Szervizben a SNES Classic Mini

Sajnos szervizbe kellett vinnem a SNES Classic Minit, mert folyamatosan ki-be kapcsol. Az van, hogy bekapcsolom, akkor ugye vár egy kicsit, amíg áramot kap, a TV-hez juttatja az információkat, és amint megjelenik a TV-n a kép, azonnal kikapcsol magáról. Több megoldással is próbálkoztam, fogalmam sincs, hogy mi lehet a baj forrása, ilyen jellegű dolgokban eléggé laikus vagyok.

Azt olvastam, hogy megfelelő áramerősségű USB átalakító kell, hogy megfelelően tudja venni az áramot, tehát gondoltam arra, hogy túl gyenge az az átalakító, amit használok, ezért erősebbre cseréltem, de ez sem segített. Inkább az a gondolatom, hogy valami elromolhatott benne, és túl erős neki az az áram, amit vesz, és amiatt kapcsol le. De ez sem logikus, mert a TV-n is van USB csatlakozás, régebben oda csatlakoztattam, és rendben ment. Aztán elgondolkodtam azon is, hogy itt az új albérletben, ahol vagyok, csak egy áramforrás van (a szobában), és ehhez van minden elosztó csatlakoztatva, és ha a túl sok áram keringése zavarja meg... Ennek hatására jobban szétnéztem, és a szekrény mögött találtam még egy áramforrást. Oda csatlakoztattam az egyik elosztót, melyre az asztali PC és perifériái voltak csatlakoztatva. Mivel ezek egyébként is sok áramot fogyasztanak, így azt reméltem, hogy ha kevesebb áram folyik majd abban az áramforrásban, amelybe a SNES Classic Mini van csatalkoztatva, akkor működni fog, de sajnos semmi eredménye.

Itt már végképp kimerült a tudásom, úgyhogy nem volt mit tenni, bevittem a Game Parkba, és ott megnézik. 2-3 napos határidővel ígérték, hogy megnézik, és telefonálnak, hogy mi a helyzet. Elképzelhető, hogy cserélni kell. Na ez az, amit nem szeretek. Hogy egyébként minden más jó benne, de csak azért az egy meghibásodott részért az egészet ki kell dobni, controllerekkel, egyéb kiegészítőkkel együtt (mert hogy ezeket is be kellett adni), amik lehet, hogy teljesen rendben van. Ha tényleg az lesz, hogy elkerül a csehekhez, és cserélni kell, akkor megkísérlem megkérni a Game Parkosokat, hogy legalább a controllereket adják vissza (nyilván nem kérnék újat), hogy ami jó, azt ne selejtezzék ki feleslegesen.

Mondjuk eléggé rosszul járnék, ha a csehekhez kerülne, mert hogy ugye extrákkal van a "dúsítva" a konzolom, már ha a játékok mennyiségére gondolok. Úgyhogy jó eséllyel, ha tényleg elkerül a csehekhez, akkor félreteszik, hogy nem foglalkoznak hackelt konzollal. Necces a dolog, de így legalább az esélyét megadom annak, hogy jó legyen. Egyébként jobban utánanéztem az interneten, és az jött le, hogy nem a hackből származik ez a meghibásodás.

Kiderül az igazság, izgatottan várom a telefonos megkeresést, aztán jelzem a fejleményeket.

Nintendo 64 Sound Series

Az utóbbi néhány napban többet hallgatok játékzenéket, ennek hatására elgondolkodtam azon, hogy eléggé keveset, szinte semmit nem írtam játékzenék kiadásairól. Merthogy Japánban nagyon sok játék zenéje megjelenik hivatalosan CD-n, ezek közül elég sok megvan nekem digitálisan, és ismertető formájában írnék róluk. Ezeket ugyanúgy hivatalos zenei kiadók jelentetik meg, mint a többi japán zenei CD-t.

Többek között a '90-es évek második felében megjelent egy sorozat Nintendo 64 Sound Series néven. Ennek keretében 10 Nintendo 64 játék zenéje jelent meg hivatalosan CD-n, az alábbiak:

1. Super Mario 64 Original Soundtrack
2. Mario Kart 64 Original Soundtrack
3. Star Fox 64 Original Soundtrack
4. Wave Race 64 Original Soundtrack
5. Yoshi's Story Original Soundtrack
6. Diddy Kong Racing Original Soundtrack
7. 1080° Snowboarding Original Soundtrack
8. F-Zero X Original Soundtrack
9. Banjo Kazooie's Great Adventure Original Soundtrack
10. The Legend of Zelda: Ocarina of Time Original Soundtrack

Ebben a sorrendben jelentek meg, ezekről fogok írni egyesével.

A legtöbbet játszott játékok Nintendo 3DS-en

Ismét kitennék egy statisztikát a legtöbbet játszott Nintendo 3DS játékaimról. Alakulgat a 10-es lista.

1. Mario Kart 7 - 59:20
2. StreetPass Mii Plaza - 48:28
3. Nintendogs + Cats - 40:38
4. Nintendo 3DS Sound - 34:43
5. Pokémon Blue Version - 29:55
6. Pokémon Red Version - 29:44
7. Pokémon Shuffle - 26:15
8. F-Zero: Maximum Velocity - 25:15
9. Nintendo eShop - 24:12
10. Mario Kart: Super Circuit - 17:22

Mindezek mellett 142 címmel játszottam összesen, 5.754.924 lépést tettem meg, amit regisztrált 2015. május 27-e óta.

3. Mini-Nintendo találkozó

Időszerű volt az általam szervezett Nintendo találkozó, és mivel a lelkesedés is megvolt a többiek részéről, így vártuk mindnyájan.

