Metamorfózis

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A “mesehős” szót természetesen átírhatjuk “anime hős”-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy “miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?” Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: “A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik.” Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett… Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az “Oikawa Tooru nem zseni” címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy “a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk”. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: “Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre.” Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

JAM Project: DRAGONFLAME kislemez

Annak ellenére, hogy nagy JAM Project rajongó vagyok, kevés kiadványom van tőlük eredetiben. Konkrétan ez a harmadik kislemez, ami megvan tőlük és nincs is más. Pedig van vagy 20 stúdióalbum, több mint 70 kislemez, plusz a koncert DVD-k és Blu-rayek. Valamiért nem akarom úgy begyűjteni a teljes diszkográfiájukat.

És az igazat megvallva ezt a kislemezt se vettem volna meg, ha elérhetők lennének a karaoke verziók. 2017 februári megjelenésű ez a kislemez, de a dalok karaoke verzióit konkrétan csak ma hallottam először. Azért vettem meg végül, mert annyira szeretem a második dalt, hogy megvettem a kislemezt azért, hogy halljam végre a karaoke verzióját. De végül több értelme is lett a kislemeznek, ugyanis a címadó dalt is mélyebben megismertem a karaoke verziója által és szinte megszerettem. Alapvetően a DRAGONFLAME olyan érzetet ad, mintha korábbi JAM Project dalokból ollózták volna össze. Semmi új nincs a nap (dal) alatt, ha csak felszínesen hallgatjuk, hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy ilyet már hallottunk korábban. Ha egy ilyen dalnak mégis esélyt akarok adni, általában azt szoktam csinálni, hogy fülhallgatóval elmélyülten hallgatom a dalt és keresek benne olyan dallamot, taktust, ami által egyedi, emlékezetessé válhat a dal. Lényegében a DRAGONFLAME-ben is megvannak ezek a részek, de az az igazság, hogy ezt a dalt is igazából csak ma fedeztem fel. Ugyanis nem a szóló zene adja a dal igazi lényegét, hanem a háttérben hallható zene. Csak a karaoke verzióban hallottam ki azt a szintetizátor hangzást, ami a valódi erejét adja a dalnak. Ezt a vocal változatban nem hallottam ki, de ha az nem lenne, nagyon hiányozna a dalból. Mert a gitárszóló az olyan, hogy jól szól, de nincs benne emlékezetes dallam. Az meg a JAM Project dalok egyik alapfelszereltsége, emiatt is tűnik úgy a DRAGONFLAME, mintha korábbi dalokból rakták volna össze. Leginkább a háttérben hallható zenei elemek teszik egyedivé a dalt, amire érdemes felfigyelni. Élek a gyanúperrel, hogy a dal nem választható el a ZERO -DRAGON BLOOD- doramától, amihez írták a dalt. Bár nem láttam még a doramát, de arra tippelek, hogy a doramához van köze azoknak a bizonyos zenei elemeknek, amik egyedivé teszik a dalt.

De nemcsak ez, a borítót is gyönyörűnek tartom. A kék sugárnyaláb nagyon szépen mutat a borítón, ahogy az együttes tagjai is abból “nőnek ki”, a robot is nagyon jól ki van dolgozva. Annyira stílusos, hogy kifejezetten inspirál arra, hogy megnézzem a sorozatot. Szinte művészi szintre emeli az otaku-létet.

Azt nem mondom, hogy az összes JAM Project kiadványt be fogom szerezni, mert szinte ki lennék semmizve, de ami ezt a kislemezt illeti, örültem a szerencsének.

Második mesepszichológia könyv

A Libri akciójának és a törzsvásárlói pontjaimnak köszönhetően olcsón meg tudtam szerezni Kádár Annamária: Mesepszicholgógia 2 könyvét. Kíváncsi leszek rá, olvasom az 1. kötetet és nagyon tetszik. Ugyan még nem kaptam választ a kérdéseimre, de amit eddig olvastam, az kifejezetten hasznos, mert nagyon jól megírja, hogyan működik a gyermeki elme. És ahogy visszagondolok arra, én hogyan gondolkodtam gyerekkoromban, vagy az én gyerekkorom miben volt más, több olyan kérdésre választ kaptam, amiről nem is gondoltam, hogy esetleg releváns lehet. Márpedig az. 87 oldalt olvastam el az első könyvből és eddig ugyan mást kaptam, mint amit vártam, de azok is hasznosak és értékesek voltak.

Inkább az kezd egyébként kirajzolódni, hogy nem közvetlen fogok választ kapni a kérdéseimre, hanem tovább kell gondoljam az olvasottakat. Mindenesetre érdekes volt ezt a videojátékokra kivetíteni és végiggondolni azt, hogy Tajiri Satoshi is úgy találta ki a Pokémont, hogy gyerekkorában bogarakra vadászott és közben figyelte az állatok viselkedését, ahogy Miyamoto Shigeru is úgy találta ki a The Legend of Zelda játékokat, hogy szeretett kalandozni és ezeket egészítette ki a saját fantáziáival. Tehát a nagy Nintendo sorozatok is hasonló fantázia szüleményei voltak, mint a meséké.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy videojátékok más módon is leképezhetik a való életet. Jó ideje így játszok Tetrist. Adott a terület, adottak az alakzatok, magunk döntjük el, hogy a lehetőségeinkhez mérten hova helyezzük azokat, hogy aztán egymásra téve minél több sort rakjunk ki. Az alakzatok viszont teljesen véletlenszerűen jönnek, ahogy az életben is a különböző események, egyáltalán nem biztos, hogy pont az jön, amelyikre épp a leginkább vártunk, amire a leginkább szükségünk van. Ez is olyan, hogy akkor abból mit hozunk ki? Van úgy, hogy egy alakzatot rossz helyre teszek le, azon már nem lehet változtatni, de a többivel ki lehet javítani. Ha pedig betelik a terület, az mintegy az élet végét jelképezi.

