Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.
Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.
Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.
Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.
Óriási örömömre szolgált, hogy a CDJapan tájékoztatott arról, hogy új Okui Masami album jelenik meg 2018. augusztus 21-én. Már a címét is lehet tudni, Happy End lesz, ami nem véletlen, hiszen ezzel zárja le a 25. évfordulós ünnepségét, amit tavaly az Innocent Bubble kislemezzel nyitott meg.
Gondolkodtam azon, hogy egy nagy válogatásalbum lesz, mert még korábban kigondoltam, hogy micsoda menőség lenne, ha egy több lemezes nagy válogatásalbummal tenné fel a koronát a 25. évfordulós karrierjére, amelyre minden nagysikerű és menő dala felkerülne, egy-két új dallal, mellé egy Blu-ray kerülne minden jó videoklippel. De aztán láttam, hogy a lemez ára ¥3.240 lesz, ebből lehet tudni, hogy csak egy lemezes album lesz. Tehát jó eséllyel stúdióalbummal lesz dolgunk. Akkor viszont nem feltétlen egy vidám albumra kell számítani, ahogy a cím utal rá, hiszen jó eséllyel az Innocent Bubble mellett a Sophia kislemez dalait is tartalmazni fogja, amelyen inkább melankólikusabb dalok vannak.
Aztán, hogy pontosan mire utal a cím, az ki fog derülni. Vagy a 25. évfordulóját zárja le így, vagy talán az egész szólóénekesnői karrierjének búcsút int vele. Azt igazán a lelkemre venném, de legalább vidáman int neki búcsút. Mindenesetre nagyon várom az albumot, és ha lesz rá anyagi lehetőségem, elő fogom rendelni az albumot.
Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.
Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.
A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.
Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.
Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:
Kotta nélkül játszom az életem.
Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.
Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.
Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.
Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.
Az összes szériáját tervezem megnézni a .hack sorozatnak, ma végeztem a LIMINALITY-vel. Erről annyira nem szeretnék írni, mert korántsem ragadott meg annyira, mint a SIGN. Furcsa is volt, hogy nem a játékban játszódik (bár tény, hogy említették a "THE WORLD" nevű játékot), és mivel nem ragadott magával a történet, ezért igazság szerint nem is figyeltem nagyon, hogy mi történik. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolatom, miközben nézem, pedig ez nem szokásom, ha tetszik, amit látok. Így az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy van-e valamilyen köze a SIGN-hoz, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Azt láttam, hogy kívülről akartak rácsatlakozni a játékra, és néhány titkot is megtudtunk, amit a SIGN-ból nem feltétlen tudhattunk meg. De ezen kívül semmi érdemleges nem maradt meg.
Négy részes a LIMINALITY, és amit érdekesnek tartok, hogy az ending az végig marad, viszont minden egyes résznek más openingje van. Mindegyiket a See-Saw énekli kivétel nélkül, és érdekes, hogy ezek is olyan dalok, hogy jók, szívesen hallgatom, de amilyen magaslatokban van az Obsession, egyik sem ér fel oda. Illetve a negyedik rész openingje, a Kioku erős kivétel. Ez a dal is óriási. Nagyon tetszik az a lassú, érzéki hangulatvilág, amit áraszt magából, és a hangszerelésben is valami különlegeset mutat. Az egész összkép meg itt is egybe van. Úgyhogy erre a dalra nagyon odafigyeltem, és teljesen beleszerettem. Azóta csak ezt hallgatom. Majd elolvasom a szöveget, értelmezni fogom, és majd fogom részletesen elemezni a dalt.
Mondjuk, hogy az utolsó rész openingje, azt tartom érdekesnek, hogy nem találtam meg egy OST CD-n sem. Kislemezen nem jelent meg külön, illetve csak a Kimi ga Ita Monogatari kislemezen kapott helyet a 90 másodperces rövidített verzió. A teljes változat csak a See-Saw: Dream Field albumán jelent meg. Illetve karaoke verziót nagyon szeretnék belőle, de nem találok így hirtelen. Ha meglesz, ha nem, de legalább egy vocal only kfn-t megcsinálok ebből a dalból.