Spontán ötlet volt, hogy most a Nintendo 64-re fókuszáljuk, lehetett volna más konzol is, de Krisi javasolta, hogy akkor most legyen több Nintendo 64 is, elhozza ő is a konzolját, meg a játékait. Bagszi is elhozta a maga Pikachus Nintendo 64-ét, így három konzolon ment a buli. A helyszín most is a Hyp-R Zone volt, amivel most is maximálisan elégedettek voltunk. Tehát, július 7, szombat, első voltam, még 10 óra előtt megérkeztem. Eléggé korán keltem, alig aludtam 3 órát. Van az egyik véglet, amikor azért nem tudok aludni, mert nyomaszt valami, és van a másik, amikor azért, mert annyira jól alakulnak a dolgok és lelkes vagyok. Minek aludjak, amikor dolgom van? Most az utóbbi áll nálam fenn, az új albérlet hihetetlenül jó, dolgoztam hajnalban az új projektemen, amit egyelőre azért nem hozok nyilvánosságra, mert túl kevés írás van rajta, másrészt nem akarom, hogy ha elmegy a lelkesedés, akkor félbemarad. Tehát akkor fogom közzé tenni, amikor elég tartalom lesz rajta. Szóval ezzel foglalkoztam, nagyjából 8 órakor indultam el, vásároltam kaját. A Nyugatihoz mentem, onnan mentem a Blaha Lujza térre.

Elég hamar odaértem 9.50-re, még a Hyp-R Zone sem volt nyitva. Kint megvártam a nyitást, közben megjött Tutajkk is, illetve pont nyitásra jött meg Nari és OctoZaky, úgyhogy 4-en már voltunk. Felmentünk, az emeletre, a Sega MegaDrive helyére csatlakoztattam a Nintendo 64-et. Először Nari foglalta le, mert szerette volna látni eredetiben a Super Mario 64-et. Hoztam pluszba két Super Nintendo játékot, addig Super Mario Karttal játszottunk. Tutajkk annyira nem szereti, de bevállalta velem a játékot. Kétségtelen, hogy a kisebbség közé tartozom azáltal, hogy szeretem a játékot. Tény, hogy nagyon nehéz, de nekem bejön a hangulata, kifejezetten inspirál. Ezt a játékot is élveztem. Eközben jött meg Gábor és bagszi (külön), bagszi a Commodore 64 helyére csatlakoztatta a Pikachus Nintendo 64-ét. OctoZaky is épp Commodore 64-et hozott, amit ma vett át. Dobozosan vette meg, sőt még német nyelvű leírás is volt mellé. Ami némileg nosztalgia számomra, mert ilyen füzetek nekünk is voltak a Commodore Plus/4 számítógéphez. Ebben nemcsak az összeszerelés, meg ilyenek vannak, hanem programozáshoz parancsok is. Magyarországon a '80-as években nagyon elterjedt az iskolákban a Commodore Plus/4, és bizony nem játékhoz használták, hanem azon tanultak programozni a diákok. Én arra emlékszem, hogy a bátyám volt az, aki nemcsak játékhoz használta a számítógépet, hanem programozott is rajta, csak mivel akkor 4-5 éves voltam, ezért semmit nem tudtam értelmezni azon, ami a TV-n ki van írva. Ami viszont elgondolkodtat, hogy nem is "mozgatott meg", hogy érezzem, hogy bármi dolgom lenne azokkal a szövegekkel, ez is jelzi, hogy a programozást nem nekem találták ki. OctoZaky sem kezdett el programozni, behozta a sakkot. Azon gondolkodok, hogy ha valamiért beszereznék egy Commodore 64-et, akkor azért, mert a nagyon rég, '90-es évek elején a TV-ben mentek a telefonos játékok (Dominó, Torpedó, Ötöd-Ölő...) Commodore 64-en játszották, és volt erről szó az egyik retro csoportban Facebookon, hogy ezek a játékok hogy működtek, és felmerült, hogy ezek a játékok esetleg megszerezhetők-e. Erről nem írtak biztosat, de örömmel venném, ha játszhatnám ezeket a játékokat.

Bagszi hozta a Pokémonos Nintendo 64 játékokat, így voltak, akik azon játszottak. Pokémon Stadium és Pokémon Puzzle League volt fókuszban a Pikachus Nintendo 64-en. Közben Krisi is megjött, ő jelezte, hogy csak 11-re tud jönni. Összerakta ő is a Nintendo 64-ét, hozott ő is néhány érdekeset. De mit is? ... Eszembe jut. Az biztos, hogy sokaknak örömöt okozott, amikor meglátták a Lego Racerst. A nosztalgia, és a demón játszott egyetlen pálya sokakat a játék köré vonzott. Sajnos csak ketten lehet játszani, játszottam többekkel is. Úgy persze könnyen levernek, hogy mindenki a zöld LEGO darabkára megy, aztán a három fehéret összegyűjtik, és uzsgyi a cél felé. A zöld LEGO darabka az extra sebesség, a fehér meg erősíti a tárgyat, amit felveszük. Maximum három fehérrel lehet erősíteni, akkor lesz maximális erejű. Zöld LEGO darabka három fehér erősítővel levágja a pálya egy részét. Így 10-15 másodperccel vesztettem a többiek mögött. Ezután egy húsz körös Mario Party 2 meccset játszottunk., négyen: Gábor, Tutajkk, OctoZaky és én. Nagyon jó játék volt, élveztük, csak megerősödött bennem, amit már hosszú évek óta tudok, hogy a Mario Party 2 a sorozatának legjobbja. Úgy nyertem meg, hogy 5 körrel a vége előtt 0 csillaggal, 0 érmével álltam, de már azzal kaptam 10 érmét, hogy megjósolták, hogy én nyerek. Jóslatot meg nem volt nehéz mondani, mert beállítottuk a bónuszt, és sejthető, hogy már akkor is jól álltam, ezért a bónusz csillagokat a játék végén többségében én fogom kapni. Ez így is lett, ezzel nyertem meg, meg aztán még igyeketem. Aztán persze nem maradhatott ki a Super Smash Bros., ez is összehozta az embereket. Addig OctoZaky-vel játszottunk F-Zero X-szel. Ebben jó vagyok, szinte mindegyik játékot nyertem.

