Most jöttem haza egy pár perce, és több minden van a fejemben ennek kapcsán, ezért úgy döntöttem, hogy kiírom magamból. Az első tapasztalat, akármennyire is logikusnak tartottam, hogy ez igaz, mégis meglepett, hogy a jelenlévők döntő többsége, legalább 90%-a nő volt. Itt döbbentem rá valójában, hogy a férfiakat valóban arra szocializálják, hogy nem szabad az érzéseinkről beszélni, pedig teljesen emberi dolgok. Akik meg voltak, azok egy részén is (már akik látótávolságon belül voltak) látszott, hogy őket csak elhozták, nem maguktól jöttek. Amúgy érdekes volt az egész. Nekem úgy Csernus Imre újat nem mondott, mert szinte mindet olvastam a könyveiben, abból a szemszögből volt újdonság, hogy emberektől kérdezett, beszélgetett velük, és abban a szituációban mondta el azokat a dolgokat, amiket leírt korábban.Ja, hát meg a szinte legendássá vált arckifejezései. Azt olvastam, hogy annyira nem agresszív, mint régen volt, a TV műsorában, én nem ezt tapasztaltam. Az első perctől kezdve olyan feszült lett a légkör (nem ő teremtette), hogy több mondata, megnyilvánulása után hangos nevetés lett. Én ezen nem tudtam nevetni, és kifejezetten zavart másoké, mert annyira érződött, hogy az a feszült nevetés, amit súlyosabb esetben lehet, hogy kínjukban tesznek. Valóban szinte úgy kezdte, hogy nagyon belement a közepébe, én is egy kicsit furcsán éreztem magam, mert egy kicsit féltem, hogy mi lesz, ha engem is ezzel a hangnemmel le fog aprítani. De aztán, ahogy nem kényszerítette az embereket, hogy válaszoljanak, hanem megadta a szabadság lehetőségét, hogy aki akar, kijöhet, máris oldottabb lett a hangulat.
Hát, nagy keserűséggel szembesültem azzal, hogy azok a dolgok, amiket leírt a könyveiben nagyon is aktuálisak. Két nő és egy férfi volt kint. Még azt mondom, hogy talán a férfi volt a bevállalósabb (valami 20 év körüli fiatal srác lehetett), ha őszintén kellett beszélni. Érdekes, hogy ránk, férfiakra szokás mondani, hogy bizonyos tulajdonságaink szélsőségesebben van meg bennünk. Például valaki nagyon jól tud főzni, és az mesterszakács lesz, vagy a konyha közelébe ne menjen, mert még a műanyagot is a tűzhelyre teszi... Bár a srácot is megfogta Csernus Imre, de még mindig azt mondom, hogy ő vizsgázott a legjobban. A két nő meg bebizonyította, hogy bizonyos esetekben a nőknél sem feltétlen divat kimondani a valódi érzéseinket. Az egyik annyira ki lett "csavarva", hogy kezdte úgy, hogy ő milyen jól van, aztán az lett a beszélgetésnek a vége, hogy majdnem elsírta magát, ahogy szembesítve lett. Azért jó egyébként, hogy kihív embereket, mert így konkrét példával láttatja velünk, hogy mik az akadályai annak, hogy elfogadjuk, szeressük önmagunkat.
Viszont amin már szinte kiakadtam, hogy amikor járt-kelt köztünk, és több embernek is odaadta a mikrofont, beszélgetések végén kérdezett tőlük valamit, és csak hallgattak, én meg mondom magamban, és Csernus Imre ugyanazt mondja. Az egyik legemlékezetesebb, amikor a házaspár játszmáit elemezte, és kérdezte, hogy melyik az a populáció, mely a legelőször észreveszi, hogy itt "háború" van? A nő hallgat, mint a sír, én mondogatom magamban, hogy a gyerekek, és Csernus Imre hangosan mondja, hogy a gyerekek. Hát hogyne, ők ösztönlények, a saját megérzéseik okán, sokkal hamarabb látják, hogy baj van, mint aki bonyolultan kielemzi a dolgokat, és utána jön rá. Ilyenkor már a fejemet fogtam, hogy miért vagyok itt, amikor ezeket tudom? Én elfogadom azt, hogy mindenki más, de miért van az, hogy engem, egy 27 éves férfit (illetve 24 éves voltam, amikor olvastam a Csernus Imre könyveit) érdekeltek bizonyos emberi viselkedések lélektani okai, ezért könyvet kezdtem el olvasni, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, meg is maradt bennem. Az a hölgy, akit kérdezett, az lehetett ilyen 50-55 éves körüli, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem jár nyitott szemmel, nem látott meg dolgokat, és nem gondolkodott el azon, hogy mi miért van, és nem nézett utána. Engem is csak a kíváncsiság vezérelt. És amiket ma tudtam, sem a kisujjamból szoptam ki, hanem olvastam, és figyeltem magam körül az embereket.
