Amivel meg lehet nevettetni a japánokat

Kevés furcsább érzés van annál, mint amikor úgy nevettetek meg embereket, hogy azt teljesen komolyan gondolom. Pedig japán nyelv használatakor könnyen meg lehet nevettetni az embereket (akik értik is, hogy mit beszélsz), hiszen köztudottan sok dologra, fogalomra, több szavuk is van, és ha a rosszabbikat használom... Két ilyen eset történt velem.

Az egyik japán órán megkérdezte a tanárnő, hogy tudjuk-e, hogy van a "sötét" japánul? Mondom neki, "yami". Az nem jó, az sötétség. Gondolkodok egy kicsit, aztán eszembe jut az "ankoku" szó, ezt bemondva úgy elnevette magát a tanárnő, mintha valami jó viccet meséltem volna neki. Magyarázta, hogy az ankoku az a koromsötét, de az költői szó, elsősorban versekben van, a közéletben nem használják. A "kurai" a helyes válasz, mint kiderült egyébként. Ilyenről miért nem énekelnek? T_T És nekem miért nincs annyi eszem, hogy a "kuroi" szóból következtetek? T_T

Egy másik órán, mert "alkonyat" szó volt terítéken. Megbeszéltük, hogy az "yuuyake", de rákérdeztem, hogy a "tasogare" is alkonyatot jelent? Erre is elnevette magát, mondta, hogy az is költői szó, átlagember nem használja. Ekkor már elmagyarázta, hogy tudja, hogy honnan veszem ezeket a szavakat (nem titkoltam, hogy nézek animéket, hallgatok japán dalokat), de érdemes lenne valahogy átrendezni fejben a szókincset, mert a fenti két szó használata a köznyelvben, elmondása szerint olyan, mintha egy Jókai regényből vennénk a szavakat, és azokat használnánk.

Van benne igazság, mert azért én is furcsán néznék arra, aki nagyon fennkölt fejezi ki magát egy teljesen átlagos helyzetben, csak hát magyarul ezt lehet érzékelni, mivel anyanyelv, de mivel japánul sokat hallottam hallottam ezeket a szavakat, ezért általánossá vált számomra. De ígérem, nem lesz több tasogare és ankoku, ezen jelenségek csak is versben követhetik egymást.

Mert van olyan egyébként, amikor szándékosan nevettetem meg a társaságot olyan japán kifejezéssel, amiről tudom, hogy nem szó szerint kell fordítani, de ha autista módjára gondolkodok, akkor nagyon vicces dolog jön ki belőle. Az egyik legékesebb példa erre a "Kimi no koto ga suki". Megkérdeztem a tanárnőt, hogy miért így vallanak szerelmet a japánok? Ködösítés... válaszolja a tanárnő. Világos, a japánok nem szeretik kimondani / kimutatni az érzéseiket. Aztán hozzáteszem, hogy mert ez szó szerint azt jelenti, hogy "Szeretem a dolgodat". Hát erre nagy nevetés tört ki. Valóban ezt jelenti szó szerint, de részint azért is mondják így a japánok, mert fenntartják a lehetőségét annak, hogy a másik fél nem így gondolkodik róla, és hogy ne vegye rossz néven, ne vegye úgy, hogy letámadta őt. És ez szerintem teljesen jó dolog, kizárja azt az önzőséget, amiről nemrég írtam, hogy mennyire gyűlölöm ezeket a magyar és nyugati szerelmes dalok szövegeiben. Magyarul nem tudok ilyen "szeretem a dolgodat"-jellegű alázatos szerelmi vallomást, egy módszert ismerek: Lassú és fokozatos közelítés, közben figyelve a másik fél szándékát.

Tari Annamária könyve elolvasva

Hát a végére nagyon nehezen ment, de elolvastam Tari Annamária legújabb könyvét, a Bátor generációkat. Sajnos romlott a könyv minősége, ahogy haladtam előre benne. Pedig amikor először írtam róla, mennyire dicsértem, hogy egy kötetlenebb hangvételű könyvet olvasok tőle, és mennyire jó, hogy nem kutatásokra hivatkozik, hanem saját szavaival beszél az adott problémákról, így személyesebbnek hat a könyv. Ez sajnos a második felétől megváltozik... Inkább olyan érzésem lett, hogy már nem tudta mivel megtölteni a könyvet, de benne van írva a szerződésbe, hogy a könyvnek ennyi és ennyi oldalnak kell lennie, hát akkor töltsük ki valamivel. Jobb lett volna, ha ez lett volna a legrövidebb könyv, de egyben a legjobb is. Mert a második felétől már bejönnek a kutatások, és egy amerikai pszichológus-kutatótól, bizonyos Jean Twenge-től idéz folyamatosan. Nem ismeretlen a neve, már az előző könyveiben is emlegette a kutatásainak eredményeit, következtetéseit. Utánaolvastam, hogy ki ő. Jean Twenge-nek szintén a mai digitális generáció a szakterülete, vizsgálja az okoseszközök hatását a gyerekekre, tinédzserekre. Olvastam róla olyan kritikákat, hogy túlértelmezi az adatokat, túlzottan borúlátó. Ugyanígy Tari Annamária is egyébként. Nem mondom, hogy nem látok magam körül gyerekeket, fiatalokat, mert látom én is, hogy mennyit használják a gyerekek az okoskészülékeiket, de én is túlaggódónak érzem a stílust, ahogy Tari Annamária ír a mai gyerekekről. Mindig azt hozom fel példának, hogy amikor a '90-es években én voltam gyerek, akkor a színes TV, és a HI-FI torony volt az evidens, és senki nem tanított meg arra, hogy kell kezelni, teljesen magamtól tanultam meg már egészen kiskoromban. Ugyanakkor a túlaggódásnak mégis van helye, mert vázolhat egy lehetséges jövőképet, hogyha nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor tényleg komoly baj lehet, és egy teljesen a virtuális világban nőnek fel, és semmilyen reflexiójuk nem lesz a való világra. Azt meg én is rettenetesen gázosnak tartom, amikor szülők, nagyszülők az okostelefont adják oda a 2-3 éves gyereknek, hogy foglalja le magát. Ez valós, és tényleg nagyon problémás. Tehát van helye az aggódásnak, és felfoghatjuk úgy, hogy igyekszik megelőzni, hogy tűz üssön ki a házban, amelyben a mai fiatal generáció lakik.

