Az első Madonna CD

Alapvetően nagyon nem tisztelem azt, amit Madonna csinál (főleg, amit manapság...), de van 4 album tőle, amit értékelhetőnek tartok, azokat megvenném, ha lesz rá lehetőségem, az alábbiakat:

• Ray of Light
• Music
• American Life
• Confession on a Dancefloor

Sikerült közülük elsőként a legrosszabbat megtalálni. :) Egyébként már kisgyerekként találkoztam Madonnával, mert nővérem nagy rajongója (volt), több CD is megvolt tőle, így már néhány évesen is hallottam tőle számokat, felismertem a TV-ben. Ekkor még annyira nem voltam tisztába azzal, hogy mivel is "köríti" a dalait, de azt érzékeltem, hogy nagyon nem nekem való az, amit csinál. Aztán jött az Evita, amit láttam én is a moziban annak idején, anyám meg nagyon szerette a dalokat, úgyhogy ha lehet CD-t rongyosra hallgatni, az rongyosra volt hallgatva. Nem tudom megítélni, hogy mennyire volt rossz a film, mekkora történelemhamisítás (nem ismerem Argentína történelmét), de az biztos, hogy a dalok sokkal inkább megmaradtak bennem, mint bármilyen színészi alakítás.

Ugyanakkor az önmagában tetszett, hogy nem azt a Madonnát láttam annak idején a moziban, amiről már akkor is tudtam, hogy nem szabad látnom. A Ray of Light albumot pedig kifejezetten üdvözítőnek tartottam és azt gondoltam, hogy azt már érdemes figyelni, amit ott csinál. Ma is azt gondolom egyébként, hogy a maga módján tényleg innovatív volt. Azt már szívesen néztem (a videoklipeket) és hallgattam az albumot, de majd akkor írok róla részletesebben, ha majd meglesz, de most lássuk az American Life-ot.

Elvagyok vele, ez még épp elmegy, csak épp semennyire nem hiteles. Mert gúnyolódik az amerikaiakon és azon a Hollywoodon ironizál, amit a filmjeivel ő maga is gazdagított. Csak az Evitához volt "szerencsém", de amit hallottam a többi filmjéről, az az érzésem, hogy jobb, hogy kimaradtak az életemből. Innentől kezdve nincs erkölcsi alapja arra, hogy Hollywood elé görbe tükröt tartson, ahogy az amerikai élet elé sem, hiszen a dalaival a maga módján ő is kiszolgálta az amerikai gondolkodást. Mindig mondják Madonnára, hogy ezerarcú és mindig átváltozik. Ez így még önmagában igaz is, csak soha nem diktálta a divatot, hanem követte az aktuális trendeket, hogy népszerű maradjon. Japánból van jó példa arra, hogy valaki mindig átváltozik, csak ő tényleg ezerarcú, mindegyik arcával önmagát mutatja, csak másképp. Az ALI PROJECT az, az énekesnő a maga nemében tényleg innovatív.

Míg Madonna nemhogy nem innovatív, de sehol nem önmaga. Úgyhogy teljesen igaz az az önvallomás, hogy Nobody Knows Me, mely személyes megítélésem szerint egyébként a legjobb dal az albumon. Senki nem ismeri őt, mert nem látható az egyénisége sem az album borítóin, és nem hallható a dalszövegeiben. Az Easy Ride is számomra sokkal inkább egyfajta áldozati szerep. Sehol nem igaz az, amit ott énekel, mert ha tényleg az ujjai hegyében akarja érezni a vért és az izzadtságot, akkor oly módon dolgozott volna meg a sikerért, hogy következetesen mindig arról énekelt volna, amiben hisz, és hallanám a dalaiban és látnám a borítóin az egyéniségét. És azzal küzdött volna meg a sikerért. Arra azt mondanám, hogy teljesen rendben van, gyönyörű dal. De tudva, hogy milyen karrierje van (vagy már inkább volt...) csúnyán elhasal a dal, ha a szöveg hitelességét vizsgáljuk. A Nothing Fails is valójában epic fail, mert ha volt olyan kedves a '90-es évek elején kiárusítani a szexet és azt hangoztatni, hogy a szex a minden, akkor hogy jön ahhoz, hogy ártatlan, naiv kislányként, 44 évesen úgy énekeljen a szerelemről, mint egy mindent elsöprő érzésről?

