Vizsgálja meg, simogassa meg, hogy ihletet nyerjen. Az már extra érdekesség volt, hogy szegény macskát addig vizsgálgatta, amíg el az meg nem ijedt, és el nem szaladt tőlük. De mint olvasható, a többiek élete sem könnyű. Aoi is megtapasztalja ezt, de azért megfigyelhető ebben az animében is a tipikus japán mentalitásnak egy kis szelete. Hiszen hiába küzdenek a lányok nehézségekkel, azért csak azt mondják magukról, hogy "daijoubu", meg mosolyt erőltetnek az arcukra. Azt tudni kell a japánokról, hogy náluk a mosoly nem feltétlen azt jelenti, amit minálunk. Sokszor mosoly mögé rejtik el a valódi érzéseiket, és még akkor sem vallanák be, hogy problémájuk van, amikor például haldoklik az édesanyjuk, és legbelül üvöltenek a fájdalomtól. Nem akarják a másikat terhelni a problémájukkal. Valami hasonló figyelhető meg ebben az animében is, bár Ema esete annyiban egyedi, hogy nem képes rejteni a fájdalmát. Annyira látszott rajta, hogy nyomasztja őt, hogy nem képes macskát rajzolni, de amúgy ő sem mondaná ki, hogy mi a baja. A többieknek mégsem volt nehéz rájönni, hogy mi a baja és aztán segíteni neki.

Ez egy kiragadott példa volt, de többet is lehetne mondani, ami miatt nagyon jó nézni az animét. Inkább azt érzékelem, hogy az animekészítés, és a stúdió csak egy körítés, sokkal inkább a japán valóságba vezet be minket. Ez az anime tömény Slice of Life, annak is szinte a legjobb fajtájából. Hasonló a Bakuman. is, bár az a mangakészítés rejtelmeibe enged betekintést. Abban sokkal inkább előtérbe kerül egy mangaka élete, sokkal inkább megismerhetjük annak nehézségeit, sőt az talán még Slice of Life téren is jobb lett. De mind a SHIROBAKO, mind a Bakuman. kiválóan mutatja be a japán valóságot, és azt, hogy ezzel hogyan küzdenek meg a mindennapi problémákkal szereplők. Csak ajánlani tudom mindkét animét.

Vasárnapi Mario Kart 8 verseny furcsa eredménnyel

Mentem a mostani Mario Kart vasárnapi bajnokságra, eléggé érdekes volt, az eredményt érdemes elemezni. Ez az 57 pont is úgy jött össze, hogy szinte végig benne voltam a 2 órában, kb. 2 játék erejéig léptem csak ki. És az eredmény lesújtó. Azt tapasztalom, hogy amíg a többiek folyamatosan játszottak Switch online meccsen, ők folyamatosan fejlődtek, én meg kiestem. Mert bár november óta, amióta hivatalosan nincs Miiverse, attól függetlenül is lehet menni bajnokságot, de csak a vasárnapi veteránok maradt meg Wii U-ra, és azokon sem vettem részt. Olyan érzésem van, mintha korábban a profi játékosok 10-es szintjéhez képest sikerült több hónapos versenyzéssel elérni egy 5-ös szintet, hiszen 100 pontot is sikerült összegyűjteni, de azzal, hogy a közelmúltban kiesett néhány hónapnyi játék visszaestem a 2-es, 3-as szintre, és innen kell felküzdenem magam. Illetve nem is én estem vissza, mert tapasztalom, hogy maga a játék nem megy rosszabbul, egyszerűen az van, hogy a többiek folyamatosan játszottak, ők fejlődtek annyira, hogy hozzájuk képest estem vissza. Nem is értem, hogy lehet az, hogy bár nyújtom azt a tudást, amivel jelenleg rendelkezem, mégis lényegesen rosszabb eredményt értem el.