A könyv meg tényleg tiszta élmény volt az elején, legtöbbször buszon olvastam, és sajnálkoztam, hogy megérkeztem a célállomásra? Tehetem le a könyvet... Aztán egyre kevésbé vettem elő, a végére már olyan is volt, hogy már csak hazajőve láttam meg, hogy elfelejtettem magammal vinni a könyvet, ennyire nem volt az eszemben. Sajnálom, hogy végül nem nyerte meg a "Tari Annamária legjobb könyve" pályázatot, pedig jó eséllyel indult.

Pszichológia jellegű könyveknek meg nincs vége, nemrég értesültem arról, hogy Dr. Csernus Imre új könyvet jelentetett meg A harcos címmel. Június 4-én jelenik meg. Ha lesz lehetőségem, megveszem, és elolvasom. Ez most önéletrajzi könyv, csak jobb lehet, mint a Bevállalom!, amiről írtam, hogy pszichiáter legrosszabb könyve.

Dalszövegelemzés #2

See-Saw: Kioku

A .hack//Roots postomban egy olyan dalról írtam, ami nem tetszik Kajiura Yuki-tól. Igazából nem vagyok úgy rajongója, mint azok többsége, akik ismerik a munkásságát (túlzottan mainstreamnek tartom szeretni őt, és áradozni róla, hiszen mindenki ezt csinálja, aki ismeri), de azért nálam is többségében vannak azok a dalok, melyeket szeretek tőle. Ennek egyik különleges ékköve számomra a Kioku, amiről már írtam korábban. Erről a dalról szeretnék részletesen írni. Méghozzá azért, mert ez egy érdekes szerelmes dal, jó szövegű szerelmes dalt pedig nagyon nehéz írni. A szerelmes dalok döntő többségének rettenetes szövege van. Nagyon sok tükrözi a társfüggőséget, az önzőséget (pl. soha nem engedlek el, vagy szeress, mert szükségem van rád, és sok ilyen... mondjuk ki nyíltan: faszságok), és elenyésző azon szövegek része, melyek hitelesen beszélnek a szerelemről. Többek között ezért szeretem Zorán dalait, hogy egy magyar példával éljek.

A See-Saw dala a szerelemről némileg sajátságos, tipikusan az a fajta szöveg, amit kétféleképpen lehet értelmezni, teljesen jogosan. Valaki joggal vetheti rá, hogy a társfüggőségről szól, mások meg azt mondanák, hogy valaki megtalálta az igazit, és milyen szép, hogy kitart mellette. Nem is a szöveg teszi annyira különlegessé a dalt, hanem a zene, a dallam, sokkal inkább a hangszerelés, mert tényleg úgy énekli Ishikawa Chiaki a szöveget, hogy elhiszem neki, hogy tényleg várja azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak, és hisz abban, hogy tényleg összejöhetnek, a hangszerek játéka ezt megerősíti. Nem hallok önbizalomhiányt az előadásban, nem érzékelem, hogy görcsösen ragaszkodik a másik félhez, és soha nem jöhet senki más. Mert ki lehet hallani, hogy valaki hogy gondolkodik a másik félről, és ezt a dalt az érzelmileg pozitív előadás teszi különlegessé. Mert maga a szöveg túlidealizálja a szerelmet. Mintha semmi más nem létezne. Inkább a körítés teszi naggyá a dalt. Lássuk is, miről beszélünk.

Kitto saigo wa koko ni kaette kuru to omou
Sekai no hajimari wa
futari de miteita
Ichido dake sono basho ni tashika ni todoita kara
Kono te wo hanashitemo
kowaku wa nai no nidoto

Amikor valaki megéli az igazi nagy szerelmet, könnyen meglehet, hogy benne valami olyan számára ideálisat lát meg, ami által kiegészül. Az a fajta érzés, amit az összes élő emberből csak nagyon kevéstől kaphat meg, csak néhánytól. És itt most nemcsak a biológiai okokra kell gondolni (az ember olyan párt keres magának, akiről azt gondolja, hogy jobb genetikával rendelkezik, mint ő maga), nem is csak a külsőségekre, hogy 100%-osan tökéletes párt talált (mivel ilyen úgysincs), hanem azok az érzések, emlékek teszik ideálissá az igazi nagy szerelmet, erről szól ez a dal is. Már az idealizással kezdi, hiszen arról énekel, hogy biztos abban, hogy újra együtt fogják nézni a világ kezdetét azon a helyen... Mondjuk az elején bele lehetne kötni a szövegbe, mert az első sor nagyjából úgy szól, hogy "biztos vagyok abban, hogy visszatérsz arra a helyre...". Mitől olyan biztos benne? Jöhet a teljesen jogos kérdés, mert ez nem derül ki a szövegből. Mondta? Megígérte? Vagy megírták a csillagok? Az első kettő teljesen rendben lenne, a harmadik eset lenne az, amikortól gázossá válik a szerelmes dal, ha valaki a csillagok állására hagyatkozik. A "ráutaló magatartás" teljesen legitim ebben az esetben, amikor együtt voltak, és voltak olyan szavai, nonverbális jelek, melyek arra utaltak, hogy vissza fog térni. Maradjunk is ennél. A végén, meg ott van, hogy ha el is engedi a kezét, akkor sem fél már semmitől, alapvetően ez is szép gondolat, de ha szó szerint vesszük a félelem nélküli életet, akkor komoly problémákat vet fel. Pozitív gondolkodók egyik leggyűlöltebb szavajárása, hogy ne félj semmitől, az egyik legrosszabb, amit kiejthetnek a szájukon. Bátran belenyúlok vizes kézzel a konnektorba, mert mit nekem egy kis áramrázás... És ilyenek. Akkor lenne hitelesebb, ha inkább a bátorság került volna a szövegbe, mert abba ugyan benne van a félelem, de az is, hogy megtanulta kezelni.

