Egy-egy Kung fu edzés után 2-3 napra biztosítva van az izomláz. Ma volt Tai Chi is, és végre egyenként voltak bemutatva a gyakorlatok, így már azért jobban ment. Először mintha csak egy nagy labdát fognál át a két kezeddel, majd szépen lassan kilököd. Tetszett, és nagyon szép, ahogy idősek szinkronban csinálják egymással. Ez a pár idős ember képes megváltoztatni az időskorról alkotott képet. Sokkal szimpatikusabb, hogy valaki 70-en túl is aktív életet él, és a legszebb, hogy nagyon szépen csinálják a mozdulatokat, és ahogy szinkronban vannak egymással, azt komolyan mondom, videóra kéne venni, és mindenkinek látni kell. Csak így tovább, az ilyen embereknek szép haláluk lesz, ha eljön az idő, jó szájízzel fogják itt hagyni a földi létet, mert az utolsó percig éltek. Magára a gyakorlatokra visszatérve még az is problémát okozott, hogy szinte mindig másképp képzeltem el a következő lépést, ebbe bakiztam folyamatosan bele. Nagyjából olyan, hogy ha én magam állíthatnám össze a a gyakorlatot, és én találnám ki, hogy mi legyen a következő lépés. Szinte soha nem az, ami valójában következik, így mindig figyelnem kell. Daloknál szokott ez lenni, amikor tanulok egyet, és amikor még nem ismerem, akkor sokszor úgy éneklem a következő dallamot, ahogy én írnám meg, és azt gondolnám, hogy úgy harmonizálna. Itt van olyan, hogy bele is találok, de ugyanúgy tévesztek is.
A Kung Fu-ra persze megint rohamosan csökkent az átlagéletkor, de nagyon tetszett, hogy egy kisfiú apja is csatlakozott. Első órája volt, és meg kell hagyni, egészen ügyes volt. Szerencsére most nem merítettek úgy ki az ugrálógyakorlatok, mint csütörtökön, de a combomat most is érzem. Megvan a rendszere az órának: Óra előtt játék van, aztán egymás mögé állva ugrálógyakorlatok, majd jön a bemelegítés, elsősorban lábra összpontosítva. Majd ismét egymás mögé állva egyes Kung fu gyakorlatokat próbálunk, végül két csoportra vagyunk osztva. Akik ismerik a gyakorlatokat, azok bemutatják, hogy mit tudnak, és fejlesztik azokat. A másik csoportba tartozok én is, akik folyamatosan, lépésről lépésre sajátítanak el egyre több mozdulatot, és fokozatosan alakul ki 1-1 gyakorlatsorrá. Csak nem akarok cigánykerekezni meg spárgázni. T_T Vannak akik ilyeneket is csinálnak, és én azokat nem tudom, és félek, hogy kelleni fog. Jár egyébként egy 40-es nő, aki külsőre effektíve letagadhatna 10 évet, de olyan fitt, hogy a gyakorlatokat 20 éveseket megszégyenítő ügyességgel képes csinálni. Ismét egy bizonyíték, hogy fiatalkor után is van élet. Bár ne öregítsem, hiszen 40 évesen egy ember élete teljében van.
Aztán a kínai nyelvóra előtt még volt akrobatikus Kung Fu, amire már nem mentem, inkább hazamentem ebédelni. Nővérem most nem volt az iskolában, ezért gyalog indultam hazafelé. Az utat csak autóból ismertem, de nem is egészen azon az úton mentem, amit látásból tudtam, és próbáltam a megérzéseimre hagyatkozni, hogy merre kell menni. Rossz volt a kezdet, mert eltévedtem, de kis bolyongás után ismerős utcát találtam, de szembesülnöm kellett azzal, hogy tettem egy nagy kerülőt, és jobban jártam volna, ha azon az úton megyek, amit ismerek autóval. Aztán onnan már nem volt probléma. Legalábbis az úttal nem. Ugyanis elfelejtettem elkérni a kulcsot, az enyém bent maradt. És nem volt otthon senki. Ha úgy vesszük, volt egy nagy sétám, mehettem vissza. A visszaút már sokkal jobban ment, sőt meg voltam lepve, hogy milyen hamar megérkeztem. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy van még egy kanyar, de már a Birkenhead road fogadott, mely az iskola utcája.
A kínai nyelvóra most is jó volt. Több színt tanultunk meg és annak keretében részletesen kifejezni magunkat. Ide is jár egy 70 év körüli idős hölgy, aki mondta, hogy soha nem tanult nyelvet, neki ez az első, és ez neki egy nagy lépés. Mert ilyen idősen is lehet új életet kezdeni. Angliában meg nincsenek úgy rákényszerülve a nyelvek tanulására, mint mi magyarok, hiszen szinte bárhol elboldogulnak a saját nyelvükkel. Aki nekiveselkedik, az általában németül, franciául, hollandul tanul, esetenként spanyol, bár az ritkább. Viszont azt vettem észre, hogy a magyar iránt egyáltalán nem érdeklődnek. Biztos úgy vannak vele, hogy kis ország, kevesen beszélik, minek tanuljanak magyarul? Pedig, ha tudnák, milyen szép, dallamos nyelv... és komolyan ezt gondolom. Viszont úgy, velünk, magyarokkal nincs semmi bajuk. Csak amikor nővéremhez magyarul beszélek, kérik, hogy beszéljek angolul. Ugyanakkor az látszik, hogy a németet jóval többen ismerik. Nagy ingerem van németül megszólalni (hiányzik a nyelv...) és néha, amikor angolok közegében szólalok meg németül, egyből rávágják, hogy német. Mondjuk beszélgetnék is, mert az egyik Kung Fu-s srác anyja német, de vele még nem találkoztam. Különben sem szólítanám le ismeretlenül. Mondanám neki: "Entschuldigung, ist das richtig, dass Sie Deutsch sind?" Mondjuk azt nem bánnám ha egy német anyanyelvű elmagyarázná a nyelvtan bizonyos nehézségeit... Maradva a nyelveknél: A mandarin óra után (mert ugye Kínában a mandarin nyelvet beszélik) van egy srác, Christofer, aki az egész Kung Fu-s csapat mókamestere, megvárta velünk nővéremet, és beszélt nekünk a Liverpool-i akcentusról, mondott egy pár példát, hogy miben más a többihez képest. Például a cap szót ugyanúgy mondják, ahogy mi tanuljuk a cup-ot, az náluk a "cop". Tehát: "Cop" of Tea. És, amikor "cap"-et vesznek a fejükre, akkor akármennyire is úgy hangzik, de nem a teáscsészét veszik fel, hanem a sapkát. Hasonlóképp az Uncle is náluk valami "Onkl". És ahogy ezeket mondta, összegeztem magamban, és tényleg sok o betűt hallok. Rendszerint az a és á közötti hangokat o-nak mondják. Vicces volt, ahogy Huicong-ot gördeszkázni tanította.
Egy új szériája kezdődött el a Britain's Got Talent nevű tehetségkutató szériának. Ez is tipikusan olyan, hogy jó, adunk neked egy pár adást, hadd énekelj, hadd hidd, hogy a csillagokban van megírva, hogy énekes leszel, de aztán húzzál vissza mosogatni, és add vissza a helyet a valódi tehetségeknek. Itt is vannak bőséggel, akik beveszik ezt a szép mesét.