Ennyi kritika után mégis miért akarok néhány Madonna CD-t a gyűjteménybe? Mert van olyan, amikor a pillanatnak akarok élni, nem gondolkodni semmin, csak a jelenben benne lenni a maga teljességében. Néha azt érzem, hogy keverednek bennem az INFJ és az ISFP személyiségvonások és az ISFP-s részemnek jók a Madonna dalok.

Első gondolatok a Haikyuu!! TO THE TOP OST-ről

Ma jelent meg a Haikyuu!! TO THE TOP Original Soundtrack album, egyben Spotify-on is elérhető lett.

Így első hallgatás után úgy tűnik, hogy többször végig kell hallgatnom az albumot, hogy megszokjam. Nem az a fajta "először meghallgatom, és utána szinte mindig ez jár a fejemben" jellegű album, de szerintem idővel meg fogom szeretni.

Viszont van valami, amire már most, első hallgatás után felfigyeltem és mindenképp szeretném megírni. Már most erősen az az érzésem, hogy Tachibana Asami dominál. Több Hayashi Yuuki által írt zenénél is arra lettem figyelmes, hogy sokat merít (ha nem is épp másol) korábbi Haikyuu!!-s zenéiből. Több dal esetében vissza tudtam idézni valamelyik korábbi Haikyuu!! zenét, mert annyira erősen emlékeztetett rá. Olyan érzetet adtak, mintha Hayashi Yuuki elővette volna az adott régebbi Haikyuu!! dalt, kicsit átdolgozta volna és új címet adott neki. Volt erre korábban is példa, de csak néhány dal esetében és nem az volt, hogy majdhogynem a dalok fele csak újragondolt változata valamelyik korábbi Haikyuu!! zenének.

Vannak Hayashi Yuuki-tól is új ötletek, de egyértelműen Tachibana Asami az, aki a jobb zenéket írta most. Itt most nagyon ráérzett arra, hogyan teremtsen légkört a zenéivel. Nagyon jókat írt. Hayashi Yuuki meg most nem volt az igazi. Nem tudom, hogy a Boku no Hero Academia (abból is jön az 5. évad) vett el tőle sok energiát és nem tudott annyira a Haikyuu!!-ra koncentrálni, vagy a családja miatt nem tudott eleget foglalkozni a zeneszerzéssel... Egy fia és egy lánya van és sokat posztol róluk az Instagramra.

De azért van annyira jó az album, hogy sokat hallgassam. És ha majd úgy lesz, akkor írok majd részletesebben is az OST CD-kről.

Ami az álarc mögött rejlik

Nemrég találkoztam a neten egy spanyol sráccal, aki szintén anime rajongó, aztán egész jó beszélgetés lett az első "online találkozóból". Ajánlott néhány animét, meg dalt is, ami kifejezetten tetszett neki. Az egyik olyan dalt szeretném megmutatni, amit általa ismertem meg és szinte teljesen a magamévá tudtam tenni: Lyn: Beneath the Mask.

Nem ismeretlen számomra a Persona franchise, láttam néhány évadot az animéből (közülük csak az első, a Trinity Soul az egyedüli, ami értékelhető), illetve tudok a játéksorozatról is, hiszen több ismerősöm és barátom is rajongója, meg hát Joker jelen van, mint játszható karakter a Super Smash Bros. Ultimate-ben. A Persona 5-öt animében még nem láttam, terveztem amúgy megnézni annak ellenére, hogy a Persona 4 után sokat nem remélek az ötödik évadtól.