Karappo no karada ni furisu motte yuku kioku
Watashi wa sukoshi-zutsu tsukutte mitashite
Sonna fuu ni hito wa hito no katachi ni naru no
Wasuretakunai omoi
kokoro ni kasanete

Folytatódik az idealizálás, az üres testben öltenek alakot az emlékek, és szépen lassan megtöltenek engem. Az üres meg nem véletlen van kiemelve. Csak a szerelem számít? Hát a gyerekkori élmények? A barátokkal együtt töltött idő? És még lehetne sorolni, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. Az elvitathatatlan tény, hogy az első nagy szerelem minden ember életében óriási változatásokat hoz sok téren, és tényleg olyan nagy tud lenni, hogy minden mást eltörpít, de azt reméltem, hogy mivel Kajiura Yuki már bőven a 30-as éveiben volt, amikor írta ezt a dalt, ezért egy józanabb szöveget fog írni a szerelemről, a felnőtt kor bölcsességével lát vissza az első nagy szerelemre. Azért a bölcsességet semmiképp nem venném el, mert a másik fele a szövegnek nagy igazságot tartalmaz. Azt mondja, hogy az emberek az alapján öltenek alakot (szinte szó szerint így van), hogy olyan érzésekkel, emlékekkel töltik meg a szívüket, amit nem akarnak elfelejteni. Ez az alapja annak, hogy ki miben hisz, ki mit talál kedvesnek, mivel tud azonosulni. Az alak lenne a hit. És ez az a hit, ami erőt ad, ami nagyban formálja a személyiségünket, identitásunkat.

Doko made tooku yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto iru wa

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Mune ni kizanda ano basho he to
Watashi wa kitto kaereru kara
Furimukazu ni yuku wa

A refrén két versszakát egybevettem. Ennek az elejébe is bele lehetne kötni, mert az úgy szól, hogy "mindegy, milyen távol jársz, mindig benned leszek". Ez is olyan dolog, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, akarata, de hogy ő mindig benne lesz. És lássuk be, hogy ez azért a másik felet akár rabláncon is tarthatja, ha igazából ő már mást akar maga mellé. Innestől már inkább problémának gondolom, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, mert akkor lenne igazán szép a szöveg, ha megtudnánk, hogy azért van mellette (vagy benne), mert ez kölcsönös akarat. Vezeti őt mindig, mint a csillagfény az éjszakában. Szeretem az ilyen hasonlatokat, úgyhogy ez részemről jöhet. Aztán a refrén másik felében meg elindul, mert tudja, hogy még ha nincsenek is most együtt, de visszatérhet arra a helyre, amit a szívébe vésett, és ez erőt ad neki. Ez az, amire a kritikusabbak azt mondják, hogy ezt jó eséllyel ő maga találta ki, ami jogos is, hiszen továbbra sincs szó a másik félről. Ez az, ami rögeszmévé válhat. És itt jön ki az, hogy a szöveg maga hihetetlenül nyers, meg úgy tűnik, nem foglalkozik a másik féllel, de ahogy Ishikawa Chiaki énekli, abban semmi önzőséget nem hallani. Azt lehet kivenni, hogy biztos jelet kapott arra, hogy ennek a szövegnek végig van legitimitása, és ő is alig várja, hogy újra találkozzanak. Az ív, amit a refrénben énekel, hihetetlenül gyönyörűvé teszi a dalt. Tökéletes, nem hiányzik belőle semmi, így alkot egy teljes egészet.

Karappo datta mune ni ai to iu yuu no kioku
Kimi ga amaku nigaku sosoi de kureta
Ichido dake kimi no naka tashika ni todoita kara
Kono te wo nobasu koto kowaku wa nai no nidoto

Megint az üresség megtöltése, megint az idealizálás. Csak most a szív van soron, itt már ki is mondja, hogy a szerelmet hívja emléknek. Ha meg is adjuk, hogy a visszatérés "igénye" kölcsönös, akkor is zavaró, hogy miért marad a szív üresen, amíg ő (a másik fél) meg nem tölti emlékekkel? Itt írja, hogy csak egyszer elérte a szívét - ez jó eséllyel kölcsönösségre utal - és ez elég erőt ad neki, hogy ne féljen akkor, ha kinyútja a kezét. Ha így, hogy bizonyos tevékenységhez társítja a félelem nélküliséget, már az is jobban hangzik, ha általánosságban mondja, hogy nem fél semmitől, de a bátorság még mindig előnyösebb kifejezés lenne.

A harmadik verse után van egy hegedűszóló, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon tetszik, hogy a ritmus és a lüktetés lassú, de a hegedűszóló gyors. Ez a szívben rejlő érzelmeket szimbolizálja, hogy látszólag nyugalom van, de legbelül szétveti az izgalom. És mivel ez olyan izgalom, amiről lehet, hogy csak ő tud, ezért megvan magának az érzés intimitásának izgalma is. Ez nagyon jól ki lett fejezve zenében. Végül két versszak refrénnel zárul a dal.

Tatoe ima mitsu kara naku temo
Taisetsu na mono wa mada aru no
Kimi wo tada dakishimeta yoru ni
Tadoritsuita

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto soba ni iru wa

Az első fele a reményről szól, arról, hogy még ha nem is találja lélekben azt, ami olyan kedves (fontos - taisetsu) számára, akkor is ott van benne annak az éjszakának az emléke, amikor oly szorosan átölelte őt. Ez megint a kölcsönösségre utal, ami úgy tűnik, itt a dal végén derül ki. Így végül az egész dalszöveg legitimitást nyer, és azáltal, hogy az első refrén első versszakát ismét idézi, még ha el is vannak választva, ő akkor is benne él, nyer teljes értelmet. Így már teljesen jogos, és hogy vezetni fogja őt, mint egy csillag az égen, így már sokkal szebben hangzik.

