Az utóbbi 3 hónap

Most arról írok hogyan jutottam el 2008. január 25-étől máig. Úgy voltam vele, hogy az első post szóljon a régmúltról, ez meg a közelmúltról. Összegzem, hogy mi történt az utóbbi 3 hónapban, mióta aktív Zeldás vagyok. Tehát kezdtem a Link to the Pasttel. Furcsa, de akkor hajnali 4.45 táján, amikor végül elmentettem az LttP-t, és kikapcsoltam az SNES-t, valami akkora lelki töltést kaptam, mint régen, az SNES-es korszakban. Az a helyzet, hogy nagyon kiábrándult voltam. Mert 2005. májusában megvettem a GC-t, és jött rá a (számomra) frusztrálóan nehéz Super Mario Sunshine és a közepes sznvonalú Mario spinoffok (Kart, Partyk), és annyira kiábrándítóak voltak számomra, hogy hosszabb távon felhagytam a konzolozással. Volt, hogy fél évig be se kapcsoltam a GC-t. És még a DS-sel se játszottam olyan sokat, pedig már az is megvolt. Aztán néha elő-elő vettem a GC-t, de soha nem játszottam vele sokat. Csak ekkor, 2008. január végén eszméltem arra rá, hogy vannak még kiaknázatlan csodái a Nintendónak. Úgyhogy nagyon belemerültem a LttP-be. Nem sokkal utána láttam, hogy van a Media Marktban egy GBA-s Link to the Past. Igaz 9990 ft volt a játék, de vehetjük úgy, hogy eladtam a 3000 forintos LttP-t, azzal vezeklek érte, hogy 9990 forintért veszem meg másodjára. 2008. február 14-én gyűjt össze rá a pénz, és megvettem a játékot. Fóliás volt, tehát minden benne volt. Aztán február 22-én sikerült SNES-en legyőzni Ganont. Még most sem hiszem el, hogy sikerült. Az utolsó utáni varázserőket használtam el, amikor belelőttem Ganonba a nyilat, és meghal. Ha akkor meg halt volna meg, nem sikerült volna. Teljesen kifogytam a varázserőkből. Ami ugye elengedhetetlen a lámpa meggyújtásához. Amikor először vittem végig a LttP-t, pontosan 390× haltam meg. 17 szívem volt a végére, 3 üvegem, és hiányzott még egy pár fegyver. De így sikeredett. Aztán másodjára GBA-n vittem végig. Itt már jobban tudtam, hogy mi hol van, és hogy mit kell csinálni, valamivel könnyebb is volt a játék, de még így is 175× haltam meg a végére. Aztán harmadjára is elővettem a játékot, méghozzá Wiin, Virtual Console-on. Itt már tökéletesen tudtam, hogy mi hol merre hány méter, így igyekeztem az összes fegyvert a lehető legkorábban megszerezni, a kardomat minél hamarabb, a maximális 4-es szintre hozni. Így már sokkal könnyebb volt a játék, és a végelszámolásban is csak 30 halál volt írható a számlámra, és a fegyvertáram már teljes volt, és megvolt mind a négy üveg. Viszont továbbra is 17 szívem volt, de igyekeztem minél hamarabb feltölteni magam, pláne a Palace of Darkness és a Skull Woods előtt, mert ezek a legnehezebbek számomra. Egyébként nagy lehetőségek tárultak elém, amikor megvettem a Wiit, mert ott volt Virtual Console-on ugye az első 4 asztali konzolos Zelda. Vettem egy 2000 forintos Wii pont kártyát, és le is töltöttem mind a 4-et. Így vittem végig harmadjára a LttP-t. Valamint így jutottam hozzá az első 2 Zeldához és az Ocarina of Time-hoz. Az OoT-re nagyon kíváncsi voltam, hogy miért tartják a világ legjobb játékának. Egy pillanatra sem vontam kétségbe, de magam akartam látni. És láttam is! Hogy miért annyira jó? Nem is tudom, hogy hol kezdjem. A hatalmas táj, a gyönyörű zene, az összetett Dungeonök, a valós emberi érzelmek, és kapcsolatok. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy méltán érdemelje ki a világ legjobb játéka címet. Az OoT-ről most egyenlőre ennyit, majd részletesebben írok róla a közeljövőben, mert most ezzel játszok aktívan. Most, hogy benőtt a fejem lágya, várható volt, hogy nem fogom hülyeségnek tartani az első Zeldát. Tettem is egy kósza próbát vele. NAGYON sokat segít a GameFaqs overworld mapje: http://www.gamefaqs.com/console/nes/file/563433/12694 Ez az összes titkot tartalmazza. Nagyon jó látni, hogy 1986-ban is igyekeztek a lehető legjobbat kihozni a NES-ből. Itt most az 5. Dungeonban tartok, de ez most pihenni fog egy darabig. Egyébként, hogy sok Zeldás a legkevésbé jónak a Zelda II: The Adventure of Linket tartja. Engem már az első pár percben is annyira megfogott, hogy hihetetlen. Valami akkora hangulatot áraszt magából, hogy nem lehet szavakba önteni. Kiemelkedően jó zenéje van a játéknak, és valahogy az