Aztán többen megéheztünk, OctoZaky-val mentünk kajáért, bagszi is megkért, hogy hozzunk neki is. A Nyugatiba mentünk, mert egyrészt az ottani antikváriumba mentünk szétnézni, és akkor már az ottani Burger Kingből hoztunk kaját. De hogy ennyire körülményes lesz, azt nem gondoltuk volna. Az, hogy lassan ment a sor a Burger Kingben, az engem nem zavar, mert nem várom el, hogy a pénztáros megszakadjon miattam. Ami baj volt, hogy mivel három főnek vettünk kaját, ezért eléggé nehéz volt az egész pakk, és csak egy papírszatyorba tette. Akkor még nem láttam, hogy baj lesz, de bementünk mellette a SPAR-ba, ott is vásároltunk. Végeztünk a fizetéssel, mentünk volna ki, amikor elszakadt a papírzacskó, és minden a földre. Az üdítő a szabadságot választotta, mindent elárasztott a földön, de a kaja is jó eséllyel megjárta, a csomagolás legalábbis tiszta kóla lett. összeszedtük egy másik szatyor a még épen maradt kaját, és azon voltunk, hogy a lehető leghamarabb visszajussunk a Hyp-R Zone-ba, de nemcsak a villamospótlás miatt volt nehéz visszajutni, hanem mert le is volt zárva az Oktogon a Pride miatt, úgyhogy nagyon lassan haladt a busz. Nagy nehezen odaértünk, azon voltunk, a lehető leghamarabb megegyük a kaját.

Időközben Sparrow is megjött pár órára, vele, Gáborral, Tutajkkal játszottunk négyen a Mario Golffal. Nagyon lassan ment, mert csak én ismerem annyira a játékot, hogy gyorsan lezavarjak egy ütést (megérzéssel játszom a Mario Golfot) a többieknek nagyon lassan ment, és mivel a Mario Golf nagyon hosszú játék, nagyjából a feléig vittük el, kikiáltottak győztesnek, megköszönték a lehetőséget. Szeretjük, de nagyon hosszú. Aztán maradt még némi idő, Krisivel játszottuk a S.C.A.R.S.-t. Tetszett neki is a játék, ilyen Mario Kart és F-Zero egyveleg. Aztán még ott a többiek behozták Nintendo Switch-re a Fortnite-ot, megpróbáltak vele online játszani, de eléggé akadozó volt a netkapcsolat, úgyhogy ez nem igazán jött össze.

16.30 körül szedtük össze magunkat, és mentünk. Mindent visszaállítottunk, szemetet eltakarítottuk magunk után, a konzolokat visszacsatlakoztattuk a TV-khez, melyikhez melyik tartozott eredetileg. Igyekeztünk mindent úgy hagyni, ahogy átvettük. Bagszi már korábban elkezdett takarítani, meg is jegyeztem viccesen, hogy az egyetlen nő takarít... Bagszi poénból felháborodottan mondja, hogy férfiak! De aztán mi is besegítettünk, visszacsatlakoztattuk a konzolokat és a szemetet eltakarítottuk. Amikor végeztünk, megköszöntük a lehetőséget.

Nagyon jó hely a Hyp-R Zone, elégedettek voltunk, viszont szemezek az Infinity eSport Bárral, mert hihetetlenül hangulatos hely. Ennek az a hátránya, hogy csak új TV-k vannak, ráadásul eléggé nagy képernyős, nem tudom, hogy mutatnának rajtuk a retro konzolok. Eléggé soká lesz a következő találkozó, majd október végén, addig van idő. Mondták, hogy tudnak SCART átalakítót adni, ki fogom próbálni, hogy mutatnak majd új, nagyképernyős TV-n. Ha nagyon csúnya lesz, akkor maradunk a Hyp-R Zone-nál. A másik, ami az Infinity eSport Bár mellett szól, hogy egy kicsivel olcsóbb ott minden. Lehet mondani bunkóságnak, hogy viszünk oda kaját, innivalót, úgy, hogy ott is lehet venni 1-2 dolgot, és ingyen kaptuk a helyet, de az áraikkal pont átléptek egy olyan lélektani határt, ami fölött már nem náluk venném meg. Nem látok bele a dolgokba, úgyhogy nem tudom, hogy mi alapján szabják meg az árat, de ha egy ilyen helyet üzemeltetnék, akkor úgy szabnám meg az árakat, hogy bár legyen rajta árrés, de egy bizonyos szint alatt tartanám az árat, ami még megfizethető egy nagyobb réteg számára, aki betér. Ugyanúgy van rajta haszon, és többen is vásárolnának. De hangsúlyozom, nem látok bele a mélyébe, nem tudom, mi alapján határozzák meg az árakat. Egy biztos, hogy nagyon jól éreztük magunkat, minden nagyon jó volt. Köszönjük a lehetőséget.

Készültek képek, itt tekinthetők meg. A konzolképeket OctoZaky készítette, szerintem a döntő többségét nagyon jól megcsinálta, mint egy hivatalos konzolkép.

Csernus Imre könyvbemutató és dedikálás

Ma volt az Allee-ban levő Libriben az új Csernus Imre könyv bemutatója. Természetesen maga Csernus Imre is ott volt, a maga stílusában mondta a magáét. Mivel már elolvastam a könyvet, ezért újdonságot nekem nem mondott, de élőben hallani a maga stílusában érdekes volt.

Megvannak a módszerei, hogyan tegye maradandóvá az emberek számára a mondandóját, előszeretettel figurázza ki az adott szituációt, felnagyítja, de legfőképp a cinikus nevetése az, ami emlékezetessé teszi a mondanivalóját. Azt régóta tudni róla, hogy az egy módszer nála, hogy intenzív érzelmi töltettel adja elő magát, mert tudja, hogy ezzel lehet a leginkább hatni az emberekre.

Maximálisan igaza van, és azt gondolom, hogy bár lehet, hogy először ijesztőnek tűnik, ahogy előadja, de érdemes függetleníteni magunkat attól ahogy mondja. Mert ha lélekben rendben vagyok, akkor el tudom fogadni, hogy ez az ő stílusa, tiszteletben tartom, hogy ő radikális módszerekkel fejezi magát, nekem az a dolgom, hogy a számomra fontos dolgokat kiragadjam a mondanivalójából. Merthogy mondott is értékes dolgokat arról, hogyan elfogadni az öregedést, hogyan lehet lélekben fiatalnak maradni, párkapcsolati problematikák, szülőről való érzelmi leválás dolgában.