Főleg az elején látszott, hogy mennyire nem megy a dolog. 8-an voltunk akkor, és Sziki nevű játékossal harcoltunk az utolsóelőtti helyért. De azt is úgy kell elképzelni, hogy volt nekünk 12-12 pontunk, az előttünk le LordkingYT nevű játékosnak előttünk meg 30 ponttal állt. Ő képezte a hidat köztünk, és a jó játékosok között. Hamar lelépett, azért lett végül ilyen alacsony pontja, aztán, amikor le kellett mennem, akkor effektíve úgy voltam, hogy nem is térek vissza, mert annyira értelmetlennek láttam, de aztán úgy voltam vele, hogy a móka kedvéért miért is ne is játszhatnék mégis. Láttam, hogy Sziki már eléggé elhúzott, így reménytelen volt őt utolérni, de azért volt 1-2 remény. De inkább az, hogy valamennyire tartsam magam. Pedig most igyekeztem ideális kocsibeállítással mentem:

• Pipe Frame kocsi
• Azure Roller
• Hylian Kite
• Karakter: Koopa Troopa

Kell ennél menőbb? Alig van súlya, nagyon jó a gyorsulása, és bár nem nagy a végsebessége, de azt legalább stabilan tartja. Na de siránkozni nem akarok, van munka bőven, úgy néz ki, bőven van tennivaló, ha tartani akarom a többiekkel a szintet.

Sword Art Online másodjára is végignézve

Ma értem a Sword Art Online első szériájának végére. Szeretném megnézni a második sorozatot, meg abban bíztam, hogy most másképp fogom látni a dolgokat 5 év után, és tetszeni fog.

Az írás sok spoilert tartalmaz, aki esetleg nem látta még az animét, de tervezi megnézni, az ugorja át ezt a postot.

Az igazság az, hogy rettenetesen nagyot csalódtam. Az pozitívum, hogy a hangulata miatt nézette magát az anime. Az az érdekes, hogy éreztem benne valamit, ami miatt mindig inspirált, hogy nézzem meg az újabb részt. A legnagyobb hibája viszont az, hogy sokkal többnek mutatja magát, mint ami, vagyis a dramaturgia rettenetes. Kirito (Kirigaya Kazuto) egyszerűen szánalmassá válik azzal, hogy hősnek mutatja magát, miközben inkább tűnik egy esetlen kölyöknek. Sőt, odáig elmentem, hogy poénból a negatív főhősnek, Nobuyuki Sugou-nak drukkoltam, amikor Asunát (Yuuki Asuna) "kínozta", mert legalább Kirito tanul egy kicsit az életről. Asunát se sajnáltam különösebben, mert ő is olyan volt, hogy eljátssza a hőst, de a második játékban, az ALFheim Online-ban szinte könyörög Kiritónak, hogy mentse meg őt. Bosszankodtam is magamban azon, hogy mi az istenért nem segít magán, miért nem szabadítja ki magát az aranykalitkából. Aztán láttam, hogy csak tesz egy próbát, de amikor elkapták, olyan szánalmas lett hirtelen. A negatív "főhős" indítéka is borzasztó. Semmi másért nem alkotta meg az ALFheim Online-t, csak hogy Asunát feleségül vegye még a játékban, amíg a való életben öntudatlan állapotban van, meg istennek képzeli magát, és ő lesz a világ ura. Az ilyet be szokták zárni az elmegyógyintézetbe, hogy elkülönülve legyen az emberektől, nem még hogy komolyan vesszük. Ráadásul Kirito olyan könnyedén vívta meg ellene a végső harcot, hogy unottan, egykedvűen néztem végig az utolsó rész erre vonatkozó jelenetét. Rettenetesen kiábrándító, hogy egy ilyen animének, mely ennyire nagymenőnek mutatja magát, csak ennyi indítékra telik. Most el kell dönteni, hogy komoly, mindent felülmúló animét csinálunk, vagy lemegyünk a Super Sentai (vagy Tokusatsu, kinek hogy tetszik) szintjére, és akkor a helyén kezeljük a dolgokat.