egész annyira egyben van, hogy hihetetlen. Csak kegyetlen nehéz! Érdekes, hogy nem annyira nehéz, mint a Super Mario Sunshine, de a Zelda II-ben megvan az a hajtóerő, ami arra sarkall, hogy igen, folytassam! De nagyon nehezen sikerült megcsinálni az 1. Dungeont. Három óra kellett hozzá, mire végleg kinyírom a lovat. Aztán most ott tartok, hogy a 2. Dungeonnak valahol az eleje. De itt már annyira nehéz, hog térképről eljutni oda se könnyű. Aki még nem játszott ezzel a játékkal, annak elmondanám, hogy itt úgy van, hogy a térképen néha megjelennek ilyen mozgó ellenfelek, azok kicsinyített változata. Ha azokkal összetalálkozol, akkor oldalnézetből mutatja felnagyítva azt a helyet, ahol most vagy. És ott vannak ellenfelek, akiket meg lehet ölni. De nem kötelező, mert ki lehet menni a pályáról. De sokszor elengedhetetlen, hogy megtegyük, mert nem engednek tovább. Végül eljutok a 2. Dungeonig, de csak egy életem marad. Itt az életek számlálása sem szokványos. Úgy van, hogy kapsz három életet, és utadra bocsájtanak. Ha elveszted mind a három életedet, akkor nem ám a Dungeon elejéről kezded, hanem ahonnan elindultál 3 élettel. Kezdheted megint! És mire ismét eljutottam a 2. Dungeon színhelyéig megintcsak egy életem marad. Ezért ez a legnehezebb Zelda játék. De a hangulata és a zenéje nagyon ott van! Aztán még február elején vasárnap elmentem V-ADival bagszihoz, hogy kipróbáljam a Wind Wakert és a Twilight Princesst (GC verzió). A Twilight Princessbe annyira nem merültem bele, de a WW-be igen. És, hogy mennyire beleéltem magam a történetbe, az se semmi! Amikor Linkkel megmentettem Tetrát, és jött a sas, hogy elrabolta Link húgát, és ahogy Link utánamegy… Annyira beleéltem magam a történetbe, hogy én is utánanyújtottam a karomat, hogy utánamegyek! Megmentem! Bagsziék meg már összenéztek, hogy ez azért már a másik véglet… Mert az jó, hogy megszerettem a Zelda játékokat, de ennyire? Aztán elkértem a V-ADitól mindkét Zeldát. Ő eredetileg csak a WW-t akarta odaadni nekem, de én annyira könyörögtem neki, hogy adja oda mindkettőt, hogy kishíján letérdeltem elé. Épp MSN-ezett az egyik helybéli barátjával, Zsanival, és nemigen értettek szót egymással. Nem úgy, hogy veszekedtek, hanem a Zsani az csinálta az Orosházi Gyerekkönyvtár honlapját. És azt hiszem, hogy Joomlás volt az oldal, de erre nem mernék megesküdni, és a Zsaninak még nem volt dolga ilyen jellegű honlapkészítéssel, és nagyon sokat bénázott. De nem is ez volt a V-ADinak a problémája, hanem az, hogy szerinte a Zsani nagyon értetlenül fogalmazta meg, hogy mi a baja. És lehetetlenségnek tartotta megfejteni, hogy mit akar. Ezért egy olyan próba elé állított, hogy ha megfejtem, hogy mit akar a Zsani, akkor odaadja mindkét Zeldát. Elolvastam a Zsani mondásait, és elemeztem a V-ADinak. Aztán így segített a Zsaninak, akinek sikerült megoldani a problémáját. A V-ADi kénytelen volt rájönni, hogy sikerült a próbatétel, így odaadta mindkét Zeldát. :-P A Wind Wakert elég sokáig vittem, megvan 2 gyöngy, most mennék a barlangba a harmadikért. De majd később. A TP-ben nem jutottam valami messzire. Odáig, hogy farkasként kijutottam a Hyrule Castle-ből, és megharcoltam azzal az elektromos szörnnyel. De most az van, hogy amikor harmadjára végigvittem a LttP-t, akkor úgy döntöttem hogy mostantól kezdve ráállok az egyik Zeldára, és csak azzal játszok, és azt viszem végig. Mivel 5 Zelda volt félbehagyva, ezért dobókockával dobtam ki, hogy melyik legyen az, amelyiket végigviszem. Meg is volt mindegyiknek a száma: 1. The Legend of Zelda, 2. Zelda II: The Adventure of Link, 3: The Legend of Zelda: Ocarina of Time, 4: The Legend of Zelda: The Wind Waker, 5: The Legend of Zelda: Twilight Princess, 6: Final Fantasy 4 Advance. És a hármast dobtam ki. Úgyhogy Ocarina of Time. Ja, és még nem beszéltem a Phantom Hourglassról. Ugyanis időközben ezt a fantasztikus játékot is megvettem! Nagyon jó, hihetetlen látni, hogy 2007-ben, 21 év után is tudnak újdonságot belevinni egy Zelda játékba. Itt a Molida Islandben járok, de most ez is szünetel egy darabig. Kronológiailag egy kicsit összekutyultam, de remélem, hogy így is követkető volt. ^^' Az elkövetkezndő pár hétben csak és kizárólag Ocarina of Time!