Dedikálásnál tetszett, hogy nem azt írta rá a könyvre, hogy "sok szeretettel", hanem, hogy "jó utat". Ez egyrészt jelzi, hogy egyedi és progresszív gondolatai vannak az élet dolgairól, és nem él a sablonokkal, másrészt meg aki rálép az önismeret útjára, arra hosszú (életfogytiglan, hogy pontos legyek) és kemény út vár, erre pedig nincs is jobb kívánság.

Nyár az ALI PROJECT jegyében

Úgy néz ki, hogy az idei nyaram animés és japán szempontból az ALI PROJECT-ről fog szólni. A múlt héten befejeztem a .hack//Rootsot, most pedig három olyan animét kezdtem el nézni, melynek openingjét vagy endingjét a fent említett együttes énekli:

• Code Geass: Hangyaku no Lelouch
• Kamichama Karin
• Kaibutsu Oujo

Illetve a Katanagatariba belekezdtem korábban, ez folyamatban van.

A .hack//Roots bejövős volt. Sokban különbözik a SIGN-tól, több élet van benne, élőbb a történet. Bár az nagyon furcsa volt, hogy Haseo valósággal kifordult önmagából, amikor Shino támadás okán törölve lett a játékból. Ezek után Haseo elhanyagolta a többi társát, a maga útját kezdte el járni, mintha elvesztette volna életének értelmét azáltal, hogy egy fontos ember "elhagyta" a játékot. A végére ugyan valamennyire rendbe jött, de nem rajongok az ilyen jellegű dolgokért, mert legitimitást ad annak, hogy ha megszeretünk valakit, de nem vagyunk felkészülve a halálára (mert ez is az, még ha nem is biológiai, de veszteség), és ha elveszítjük őt, akkor nem tudunk mit kezdeni a fájdalmunkkal. És csak akkor történik meg, újra a régi lesz, amikor Shino visszatér. Ezzel nem tanít meg az anime arra, hogyan dolgozzuk fel a veszteséget, pedig ritka értékes kincs lett volna, mert erre kevés mű tanít meg.

Tabby viszont kellemes csalódás volt. Ő a cicalány az animében, ember, macskás vonásokkal. A lényeg az, hogy ő az elején kifejezetten idegesítően pozitív volt, aki mindenben csak a szépet látta, a negatívumokról tudomást sem vett, mintha burokban élne. Neki nagyon jót tett, hogy Haseo gonosz lett, és hogy nyíltan kimondta, hogy idegesíti őt. Ennek hatására valami megmozdult benne, és megkomolyodott. Ha valaki által, akkor Tabby által megláthatjuk, hogyan lehet veszteséget feldolgozni. Tetszett a jellemfejlődése, ahogy haladtunk előre a történetben.

Az openingről írtam korábban, hogy rettenetes, azóta megszoktam. Konkrétan már énekelgettem magamban, de ez már inkább az a szituáció, hogy annyira rossz, hogy már azért énekelgetem, mert nem tudom komolyan venni. A Silly-Go-Roundot szerintem nem lehet komolyan énekelni, olyan túl laza az egész, érzelmileg sem komoly dal.

Azt tudom, hogy a Code Geass: Hangyaku no Lelouch egy nagyon népszerű anime, de eddig nem szántam rá magam, hogy megnézzem. A rajzok durvának tűntek, a főszereplő srácot, Lelouchot kegyetlen gyilkosnak éreztem, de nem olyan vészes. Csak kár, hogy nem jön be annyira, mint amennyire népszerű. Hát mert nem vagyok érdekelt a mechás történetekben. Ez valahogy kimaradt a tudatomból, hogy ez egy mechás anime. Nem kelti fel a figyelmem, annak ellenére, hogy pörgős a történet. Remélem, később alakulni fog, egyelőre többet nem tudok írni róla.

A Kamichama Karin meg arra bizonyíték, hogy ne előadó alapján kezdjünk el animét nézni. Ismét kiderült számomra, hogy nem szeretem a lolikat. Nincs semmi jellemük, emiatt kifejezetten idegesítő az az aranyosság, ahogyan ábrázolják őket. A történetből is szinte csak annyi derült ki, hogy Karin egy istennőcske (kamichama), és nem tud mit kezdeni a képességével. Még Mahou Shoujónak is gyenge. Ugyanakkor az ALI PROJECT opening az Ankoku Tengoku kifejezetten vicces dal.

Visszatérve a jellemtelenségre Kuujou Himeka karaktere jól szemlélteti, hogy mi a bajom a lolikkal. Ő olyan, hogy lassan beszél, elnyújtja a magánhangzókat. Erre pedig nagyon jól lehetne egy vicces karaktert építeni, ahogy azt tették a Mahoraba: Heartful Days animében is. Ebben Chanohata Tamami beszél ugyanígy lassan, de ő gonoszságból. Na nem negatív főhőst kell elképzelni, csupán cinizmust, de pont azon a határon belül, ameddig még vicces. Az ő személyisége például kifejezetten színesíti az animét. Úgy néz ki, hogy a Kamichama Karin egy olyan anime, mely kifejezetten a loli-rajongóknak készült, mert az eddig megnézett 4 rész alapján komoly történetet nem vettem ki, valamint hogy a karakterekre komolyan kell figyelni. És bejött ez a macska is, mint aranyos kisállat, de tipikusan az a fajta állat, akit a földhöz vágnék dühömben, annyira idegesítő. Végignézem az animét, mert csak ne hagyjam félbe, de ez az anime az én szemszögemből egy tévedés.

A Kaibutsu Oujo viszont kellemes csalódás. Tartottam tőle, mert nem szeretem a horrort anime kivitelezésben (egyáltalán sehogy sem), és ezt az animét is horrornak írják. Hát, ha csak ennyi horror lenne minden animében, akkor kedvenc műfajaim egyike lenne. Semmi komolyság nincs benne, ami van, az inkább az elmebaj kategóriája, ami sokkal inkább vígjátékká teszi az animét, semmint ijesztő horrorrá. Láncfűrésszel nekimenni a láthatatlan ellenségnek, ez azért sok mindent elárul. A fókuszban Hiyorimi Hiro nevű srác, aki nővérével együtt egy kastélyba költöznek. Amikor a kastély felé tartana, egy lány kerül halálos veszélybe, akit megment ugyan, de Hiro halálos sérülést szenved, ami a vesztét okozza. De a lány, akit megmentett Liliane, a vérével újjáéleszti. Ezzel egy egész agymenés kezdődik, képtelenebbnél képtelenebb szituációkkal. Sokkal inkább a Kamen no Maid Guy-ra emlékeztet, ott voltak ilyen ökörségek, mint amik ebben az animében. Liliane szolgája, Flandre egy android kislány. Robot mivolta miatt végtelenül erős, ugyanakkor semmilyen kommunikációra nem képes. Egyetlen szót képes kimondani: "Huga", ez a szó az egyetlen csatorna, mely által minden érzelmét (már ami van egy androidnak) közvetíti az emberek felé.