Én egyébként végül nem szólaltam meg, és nem álltam ki. Egyébként a fiatal srác volt az első, aki kiment, pont akkor gondolkodtam azon, hogy bevállaljam-e, vagy sem (ha már a régi műsor házigazdájánál jártunk ;) ). Az volt az érdekes, hogy nem zavartság, izgalom, hanem egy ilyen kellemes feszültség árasztott el, ami inkább ösztökélt volna, hogy menjünk ki, lássuk, mi lesz ebből, de a félelem visszatartott. Így utólag nem mondom, hogy bánom, de tudtam volna mit mondani, és nem biztos, hogy féltem volna attól, hogyha úgymond, sarokba szorít. Azt viszont érdekes volt meglátni a nőnél, és most egy kicsit pontosítanék, mert lehet, hogy nem azért nem mertek kimondani dolgokat, mert nem beszélnek az érzéseikről, hanem sokkal inkább a szégyentől félnek, hogy ha ezeket így kimondják, akkor mit fog róla a közönség gondolni. És amikor elkezdték mondani, hogy annyira nincsenek jól, akkor én nem a belátást hallottam a hangjukban, hanem egyfajta sablonosságot, hogy Csernus Imre felteszi a szokásos kemény kérdéseit, amit ilyenkor szokott, és arra sablonosan azt mondják, hogy igen, tudják, hogy rossz, meg befolyásolható, megvezethető, stb. stb, hagyták, hogy vezesse a beszélgetést. Én meg abban a fél percben kis híján elaludtan. Ha nem lett volna bennem félelem, akkor biztosan mertem volna beszélni.
Jó volt, én végig érdeklődéssel hallgattam, amiket mondott, és miután elköszönt, még utána hallgattam volna. Az egyik nő a kijáratnál megjegyezte, hogy unalmas volt már, hogy mindig ugyanazokat mondja. Na mondom magamban, neki annyit is ért az egész előadás. Nem azért ismételgette önmagát, mert nincs mit a témában mondania, vagy mert csak a pénzünk kellett neki, hanem azért, mert az adott szituációban nyomatékosította azt, amit már mondott korábban. Ugyanis más az értéke azoknak a gondolatoknak, amiket egy adott szituáció után mond, mint az elején, amikor elkezdi, összefoglalja a mondandóit. Jobban megmarad bennünk, ha ismétli, mert hallottunk rá konkrét példát, tudjuk mihez kötni.
Amire jutottam magamban magam kapcsán az az, hogy végső soron olyan nagy baj az önszeretettel nincs, bár fejleszthetném 1-2 dologban magam, hogy elfogadjam magamban azt. Ami feszültséget okozhat bennem az az, hogy nekem fontos a visszajelzés, és ha negatívat kapok, az csökkentheti bennem az egyébként is törékeny önbizalmat. És valószínűleg ezért van az, hogy hiába tudok magamról dolgokat, ha így meg lehet engem törni. Az őszinteség meg... Csernus Imre a "magamhoz" részt emelte ki, de beszélt arról is, hogy mekkora megmérettetés, másikkal szembeni őszinteség is. Ebben igaza van, néhány hete jártam meg. Volt egy "barátom", akit tényleg idézőjelbe tennék, ha nem tudta elfogadni, hogy milyen vagyok. A lényeg az, hogy több minden is nem tetszett vele a beszélgetéseink kapcsán, és az idők során ez nem feltétlen javult, és rosszul éreztem magam, hogy bár jeleztem neki, hogy ez így nincs rendben, de nem írtam meg a dolgokat a maguk valójában. És egyszerre kiírtam neki minden problémámat vele úgy, hogy azért annyira ne bántsam meg, de érezze, hogy én azokat komolyan gondolom, és tükrözze a valódi gondolataimat. És akkor erre megkérdezi tőlem, hogy mit gondolok, hogy neki nincsenek érzései? Szerinte milyen lehetett ezeket neki olvasni? Mondom neki, gondolom, hogy nem volt kellemes, de egy barátság nemcsak nevetésből és vigyorgásból áll, hanem bizony kellemetlenségekből is. És igyekeztem úgy megfogalmazni a valódi gondolataimat, hogy ne bántsam meg. Ezt látszólag el is fogadta, de másnap rám írt, hogy elbúcsúzik... Csak lesek O_O hát menj... Nem az idegesített, hogy mit csináltam, elvesztettem egy barátot, hanem az, hogy ha az őszinteségen így kiakad... Ekkor fogalmazódott meg bennem az, hogy milyen jogon várják el az emberek az őszinteséget, ha így reagálják le? Aztán csodálkoznak, hogy a másik mekkora seggfej már, hogy kibeszéli a háta mögött. Talán először neki kéne elgondolkodnia, hogy esetleg ő mivel vívhatta ki nála, hogy nem egyenesen neki mondta a véleményét. Ezek a gondolatok foglalkoztattak engem az elmúlt pár hétben (nem mostanában történt az eset), néha az érzem, hogy a félelem lehet jó tanácsadó is meggondolatlan cselekedetek ellen. És ezt nem azért írtam, hogy bárki megbántsak, hanem tanulságként, hogy van ilyen is.