Minden hiba a dramaturgiai káoszból fakad, ami az animét végigkíséri. Tetszett az utolsó rész vége, ahogy lezárják az animét, de sokkal hatásosabb lett volna, ha többet szerepelnek a mellékszereplők, mert megint arról van szó, hogy többnek mutatja magát az anime, mint ami valójában. Kirito soha nem volt igazán csapatjátékos. Az elején még igazi magányos farkas volt, aztán valahogy összeállt Asunával, meg ott volt neki Yui meg Sugu is, de nem volt meg az az érzés, ami egyébként nagyon sokat dobott volna az animén, hogy egy csapat lett volna Kirito mellett. Még azt se bántam volna, ha ő lett volna a főnök, de ha lett volna körülötte 5-6 ember, aki segítette volna a kalandjában, az nagyon jót tett volna az animének. Meglett volna a mondanivaló az összetartozásról, az egység erejéről, nem utolsó sorban mindenkinek lett volna egyénisége, saját képessége, és a néző választhatott volna saját kedvencet. De csak egy páros harc a SAO-ban, majd egy hármas csoport az ALO-ban (Kirito, Sugu és Yui), lehet bizalmam abban, hogy ez változni fog a második évadra? Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog.

Jellemfejlődés sem igazán érzékelhető az animében. Az odáig rendben van, hogy a játék elején még mind a ketten (Kirito és Asuna) magányos farkasok voltak, aztán az egymás iránt érzett szerelmük nagyban javít a szociális érzékükön, de Kirito az első részekben is beszélt emberekkel, az ALFheim Online-ban is csak Sugu-vel volt egy csapatban, tehát olyan nagy ugrás, hogy csapatjátékos lenne, nem láthattunk. És Yui jelenléte... Amikor Kirito és Asuna végül összejöttek, akkor hirtelen megjelenik Yui, aki elmondása szerint nem emlékszik semmire, de egyből papának és mamának hívja Kiritót és Asunát, mintegy szülővé avanzsálva őket. Nem elég, hogy összejövetelük után azonnal a házasságot tervezik (az alkotók sok Disney-t néztek...), de egyből jön egy ártatlan arcú kislány, aki egyből s frissen összejött pár gyerekének hiszi magát. De hogy odaédesgeti magát Kiritóékhoz, aztán egyszer csak azzal jön, hogy ő valójában egy program, aztán, hogy siratják, az olyan idióta dramaturgiai húzás volt, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Nincs valódi értelme a jelenlétének, ehhez képest olyan hatásvadász jelenet volt, ahogy ártatlan síró arccal bevallja, hogy ő egy program, amit egy dél-amerikai sorozatban láthatunk. A másik, ami nemhogy értelmetlen, de sokak számára undorító is, a testvéri szerelem, ami az ALFheim Online játékot végigkíséri. Bár az elején tisztázzák, hogy Sugu csak fogadott testvér, de beleszeret Kiritóba, és szinte végig a testvéreként említi őt. Ennek az égvilágon semmi értelme nincs. Azt tudni kell rólam, hogy az átlaghoz képest sokkal toleránsabb vagyok a különböző szexualitásokkal kapcsolatosan, és úgy vagyok vele, hogy amíg két ember (vagy három, négy, akárhány...) boldog egymással anélkül, hogy bárkinek is ártanak vele, addig joguk van a szerelemhez és a boldogsághoz. Nem is azzal van bajom, hogy mint testvér szeret belé (különben miért hívja mindig "Onii-san"-nak?), hanem, hogy nem következik abból semmi, hogy egy ilyen szerelmet mutat be. Mert azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy szerelmes belé, segít Kiritónak, hogy kiszabadítsa Asunát, és ezért minden tőle telhetőt megtesz, és ez nagyon szép dolog, de bármelyik lány bőven megfelelt volna Sugu helyett. Semmi nem következik abból, hogy a fogadott testvérébe szeret bele.