Az endinget énekli az ALI PROJECT, mely az igazán szívderítő és inspiráló "Hizamazuite Ashi wo Oname" címet kapta, az egyik kedvenc ALI PROJECT dalom, ha nem értelmezem a címet. De annyira BDSM a dal, hogy nemcsak a cím utal rá, de még a kislemez borítóján is ki van kötözve az énekesnő. Az opening pedig Misato Aki: BLOOD QUEEN dala, az énekesnő legsikeresebb kislemeze. Azért jól mutatja, hogy mennyire fontos az erős személyiség, az meg tud jelenni az énekben is. Rock dal akarna lenni, de annyira jelentéktelen az énekesnő hangja, hogy semmit nem tudok visszaidézni belőle. Az énekesnőre is, ha ránézek, semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem.

A Katanagatari meg egy rendkívül érdekes alkotás. Eleinte nehezemre esett megemészteni az egyedi rajzstílust, de aztán megszoktam. 12 részes, de minden egyes epizód 50 perces. Két főszereplő Yasuri Shichika és Togame hajóval járnak szigetről szigetre, mindegyiknek külön története van. Mindegyik egy-egy kardhoz kötődik, ezek legtöbbször történelmi vagy mitológiai vonatkozásúak. A sziget egy-egy lakója meséli el a történetet, és aztán meg is küzdenek vele azzal a karddal. Nagyon érdekes, érdemes végignézni, csak nekem egyszerre sok az 50 perc. Egyébként is hajlamos elkalandozni a figyelmem, az epizód végére már kifejezetten amortizáltnak érzem magam. Az ALI PROJECT itt a Katana to Saya című dalt énekelte fel második openingnek, amit szintén nagyon jónak, egyedinek tartok. Főleg a dinamikája, a lüktetése tetszik, mindazonáltal a hangulatát is pozitívnak érzem.

Hát ennyit mára... A konklúzió pedig az, hogy érdemes foglalkozni az ALI PROJECT-tel, mert nemcsak a dalai által visz el érdekes világba, hanem az animéknek köszönhetően is, hiszen látható, hogy mennyire színes a felhozatal. Bár ma kiderült számomra, hogy akkora rajongója soha nem leszek, mint mondjuk Okui Masaminak, mert végighallgattam a 2013-ban megjelent nagy-nagy válogatásalbumukat, mely a Kaikai Kiki ALI PROJECT Ventennale Music, Art Exhibition címet kapta. Ez 32 dalt tartalmaz az együttes kezdeti időszakától kezdve az első anime dalokon át egészen a csúcsig. Sokáig élveztem a dalok hallgatását egymás után, de a végére azért néztem már, hogy mennyi maradt, és amikor lement a 32 dal, az volt a gondolatom, hogy ez kemény menet volt. Ezek szerint van olyan, hogy túl sok belőlük, de amikor meghallgatok egy-egy 12-14 dalos válogatásalbumot anime dalokkal, akkor minden figyelmem az övék.

Érdekes, hogy sokan azért nem szeretik az ALI PROJECT-et, mert az énekesnő félhangokat énekel, és ez zavaró. Én ezekre a félhangokra nem vagyok érzékeny, csak azt veszem észre magamon, ahogy próbálom énekelni egy-egy dalukat magamban, hogy azt a hangot ott mégis hogy képezzem? O_O Külön hangképzettség kell a félhangokhoz? Az biztos, hogy nehezebb eltalálnom. Amit problémának érzek, amikor ALI PROJECT dalból csinálok karaokét, akkor a ritmusban hirtelen ugrás. Amikor időzítem a dalszöveget, sokszor ér meglepetés, hogy az énekesnő lassan énekel, de aztán hirtelen, mintha üldöznék, úgy begyorsul. Na mondom, kösz, most akkor ezt gondoljuk át megint. Ilyenkor leviszem 50%-os lassúságúra a dalt, és elképzelem azt, ahogyan lassan mondja gyorsan a szöveget, úgy szokott menni az időzítés. Elég sok ALI PROJECT dal meg van csinálva, úgyhogy sokkal már nem lesz dolgom. De amúgy jó együttes, szeressétek, és hallgassátok sokat őket.

Az első feltöltött hangfelvétel

Nagyon régóta érlelődik bennem, hogy énekeljem fel a kedvenc dalaimat, és töltsem fel. Úgy érzem, hogy ezzel tudom kompenzálni a gyerekkori álmomat, ami nem valósulhatott meg, hogy énekes legyek, hogy ily módon mutassan meg az énekemet a nagyvilágnak.

Első alkalommal Okui Masami dalt énekeltem fel, melynek címe, Kagen no Tsuki. Ez egy lassú ballada. Két okból választottam ezt a dalt. Egyrészt azt mondják, hogy jobban áll nekem a lassú, ballada, mert jobban bele tudom élni magam érzelmileg, másrészt meg ezt a dalt már betéve tudom, így ezt nem kellett gyakorolni, hogy el tudjam énekelni. Illetve hazudok, mert próbálni kellett, mert többször elcsúsztam a kezdéssel, vagy amikor lépegetni kell felfelé a hanggal, azon kapom magam, hogy még mindig a mély hangot éneklem, holott magasabban kéne lennem, és akkor egyszer egy ugrás a csúcsra. Ezt nem így kéne. Ezeken csiszolva végül ezt sikerült összehozni:

Az az igazság, hogy nagyon jó érzés ezt így összehozni, ugyanakkor áttörtem azt a falat is (nevezzük így a félelmet), hogy visszahallgattam a saját énekhangomat. Rettenetesen zavarba ejtő volt. Azt hallom magamon, hogy jól kijöttek a hangok, de ami zavar, hogy naivitást hallok az énekemben, meg hallom, hogy nincs karizmám. Az, amire azt mondják, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki énekes legyen és maradjon.

