Ütős dallamok a 10. évfordulóra

Kis visszatekintő Okui Masami 2003-ban megjelent feldolgozásalbumára, mely a Masami Kobushi címet kapta. Érdekes a cím egyébként, mert a Kobushi alapvetően két dolgot jelent. Van az egyik, amit ezzel a kanjival írnak: 拳. Ez az ököl, és bár kicsiben nem látszik annyira, de alul látható a kéz kanjija, felül meg gondolom a kéz által okozható sebzést mutatja, ezt nem tudom. A lényeg az, hogy bár az ököl eléggé erős egy albumcímnek (hacsak nem heavy metalról van szó, de itt nem), de lehet úgy értelmezni, hogy mint a "Greatest Hits", magamban szoktam úgy mondani, hogy a legnagyobb ütések, és akkor erre utalhat az ököl. De ennél sokkal legitimebb a másik jelentés, mely inkább körbe van írva. Ez két kanjiból áll: 小節. Ez a hullámzó, dallamok, ilyen sajátságos díszítése a daloknak.

Hát sokkal inkább az utóbbiról van szó, mivel bár nem mindegyik dal van nagyon áthangszerelve, de azért hallhatóan mindegyikben hallható legalább egy kis változtatás, mellyel mindenképp egyedi lett a dal, sőt az egész album különleges helyet foglal el Okui Masami repertoárjában. 12 dalt gyűjtött össze az albumra, és azt gondoltam ki, hogy összehasonlítom ezeket egyenként az eredeti előadóval. Miben lett másabb az Okui Masami által énekelt változat, attól jobb lett-e vagy rosszabb. Lássuk őket.

1. Cutie Honey: Részint igazságtalanság összehasonlítani régi dalt újjal, hiszen régen a technikának köszönhetően távolról sem tudtak úgy megszólalni a dalok, mint manapság. Az eredeti dal 1973-as, érdekes hallani, hogy bár élő hangszerekkel vették fel a dalt annak idején, de hogy mennyire egyszerű a hangzása, hangszerelése. Mai fülnek (így nekem is) talán furcsa ezt hallgatni, inkább annak lehet jó, aki szereti a nagyon régi animéket, de a helyzet az, hogy Okui Masami sokkal kellemesebbé tette a mai fül számára.

   Maegawa Yoko < Okui Masami

2. Give a reason: Szerintem lassan két részre lehet osztani az anime előadókat: Akik feldolgozták a Give a reason-t, és akik nem. Az pedig nem lehet, hogy pont Okui Masami ne dolgozza fel, akinek szerves része volt a Slayershöz zenékben, hiszen nemcsak hogy együtt dolgozott Hayashibara Megumi-val, hanem énekelt saját dalokat, sőt seiyuu-knak írt character dalokat is. Igazán itt nőtt meg az ismertsége, így jogos, hogy feldolgozza a legismertebb Slayers dalt is. A hangszerelésben nincs komoly változás, de azt az erőt, amivel Hayashibara Megumi el tudta énekelni a dalt, még Okui Masami sem tudta átadni.

   Hayashibara Megumi > Okui Masami

3. truth: A Shoujo Kakumei Utena endingjéről van most szó, melyet Yumi Luca énekelt fel eredetileg. Egy kislemezes énekesnő maradt, a dalt is inkább csak azok jegyezték meg, akik látták az animét. Mert amúgy nem lett egy nagy durranás. Egy megjegyezhető zenei motívum van a dalban, a refrén és a verse közötti átvezető rész. Amúgy nincs "japános" hangja az énekesnőnek. Ezen segít Okui Masami, viszont az ő verziójával meg az a baj, hogy őneki nincs már olyan hangja, mint a '90-es években volt, és ez némileg ront az összképen annak fényében, hogy az 1997-es dal hangszerelésén szinre semmit nem változtattak. Sajátságos helyzet, mert egyik sem jött be igazán.

   Yumi Luca X Okui Masami

4. Love Squall: Hadilábon állok a Lupin Sansei animékkel, egyet sem láttam belőlük. Furcsa kettősséget érzek, úgy tudom, hogy a bűnügy és a romantika egy sajátságos keveréke jelenik meg a sorozatokban. Legalábbis ebből a dalból ez érződik ki. Nekem egyik változat sem jött be igazán. Okui Masami a hangjával adott neki egy kis "mai hangzást", de amúgy érdekes, hogy az 1979 körüli dalnak szinte semmit nem változtattak a hangszerelésén. Ez is inkább ilyen meghallgatom, de nem érzem, hogy bármit is vesztettem volna, ha lemaradt volna a lemezről.

   Hohn Sandy X Okui Masami

5. Zankoku na Tenshi no Thesis: A Neon Genesis Evangelion openingje a másik olyan animés dal, melyet nincs az az anime előadó, aki így vagy úgy, akár koncerten is, de ne dolgozta volna fel, vagy ne énekelte volna el. Okui Masami is hozzányúlt, és talán kicsit jobbá is tette. A hangszerelésen itt is alig van változás, de az tetszett, hogy a Bridge-be beletett egy mélyhangú háttérvokált. Így izgalmasabbá, élőbbé tette a dalt. Úgyhogy meg lehet kövezni érte, de jobban szeretem a feldolgozott változatot.