Csak a végére nyert értelmet a dalszöveg, de ennek ellenére is azt mondom, hogy meglehetősen nyers így dalszöveget elemezni, anélkül, hogy nem hallgatjuk meg az adott dalt. Mert az előadás tényleg sok esetben jobban segít értelmezni a dalszöveget. Aztán, hogy a végén ugyanúgy lassú dinamikára, gyors hegedűjátékkal zárja le a dalt, ismét annak az izgalomnak az intimitását élhetjük meg.

Most már inkább az üres test és szív megtöltésével van problémám. Mert tényleg olyan, mintha a szerelem mellett semmi nem számít, és annak ellenére, hogy nagyon szerelmes tudok lenni én is, és tudom, hogy mi az az érzés, amit elhegedültek, azt gondolom, hogy erős túlzás, hogy minden mást teljesen elinflál, ami nem a szerelemmel kapcsolatos. Valószínűleg egyébként maga Kajiura Yuki is azért visz ennyire koreográfiát, énekstílust az előadásaiba, mert ő maga is tudja, hogy csak így tudja teljes mértékig átadni azokat az érzelmeket, amik önmagában szöveg formájában esetleg nem állná meg úgy a helyét, ahogy elképzelte. Meg kell nézni, egy-egy koncertet mind a FictionJunction, mind a Kalafina előadásaiból, és egyből világossá válik, hogy mire gondolok. Jól ki vannak találva azok a mozdulatok, koreográfiák, amik az általuk énekelt dalok alatt láthatók, mind azokat az érzelmeket jeleníti meg, melyekről a szöveg szól, ezeket erősíti meg. Ugyanez hallható ki az albumokon, kislemezeken, az énekstílus terén. És meg merem kockáztatni, hogy ezeket is Kajiura Yuki találja ki, hiszen csak ő tudja, hogy akarja átadni azokat a dalokat érzelmileg, amiket ő ír. Nem vagyok feltétlen ennek a híve, annak már sokkal inkább, hogy a dalnak önmagát kell eladni, de aki szereti az ilyen pontosan koreografált táncjeleneteket, annak nagyon fognak tetszeni a koncertfelvételek.

Azt gondolom, hogy Ishikawa Chiaki az, akitől a legkevésbé hangzik művinek az, ahogy hallhatjuk énekelni, mert olyan énektudása van, olyan képzettsége, hogy nincs is semmi szükség arra, hogy mímelje az érzelmeket, ő maga tudja, hogyan kell ezeket természetesen, hitelesen átadni. Talán ezért is van az, hogy See-Saw a kedvenc projektem Kajiura Yukitól, és továbbra is azt gondolom, hogy végig Ishikawa-sannal kellett volna együtt dolgoznia, mert hitelesen képes érzelmeket átadni, úgy, hogy elhiszem neki, hogy meg van győződve arról, amiről ebben a dalban énekel, és ez teszi igazán különlegessé ezt a szerzeményt is.

Újabb teljesítmény

Ugyan ez is lassúsági világrekord lehetne, de a Mario Kart 7-et is sikerült 100%-osra végigvinni. Ez a játék is 2011. decembere óta van meg, részint azért is ment ennyire lassan, mert hosszú szüneteket tartottam a játék közben, másrészt nem mindig mentem arra, hogy meglegyen a 100% a játékban, hiszen sokszor csak a játékélmény miatt játszottam, vagy olyan teljesítményre mentem, ami nem okozott külön "stresszt". Mint például pontok növelése online meccsben.

És az is biztos, amiről már írtam korábban, hogy teljesen más úgy játszani, hogy a teljesítményért, mint pusztán a játékélményért. Sokkal kevésbé élvezetes a játék, ellenben olyan szintű gonoszság jön ki belőlem, amit egyébként rettenetesen gyűlölök másoknál. Talán ez is oka annak, hogy sokkal lassabban csinálok meg egy-egy játékot 100%-osra az átlagosnál. Én élvezni szeretem a játékot, a játékélmény miatt játszok elsősorban, nem a teljesítmény miatt. Ezért van az, hogy nem szeretem az erőszakos játékosokat, akik akár szemét módon is támadnak akár a Mario Kart 7-ben is, vagy bárhol, ahol hasonló célok vannak, mert ez a fajta játék nem az én stílusom. Bennem van, mert ki tud jönni, másképp nem hiszem, hogy összejött volna ez az eredmény, de ritkán játszok így. Annak ellenére, hogy nem üvöltöm ki magamból (divatos szóval, rage-elek), azért nagyon ideges tudok lenni, ha egy eredmény nem jön össze. Ezért is vagyok sokkal inkább azon, hogy a játékélmény miatt játsszak, aztán ha ehhez párosul eredmény, azt csak örömmel veszem.

Persze vannak ellenpéldák, most is a Mario Kart 7-nél is már nagyon úgy voltam, hogy 6 és fél éve van meg a játék, ennyi idő után azért illő lenne, hogy meglegyen a 3 csillagos minősítés, nem igaz? Most már villoghatok én is Mario Kart versenyeken, hogy már nekem is megvan a 3 csillag mindenhol, valamit már én is tudok. És ha ez az eredmény a profilomhoz kötődik, akkor az ott is marad mindörökre.

Hiányos Disney könyv

Ezen a héten is elmentem Békéscsabára a bolhapiacra. Most, hogy itt a jó idő, egyre több árus van, és többféle régiséget visznek ki eladásra. Vannak, melyek között kifejezetten érdemes szétnézni. Most egy Disney-könyvre találtam, amelyik megtetszett 500 forintért.

