A Hihetetlen család 2 DVD

Úgy döntöttem, hogy ami Disney DVD-t még el tudok érni a legújabb megjelenések közül, azokat megveszem. Nagyon keveset látok már közülük elérhetőnek mind üzletben, mind neten, és úgy hírlik, hogy a Pro Video valójában elvesztette a jogot a Disney DVD-k forgalmazásától. Ezt talán még így korai kijelenteni (nem tudok én legalább is ilyenről biztos forrásból), mert lehet még arról szó, hogy a koronavírus miatt nincs lehetőség kiadni, új példányokat gyártani a DVD-kből. De lehet intőjelnek is nézni azt, hogy az Aladdin és az Oroszlánkirály filmek a mai napig nem jelentek meg DVD-n. Nagy titkok tudója akkor leszünk, ha a Pro Video visszaáll a régi kerékvágásba, én mindenesetre úgy döntöttem, hogy amit még lehet, azt megveszem. És meg is lehet venni. Első körben a Hihetetlen család 2 jött meg.

Amivel jól is jártam, mert volt egy példány belőle Békéscsabán a Libriben, a hátulján 2.999 forintos ár volt. Nem mondom, szívtam a fogja a miatta, de úgy döntöttem, hogy legyen. Megveszem. A pénztárnál viszont 1.990 forintos árat adott ki a gép. Lehet olcsóbban adni, nem vagyok ellene. Így azért már kicsit jobb. A filmről és a DVD-ről majd később írok, első körben annyi, hogy nagyon tetszett. Jó volt, hogy nem mint egy kötelező jellegű Disney folytatás volt, hanem valódi történetet kapott. Jó volt a történetvezetés is, végig éberen tartotta a figyelmemet. Részletesebb elemzés majd később.

A DVD-n helyet kapott a Bao című rövidfilm, amit a moziban a film előtt adtak le. Jószokásuk a Pixarnál egy rövidfilmmel kezdeni a vetítést, melyek mind csak pár percesek, de a mondanivalójuk, és a kifejezésmódjuk miatt nagyon emlékezetesek. Nem különb a Bao sem, ami azért is kedves számomra, mert egy ázsiai család életébe nyerhetünk betekintést. Magát a mondanivalót (szeretet, szerettünk elengedése, ha el akar menni) már többen is feldolgozták, de ha a körítés egyedi, vagy saját, az mindenképp érdemel némi figyelmet. Egy “dumpling” kel életre (fogalmam sincs, mi a magyar neve, de nővéreméknél mi is szoktunk csinálni, és az angol nevét mondják) baba formájában. A hölgy megszereti, és mindegy sajátjaként neveli. De ahogy a gyerekeknél lenni szokás, ahogy cseperednek, úgy ragaszkodnak egyre kevésbé az anyjukhoz, és akarják élni a saját életüket. Hasonlót láthatunk itt is. Bizony ez az hölgy is nagyon megszereti a dumpling formájú kisbabát. Sajátjaként neveli, és bizony egy idő után neki is meg kell küzdeni azzal a gondolattal, hogy a gyerek, ahogy tinédzser lesz, úgy akar leválni az anyjától, és bizony ezzel szembe kell nézni ezzel a hölgynek. Hogy miként teszi ezt, és mi lesz a vége… Nem olyan hosszú az a 7 perc, hogy ne nézze meg senki. Főleg, mert nagyon érdemes.

Tehát jó vásár volt egy DVD, még kettő vár megvásárlásra:

• Dumbó
• Ralph lezúzza a netet

Ahogy írtam feljebb, sem az Aladdin, sem az Oroszlánkirály nem jelent már meg DVD-n, ahogy a Toy Story 4 sem. Ezek sorsáról nem tudok semmit, bízzunk egy későbbi megjelenésben.

Amikor tényleg csillag születik

Nagyjából akkortól kezdtem el követni a Csillag születik című filmet, amikor láttam, hogy megjelent DVD-n, és Blu-rayen. Azért ragadta meg nagyon figyelmemet, mert tetszett, hogy Lady Gagát emberként láttam a borítón. Az volt az érzésem, hogy itt megmutatja az igazi értékét, ami miatt megérdemelheti, hogy tényleg ismert legyen, és mivel mások is dicsérték a filmet, úgyhogy biztos volt számomra, hogy megnézem egyszer, de erre csak most szántam rá magam. A Libriben megrendeltem a kétlemezes extra változat DVD-t, amit most már elfogadható áron lehet kapni. 1990 forint az ára, rendelésből lejön 5% kedvezmény, plusz volt annyi pont a törzsvásárlói kártyán, hogy 50%-át pont formájában fizettem ki, így 945 forintot fizettem a DVD-ért. Így megérte, hogy megismerkedjek a filmmel.

Akartam adni egy esélyt neki, mert egyébként amit énekesnőként művel, arra a gyűlöletes szó nem eléggé kifejező. Undorító, szörnyű, semmi értékelhető nincs benne. Azt olvastam róla, meg nyilvánvaló is volt számomra, hogy kvázi Madonna utódjának aposztrofálja magát. Ennek “keretében” követi azokat a szörnyűségeket a nyilvánosság előtt, hogy bármi áron, de felfigyeljenek rá, és különlegesnek mutassa magát. De ami még ennél is rosszabb, hogy a dalai is mind szörnyűek és undorítóak. Az, hogy önmagában a mondanivalóval nem értek egyet (a szerelem mint tökéletes illúzió, meg újabban buta szerelemnek minősíti a másik érzéseit…), az személyes dolog. De hogy a “zene”, amit írnak neki, az rettenetes, az hétszentség! Valahányszor hallom a rádióban a dalait, olyan érzésem van a zenét hallva, mintha ajtónyikrogást, vagy valami idegesítő zörejt hallanék. Madonna dalai sem sokkal jobbak, de nála legalább arra ügyeltek, hogy a zene szóljon valahogy. Valamennyire legyen emlékezetes, de Lady Gagánál már erre sem vették a fáradságot. Ehhez képest a filmben egy hihetetlen kellemes megjelenésű és kisugárzású nőt láttam, nem utolsósorban bebizonyította, hogy van színészi tehetsége, és van énekhangja is. Csak ő maga is nagyon jól tudja, hogy önmagában a tehetségével tizedennyire sem lenne ismert. Minden undorító eszközt megragad arra, hogy a köztudatban maradjon. És van egy másik fontos tényezője az ismertségének, erre később térek ki. Felmerülhet a kérdés, hogy a tehetsége felmenti-e azoktól, amiket énekesnőként művel. Nos, nemhogy nem menti fel, hanem még jobban súlyosbítja a tettét. Azért, mert elherdálja, eltékozolja a tehetségét. Ha legalább a valódi tudását mutatná meg, és azzal együtt követné el a botrányait, azt mondanám, hogy hát ilyen a nyugati énekesi szakma, nincs mit tenni, de így… Megbocsájthatatlan, amit tesz!

Most pedig lássuk a filmet, hogy miért annyira jó. Egyből a tárgyra tért azáltal, hogy Jackson Maine (Bradley Cooper) úgy kezdi a koncertet, hogy bevesz egy adag gyógyszert (drogot), hogy ellazuljon. Ezáltal azonnal betekintést nyerünk a hírnév árnyoldalába. Különben ez az, amiről azt mondom, hogy igen… Ez a könnyűzenei szakma velejárója. Hány olyan rocker van világszerte, akik olyan zenéket kreáltak, hogy leesett a hajunk, mindeközben olyan olyan alkoholos, drogos “hátterük” van, hogy csoda, hogy egyáltalán életben vannak még. Igazából nekem is egyfajta álmom volt gyerekkoromban, hogy énekes legyek, de egy idő után pont ezért nem bántam meg, hogy végül nem valósult meg, és engedtem el békével, mert biztos lehetek abban, hogy ha valóra vált volna, mostanra már halott lennék. Egyáltalán nem bírnám azokat, amikkel jár a könnyűzenei szakma. Utal erre a sok drogos történet is, hogy sokan nem bírják. Azt a rengeteg munkát, amivel egy énekesi szakma jár, ráadásul nekem van egy olyan gondolatom is, hogy abból a szempontból is irgalmatlan az egész énekesi szakma, meg a sok munka, hogy nagyon keveset találkozik a családjával, szeretteivel. Az a rengeteg rajongó meg nem váltja ki a szeretet hiányát. Egyrészt a rajongók szeretete nem közvetlen, másrészt meg nem mint embert szeretik, hanem mint énekest, zenészt, sztárt. A szeretet hiányát is sokan kompenzálhatják alkohollal, droggal.