   Takahashi Yoko < Okui Masami

6. Successful Mission: Külföldi animés körökben méltatlanul ismeretlen dal a Saber Marionette J openingje, pedig nagyon jó dal lett. Ugyanaz a stúdió csinálta az animét, mint a Slayerst, ugyanaz a Hayashibara Megumi énekli az openinget, mint a Slayersét, mi kell még? Ja, hogy hasonló a hangzása, mint a Slayers daloknak? Ez fémjelezte a '90-es éveket. Azt a '90-es éveket, amit a King Records gyártott. De én nagyon szeretem ezt a hangulatvilágot, többek között ezért is szeretem a '90-es évek anime dalait. Egyszerűséget sugároz, életszeretetet, és néha még most is jó ilyen könnyed dalokat hallgatni. Okui Masami háttérvokalista volt az eredeti dalban, itt énekesnővé avanzsált. Itt is ugyanaz a baj, mint a truth esetében. Az énekhang által nem jön át a '90-es évek hangulata, és ez hallható annak fényében, hogy itt is alig változtattak az eredeti hangszerelésen.

   Hayashibara Megumi > Okui Masami

7. GHOST SWEEPER: Hogy én mennyi mindent köszönhetek ennek a dalnak. Köszönhetem többek között a GHOST SWEEPER Mikami animét, két fantasztikus énekesnőt - az opening és az ending előadóját, és köszönhetem ezt a fantasztikus alkotást, mely jobb lett, mint az eredeti. Írtam régebben Harada Chie-ről, ő az, aki konzervatóriumot végzett, és ez hallatszik is a dalban. Túl jóra sikeredett. Nem tudta azzal a "sokkal kisebb tudással" énekelni a dalt, amivel egy anime dalt kell. Ehhez Okui Masami könnyed hangja kellett, aki kihozta a dalból a maximumot.

   Harada Chie < Okui Masami

8. Lupin Sansei Ai no Theme: Az egyik legjobb dolog az albumon. Aki ismeri Mizuki Ichiro stílusát, az tökéletesen rá tudja illeszteni a dalt. Nagyon is jól énekli, de Okui Masami adott neki egy olyan különleges dallamvilágot, ami által sokkal-sokkal jobb lett az eredetinél. Megmaradt az a melankólikus hangulat, a hangszín az, ami sokkal kellemesebb lett. Ezáltal érzem át jobban a hangulatát, és a háttérvokállal csak még érzékibbé tette a dalt. Mindenképpen az egyik legjobban sikerült feldolgozás.

   Mizuki Ichiro < Okui Masami

9. Tamashii no Rufuran: Júúj, az egyik legnagyobb hatású anime dal, amit életemben valaha hallottam. És hogy mit hozott ki Okui Masami ebből a dalból... Itt kifejezetten jól jön, hogy évekkel később lett felénekelve a dal, Okui Masami az ezredforduló körül rengeteget fejlődött abban, hogy énekeljen hitelesen érzelmeket. Ennek a gyümölcse leginkább ebben hallható, hiszen nagyon durva érzelemvilágot hordoz a dal. Itt is maradt az eredeti hangszerelés, a kórus nagyon kell a dalban, és valami olyan szintű hiteleséggel adja át érzelmileg a dalt, hogy ha választani kell, nem is kérdés, hogy melyik a jobb.

   Takahashi Yoko < Okui Masami

10. Northern lights: Egy újabb Hayashibara Megumi dal, ezúttal a Shaman Kingből. És hát az a helyzet, hogy akármennyire is fejlődött Okui Masami énekhangja az évek során, de más úton, mint Hayashibara Megumi, és amiket neki írtak, azt annyira rászabták, hogy azt senki nem képes úgy átadni, mint ő. Csak Hayashibara Megumi rendelkezik azzal az érzésvilággal, amilyet ez a dal megkíván. Így bárki is énekelje ezt a dalt, biztosak lehetünk benne, hogy rosszabb lesz az eredmény, ha az eredetihez hasonlítjuk. Még Okui Masami esetében is.

    Hayashibara Megumi > Okui Masami

11. YOU GET TO BURNING: Az egyik olyan dal, mely a legjobban fémjelzi, hogy miért szeretem annyira a '90-es évek anime zenéjét. Azt a könnyedséget, már-már légiességet, ahogy énekli Matsuzawa Yumi a dalt, az valami csodálatos. Hihetetlenül kellemes hangja van, és minderre rájön a '90-es évek minden pozitív kliséje, ami által szerethető egy dal, hogy a maga egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nincs semmi túlgondolva se zeneileg, sem énekhang tekintetében, de amit nyújt, azt 100%-os minőségben adja át. Nem is kérdés, hogy számomra az egyik legkedvesebb dal. Ez is olyan dal, ahol nem változtattak sokat a hangszerelésen, és mivel majdnem úgy hangzik, mint az eredeti, így rossz hallani, hogy Okui Masami később énekelte fel, sokat ront a '90-es évek hangulatvilágán.