Jó dolog a 101 Kiskutya, és örültem ennek a könyvnek, de már utólag vettem észre, hogy egy lap ki van belőle tépve.

Még az elején, konkrétan a 7-8. oldal hiányzik. Sajnáltam, mert jó alap lett volna arra, hogy elkezdjem gyűjteni a Disney könyveket. Ezek kimaradtak gyerekkoromból, mert drágának számított az akkori fizetésekhez képest. Nézegettem ezeket a könyveket többször is Vaterán, de eléggé drágán adják. 2-3000 forint egy kötet, és igazából annyira nem voltam inspirálva, hogy megvegyem őket. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kinőttem belőle, mert a Disney-klasszikusok döntő többsége felnőtt korban is élvezetes, az árát sokallottam értük. Ilyen képes mesekönyveket meg szívesen lapozgatnék, olvasgatnék, hovatovább összegyűjteném az összeset.

Most már lehet is arra menni, hogy összegyűjtsük az összeset, ugyanis jó ideje nem jelenik már meg ebben a kiadásban új könyv. Bementem a Csaba Centerbe a Libri könyvesboltba, érdeklődni, hogy mennyire kaphatók ezek a könyvek. Szerencsém volt abból a szempontból, hogy pont azzal az eladóval beszéltem, aki ismeri a Disney könyveket. Mondta, hogy ezeket a fajta könyveket már nem forgalmazzák, mert az Egmont Hungary kiadó megszűnt 2013-2014 körül, a Jégvarázs volt az utolsó, amit így kiadtak, összesen 62 kötetes ez a sorozat. Nagyon drága lenne ennek a licenszét eladni, ezért más formában jelennek meg az új Disney-klasszikusok mesekönyvei. Láttam is egyébként, hogy kisebb méretben vannak, más a borító dizájnja. Igazság szerint ragaszkodtam ehhez a kiadáshoz, úgyhogy azokkal nem foglalkoztam.

Ezek szerint ez a könyvsorozat mára történelem lett. Az Egmont Hungary megszűnését meg nagyon sajnálom, sok jó dolgot jelentettek meg. Elsősorban a Donald Kacsa magazin volt, amit szerettem tőlük, de rengeteg Disney nevéhez fűződő nyomdai kiadvány jelent meg a gondozásukban. A nagyon kicsi gyerekeknek ott volt a Dumbó és a Micimackó magazin. Ezekben különböző kis rejtvények, színezők voltak, de kifejezetten óvodásoknak szólt, így nekem már túl későn jelentek meg. Aztán ott voltak a különböző foglalkoztatókönyvek, színezők, mesekönyvek, nem győzték reklámozni őket a Donald Kacsa magazinokban. A Donald Kacsa magazinokat 1995-1999 között vettem, ez volt a kedvenc képregény-olvasmányom a Garfield mellett. Maga a magazin 2008-ig élt, én meg 1999 környékén vesztettem el az érdeklődésemet a rajzfilmek irányában általánosságban, ezért hagytam abba a magazin vásárlását. Néhány szám még most is megvan, és hihetetlenül érdekes visszaolvasni, hogy milyen szövegek voltak a képregényekben. Volt néhány, mely gyerekkoromban is megnevettetett, de most, felnőtt fejjel visszaolvasni az itt-ott debil szövegeket... Nem tudom, hogy ki volt a fordító, vagy hogy találták ki ezeket a szövegeket, de akit érdekel, annak ajánlom figyelmébe a Donald Kacsa magazin Facebook oldalát, mert a szerkesztője nagyon jól megtalálja a vicces, de inkább idétlen beszólásokat, melynek köszönhetően a Donald Kacsa magazin átminősült alternatív vicclappá.

Ami a mesekönyveket illeti, ezekből begyűjteném, amennyit csak tudnék. Ezt a 101 Kiskutyát meg el fogom adni nyomott áron, felhívva a figyelmet a hibájára. Sajnálom, mert szívesen vettem volna gyűjteményem első darabjaként.

Super Mario World rajzfilmek

Minap érkezett kommentben kérésként, hogy feltehetném a Super Mario World rajzfilm részeit is YouTube-ra. Teljesen jogos kérés, azokról megfeledkeztem. Fel is tettem őket:

Itt egyszerre meg lehet nézni egymás után mind a hat részt. Ezek jelentek meg magyarul DVD-n.

Vietnamiak olimpiai játéka

Szoktam japán és vietnami TV csatornák műsorait nézni az interneten, ez a két ázsiai nyelv érdekel, ezeket szeretném megtanulni. Japánt kevésbé nézek, mert animék japán hangjával és angol feliratával sokat tanulok, inkább a vietnami VTV műsorát szoktam néha nézni, amikor olyanom van. Híradót nézek, illetve egyszer belenéztem egy ilyen "Barátok közt"-féle sorozatba. A fiatalok színészi játéka legalábbis erősen a Barátok közt színvonalával ér fel, az idősebb színészek jobbak. Érdekes volt itt látni egy-egy jelenetben azt a rengeteg munkást, aki a varrógépek között dolgozik, és vélhetően világmárkáknak készítenek ruhákat, cipőket. Nyomasztó volt a légkör.

De egy pozitív dologról szeretnék beszélni, ugyanis nemrég egy olyan vetélkedőre kapcsoltam, ami nagyon megtetszett. Középiskolások, fiatal felnőttek játszanak, talán az iskolájukat, vagy valamilyen közösséget képviselnek. Négyen játszanak, és többféle elméleti tudáspróbán mérik össze tudásukat. Nagyon kevés kérdést értek, van néhány kérdés, melyet angolul tesznek fel, szinte csak ezeket. A címe Đường Lên Đỉnh OLYMPIA, és amit utánaolvastam, hogy ez meglehetősen népszerű műsor Vietnamban, 1999 óta minden évben műsoron van. A népszerűséget meg tudom érteni. Mert tényleg nagyon-nagyon keveset értek belőle, de az arckifejezések, ahogy a játékosok tényleg komolyan veszik a játékot, és a műsorvezető hölgy is, aki felolvassa a kérdéseket, nagyon szimpatikus arcra, kisugárzásra. Az ilyenfajta vetélkedőket hiányolom a magyar TV-k képernyőjéről, ahol valódi tudáspróba van, és nem ökörködés. Szerintem ez a formátum világszerte népszerű lenne.