Ez a dal viszont inspirál arra, hogy hamarabb kezdjem el az animét, mint ahogy terveztem. Melankolikus dal, annak ellenére, hogy sokkal inkább optimista vagyok, azért előfordul, hogy ilyen a hangulatom. Általában akkor, amikor nagyon emésztem magam egy-egy rossz döntés miatt, vagy valami komoly dologban hibáztam. Akkor van az, hogy pár napra elvonulok a külvilág elől, és nem nagyon adok életjelet magamról. Az én olvasatomban a maszknak, amiről szól a dal, másképp van átvitt értelme, mint ahogy az emberek általában értelmezik. Pontosan úgy, ahogy a második refrén utolsó sorában hallható.

Please, don't take off my mask. My place to hide.

Mert azt értem, hogy sokak számára az a bizonyos álarc, amit átvitt értelemben viselnek magukon az emberek, az arra szolgál, hogy elrejtsék a valódi érzelmeiket a külvilág elől. Arra a következtetésre jutottam magamban, hogy ez a bizonyos álarc sokak számára az a komfortzóna, ami megadja azt a biztonságot, hogy olyan arcot mutassanak a társadalom felé, ami által megfelelhetnek az emberek elvárásainak. Na erre mondja bárki azt, hogy "gyere ki a komfortzónádból!"

Azt odáig értem, hogy az ember különböző szerepeket játszik az életben, és bizonyos emberek előtt más-más arcát mutatja meg. Egyébként erről konkrétan nyelvészeten is tanultunk, ugyanis a szociolingvisztika egyik kutatási területe az, hogy az emberek milyen közegben milyen beszédstílust és nyelvezetet használnak. Erre nagyon komolyan felfigyeltem, egyébként is a nyelvészeten belül a pszicholingvisztika, szociolingviszika érdekel a leginkább. A lényeg az, hogy a különböző szerepek "eljátszása" az életben teljesen normális dolog, hiszen természetes, hogy nem beszélünk a bolti eladóval úgy, mintha közeli barátunk lenne. Ami probléma emberek egy részénél, az az, hogy ezekből a bizonyos szerepekből teljesen kivonja a saját egyéniségét, és álarcként vesz fel olyan szerepeket, amivel nem önazonos.

Én azok közé tartozok, aki nem tud ilyet csinálni. Ezért nálam ez a bizonyos álarc mást jelent. Azon túl, hogy emberekkel helyzettől függően másképp beszélek, de mindenki láthatja a személyiségem egy részét. Kinek többet mutatok meg belőle, kinek kevesebbet. De olyan nincs, hogy álarcot viselek. Akinél erre kényszerülök, azt következetesen kerülöm és minimalizálom vele a kapcsolatot. Én nem tudok álarcot viselni. Nálam az álarc az, ami a fentebb idézett sorban olvasható. Az én "álarcom" (nevezzük komfortzónának, ahol feltöltődök), az, amikor elvonulok a nyilvánosság elől. Akkor van olyan érzésem, mint amilyen ez a dal, és olyankor a "Please don't take off my mask" mondat az én olvasatomban azt jelenti, hogy hagyjál békén, most nem akarok senkit látni.

Ezt jelenti számomra ez a dal. Ezért vagyok nyitott új emberekre, új barátságokra, mert olyan olyan dolgokat tudok meg magamról, amiről eddig nem tudtam, vagy másképp tudtam. Nagyon tudom szeretni azokat az embereket, akik által inspirálódhatok, akik személyisége által úgy érzem, hogy én is több vagyok. Spanyolországból még úgysem ismerek konkrétan senkit, hátha kialakul vele is egy komolyabb barátság. Szívesen alakítanék ki egy európai hálózatot a baráti körömből, továbbra is Hollandiával az élen.