Tegnap voltam a WestEnd-ben, szétnéztem a Media Markt-ban, és továbbra is van az a PlayStation 4, amit kiválasztottam magamnak, és szerintem nagyon kedvező áron.
100.000 forintért 1 TB-os Gran Turismo-s PlayStation 4 nagyon jó ajánlat, és már régóta ezt a pakkot néztem ki magamnak. Nem játszottam még Gran Turismóval, de szeretem az autós játékokat, sok jót képzelek el erről a játékról, 1 TB-os, nem Pro verzió, ez pont ideális számomra.
Írtam már arról, hogy feleslegesnek tartom a Pro verziót, és a 4K-s megjelenítést. Azért, mert nem tervezek méteres átmérőjű TV-t, innestől számomra untig elég egy Full HD TV. Meg még nagyon kevés szolgáltatás használja ki a Full HD-nál nagyobb felbontást (pl. TV csatornák, online streamek, digitálisan kölcsönözhető filmek). Ha már sok minden fogja használni a nagy felbontást, akkor esetleg váltanék, de bőven elégedett vagyok most a Full HD-val. Ezzel a PlayStation 4-gyel meg nagy konzolos álmom valósulna meg.
A másik dolog, ami miatt jól érzem magam az albérletben, hogy van két macska. Nagyon szeretem a macskákat, többször mondtam már másoknak, hogy ha tehetném, macskatenyészetet tartanék. Ebben azért van némi túlzás, de az biztos, hogy szívesen venném gondját legalább egynek.
De panelban? Gyerekkorom egyik fájdalma volt, hogy anyám soha nem engedte meg, hogy tartsak macskát, pedig nagyon szerettem volna. Panellakásban laktunk, és soha nem fogadtam el azon érvelésüket, hogy állat nem való lakásba. Még csak pár napja lakok itt, és hiába szeretem az itt lévő macskákat, kezdem érteni, hogy miért tiltották, hogy legyen macskám. A kép árulkodó, ez az egyik macska, és épp az erkélyen néz ki. Nem engedhetem csak úgy ki őket felügyelet nélkül, mert az 5. emeleten lakunk, és ha felmásznak az erkélyen lévő asztalra, onnan ők könnyen ráugranak a korlátra, és még egy ugrás a szabadság, ami már végzetes lenne... Igazából nem tudom, hogy mennyire érzékeli egy macska a magasságot, és hogy mivel járna, ha innen leugrana, de van egy kisebb rés, amin állandóan ki akarják dugni a fejüket, de szerencsére nem fér ki. De az látszik, hogy ha tehetnék, kimennének világot látni. Ez részint azért is van, mert lényegében még kölyökmacskák, májusban lesznek 8 hónaposak.
Mind a kettő fiú, így most még nem, de ha itt maradnak, mindenképp fontos lesz a közeljövőben ivartalanítani őket. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyébként az ivartalanítás ellen vagyok. Már most is mozgékonyak, alkalomadtán harcolnak egymással (gondolom, ez a játék egyik módja náluk). Úgy tudom, hogy a macskák 1 éves korukra válnak ivaréretté, és az panelban végzetes, mert állítólag elviselhetetlenül büdös, ha kijelölik a területüket, azt viszont hallottam már, hogy milyen elviselhetetlen hangot adnak ki magukból, ha párosodási időszakuk van.
Én azt csinálnám, hogy ha családi házban laknék, nem ivartanalíttatnám őket. Akkor hagynám, hadd csavarodjanak el, ha úgy érzik, nyugodtan lássanak világot, aztán ha számít nekik, hogy én etettem őket, meg szeretgettem őket, úgyis visszajönnek. Gondolom, a macskáknak is vannak oltásaik - sőt most néztem utána, hogy de még mennyire, hogy vannak - akkor azt csinálnám, hogy beoltatnám a macskámat, és utána oda mehetnek, ahova csak akarnak, mert jó eséllyel védettek lesznek. Ha pedig panelban laknék, akkor muszáj leszek ivartalaníttatni őket, mert akkor kicsi az esélye annak, hogy olyan helyen laknék velük, ahol ki tudnának menni. Ivartalanított macska meg nem akar kijárkálni, még inkább párosodni. Ellenben bújósabbak, jobban hagyják magukat megszeretgetni.