    Matsuzawa Yumi > Okui Masami

12. Kyou mo Dokoka de Devilman: Egy ősrégi dallal zárja az albumot Okui Masami, a Devilman endingjével. És talán a legrosszabb dolog, ami az albumra felkerülhetett. Érdemes meghallgatni az eredetit, valami hihetetlenül kellemes hangulata van. Férfi az előadója, ennek fényében valami hihetetlenül kontrasztos, hogy Okui Masami bevitt egy ilyen "csajos merészséget" a dalba, vagy hogy nevezzem. Természetesen teljesen át lett hangszerelve a dal, még a hangszínt is megváltoztatták. Azt ugyan nem tették rosszabbá, mert az énekesnőre szabták, de hát elvesztette az eredeti értelmét a dalt, és az új legfejlebb annyiban van összhangban a régivel, hogy egy "devilwoman"-t hallunk.

    Toda Keizo > Okui Masami

Annak ellenére, hogy az összkép meglehetősen változatos lett, összességében jó végighallgatni olykor az albumot. De leginkább csak azokat a dalokat hallgatom róla, amiket nagyon szeretek tőle, mert nem is lett egységes az album. Azt tippelem, hogy a '70-es évek anime dalai (1, 4, 8, 12) gyerekkori emlék okán kerültek fel az albumra, az összes többihez meg volt valami köze. Vagy ahhoz az adott animéhez írt másik dalt, vagy abban a dalban vokálozott, vagy csak szimplán King Records. Azokért a dalokért kincset ér az album, melyekből jobbat tudott csinálni. A többit meg meghallgatom, de nem nehéz náluk jobb dalt találni az énekesnő repertoárjában.

Legyünk újra fittek!

Az utóbbi időkben keveset játszok, a New Super Mario Bros. 2-t veszem elő néha, hogy meglegyen az 1.000.000 érme. Egyelőre 400.000-nél tartok a Coin Rush segítségével szépen gyűlnek az érmék. DLC-ket vettem, az lendíti fel a játék iránti lelkesedésemet. Majd később írok róluk.

Mostanság a Wii Fit U-t vettem elő ismét, hogy erősítsek magamon. Mert ha komolyan vesszük, tényleg sokat segít rajtunk a program. Most kifejezetten a fizikai erőm fejlesztésére gyúrok (szó szerint), és azon vagyok, hogy életmódommá tegyem az edzést. 2011-ben volt az, hogy sokáig, szinte napi szinten edzettem, aminek az lett az eredménye, hogy jobban éreztem magam a bőrömben, és többen meg is jegyezték, hogy jobb lett a kiállásom, olyan férfiasabb lett a megjelenésem. Csak egy idő után mégis abbamaradt. Az évek során többször is újrakezdtem, de ez rendszerint pár nap vagy pár hét után mindig annyiban maradt, mert eszembe jutott, hogy az az idő, amit az edzéssel töltök, azt mással is el tudom tölteni, amire szívesebben fordítanám. Ebből jöttem rá, hogy a baj az, hogy nem tudom életmódommá tenni az edzést. Ezen szeretnék változtatni. Egyrészt a saját egészségem miatt, a lehető legtovább élvezhessem az életet, a másik meg hát a külsőség. Az azért bőven játszik még 32 évesen is.

Fokozatosan terhelem magam, most még csak egyszerűbb gyakorlatokat végzek. De az már most látszik, például az egyensúlyi képességemből sokat vesztettem. Komoly problémám volt a jógagyakorlatok kivitelezésével, kihívást jelentett megtartani magam. Mondjuk a jógával egyébként is hadilábon állok, mert soha nem tudtam igazán magamévá tenni az alapelméletét, a természettel való azonosulás dolgát. Nem is vagyok annyira spirituális beállítottságú (mert azt gondolom, hogy a jógához kell ez is), főleg amiatt, mert amiket olvastam e témában, azok mind arról győztek meg, hogy ez nem nekem való. Nem találtam még olyan írást, ami oly módon ír a spiritualitásról, hogy az számomra is befogadható legyen. Sokat tudnék írni arról, hogy mi a bajom a spiritualitással, ezotériával, tanítóival és követőivel, de azt majd legfeljebb később egy másik blogban kifejtem. A másik meg az, hogy addig nem is fogom érezni az adott jóga-gyakorlat lényegét, amíg jól nem megy. Mert például a Warrior az prímán megy, konkrétan érzem, hogy büszke harcos vagyok, de amíg a Tree erősen dőlöngélve fog menni (amit a Wii Fit borítóján láthatunk), addig nem fogom tudni magam fának érezni, vagy átélni a fa-lét lényegét. Addig orkánerejű szél csavarja ki tövestől.

De igyekezni fogok, és mindent megteszek, hogy újra a régi legyek. Van olyan gyakorlat, amelynek rekordja 87% (a régi időkből), ma csak 38%-ra sikerült teljesíteni. Nagyon hosszú út áll előttem, de kész vagyok végigjárni.

Disney filmzenék CD-n

Néhány hónapja írtam arról, hogy mennyire nehéz beszerezni a Disney klasszikusok filmzenéit CD-n vagy kazettán. Nem is szoktam nagy lendülettel keresni őket Vaterán. Úgy vagyok vele, hogy ha találok, akkor nagy az öröm, amúgy szinte soha nem látom őket. Csakis magyarul érdekelnek, sem angolul, semmilyen más nyelven nem. Esetleg japánul hallgatnám meg érdekességként. De mivel a Disney klasszikusok is a gyerekkorom szerves részét képezik, és a filmzenékkel is találkoztam, ezért ezeket is szeretném beszerezni, ahogy csak lehet.