A játékok kapcsán nem tudok érdemlegeset nyilatkozni, mert az MMORPG nem az én stílusom. Szinte csak konzolon játszok, nagyon keveset PC-n ott is alig RPG-t. Meg azért sem akarom e téren jellemezni az animét, mert kevés videojátékkal foglalkozó animét láttam. A .Hack szériát kéne megnézni, ha MMORPG animésítéséről van szó. Még nem láttam, de sok jót olvastam az animéről. Így összehasonlítási alap nélkül, és hogy nem vagyok jártas az MMORPG-kben azt gondolom, hogy egyrészt ez a nem lehet kijelentkezni és a "kisütési" rendszer eléggé idiótaság, nincs jól átgondolva, de a részek alatt sem volt meg igazán az az érzésem, hogy egy játék cselekményét nézem. Az ALFheim Online-nak igazán a szabályrendszerét sem ismerhettük meg, de ott már ki lehetett jelentkezni.

A hangulata sokat ment a dolgon, meg néhány jó jelenet, de összességében rettenetesen amatőr munka a Sword Art Online. Ja, és ne felejtsem el a zenét. Kajiura Yuki ismét mesterművet adott ki a kezéből. Tehát a zene nagyon jó, csak az a baj, hogy a sok hülye jelenet miatt nem jön ki igazán a zene fantasztikussága, mert a hatásvadász jelenetek debilizálják a zenét. Az első openingről és endingről már nyilatkoztam, most összefoglalóan. LiSA: crossing field (OP) dala hűen tükrözi az animét azáltal, hogy a dal is sokkal többet akar mutat, mint ami a valóságban. Jó dal, erős, de nem tudok megbarátkozni vele. Tomatsu Haruka: Yume Sekai (ED) dala már valamivel kellemesebb. A második opening (Eir Aoi: INNOCENCE) meglehetősen súlytalan dal. Alig tudok visszaénekelni, dúdolni belőle bármit is. Az ending Haruna Luna: Overfly már egy sokkal erősebb, és érzelmileg is hangsúlyosabb dal. Ez volt az egyedüli pozitív csalódás az öt évvel ezelőtti véleményemhez képest. Ezt a dalt annak idején nagyon nem szerettem, de most tetszik. Amúgy Sugu érzelmeire reflektál.

Bár ez az anime ékes bizonyítéka annak, amivel joggal vádolják az anime-ipart, hogy a maiakban alig van ötlet, innováció, vagy progresszív mondanivaló, ennek ellenére rettenetesen gyűlölöm a "régen minden jobb volt" mantrát. Bár én is látom azt, hogy nincs már olyan anime, ami bármiben is úttörő lenne, mégis a maiak között is bőven lehet találni olyan alkotást, ami szép rajongótábort tudhat magának, megérdemelten. Méghozzá azért, mert lehet, hogy egy újabb alkotás adja át valakinek az adott stílus jellemzőit, vagy közvetít mondanivalót oly módon, hogy az megtetszhet a nézőnek. A Sword Art Online-ról is azt gondolom, hogy akinek még nincs jártassága az animékben annak tényleg nagyon tetszhet ez a mű. Viszont egy tapasztaltabb animésnek már nyilvánvaló lehet az a sok hiba, ennek fényében meglep, hogy veterán animések is képesek ódákat zengeni a SAO-ról. Valamit nagyon jól csináltak a készítők...