Azért vagyok az ivartalanítás ellen, mert úgy vagyok vele, hogy teljesen természetes, ösztönös cselekedetük a párzás, és úgy képzelem el, hogy nekik is egyfajta élvezet, ha egy kandúr és egy nőstény egymásra talál, némi szerenád után egymáséi lesznek egy rövid időre. És miért fosszam meg őket ettől az élvezettől? Amíg nem fertőzik meg egymást, csinálják csak. Ami a csavargást illeti, tudom, hogy a macska sokkal kevésbé hűséges állat, így igazából csak azzal lehet őket hozzánk "láncolni", ha folyamatosan etetjük őket. Ez a két macska is csak akkor dörgölőzik a lábamhoz, amikor éhesek, egyébként nem feltétlen tartanak igényt a társaságomra meg a szeretetemre, elvannak magukkal. És inkább magukkal, mert például, amikor etetem őket, akkor is csak azon vannak, hogy ők maguk jóllakjanak, aztán, hogy a másiknak mennyi marad, az már az ő baja.
Egyébként meg a macskatartás kötelezettségei nem okoznak problémát nekem. Az etetés mellett cserélem az almot, meg pont ma történt az, hogy nyávognak, de nem tudtam kitalálni, hogy mi a bajunk. Adtam nekik enni, meg minden, de semmi eredménye. Kicsivel később jöttem arra rá, hogy az a bajuk, hogy szinte már csupa mocsok volt a tálkájuk környéke. Kitakarítottam ott, és utána már ettek.
Úgyhogy nem okozna nekem gondot a macskatartás, csak az lenne rossz, ha nem hálálnák meg szeretettel. Bár ezt valószínűleg egy ivartalanított macskától kapnám meg, mert ők bújósabbak. Az biztos, hogy szeretnék majd macskát tartani, de hogy az hogyan lesz, az majd kiderül.
Tegnapelőtt új albérletbe költöztem, mely bútorozatlan volt. Csak a TV állvány volt meg, és egy könyvespolc, és mivel egyik sem alkalmas ottalvásra, ezért venni kellett néhány bútort. Ágyat, mellé vettünk íróasztalt, széket és éjjeli szekrényt. A JYSK-ben vettük meg. Az ágykeretből, ágyrácsból a legolcsóbbat vettük meg, a matracból egy kicsivel jobbat. Az éjjeli szekrényből a legolcsóbb tetszett a legjobban. Az íróasztal esetében meg szerencsés voltam, mert volt egy, amit már korábban kinéztem magamban, de az eredeti árán, 37.500 forintért nem tudtam volna megvenni magamnak, de pont most akciózták le, amikor a vásárlásra került a sor, 25.000 forintért már jöhet. Pénteken hoztuk el, a bátyám segített a pakolászásban. Az összeszerelést már nem vállalta, de a szállítás is nagy segítség volt tőle.