(Importálva a The Legend of Zelda blogból.)

The Legend of Zelda – A múlt

Igazság szerint csak alig pár hónapja vagyok Zelda fan. 2008. január 25-e óta játszok aktívan. Persze a Zeldákat hallomásból már jóval régebb óta ismerem. Évszám szerint 1993 óta. Ugyanis 1993. december 21-én kaptam meg a Super Nintendómat. Talán mondanom sem kell, hogy veszettül örültem neki. Azóta is a Super Mario All Starst tartom a világ legjobb játékkollekciójának. A dobozban volt egy poszter, amin rajta volt a Link to the Past. Ekkor találkoztam így először a játékkal. Emlékszem, hogy a neve alapján tetszett, de hogy mi ez, mit kell benne csinálni, arról 7-8 éves fejjel mit sem tudtam. Aztán elkezdtem rendszeresen venni az 576 KByte-okat, majd amikor bejött a konzol, azt is. És innen értesültem az Ocarina of Time-ról, a Majora’s Maskről, majd később a Wind Wakerről. Az, hogy a OoT 98%-ot kapott, a MM és a WW 10-10 pontot, az már sejtetett bennem valamit, hogy nem akármiről van szó. De odáig, hogy kipróbáljam, soha nem jutottam el. 1996-ig volt volt itt, Békéscsabán 576 KByte üzlet, ahova elég sokat jártam SNES játékokat kölcsönözni. Arra nem emlékszem, hogy volt-e Link to the Past, de nem kölcsönöztem ki. Aztán bezárt az 576 KByte, 1998-ban nyílt Békéscsabán egy egyéni konzolos üzlet, az Aster-X. Itt voltak Nintendo 64 játékok, jártam is játszani, de soha nem volt Zelda. Mondjuk nem is kerestem. Most így nemigen tudom magam beazonosítani az akkori érzéseimmel, de nem is biztos, hogy kipróbáltam volna. Nem tudom miért. Aztán láttam, hogy az 576 Konzol 10 oldalban foglalkozik a Wind Wakerrel, azt mondtam, hogy ez igen! Ebbe nagyon van valami. De csak beleolvastam anno a tesztbe, de nem olvastam végig. Egyrészt, mert sokalltam a 10 oldalt, másrészt, meg Csipi nem fogalmazta meg valami hitelesen, hogy mit adott neki a játék. Azt természetesen nem vitatom, hogy nagyon tetszett neki a játék, hisz akkor nem adott volna rá 10 pontot, de valahogy nem jött át az, hogy neki tetszik a játék, és miért. Először komolyan Zelda játékkal dolgom 2005. január 9-én volt. Ekkor a Tescóban megtaláltam a GBA-s Link to the Past + Four Swordsot 2990 forintért. És mit ad Isten? Volt is nálam annyi pénz. Furcsa, de nagyon örültem a játéknak, és meg is vettem. És játszottam is vele, de csak addig jutottam el, hogy megcsináltam a Hyrule Castle-t, és megmentettem Zelda hercegnőt. Aztán ki tudja miért, többet nem vettem elő a játékot. De ha valami nagyon megmaradt bennem, az a Hyrule Castle zenéje. Az a mai napig ott van a kedvencek között. Igazság szerint nincs igazi magyarázat arra, hogy miért nem vettem elő többet akkor a LttP-t. Hanyatlóban is volt a konzolos korszakom, mivel ekkor nem volt GC-m. És valahogy annyira nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a játéknak, holott már akkor tudtam, hogy mekkora presztizse van a szériának. De valahogy csak annyit szűrtem le a játékból, hogy egy jó, élvezetes játék, de nem több. És amilyen hülye voltam, túl is adtam rajta. 4000 forintért. Legalább nyertem vele egy ezrest… De ez mai fejjel nem vigasztal. Ma már annyira hülyének tartom magam miatta! Aztán, ahogy 2006. nyarán megszaporodtak a Pesti barátok, így kerültem még egyszer kapcsolatba a Zeldákkal. 