Hogy miért hívják olimpiának, nem tudom. Ahogy lefordítottam a címet, valami olyasmi, hogy "út az olimpia felé". Azt el tudom képzelni, hogy valamennyire reflektál a négyévenként megrendezendő olimpiai játékokra, ahol a vietnamiak kiemelkedő eredményt nem nyújtottak eddig. Amióta részt vesznek (1952) *puskázik*, azóta összesen 1 aranyérmet és 2 ezüstérmet tudhatnak magukénak, ami elképesztően kevés. Olyan érzetet ad, mintha fiatalok között megrendeznének egy elmeolimpiát, ez az ő saját olimpiájuk, és itt nyerjen a legjobb. Akármilyen okból is ez a címe, ez a műsor még úgy is tetszik, hogy alig értek belőle bármit is. Egy kifejezést már megtanultam, mert azt észrevettem, hogy amikor kérdést tesz fel a műsorvezető hölgy, és ha a válasz után azt a két szót mondja, akkor mindig felmegy a pontszám. Egyik vietnami ismerősömet, akivel karaokén szoktam találkozni (Mai), megkérdeztem, hogy mi ez a szó. Szegénynek neki is gondolkodnia kellett, hogy mire is gondoltam pontosan, de rájött, hogy a "Chính xác" lesz az. Ez a helyes válasz vietnami megfelelője. Egyébként a vietnami nyelv is hallgatható lesz egy idő után, megszokta a fülem. Egy ideig nekem is voltak mindenféle gondolataim, hogy mégis milyen megfontolásból találtak ki ilyen európai szemszögből alig érthető nyelvet, de kezdem megszokni.

Belinkelem az idei év első adását, aki gondolja, nézzen bele:

Jellegtelen hazugság

Befejeztem ma a Shigatsu wa Kimi no Uso-t, és így, hogy láttam mindent, meg tudok mindent, most is tartom azon véleményemet, hogy annak ellenére, hogy sokan szeretik az animét, nekem nem jött be. Túl van tolva érzelmileg, még a legegyszerűbb dolgoknak is mély érzelmeket tulajdonít. Minden mögé toltak valami mögöttes magyarázatot, ami olyannak hat, mintha meg akarnák mondani, hogy ebben a szituációban így és így érezz, majd mi megmondjuk, mi jobban tudjuk. És nem hagyja, hogy én magam éljem meg az adott pillanatot úgy, ahogy a személyes értékrendem szerint jónak érzem. A lehetőségét is elvette a katarzis érzésének. Mintha valami Romana vagy Tiffany féle romantikus regényt olvasnék, és ez annyira elinflálta annak a jelentőségét, hogy Kaorinak nagyon kevés ideje maradt hátra az életéből, ezért mindent meg akar élni, érzelmileg rá is játszik, de legalább úgy hal meg, hogy nem bánt meg semmit, hogy az utolsó részt már úgy néztem, hogy essünk túl a nehezén, aztán legyen vége.

Halál. Abból a bizonyos műtétből már nem ébred fel. Megvan a szimbolikája a dolognak, hogy Kousei játéka alatt megjelenik meg Kaori, és hegedül neki, és a játék végére eltűnik, de ez csak képzelet. A valóságban csak annyit látunk, hogy néhány nappal később a temetőben Kaori szülei átadnak egy levelet Kouseinek. Meg lehet szépíteni a halált mindenféle képzeletbeli játékkal, de maga a valóság akkor sem jelenik meg, és ez is inkább azt érezteti, hogy a halál az valami olyan dolog, amit el kell rejteni, meg kell szépíteni, mert az egy szörnyűség. Pont az hiányzott, ha már ennyire érzelgős az anime, akkor mutassák meg, hogy ki hogy reagál Kaori halálára, és hogyan élik meg a temetést. Amikor Kaorit a 21. részben betolták a műtőbe, biztos voltam abban, hogy nem jön ki onnan, még abban a részben meghal, és az egész utolsó rész azzal megy el, hogy végignézegetjük a gondolatait a lány kapcsán. Nem így történt, de lazán kinéztem volna az animéből annak fényében, hogy mindenből mekkora érzelmet csinál.

Azért is vagyok ennyire szkeptikus a halál ily módon történő megjelenítése miatt, mert sokkal földhözragadtabb gondolatom van a halállal kapcsolatban. Semmilyen mennyországban meg túlvilági életben nem hiszek, azt gondolom, hogy aki meghal, annak nemcsak az élete ér véget, hanem minden. Megszűnik a tudat létezni, megsemmisül, és a test is szépen lassan elporlad. Minden más csak önáltatás, hogy a halál ne tűnjön annyira szörnyű és félelmetes dolognak.

Továbbra is azt mondom, hogy Kaori nem volt szimpatikus. Az ending videóban képekben végigmentek az lány "életén", de nem hatott meg. Tisztába vagyok azzal, hogy Japánban nem szokás kimondani, ha a másik fél rosszul van lelkileg, hogy ne okozzon aggodalmat a másiknak, de hogy rájátszott a pozitív érzelmekre, meg amikor bekerül a kórházba, azt mondja, hogy "soha jobban" nem volt még. Igen, én is akkor vagyok a legjobban, amikor kórházban fekszek. Most épp nem vagyok ott, hát most nem vagyok soha jobban, de hát istenem. Csak idő kérdése. Legalább "hihetően" lett volna jól. Ez éppen eléggé bizonyítja, hogy miről beszélek, ha az anime hitelességét kérdőjelezem meg.