Az viszont csak most jutott eszembe, hogy a Super Nintendós F-Zero játék szintén lehetne egy leképezése a való életnek. Ez egy nagyon nehéz játék: Gyorsak a kocsik, trükkös a pályavezetés, a pályaelemek szintén nehezítő körülmények, nem is beszélve az ellenfél kocsikról és versenyzőkről, amelyek szándékosan jönnek nekem, hogy megemlegessem a versenyt. Most jutottam el odáig, hogy az F-Zero annak az analógiája, hogy milyen az, amikor igazságtalan velünk az élet. És ilyen nehéz és igazságtalan körülmények között kell nyernünk. Kitaláltam, hogy a következő YouTube videóimban azt fogom megcsinálni, hogy mindegyik kocsival, végigmegyek mindegyik bajnokságon mind a háron nehézségi szinten. Tudatosan fogom figyelni, hogy meddig jutok el. Ha elég messzire jutok ilyen körülmények között a saját vezetési stílusomból a legtöbbet kihozva, azt egyfajta inspirációnak fogom fel, hogy ezen túl a való életben is jól kezelem a nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben megőrzöm az egyéniségemet. A különböző kocsik különböző tulajdonságai pedig a személyes adottságok. Itt az első videó.

2006 óta van meg a játék, olykor előveszem, mint szórakozás, olykor magasabb szinten játszva, de soha nem sikerült a nehéz szinten végigjátszani. Most játszok ezzel a játékkal először így tudatosan. Aztán lehet, hogy pont ennek köszönhetően fogom tudni végigjátszani.

Nem hittem volna, hogy a mesepszichológiából eljutok a videojátékokig, de hát igazából nagyon is van kapcsolat a kettő között.

Első gondolatok az új Nox albumról

Meglepődtem, amikor láttam, hogy 13 év után új albummal jelentkezett a Nox. Szerettem őket annak idején, most is őrzöm a CD-iket, kazettáikat. Úgy olvastam, hogy az együttes véglegesen feloszlott, és mivel Péter-Szabó Szilvia időközben önállóan jelentetett meg stúdióalbumokat, lezártnak gondoltam a Nox történetét a magyar popzenei életben. Ehhez képest visszatértek és új albummal jelentkeztek.

Stilszerű a "Főnix" cím, kíváncsi voltam, hogy mivel születtek újjá. Első végighallgatásra nem rossz, vannak dalok, amik emlékeztetnek arra, hogy miért is szerettem annak idején az együttest. De az album összességében erősen félkész érzetet ad. 11 dal összesen 40 perc… Nem rajongok a rövid albumokért és ez az album bizonyítja, hogy miért. Több olyan dal is van az albumon (például a “Hazaút” és a “Boldog” című dalok), melyeknél azt érzékeltem, hogy nem ért véget a dal, csak abbahagyták. Lazán továbbgondoltam magamban, azok a dalok lehettek volna akár 5-6 perc hosszúak is.

Mert az világos, hogy egy dal akkor lesz rádióbarát, ha nem (sokkal) hosszabb 3 percnél, adott esetben könnyed, vidám hangulatú. Tehát beleillik a kereskedelmi rádió miliőjébe. De egy album más abból a szempontból, hogy azt jellemzően azok hallgatják, akiket jobban érdekel az adott előadó munkássága. És persze, vannak olyan gondolatok, amiket ki lehet fejezni 2-3 percben is, azokat nem érdemes túlspilázni. De vannak olyan témák, amiket szövegileg és zeneileg is komolyan ki kell dolgozni ahhoz, hogy dal formájában teljes értékű legyen. Nagyon tudom becsülni azokat az előadókat, akik az elejétől a végéig ki tudnak tölteni tartalommal akár 7-8 perc hosszú dalokat is.

Ezen a Nox albumon is bőven megfért volna egy-egy hosszú dal, és akkor sokkal jobb lett volna az összkép. Azzal nincs bajom, ha egy-két rövidebb rádióbarátabb dal egy lemezen. A rádiókban felhangzott dalok lényegében olyanok, mintha egy társaságban csak a jópoziós énemet mutatom meg. Külön leleményes az, ha valaki az egyéniségét is megmutatja ezekben a dalokban. De albumot jellemzően azok vesznek, akiket komolyabban érdekel az adott előadó munkássága. Mondhatjuk erre azt is, hogy barátságot kötünk velük, akivel megosztjuk a személyes gondolatainkat úgy, ahogy azt gondoljuk. Ezek lehetnek azok a komolyabb, komplexebb témát feldolgozó, hosszú dalok. De egy 40 perces album inkább emlékeztet a rohanó világunkra, ahol nincs idő egymásra. Vagy akár mondhatnám a közösségi oldalak hatásait is, hogy túl sok információ vár még rám, nincs időm fél percesnél hosszab videót megnézni, pár sornál hosszabb írást olvasni. És egy ilyen félkész albumért elkérnek 6.499 forintot… Az új Ganxsta Zolee album volt 2.399 forint és az sokkal tartalmasabb volt. Azt minden további nélkül megvettem, de ha a Nox CD marad ezen az áron, akkor marad a boltok polcain is. Kár érte, pedig most is szívesen veszek CD-ket. Akár magyart is, ha annak megfelelő minőségű.

Három könyv egy áráért

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin’s Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl “sikítozása”. Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin’s Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.