2006. augusztus 8-án az egyik barátomnál aludtam, és ő éjszaka Majora’s Maskezett, én meg figyeltem, hogy mit csinál. Szerettem nézni, hogy mit csinál, de hogy én nekifogjak… Nem mertem. Mert láttam, hogy nagyon nehéz, ő is keresgélte a megoldást. Amire emlékszem, hogy nagyon sokat okarínázott, és így jött rá egy-egy megoldásra. De aztán kezembe adta a controllert, hogy próbáljam ki az első Zeldát. Igen, a NES-eset. Ugyanis Collector’s Edition volt nála. Hát Istenem. Sehol egy útmutatás, hogy merre kell menni, de mindenfelé lehet menni, az ellenfelek azonnal kinyírtak… Na mondom magamban, ebből a hülyeségből én nem kérek. 5 perc után abba is hagytam. Az idők során aztán rájöttem, hogy mégsem. Egyszerűen szégyelltem magam, hogy Nintendós vagyok, és nem játszok egy olyan játékszériával, amit az összes Nintendós imád. A másik nagy lehetőségem Zeldázni 2006. decemberében adódott, amikor Krisi megszereztem angolul a Link to the Pastet, és neki megvolt németül is. Soha nem titkolta, hogy fáj a foga az én N64-es Yoshi’s Storymra. És felajánlott egy cserét, hogy én odaadom a Yoshi’s Storyt, ő meg a német LttP-jét. Bele is mentem, mert tényleg komolyan rá akartam állni a Zeldákra. Ki is próbáltam, és itt is megcsináltam a Hyrule Castle végéig. Örült is a fejem, amikor meghallottam a Hyrule Castle zenéjét. ^^' Aztán eljutottam addig, hogy a Kakariko Village-ben beszélni kellett a hölggyel. De a térképen láttam, hogy nem ment el onnan az ×. Visszamentem, többször is beszéltem vele, de akkor is ott volt az ×. Kérdeztem magamtól, hogy mi az Úristen van itt, hogy nem akar elmenni onnan. Nem akartam tovább fejtegetni, ezért abba is hagytam a játékot. Az volt a baj, hogy egy olyan tévhitem volt a Zeldákról, hogy tele van olyan titkokkal, melyeket csak az igazán nagyok tudnak felfedezni. Erre meg nem éreztem magam képesnek. Aztán 2007. júniusában foglalkoztatott megint komolyabban a LttP, amikor az egyik nap itt volt bagszi, és LttP-zett. Nagyon szerettem nézni, ahogy játszik. Aztán 2007. június 18-án amikor ott aldutam bagszinál, ott volt nála a V-ADi GC-je, és Twilight Princessezett. És akkor próbáltam ki egy olyan 13 percre (13 percnél tartott a mentésem), és nagyon megfogott. Azt hiszem, hogy addig jutottam el, hogy betereltem a szarvasmarhákat az istállójukba, meg a faluban szétnéztem. De aztán ismét hosszabb szünet. De 2008. január 25!!! Ezen a pénteki délelőttön bent voltam az iskolában, és untam a Marketing órát, és állandóan a LttP-n járt az eszem. Akkor mondtam azt magamban, hogy ha törik, ha szakad, én ájövök arra a titokra, és bebizonyítom ország-világnak, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy Zeldázzak! Szerencse, hogy ez a rövid péntekem (amikor csak 4 órám van), ezért 11.15-kor szabadultam az iskolából. Amint hazaértem, összeraktam a SNES-emet, bele a LttP kazit, és addig fel nem állok, amíg nem jövök rá a titokra! Hála Istennek, megvolt a mentésem! Igazság szerint semmi mást nem csináltam, csak járkáltam a Kakariko Village-ben, benéztem az összes házba, beszélgettem mindenkivel (már aki nem félt tőlem -_-) és egy idő után, amikor ránéztem a térképre, akkor láttam, hogy végre máshol van az ×. Örült is a fejem, hogy milyen zseni vagyok, hogy rájöttem a titokra. Úgyhogy rákaptam a játékra. Aztán január 26-án éjjel olyan fél 1 fele ismét bekapcsoltam a játékot. Olyan jól elvoltam. Azt észlelem magamon, hogy iszom a játék minden egyes percét, és nem érdekel a külvilág. Majd miután feleszméltem, ránézek az órára: 4:41. Nem semmi… Legalább kész az East Palace. ^^' Így kezdőzött. Azóta rabja vagyok, és rájöttem, hogy a Zelda játékszéria életem egyik legjobb dolga!