Születésnapi album

Nagy nap a mai, Okui Masami megjelentette legújabb, szám szerint 19. stúdióalbumát, a 11-elevens- címűt. Vártam, hogy milyen lesz. És a lehetőségeihez mérten igyekezett promotálni az albumot, ugyanis tegnap délután (a mi időnk szerint) Okui Masami élőben jelen volt YouTube-on, és beszélt az új albumról.

Nagyon aranyos volt, nagyon örültem, hogy láthattam. ^^ Csak nem tudtam végignézni, mert el kellett mennem, de mindenképp vissza fogom nézni.

Itt most magán a CD-n volt a hangsúly, úgyhogy bemutott egy példányt belőle. Sajnos a borító rettenetes csalódás. Nagyon üres az egész. Maga a főborító egyébként ötletes. Okui Masami pozitív és negatív személyisége áll egymással szemben és a hátsó borítón látható égő rózsa is ennek a kettősségnek a szimbóluma. A rózsa, mely a szépség, a szerelem jelképe, de időnként elég. Most is hallom, ahogy Okui Masami szinte harsogta a "Bara ga moeru!" szöveget. Viszont a belső borító teljesen fekete. Ne mondják, hogy nem volt semmi fantáziájuk, hogy milyen további szimbólummal fejezhetnék ki azt a kettősséget ami az embert jellemzi! A belső oldalakon ott vannak a dalszövegek, de alig illusztrálják képek. Pont az egyik dolog, amit nagyon szeretek a japán CD-kben, az a fantáziadús, gazdagon illusztrált borító. Hát itt most néhány képtől eltekintve ezt nem kapjuk meg. Ennyit láttam, aztán kb. 35 perc után kellett mennem.

Volt üzenőfal is, ahova lehetett írni és Okui Masami folyamatosan olvasott fel belőle. Írhattam volna én is, de nem éreztem, hogy érek neki annyit, hogy azt bármilyen módon is méltassa. Volt néhány angol nyelvű üzenet is, de Okui-san csak a japánokat olvasta fel. Az egyik számomra furcsaság az volt, amikor az egyik brazil rajongó kérdezte, hogy Spotify-on vagy Apple Music-on fent lesznek-e a dalok. Meglepődtem volna, ha válaszolt volna Okui Masami erre, természetesen nem tette meg. Ez a live stream a CD promotálásáról szólt, nem arról, hogy digitálisan hol érhető el az album. De hát nem hiába veterán énekesnő Okui Masami, már 28. éve énekel, tudja, hogyan kell figyelmen kívül hagyni az ilyen kérdéseket. Meg hát jó japán módjára tudja titkolni az érzéseit. Bár volt néhány hozzászólás, amin érzékelhetően meglepődött.

Egyébként fent van az album Spotify-on, én itt hallgatom:

Csak az van, hogy a Blood Blade -Hikari to Yami no Kanata ni- nincs jelen. Az valamiért (gondolom, szerzői jogok miatt) nem kerülhetett fel Spotify-ra. De azért persze meghallgattam az albumot. Olyan jónak nem mondanám, mint a HAPPY END-et, mert olyan, hogy az album első fele kifejezetten jó, de a második fele meg olyan, hogy szokni kell. Nem marad meg a dallam a fejemben, nem olyan, hogy első hallgatás után nem győzöm újra és újra meghallgatni. Viszont az egyik legjobb dalból, a Tenshi to Akuma-ból videoklip is készült.

Tetszik a koncepció, hogy a dal alatt, a szemünk láttára rajzolódik (festődik...) ki egy kép. Egyébként ez a dal az album fő témája, a cím, az angyal és az ördög is természetesen a kettősséget szimbolizálja.

Ha majd többször meghallgatom az albumot, majd mondok részletesebb véleményt is. Most így első körben annyit tudok mondani, hogy van néhány ígéretes dal az albumon, de a második fele felejtős.