A másik főszereplő, Ally, mint Lady Gaga is szinte rögtön a tárgyra tér azáltal, hogy egy transzvesztita bárban énekel a munkája mellett péntek esténként. Egyből megjeleníti rajongótáborának fő bázisát, az LMBT közösséget, ők a másik komoly ok, ami miatt Lady Gaga (és annak idején Madonna is) rendkívül sikeres. Ugyanis ez a fajta botrány, provokáció részint annak is szól, hogy ne legyél tekintettel senkire, csak mutasd meg azt, aki vagy, és ne érdekeljen senkinek a véleménye. Na most ezzel a meleg közösséget nagyon meg lehet fogni, mivel sok esetben korlátozottak az LMBT emberek jogai, és az olyanok, mint Madonna, Lady Gaga szolgáltatnak egyfajta példaképpel, hogy ők is megmutathatják, hogy kicsodák, csak legyenek legalább annyira provokatívak, már-már gátlástalanok. Csak komoly különbség van a szabadság és a szabadosság között. Szabadság az, amikor úgy éled meg önmagad, hogy tekintettel vagy a másikra, tehát ő is megélhati a maga szabadságát. Szabadosság meg az, amikor bármi áron is, de mutasd meg magad. Ne számítson a másik véleménye, ne érdekeljen, hogy érdekli-e őt a, hogy ki vagy, vagy sem. Te csak mutasd meg magad, ha kell, provokálj, légy gátlástalan! Pont ezért van komoly ellentmondás abban, hogy amíg a forradalmár LMBT emberek azért harcolnak, hogy megmutassák, hogy ők is ugyanúgy emberek, mint a heterók, ezzel a provokációval sokkal inkább olyan érzetet adnak, mintha különlegesek lennének, mintha előjogaik lennének. Hiába vagyok én is “bennfentes” a témában, ezért kerültem sokáig következetesen a meleg közösségeket, és kerestem sokáig a helyemet, mert ilyen közegben egyáltalán nem éreztem otthon magam. Tavaly találtam meg a helyemet, amikor a Haikyuu!!-nak köszönhetően olyan LMBT emberekkel ismerkedtem meg (az animének egyébként meglepően sok LMBT rajongója van), és barátkoztam össze, akik teljes mértékig új élik meg a szexuális orientációjukat, mint én. Szeretnének a “többségi” társadalomban érvényesülni, vállalva ennek nehézségeit és egyáltalán nem fontos számukra a homoszexualitásuk (vagy biszexualtásuk) hangoztatása. Ezt nemhogy helyénvalónak tartom, de ez az ideális számomra, mert így lehet leginkább láttatni, hogy az LMBT emberek is ugyanúgy emberek, mint bárki más. Ez ugyan lassú folyamata az elfogadásnak, de összességében hatásosabbnak tartom. Szerencsére van ilyen is, de az biztos, hogy Lady Gaga nagy sikere az LMBT közösségnek is köszönhető. Ezért is mutatkozott be melegbárral, hogy mintegy “köszönetet” mondjon nekik ezáltal.

De vissza a filmre. Jackson inni tér be ebbe a bárba, itt találkozik Allyvel. Ally fellépése után beszélgetnek, és mint énekesnőként, dalszerzőként is bemutatkozik Jacksonnak. Hamar összebarátkoznak, és válik komolyabbá a kapcsolatuk. Ally végülis részegen látta Jacksont, így számolhatott azzal, hogy egy alkoholistába szeret bele. De komolyabbra fordul a kapcsolatuk, és Jackson lehetőséget biztosít Allynek, hogy az általa írt dalával fellépjen. Tetszett a hezitálás, de végül élt a lehetőséggel, és fellépett. Itt kezdődik az, hogy Ally-nek a karrierje felfelé ível. Jacksoné viszont már egy jó ideje leáldozóban van.

Kapcsolatuk szépen alakul, lehet is érzékelni a kémiát, viszont akkor vesz fordulatot, amikor egy menedzser odamegy Allyhez és ajánlatot tesz neki. Olyan karriert csinál neki, mint a legnagyobbaknak. Itt ér fordulópontot a kapcsolatuk, amikor Ally karrierje komolyan felível a menedzsernek köszönhetően, de Jackson féltékeny lesz rá. Vagyis… Még csak nem is féltékenynek mondanám, hanem félti Allyt. Hiszen a film ismertetőjében is az áll, hogy “Jackson, a sokat látott zenész…” Nagyon jól tudja, hogy miről szól a könnyűzenei ipar, és féltette Ally-t attól, hogy őt is bedarálja majd. Hiszen mi lehet jobb példa egy ember számára, mint saját maga? Valójában nagyon jól látja saját magát, és nagyon jól tudja, hogy mivé lett. De ez nemcsak az énekesi karrierjének a következménye, hanem ahogy mesél a gyerekkoráról, kiderül, hogy onnan is hord sebeket, amik érzékelhetően nem gyógyultak be teljesen. Kiderül egyébként, hogy Allyre, mint egy csoda néz, aki látja az élet szépségeit, és ezért szeretett bele a lányba. Ugyanakkor, ami miatt nagyon tetszett a film, hogy teljes mértékig a realitás talaján marad oly módon, hogy nem megy át ebbe a nagyon nyálas egymást kölcsönösen megmentő szerelmes páros történetébe. Végig valóságos marad hiszen láthatjuk, hogy Jacksonnak azért ott vannak a maga belső démonai. És hiába van ott mellette az imádott lány, azokkal neki ugyanúgy meg kell küzdenie, mintha egyedül lenne. És azt gondolom, hogy aki megélt jónéhány szerelmet az életében, az tudhatja, hogy ez azért sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az, hogy két ember élete egymás hatására 180°-os fordulatot vesz, és a mennyekben vannak a boldogságtól, és onnan semmi nem térítheti el. Illetve megvan ennek is az ideje, ezt hívom intimitásnak, de alapvetően az ember belső démonai megmaradnak a mindennapi életben. Jackson egyébként küzdött magában. Látható a felvételek során, hogy amiben csak tudta, támogatta Allyt, ugyanúgy amikor már sztár volt, és TV műsorokba kapott meghívást, oda is elkísérte. Ugyanakkor az is látható volt, hogy nem tudott teljes szívből a lánnyal együtt örülni. Azt gondolom, hogy még csak nem is az a fajta féltékenység játszik közre, amit sokan irigységként aposztrofálnak. Attól félt, hogy elveszíti maga mellől a lányt, amit nagyon szeret, nem utolsósorban, amit írjam feljebb, hogy teljesen bedarálja majd őt is a karrierje. Részint be is darálta, hiszen a menedzsere azért a beképzeltebb, bunkóbb fajtából származik. Az a fajta “én csináltam sztárt belőled, ezért azt csinálod, amit én mondok” arrogáns attitűd, amit rettenetesen gyűlöletesnek tartok. A menedzser tudatosan távol akarta tartani Allyt, az énekesnőt az ekkor már férjétől, hiszen tisztába volt Jackson életvitelével, tudta, hogy azzal sokat árthat Allynek, ha elkíséri a koncertjeire. Csakhogy Ally és Jackson kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz, ezért igazából mindkettejüknek nehéz volt egymás nélkül. Ahol tudták, segítették is egymást- Látható volt, hogy Jackson jobb állapotban volt, kifejezetten reményteli helyzetben volt, amikor Ally, vagy a bátyja által támogató közeget élt meg, de legalább ezzel a lendülettel húzta vissza, amikor emlékeztették őt arra, hogy mivé lett. A menedzser fenyegetéséről lehetett tudni, hogy nagyon káron lesz Jackson számára. Lehetett is tudni film végére mi fog történni, Jackson végez magával.

Tehát sok szempontból kiváló a film, egyetlen egy problémám van vele: A vége. Nem is mondják ki nyíltan, hogy Jackson meghalt, nem is látjuk semmilyen körülmények között a halálát. Mintha az egy titkolnivaló, félnivaló dolog lenne. Ne riogassuk az embereket. Ezért elrejtjük a halál tényét, továbbra is tabutémaként kezeljük, aki halott, azt senki ne lássa. Ezt pedig komoly problémának tartom, mert egy-egy ilyen eset sokat segíthet a halál tényének elfogadásában. Igazából engem Ally búcsúestje a férjétől nem hatott meg. Nagyon szép volt a dal, istenemre Lady Gaga olyat énekelt, hogy jobb sem kell, de engem konkrétan nem érintett meg.