Kiállított Playstation 4

Békéscsabán a Csaba Centerben a Media Markt mellett már jó ideje ki van állítva egy PlayStation 4 és egy XBOX ONE konzol. Sajnos Nintendo Switch nincs kiállítva, így legtöbbször csak elmegyek mellettük, de most úgy voltam vele, hogy miért is ne játszhatnék egy kicsit a PS4-gyel? Hát hajrá. Egy Dragon Ball játék volt épp játszható, hát akkor legyen ez. Nem vagyok valami jó verekedős játékokban, és ez most is meglátszott. Bár talán elnézhető, hiszen ez az első alkalom, hogy játszottam ezzel a játékkal. Az biztos, hogy sajátságos, hiszen karakterünk lebeg az ellenfél játékos felé, az ütéseknél meg fogalmam sem volt, hogy melyik akciógomb mit csinál, csak próbálgattam, amit tudtam. Néhány ütést azért bevittem, de az ellenfél játékos állt nyerésre. Aztán meg amikor fényképeztem, akkor nem is tudtam semmit csinálni, de az meglepett, hogy amikor elfogyott az életcsíkom, akkor egy újat kezdett. Nem tudtam, hogy miért, vagy hány "életem" van, de csak egy gyors menetet terveztem menni, ezért inkább befejeztem a harcot. A címképernyőn láttam, hogy a Xenoverse 2 alcímet viseli a játék. Na tessék, új sorozatot indítottak el? A "Budokai Tenkaichi" szériánál megálltam. Nem igazán vagyok jártas a Dragon Ball világában, az animét se nagyon szeretem, a játékokkal meg egyáltalán nem játszottam. Valami demolemez, vagy ilyesmi volt a gépben, de több játékot is ki lehetett próbálni. Gondoltam, keresek egy autós játékot, azok sokkal inkább mennek. De nem találtam egyet sem. Ehhez képest meglepőnek gondolom, hogy vannak Assassin's Creed, Uncharted, The Last of Us játékok, de versenyezni nem volt lehetőségem. Inkább letettem a controllert, és tovább mentem.

Régen nem írtam a PlayStation-ről, szó nincs arról, hogy elfelejtettem volna, de egyrészt a PSX itt van Békéscsabán, másrészt meg nincs anyagi lehetőségem, hogy vegyek játékokat, vagy PS2-t. De amikor bemegyek egy konzolboltba, a Nintendo mellett mindig megnézem a PlayStation játékokat. Az anyagi lehetőségek változásáért meg 1-2 hete elkezdtem tenni, remélem, hogy hamarosan látható eredménye lesz. Aztán ha összejönnek a tervek, akkor erősíteni fogok PlayStation és Sega terén is. Másfelől elég sok minden maradt itt, mert Pesten egy kis szobát bérelek, és így is szinte zsúfolva vagyok ott, de kilátásban van egy másik albérlet. Kicsivel nagyobb szoba, olcsóbban. Ráadásul az új "lakótárs-jelölt" is szimpatikusnak tűnt, ezért nem is kérdés a váltás. Ha minden a terv szerint megy, és tudok költözni, akkor oda már több minden mehet, és szeretnék is a lehetőségekhez mérten a leghamarabb átköltözködni Pestre. Oda már átviszem a PlayStationt és a Sega Master System II-t, és akkor velük is tudok játszani.

Ha pedig anyagi téren összejönnek a terveim, akkor az alábbi konzolokat tervezem megvásárolni első körben:

• Super Nintendo kiadású New Nintendo 3DS XL kézikonzol
• Super Mario Odyssey Pak Nintendo Switch konzol
• PlayStation 2 konzol
• Sega MegaDrive konzol, lehetőség szerint az első kiadású