SPYAIR – One Day kislemez

Újabb CD-vel gazdagodott a gyűjteményem, méghozzá nem is akármivel. A Haikyuu!! TO THE TOP 2nd endingjének kislemezével. De hogy hogy jutott el hozzám, az sem akármi.

Mert két hónapig dekkolt a postán. Nem tudtam, hogy mi történt, már azon kezdtem el dühöngeni, hogy meglopott a posta. Tényleg teljesen lemondtam róla, erre ma váratlanul megérkezett. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy a vám miatt nem kapom meg, ott állt a csomag, hogy most rátegyék a vámot, vagy sem. Úgy tudom, hogy €22 összegtől terhelik meg vámmal, de éppen nem volt meg €22. 2.688 yen volt postával, az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan vártak vele ennyit, hogy gyengüljön az Euró-Yen árfolyam annyira, hogy rátehessék a vámot. De hát a két deviza árfolyamára semmi hatása nincs Magyarországnak, úgyhogy nagy nehezen (gondolom, nagyon nehéz szívvel), de átengdtél. És m végül megjött. Nagyon megörültem neki. De tényleg, már morfondíroztam magamnak, hogy kérjem vissza a CDJapantől a pénzt és rendeljem meg újra, regisztált postával, vagy mi legyen, hogy meglegyen.

Azért rendeltem meg ezt a kislemezt, mert ugyan a elérhető Spotify-on is, de más dallistával. Csak a One Day hallgatható online, meg második dalként egy “ULTRA” nevezetű szám. Az valami instrumentális dolog, annyira nem érintett meg. Két dal, az olyan, hogy örültem a szerencsének, tudom hallgatni az endinget, de így teljesen más. Főleg akkor döntöttem el, hogy megrendelem, amikor a Video Game Music Database-en kép formájában láttam, hogy mit tartalmaz a kislemez. Nem akartam hinni a szememnek, ez valami gyönyörűség. És tényleg!

Ilyet én még nem láttam. Sokkal nagyobb, mint egy átlagos CD. Meg is lepődtem, mert A4-es méretű dobozt kaptam (szerintem a mérete miatt is fennakadt a vámon). Súlya alig volt, de azt hittem, hogy szinte könyv mérete lesz. Sokat nem tévedtem, kisebb könyv méret. Ez a CD külön kuriózuma lesz a Haikyuu!!-gyűjteményemnek. Természetesen a bal oldali részén belül vannak a belső papírok.

Soha nem láttam még, hogy egy CD-nek ilyen nagyméretű borítója legyen. A belső oldalak megemlékeznek az eddigi SPYAIR-es Haikyuu!! openingekről.

És csak, hogy teljes legyen a kép, a füzet utolsó oldalát is lefényképeztem.

Azért tesznek arról a japánok, hogy letöltés ide, Spotify oda, azért vegyél még CD-t. Ezt nagyon megérte.

Bár az igazat megvallva, a DVD egy kicsit csalódás számomra. Mert azért a Full HD felbontás ma már alapvető követelmény. Látszott, hogy nem Full HD, 1024×576-ra tippelem a felbontást. De az egész tartalom csupán 5 perc, a három opening és ending videó van rajta. Azért a fájl mérete eléggé kicsi, hogy akár Full HD-ben is simán ráférjen a DVD-re. A Blu-raynek jobban örültem volna, Full HD-ban a non-credit SPYAIR openingeket és endinget nézni, már tényleg non plus ultra lett volna.

De végre megvan ez is, így lett számomra teljes a kislemez.

Meztelen-show Hollandiában

Igen érdekes cikkre lettem figyelmes a Telexen, ahol egy Hollandiában hamarosan induló TV műsorról írtak. A műsorban 5 meztelen felnőtt válaszol gyerekeknek a testiséggel kapcsolatos kérdéseikre. A bemutató már elérhető a YouTube-on.