A kép és a hang teljesen rendben volt. Igazából a kép esetében lehet érzékelni azt, hogy eljárt a DVD felett az idő. Pontosabban a képarányon. Mert jó ideje az újabb filmek 2,39:1 arányban vannak a lemezen, aminek köszönhetően még egy 16:9-es arányú HD TV-n is csík jelenik meg alul és felül. Maga a kép meg ugye DVD lévén nem tökéletes. Tökéletes lehetne régi képcsöves (CRT) TV-n, de ott meg maga a képcső 4:3 arányú csak középen, olyan kicsiben látszik a kép, lévén, hogy sokkal nagyobb a csík alul és felül hogy az én 51 cm-es képátmérőjű TV-men alig látni valamit. Így marad a HD TV, ott szerencsére hellyel-közzel jól mutat a kép. A hang rendben van, végig 5.1-es, a dalok is nagyon szépen szólnak.

Extrák tekintetében viszont inkább nem éri meg a kétlemezes kiadás. Van benne egy 30 perces “így készült” jellegű werkfilm, de az inkább egy bájcsevegésre hajaz az egész. Néhány színész (elsősorben persze a főszereplők) arról beszél, hogy kivel milyen fantasztikus volt együtt dolgozni, ez a jelenet milyen nagyhatású volt, ez és ez a színész mekkorát alakított. Néhány kulisszák mögött készült felvételt ugyan lehet látni, de igazán lényeges dolgot nem is tudunk meg a filmről, pedig azt gondolom, hogy pont a lényegről nem beszéltek. Ami miatt annyira jó a film. Ezeket mind ki lehetett volna elemezni, és sokkal inkább közelebb hozhatták volna az emberekhez az egész művet. A DVD megjelenésekor az extráknak olyan funkciója is volt, hogy annyival többet nyújtson a videokazettánál, hogy ne csak technikailag (kép és hang) érje meg az embereknek inkább DVD-n megvásárolni a filmet, hanem tartalom terén is sokkal többet nyújtson, ezáltal jobban megérje az embereknek a váltás. Ma már inkább olyan funkciója van, különböző érdekességekkel, háttérinformációkkal teljesebbnek érezzük a filmet, ezeket látva akár új értelmet is nyerhet a film, így többnek érezhetjük azt. Egyébként láthatunk még videoklipeket, ilyen privát jellegű zenei felvételeket, illetve – amit teljesen feleslegesnek tartottam – a filmből kiollózott éneklős jelenetek kaptak külön helyet. Mindkét lemezen vannak videoklipek, az mindenképp pozitívum, hogy mindkét lemezen más klipek vannak.

Nos, nagyjából ennyi. A végét leszámítva kiváló film volt, és örültem annak, hogy Lady Gaga ezt az oldalát is megmutatta. Továbbra is gyűlölni fogom, amit énekesnőként csinál, mert az továbbra is minősíthetetlen minden szempontból, de itt a filmben egy tehetséges színésznőt, egy tehetséges énekesnőt láttam, akinek van hangja. Érzelmileg nem jöttek át a dalok, tehát nem fogyott rapid sebességgel sok zsebkendő, de amit ebben a filmben bemutatott, az mindenképp tiszteletre méltó. Ha ez jellemezné az énekesnői karrierjét, akkor azt mondanám, hogy engem is képvisel, amikor kiáll az LMBT közösségért, de így azt mondom, hogy inkább képviselje azokat, akik úgy érzik, hogy provokálni kell az embereket, én nem tartozon közéjük. Úgyhogy nekem ezzel a filmmel kezdődött, egyben fejeződött be Lady Gaga karrierje – egyelőre.

Film: 8/10
Kép: 8/10
Hang: 9/10
Szinkron / Felirat: 8/10
Borító: 7/10
Extrák: 6/10

+ Remek feldolgozása egy klasszikus filmnek
– Az extrák szegényesek az extra változathoz képest

82%

Nemzetközi DVD magazin

Emlékszik még valaki erre a magazinra? Ismertem már annak idején is, nővérem, mint nagy filmrajongó vásárolt magának néhány számot, és már akkor is nagy érdeklődéssel forgattam, olvasgattam. De hogy ebben a családban csak nálam van eszmei értéke a magazinnak általánosságban, jelzi, hogy egy darab sem maradt meg belőle. Ezt a példányt az Antikvárumban találtam, ott vettem meg, és ma vettem át.

Tetszett, hogy több szempontből vizsgálja a DVD-t, konkrétan ez a magazin ihletett meg arra, hogy írjak én is hasonló DVD-véleményeket, kritikákat. A magazint meg azért vettem meg, hogy tanulmányozzam, hogy hogyan, miként értékeltek egy-egy DVD-t. Meg szeretném megvenni a többi számot is, ha megtalálom. Jó volt ezt az egy számot is forgatni. Ez konkrétan a 2004. februári szám, tehát teljesen más világ volt akkor még DVD fronton. Egyébként nagyjából oly módon írtam a DVD-kről, ahogy nagyjából emlékeztem rá, úgyhogy sok újdonság nem ért. Egyedül a szinkron-feliratot hagytam ki. Úgyhogy ihletként is kiváló, ezért is írtam két DVD-ismertetőt az AniMagazinba. Az egyik a Mirai: Lány a jövőből DVD, a másik pedig a Haikyuu!! DVD és Blu-ray ismertető volt.

Egyébként már csak nosztalgiának is jó olvasni, hogy milyen DVD-megjelenések voltak annak idején. Egy kisebb lista is olvasható a magazin végén. Elképesztő, hogy vannak DVD lemezek, melyek 5-6000 forintba kerültek annak idején. Ez azért még most is meglep, hiszen akkor még jóval kisebb volt a magyar kereslet, ezek az árak pedig irgalmatlannak számítanak mai szemmel. És hogy mennyit ér ma már a DVD, jól jelzi, hogy ma már 1000 forintos DVD-ket is alig vesznek. De ez régebben is igaz volt. A DVD piac hanyatlására érdemes egy kicsit kitérni, mert valahol olvastam, hogy az ilyen magazinok, mint ez, melyhez DVD melléklet járt, nagyban hozzájárultak a DVD-piac negatív alakulásához. Ezt én így nem tartom igaznak, két okból sem.

1. Maga a torrent, a letöltések és egyéb dolgok bőven sokkal jobban hozzájárultak a DVD-piac hanyatlásához. A magyar "minek adjam ki rá a pénzt, ha ingyen megszerezhetem" érzületnek pedig több sem kellett, hogy az emberek maguk módján beszerezzék a legújabb filmeket, és az optikai meghajtóra írt filmek eladásai villámsebességgel zuhanjanak.
2. Hogy ezekben a magazinokban ingyenes legyen a DVD melléklet, az azért eléggé nehezen hihető. Elképesztően drága volt ugyanis ez a magazin, 2.490 forint, és már annak idején is úgy gondolkodtam róla, hogy valójában kifizetjük a DVD mellékletet. Nagyon jómódúnak kell lenni ahhoz, hogy bárki is elhiggye, hogy az a bizonyos melléklet ingyenes.

Igazából ha csak az árát nem nézem, nem hiszem, hogy nagyon sokat vették ezt a magazint. Már ha magamból indulok ki. Én legalábbis a mai napig sajnálom a 2.000 forintot a PC World magazinra, amit a legjobb számítógépes újságnak tartok. Ehhez képest 15-18 évvel ezelőtt 2.490 forintot egy magazinért... Nem akármi. Nem is maradt fenn sokáig. 2002-ben indult, és ha jól néztem, 2005-ig maradt fenn, aztán váratlanul eltűnt.

De ma már jó, több okból is. Olcsón hozzá lehet jutni egy-egy számhoz, másrészt meg számomra a benne lévő információk nem avulnak el. Ma is szívesen olvasok adott időben megjelenő zenéről, filmről, játékról. Sőt, még autentikusabb is retro cuccokról korabeli magazinokban olvasni. Másrészt ha találok benne jó cikkírót, akinek tetszik az írási stílusa, beleteszi az egyéniségét, az inspirálhat is. Meg egy kicsit visszatérve a nosztalgiára: Még videokazetta reklámok is vannak benne. Ez aztán tényleg fantasztikus. Leporolhatnám az AKAI VS-G440-es videómagnómat, néhány kazettát meg lehetne nézni.