Azt nem gondoltam volna, hogy fogok ma találni kettőt is. Voltam ma Békéscsabán a Tesco parkolója mögötti bolhapiacon. Nagyon sok árus volt, és több is volt az érdekesség. Sajnos ritkán lehet értelmeset találni a bolhapiacon, legtöbbször valami antik tárgy lelhetők fel. Erre még rámondom, hogy vannak gyűjtők, akiknek ez fontos, de hogy ki vesz rozsdás szerszámokat, mert azokból is egy rakással van, azt el nem tudom képzelni. Nagyon ritkán találni tényleg értékelhető dolgot. De hogy ma találok Disney filmzenét, ráadásul nem is egyet, hanem kettőt, azt nem gondoltam volna. Hihetetlenül megörültem nekik, főleg a Pocahontasnak, ami meg is volt gyerekkoromban kazettán (és most is megvan még), most már megvan CD-n is. Megkérdeztem az eladót, mennyiért adja őket, nem akartam hinni a fülemnek, hogy 200 forintot mondott. Remegő kézzel adtam oda a pénzt, hihetetlenül örültem nekik. 200 forintot egy extrán ritka CD-ért... Szinte én éreztem megalázva magam, hogy ilyen keveset kért a CD-kért. Ez az ár, amit nem lealkudni akarok, hanem felalkudni, mert ilyen keveset fizetni értük. Természetesen csak 400 forintot fizettem értük, de ha csak az egyikért kért volna 1.000 forintot, azt is bőven kifizettem volna.

Óriási, nemcsak mint gyerekkori élmény, hogy megvan ez a CD, hanem a magyar nyelvű dalok digitális formában sem érhetők el sehol jó minőségben. Be is rippeltem otthon 320 kbps mp3-ban és flac-ban, a borítót is bescanneltem. Akit érdekel, az nCore-on megtalálja. Azért merem ilyen nyíltan kiírni ezt, mert annyira el vannak hanyagolva a Disney CD-k, hogy interneten is alig találni róluk információt. A Pocahontas a Discogs-on sem volt fent, konkrétan ma töltöttem fel az adatbázist, a borító is megtalálható ott. A dalok meg nagyon jók. A történet, és a helyszín sajátságos zenét igényel, ezért különlegesre sikeredett, de az egyik legjobb, leghangulatosabb Disney filmzene. Híres is lett a Messze hív a nagy folyó és az Ezer színnel száll a szél dalok a CD-n, de nekem leginkább a Hozzád szól a szél tetszett a legjobban, ezt hallgattam a legtöbbet gyerekkoromban. És most is nagyon átérzem a hangulatát. Amúgy a dalok szövegei most felnőtt fejjel eléggé elcsépeltnek hangzanak, tele közhelyekkel, de a rajzfilm közege, mondanivalója ezt kívánja meg, és annak hangulatában nagyon hitelesnek hangzanak a dalok. Mivel a szövegek szépek, a zene is szinte beleolvad a rajzfilmbe, ezért a Pocahontas is feliratkozott azon Disney klasszikusok közé, melynek nagyon emlékezetes dalai vannak, és bár annyira sokszor nem néztem vissza a rajzfilmet, miután láttam 1995 decemberében a moziban, de a dalok annyira megmaradtak bennem, főleg, hogy '95-ben megkaptam karácsonyra a kazettát, azt is sokat hallgattam, úgyhogy egy életre szóló emlék a Pocahontas. Néha visszanézem, és ma is képes nagy hatással lenni rám. Egyre kevesebb dalnak, filmnek, egyébnek hiszem el az esélyegyenlőséget, mert nem a maga valójában mutatja be, de a Pocahontas azon kevesek közé tartozik, melynek elhiszem, mert itt nyílt háború zajlik a civilizált és a bennszülött nép között, ki is mondják egymásra, hogy "söpredék, talán nem is ember" (a Harci dobok című dalban hallható ez a szöveg), tehát a gyűlölet is megjelenik, és az ebből akadó nehézségek a szerelmespár között. Ez a zenében is megjelenik, így az egyik legemlékezetesebb filmzenéje a Pocahontasnak van.

A Toy Story némileg más történet nálam. Ugyanis csak egyszer láttam moziban pár hónappal a Pocahontas után, akkor nagyon is tetszett, meg is maradt bennem, de ezt aztán soha nem néztem vissza, és 2012-ben, amikor elkezdtem visszamenőleg begyűjteni a Disney videokazettákat és DVD-ket, a Toy Story kimaradt. Így a történetből nem sok maradt meg, ahogy a zenéből sem. Nemrég sikerült megszerezni az első kiadású DVD-t jó áron, újra megnézve nagyon jó film, viszont a zene nagyon rosszra sikeredett. A filmzene rettenetesen sablonos, semmi nem marad meg bennem, az énekelt dalok, meg a '90-es évek Disney-Pixar klasszikusainak mélypontja. Azt ismételgetni egy dalban, hogy "Vár rád egy jóbarát", mindezt ilyen bárgyúan vidám hangulatban... Azért valami komolyságot reméltem zene terén egy olyan animációs filmtől, mely korszakalkotónak számított a maga idejében. De úgy tűnik, a zenével egyáltalán nem törődtek. Van még két énekelt dal, azok is felejtősek. Úgyhogy így 200 forintért, mint Disney klasszikus CD megérte, de amúgy többet nem, és nem csoda, hogy nem emlékeztem a dalokra. Óriási hibának tartom, hogy ennyire elhanyagolták zeneileg a Toy Story-t, így akármennyire is forradalmi volt, mert első Pixar film, a zene miatt soha nem lehet 10/10 pontos alkotás.