Viszont lapraszerelt bútorokat szerelni tényleg nagyon problémás. Nem feltétlen tapasztaltam olyat, amit más, hogy nincs is olyan, mint amilyen a rajzon, másképp néz ki, meg ilyenek, inkább arról van szó, hogy nekem nincs jó képességem a barkácsolásban, és előfordult olyan, hogy a rajzból nem tudtam kikövetkeztetni, hogy kell összeszerelni, és elkezdtem másképp csinálni. A legnagyobb hiba a képen látható. Aki szerelt már össze bútort, biztosan volt dolga ilyen csavarszerűséggel. Az a lényege, hogy van egy olyan csavar, melynek a másik oldala is nagyon hosszú, és két olyan "kiállás-szerűség" van (ennyire szakbarbár vagyok), hogy ha ráteszem a ráillő bútorrészletet, akkor egy kis rés kiáll, így nem ér össze a két bútorlap. Ekkor azt csináltam, hogy eszeveszett erővel vertem kalapáccsal, de semmi eredménye nem volt. Amikor megpillantottam egy másik, szabadon lévő hengerszerűséget (ami a képen van), akkor jöttem rá, hogy ez rögzíti meg a csavar másik oldalát, ha kicsit csavarunk rajta. Csak már késő volt, ugyanis, amit beleillesztettem, az teljesen elferdült, és kivenni se tudtam már. Pont úgy, ahogy a képen látható. A másik, amivel nagyot lehet hibázni, ha polcba vagy asztalba szöget kell verni. Ezek kicsi szögek. A másik komoly hiba, amit elkövettem, hogy az íróasztalnak van egy polca, és annak az alja egy vékony falemez, azt vertem rá fordítva. Már három szöget teljesen belevertem, mire észrevettem, hogy rosszul van benne. Esélytelen volt, hogy kiimádkozzam onnan, ezért maradt az alja a látható oldalon. Úgyhogy lehet ezekkel szívni, akinek nincs hozzá képessége, és nem eléggé körültekintő. Aztán, olyan, hogy fordítva teszek össze polcrészeket, azokkal így nincs gond, mert kicsavarozom, és jól összeillesztem, csak hosszabbá teszi az összeszerelési időt. Ezért nekem ezek a dolgok lassan mennek, de azért elkészültem. Az eredmény:
Azért elégedett vagyok. Összességében azért is írtam le, hogy jobban megmaradjon bennem, és ha lesz alkalom még bútort szerelni, akkor már gördülékenyebben menjen. Maradtam Pesten, úgy szoktam mondani, hogy eddig Kőbánya-Kispest egyik oldalán laktam, most átköltöztem a másik oldalra. Egy távoli ismerősköz költöztem. Ez egy kicsivel nagyobb szoba, ahol előzőleg laktam, és olcsóbban is kaptam, úgyhogy nem is volt kérdés a költözés. Főleg, hogy tetszik a szoba, igazán otthonosnak érzem. A környék is nagyon jó, úgyhogy az az előzetes tervem, hogy ha jól kijövünk egymással, és meg tudjuk beszélni a problémákat, akkor innen már a végleges lakhelyemre költöznék. De ez még több tényezőtől is függ, például párkapcsolat valamelyikünknél. Bárhogy is lesz, egyelőre elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel, és csak így tovább, mindent megteszek azért, hogy innen már csak feljebb vezessen út.
Tegnapelőtt költöztem új albérletbe. Azt hiszem, említettem ezt korábban, hogy sikerült nagyobb szobát találni olcsóbban, így nem is volt kérdés a költözés. Természetesen maradtam Pesten, úgy szoktam mondani, hogy Kőbánya-Kispest egyik oldalán laktam, most átköltöztem a másik oldalra.
Egy távoli ismerőshöz költöztem, nagyon rendes, azt hiszem, jól ki fogunk jönni, és ha minden rendben lesz, akkor sokáig fogok itt lakni. Nagyon otthonosnak érzem a lakást, meg a szobát, ahol vagyok. Részint azért, mert mivel nagyobb, több dolog kerülhet át ide, ami az enyém, és még otthon maradt, Békéscsabán. Az egyedüli furcsaság, hogy a fal pirosra van festve. Egyik kedvenc színem a piros (a sárga és a narancssárga mellett), de falra túl erős.
Aminek már akkor is csodájára jártam, amikor megnéztem a lakást, hogy van egy régi TV, aminek nagyon megörültem. Mondta nekem, hogy nem is néz TV-t, régi TV-vel meg végképp nem tud mit kezdeni. Mondtam neki, hogy egyet se féljen, ha ide fogok költözni, újra életre fog kelni. Ez így is történt:
Szerettem volna játék közben képet csinálni, de akkor a TV képe elsötétít mindent maga körül. Szóval ilyen Grundig TV van, 51 cm képernyőjű, úgyhogy pont ideális. Nagyjából így képzeltem el. Most ez a komód áll rendelkezésre de jó néven vennék egy keskenyebb TV állványt, oda lenne az igazi. Felül középen a TV, alatta a videó és a konzol. Most egyelőre a GameCube áll rendezésre, ahogy írtam korábban, a többi régi konzol még Békéscsabán van. Mindenképp el fogom hozni őket is, már csak azért is, mert itt már több tárolási lehetőség van, úgyhogy elrakni is el tudom.