Coco DVD

Ugyan, a Dzsungel Könyve extra változatáról ígértem részletes elemzést, és jön majd az is, de szeretnék egy másik Disney DVD-ről írni, amire jó érzésekkel gondolok vissza, ez pedig a Coco.

Ezt már akkor vettem meg, amikor 990 forint volt az ára. Az igazat megvallva, nem akartam kockáztatni vele, mert volt egy rossz tapasztalatom. Annak idején nem láttam a moziban az első Legendás állatok és megfigyelésük filmet, de mint Harry Potter rajongóként megvettem a megjelenés napján teljes áron a DVD-t, ráadásul kártyás limitált kiadást. A film első végignézésre annyira nem tetszett, hogy akkor megfogadtam magamban, hogy csak úgy veszek DVD-t teljes áron legközelebb, ha láttam, és meggyőződtem róla, hogy tetszik. Persze többedik végignézés után már tetszett a film, és most már bármikor szívesen megnézem.

Ennek lett az áldozata a Coco. Mivel ezt sem láttam moziban, és nem is tudtam, hogy mire számítsak, ezért megvártam, hogy lemenjen az ára, és utána vettem meg. Ebből a szempontból ambivalens érzéseim vannak. Ha csak a film minőségét nézem, majdhogynem sajnáltam, hogy ilyen sokáig vártam, hogy megvegyem, és megnézzem. Kiváló filmről van szó ugyanis, azóta többször is láttam, és mindig szinte könnyeztem a végén, mert csodálatos befejezése van. Meg úgy egyébként is nagyon tetszik, ahogy a film felhívja a család fontosságára a figyelmet, nem utolsósorban beszélgettem az egyik mexikói barátommal a filmről, és tényleg nagyon hasonló a halálhoz való kapcsolatuk, meg a halottak napja ünnepség, ahogy a film bemutatja. Egyébként is a Pixar alkotásai üdítőleg hatnak a Disney szinte teljesen egy sablonra húzott egész estét animációi után. Annyira elcsépelt már tőlük ez a “valósítsd meg az álmaidat” üzenet különböző köntösben, hogy szinte már semennyire nem vehető komolyan tőlük. A Pixar ehhez képest komolyabban veszi a nézőit. Nemcsak a filmjeik mondanivalója változatosabb, hanem folyamatosan változatos eszközökkel mutatják be azt. Bár nem mindegyik animációjukkal vagyok megbarátkozva, a Wall-E és a Fel! számomra túlzottan elvont, de nagyon úgy néz ki, hogy az idén novemberben bemutatandó “Lelki ismeretek” című filmet szintén a jobbak közé lehet majd sorolni.

De vissza a Cocóhoz. Ha magát a kiadványt nézem, akkor épp megfelelő volt a 990 forintos ár. Még ha értem is az okát, hogy miért zuhant ekkorát a DVD kiadványok minősége az évek során, akkor is valahányszor megnézek egy 2001-2003 körül kiadott DVD-t, a mai napig felmerül bennem a már-már költői kérdés, hogy miért nem lehet most is hasonló minőségű kiadvánnyal jönni? Az első kiadású DVD-k sokkal szebben néztek ki, tele voltak extrákkal, sőt, nekem külön tetszett, hogy a fejezeteknek adtak címeket, és az is olvasható volt. Ehhez képest a Coco DVD-n semmi extra nincs. Amiért kár, pedig a mai napig jó megnézni egy-egy extra keretében, hogy készült az adott film, sok esetben még az audiókommentár is érdekes szokott lenni. Az átlátszó tokot meg személy szerint jobban szeretem, mert szeretem, ha a belső borítón is van kép, vagy mint régen, oda írják a különböző fejezetek, jelenetek címeit. Vagy egy fekete tok esetében egy belső papírral szokták pótolni, amit szintén pozitívumként veszek. Sőt, nekem az sem tetszik, hogy nemcsak hogy a belső tok teljesen üres (a lemez persze benne van), hanem hogy a Disney DVD-nél is jó ideje szürke alapon nyomják rá a film logóját. Azt gondolom, hogy az is kiemeli a kiadvány igényességét, egyediségét, ha valami kép látható a lemezen. De erről jó ideje le kell mondani a Disney DVD-k esetében. Szerencsére a hang 5.1-es, és a képminőség is teljesen rendben van.

A Pro Video egyébként most kezd újjáéledezni hamvaiból. Nem tudom miért, de hónapokig elérhetetlen volt a weboldaluk, és konkrétan teljesen inaktívak voltak. Ez nemcsak abban látszott, hogy sokáig nem (vagy nagyon ritkásan) jöttek ki új Pro Videós kiadványok, hanem abban is az árcsökkenések is elmaradoztak, és olyan, régebben megjelent DVD-k is 3.190 forintos áron voltak kaphatók, amiknek árát addigra már rég le szokták vinni 990 forintra. Most kezdték újra, bár a weboldalukról egy Google űrlapra lehet jutni, onnan lehet bizonyos DVD-ket kedvezménnyel rendelni. Most már a weboldal is jobban néz ki, és a Google űrlap is fejlődött, ami mindenképp ígéretes. Írják, hogy a koronavírus járvány miatt most ily módon lehet rendelni, és mondjuk azt, hogy most a járvány miatt működnek korlátozottan, amint újra visszaáll az élet, újra teljes kapacitással fognak működni. A kezdetek és a kezdeti fejlődés biztazó jel.

Mindenesetre, ha számokban kellene értékelnem a Coco DVD-t, azt így tenném:

Film: 9/10
Kép: 8/10
Hang: 10/10
Extrák: 0/10
Borító: 3/10

+ Egy kiváló filmet tudhatunk magunkénak
– Semmi extra, maga a kiadvány is eléggé foghíjas

67%

A dzsungel könyve extra változat

Néha tényleg érdemes járni bolhapiacra, mert nagy ritkaságokat lehet találni szinte semmi pénzért. Most a Disney DVD gyűjteményemet volt lehetőségem bővíteni, ugyanis a Dzsungel Könyve Extra változatot találtam meg, méghozzá 300 forintért. Nagyot néztem, hogy miért ad valaki ilyen kiadványt ennyire olcsón, de azonnal megvettem. Az Intercom 2007-2008 táján adta ki a Disney klasszikusok extra változatait. Ezek legtöbbje dupla lemezes, és annyi extrával van megtöltve, hogy rajongók és gyűjtők számára igazi kincs lehet. Ez is duplalemezes, és rengeteg extra van rajta. Mindenképp meg fogom nézni őket, most csak a filmet néztem meg.

Annyira egyébként nem rajongok a Dzsungel könyvéért. Egyszer-egyszer megnézem, és azzal megvagyok. De a kiadvány tényleg nagyon szépen néz ki. Ha majd megnéztem az extrákat, majd írok róla egy részletesebb elemzést. De így a Dzsungel könyve háromszor van meg DVD-n, az élőszereplős film is megvan. Bal oldalt az első kiadás látható, amikor bejöttek a DVD-k, és az InterCom kiadott minden addig Disney klasszikust DVD-n.

Chihara Minori afférja

Jókor lesz ismertető cikk az Animagazinban Chihara Minori-ról, amikor kiderül róla, hogy viszonya volt egy házas férfival...

No, ne értsetek félre, nem vagyok pletykás, a bulvárlapoknak legfeljebb a címlapját nézem meg az újságosnál, hipermarketekben. Ez az eset azért érdekel, mert rajongója vagyok, és mint rajongóként azért érzékelek csalódást magamban. Mert lehet úgy is gondolkodni, és ez lenne az ideális, hogy egy viszony vagy affér csak az érintettekre tartozik. De hát mindenki így gondolkodna, akkor a bulvársajtó egyáltalán nem létezne.

Rajongóként azért érzek csalódást, mert pont azért szeretem Chihara Minori-t, mert egyrészt bebizonyította (vagyis a zeneszerző társai bebizonyították), hogy elektronikus zenében is lehet igényeset, tartalmasat alkotni, másrészt szeretem a dalszövegeit, és amilyen érzelmekkel kiénekli, az számomra végsőkig hiteles. Ehhez képest, hogy most kiderült róla egy ilyen dolog, az azért komolyan elgondolkodtat.