De hogy találtam két Disney filmzene CD-t, annak nagyon örülök.

Ivartalanított macska

Tegnap ivartalanították az egyik macskát. Annyira sajnáltam szegényt. Magamhoz vettem, és mondtam neki, hogy úgy sajnálom, hogy milyen szörnyűségeken megy keresztül. A lakótársam meg csak mosolygott, mintha felfogná, hogy mi történik vele. Az a helyzet, hogy nagyon vizuális típus vagyok, és férfiként szörnyű elképzelni, hogy mitől fosztják meg őt.

Az egyébként meglepett, hogy milyen jól viselték, hogy nem ehettek. Ha már az egyik nem ehetett, akkor már a másikat sem etette a lakótársam. Nem voltam otthon, én már csak arra mentem haza, hogy már megvolt a műtét, és úgy feküdt a kis kosarában, mint egy újszülött a bölcsőjében. Aludt mozdulatlanul. A másik macska meg úgy meg volt rémülve. Nem érti, hogy miért alszik ennyire, meg szagolgatta, úgy vitte el az orrát tőle. Érezhette rajta az állatkórház szagát, meg nem tudom, hogy az altató mennyire érződhetett rajta. Próbáltuk nyugtatni, nincs komoly baj. Átjött a szobámba, és estére, amikor berepült egy rovar, az már lekötötte a figyelmét.

Nagyjából 21.30 körül ébredt fel az operált macska. Hát az se volt akármi. Állandóan ki akart menni, de még jócskán benne volt az altató. Úgy járkált, szegény, mint egy részeg. Bizonytalanok voltak a léptei, dőlöngélt össze-vissza, meg a tekintetén is látszott, hogy nagyon gyenge. Maga alá pisilt, meg öklendezett. Annyira nem durván, de azért megijesztett. Annyira sajnáltam őt, olyan műtéten esett túl, amiről nem tehet, és még szenvednie is kell. A lakótársam gyorsan visszatette a kosarába, és próbálta nyugtatni, ennek hatására visszaaludt. Azt tartom érdekesnek, hogy jó órára rá felkelt, akkor némileg magabiztosabb léptekkel ment ki a konyhába, odament a tálkájához, ki volt töltve a kaja a másik macskának. Tehát ehetett volna, de csak odafeküdt elé, és nem evett belőle. Bizonyára éhes volt, de jó eséllyel még rosszul volt, és tudta magától, hogy árt neki, ha eszik.

De hogy a másik macska mennyire félt tőle, fel is állt a szőr a hátán, annyira meg volt rémülve a helyzettől. Kerülte az operált macskát, amikor a lakótársam megpróbálta odavinni hozzá, hogy lássa, hogy nem félelmetes, de ő csak nyávogott, meg fújtatott rá. Inkább hagyta, most külön aludtak éjjel, holnapra (vagyis mára) biztosan megnyugszik, és újra együtt fognak játszani. Ezt már nem látom, mert hazamegyek Békéscsabára a hétvégére.

Ez nem volt akármi. Nagyon sajnáltam szegény macskát. Megbeszéltem az egyik karaokés ismerősömmel, Leeával is az esetet. Ő is nagy macskabarát, mint én, a különbség ott van kettőnk között, hogy neki mindig volt macskája, amióta az eszét tudja, nekem meg soha. Legalábbis akkor volt, amikor a nővéreméknél voltam akkor ott volt két macska, de úgy konkrétan, akire én vigyáztam, és vállaltam felelősséget, olyan nem volt. Szóval én inkább saját megérzéseim miatt vagyok az ivartalanítás ellen, és az volt a véleményem (amit itt is megírtam), hogy ha családi házban laknék, akkor tartanék macskát, és nem ivartalaníttatnám, de beadatnék minden oltást neki, ami kell egy macskának kölyökkorában. Erre írta, hogy ezzel nem védem meg mindentől a macskát, mert elütheti egy autó, vagy megmérgezhetik. Én ilyenre tényleg nem gondoltam, de teljesen legitim érvek. Meg azt azért tudom, hogy a macska alapvetően ahhoz hűséges, aki enni ad neki, és nekem az volt a gondolatom, ha el is szökik csajozni (valamiért mindig kandúrokban gondolkodok), akkor visszajön egy idő után, mert tudja, hogy innen kapott enni. Az egyik legszomorúbb történet, amit elmesélt, hogy voltak olyan macskái, akik nem voltak ivartalanítva, az egyik egyszer elszökött, visszajött, és pár napra rá meghalt. Nem tudták, mi történt vele. Ez volt a végső tanulság arra, hogy egy felelős állattartó ivartalaníttatja a macskáját.