Mivel a felnőttek tényleg meztelenek, ezért csak SAJÁT FELELŐSSÉGRE nézze meg mindenki. Ahogy az sejthető, a műsort sok kritika éri. Én személy szerint viszont sokkal inkább mellette vagyok. Egy ilyen műsor pont a médiában mutatott tökéletes testképpel számol le és pont az a célja, hogy mindenki olyannak fogadja el a testét, amilyen. Ezt nagyon támogatom.

Azon meglepődtem, hogy vannak, akik szerint ez a műsor egyenesen a pedofíliát népszerűsíti. Előbb néztem meg a videót, minthogy végigolvastam a Telexen a cikket, és meg se fordult a pedofília gondolata a fejemben. A cikk végigolvasása után inkább azt gondoltam magamban, hogy inkább azoknak nem tetszik a műsor, akik valamilyen érdektől vezérelve mindenáron fenn akarják tartani a tökéletes test illúzióját. Gondolok itt arra, hogy fenntartsák az emberek frusztrációját és ezt fojtsák el azzal, hogy minél többet fogyasszanak.

A gyerekek is elmondják a véleményüket. Mondták, hogy eleinte furcsa és kényelmetlen volt nekik, de aztán inkább érdekesnek és informatívnak tartották a műsort. Persze, a gyerekek közül sem tetszett mindenkinek. De itt is az jön ki, hogy a gyerekek azok, akik nyitottabbak az új dolgokra.

Én őszintén remélem, hogy sikertörténet lesz ez a műsor, anélkül, hogy bárki, aki szerepel benne, kellemetlenül élné meg.

Need for Speed lejátszási listák

Nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog jönni a Need for Speed: Pro Street Nintendo DS-re. Elég sokat játszok vele és meglepetésemre elég jól is megy. Könnyű irányítani a kocsikat a játékban, szinte mindig megnyerem a versenyeket Career mode-ban. Egyszer olyan jól ment a játék, hogy mondtam is magamban, hogy akár meg is szerezhetném a jogosítványt. Aztán a következő pillanatban nekimentem a falnak, úgyhogy egyelőre elengedtem a témát. A gyorsulási verseny (Shift) valamiért nagyon nem akar összejönni. Sejtem, mit kell csinálni, de nem tudok ráérezni. Ezt még gyakorolni fogom.

Találtam Need for Speed lejátszási listát a Spotify-on, manapság ezt hallgatom.

Annak ellenére, hogy sok olyan dal van, ami ha nem is feltétlen nem az én stílusom, de nagyon ritkán hallgatok ilyen dalt, nagyon tetszenek. Nagyon inspirál, tanulás, írás, fordítás, minden jobban megy, amikor ezeket a dalokat hallgatom.

Van külön lejátszási lista a Pro Street zenéiből is.

Itt valamivel keményebb dalok vannak és talán inkább ez illik jobban a játékhoz. Ugyanakkor mintha a Nintendo DS játéknak egyedi dallistája lenne, mert az itt hallgatható dalok közül egyet sem ismertem fel a játékban. Mindenesetre szívesen megvenném ezt a játékot Wii-re, és ha megint lesz Wii-m (erre hamarosan reális esély lesz), akkor veszek majd fel a játékomból, és megosztom majd YouTube-on.

The Corrs videoklipek 15 év után

Gondoltam, hogy fent vannak a YouTube-on a The Corrs videoklipjei, de csak ma szántam rá magam hogy megnézzem őket. Össze is állítottam egy saját lejátszási listát a videoklipjeikből.

https://www.youtube.com/playlist?list=PLBSNi5wvZXtGAGCdkO92PTkR-WA2zR2f3

Nem teljes, néhány dal nincs rajta, de amik megvannak, azokat igyekeztem megjelenési sorrendjük szerint összeállítani.