Nagyot nézhet az, aki úgy olvassa, hogy nincs benne a japán művészvilágban, az nem értheti, hogy mi ebben az olyan nagy dolog (a bulvármédia igencsak magasra tette az emberek ingerküszöbét). Csak röviden összefoglalom: Japánban az ismert emberek nagyon vigyáznak a jó hírnevükre. Többek között azért, mert ott nagyon erősen kötik az ismert embert a kiadóhoz, ügynökséghez, aki foglalkoztatja őket, így ha valaki botrányba keveredik, az az őt foglalkoztató céget is botrányba keveri, ennek következménye pedig jobb esetben a kényszerszünet, rosszabb esetben a szerződésbontás. Illetve olyan is előfordulhat, hogy valaki következmények nélkül megússza. Lásd Okamoto Nobuhiko esetét, aki egy idegen nővel volt együtt, vagy ott van Namikawa Daisuke, akik megcsalta a feleségét, egyiknek sem lett komoly következménye. Igazából nagyon remélem, hogy Chihara Minori esetében sem lesz, de az az igazság, hogy élek a gyanúperrel, hogy a két férfi seiyuu esetében egyfajta kettős mérce miatt nincs komoly következménye az afférjuknak. Úgy tudom, hogy Japánban még most sincs teljes egyenjogúság férfi és nő között, és elképzelhetőnek tartom, hogy még ott is jelen van az a gondolkodás, hogy ha egy férfi csalja meg a nőt, arra legtöbben legyintenek, de ha egy nő csal meg férfit, arra, hogy finoman fejezzem ki magam, igencsak csúnyán néznek. Hiszen Hirano Aya is hogy megkapta a magáét, amikor idegen férfiakkal volt együtt.

Egyébként én sem a női mivolta miatt vagyok csalódott Chihara Minori-ban, hogy ezt megtette. Hanem mert azt gondolom, hogy amit kisugároz magából, és amit énekesnőként képvisel a dalaival, azt leköpte. Alapvetően szabadabb gondolkodású vagyok szerelemben, szexualitás terén, de én is azt gondolom, hogy párkapcsolatban, házasságban lévő ember tabu! Nem is kell házasság, én már a kapcsolatról is úgy gondolkodok, hogy az két vagy több ember (hiszek a poliamoriában is, de annak csak zárt formájában) szövetsége, amit egyoldalúan, a másik tudta nélkül felbontani, számomra bűn. Ráadásul azt gondolom, hogy a megcsalás, az a gyávaságnak egy nagyon komoly jele, sőt én a megcsalt felet is felelősnek tartom a kialakult helyzetért, mert nem akarta, vagy nem merte meglátni, hogy a házassága válságban van, ezért a homokba dugta a fejét. De a nagyobb felelősség kétségtelenül azon van, aki megcsalta a másik felet, hiszen ő volt az, aki "aktívan" jelezte a maga gyávaságával, hogy a kapcsolata, házassága válságban van. És ahelyett, hogy leült volna a párjával megbeszélni, hogy ez és ez a baj, ehelyett kerülőutat választott. Egy kapcsolat esetében meg az esetek döntő többségében látható, hogy baj van, ezért gondolom, hogy a megcsalt fél is felelős abban, hogy nem akarta meglátni, hogy baj van.

Mindenesetre nagyon sajnálnám, ha Chihara Minori esetében lenne következménye a tettének, mert az énekesnői-seiyuui karrierje hordoz magában annyi értéket, hogy kapjon egy második esélyt. Mélyen bocsánatot kért, ahogy egy japántól szokás. Mondjuk azt, hogy megtette, alapvetően csúnya tett volt, de az vesse rá az első követ, aki soha nem hibázott. Ha tényleg megbánta, az majd úgyis kiderül, hiszen jó eséllyel sokkal jobban fog vigyázni, és akkor visszaadja az értékét az énekesnői karrierjének.

Amikor egy anime hamis üzenetet hordoz

Sokáig következetesen kerültem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. Az ok pedig egy név: Hirano Aya, akiről már biztosan írtam itt is többször, hogy a számomra a japán művészvilág egyik, ha nem a leggyűlöletesebb alakja, akit nemcsak énekesnőként tartok rettenesnek, hanem valamiért ha ránézek (lemezborító, különböző promós képek), olyan szinten taszít az arca, a kisugárzása, mintha magát a démont látnám. Erre ráerősít a botrányos élete. Alapvetően én is azt gondolom (az ő esetében is), hogy szíve joga azzal összfeküdni, akivel akar, és a japánok álprűdségéről tanúskodik az, hogy ennyire meglincselték miatta, de ha valami haszna volt az in flagranti-nak, akkor hogy az utóbbi időkben jóval kevesebbet van a köztudatban. Nagyon, tényleg nagyon kevés olyan ember van, akiről így gondolkodok, hogy örülök az őt ért rossz következményének. Azt viszont elismerem, hogy seiyuu-ként tényleg tehetséges. A Lucky Star-t is most nézem, azért sem lelkesedek annyira, de egyrészt lényesen jobb, mint a Suzumiya Haruhi, másrészt meg bebizonyította, hogy többféle hangon is meg tud úgy szólalni, mintha az a hangja lenne az eredeti, és ez kétségtelenül olyan erény, amivel nem sokan rendelkeznek. De énekesnőként csak azt hallom, hogy ugyan képzi a hangokat, de teljességgel érzelemmentesen. Csak beleüvölt a mikrofonba. A Suzumiya Haruhi-t a karaoke miatt sem lehet elkerülni, mivel főleg régen rengetegen énekeltek dalokat onnan: God Knows, Lost my Music. Az utóbbit Tukeinon énekelte sokszor, a mai napig hallom néha magamban. Konkrétan az, ahogy ő ott spontán elénekelte, jobban tetszett, mint az eredeti. Hogy Hirano Aya elvesztette a szerelmét (mint a zenéjét), és mintegy keresi őt, egy percig nem hiszem el neki.

Tehát elkezdtem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. És azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon kevés anime okozott ennél nagyobb szenvedést. Már Suzumiya Haruhi bemutatkozása sem volt szívet melengető, ahogy kijelenti az egész osztály előtt, hogy sajnálja, hogy nincsenek földönkívüliek, esperek, és a jó isten emlékszik már arra, hogy miket hiányol még, de gyűlöli az embereket. Az, hogy valakinek ilyen gondolkodása van, mondjuk azt, hogy el lehet fogadni, sokunknak bebizonyította az élet, hogy nem olyan, mint ahogy gyerekkorban elképzeltük. Alapvetően nincs is azzal baj, ha valaki az élet dolgai elől a saját maga kis világába menekül, ott keres menedéket, azzal már annál inkább, hogy valaki nemcsak hogy véresen komolyan gondolja, hogy mekkora baj, hogy nincsenek földönkívüliek, hanem teljességgel ennek veti alá a maga világról alakított képét. Valami nagyon hasonló gondom volt a No Game No Life-fal is. Ott is egy hikikomori srácot láthattunk, aki gyűlöli az embereket maga körül, és ez bőven megnyilvánul a viselkedésében.

Már tudtam, hogy komoly bajok vannak a Suzumiya Haruhi-val, de azzal a gondolattal néztem mégis tovább, hogy jó, ez a melankóliája, lássuk, mit hoznak ki belőle. De egyből megértettem, hogy miért annyira népszerű az anime. És akár valami nagyon jó dolog is kisülhetett volna az egészből, ha jó példával szolgáltat afelől, ha mégis megtalálja a helyét az emberek között a világban. Igazából nagyon jól tudom, hogy mit akar üzenni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, és pont azért lett irgalmatlanul népszerű, és lett komoly hatással az anime piacra, mert Suzumiya Haruhi nagyon sok fiatal problémáját jelenítette meg. Nekem is megvoltak / megvannak a magam küzdelmei, nagyon jól látom, hogy miért tudott rengeteg embert megszólítani az anime. Ennek a "kár, hogy nincsenek földönkívüliek" és az életben való csalódás okát egyébként egészen kiskorból vezetem vissza magamban. A szülők óvó, védő tevékenysége, de a nagyobb probléma, hogy sok szülő nem tanítja meg felkészíteni a gyerekét az élet nehézségeire, és nem tanítják meg őket küzdeni. Aztán, ha kikerülnek a nagybetűs életbe, sokan összeroskadnak a súlya alatt. Sok ilyet láttam / látok magam körül, meg látom saját magamat is, egészen változatosak a magnyilvánulásai. Szóval az ilyen jellegű animék azért nyerők, mert sok ember magáénak érzi Suzumiya Haruhi melankóliáját. Alapvetően nagyon jó lenne kiindulópontnak, de mégis merre megy az anime?