Így néhány órás kellemetlenség árán sokkal hosszabbá tehetjük a macska életét. Mi tagadás, szívesebben számoltam volna be saját élményekről macskák kapcsán, de bizonyos dolgokat azért sem tudtam számításba venni, mert mindig panelben laktam (ezért sem lehetett macskám gyerekkoromban), így bizonyos dolgokat, veszélyeket csak így, mástól tudhattam meg. Azt mondom, hogy átgondolom, ha családi házban fogok lakni, hogy lesz-e macskám, és hogy mit fogok vele tenni.

Ganxsta Zolee és a Kartel

Valószínűleg kevesen néznék ki belőlem, de nagy rajongója vagyok a Ganxsta Zolee és a Kartel csapatának. Sokféle zenét szeretek, egyik stílus felé sem közeleztem el magam, de talán ha lehetne olyan műfajt mondani, ami a legkevésbé áll közel hozzám, az a rap. El tudom fogadni, hogy valaki így tudja kifejezni magát, de ez nem az én stílusom. De van egy erős kivétel, ez pedig Ganxsta Zolee.

Igazából nem szerettem meg őket azonnal. 1997-ben hallottam róluk először, akkor óriási sláger volt a Keleti oldal - Nyugati oldal daluk. De én egyáltalán nem tudtam megszeretni. Csak valami idétlen menőzést érzékeltem a dalban, és nem értettem, hogy mégis mire fel. És érdekes, hogy ahogy jöttek a dalok az alvilágról, a kurvázásról, úgy kezdtem el megkedvelni őket. Egyszerűen azért, mert érzékeltem, hogy nem kell komolyan venni azt, amiről rappelnek. A következő hullám 1999-ben volt, amikor a bátyámnak megvolt a Helldorado CD, és azt már sokszor hallgattam. Ekkor már érettebb voltam (már amennyire egy 13 éves gyerek az lehet), és végleg tudatosodott bennem, hogy nem kell komolyan venni a szövegeiket. Erre ékes bizonyíték egy későbbi daluk, a "Nem sokat változom az életben" szövegrészlete az elején:

A szülők fainok voltak, mindenem megvolt.

Ez mindent elárul arról, hogy mennyire kell szó szerint venni az alvilágról, a bérgyilkosságról, kurvázásról szóló dalaikat. Van olyan dalszövegük, mely tényleg a valóságról szól (például A lóvé kormányoz), de alapvetően teljesen másként kell értelmezni a szövegeket. Tavaly év végén megjelent a Jégre teszlek album bakeliten, erről olvastam egy írást, hogy ez az album egyfajta lenyomata a '90-es éveknek. Az elhazudott rendszerváltásról, és a reményvesztett álmokról. Mivel én a '90-es években voltam gyerek, ezért nem sokat érzékeltem abból, hogy mi is történik valójában körülöttem. A korom miatt sem nagyon tudtam értelmezni, meg anyám egyfajta burokban tartott gyerekként, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljek abból, azokból a nehézségekből, ami a felnőtteket érte. Néhány dolgot azért mégis, hiszen én sem kaptam meg mindent, amit csak kértem (bár ez alapvető), de igazából annyit láttam, amikor már kezdtem értelmezni, hogy pénzért veszünk dolgokat a boltban, és "értettem" az árakat, hogy egyre többet kell értük fizetni. Ezt akkor teljesen helyénvalónak gondoltam, nyilván nem gondoltam arról, hogy milyen őrült mértékű infláció volt akkoriban, csak utólag érdekes visszagondolni, hogy egy jó ideje alig emelkednek az árak, és hogy akkor ahhoz képest akkor mennyire. Szóval tényleg van valami a szertefoszlott álmokban

Meg egyáltalán az egész '90-es évekre sokkal kevesebb kritikával gondolok vissza, mert sok TV műsor, sorozat, zene a gyerekkoromat idézi vissza. És számomra sok kellemes emlék van a '90-es évekből, és alig érzékeltem valamit abból a fajta való világból, amiről a fenti link alatti írásból lehet olvasni. Ezért én Ganxsta Zolee szövegeit másképp értelmezem. Ezt a rengeteg sok káromkodást, bizonyos témákról kendőzetlen rappelést inkább az ösztön én "kitörtéseként" értelmeztem mindig is, mely a sok frusztrációból fakad. Gyerekként csak annyit érzékeltem, hogy nem feltétlen kell szó szerint venni, amit mond. De arra mindenképp nagyon jó volt, hogy végre szabadabb szájú legyek, és később úgy káromkodjak, hogy annak bárki csodájára járjon.