Kipróbáltam, prímán működik. Szép a játék képe, és igazán régi képcsöves TV-n jó retro konzollal játszani. Így már lesz értelme bővíteni retro konzolok terén.
Sikerült mindent elrendezni, az új konzol részleg ilyen:
Itt volt a videó és a GameCube, de mivel az már átkerült máshova, ezért itt helyek szabadultak fel. Jöhet ide a Nintendo Switch, vagy hosszabb távon akár a PlayStation 4 is.
Az asztal pedig a PC-vel:
Vettünk néhány bútort az új albérletbe, így asztalt, széket, ágyat, meg éjjeli szekrényt. Szép másfél nap volt ezeket összerakni. Az a helyzet, hogy nincs jó érzésem a bútorok összerakásában, ezért az ágyon ugyan annyira nem látszik, de az íróasztal némileg szépséghibás lett. Igazából nem örülök ennek a svéd lapraszerelt módszernek, mert vannak olyan részek, ahol elég csak egyszer hibázni, és ott már nem lehet javítani. Például ahol kis szögeket kell beleverni kalapáccsal. Ha valamit elrontunk ott, akkor azt már nem lehet kivenni, hogy javítsunk rajta.
Ez az egy, de amúgy ár-érték arányában a legjobb asztalt sikerült megvenni, akciós is volt. Örülök ennek az új helynek, látok itt lehetőségeket. Ha minden jól alakul (értsd: jól kijövünk egymással, és meg tudjuk beszélni a problémákat), és ha nem jön közbe semmi, akkor innen már a végleges helyemre szeretnék menni. Ami egy kétszobás lakás lesz, amit egyedül bérelnék, vagy ha párkapcsolatban leszek addigra, akkor a párommal. Annak az egyik szobája lesz a retro szoba, és akkor úgy fogok élni, ahogy ideálisnak gondolom.
Végezetül egy kis extra, hogy miért is örülök még az új albérletnek:
Több ismérve van annak, hogy mi alapján értékelek egy animét. Az egyik nagyon jó pont nálam, ha nemcsak hogy tudok azonosulni a karakterekkel, át tudom érezni a történetet, hanem ezáltal részesének érzem magam. Egy ilyen anime jó eséllyel pályázik nálam a 10 pontos értékelésre.
Mint ahogy erre nyújtott be pályázatot a .hack//SIGN, és kétség nem fért hozzá, hogy ki is jár neki a maximális pontszám. Nemrég fejeztem be a sorozatot, és utolsó rész után olyan érzésem volt, mintha egy nagyon jó történet részese lettem volna, mintha én is benne lettem volna az animében. Nem tudom, hogy van-e bármilyen alapja a Sword Art Online-nal való összehasonlításnak, de ha van, akkor a .hack kivétel nélkül MINDENBEN jobb, mint a SAO, ehhez kétség nem fér. Sokkal inkább érzékeltem, hogy kapcsolat van a karakterek között, és úgy éreztem, hogy egy igazi, összetartó csoport alakult ki. Nem is kérdés, hogy legjobban Tsukasa jellemfejlődése tetszett. Annyira esetlen volt az elején, ilyen "minden mindegy" kedvű. Ha segítenek nekem, hát jó, de ha mindenki ellenem vam, azt se bánom. Mégis szerethető volt, és sokszor volt olyan érzésem, hogy úgy bemennék az animébe (vagy a játékba), és segítenék neki, mert azt éreztette, hogy segítene magán, csak nem tudja, merre induljon el.
Miről is szól az anime? A közeljövőben játszódik, amikor a virtuális valóság már általános dolog lesz. Hőseink a The World nevű játékban vannak. Ez egy olyan játék, ahol nincs meghatározott cél, mindenki új játssza a játékot, ahogy akarja. Aki akar szörnyekkel küzdhet meg, vagy akinek úgy tetszik, segítőnek állhat be egy másik játékos mellé. Ebbe a játékba került Tsukasa is, aki valamilyen különös okból kifolyólag nem tud kilépni a játékból. Sőt, igazából fogalma sincs arról, hogy került a játékba. Hamar kiderül, hogy különleges képessége van, mellyel csak ő rendelkezik.