Suzumiya Haruhi összeránt egy kis csapatot maga köré, hogy megalapítsa az SOS Brigádot (ez lenne az a bizonyos klubtevékenység, ami a japán iskolákban általános dolog). Ezen klub keretében meg mindent megcsinálnak, amit Suzumiya Haruhi előír. Mert a másik dolog, ami miatt gyűlöletes számomra, gyakorlatilag egy elkényeztetett kis tizenéves csajt látunk, aki tökéletesen hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy történik körülötte, ahogy az elképzeli, és ha valaki nem akarja, vagy mást akar, annak is kötelező. Nincs választási lehetősége. De a többiek is ludasak, mert hagyják magukat. Voltak ugyan olyan reménykeltő pillanatok, amikor néhányan összesúgtak Suzumiya Haruhi mögött, illetve Nagato Yuki monológja a maga világáról és küldetéséről is kétségtelenul érdekes és figyelemfelkeltő volt számomra. Mondjuk ő az egyedüli a SOS Brigádból, akit komolyan tudok venni. Egyébként is Chihara Minori miatt szántam rá magam, hogy akkor jó, essünk túl az animén, de érdekes, hogy pont ő kapta meg annak az egyetlen tagnak a szerepét, akit komolyan lehet venni. A személyes problémám vele ott van, hogy Nagato Yuki-val nem mutatja meg a valódi seiyuu-i kvalitásait. Hiszen egy csendes, visszahúzódó lányról van szó, Chihara Minori hangja pedig sokkal vidámabb, élőbb. De sokkal inkább idegesít Asahina Mikuru undorítóan nyávogó hangja, és egyáltalán nem sajnáltam, amikor Suzumiya Haruhi belekényszerítette a maga dolgaiba, és ott szenved, hogy ő azt nem akarja. Ha annyira nem akarta volna, akkor sokkal erélyesebben lázadt volna ellene. De az ő karakterének a titka pont abban rejlik, hogy sok pasi számára nagyon kívánatos, ha egy csaj megjátsza magát, hogy nem akarja, pedig nagyon is akarja, csak annyira aranyos, ahogy kéreti magát. Ezt látni itt hatványozottan, és kezdi ki hatványozottan az idegrendszeremet. Goto Yuuko-t sem hallottam még soha seiyuu-ként, de határozottan olyan érzésem volt, hogy nem vesztettem vele, mert nagyon ritka, hogy egy női hang ennyire idegesítsen.

De erre a választási lehetőség dolgára érdemes visszatérni. Annak " meg nem adása" egyébként is olyan dolog az életben, amivel engem nagyon lehet bosszantani. És amikor azt láttam, hogy Suzumiya Haruhi az informatikus srácoktól úgy követeli ki magának a számítógépet, hogy Asahina Mikuru-t keverte olyan helyzetbe, hogy az egyik informatikus srác megérintse a mellét, legfényképezte, és azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem kap gépet, ezzel Suzumiya Haruhi azon nagyon kevés emberek közé került, akit felpofoznék, de úgy istenesen. Aztán a második évadban, amikor előjön a filmes ötlete, az is olyan, hogy jó, nekem is vannak terveim, de hogy ezt úgy valósítja meg, hogy besétál a boltba, elbeszélget az eladóval (nem derül ki, hogy mit mond), és ingyen elhoz egy kamerát, meg fegyvereket... Még csak viccnek sem lehet venni, mert ilyen nincs az életben!

Az endless arc pedig... Isten tudja hány alkalommal látni ugyanazokat a jeleneteket... Még csak az sem menti meg ezt a szörnyűséget, hogy újra és újra felvették ezeket az epizódokat. Ezt egyébként lehet is hallani, hogy ugyanazt a szöveget itt-ott másképp mondják. De ez olyan, mint amikor valaki többször egymás után felmossa a padlót. Mindig másképp, de totál felesleges munkát csinál. Tehát minden egyes ismétlő epizódot minden egyes alkalommal felvenni... ugyan van munka mögötte, de teljesen felesleges volt.

És még amiket nem láttam, mert ezután jött, de az eddigiek semmi jóval nem kecsegtetnek. Kevés anime vált ki belőlem ekkora indulatot. Bár azt több helyen is olvastam, meg mondták is, hogy a movie nagyon jóra sikeredett. Ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. Annak mindenképp adok egy esélyt, de még ha nagyon jó is lesz, nem tudom elképzelni, hogy 7 pontnál többet adnék rá. Nem gondolnám, hogy nagyon elütne a sorozat minőségétől és mondanivalójától, nagyon extrának kell lennie ahhoz, hogy legalább 8 pontot kaphasson.

Összefoglalva a lényeget, alapvetően nem az a legnagyobb baj, hogy Suzumiya Haruhi-nak volt egy gondolkodása, és hogy teljesen nyilvánvalóan úgy is élt, hanem, hogy az egész anime teljesen nyilvánvalóan erre a gondolkodásra épül, és gyakorlatilag semmilyen jellemfejlődés nem látható az animében. Teljesen helyénvalónak mutatja azt, hogy Suzumiya Haruhi végig a maga kis világában él, azon a néhány emberen kívül senki mással nem tart kapcsolatot, és semmilyen következmény nincs senki által a viselkedésének. Néha felsóhajtanak a társai, hogy már megint miket talált ki, de aztán úgyis minden úgy történik, ahogy Suzumiya Haruhi elgondolta, tekintve, hogy nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. Csak az ő viselkedése erősen átmegy a senkire nincs tekintettel esetére, amiről azért tudható, hogy egy bizonyos fokon túl több, mint káros.

Azt gondolom, hogy ez az anime akkor lett volna jó, ha arra mutat precedenst, hogy Suzumiya Haruhi a saját maga belső világát össze tudta volna "hangolni" a külvilággal. Ez így nagyon nyakatekert kifejezés, de szerintem érthető, mire gondolok. Mert lehet látni erre kiváló példát. A Haikyuu!!-t sem véletlen szeretem annyira. Néha szórakozok, meg túlzásba viszem, hogy Kageyama a legjobbképűbb karakter, akit valaha láttam, de ennél sokkal értékesebb az a jellemfejlődés, amin keresztülmegy. Az egocentrikus, sokak által gyűlölt játékstílusa fokozatosan alakul át csapatjátékossá, és a személyisége is fokozatosan formálódik. De ugyanilyen jellemfejlődés figyelhető meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben Kurahara Kakeru és Kashiwazaki Akane személyében. Kakeru az, aki a múltja miatt frusztráció gyülemlett fel benne, és nagyon rossz szemmel nézi, hogy a társai mennyivel lazábbak, mintha semmit nem tudnának a világ dolgairól. Aztán szépen lassan a többiek támogatásával neki is elkezd formálódni a jelleme, végül igazán értékes tagja lesz a csapatnak. Akane (Ouji) pedig a "futásával" tűnik ki a társai mellől. Extrém lassú futása finoman szólva is kiábrándító lehet, de nála is fokozatosan megfigyelhető szintén a társai támogatásával egyfajta javulás. Nem lesz a leggyorsabb futó, de a tudásának legjavát beleadva, teljesíti a neki kitűzött távot.

Szóval én ilyenekre keresek precedenst. Mert a fentebbi három karakternél is a maguk módján megfigyelhető csírájában az a fajta saját, belső kis világ, ahogy gondolkodnak, csak ott láthatunk egyfajta megoldást arra, hogyan illeszkednek be a maguk közösségébe. Jellemfejlődésük által fejlődik a gondolkodásuk, tágul a világlátásuk, rájönnek arra, hogy a világ mégsem annyira ijesztő és gyűlöletes, mint ahogy gondolták. Jelen élettapasztalaim meg azt mutatják, hogy sokkal inkább ez a jövedelmező. Nekem is megvan a magam életútja, ezért is mondom, hogy nagyon jól tudom, hogy miről szól a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu. Csak nem az a megoldás, hogy belekonzerváljuk az embereket a maguk kis világába, mondván, hogy csak az az ideális, mert minden más, ami a külvilágban van, az szörnyűség. Ha azt mutatta volna meg a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, amit már elemeztem fentebb, hogyan találja meg a "főhősünk" a helyét a világban, akkor azt mondanám, hogy megérdemelte azt az ismerséget, amit kapott, de így... Majdhogynem generációkat tévesztett meg.

