Hát, jót tett a Yonekura Chihiro iránti rajongásomnak az új best album megjelenése, erről már írtam korábban. De ennyire? Nagyon elővettem a dalait, sokat hallgatom mostanság őt. És nemcsak az új válogatásalbumot, hanem most speciel a BEST OF CHIHIROX albumot, vagyis az első részét a ezen válogatásalbum-párosnak. Azért is jók ezek az albumok, mert azok a dalok is felkerülnek rá, melyek egyik korábbi albumon vagy kislemezen sem hallhatók. Ezek bizonyos animék vagy videojátékok dalai, és csak annak az OST-jére került fel. És azáltal, hogy felkerülnek a válogatásalbumokra, akkor érzem igazán, hogy az az adott előadó hivatalos diszkográfiájának része, és akkor hallgatom sokat. Egy példa: Eredetileg egy anime (méghozzá a Tantei Opera Milky Holmes Dai-Ki-Maku) insert dala a Yokohama wo Arukou, és eleddig semelyik albumon vagy kislemezen nem volt hallható, de helyet kapott a BEST OF CHIHIROX II-n, és bár hallottam már akkor is, de most érzem igazán, hogy része az énekesnő repertoárjának. És ami igazán az egyediségét adja az albumnak, hogy helyet kapott rajta három új dal, az alábbiak:
- Koi Seyo Otome! - Az ALI PROJECT-nek is van egy ilyen című dala, de az - az együttest ismerve - nyilván teljesen másról szól. Ez egy vicces, aranyos, már-már gyerekesen gondtalan dal, de tőle nagyon jól hangzik. És érdekes is abból a szempontból, hogy Yonekura Chihiro hangja nem változott olyan sokat az évek során, a zenei stílusa sem, így könnyen rá lehet mondani az új dalokra is nagyban hajaz a régiekre. Ez lehet jó is, hiszen, ha ebben is képes megújulni, valami érdekeset mutatni, akkor az csak még értékesebbé teheti az énekesnő karrierjét, hiszen az nemcsak azt jelentené, hogy hű önmagához, hanem így képes mindig változni. Ennél a dalnál ez tökéletesen megvalósul, és bizony, ha mindig így lett volna, nagyon másképp festene az a bizonyos 19 év, amit az énekesnő karrierje immáron felölel. Felidézi az első nagy szerelem gondtalan, egyben szenvedélyes érzését. Szinte hallani a tapasztalatlanságot, hogy övé az egész világ, és érte bárhova elmenne, nem számít semmilyen veszély. Szerintem igenis kell, hogy egy bizonyos kor után is érezzen az ember ilyet. Legalábbis Yonekura Chihirótól ezt elhiszem. 9/10
- Mirai he no Prelude - A cím abból a szempontból érdekes, hogy az utolsó része három kanjiból áll (前奏曲), mégis angol címe van, nincs is olyan szótár (legalábbis én nem találtam), melyben japán kiejtést írtak volna, az énekesnő is "pureruudo"-t énekel. Amúgy egy kellemes, lassú dalról van szó, szintén a jobbik változatból. Ezt szívesen hallgatom, nem alszok el rajta. Szeretem a lassú dalokat, de ami már túlzottan andalító az nekem már nagyon unalmas. Mondjuk a japán előadók döntő többsége, akiket ismerek, ha a jövőről énekelnek, azt legtöbbször kellemes, optimista érzésekkel teszik, már-már utópisztikusnak hangzanak. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy valóban így éreznek, vagy azért énekelnek így, mert előírás, ez illik a többi dalhoz. Mindenesetre nagyon jó ez a dal, kellemes érzést kelt bennem. 9/10
- Sanbon no Mahou no Ki - Ennek a címnek a romanizálása is megér egy misét, bizony a számnév miatt. Aki egy kicsit is belevetette magát a japán számnevekbe, az tudhatja, hogy ahányféle alakzat, forma, annyiképpen számolnak. Több szótár is a "mitsumoto" szót hozta ki a 三本 kanjira, de azt sejtettem, hogy nem jó, mert tudtam, hogy a "Ki" fát jelent, a "mittsu" pedig három ember jelentéssel bír. Aztán a Jisho.org hozta rendbe a dolgot, a "Sanbon" a hosszú henger alakú tárgyakat, élőlényeket számolnak, és mivel a fa egy hosszú (vagy magas, nézőpont kérdése) henger alakú élőlény, ezért ez a helyes. Ja, hogy van maga a dal is. Menő. Hosszabban pedig szintén egy sablonos Yonekura Chihiro-féle lassú, kellemes lüktetésű pop dal, és szintén a jobbik változatból. Amiről sokat nem tudok írni. Csak szeretem hallgatni. 9/10
A három új dal is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megszerettem az új válogatásalbumot, és érdekes, hogy mind a három másféle Yonekura Chihiróra jellemző sablont vesz elő, de azokból szinte a legjobbat hozza ki. Úgyhogy egy majdnem tökéletes albumot készített az énekesnő, szinte felér a "jam" és a "Nakeru Anison" albumok minőségével.