Gyorsan híre megy a dolognak, elsőként Mimiru az, aki tudomást szerez, társával, Bearrel akar barátkozni Tsukasával, de a fiú eleinte igencsak elutasítóan viselkedik velük. Aztán olyan karakterek is csatlakozni akarnak, akik a "Key of the Twilight" után kutatnak. Kiderül, hogy Tsukasának ehhez is köze van, így a történet során egyre többen csatlakoznak hősünkhöz, és a végére igazi barátságok szövődnek, így egy összetartó csapat alakul ki.
A .hack egyik sajátossága, hogy lassú a történet vezetése. Lassan halad előre a cselekmény, ezzel ellentétben nagyon sok a párbeszéd, és nem nehéz már az első részben sem kideríteni, hogy ezen van a hangsúly. Sőt, nekem inkább az a véleményem, hogy nincs is igazán története az animének, mint ahogy a játéknak sincs célja, itt sokkal inkább a karaktereken van a hangsúly. A párbeszéden, a mondanivalón és a jellemfejlődésen. Itt maguk a karakterek alakítják az animét, és mivel a maga nemében hihetetlenül erős jellem mindenki, így hiába lassú az anime, mégsem fullad unalomba, mert a karakterek önkénytelenül is arra késztetnek, hogy minden egyes pillanatban figyeljük rájuk, mert bármikor sorsfordító cselekmény következhet.
Ez persze ritkán következik be, mégis minden egyes pillanatért megéri. Na és a zene csak még tovább erősíti az anime titokzatos mivoltát. Nagyon régóta ismerem Kajiura Yuki-t, láttam / hallottam / értettem, hogy miért szeretik sokan, de konkrétan ebben az animében éreztem meg, hogy miért is van akkora rajongótábora világszerte. Minden egyes zene, ami felhangzik az animében egy filmzenei remekmű, de hát az opening még a 10 pontos értékelést is kiakasztja. Amint meghallottam a See-Saw: Obsession dalát már az animében is, tudtam, hogy imádni fogom ezt a dalt, aztán amikor meghallgattam a teljes változatot, legalább 10× hallgattam vissza, és valósággal hipnózisba kerültem, annyira eggyé váltam a dallal. Nagyon ritka az ilyen élmény. Olyan a dal egyébként, mintha Kajiura Yuki mindenféle hangszert megszólaltatna benne, aminek külön-külön semmi köze nincs egymáshoz, mégis olyan kapcsolatot, harmóniát talált bennük, hogy most is beleborzongok, ha eszembe jut a dal. Az ending (See-Saw: Yasashii Yoake) is nagyon jó lett, kiemeli az anime komoly mivoltát, felszínre hozza azokat a belső gondolatokat, megérzéseket, hogy itt sokkal komolyabb kapcsolat van a szereplők között, mint ahogy az elsőre látszik. Annak ellenére, hogy nagyon jó dal, olyan nagy hatást mégsem kelt, mert valósággal eltörpül az Obsession nagysága mellett. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a Yasashii Yoake egy 9.5 pontos dal, az Obsession-t meg nem lehet mérni.
Minden szempontból kiváló anime, csak ajánlani tudom mindenkinek, főleg azoknak, akik szeretnek törpengeni a hátsó mondanivalón, mert az itt van bőven. És hála istennek, nem folytattam az összehasonlítgatást a SAO-val, de tényleg csak azt tudom mondani, hogy akiknek a Sword Art Online első animés élményeik közé tartozik, és teljesen odavoltak tőle, azok tegyenek egy próbát a .hackkel. Óriási szintlépés lesz. Fantasztikus utazás volt ez a 26 rész, plusz a két hozzátartozó OVA (Intermezzo és Unison), úgyhogy az értékelés egyértelmű.
Jóformán az én nemzedékem, és a nálam idősebbek azok, akik látták, hogy a Nintendo bejött Magyarországra. Előtte jóformán Ausztriából lehetett beszerezni a Nintendo konzolokat és játékokat (mint megannyi elektronikai cikket) A magyarországi elterjedésben lényegében két dolog játszott közre. Az egyik, hogy a Stadlbauer 1991-ben bejött Magyarországra, a másik meg Dévényi Tibor műsora az Elektor Kalandor. Az utóbbiról szeretnék írni.