Egy kis Donkey Kong Country

Ránéztem a Donkey Kong Country-ra, hogy állok az eredeti Super Nintendós játékban, és még ez a százalékos arány is meglepett. Nem gondoltam volna, hogy 24%-ig elvittem volna a játékot. Az igazság ugyanis az, hogy bár régóta ismerem a Donkey Kong Country-t, és mindig is átéreztem a hangulatát, ami rettenetesen tetszett, de soha életemben nem játszottam komolyan ezzel a játékkal. És mindig valami 10-15%-ig vittem el a játékot, ennek fényében a 24% meglepően soknak tűnik. Most is nagyon megfogott a játék, és úgy döntöttem, hogy amíg itt vagyok Békéscsabán, addig játszok ezzel a játékkal. Aztán meglátom, hogy meddig jutok el benne. Az biztos, hogy elég lassú menet lesz, mert azóta ment feljebb a százalék, de nagyon kicsit. 1 óra 5 perc játék után 26% lett az állás. Minden egyes pálya után 1%-ot ment fel a számláló. Szerencsés voltam, mert a Vine Valley-ben nem a végefele van a mentési pont, hanem középtájt, így minden egyes pálya után tudtam mentem Candy Kong-nál, amíg ebben a világban voltam, és legyőztem Queen B.-t, az óriás darazsat. Aztán átmentem a Gorilla Glacier világba, innen már nem tudtam visszamenni, hogy mentsek Candy Kongnál. Próbálgattam az első pályát, aztán inkább kikapcsoltam a Super Nintendót, majd később folytatom.

Talán ebből a szempontból sajátságos a játékos szokásom, de nem szeretek egyszerre sokat játszani egy játékkal. Azért sem, mert van más dolog, amivel szívesen foglalkoznék. De általában az szokott nálam lenni, hogy akkor jut eszembe a megoldás, amikor épp mással foglalkozok. Ha valamivel túl sokat foglalkozok, ami problémát okoz, akkor valósággal idegesíteni szokott, hogy nem tudok tovább jutni rajta. Ilyenkor nálam az a jó megoldás, ha abbahagyom az adott játékot, lenyugszok, és akkor higgadtan átgondolva szokott eszembe jutni a megoldás. Ez sikerülni is szokott. De pont azért, mert nem szoktam egyszerre sokat játszani, nem is vallom magam hardcore játékosnak. Nemrég beregisztráltam a FutuRetro weboldalra, és regisztrációkor különböző gamer adatokat lehetett megadni. Többek között, hogy milyen szinten van a játékos tudás. Tetszett, hogy nemcsak casual és hardcore szintet lehet megadni, hanem volt egy "profi" szint is, ezt jelöltem meg magamnak. Ez jellemez a leginkább. Nagyon szeretem a videojátékokat, de nem minden egyes pillanatban ez jár a fejemben, és nem is feltétlen az a célom, hogy minden egyes játékot 100%-ra végigjátsszak, csak annyira, amennyire élvezem. Aztán, ha minél több játék ad olyan motivációt, hogy 100%-ra végigvigyem, az csak extra öröm. A weboldal meg nagyon tetszik, ajánlom mindenki figyelmébe.

Visszatérve a Donkey Kong Coutry-ra. Azért is tetszik nagyon, mert nehéz. De pont annyira, hogy inspiráló legyen. A gyerekkorom nehézségi szintjét érzem vissza (írom ezt egy 1994-es játékról...), ahol minden egyes pálya küzdős, de pont annyira, hogy ha kellőképpen kiismertem az ellenséget vagy közeget, és megfelelő stratégia után tovább tudok menni. Ezt keresem egy játékban, ettől lesz számomra igazi a játékélmény. Ugyanakkor visszautalva, az előző bekezdésben írtakra, azért látszik, hogy nem lesz a játék 100%-os nálam (illetve, ha jól tudom a DKC-t, 101%-ra lehet végigvinni...), ugyanis a Clam City pályán elindultam, és még viszonylag az elején már az "O" betűt tudtam csak megszerezni. Hol maradt a "K" betű? Egyszer meghaltam, tüzetesen szétnéztem az pálya elején, vajon hol hagytam el a K betűt, minden egyes zugot megnéztem, de semmi... Hát akkor nem lesz meg a "KONG" szó. Szóval ezzel is csak arra akarok utalni, hogy mindent megteszek jelen tudásom szerint, hogy a lehető legteljesebb legyen a játék, de ha végképp nem megy valami, akkor nem izgatom magam rajta, megyek tovább. Aztán lehet, hogy egy idő után visszatérek, és megcsinálom azt, amit régebben félbehagytam. Én így szeretek játszani.