Érdekes volt újra látni ezeket. Sok emlék visszajött, egy rövid időre olyan érzésem volt, mintha 15-20 évet visszarepültem volna az időben. Annak ellenére, hogy van néhány dal, amit problémásnak tartok tőlük, összességében jó érzés volt újra látni őket. Így egybe látni az összes videoklipjüket adott egy olyan érzést, hogy van egy életútja a karrierjüknek. Óvatosan bánnék az "életmű" kifejezéssel, azt inkább olyanokra mondanám, akik úgy alkottak egyenletesen magas színvonalú karriert, hogy komoly hatással voltak a zenei iparra. Ez a The Corrs esetében nem teljesen igaz. De nagyon örültem, hogy újra láttam, olyan érzésem van, hogy több lettem ezektől a videoklipektől és ez a fontos. Vissza fogom nézni többször is.

The Corrs: Talk on Corners CD

Végre megvan a The Corrs második albuma is, a Talk on Corners. Úgy örültem neki, mintha egy nagyon hiányolt CD-t vettem volna, pedig ez az együttes legrosszabb albuma. Legalábbis számomra. Nincs egységes mondanivalója, a dalok is populárisabbak, gyengébbek, mint az első album dalai. De azért néha jó lesz hallgatni, hiszen azért vannak rajta jó dalok, de azért rossz, hogy van ilyen albumuk is, mert tudható, hogy ennél sokkal több van bennük.

Az annyira nem lepett meg, hogy sokféle kiadás van ebből a CD-ből, az viszont igen, hogy van 13 dalos verzió is. Először ugyanis a Dreams nélkül adták ki az albumot. Azt soha életemben nem láttam még. Az egy feldolgozás, jó eséllyel a szerzői jogok miatt kerülhetett csak egy későbbi nyomtatában az albumra. Szerencsére ez a 14 dalos kiadás. És nem is szeretném a 13 dalosat, mert pont a Dreams a legjobb dal az albumon. Az teszi valamivel jobbá. A másik dal, amit szeretek erről az albumról, az a Paddy McCarthy. Aztán jó még az Intimacy, de amiről már beszéltem korábban, hogy a When He's Not Around és az I Never Loved You Anyway nagy átkok. Nagyon jó zenéje van mindkét dalnak, de a szöveg borzalmas. Az I Never Loved You Anyway szövegét egyébként többen is kritizálták. Most is csak azt tudom mondani, hogy egy olyan együttes, amelyik komolyan veszi magát és vannak jó gondolatai, nem engedhet meg magának önigazoló dalszöveget. Vagy ami szintén gyengíti az albumot, hogy ha van olyan dal, ami ugyan jó lenne szövegileg, de érzelmileg nem jön át. Nagyon jó példa erre a Little Wing, ami egyébként gyönyörű szép dal, már-már tragikus, de az ének miatt nem érzem át, hogy mit akarnak közvetíteni ezzel a dallal. Sőt, ismerek egy másik Little Wing című dalt, ami hát...

The Corrs: Little Wing <<<<<<< JAM Project: Little Wing

Nem is kérdés, a JAM Project Little Wing-je egy nagyon vidám, kedves dal, kiváló reggeli dalnak, mert teljesen optimistán indítja el a napot. És pont most van szezonja a dalnak, mert tavasszal nagyon jó hallgatni. Teljesen libabőrös lettem, ahogy eszembe jutott a JAM Project dala.

Kár, hogy egy The Corrs album esetében egy másik együttes daláról kell beszélni, hogy milyen lenne az ideális dal. Mindenesetre jól állok The Corrs CD ügyében, már csak 4 album hiányzik a gyűjteményből:

• Talk on Corners Special Edition
• In Blue Special Edition
• White Light
• Jupiter Calling

Valamint tudok még a Live in Dublin koncertalbumról is, ami csak Amerikában jelent meg. Azon egyébként mindig is csodálkoztam, hogy egy Live in Dublin album miért csak Amerikában jelenik meg. Mindegy, azt jó eséllyel csak úgy tudom megvenni, hogy Discogs-on találok egy Európába került példányt, hogy a posta ne legyen annyira drága. De ezt majd... Ja, meg van a 2006-os válogatásalbum a Dreams, mely után közel 10 évre visszavonultak. Az sincs feltétlen prioritásban.

