2017. június 21., szerda

Egy probléma végső megközelítése

De ne jussunk el ide. Vasárnap újabb animének értem a végére, ez pedig a Final Approach. Egy 13 részes "félhosszúságú" animéről van szó, vagyis egy része kb. 13 perces. Alapvetően egy létező társadalmi problémára ad egy meglehetősen debil választ a sorozat. A közeljövőben játszódik, amikor is Japánban olyan szinten megcsappant a gyerekvállalási kedv, egyáltalán az igény a párkapcsolatra, hogy az már komolyan fenyegeti a japán gazdaságot. Erre azt találták ki, hogy minden egyes fiú mellé számítógéppel "kisorsolnak" egy lányt, aki jellemvonása szerint hozzáillik.

Adott egy srác, Mizuhara Ryo, aki vígan éli középiskolás mindennapjait, míg egy este egy helikopter száguld a magasba, és beugrik hősünkhöz. Belőle egy hadseregnyi Men in Black, Mátrix feelingű ügynökök özönlenek ki, ellepik a házat, a végén pedig meg egy lány száll ki, aki magát Masuda Shizuka néven mutatja be, és kijelenti, hogy mától ő lesz hősünk jegyese. A fiú persze rögtön ellenkezik, ő nem lesz senkinek a férje csak azért, mert előírták. Na de Shizukát sem abból faragták, hogy csak úgy lemondjon a neki megszavazott jegyeséről. Egy hihetelenül jól irányzott karate-mozdulattal Ryo értésére adja, hogy itt bizony az van, amit ő akar. A rengeteg sok ügynök sem véletlen van jelen. Azonnal a lány védelmére kelnek, ha Ryo akár verbálisan is bántani merné, vagy szembeszállna az akaratával.

Idáig talán még viccnek is elmenne. Ha nem láttam volna az animét, és mástól olvasnám azt, amit most írtam, azt gondolnám, hogy érdemes lenne megnézni. De a valóság másképp fest. Ahogy megjeleníti az egész eseményt az anime, amilyen érzelmeket társít melléjük, és a rajzstílus az, ami miatt komolyan kiakasztott a dolog. Egyrészt, képzelhetjük, milyen párkapcsolat lehet abból, ha csak az egyik fél akarata teljesülhet (nemtől függetlenül), a másik meg örülhet, hogy egyáltalán egy légtérben lehet vele. Érzelmek tekintetében meg Shizuka kettőssége, ami nem tetszik. Ha Ryo (mindig Roy-t írok T_T) erőt vesz magán és visszautasítja Shizukát, akkor latba veti fizikai erejét, vagy elkezdi sajnáltatni magát, és "You're so mean" jellegű szöveggel siratja magát. A rajzstílus meg számomra kifejezetten visszataszító. A lányokat szerénynek ártatlannak mutató nagy szemek, holott azt várják, hogy egy srác nekik menjen, és jól elkezdje osztani őket. Erre még rájátszanak az önsajnáltató érzelmek is, amik bennem komoly visszatetszést keltenek. Ugyanakkor meg Japánban igény van az ilyen jellegű animékre, mert a fiúk többsége olyan szinten önbizalomhiányosak, hogy a gondolatától is rettegnek, ha egy lányt meg kell szólítani, vagy udvarolni nekik. Az ilyen stílusban rajzolt lányok megadják az illúziót a fiúknak, hogy ilyennél van esélyük, szinte érzik, hogy hívogatják magukhoz. Ezért is népszerűek a fiúk körében a randizós játékok, mert azok is hasonló stílusban vannak megrajzolva.

De vissza az animére. Akkor válik igazán szörnyűvé az egész, amikor a Ryo, mintha nem venné észre Shizuka érzelmi manipulációit, egy idő után beleáll a helyzetbe, és szinte elkezdi sajnálni a lányt, amikor megtudja a valódi okát, hogy miért ment bele ebbe a párválasztósdi dologba. Merthogy erre is fény derül, ezzel adni némi "álkomolyságot" a történetnek, aztán a végére minden szép és jó lesz elviekben... A képen ugyan több szereplő is látható, de annyira súlytalanok. Ott van például Ryo húga, Akane, aki szintén főszereplő, de szinte csak arra szolgál, hogy megmutassa az anime, hogy van valaki, aki aggódik a fiúért, de érdemben nem csinál semmit. Amúgy a szüleikkel nem tudni, hogy mi történt (vagy nem maradt meg bennem, ha mutatták), évek óta Ryo neveli Akanét. Meg persze Ryo iskolába jár, és az osztálytársak is szerepet kapnak, de ők sem viszik előre a történetet.