De csak majdnem... A fekete leves a koncertalbum. Nem is hiszek a fülemnek, hogy mennyit énekel hamisan az énekesnő, és itt-ott el is csuklik a hangja. Nem azért, mert annyira elérzékenyül, hogy alig bírja könnyekkel, hanem mert gondolom, sokat mozgott. Nem láttam a képanyagot, úgyhogy nem tudom pontosan. Magas hangokat nem képes sokáig tisztán énekelni. Ez főleg annak fényében szomorú, hogy a koncert a debütáló kislemez megjelenésének 19. évfordulójára lett megtartva. Most már simán számolhatunk 20 évben is (az első felvételeket, próbákat, gyakorlásokat beleszámolva), azért én azt gondolom, hogy aki komolyan énekel, annak 20 év alatt bőven meg kellett tanulnia azokat a technikákat, amivel mozgás közben képes tisztán énekelni, és tartani a hangját akár hosszú másodperceken át. Ehhez képest úgy énekel, mintha csak pár éve lenne a pályán, és csak most sajátítja el azokat a technikákat, amivel képes lesz majd nagyokat énekelni. Főleg azért sajnálom ezt, mert Yonekura Chihiro egyedi hangjával bizony üde színfoltja a japán zenei világnak, de ebből a koncertfelvételből úgy ítélem meg, hogy komoly hangképzettségnek híján van. Persze a lassú dalokat (például a FRIENDS) nagyon szépen végig énekli, gondolom, hogy ott egyhelyben áll, de a gyors, ütemes daloknál elvérzik. Aztán írtam korábban, hogy az énekesnő személyisége korántsem olyan erős, hogy a koncert bármelyik részét is meg lehessen jegyezni, ez esetben ez a kisebbik gond.
A másik kritika másféle problémát vet fel. Alapvetően nagyon jó ötlet, hogy az utolsó dalnál, az Arashi no Naka de Kagayaite (mely ugye az a bizonyos debütáló dal) végén elszámoltatja a közönséget 19-ig. És a végén tényleg nagyon-nagyon megköszöni ezt a 19 évet. Szinte felrobban a lelkesedéstől, és most ennek fényében kifejezetten kellemetlenkedésnek fog számítani, de igazából nincs mit megköszönnie. Mert ha összeszámolnánk, hogy ez alatt a 19 év alatt hány olyan dalt sikerült összehoznia, amire a nagyobb animés közösség emlékszik, akkor jó, hogy 5-öt össze tudunk számolni. És az az 5 dal sem feltétlen inspirálhatja a animerajongókat, hogy behatóbban megismerkedjen az énekesnő többi dalával. Mint ahogy én tettem például. Én például tudom, hogy azért van neki jónéhány nagyszerű és emlékezetes dala, melyről tudom, hogy az csak Yonekura Chihiro dal, és nem is gondolnám, hogy bárki másé lehetne. Általuk érzem és tudom, hogy miért szeretem annyira a japán zenét. Azt persze tudom, hogy a siker és az ismertség több tényezőtől függ, például mire szerződtetik, de az igazság az, hogy effektíve nincs sok kislemeze, ezek egy része fel sem került az Oricon kislemez eladási listára, így ezekből nem sok maradt meg az utókornak. És nem is értem, hogy van az, hogy a debütáló kislemez, az Arashi no Naka de Kagayaite őrült siker volt, talán a 70.000-es összeladást is elérte (pontos számot nem tudok), és a második kislemez már fel sem került az Oricon chart-ra. Hiszen, ha valakinek van egy sikeres kiadványa, akkor láthatják, hogy van rá igény, nem értem, hogy a következőket már miért nem akarják sikerre vinni. Megnézném azt a szerződést, ahol ilyesmi van leírva. Meg azt is, aki ezt aláírja... Ez egy nagy folt a japán zenei tudásomban, nem nagyon látom ennek a logikáját, értelmét.
Én azt gondolom, hogy Yonekura Chihiro legnagyobb hibája szakmai hiányosságok mellett, hogy nem olyan erős a személyisége. És ez valamennyire a dalokban is megnyilvánul, mert nem nagyon tudnék róluk jellemzést írni, kevés az igazán erős, jellegzetes dal, ami igazán kitűnik az átlagból. Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem annyira ismert, és nem is nagyon promotálják a karrierjét. Pedig az igazán jó dalokért nagyon megérné.