Ami viszont nagyon tetszett, a zene, amit Kousei játszott az utolsó részben. Chopinnek valamelyik balladája, valami gyönyörű volt. Ezért megérte, és ha maga az anime is ennyire hiteles lett volna érzelmileg, mint amennyire szép volt ez a zene, akkor ott lett volna a valaha látott legjobb animék között. Így nagyon messze került tőle. De van még egy pozitívum: A rajz szép és részletgazdag.

Vissza a gyökerekhez

Bizony, szorgosan nézem a .hack sorozatot, megjelenésük sorrendjében. Így a Liminality után volt a Tasogare wa Udewa Densetsu, majd az egy epizódos GIFT után itt van az oly régóta várt Roots. Erre nagyon kíváncsi voltam, mert nagyon jó az ending dal. Mivel ALI PROJECT dal, ezért régóta ismerem az együttes többi dalával együtt, de az animéhez csak most van szerencsém. Úgy néz ki, hogy van is szerencsém, mert már az első részből látszik, hogy valami nagyon jó dolog fog belőle kisülni. Meg a zene is nagyon jó abból a szempontból, hogy végre valami más. Nagyon jó zenéket írt Kajiura Yuki az előző szériákhoz, ez vitán felül áll, de arra a változatosságra, amit az ALI PROJECT hozott, arra nagy szükség volt. Már az első részben is hallható volt az a jellegzetes ALI PROJECT-feeling, és valósággal libabőrös lettem a zenétől. Nagyon jót tett az animével az együttes, és akkorát mosolyogtam, amikor meghallottam az 1. részben a GOD DIVA dalt. Az ott van nálam a 10 legbetegebb ALI PROJECT dala között. Egyáltalán a cím is rettenetesen vicces, de itt az animében nyert valódi értelmet. Akkor szólalt meg, amikor két lány megtámadta s főszereplő srácot, Haseót, és a támadás idejére férfi hangjuk lett. Az endinget a Boukoku Kakusei Catharsis-t itt is jó hallgatni, viszont az opening rettenetesen nagy csalódás volt. Olyan semmilyen a Silly-Go-Round. Pedig az Kajiura Yuki szerzemény, de ez már FictionJunction project keretében írta meg, azon belül is YUUKA énekelte a dalt. De valami harmatgyenge, semmilyen zenei motívumra nem emlékszem így az első részben meghallgatva. Fog-e ez vajon változni? Nem hiszem, mert azért a nagyon jó zenéket már az első hallgatás után megjegyzem. Ahhoz képest éltem meg csalódásnak, hogy Kajiura Yuki-nak nagy rajongótábora van világszerte, és eddig csak jó dalokat hallottam tőle (tehát értettem, hogy miért szeretik ennyien, legfeljebb nem tudtam azonosulni egy-egy dalával, de ez más kérdés), de ez az opening biztos, hogy az utolsó helyen áll nálam az összes általa írt dala között. Azt gondoltam, hogy azért van ekkora rajongótábora, mert nem képes rosszat írni. De csak kiderült, hogy Kajiura Yuki is csak ember, akivel ugyanúgy előfordul, hogy rossz munkát ad ki a kezéből, mint bárkivel mással. Kíváncsi leszek, hogy fog-e változni a véleményem a dalról. De egyáltalán nem értem, hogy YUUKA miért nem olyan gyászos arccal a kislemez borítóján. Úgyhogy a kép is hagy kívánnivalót maga után. Most hallgatom a kislemezt, gondoltam, még egyszer meghallgatva meg fog változni a véleményem róla, de sajnos nem. Nem annyira rossz dal, de ahhoz képest, amit Kajiura Yuki tud, hozzá képest nagyon gyenge. Tipikus anime dal, tizenkettő egy tucatban, ilyet bárhol, bármikor hallok. Ahhoz képest, hogy mit tud, óriási csalódás... Úgy néz ki, ezt az animét az ALI PROJECT-hez szabták, és ők valami eszméletlenül jót alakítottak. Ha nem lenne a Rosen Maiden, ez lenne a karrierjük csúcsa.

Az egyetlen hős

Befejeztem ma a Hitorijime My Hero-t, és ez már tényleg egész jó Shounen ai anime. Mivel nem kifejezetten él a műfaj tipikus kliséivel, ezért ajánlható azoknak is, akik amúgy nem szeretik a műfajt, mert kifejezetten nézhetőre sikeredett.

Két szerelmes pár történetét követhetjük végig. Bár morogtam emiatt a Sekaiichi Hatsukoi-ban is, de itt az a nagy különbség, hogy itt meg lehet különböztetni a fiúpárokat, és végigmegy a történeten úgy, hogy végül nem marad hiányérzet. Bár a hiányérzet dolga egyedi, mert ez az anime akár egy Disney-klasszikus is lehetne meleg-kiadásban, mert annyit elárulhatok, hogy bár ott vannak a kétségek, gyötrelmek, de igazából teljességgel idealizálja a szerelmet. Az érzelmek és a boldogság mintegy csúcspontja, melynél nincs feljebb, és aki ezt eléri, az sosem lesz szomorú. Pedig tudható, hogy a való élet nem erről szól, hiába jön össze két ember úgy, hogy tiszta szívből szeretik egymást, talán pont egymásnak okozhatják a legnagyobb fájdalmat azáltal, hogy mennyire szeretik egymást. De erről már nem szoktak szólni a romantikus történetek, így itt sem kaphatunk ezekre útmutatást.