(Ez volt az első poszt a The Legend of Zelda blogomban.)

Ocarina of Time – A fagyasztó jövő

Nagyon örülök, hogy végre felnőtt lehetek, de egy kicsit megrázott lelkileg, amit a játékban láttam. 7 év rengeteg idő, azt gondoltam. Már akkor megijedtem, amikor megláttam Linket felnőttkorában. Már annyira hozzászoktam a 12 éves kori énjéhez. 😅 Tudtam, hogy fel fog nőni, meg hasonlók, és fel is készítettem magam, de úgy tűnik, hogy nem eléggé. Annyira megijedtem, amikor megláttam, hogy majdnem elordítottam magam. Csak azt tartott vissza, hogy épp hajnali 4 óra volt. Meg amit kint láttam… Azt gondoltam, hogy lesz változás, mert azért 7 év mégiscsak nagy idő, de én arra számítottam, hogy ellenségek fognak megjelenni, mint a Hyrule Fieldben éjszakánként a csontvázak, de teljesen más lett minden. Gyerekkoromban a piacon jókedvű emberek hada, és sok üzlet. Most meg… Minden romban, és jókedvű emberek helyett zombik vannak. Kedves… Aztán a Lon Lon Rauch. a, gondoltam meglátogatom a bolondos tyúktulajdonost, ehelyett egy elmebeteg ember vár, akinek fizetni kell, hogy lóra pattanjak. Kokiri Forest: Emberek sehol, tele van húsevő virágokkal és köpködő nemtudommicsdákkal a terep. Kakariko Village: Itt van a legkevesebb változás. Ide költözött az összes piaci árus. Még a táncoló párt is megtaláltam valahol hátul. Temető: A sírásó eltemetve, de azért kihív egy versenyre. Egy halottal versenyezni, nagyon megható. 😅 Goron City: Üres hely, csak egy guruló Goronnal találkozni, akit az apja az én tiszteletemre az én nevemet adta neki. Zora’s Domain: A csodálatos folyó befagyasztva, a király valami szilárd burokba került. Ez nagyon durva. És ezt kell nekem helyrehozni...

Napsütés kontra szél

Érdekes dolgok történnek, valahogy nem tudok eligazodni még saját magamon sem. Én már kígyót-békát ordítottam a Super Mario Sunshine-ra, nem tetszik a zene, frusztráló egy-két küldetés, meg hasonlók. Ellenben a Zelda Wind Waker más. Itt is találkozok itt-ott számomra nehéz küldetésekkel, de valamiért nemhogy nem leszek ideges, hanem csak még jobban lázba hoz, hogy csak azért is megcsinálom. Ezt valamiért nem kapom meg a Sunshine-ban. Nem tudom, mert a zenére és a nehézsége nem lehet fogni. Most így, ahogy gondolkodom, a karakterekben (is) lehet a titok nyitja, ahogy a játékban megjelennek. Mario a Sunshine-ban… hogy is fogalmazzak? Annyira szerencsétlen. Nincs olyan hősi megnyilvánulása. A játékban ahogy mozog, ahogy megnyilvánul, amilyen arcot vág, amikor megsebződik. Annyira nincs olyan… “hősies” kisugárzása. Ellenben a Super Mario 64-ben volt valami normális megnyilvánulása. Éreztem, hogy alkalmas arra, hogy megmentse Hercegnőt, de a Sunshine-ban nem.