Haikyuu!! manga 8. kötete németül

Annak örömére, hogy vidéken újra kinyitott a Libri könyvesbolt, újra vettem magamnak Haikyuu!! mangát. Egészen pontosan a 8. kötetet, ezzel megvan az egész 1. évad németül. Amúgy nem olvasok valami gyorsan mangát, angolul még mindig 6. kötetnél tartok, németül is épp elkezdtem a 7. kötetet. Azért igyekszek, de szerintem soha nem fogom utolérni a mangát. Mondjuk a megváltozott rajzstílus miatt nagyon nem is sietek vele, de azért jó lenne látni, hogy mi történik az anime után.

Mivel egyébként is szépen lassan lazítanak a szigorításokon, ezért tervbe van véve, hogy ebben a hónapban egy napra kimegyek Bécsbe. Sejtéseim szerint ott azért sokkal nagyobb kínálat van manga piacon, és majd ott veszem majd meg a következő kötetet, illetve vizionálok azzal is, hogy több mangát is fogok találni. Például a Givent is szeretném folytatni. Meg egyáltalán Ausztriában lenni. De egyelőre nem jár még a Dacia nemzetközi gyorsvonat Bukarest és Bécs között, így nem tudok a 2:30-kor elindulni. Jelen helyzet szerint csak budapesti átszállással tudok Bécsbe menni. 5:23-kor indul az első vonat Békéscsabáról, az 8:15-re van Pesten, és 8:40-kor megy tovább a vonat Bécsbe. És a Keletiből sincs korábban közvetlen járat Bécsbe, 11:21 a legkorábbi időpont, amikorra ott tudnék lenni. És a visszaút sem ígéretes, mivel a 19:05-ös vonat után nem megy több vonat aznap Budapestről Békéscsabára. Bécsből meg 13:25 kor kell elinduljak, hogy elérjem a 19:05-ös vonatot. 2 óráért egyrészt ennyit utazni, másrészt annyi pénzt költeni azért az nem buli. Úgyhogy meg kell várjam amíg a románok is engedélyezik az országukba való bejutást, és újra jár a Dacia nemzetközi gyorsvonat. Akkor 8:30 körül lennék Bécsben, és visszafele meg 19:30 körül indul. Az azért mégis csak másképp hangzik egy napi kirándulás gyanánt.

Eddig a Bookline-ról vannak a Haikyuu!! mangák, csak eddig mindig ott (Budapest - Astoria) vettem át a könyvesboltban, most viszont Békéscsabára kértem a Libribe. Ide már lenne szállítási költség is, 299 forint, de volt annyi pontom, hogy be tudtam váltani a szállítási költség kifizetésére, így ingyen hozták ki. Alig hiszem el, hogy fel tudtam használni a Bookline-os pontjaimat. Folyamatosan gyűltek, volt amik el is évültek, mert nem könyv kedvezményre lehet felhasználni, hanem Bookline-os dolgokra beváltani.  Bögrék, füzetek, egyéb apróságok. Amik alapvetően nem rosszak, találtam is, ami érdekelne, de annyira nem volt fontos, hogy beváltsam rá. Viszont szállítási költség kifizetésére kifejezetten hasznos. Maradt is még pont, és jó lenne a Given gyűjtését is folytatni. Csak sajnos BL-mangák valamiért drágábbak. Bár nem annyira vészes, 2.899 forint.

Maradjon vagy menjen?

Napi szinten nézem a német RTL-t, hogy minél jobban értsem a német beszédet. Igazából akkor szoktam nézni, amikor közéleti műsorok vannak: Explosiv, Exklusiv, híradó, meg hétfőnként a Legyen ön is milliomos németül (Wer wird Millionär?), meg néha belenézek az RTL saját gyártású sorozataiba. Így összesítve azt gondolom, hogy a német kereskedelmi média a magyarhoz képest még relatíve fogyasztható. Persze egyáltalán nem értéket közvetítő műsorokat kell elképzelni, főleg, hogy az a két sorozat, amibe belenézek, az Alles was zählt és a Gute Zeiten Schlechte Zeiten épp csak annyival jobb a Barátok köztnél, hogy a színészi játék némileg jobb, egyébként ugyanolyan semmitmondó és hülyeség a történet, mint minálunk. A többi műsor, a híradó érdekességként elmegy, de a Legyen ön is milliomos kifejezetten élvezetes. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Günther Jauch nagyon szimpatikus TV-s személyiség. Azt látom nála, hogy úgy áll bele a kereskedelmi média idióta poénjaiba, hogy ő maga nemhogy nem veszít a munkásságának értékéből, hanem még ő emeli magához a kereskedelmi TV színvonalát. Sportriporterként is ismert, egyszer olvastam róla, hogy az egyik focimérkőzés, amit közvetített, több mint 1 órán keresztül állt valami affér miatt (nem emlékszem már, mi volt az), kommentátor társával mindenféle vicces beszólásokkal tartották fenn az érdeklődést, és az idő alatt, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettség, mint a meccs alatt. Egyébként nem mindig értem, hogy mit mond, de sokszor ahogy mondja, már az önmagában nagyon megnevettet, mert annyira nyilvánvaló, hogy vicceset mond. Néha mondom legkedvesebb német barátomnak, Noelnek, hogy ugyan jelentkezhetne a vetékedőbe, hiszen annyira okos. De mindig csak egy "NIEMALS!" a válasz a részéről. Élete élményét hagyja ki.

Nemrég volt egy műsor az RTL-en, amit tényleg nagyon érdekesnek tartottam. Ez pedig a "Come back oder weg", ahol néhány gyerek és fiatal felnőtt próbál ki különböző retro cuccokat, amiket ma már senki, vagy kevesen használnak. Benyomásaik alapján pedig eldöntik, hogy az ma is hasznos, érdekes, visszatérhet (come back), vagy nincs rá szükség (weg). A németeknek még van is mit mutogatni, hiszen volt néhány kelet német "csoda", ami még hozzánk is eljutott, ilyet azért megnéznék. Nem emlékszem, hogy láttam ilyet, de néhány érdekesség tényleg volt. Az egyik amin meglepődtem, hogy volt egy analóg fényképezőgép (amibe filmet kellett beletenni), na arról vajon mit gondolhatnak? Arról szinte mindenki azt gondolta, hogy nincs rá szükség. És tényleg, eszembe is jutott, hogy 2003-ig nekem is filmes fényképezőgépem volt, akkor kaptam az első digitális fényképezőgépet, és azzal az erővel le is váltotta nálam a régi fényképezőgépet. Ha kvázi én magam elő tudom hívni a képeket, akkor minek szórakozzak filmes fényképezőgéppel, amivel ráadásul alig tudok képeket csinálni? Már akkor is azon voltam, hogy minél több képet csináljak, minél több mindent örökítsek meg, de anyám mindig rám szólt, normális képeket csináljak. Amiben igaza is volt, hiszen filmet venni sem volt mindig lehetőség (egy filmmel 24 vagy 36 képet lehetett csinálni), a képek előhívása is költséges volt. És mivel nem lehetett visszanézni a képeket, egy-egy rosszul sikerült kép kidobott pénz volt. Így nem csoda, hogy amint megkaptam a digitális fényképezőgépet, utána a lehető legritkábban került elő a filmes gép. Valahol megvan most is, de egyáltalán nincs számomra eszmei értéke.

Néhány régi német zenét megmutattak a mai fiataloknak, hogy mit gondolnak róla. Modern Talking, Milli Vanilli... te jó isten! Ők voltak az az együttes, akikről csúnyán kiderült, hogy Playbackeltek, ráadásul még Grammy-díjat is kaptak. Hogy mire, azt ugyan nem tudom, mert a "Girl you know, it's true" ömnagában is rettenetesen igénytelen, semmit mondó dal, így igazából az,  hogy kiderült, hogy nem ők énekelnek, az már inkább extra "adalék" volt. De amúgy érdekesnek tartották ezeket a zenéket.