Egyébként tényleg kár, hogy van néhány olyan dalszöveg, amivel degradálták a karrierjüket, pedig tény hogy sokkal többre hivatottak. És pont a napokban találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet és kicsit megmagyarázza számomra, hogy miért is szeretem mindennek ellenére a The Corrs-t. Az utóbbi időkben sokat foglalkozok az MBTI személyiségjegyekkel, van is egy weboldal, ahol amely sok híresség és fiktív karakter személyiségjegyeit elemzi. És meglepett, hogy az énekesnő, Andrea Corr is INFJ-s, mint én. De aztán kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy nem meglepő. Mert tényleg képes mély érzelmekkel énekelni és az énekével plusz jelentést adni a dalnak. Mert egyébként nagyon szépen énekel, és sok esetben szeretem azokat az érzelmeket, amiket a hangjával közvetít. Csak nem mindegyikkel tudok azonosulni. De ez már egyéniség kérdése. A jövőben tervezek a blogban is komolyan foglalkozni a személyiségjegyekkel, különböző párosításokkal is, mert erről is sokat olvasok manapság. A lényeg az, hogy ha mondjuk két INFJ-s találkozik egymással, az nem jelenti azt, hogy egyből megütötték egymással a főnyereményt akár barátság, akár párkapcsolat terén. Pont azért, mert a személyiségjegy egyik sajátja, hogy magasak az elvárásaik a másik személlyel szemben, ahogy egyébként saját magukkal szemben is (nagyon sokat tudom emészteni magam, ha kudarcot vallok vagy rossz döntést hozok) és erősen ragaszkodnak az értékrendjükhöz. És ha két INFJ-snek különböző értékrendje van és nem tudják összehangolni, akkor az életben nem lesznek még barátok sem. Ezért van az, hogy a személyiségjegyekről szóló leírást útmutatásként érdemes olvasni, és nem tényként kezelni, hogy ha valaki ISFP-s (hogy ne mindig ugyanazt írjam), az csak a hobbijának él, csak a mának, egyébként meg művészlélek. Vannak árnyalatai, amik a különbözőségeket adják két azonos személyiségjegyű ember között is.

Mindenesetre ez a személyiségjegy megmagyarázza nekem, hogy miért szeretem az együttest. Ahol meg nincs egyetértés, az meg olyan, hogy különbözők vagyunk.

Egy kis csomag Angliából

Nővérem egyik ismerőse nemrég költözött haza Magyarországra és küldött nekünk egy kisebb csomagot. A Super Nintendo falinaptárt még karácsonyra kértem, de nem volt lehetőség elszállítani ide. Meg ha kiderült, hogy egy közös ismerősünk hazajön, akkor megbeszéltük, hogy megvárjuk őt. Végül ma átvehettem.

Így a január és a február kimaradt, márciusnál kezdtem meg. Alapvetően nem rossz, bár ennek némileg egyszerűbb a dizájnja, mint az előző évek Nintendós naptárainak, hiányoznak az alsó résznél lévő képek, de azért ez is stílusosan néz ki.

Valamint jött még Super Mariós könyv is. Ebbe csak belelapoztam. Kicsit furcsa, mert ilyen össze-visszának tűnik (tekintve, hogy 100% unofficial), de egyébként jónak néz ki. Ötletes, hogy például a Super Mario Bros.-nál képek formájában megmutatja az első gombát, az első titkot, az első zászlót, mint élményt. Jó volt ezt újra megélni. Később átlapozom az egészet. De videojátékos gyűjteménybe is jól mutat a könyv.