És akkor mi van Linkkel? Hisz ő egy a Wind Wakerben egy 12 éves gyerek. Ő teljesen más. A játékban is azt a hangulatot adja, hogy ő egy kiválasztott, és ő ezzel tisztában van, és megmutatja, hogy méltó is rá. És igen! Méltó rá! Mesteri módon tud bánni a karddal, és engedi, hogy megtanuljunk bánni vele. Ezért írtam azt, hogy nagyon sokat számít a karakter, akit irányítunk. Link, ezalatt a bő 2 hónap alatt, amióta aktívan Zeldázok, elérte nálam azt, mint játékkaraktert jobban szeretem, mint Mariót.

Megszakítjuk adásunkat

Majd később megírom meg a 9. helyezettet, de most álljunk meg egy pár percre. Tegnap letöltöttem Virtual Console-ról az Ocarina of Time-ot. Igen, igen, azt a Zelda játékot, melyet a világ legjobbjának kiáltanak ki. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért érdemelte ki eme nemes címet? Mivel szolgált rá? Valamivel biztos, mert nem hiszem, hogy a játéktesztelők azért adtak erre a játékra 98%-os átlagot, mert baromira unatkoztak. Szóval bíztam a játékban. És amikor letöltöttem az OST-t, akkor már sejtettem, hogy valami óriási dolog ez a játék. És eljött a tegnapi nap. Igazság szerint már a történet elmesélésekor éreztem, hogy imádni fogom ezt a játékot. Olyan gyönyörűen jeleníti meg a dolgokat? Kit érdekel, hogy 10 éves már a játék, hogy már filmszerű grafikájú játékok vannak? Az egész grafika sz*rt sem ér, ha nincsenek szépen megjelenítve a dolgok. És igazság szerint az OST sem ér igazán sokat maga a játék nélkül. Mert a zene önmagában is csodálatos, de igazából a játékban érvényesül. Az a helyzet, hogy ahogy így visszagondolok a N64 játékokra általánosságban, sehol nem találtam még ilyen gyönyörűen megjelenített karakterekkel. A mozgásuk annyira részletes, kifinomult, hogy sok mai játék is elbújhat mellette. És hát a táj, annak kidolgozottsága, hatalmassága. Ilyen hatalmas és részletes tájat legközelebb csak a TP-ben lehet látni. És még mi teszi olyan csodálatossá a játékot? A könnyű kezelhetőség! Nagyon könnyű irányítani, Link azt csinálja, amit én “mondok” neki. Ez így viccesen hat, de a TP-ben bosszankodtam néhányszor, amikor Link ott totojázik a létra előtt; “másszál már fel!” mondom neki már-már méregközeli állapotban. De itt nincs ilyen. A másik meg a karakterek érzelmei. Komolyan, ha nem látom, nem hiszem el, hogy a Linken, Sarián, és a többi karaktereken érzelmeket látok. Nem hiszem el, hogy ilyet meg lehetett csinálni Nintendo 64-en! meg ez az egész egyben! Nagyon nem is találok már szavakat! De talán okosabb is nem találni, mert ennek a játéknak a nagyszerűségére nincs szó! Csak buta, valódi érzelmeket korántsem tükröző jó szavakat lehet mondani, de azon azért elgondolkodtam, hogy azok, akik készítették a játékok, vajon tudják-e magukról, hogy már-már próféták? Erre nem lehet csak úgy 10 pontot adni, nem lehet 100%-ra minősíteni, ezt át kell élni!

The Legend of Zelda: A Link to the Past – VÉGIGJÁTSZVA!!!

Sikerült végigvinni!!!
42 óra és 11 perc tömény élvezet. Vagyis hát nem is lehet szavakba önteni, hogy mi mindent kaptam ettől a játéktól. Boldogságot, életkedvet, összemosódnak bennem a dolgok, de csodálatos 42 óra volt.

Egyébként látnotok kellett volna. 1 életelixír, és 2 varázselixírt vettem igénybe, és amikor az utolsó utáni esélyemet használtam ki, Ganont megfagyasztottam a kardommal, akkor elő nyíllal, és tudtam: Most vagy soha. Végül most lett. De úgy volt, hogy arra már nem volt varázserőm, hogy a Fire Roddal meggyújtsam a lámpát, csak a lámpással. És amikor azt hittem, hogy nem fog sikerülni, na akkor még egyszer meggyulladt. És akkor az utolsó nyíl ölte meg.