De elnézhetjük azzal, hogy egy 12 részes történetről van szó, így nincs idő belenézni abba, hogy élnek a párkapcsolat "létrejötte" után. Így is van mit mesélni, főleg, hogy nem is egy, hanem két mangát dolgoz fel az anime. Ezért van két szerelmes pár, bár a két manga között szoros kapcsolat van. Az első, a Hitorijime My Boyfriend, mely Oohara Kensuke és Hasekura Asaya történetét dolgozza fel. Róluk szól szól első 3-4 rész, amíg nem jönnek össze, aztán térünk át a címadó mangára a Hitorijime My Hero-ra. Ez már Oohara Kousuke és Setagawa Masahiro kapcsolatát dolgozza fel. Ha a párhuzamokat keressük a két manga között, akkor már a név is árulkodó, hiszen Kensuke és Kousuke testvérek. Milyen már, hogy fiú testvérpáros mind a két tagja meleg... Ez valami genetikai bravúr lehet. De itt még nincs vége a párhuzamoknak, ugyanis Kensuke, Asaya és Masahiro egy suliba járnak, osztálytársak, Kousuke pedig a matektanár. Kitérnek erre is, de ha belegondolunk, azért egy diák-diák meleg kapcsolat is eléggé meredek, hát még egy tanár-diák... Ott ahol a tanár egyfajta példakép (mert Japánban tényleg az), behozzák, hogy összejön egy azonos nemű diákjával. Ez az érzelmi vívódás egyik fő oka, és azért lássuk be, egyáltalán nem alaptalan, hiszen Masahiro is érez magában felelősséget, hogy a tanárt nehogy miatta rúgják ki az állásából.

A Hitorijime My Boyfriend manga mindössze egy kötetes, ezért is van kisebb súlya a történetben Kensuke és Asaya párkapcsolata. Történetük nekik is van. Gyerekkori barátok, akik elválaszthatatlan társak voltak. De csak általános iskola végéig. Alsó-középsikolában Asaya tanulmányai miatt másik iskolába kényszerül menni, ezáltal útjaik átmenetileg elválnak. Persze ilyenkor közrejátszik a csalódottság: Soha nem vagy a barátom, többé látni sem bírlak. Aztán Felső-középiskolában ismét egy suliba kerülnek, és itt végül annyira nem bírják látni egymást, hogy összejönnek. Kell ennél több?

Kousuke és Masahiro kapcsolata már jobban ki van fejtve, már csak azért is, mert a Hitorijime My Hero egy hosszabb manga, a mai napig fut. Setagawa Masahiro a többi gyerekkel ellentétben ő sosem szerette a szuperhősös TV-sorozatokat, nem hitte el, hogy ők valóban léteznek. Hőse a való életben lett, méghozzá Oohara Kousuke személyében. Egész érdekes, hogy találkoztak. Masahiro egy szerencsétlen srác, akibe mindig belekötnek, ahogy az utcán belékötött egy banda is. Elbújt előlük, és ez a bizonyos Kousuke ijesztette el a csapatot. Ő ugyanis "Bear Killer" hírében áll, minden bandatag retteg tőle. Masahiro felfigyel rá, ő lesz az a bizonyos hős számára... Ez a hős-szerep csak tovább erősödik, mivel abba az iskolába kerül Kousuke matektanárnak, ahova a fiúk is járnak.

Az érzések erősödnek, ahogy a kapcsolat is. Meglepő azért, hogy tanár-diák kapcsolatot jelenít meg az anime. De kitérnek erre is, főleg Masahiro az, aki diákként inkább érzi a felelősséget, hogy csak nehogy kirúgják miatta a hőn szeretett tanárát. Nem akármi sztori, és az azért látszik, hogy a 12 rész nem elég, hogy úgy bemutassa a sztorit, ahogy a mangában volt. Sejthető, hogy ott sokkal részletesebben ki van fejtve a dolog, mivel - ahogy fentebb már írtam - az még ma is fut. Mindenesetre a lehetőségekhez mérten részletesen ki van fejtve az érzelmi vívódás, és bizony a végére kapunk egy Disney-klasszikusba illő véget, mely - ahogy ezt is megemlítettem már - a szerelmet egy mindennél csodálatosabb érzésnek írja le, egy végső cél, amit ha az ember elér, csak boldog lehet. Részletesség tekintetében az anime kiemelkedő, ahogy abban is, hogy nincsenek meg benne kifejezetten a Shounen ai animékre jellemző klisék. Bár Kousuke és Masahiro között azért nyilvánvaló, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, de Kensuke és Asaya szerintem majdhogynem mondhatók egyenrangúnak. Bár ha nagyon akarjuk, azért köztük is kioszthatók szerepek. Ami nem tetszik, a rettenetesen csúnya karakterrajzolás. Legalábbis a négy főszereplő srác bűnronda, nekem nem tetszenek.

A zenéről is érdemes beszélni. Az openinget az a Hatano Wataru énekli, aki számára egyáltalán nem idegen a Shounen ai közeg. A mai napig mosolygok azon, hogy a Fudanshi Koukou Seikatsu anime endingjével ismertem meg, melynek címe - lássuk be - igencsak vicces: SEKAI wa Boy Meets Boy. Azért igen erős valóságdeficitről árulkodik, ha valaki ezt elhiszi, vagy e szerint éli az életét. Főleg annak fényében, hogy az énekes idén áprilisban jelentette be a házasságát. A Hitorijime My Hero openingjének címe Heart Signal, ami már sok fokkal jobb. Maga a dal is kellemes, jó a ritmusa, a dallamvilág is könnyen megjegyezhető, jó dalt énekelt az Hatano-san. Az ending már problémásabb. A négy főszereplő srác seiyuu-ját kérték fel egy ballada feléneklésére, mely a TRUE LOVE címet kapta. A baj ott van, hogy eléggé mesterkéltek az érzelmek, ahogy éneklik. Nem hiszem, hogy heteroszexuális és homoszexuális szerelem között különbséget kell tenni, innestől kezdve, ha a négy seiyuu volt szerelmes, akkor tudhatják, hogy miről énekelnek, és nem kezdik el megjátszani, hanem előadják, úgy, ahogy megélték a valóságban, és máris sokkal hitelesebb az előadás. Mert így, mintha csak egy színházi szerelemről énekelnének.

Összességében jó anime, ami azok számára is nézhető, akik nem rajonganak a BL műfajért, de nem zavarja őket, ha azonos nemű párokat lát.