Ezek a káromkodások, meg a szövegek pedig értékesek lettek számomra, ahogy tapasztaltam az élet dolgait felnőttkoromban, és ily módon ki tudtam mondani a megélt frusztrációkat magamból. Kezdtem érzékelni, hogy Ganxsta Zolee mégiscsak valami nagyon valósat mond, hiszen az én nemzedékemnek is megvan a maga elvesztegetett álma. Elég csak a több százezer kivándorolt fiatalra gondolni, jelen politikai helyzetünkre, vagy arra, hogy az egekben vannak az albérlet- és lakásárak. Mostanra azért már érzem, hogy miről is rappelt akkoriban. Sőt, az igazság az, hogy a nőkkel kapcsolatos dolgok, amikről beszélt, talán most letten igazán aktuálisak a Gender kurzus előretörése okán. Nemrég, amikor véletlenszerű lejátszásra állítottam Winampen az összes Ganxsta Zolee dalt, akkor egyszer felhangzott a Hímsoviniszta című dal. Elégedetten mosolyogtam magamban, és mondtam, hogy ez most nagyon aktuális, és meg kéne leckéztetni a Gender kurzus elkötelezett híveit. Szó nincs arról, hogy én lennék az, aki el akarja indítani a "háborút", meg minden tisztelet és egyenjogúság kijár a nőknek, de annyira túl lett tolva az egyenjogúság, hogy már előjogokat követelnek meg maguknak az aktivisták, és eljutottunk a kvótarendszer követeléséig, amit a legrosszabb dolognak gondolok, amit elérhetnek.

Úgyhogy azért van jó néhány olyan dal, amit tényleg szó szerint kell venni, de az egyik legfőbb oka annak, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom a dalait, hogy minden egyes album zeneileg egy adott témára, koncepcióra épül. Igazából csak egy albumot érzékelek olyan nagyon sötétnek, amelyik tényleg az alvilágról szól a maga valójában, az az első album, az Egyenesen a Gettóból, mely 1995 decemberében jelent meg. A többi album meg inkább a magyar valóságra refrektál rá, és úgy rappel (mindig "énekel"-t akarok írni, de Ganxsta Zolee soha nem énekelt...) az alvilágról, mintha kívülről szemlélné az eseményeket, de ő maga igazából nincs benne. Csak a stílus, ahogy előadja, azért tűnik hitelesnek, mert aki hallotta Ganxsta Zolee-t akár egy interjúban is, vagy bárhol, azt láthatta rajta, hogy mekkora tróger. De mégis a maga stílusában egy végtelenül szerethető egyéniség. Ami koncepciót illeti, külön kiemelném a Pokoli lecke című albumot, ahol a szövegeit rock zenei alapra rappeli. Ugyanígy érdekes a Helldorado western hangulata, a Gyilkosság Rt. '30-as, '40-es éveket idéző jazz-es hangzása, vagy a Szabad a gazda erős hangzású zenéi is egyedivé teszik az albumot. És nagyon tudom becsülni, ha egy előadó egy adott témára építi fel az albumait.

Érdemes Dopemanről külön beszélni, aki 1997-2001 között volt a Kartel tagja. Ő annyiból másabb, hogy ő tényleg a VIII. kerületben élt, és látta, hogy mennek a dolgok a betondzsungelben. Neki is erős szólókarrierje volt, és az 1997-ben megjelent debütáló albuma, a Fordult a kocka egy nagyon jó és erős album lett, ahol bebizonyította, hogy tényleg benne volt azokban, amikről rappelt, csak hát a siker... A második albuma a Magyarország rémálma még elmegy, de 2000-ben A strici visszatér albumon lehetett igazából érezni, hogy tényleg azt gondolja magáról, hogy ő legjobb. Ezzel az a baj, hogy hiába mondja, hogy mekkorákat dolgozott a sikerért, de ha azt nem képes feldolgozni, és a fejébe száll, minden munkája kárba vész. Meg ez a "uuugh"-féle felkiáltása egy idő után annyira az agyamra ment, hogy szinte hallgathatatlanná váltak az albumai. De igazából Ganxsta Zolee-val való közös munkájában lehet igazán hallani a különbséget, hogy Dopeman, amiről beszél, azt nagyon komolyan gondolja, míg Ganxsta Zolee esetében analógiában kell gondolkodni, és hogy nem feltétlen szó szerint kell venni mindent, amit mond.

Ganxsta Zolee stílusát az apjától örökölte. Kerestem egy videót, hogy meghallgassam Zana Józsefet, hogy beszél. Ezt találtam. Alapvetően nem mondható trógernek a stílusa, de azért néhány elejtett szavából lehet érezni, hogy ha nagyon elengedi magát, akkor tudna vadakat mondani.

Amit hihetetlen érdekesnek tartok, hogy az anyja Kassai Ilona, aki a legkedvesebb magyar szinkronszínészem. Hihetetlen kellemes hangja van, akárhány filmben, rajzfilmben, animében hallottam, mindig mosolyra fakadtam a hangjától, és olyan végtelenül kedves a megjelenése, a stílusa, hogy élmény hallgatni őt.

És furcsa összeegyeztetni, hogy az ő fia Ganxsta Zolee, aki stílusban totálisan az ellenkezője. A stílusát az apjától örökölte, és hogy mégis szerethető, azt meg az anyjától. Egy ilyen szülőpáros csakis fain lehet.

"Legnagyobb" szerelem klisékkel

Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.

Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.

Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.

Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.