Azt elismerem, hogy volt idő, amikor nehezemre esett tudomásul venni, hogy nem valósulhat meg az, hogy énekes legyek, de ezt mára elfogadtam magamban. Egyrészt rettenetesen ijesztő látni, hogy mi lesz azokkal az énekesekkel, akik nem tudják feldolgozni a sikert. Mert a siker feldolgozása legalább akkora feladat, mint a kudarcé, hogy ne szállj el magadtól, hogy ember maradj. Az, hogy sok előadó a drogokhoz nyúl, az is azt gondolom, hogy azért van, mert a hangfelvételek, a próbák, koncertek annyi idejét elveszik egy-egy előadónak, hogy nem jut ideje magára, arra, hogy kikapcsolódjon, ezért drogokkal kompenzál, mert akkor legalább el tudja engedni magát. Másik, hogy pont emiatt veszíti el sok ismert ember a barátait is, mert nincs idő rájuk. A koncerten a rajongók szeretete véleményem szerint nem kompenzálja ezt. Az, hogy sok ezer ember szeret téged, az nem olyan, mint egy kisebb baráti társaság, ahol tényleg odafigyelnek rád. És a magyar zenei világ mennyi árnyoldaláról lehet olvasni a kedvenc magyar együttesem az LGT: És ilyen a Boksz? című könyvében. Egyrészt, amikor próbálkoztak Amerikában, az nem sikeróült, másrészt meg amikor befutottak, akkor is a hanglemezkiadó cég olyan feltételeket szabtak ki nekik, amiből az jött le, hogy nincs meg annak a tisztelete, hogy ők népszerűek, többszázezer lemezt eladtak, és akkor ne is beszéljünk arról, hogy mennyire progresszív az, amit énekeltek az évtizedek során. És ez még az előző rendszerben volt. Mik vannak manapság...

Ezért nem sajnálom, hogy végül nem lettem énekes. Meg azt gondolom magamról, hogy nem vagyok annyira erős személyiség, ezért ha tényleg megcsinálom azt, hogy gyerekkorom óta folyamatosan járok énektanárhoz, képzem a hangom, megtörténik az, hogy befutok, ismert leszek, mostanra biztosan teljesen más ember lennék, mint aki végül lettem. Rosszabb lenne minden. Úgyhogy így van jól, alkalmanként meg töltök fel majd dalokat.

Csernus Imre legújabb könyve elolvasva

Elolvastam Csernus Imre: A harcos című könyvét. Ennek olvasása átlagos olvasási sebességemhez képest gyorsabban ment. Én ugyanis nem szoktam napi átlagban 100 oldalt olvasni. Egyrészt nem vagyok az a nagy olvasó, másrészt meg gyakran meg szoktam állni olvasás közben, hogy átgondoljam az olvasottakat, feldolgozzam. Ezért átlagban 10-15 oldalt olvasok egy nap, de azt úgy, hogy valóban olvasok. Szállítja az elmém a képeket, meg valóban foglalkoztat az, amiről olvasok.

Csernus Imre könyveit 2010 óta olvasom, és 8 év után is akkora érdekődéssel olvasom az írásait, mintha most találkoztam volna vele először, és rácsodálkoznék, hogy mennyire progresszívek az írásai. Mert én annak tarom. És az új könyve is nagyon jó volt. És kiérdemelte a Bevállalom című könyv javított változatának elismerő titulusát. Élmény volt olvasni az írásait, bár néha olyan érzésem volt, mintha félbehagyná a gondolatait. Még régen, A Férfi című könyvében írta, hogy szándékosan hagyja félbe a gondolatait, hogy gondolkodásra késztesse az embereket. Jó módszernek tartom ezt. Azért, mert egyrészt így jobban megmaradnak az írásai, másrészt mindenkinek saját értékrendje van, és így lehetősége van mindenkinek úgy folytatni a gondolatait, vagy a leírtakat átgondolni, hogy azonosulni tudjon vele. Végülis mindenki úgy él, amiben hisz. Jó, mondjuk ezt a gondolatmenetet ki lehet forgatni, hogy aki ártani akar másoknak, azoknak ugyanúgy megvalósulhatnak az álmai, csakhogy nem Csernus Imre az, akinél így érdemes gondolkodni. Mert ő nyíltan kiírja, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, az ember élete egy folyamatos fejlődés, az eredmények pedig ezáltal lassan jönnek. Azt is megírta, hogy ahhoz is kemény munka kell, hogy negatív ember legyen. Vagyis nem tudom, hogy fejezzem ki, de az a lényeg, hogy például a frusztrációiért is ő maga dolgozott meg, hiszen nem akarta bevállalni a változást, ezért az évek során vegetált.  Maximálisan egyetértek vele abban, hogy ha valaki nem tesz az életéért, az nem akaratgyenge, hiszen egy kövér ember abba ölte az energiáit, hogy a rengeteg evéssel úgy meghízzon. Most élvezze a munkájának gyümölcsét... Ahogy írtam feljebb, 8 éve olvasom a könyveit, és annyi élettapasztalatom már van, hogy tudjam, hogy ezekben igaza van.

Nem tudom, hogy vannak-e még gondolatai, amiket könyv formájában megosztana, de én nagy örömmel venném, és szívesen olvasnám. Végezetül megmutatnám, mely könyvek vannak meg Csernus Imrétől.