Ez is csak arra bizonyíték, hogy soha nem szabad feladni!

Ennyi volt a teljes történet. Még nem raktam el végleg a játékot, mert még meg akarom szerezni a 2 hiányzó tárgyat, az egy hiányzó üveget, és a 9 hiányzó negyedszívet. De ez a 28 nap egy életre szóló élményt adott nekem!

Egy jó játék ismérvei

Amióta Zeldázok, azóta egy kicsit átértékelődött bennem a játék fogalma, hogy mitől lesz egyáltalán nekem jó egy játék.

Elsődleges szempont nálam maga a karakter, akit irányítok, hogy az szerethető legyen, tudjak vele azonosulni. Talán ezért szerettem meg nagyon a Zeldákat, mert Link számomra egy borzalmasan szimpatikus karakter, nagyon megszerettem. És a Mario Spin-offokban (másodrangú Mario játék, mint pl. a Kart és a Party széria) is azért választom mindig Yoshit, mert nagyon szeretem.
Azért azt el kell ismerni, hogy a Nintendo nagyon kreatív karaktereket alkotott a közel 30 éves konzolos múltja alatt. És szinte mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő karaktert. Én például Linkben. De olyan magas szinten, hogy katarzis-élményem volt. Ennyire egy karaktert se szerettem meg. Viszont számomra van mélypont is. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de a Starfox karakterei a Nintendo-kreativitás legalja. Én nem tudom hogy lehet ilyet kitalálni, hogy egy róka mászkál az űrben egy galambbal, egy csacsival, egy békával, és egy szemüveges öreg nyúllal. Sokan elismerik a Starfox szériát, mint játékot, sőt még lehet hogy én is jól eltudnák játszani vele, de hogy a karaktereket nem tudnám megszeretni onnan, az is biztos. A Metroid Samus Aranja egy érdekes szituáció. Bár egyre sűrűbbek a főhősnők, de hogy egy másik bolygón egy nő mentse meg az ottani világot, az egy kissé paradoxon. Bár el kell ismerni, hogy Samus igencsak szexi, szóval még a Metroidokkal is jól el tudnék játszani. Illetve próbálkoztam is a Metroid Prime-mal, de olyan szinten felsültem, hogy 5 percnyi játék után úgy elakadtam, hogy feladtam, mert nem találtam kiutat. A Kirbyről meg azt hiszem, hogy nem kell beszélni, mert az önmagában egy csoda. A Kirby játékszéria nem is itt mondja fel a szolgálatot, hanem a pályák végtelen egyhangúsága. Annyira egyformák pl. a Kirby’s Adventure-ben a pályák, hogy teljesen összefolynak az emlékeimben, semelyik válighoz nem tudok kötni pályát. A Mario meg alap. Viszont a Sunshine azért mondott nálam, mert mindig amikor medúzára rálépve ezerrel kell vágtatni a piros érméért, és amikor nekiütköztem valaminek, akkor ugye automatice kampec. Már az is idegesítő, hogy elrontottam, de amikor Mario a vízbe esik, minek kell Mario fejét felém fordítani? Nem elég, hogy a Halál-zenéje rettenetesen frusztráló (nekem) de hogy lássam Mario fejét halottként? Ez olyan, mintha a játékkészítők azt akarnák megmutatni, hogy nézd meg, mit tettél vele! De miért a Sunshine-t hozom fel, amikor a többi Mario játékot imádom? 🤔 Mindegy.

Második nagyon fontos dolog a zene számomra. Eleve játékzene-őrült vagyok, rengeteg játékzene van a gépemen, de egy játéknál kulcsfontosságú, mert nagyon befolyásolja az adott hangulatát, nagyban emeli a játékélményt. Azt gondolom, hogy nem kell ecsetelnem azt, hogy mennyire kiábrándító az idegesítő zene.

Hát nagyjából ennyi.

Hol járunk?