Amire viszont külön figyeltem, az a Commodore 64. Arra számítottam, hogy a retro mivolta megragadja a mai fiatalokat, és hasznosnak fogják tartani, de 2-1 arányban a "weg" nyert. Mondjuk már az nem volt bíztató, hogy ahogy elővették a részeit, és az egyiket nehéznek tartották, a másikról nem értették, hogy mi szükség van. Elég nehezen is rakták össze, nem tudták hogy mit hova kell csatlakoztatni. Az Outrun című (egyébként Sega) játékkal játszottak, azzal is többségében egykedvűen. Bonyolultnak tartották az összeszerelést, a játék sem vált be nekik, így nem csoda a végeredmény.
Aztán el is gondolkodtam rajta, és igazából az én szemszövegemből is logikus a verdikt. A Commodore Plus/4 volt az első olyan számítógép, amin játszottam. Emlékszem rá, szerettem, szívesen játszottam vele, de amikor először találtam a Nintendóval, az tényleg forradalom volt a maga nemében. Egyrészt könnyű is volt összeszerelni, másrészt meg a Super Mario Bros., de leginkább a Super Mario Bros. 3 annyival a Commodore játékok fölött állt nálam, mintha tényleg egy új fejezet nyílt volna a videojátékok történetében. Hatalmas ugrás volt. Nálam az egész videojátékos őrület a Super Nintendóban csúcsosodott ki, nem véletlen a mai napig az a kedvenc konzolom.

Ki lehet néha fogni jó műsorokat. Bár a német közösségben néha értetlenül állnak azelőtt, hogy mit szeretek a német dolgokban annyira. Ők nem tudják, hogy a magyar kereskedelmi média mennyivel lejjebb van, ezért nincs viszonyítási alapjuk. De néha, amikor bekapcsolom a német RTL-t, van olyan érzésem, hogy ha csak egy kicsit is, de talán mégis érdemes TV-t nézni.

Új mobiltelefon

Bőven elégedett volnam a Xiaomi Redmi Note 4-emmel, nem terveztem lecserélni. Erre bőven jel az, hogy még tavaly év végén vettem hozzá külön gyári akkumulátort. Pont azért gyárit, hogy a lehető legtovább tudjam használni. Mert a telefonom 2017. októberi vétel volt, és hát az akkumulátor el lett használva azóta. Egyre hamarabb merült le, ráadásul egyre gyakrabban csinált olyat, hogy ha használtam addig, amíg lement 0%-ra, töltőre tettem, hirtelen felszaladt 20-25% töltöttségre... Ez bőven jelezte, hogy már kaputt a régi akkumulátor. De sokáig nem cseréltettem ki, mert nem tartottam annyira fontosnak. Csak most, az utóbbi időkben, hogy már nemcsak az fordult elő, hogy egyre gyakrabban kellett tölteni, hanem fel is forrósodott töltéskor. Ennél nyilvánvalóbb jel nem kellett arra, hogy sürgősen cserélni kell az akkumulátort. El is vittem az egyik szervizbe, aholállalták is 1 órás határidővel 4.000 forintért, de ott derült ki, hogy nekem valójában Xiaomi Redmi Note 4X-em volt végig. Amit "4"-es dobozban vettem... A két telefon pedig akármennyire is ugyanúgy néz ki, az akkumulátor nem ugyanaz. A sima 4-esbe BN41-es kell, a 4X-be BN43-as. És direkt figyeltem, hogy a 41-eset vegyem, mert végig abban a tudatban voltam, hogy nekem Redmi Note 4-em van.

Megreklamálni, esetleges cserét kérni az akkumulátorra már nem tudtam, mert már jó ideje itt van nálam, innentől kezdve semmilyen visszavételi kötelezettség nem terheli az eladót. Inkább igyekszem eladni. De nem akartam másik akkumulátort venni, ezért úgy döntöttem, hogy inkább lépek, és veszek egy újabb telefont. Mivel maximálisan elégedett vagyok a Xiaomi-val, ezért nem is volt kérdés, hogy maradok nála. Először a Redmi 8-at néztem meg, kifejezetten tetszett. Majdnem meg is rendeltem, de úgy döntöttem, hogy még jobban szétnézek, amikor megtaláltam a Redmi Note 8T-t, ami egyrészt abban is jobb, hogy nagyobb a felbontása (2340×1080), illetve van benne NFC támogatás, vagyis tudom a telefont kártyás fizetésre használni. Ez pedig nálam épp elegendő érv ahhoz, hogy kicsit többért ezt vegyem meg. Aztán, ahogy olvastam véleményeket róla, mindenhol nagyon jókat írtak róla. A kamera persze itt sem tökéletes (az nem a Xiaomi erénye ezen az árkategórián), de minden másban kifogástalan, és hibátlan.

És kedden meg is érkezett. Teljesen rendben van. Mivel ennek a kijelzője is IPS, mint az előző telefonnak, ezért ebből a szempontból olyan nagy szintű ugrást nem tapasztalok, de maga a telefon sokkal szebb, mint az előző. Nekem az önmagában nagy ugrás, hogy nem 32 GB-os tárhelye van, hanem 64 GB, és a RAM-ja is 4 GB, valamint külön bemenete van a 2 SIM-kártyának, és egy harmadik a Micro SD-nek. Így már tényleg DUAL SIM ez a telefon úgy, hogy akár extra memória is kerülhet bele. Maximum 256 GB-ig támogatja a Micro SD-t. 320 GB-tal már bőven ellennék a telefonnal.

Valamennyit tudok a telefon műszaki adatairól, meg amennyire tudom, igyekszem összehasonlítani a telefonokat technikailag, de nagyon mély, informatikusi szintű elemzést már nem tudnék összeírni. Persze, olyat sem csinálok, hogy csak azért veszem meg ezt és ezt a telefont, mert csak ebben a modellben van sárga színben (csak hogy a kedvenc színemet mondjam), hanem azért igyekszek amennyire lehet figyelembe venni a technikai tudását a telefonnak. Így esett a választásom erre a telefonra. Egyedüli hátránya a Redmi 8-cal szemben, hogy nem 5000 mAh-es akkumulátor van benne, hanem 4000-es, mint a Redmi Note 4-ben, amit inkább hátránynak gondolok, mert vélhetően a Redmi Note 8T technikai tudása nagyobb erőforrást vesz igénybe, ezért nem ugyanaz ennek a telefonnak a 4000 mAh-es akkumulátor, mint a Redmi Note 4-nek.

Kellemes meglepetésnek tartottam, hogy csomagoltak egy tokot is, azt legalább már nem kell külön venni. Az akkumulátor meg 2A helyett 3A-es, így gyorsabban tölti fel a telefont.

Miután kikötöttem a régi telefonból a Mi Cloud profilt, a Google profilt, és betettem az újba, így néz ki. A kép ugyan nem adja vissza a telefon kijelzőjének a minőségét, de én maximálisan elégedett vagyok vele, meg azzal, ahogy kinéz. De az komolyan elgondolkodtat, hogy miért kell telefont ennyire gyakran cserélni. Jó, értem, hogy gyorsan fejlődik a technológia, meg a céget is életben tartja a folyamatos új termékek gyártása, ezáltal a gazdaság is talpon marad, de nálam sokkal okosabbak sokkal jobban tudják, hogy ez így nem fenntartható. Mert egyrészről örülök az új telefonnak, másrészről meg van egy felesleges, még használható telefon is. Jó eséllyel az lesz a sorsa, hogy eladom, hátha még tudja valaki hasznosítani. És akkor egy darabig még használható marad, nekem is jön egy kis pénz. Egyébként is nagyon érik a Nintendo Switch már. Talán a nyáron. Ahogy szétnéztem vaterán, relatíve jó áron lehet még eladni a telefont, 10-15.000 forintért, annyival bőven kiegyezek. Főleg, hogy nem hibátlan már a telefon. Nemcsak az akkumulátor, amit fentebb írtam, hanem a Jack csatlakozó egy ideje nagyon rosszul érzékel, ezért vezetékes fülhallgatót nagyon nem is lehet már használni hozzá. Ezt megoldottam vezeték nélküli, Bluetooth-os fülhallgatóval, azzal teljesen rendben működik. A többi része egyébként rendben van. A kijelző is nagyon jó állapotú, nagyon vigyáztam rá. Abban bízok, hogy ha kikötöttem a telefonból a Mi Cloud és a Google felhasználói profilt a régi telefonból, illetve, ha visszaállítom a gyári beállításokat, az elég lesz, és utána már el tudom adni. De ennek azért még jobban utánanézek.