Sebes autóverseny

Nagyon rég vettem új Nintendo 64 játékot, de most lehetőség adódott rá. A S.C.A.R.S. egy kevésbé ismert autóverseny, megjelenésekor hallottam róla, és arra emlékeztem, hogy tetszett. A névre mindenképp emlékeztem, és a képek alapján is bejövős volt, úgyhogy úgy voltam vele, hogy megér egy próbát. És tényleg. Ahogy tegnap játszottam vele, oda jutottam magamban, hogy ismét egy olyan játékkal van dolgom, ami méltatlanul elfeledett, ugyanis egy baromi jó versenyjátékról van szó. Mario Kart-féle, minden realitást nélkülöző autóverseny játék, melyre mondható, hogy van némi F-Zero beütése, ugyanis a XXX. században játszódik. A kocsik félig állatok, félig járgányok. Van itt oroszlán, orrszarvú, leopárd, és akik még hirtelen nem jutnak eszembe, összesen 9 autó van. A pályák is változatosak, versenyezhetünk vulkánban, őserdőben, óceánban, és még további 6 pályán. Sokat nem láttam, mert a pályák fokozatosan nyílnak meg, és egyelőre hármat láttam. Ugyanúgy vannak benne tárgyak, mint a Mario Kartban, van olyan, ami minket segít, és olyan is, amivel másokat akadályozunk.

Ami miatt tetszik, hogy elképesztően hangulatos. A zenék meglepően jók, a pályavezetés is jó, az irányítást is könnyű megtanulni, ami nehézséget okoz, hogy elég nehéz átlátni magát a pályavezetést. Ugyanis nem aszfalton versenyzünk, hanem az adott körülménynek megfelelő talajon. Annak ellenére, hogy nyilak vezetnek, néha nehéz átlátni, hogy merre kell menni. Néhányszor előfordult, hogy sarokba szorultam, de szerencsére könnyű kiszabadulni, mivel itt is lehet ugratni.

Bajnokságban vannak különböző kupák, melyek közül csak az első van megnyitva. 8 játékos van, és mindig van egy rivális kocsi, aki az 1. helyen áll. Eleinte két kocsi áll rendelkezésünkre, de ha legyőzzük a riválist, akkor megkapjuk azt a kocsit is. Továbbmenni a következő pályára csak akkor lehet, ha legalább a 3. helyen végzünk. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy a pályák is csak így nyílnak meg. A 4 bajnokságban összesen 9 pálya van, valószínűleg azon az elven van ez a játék, mint a 1080° Snowboarding vagy a WaveRace 64, hogy csak néhány pálya van az egész játékban, a nehezebb bajnokságokon eggyel több pálya van, de az előzőekből is megmaradt mindegyik, csak annyiból nehezebb, hogy a gépi ellenfelek keményebben támadnak. De már a legkönnyebb fokozaton is sokat kell gyakorolni, hiába van gyakorlatom autóversenyzésben. De könnyű az irányítás, és kellemes, és mivel maga a játék is nagyon tetszik, ezért inspiráltnak érzem magam annak irányába, hogy tovább fejlődjek.

A játék egyébként jó vásár volt abból a szempontból, hogy bár látszik, hogy használt a játék, de mindene megvolt hozzá, még a kazettának a kis zacskója is, ami nagyon ritka.

Úgyhogy maximálisan elégedett vagyok a játékkal, keressétek Vaterán a retrogameshu eladó játékait, csak ajánlani tudom.

Végezetül érdemes elemezni a játék címét, mert több szempontból is érdekes. A S.C.A.R.S. egy rövidítés, mely a Super Computer Animal Racing Simulation nevet takarja magában. Az is önmagában érdekes, hogy rövidítésben benne van a car szó, de magyarul is lehetne elemezni, hogy ott van a "scar", mint seb, ez egyrészt jelezheti a verseny brutális mivoltát (sebeket szerezne a kocsi, ha tényleg állat lenne), de lehet úgy is értelmezni a "seb" szót, hogy olyan gyors a verseny, hogy már-már sebes. Csodálatos a magyar nyelv, minden elfogultság nélkül mondom, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar az anyanyelvem, miket ki nem lehet már találni. Amúgy a sebes jelző nem igazán illik ide, mert nem egy F-Zero sebességű játék.

De nem is kell, hogy az legyen, mert elképesztően hangulatos a játék, nekem nagyon bejött. Mondjuk lehet, hogy elfogult vagyok, mert szeretem a versenyjátékokat, de ahogy írom ezeket a sorokat, tele vagyok lelkesedéssel. A S.C.A.R.S. egy újabb bizonyíték arra, hogy nagyon sok olyan játék van a múltban, melyek méltatlanul el lettek feledve. Mert persze, a forradalmi, 90% feletti játékokra ma is erősen emlékezünk, csak ezek árnyékot vetnek azokra a játékokra, melyek ugyan nem voltak innovatívak, vagy progresszívek, "egyszerűen" csak nagyon jó játékok. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy hosszútávon megmaradjon a köztudatban. Pedig sok kincs veszett már így el, néhányra már felhívtam a figyelmet. Ilyen a S.C.A.R.S. is, ha kellőképpen kiismertem a játékot, akkor írok róla tesztet.

Pár éven belül minden digitális lehet

Legalábbis amerikai kutatók szerint. Érdekes írást találtam a Nintendo Life-on, mely szerint 2022-re a videojáték-ipar úgy, ahogy van digitális lesz. Alig pár óra alatt 220 komment érkezett a cikk alá, egy részük hevesen tiltakozik, van aki aláírja, hogy a 90% tényleg digitális lesz, de hogy 100%-osan, az kizárt.

Én inkább az utóbbival értek egyet. Aki hevesen tiltakozik, az jó eséllyel nagy gyűjtő, és nem tudná elképzelni, hogy kedvenc játéka ne legyen a jövőben is elérhető fizikai változatban. Ők lesznek azok, akik miatt tényleg nem lesz 100%-os az átállás. Azt gondolom, hogy lassabban fogunk átmenni a teljesen digitálisba, elég csak arra gondolni, hogy már régóta döntő többségében digitálisan szerezzük meg a kedvenc zenénket, filmünket, mégis lehet kapni CD-ket, DVD-ket, Blu-Rayeket. És ennek én személy szerint csak örülök, mert gyűjtő vagyok, ha zenéről és filmről van szó, és a mai napig örömmel veszek CD-ket, DVD-ket, sőt, adott esetben Blu-Rayeket is, csak sajnálom, hogy nem terjedtek el annyira. Úgyhogy emiatt én is inkább azt gondolom, hogy a videojátékok ilyen hamar nem fognak eltűnni a boltok polcairól, de hogy jóval kevesebben fognak fizikai formában játékot vásárolni, az teljesen reális.