Én is elnézést kérek, hogy egy hónapig nem voltam itt, de nekem is akadt más tennivalóm, új világot ismertem meg. 2008. január 25. piros betűs nappá vált az életemben. Már nagyon régóta megvan a The Legend of Zelda: A Link to the Past játék SNES-re, de komolyan csak azon a napon kezdtem el foglalkozni vele. Valami Isten játék! Igazság szerint a Zelda történelmem egészen 1993-ig nyúlik vissza,akkor láttam meg képen a Link to the Pastet. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy mekkora játék ez, csak a képek alapján sejtettem. Aztán maradtak a képek, 576 Konzolos tesztek. De végre eljött az a nap, amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a Zeldával. Valami olyan csodálatos világba repít el ez a játék, nem bírom abbahagyni. De nem is akarom. Tényleg igaz a Zeldára, hogy nem te játszol vele, hanem ő játszik veled. Ezalatt a közel egy hónap alatt sikerült majdnem végigvinnem a játékot, de nagyon bedurvult a végére. Most vagyok a végső össecsapás színhelyéül szolgáló Ganon’s Towerben. Komolyan mondom, hogy a Mario játékok végjátékai babazsúr ehhez képest. Marha nehéz, de valami mégis hajt, hogy továbbvigyem! És végig is fogom vinni, ha már ilyen közel vagyok a végéhez. Csak szerintem most tartok egy kis pihenőt a játékban mert annyira leamortizált, hogy fel kell töltődnöm, mire újra elkezdem. Persze nem csak a Link to the Pasttel foglalkoztam ezalatt az egy hónap alatt, hanem a többi Zelda játékot is igyekeztem megismerni képek, információk által. Meg kölcsönbe megkaptam a Wind Wakert és a Twilight Princesst GC-re. Ezen után csak még jobban megszerettem a Zelda világát. Szóval valószínű, hogy 2008 a Zelda éve lesz számomra. Persze a Mariókat se fogom elhanyagolni, de valószínűleg csak 2 új Mario játék lesz idén számomra: Super Mario Galaxy és a Mario Kart Wii. Na meg a Super Smash Bros. Brawl, amire nem győznek 10, 40 pontokat, és 100%-okat adni. Meg persze a honlapról se feledkezek meg. 😅

(Importálva a http://www.smb.gportal.hu oldal blogjából)

6. dungeon: Mission will complete

A 6. Dungeon az egyik legfurcsább. Egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább logikai feladatokon alapszik az egész. Az egyetlen nehézség, hogy rájöjj, hogy az egyik vízesésen keresztül lehet menni. Amúgy sok logikai feladat abban merül ki, hogy néha visszább kell menni ahhoz, hogy előrébb juss. Nagyon szét kell nézni, Jól elmozdítani a köveket, és használni kell a láncos nyilat, ami szintén vicces dolog, hogy megakad a halálfejeken, és Link meg megkapaszkodik rajtuk, és átmegy a túlsó végre. Aztán a főellenség is elég furcsa. Nagyon könnyű lesz. Csak azért hagytam abba, mert meghaltam és már fáradt vagyok. Csak félek, hogy fog kelleni varázselixír, mert a nálam levő maximális mennyiség nem lesz majd elég, de ez a holnap zenéje. És ha sikerülni fog végigvinni, akkor kész lesz a játék fele.

5. dungeon: Mission complete

Tömény 16 óra játék mérlege 5 Dungeon. Itt már azért bedurvulnak a dolgok. Nagyon nehéz volt, nagyon megszenvedtem vele, mégis minden egyes percét élveztem! Mert valahol itt kezdődik egy JÁTÉK! Hogy teret ad fejlődni, érezheted, hogy egyre jobb vagy, tudod, hogy képes vagy megcsinálni! És mész előre egyre nagyobb önbizalommal, egyre előrébb jutsz, és a végén te kerülsz ki győztesen. Szerintem a Zelda játékok fejtörősége leginkább abban merül ki, hogy stratégiát kell kidolgozni, hogy tovább tudj jutni.
De az a bombás jelenet az mindent vitt. A mai napig nem tértem magamhoz T_T És megismerkedtem a 6. Dungeonnel, hát már az eleje eléggé olyan, hogy… Egy rácsozott ajtó, oszt’ csá! De ugye itt nem adjuk fel, hanem szétnézünk, lehet hogy valahol valami el van rejtve, meg a GameFAQsról a térkép, a YouTube-os videóról nem is beszélve. De előbb szétnéző túrára megyek a Dark Worldben, mert szerintem valahol ott van a titok nyitja, és ha végképp nem találok semmit, akkor YouTube is my friend. De a térképet persze megengedem magamnak ^^