Játszottam már a Nintendo előtt is, hiszen volt Commodore Plus/4-es számítógépünk, azon volt néhány játék, amivel szerettem játszani. De igazán nagy hatással a Nintendo és Super Mario volt rám. Vele az Elektor Kalandorban találkoztam először. Onnantól szinte egy napot se hagytam ki, hogy lássam ezt a műsort és a játékot, és Dévényi Tibi bácsi pedig egyfajta... hát, nem is példakép volt, mert az erős, de ő volt az, aki megmutatta nekem a Nintendo világát, ezáltal nagyon sokáig felnéztem rá. Ezt erősítette a Három Kívánság, hiszen ott is megjelent a Nintendo, főleg Super Nintendo, de mellette olykor a Sega MegaDrive is feltűnt. Én meg csodálattal néztem a műsort, főleg azért, mert nem is kívánságokkal voltam "elfoglalva", hanem azok voltak az igazi adások számomra, amikor a Nintendo megjelent. Illetve egy reklám maradt meg bennem. Mivel később születtem, ezért nem a pöttyös labdás részeket láttam (ez számomra "újdonság" volt, csak jóval később láttam, hogy volt ilyen, amikor az M3-on ismételték a régi adásokat). Én már a '90-es években láttam a műsort, ahol az alábbi szöveget nyomatta Tibi bácsi:
Aki a leghangosabban tapsol, annak máris dobom a Chio Chipset!
Ez már annak idején is gyanús volt nekem, és 7-8 évesen azon gondolkodtam, hogy vajon honnan hallja Dévényi Tibi bácsi, hogy ki az, aki a leghangosabban tapsol, és hogy kinek kell dobni a Chio Chipset? Azzal zártam le magamban a dolgot, hogy hát kisgyerek vagyok, ha majd felnőtt leszek, majd biztosan én is hallani fogom, hogy ki az, aki a sokszáz tapsoló közül a leghangosabb. Itt vagyok 32 évesen, és nem tettem szert ezen képességre, és ahogy utána olvastam a dolgoknak, rájöttem, hogy rettenetesen meg voltam vezetve. Senki nem tapsolt leghangosabban, csak arról szólt a dolog, hogy zabáljon minden gyerek Chio Chipset. Ne legyen dietetikus Dévényi Tibi bácsi, de ahogy olvastam a műsor hátteréről, és hogy mikkel kritizálták a műsorvezetőt, úgy dőlt össze egy illúzió, és rá kellett jönnöm, hogy Dévényi Tibi bácsi adta nekem a Nintendót, de vele együtt adott még ezer illúziót, ugyanis én beismerem, hogy én mindent elhittem neki. Főleg azért, mert nem igazán foglalkoztam a kívánságokkal, csak azzal, hogy lássam a Nintendót.
Az első komolynak mondható kritika, amit olvastam, egy 576 Konzolban, egy félmondat, ahol Dévényi Tibi bácsi extrém hülye ruházatát tették szóvá valaminek okán, már nem emlékszem, hogy merült fel. Akkor már idősebb voltam, volt rálátásom a dolgokra, és akkor ahogy előhozakodtam a régi emlékeimmel, be kellett lássam, hogy tényleg nem a ruházata miatt szerettük Tibi bácsit. Aztán egyre-másra olvastam arról, hogy a műsorban hogy voltak megrendezve a kívánságok, és hogy mennyire voltak valósak. Azt Dévényi Tibi bácsi is elismeri a Három kívánság című könyvében, hogy a kívánságok közül válogattak, és azokat teljesítették, melyek látványosabbak voltak, a műsor szempontjából érdekesebbek. De igazából Puzsér Róbert: Sznobjektív műsora volt az, ami ténylegesen rávilágított a valóságra.