A 2022-es év azért is reális évszám, mert akkorra várható a nagy konzolgeneráció váltás, és kiderül, hogy lesz-e bármilyen optikai meghajtó, vagy olyan bemenet, melybe játékkazettákat lehet beletenni, és úgy játszani. Ha nem, akkor nagyon meg fognak fogyatkozni a konzolboltokban kapható játékok, hiszen már csak az előző generáció játékait lehet majd kapni, amíg ki nem fogy a teljes készlet. Utána már csak a használt, régi játékok maradnak. Gyűjtői kiadásokat meg úgy képzelem el, ahogy például Pokémon Gold / Silver / Crystal hármast is kiadta a Nintendo, csak nagyban, mindenféle extrákkal, benne a letöltőkóddal.

A másik fő kérdés, ami megoldásra vár a teljes digitális átállásra, hogy tudnak-e olyan komplex felhőszolgáltatást nyújtani az elérhető- és letölthető játékok számára, melyeknek köszönhetően a játékaink bárhol, bármikor elérhetők lesznek. És ne az legyen, mint a Wii Virtual Console-nál, hogy 2019-re leállítják egy az egyben az egészet, mert azt már úgyis csak nagyon kevesen használják, minek pocsékoljanak rá erőforrást? Erre az lett volna a jó válasz, hogy vagy a Nintendo kialakít egy egységes felhőszolgáltatást valami sokkal erősebb szerverrel, ami által nem lenne akkora megterhelés. Vagy a másik lehetőség, hogy elérhetővé tenni minden játékot Wii U-ra is. Mert a Nintendo DSi Shopot is lekapcsolták egy idő után, de ott minden DSiWare játékot átvittek a Nintendo 3DS eShop-ra, így nem volt feltétlen fájdalmas a döntés, legfeljebb azoknak, akik imádják a Nintendo DSi-jüket. Ugyanilyen megoldás kellene, hogy a WiiWare játékok átkerülnének Wii U-ra. És akkor nem is beszéltünk azokról a Virtual Console játékokról, melyek csak Wii-n érhetők el. Hogy minek alapján dönt a Nintendo arról, hogy miket tesz elérhetővé online, nem tudom, de az biztos, hogy a Virtual Console rendszer soha nem volt igazán jó. Lassan jöttek az újabb és újabb játékok, és elég sok klasszikus kimaradt, vélhetően szerzői jogok miatt. A játékot kiadó cég nem adta ehhez hozzájárulását, pedig micsoda gyűjtemény lehetne kurrens Nintendo konzolokra.

Legújabb információim szerint nem is lesz Switch-re Virtual Console, úgyhogy retro játékok nem fognak az új konzolra is megjelenni, pedig pont itt lenne igazán értelme. Hordozható módban bárhol tudom játszani, de ha úgy adja kedvem, miért is ne játszhatnám TV-n? Így valószínűleg Wii U az utolsó olyan konzol, ahol játszhatunk retro játékokat. Ami abból a szempontból különben nem egy utolsó döntés, hogy így legalább nagyobb legitimitása van a NES Classic Mini és a SNES Classic Mini gépeknek, amiket már meghackeltek, és annyi játékot teszünk rá, amennyit nem szégyellünk. Így megvan a nosztalgiafaktor, főleg a controllernek köszönhetően, amit élmény kézbe fogni, olyan, mintha vadonatúj NES vagy SNES controllerem lenne, így még feelingesebb a játék. Remélem, igazak a pletykák, és tényleg jön a Nintendo 64 Classic Mini.

Ez már csak azért is jó megoldás, mert a különböző konzolok eloszlása, tehát hogy melyik retro konzol játéka, hol jelenik meg, az egy idő után nem tetszett. Addig jó volt, hogy Wii-n NES, SNES, N64, és más cégek asztali konzoljainak játékai jelentek meg, de hogy a Nintendo 3DS-re és a Wii U-ra össze-vissza jelentek meg játékok, az nem tetszett. Miért jó, hogy csak TV-n (Wii U) játszhatjuk a Game Boy Advance, Nintendo DS játékokat, amik nagy kijelzőn nagyon rondák, és ugyanígy nincs értelme annak sem, hogy Nintendo 3DS-re lehet NES és SNES játékot megvenni. Bár kis kijelzőn szépen mutatnak, de itt jelenik meg leginkább az, hogy kétszer kell megvenni a játékot, ha két különböző konzolon szeretnénk játszani. Ez tényleg zűrös volt a Nintendónál, és azért nagy kár, ha tényleg nem lesz Switchre Virtual Console, mert ott már tényleg mindegyik előző konzol mindegyik játéka bekerülhet egy konzolba, és ott aztán már tényleg egy helyen lenne minden, otthon TV-n, úton, bárhol, és ha folyamatosan biztosítanák a felhőszolgáltatást a retro játékoknak, akkor tényleg nagyon ugrás lenne a digitális átállás felé.

De ha csak az új, aktuális játékokat nézzük, akkor jó eséllyel tényleg megtörténhet, hogy digitálisan veszünk játékokat. Ez azért is előnyös, mert akkor nem lenne méretkorlát egy-egy játékra, akkora lehet, amekkorára csak szeretnék, és a kisebb játékok is helyet kapnának. Erre mondjuk a WiiWare óta lehetőség van, de mostanra az feltételezhető, hogy jóval kevesebb a korlát. Meg hogy nem lesz az, hogy a lemezre csak fix méretben kerülhetnek fel játékok. Az milyen már, hogy 2010. decemberében megjelent a Super Mario All-Stars Wii-re, és 4.37 GByte-os ISO-t kreáltak 18 MByte-ból.

Annak ellenére, hogy szeretem én is gyűjteni a játékokat, engem nem zavar, ha átmegyünk digitálisba, de ahogy írtam feljebb, ez függ attól, hogy majd az újgenerációs konzolba lesz-e valamilyen bemenet vagy meghajtó, vagy már semmi, és akkor már csak a gép erejétől függ, milyen játékok jelenthetnek meg rá. Ha nem lesz rajta semmilyen bemenet, akkor hamarabb megtörténhet az átállás, de azt gondolom, hogy konzolboltokban még legalább 10 évig fogunk látni játékokat.