Új Okui Masami album

Óriási örömömre szolgált, hogy a CDJapan tájékoztatott arról, hogy új Okui Masami album jelenik meg 2018. augusztus 21-én. Már a címét is lehet tudni, Happy End lesz, ami nem véletlen, hiszen ezzel zárja le a 25. évfordulós ünnepségét, amit tavaly az Innocent Bubble kislemezzel nyitott meg.

Gondolkodtam azon, hogy egy nagy válogatásalbum lesz, mert még korábban kigondoltam, hogy micsoda menőség lenne, ha egy több lemezes nagy válogatásalbummal tenné fel a koronát a 25. évfordulós karrierjére, amelyre minden nagysikerű és menő dala felkerülne, egy-két új dallal, mellé egy Blu-ray kerülne minden jó videoklippel. De aztán láttam, hogy a lemez ára ¥3.240 lesz, ebből lehet tudni, hogy csak egy lemezes album lesz. Tehát jó eséllyel stúdióalbummal lesz dolgunk. Akkor viszont nem feltétlen egy vidám albumra kell számítani, ahogy a cím utal rá, hiszen jó eséllyel az Innocent Bubble mellett a Sophia kislemez dalait is tartalmazni fogja, amelyen inkább melankólikusabb dalok vannak.

Aztán, hogy pontosan mire utal a cím, az ki fog derülni. Vagy a 25. évfordulóját zárja le így, vagy talán az egész szólóénekesnői karrierjének búcsút int vele. Azt igazán a lelkemre venném, de legalább vidáman int neki búcsút. Mindenesetre nagyon várom az albumot, és ha lesz rá anyagi lehetőségem, elő fogom rendelni az albumot.

Lejárt hazugság

Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.

Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.

A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.

Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.

Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:

Kotta nélkül játszom az életem.

Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.

Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.

Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.

Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.

Egy dal emlékbe

Az összes szériáját tervezem megnézni a .hack sorozatnak, ma végeztem a LIMINALITY-vel. Erről annyira nem szeretnék írni, mert korántsem ragadott meg annyira, mint a SIGN. Furcsa is volt, hogy nem a játékban játszódik (bár tény, hogy említették a "THE WORLD" nevű játékot), és mivel nem ragadott magával a történet, ezért igazság szerint nem is figyeltem nagyon, hogy mi történik. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolatom, miközben nézem, pedig ez nem szokásom, ha tetszik, amit látok. Így az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy van-e valamilyen köze a SIGN-hoz, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Azt láttam, hogy kívülről akartak rácsatlakozni a játékra, és néhány titkot is megtudtunk, amit a SIGN-ból nem feltétlen tudhattunk meg. De ezen kívül semmi érdemleges nem maradt meg.

Négy részes a LIMINALITY, és amit érdekesnek tartok, hogy az ending az végig marad, viszont minden egyes résznek más openingje van. Mindegyiket a See-Saw énekli kivétel nélkül, és érdekes, hogy ezek is olyan dalok, hogy jók, szívesen hallgatom, de amilyen magaslatokban van az Obsession, egyik sem ér fel oda. Illetve a negyedik rész openingje, a Kioku erős kivétel. Ez a dal is óriási. Nagyon tetszik az a lassú, érzéki hangulatvilág, amit áraszt magából, és a hangszerelésben is valami különlegeset mutat. Az egész összkép meg itt is egybe van. Úgyhogy erre a dalra nagyon odafigyeltem, és teljesen beleszerettem. Azóta csak ezt hallgatom. Majd elolvasom a szöveget, értelmezni fogom, és majd fogom részletesen elemezni a dalt.

Mondjuk, hogy az utolsó rész openingje, azt tartom érdekesnek, hogy nem találtam meg egy OST CD-n sem. Kislemezen nem jelent meg külön, illetve csak a Kimi ga Ita Monogatari kislemezen kapott helyet a 90 másodperces rövidített verzió. A teljes változat csak a See-Saw: Dream Field albumán jelent meg. Illetve karaoke verziót nagyon szeretnék belőle, de nem találok így hirtelen. Ha meglesz, ha nem, de legalább egy vocal only kfn-t megcsinálok ebből a dalból.

A kiválasztott

Tegnap voltam a WestEnd-ben, szétnéztem a Media Markt-ban, és továbbra is van az a PlayStation 4, amit kiválasztottam magamnak, és szerintem nagyon kedvező áron.

100.000 forintért 1 TB-os Gran Turismo-s PlayStation 4 nagyon jó ajánlat, és már régóta ezt a pakkot néztem ki magamnak. Nem játszottam még Gran Turismóval, de szeretem az autós játékokat, sok jót képzelek el erről a játékról, 1 TB-os, nem Pro verzió, ez pont ideális számomra.

Írtam már arról, hogy feleslegesnek tartom a Pro verziót, és a 4K-s megjelenítést. Azért, mert nem tervezek méteres átmérőjű TV-t, innestől számomra untig elég egy Full HD TV. Meg még nagyon kevés szolgáltatás használja ki a Full HD-nál nagyobb felbontást (pl. TV csatornák, online streamek, digitálisan kölcsönözhető filmek). Ha már sok minden fogja használni a nagy felbontást, akkor esetleg váltanék, de bőven elégedett vagyok most a Full HD-val. Ezzel a PlayStation 4-gyel meg nagy konzolos álmom valósulna meg.