Ugyanis 1. helyre tette a 10 leghitványabb televíziós műsorvezető listáján. És igazából, hogy mennyire voltak megrendezettek a kívánságok, azért belátható, hogy nagyon. Az biztos, hogy az egyik legidétlenebb kívánságból sikerült bejátszani, és bizony volt ilyen is, ahol ha jobban "figyeltem volna", hogy a gyerek mit kíván, feltettem volna magamnak a kérdést, hogy biztos, hogy kívánnék ilyet, ha szerepelhetnék a műsorban? De voltak olyan kívánságok is, amikre rá lehet mondani, hogy azokat azért kérték, mert a '90-es években még nem volt internet, sőt a kereskedelmi TV-k is csak fokozatosan jöttek be, ezért ha magyarul akartunk TV-zni, egy darabig csak a Magyar Televízió egyes és kettes csatornája állt rendelkezésünkre még a rendszerváltás után is. És én emlékszem arra is, általános iskolában az osztálytársak nem feltétlen az aktuális rajzfilmről beszéltek, hanem a Dallas volt a téma, meg a Vészhelyzet, meg a Knight Rider. A kérések egy része az aktuálisan trendi műsorokkal, sorozatokkal volt kapcsolatos. Igazából én valahol logikusnak tartom, hogy egy gyerek ezekkel a sorozatokkal kapcsolatosan kértek kívánságokat, aztán hogy ezt hogy csűrték-csavarták, az más kérdés. Mert azt el tudom képzelni, hogy a gyerek épp csak annyi kívánt (már ha tényleg az a gyerek kívánta, akit láttunk a TV-ben), hogy találkozzon mondjuk George Clooney-val. Mondják neki a szerkesztők, hogy rendben van, egyébként is jön Magyarországra, de ezt valahogy érdekessé kell tenni. És hogy hozzáteszik, hogy a x termékből maradt egy rakással a gyárban, ezért mi lenne, ha mondjuk gombócevőversenyt rendeznénk? Mert hogy el volt árasztva reklámokkal a Három kívánság, az tény. És akkor nem beszéltem még az akkor aktuális előadókról, és arról a bizonyos "étlapról", amit szintén csak az M3-on láttam (legalábbis nem maradt meg az emlékeimben, hogy lett volna ilyen később is), de furcsán néztem, hogy fér meg egy helyen a Macskafogó meg a New Kids on the Block? Vagy Jason Donovan, hogy csak a legemlékezetesebbeket mondjam. És ahogy már felnőtt fejjel hallottam a gyerekek ovációját, ahogy Tibi bácsi tételesen sorolja fel az étlap tartalmát, azért felmerült bennem, hogy azért hitelesebben tessék "örülni" neki. Úgyhogy felnőtt fejjel már értem mi a baj a műsorral, és biztos, hogy gyerekként is értettem volna, ha nemcsak egyvalamire összpontosítottam volna.
Ráadásul az Elektor kalandor sem volt tiszta, mert az 576 KByte 1993. decemberi számában a csevegőben összegezték az évet, többek között olyat is írtak, hogy mögöttünk van egy gyanús múltú Elektor Kalandor. És ennyi, ezt nem részletezték már. Aztán, hogy előre tudható volt, hogy ki nyeri meg a főnyereményt az utazást Floridába, vagy bármi más, azt már nem tudom. Mert amúgy abban az évben nem sokkal karácsony előtt lett vége az Elektor Kalandornak.
Ezt most már el tudom képzelni, de elismerem, hogy ehhez kellett egy kis idő, mire helyretettem magamban a dolgokat, mert azt gondolom, hogy sokunknak volt Dévényi Tibor a gyerekkorának egy része, és hát ily módon szembesülni kellett azzal, hogy a gyerekkorunk egy része puszta hazugság volt. Én meg azzal, hogy csak a Nintendóra összpontosítottam, lényegében semmi mást nem csináltam, mint a koszos tóból kiemeltem a lótuszvirágot. A Nintendót megköszöntem Dévényi Tibi bácsinak, azzal adta meg a gyerekkoromat, meg életem legnagyobb rajongási tárgyát, aztán, hogy milyen műsorokat gyártott, vezetett, és hogy mennyit asszisztált ahhoz a rengeteg hazugsághoz, amit elénk tett a TV által, annak kapcsán meg számoljon el a lelkiismeretével, ha nem tette volna meg.