Zene terén sem alkot maradandót az anime. Az opening kifejezetten unalmas, nem közöl semmit. Nogawa Sakura az opening előadója. Annyira nem ismerem őt, de a RAY the Animation-ben hallottam a hangját. A szöveg pontosan annyira semmilyen, mint ahogy az anime is. A zene mellett is úgy elmentem gondolatban, semmi dallama nincs. Ami az egészben nagyon kiábrándított, hogy a zenét Kageyama Hironobu szerezete. Az az ember, aki JAM Project tag, aki szólóban valósággal legendákat énekelt a Dragon Ball Z-nek, és néhány kisebb kaliberű animének és Tokusatsu sorozatnak, merényletet követett el maga ellen, azzal, hogy egy ilyen semmi érzelmi mondanivalóval nem bíró zenét írt egy ilyen borzasztó animének. Nem akartam elhinni, amikor az opening videóben megláttam a nevét, mint zeneszerző. Vissza is tekertem a videót, hogy biztos ő az. Fájdalmas volt a felismerés, hogy igen. Az ending valamivel jobb (Hashimoto Miyuki: Love, Fate, Love), kifejezetten ígéretesnek indul, de aztán más hangszínben énekli az előadó a refrént, így az egész el lett rontva, de összességében még mindig maradandóbb, mint az opening.

Igazából találó a cím, mert tényleg egy végső megközelítést ad egy problémának, amikor már olyan mértékű a baj, hogy már nincs más választás. Természetesen az "alkotás" a maga 13 percnyi 13 részében nincs lehetőség, hogy megismerjük ennek az előzményét. Egyébként ezt az animét a videojátékos folytatása miatt kezdtem el nézni. A játék ugyanis játék formájában folytatódik Final Approach 2 ~1st Priority~ címen. Ez PlayStation 2-re jelent meg, és abból, hogy mások a karakterek, arra következtetek, hogy más történetet is dolgoz fel a játék. Viszont a rajzstílus nagyon hasonlít az animéére, ezért is sejtettem, hogy egy franchise-ról van szó. Ráadásul mind a kettőt a PrincessSoft gyártotta. A PS2 játék 2008-ban jelent meg, ennek van egy Portable változata, mely 2009-ben jelent meg PSP-re, na ennek az openingjének előadója Okui Masami. A Starting Over című dala elég jó, bár nem annyira komoly. Illik egy ilyen jellegű videojátékba, amit egyébként pont Okui Masami hangja tesz némileg komollyá, azáltal, hogy hallani a hangján érzelmi érettséget, valamint hogy azért már lassan 2 évtizede énekelt akkor. Amúgy maga a játék meg lehet, hogy szintén annyit ér, mint az anime. Az ending meg Ohmi Tomoe: Beloved című dala, valamivel egyszerűbb. Egy negatívabb pillanatomban konkrétan el is képzeltem, hogy általam igencsak "beloved" lenne egy ilyen csaj. Itt nemcsak arról van szó, hogy adott esetben "sakkban tart" egy srácot, ezáltal ő tehetetlennek érzi magát, hanem egy ilyen helyzetben nem is lehet igazi szeretet kicsikarni, és még tiszteletet sem vívhat ki magának, legfeljebb félni fog tőle. Mondjuk a Stockholm-szindróma rendesen érvényesül az animében, ha valamivel meg lehet magyarázni, hogyan szerette meg végül Ryo Shizukát az animében, akkor így. Amúgy a videojátékra visszatérve, bár a rajzstílus szinte megegyezik az animével, de képeket nézve a játékból szimpatikusabbnak tűntek a karakterek. Annak ellenére, hogy az opening és ending alapján komolyabbnak sejtem a játékot, nemigen szavaznék bizalmat egy ilyen produktumnak, ez az anime igazán megadta az úgymond, alaphangulatot. 3 pontra értékeltem 10-es skálán.

Nincsenek megjegyzések: