Orsi: Ha lemegy a Nap

Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.

No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.

Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.

1. Baby, Baby
2. Ha lemegy a Nap
3. A Föld felett
4. Felgyúlt a tűz
5. Az utolsó ölelés
6. Választok egy csillagot
7. Dzsungel mélyén
8. Míg gyermek voltam
9. A legjobb dolog
10. Szállj sólyom szállj
11. Ha neked jó
12. Dzsungel mélyén (remix)
13. Ha lemegy a Nap (remix)
14. Generation Next

Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.

Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.

Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:

Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből
Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből
Mindezt neked úgy odaadnám,
Csak kérlek, te is gondolj néha rám!

Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.

Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.

És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.

Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.

Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.

Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.

Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 4/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 7/10

+ Nagyon jó zene, Orsi hangja
– A kényszerrímeket rettenetes hallgatni.

73%

Mario Kart 8 eredmények

Sokáig nem volt a Wii U a TV-hez kötve, mert sok minden más kötött le, ezért is volt az utóbbi hónapokban gamer post. Leginkább a holland nyelvvel foglalkoztam, ami igazából nagyon jó volt, mert most a Néderlandisztika szakon simán veszem az első leckéket holland nyelvből. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy végig unom az egész órát, mert hallok most is új dolgot, másrészt bejött az a megérzésem, hogy voltak dolgok, amiket rosszul tanultam meg, és azokat most javítom. Meg magasabb szinten is tanulom a nyelvet, méghozzá azért, mert az a célom, hogy már másodévre kijussak Hollandiába Erasmus-szal. Ebbe pedig döntően a nyelvtudás számít bele.

De azért érzékelem, hogy néha sok a jóból, és azért mással is kell foglalkoznom, mert akármennyire is szeretek valamit, ha túl sokat foglalkozok vele, akkor úgy érzem, hogy eseménytelenül telt el az a nap, és ez is tud frusztrálni. Nem véletlen mondják, hogy abba a munkába is bele lehet unni, amit szeretünk csinálni. Ezért is igyekszek mást is csinálni. Ismét a TV-hez került a Wii U, hogy javítsak a Mario Kart 8-as eredményemen. Mert még mindig van mit. Konkrétan csak most tudtam megcsinálni azt, hogy Mirror-ban mindegyik bajnokság meglett arany serlegre. Előtte bemelegítettem, és megcsináltam a 150cc Mushroom Cup-ban az aranyserleget.

Igen, egyébként mind a Nintendo 3DS, mind a Wii U holland nyelvű, úgyhogy nem hagyom el a nyelvet. A Mirror Cup-os győzelemről nem tudtam képet csinálni, mert a Wii U képmegosztója pont akkor nem működött valami miatt.

De persze további célok is vannak, hiszen 200cc-n nagyon híján vagyok a serlegeknek. Itt most elsősorban azt tűztem ki célul, hogy legyen egyáltalán serlegem mindegyik bajnokságban. Nem könnyű...

Nem reménytelen az a 4. hely, mert látható, hogy közel vagyok a 3. helyhez, ráadásul pont az inspirál további próbákra, hogy érzékelem, hogy én vagyok az, aki elrontja. Tehát, nem az van, hogy meghaladja a képességeimet, hanem ha jobban figyelek, akkor jobb eredményt is ki tudok hozni. Mint ahogy aztán sikerült is.

Mondjuk itt nagyban közrejátszott a szerencse is, mert gombát kapni a cél előtt, és előttem meg kiütik egymást... Így nem nehéz a 6. helyről akár a 2. helyen is beérni a célba. Ennyi szerencse kell ebbe a játékba, aki Mario Kartozik, az tudja, hogy a szerencse legalább olyan szinten játszik szerepet a versenyben, mint a technikai tudás.

Mindazonáltal igyekszek technikailag is fejlődni, mert azért az is kell a minél jobb eredményhez. Most azt csinálom, hogy megszerzek mindegyik 200cc-s bajnokságban legalább egy serleget, és a meglesz, az abból szerzett tudással visszamegyek a 150cc-s bajnokságokhoz, és megszerzem mindenhol a 3 csillagos rangot, ahol nincs meg. Vagyis megcsinálom maximális pontszámra.

Néhány gondolat az új Haikyuu!! évadról

Erősen idézőjeles az évad szó, hiszen tudható, hogy a 4. évad második felét láthatjuk most, és nem az 5. évadot kezdték el. Izgatottan vártam, mert sokat remélek ettől a Karasuno vs. Inarizaki meccstől, de azt gondolom, hogy van egy sarkalatos kérdés, amit érdemes lehet tisztázni.

Egész évadra tervezik ezt a Karasuno vs. Inarizaki csatát? Az a helyzet, hogy még mindig tyúklépésben haladok a mangával, és a 81. fejezetnél tartok (tehát a 2. évad elejénél), és nem tudom, hogy mennyire hosszú ez a meccs. De ha hosszú, és az egész 12 részes évadra elnyújtják ezt a játékot, akkor vélhetően egy 3. évad "remake"-et fogunk látni. De azt kizártnak tartom, hogy lehet annyira jó ez a mérkőzés, mint a Shiratorizawa elleni meccs, hiszen az nemcsak a kiszámíthatatlan mivolta miatt volt nagyon jó (bár ezt a kártyalapot most is sikeresen kijátszhatják), hanem ott ismertünk meg néhány olyan háttértörténetet, melyek által átélhető volt az adott labdamenet jelentőse az adott karakter számára. Emellett az érzelmek megjelenítése is végsőkig hiteles volt, többek között ennek is köszönhető, hogy a 3. évadot minden idők egyik legjobb animéjeként tartják számon. Mostanra már eléggé ismerjük a Karasuno szereplőket ahhoz, hogy ezt még egyszer sikeresen eljátsszák. Azt gondolom, hogy talán az lenne a legjobb, ha két meccset láthatnánk ebben a bajnokságban. De hogy hogyan fogják megoldani, és hogy meddig is jutunk el, az rejtély. Számomra duplán, mert messze nem tartok még ott a mangában.

Az azért látszik, hogy igyekeznek emlékezetessé tenni a meccset. Például Hinata esetlenkedésével, de az epizód címe (Rhythm) is kifejező, tetszik, hogy több értelmű. Értelmezhető egyrészt a meccs dinamikájaként, ritmusaként, másrészt meg a szurkolók részéről a taiko egyre gyorsabb ütésével. És hogy ebbe beszállt a Karasuno is Tanaka nővérének köszönhetően, az kemény volt. De megfordult a fejemben, hogy csak nehogy a szurkolók koncertjébe fulladjon az egész játék. Ez is olyan, hogy a 3. évadra tökre jól megcsinálták, hogy megvolt a hangulat, volt ének is a Shiratorizawától, de nem volt komplett hangszerarzenál.

De azt gondolom, hogy felesleges aggódni és kérdéseket feltenni, mert úgy néz ki, hogy jól ötletek lesznek ebben a 12 részben. Láttam jó néhány Production I.G animét, és többnél is azt láttam, hogy klisésen mutatnak be egy történetet, mégis szerethető, mert olyan egyedi megoldásokat alkalmaznak, hogy egyszerűen nézeti magát. És úgy néz ki, hogy a Haikyuu!! új évada is ilyen lesz.

Ami viszont biztos, hogy gyenge pontja lesz az animének, az az opening és ending. Az openinget a SUPER BEAVER énekli, akik eddig még nem énekeltek openinget a Haikyuu!!-nak, de sikeresen elhozták nekünk az anime eddigi legrosszabb openingjét. Nincs dallama a zenének, mintha csak az lett volna a cél, hogy zúzzanak valamit a gitárral, hiszen most meccs van, ezért keménykedni kell. Csak épp nincs megírva a zene. Szeretném, ha ez maradna a legrosszabb opening, kéretik nem alálicitálni! Ami pedig az endinget illeti, némileg jobb. Lehet örülni a SPYAIR visszatérésének 5 év után, de szkeptikus voltam velük szemben, mert a SPYAIR azon japán együttesek közé tartozik, amelyről még a rajongói is úgy gondolják, hogy teljesen kifogytak az ötletből. Sajnos csak egyetérteni tudok velük, mert meghallgattam néhány albumukat, az újabbak kifejezetten sablonosak. Itt sem hallok ki semmit, ami kiemelné az átlagból a dalt pedig micsoda endinget énekeltek a Bleach-nek, az Imagination, a Haikyuu!! első openingje is valóságos mestermű, azokhoz képest óriási visszaesés az új dal. Azt nem gondolom, hogy a későbbiekben meg fogom kedvelni a dalt, de az endingről inkább gondolom, hogy el tudom fogadni, hogy a "Haikyuu!!-franchise" (hiszen ilyen még nincs is) része lesz, mint az opening. Az botrányosan rossz lett.

Összegezve, ígéretesnek tűnik az új évad, ha jó ötletekkel oldják meg, szerintem még az is elmegy, hogy csak az Inarizaki meccs legyen ebben a 12 részben. Egy biztos: A Haikyuu!!-hangulat nagyon ott van, úgyhogy rajongói elfogultság ide vagy oda, instant 10 pont ez az anime már az 1. rész után.

Princess: A hegedű hercegnői

Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.

És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.

Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.

Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.

Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.

Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.

Ének: –
Zene: 8/10
Szöveg: –
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat 9/10

+ Mindenképpen egyedi album, és rendkívül ízléses
– A borító lehetett volna kicsit jobb.

86%

Könyvek Hollandiáról

Iskariotes mutatta nekem Twitteren Zeiler Júlia: Hollandia című könyvét. Utána is néztem, hogy mennyire elérhető. Nem is hallottam erről a könyvről, de gyanítom, hogy azért, mert 2000-ben jelent meg, és akkor még távolról se gondoltam volna, hogy 20 év múlva Hollandiába fog húzni a szívem. Így vélhetően már csak használtan, antikváriumokban lehet megvenni. Tetszett, hogy a Libri Antikváriumában 750 forint volt a könyv, de amikor láttam, hogy a konyvudvar.net webshopjában 250 forint, akkor nem is volt kérdés, hogy ott veszem meg. Van is egy boltja az Astoriánál, és mivel közel van a KRE-hez, ezért egy lyukas órán elmentem megnézni. És volt belőle jó néhány példány. De nem ez a poén, hanem hogy az üzletben 100 forint volt. Hát ilyet...

Nem volt egyértelmű, hogy melyiket vegyem meg, ugyanis több példány is fakult volt az oldalgerincén, vagy az elülső borítón voltak fakulások. Alapos, már-már szakértői szemmel vizsgáltam a példányokat, mire rátaláltam a legjobbra. És ha már ennyire olcsó volt, akkor szétnéztem az egész könyvesboltban. Ez egy nagy üzlet, ahol temérdek joglejárt könyvet adnak az eredeti árukhoz képes lényegesen olcsóbban. Szétnéztem, hogy miket találok meg, és megtaláltam még a Marco Polo útikönyv sorozatának Hollandia részét. Ez 490 forint volt, az eredeti 1.990 forintos árhoz képest. Hát jött ez is. Két Hollandiáról szóló könyvet vettem 590 forintért, tökre megörültem nekik.

A bal oldali könyv meg azt hiszem, segíteni fog az egyetemi tanulmányaimban, ugyanis lehet benne olvasni Hollandia történelméről, irodalmáról, kultúrájáról, társadalmáról. Egy bő összefoglalása annak, amiről tanulni fogok. És imádom olvasni. Egyébként nagyon nem mondható különlegesnek az írási stílus. Nem annyira száraz, mint egy tankönyvé, olvasmányos, de aki nem érdeklődik olyan szinten Hollandiáról, mint én, annak nem lesz érdekes a könyv. Én viszont tuti el fogom olvasni többször is. Iskariotes könyvi ajánlásait ezután is szívesen veszem.

A Marco Polo könyv is elég jó. Itt Hollandia látnivalói, nevezetességei vannak felsorolva. Mivel képeskönyv, ezért a lapok is fényesek. 125 oldalban sok minden meg van benne említve, de inkább hiányosnak mondanám. Hogy nem szerepel benne Alphen aan den Rijn Archeonja, az nálam ősbűn! Bár az Avifaunáról, vagyis a madárparkról írnak, amelyik szintén Alphen aan den Rijn egyik látványossága. Ezt nem láttam, de megfogadtam, hogy ha visszatérek a városba, akkor mindenképp megnézem. Ahogy az Archeont is nagyon megnézném még egyszer. A lényeg: Sok jó látnivaló, ajánló van a könyvben, de a tárgymutatót (ahol a városok vannak listázva) hiányosnak érzem. Vlissingent is kihagyni, nem ajánlani a gyönyörű tengerpartjait, szintén problémás. Zandvoortról van szó, mint tengerparti város, de kihagyni az autóversenyeit. Tudnám mivel kiegészíteni a könyvet.

De elégedett vagyok mindkét könyvvel. Lesz mit olvasni a kötelező irodalmak mellett. ^^

John Newman: Love Me Again

Mára sok zenei műfaj és téma lett lejáratva annak következtében, hogy a rádiók a trendeket játsszák, és az aktuális trend és a tartalom ritkán találkozik egymással. És ha ehhez hozzávesszük a különböző hollywoodi romantikus filmeket, akkor aligha lehet azon meglepődni, hogy az emberek gondolatát, hozzáállását is átformálta szerelem terén. Ennek következtében már nem is nagyítóval, sokkal inkább mikroszkóppal kell keresni az olyan szerelmes dalokat, melyek egy érzelmileg érett ember érzéseire reflektál. Jelentem, ma is készül ilyen, ezt szeretném bemutatni.

John Newman: Love me again című dala az utóbbi évek egyik legprogresszívebb, érzelmileg leghitelesebb szerelmes dala. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy semmilyen nyálas sablon nem olvasható a szövegben, hanem teljes mértékig saját magára reflektál. Az is fontos szempont, hogy a zene is meg van írva. Sokat hozzátesz a szöveg mondanivalójához, és több hangszer is szerepet kap, ami szintén ritkaság a mai nyugati zenei világban. És hogy miről szól a szöveg? Lényegében egy bocsánatkérő dalról van szó. Az énekes túl van a szakításon, és némi idő után rájött arra, hogy mit hibázott a kapcsolatban.

Know, I’ve done wrong
I left your heart torn
That’s what devils do.

Elszámol saját magával, felelősségre vonja magát. Hát milyen már ez? Hány olyan szerelmes dal van a köztudatban, ahol nem a másikat hibáztatja a kapcsolat széteséséért? Nem azt mondja, hogy te szemét disznó, ezt és ezt tetted velem! Sőt, aki tényleg nagyon szégyentelen, az még bosszút is esküszik. De itt erről szó nincs. Az énekes a saját felelősségét firtatja, és érzékelhetően szégyelli magát, hogy azt tette, ami megtörtént.

A bridge rendkívül érdekes:

Now I’m rising from the ground
Rising up to you
Filled with all the strength I found
There’s nothing I can’t do!

Ez a rész jó eséllyel arról szól, hogy azáltal emelkedik fel a lányhoz, hogy megértette a fájdalmát, és mintegy átérezve, azt, felemelkedik hozzá. Ebben az esetben nagyon szép metaforáról van szó, és gyorsan hozzáteszem, hogy a második felében valódi erőről énekel az énekes. Aki elszámolt saját magával, megélte a fájdalmát, onnantól komoly esélyt kap arra, hogy tényleg erőre kapjon, és úgy tűnik, hogy énekesünk élt is vele.

Azt gondolom, hogy a refrént kétféleképp lehet értelmezni:

I need to know now, know now
Can you love me again?

Egyszer megjelenik a bizonytalanság, úgy érzi, hogy tudnia kell, hogy szereti-e még őt, hogy tudja, hogy érdemes-e érte felemelkedni. Másrészt meg mintha az énekes választási lehetőséget adna, hogy vajon tudja-e még szeretni még őt? Ez kifejezetten ritka, mivel a szerelmes dalok döntő többsége rendkívül önző. Az előadó csak a saját érzéseivel foglalkozik, csak azt halljuk, hogy mennyire szereti a másik felet, hogy csakis az övé és soha nem engedi el. Ez önmagában mélységesen elinflálja a szerelmes dalokat, mivel a szerelem 2 ember között alakul ki kölcsönösen, és ha az énekes csak a saját érzelmei hangoztatja, az borzalmas tud lenni. Itt viszont a kérdéssel megadja John Newman a választási lehetőséget a lánynak, hiszen előfordulhat, hogy talált azóta valaki mást, vagy úgy gondolja, hogy nem tud megbocsájtani neki.

A második verse lényegében ugyanarról szól, inkább a második refrén utáni szövegre térnék ki:

I told you once
I can’t do this again, do this again, oh, no

Ez azért elég erős, erre azért nem mernék fogadást kötni. Tudhatjuk, hogy mindenkiben megvan az angyali és démoni oldal, és ha valaki elkövetett valami rosszat, az tudható, hogy bármikor újra megteheti, ha nem vigyáz. Persze van olyan, hogy kordában tartja valaki az ördögi énjét, de ehhez hihetetlen szintű éberség és intelligencia szükséges. Mondjuk, aki ilyen szöveget ír, annak van esélye, hogy rendelkezik ezekkel az erényekkel.

A dal nemcsak szövegileg kiváló, hanem zeneileg is. A dinamika nagyon tetszik, jól kifejezi az énekesben dúló érzelmeket. Zeneileg is nagyon jól meg van írva, ami nemcsak azt jelenti, hogy a hangok harmonizálnak egymással, hanem olyan hangok szólalnak meg, ami alátámasztja a szöveg érzelmi mondanivalóját. És az sem utolsó szempont, hogy az énekes tud énekelni. Nagyon szeretem azt, ha egy férfi nem fejhanggal énekli ki a magas hangokat, hanem torokból, mert akkor sokkal erőteljesebb, mondhatni, férfiasabb a hang. És ilyen érzelmeket így érdemes énekelni.

Készült videoklip is a dalból, ami a szöveghez képest meglehetősen furcsa lett.

Ilyen bárban táncolós, mindenki jól érzi magát, közben az énekes is olykor vidáman énekel. Gyakorlatilag teljesen ellentéte a dal mondanivalójának, mivel a szöveg erősen privát érzelmekről szól. Tehát számomra a videoklip a mélypontja a dalnak, ha képileg visszaadta volna az érzelmi világot, akkor nagyon jó lett volna, de így inkább semmilyen, mintha csak egy kötelező eleme lenne a dalnak.

Bár minden dalnak csak a videoklipje lenne a legnagyobb gondja. Összefoglalva, egy progresszív szerelmes dalról van szó, valóságos érzelmekkel. Nagyon ritka az, hogy egy fiatal srác ilyen érzelmekről írjon dalt, és így el is tudja énekelni. És az hatalmas pozitívum, ha valaki a saját felelősségét keresi egy párkapcsolatban, mert ez szolgálja a fejlődést, és esélyt ad arra, hogy tényleg ne tegye meg többet azt, amit tett. Bár nekem az a tézisem, hogy vitás helyzetben (általában) mindig kettőn áll a vásár. És érdemes annyira szemügyre venni azt is, hogy a másik fél miben vétkes, hogy tudjuk, hogy mik azok az intőjelek, amik bajt jeleznek, és meg is lássuk azt. De azt gondolom, hogy ez a srác megérdemli a második esélyt, és hogy újra szeressék őt.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 8/10
Hangulat: 9/10

+ Valóságos és progresszív szerelmes dal
– A videoklip

92%

Anyasors egy krízishelyzetben

Nemrég kezdtem el nézni a Dororót, és azt kell mondjam, hogy nagyon élvezem. Bár az igazat megvallva, nem tudok nem az Inuyashára gondolni, hiszen az is a középkori feudális Japánban játszódik, és ugyanúgy jelen vannak a démonok, és a hozzájuk kötődő hiedelmek. Így midkét anime inkább mondható legendaszerű történetnek, semmint hogy az a Japán történelmet egy az egyben úgy ábrázolja, ahogy annak idején feljegyezték. A nagy különbség a két anime között, hogy az Iuyashában az erős romantikus szál miatt miatt eléggé lájtosan ábrázolja a középkori Japán mindennapjait, míg a Dororo sokkal sötétebben mutatja be az akkori emberek életét. Vannak is félelmetes jelenetek az animében, és az az igazság, hogy el is tudom képzelni, hogy annak idején tényleg ennyire barbárak voltak az emberek. Nem akarom az alaptörténetet elmesélni, mivel azért hoztam fel a sorozatot, hogy annak egy eseményéről írjak. Egyébként érdemes megnézni az animét azoknak, akik bírják a keményebb jeleneteket is.

Ma láttam a 9. részt, amikor Dororo fiatalabb gyerekkorát látjuk, hogy gyújtották fel a falvat, ahol éltek, hogyan végezték ki az apját, és később hogyan halt meg az anyja. Az anyja halála gondolkodtatott. Ahogy az apja kivégezte a kivégzőjét, az fantasztikus jelenet volt, szinte példa nélküli. Viszont az anya halálát nem gondolom "tapsolnivaló"-nak. Ez így most elég idétlenül hangzik, de lényeg, hogy ez a fiáért minden körülmények között meghalni is képes attitűd nem tetszik. Még nincs gyerekem, ezért csak elképzelni tudom, hogy az, ami egy szülő és egy gyerek között van, az tényleg egy speciális szeretet, amihez hasonló nincs a világon. És nem is voltam még olyan jellegű krízishelyzetben, mint amit az anime megmutat, de így is azt gondolom, hogy ahogy az anya meghalt, az nem helyénvaló. Értem én, hogy az áldozatvállalás netovábbját láttuk az animében, de azt gondolom, hogy az lett volna a megfelelő, ha az anya magát is megmenti, ahogy tudja, pont a fiáért. Hiszen Dororo ott még nagyon kicsi, ebből kifolyólag nem tudná ellátni magát. Azt gondolom, hogy a kölcsönös áldozathozatal lett volna gyümölcsöző, bízva abban, hogy a krízishelyzet, csak átmeneti, aztán együtt, új életet kezdettek volna.

Persze, ez teória, amit ide leírtam, meg se született volna az anime, ha az anya túléli azt a helyzetet. Dororo túlélte, ott van neki Hyakkimaru, aki egyre inkább megérzi a fiú a szeretetét, így elkezd kommunikálni vele. És persze lehet írni, hogy végül a srác feltalálta magát, így mondatjuk, hogy sorsszerű volt az anyja áldozathozatala, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy van úgy, hogy az anya egészséges önzősége adott esetben a gyerek jövőjét jobban szolgálná, mint a feláldozom magam bármi áron a gyerekért attitűd.

Bilal Wahib: Tigers

Nem egyszer fordult elő velem az, hogy egy-egy dal első néhány hallgatásra tetszett, sőt kifejezetten kellemesnek gondoltam. De aztán, ahogy mondani szokás, az ördög a részletekben rejlik. Így jártam ezzel a dallal is. Első néhány hallgatás után úgy voltam vele, hogy kifejezetten jó dal, miért is ne? Csak aztán az lett a veszte, hogy létezik ebből a dalból hivatalos karaoke verzió is, na mondom megcsinálom belőle a karaokét, lehessen hollandul is énekelni. A karaoke nehézségei miatt többször meg kell hallgatni a dalt, és ahogy folyamatosan hallgattam a dalt, és ahogy időzítettem a szöveget, úgy értelmeztem magamban, és arra jutottam, hogy ez valami ordenáré nagy baromság.

Bilal Wahib (bár a nevéből nem derül ki), Hollandiában színész és énekes. 14 éves korában kezdett holland sorozatokban. Énekesként csak tavaly mutatkozott be, és a Tigers volt az első dala, melyet 1. helyet ért el a slágerlistán, és platina státuszt kapott. Ezt látva tudatosodott bennem (akármennyire is nem meglepetés), hogy a hollandok zenei ízlése és általános kultúrája is bőven hagy kívánnivalót maga után. A zene sem egy eresztés, mert ahogy hallgattam az instrumental verziót, szinte ugyanaz a néhány másodpercnyi zene ismétlődik a dal 2:11 hossza alatt, némi “kiegészítéssel”, persze. Pedig egyébként sok lehetőség rejlik az instrumental verzióban. Japánban szokás, hogy a kislemezekre ráteszik a dalok karaoke verzióit, és ezeket hihetetlen jó hallgatni, mert némely japán dal meg van töltve tartalommal. Az Instrumental verzióval új értelmet nyerhetnek a dalok, de itt erről szó nincs.

Ráadásul a szöveg is rettenetesen ostoba. Már az sokat elmond a minőségéről, hogy az alapszintű holland nyelvtudásommal szinte az egész szöveget értem. Legalábbis a “hiányzó részt” (tehát, amit nem értek), nem nehéz “kipótolni”. Már az önmagában furcsa (vreemd, ha már hollandozunk), hogyan osztja fel magában az embereket:

Ik ben met die tigers, tigers-tigers-tigers
We hangen niet met die liar, liar-liar-liar

Tehát, arról van szó, hogy ő a tigrisekkel van, és nem a hazugokkal lóg egy csoportban. Érthető, hogy a tigrisek az erő, és a menőség szimbóluma, de én azt gondolom, hogy amikor egy gyerek nagyobb lesz, és kinőtte az első rajzfilmeket, akkor kezdi sejteni, hogy a világ nemcsak jókból és rosszakból (jelen esetben tigrisekből és hazugokból) áll, hanem bizony vannak a tigrisek között is hazugok, és a hazugok között is vannak tigrisek. Egyáltalán tigrisek és a hazugok közti kontraszt is rettenetesen furcsa. De igazából nem a menőzés a legrosszabb a dalban. Hanem az, hogy ahogy elnéztem a srác Instagram profilját, azt láttam, hogy ő tényleg nem gondol ennél többet a világról. Az ő kis világában csak tigrisek és hazugok vannak. És persze azok a tigrisek sem mások, mint azok a nők, akiket bármikor felszedhet. Azért azt megnézem, ahogy találkozik az első hazug tigrissel, hogy omlik benne össze ennek a dalnak a jelentése.

Nem fűztem sok reményt a videokliphez, de azért megnéztem.

Borzalmas látvány volt. Ott lóg az összes csajon, jelezve, hogy ő egy alfahím, akit imádnak a nők, és akármelyiket megdöngetheti, csak egy szavába kerül. Nemcsak azért gyűlöletes, hogy készülnek ilyen dalok és videoklipek, mert egyrészt mit vág fel a maga alfahímségével (ami sok esetben hazug kép, láthattunk erre is példát), de másfelől komoly frusztrációt okozhat azokban a srácokban, akik nem annyira nagymenők, és nehezére esik barátnőt találnia, akármennyire is szeretne.

Bizonyos esetekben nehéz úgy gondolni egy dalra, hogy azt szívem szerint nem tiltanám be, mert nemhogy nem hordoz semmi értéket, de kifejezetten káros üzenete van. Mondhatjuk azt is, hogy ezek a dalok is szólnak valakinek, és egyébkét eszembe jutott, amikor voltam most februárban Hollandiában, azért én is láttam jó néhány tinédzsert, fiatal felnőtt srácot, akiken látszott, hogy nagyjából ezen az értelmi szinten élik mindennapjaikat. Hozzájuk szólhatna ugyan ez a dal, de azt sem érdemes elfelejteni, hogy az ilyen srácoknak többségében semmilyen olyan értékrendjük nincs, mely által többet gondolhatnának a világról. Az ilyeneknek arra kellene precedenst mutatni, hogy igenis lehet másképp gondolkodni, élni a mindennapokat. De ez a dal azt igazolja vissza, hogy teljességgel helyén való, az, ahogy gondolkodnak, cselekednek, csak így tovább! A videoklip egyébként “lájtosan” eszembe juttatta azokat a gyerekkoromban látott ’90-es évekbeli feketék által rappelt dalokat, ahol minden volt: Pénz, luxus, hatalmas villa, medence, luxusautó, csajok. Ezek a rapperek szinte az egész karrierjüket arra tették fel, hogy arról vagizzanak, hogy én kikapartam magam a gettóból, nekem sikerült. Csak az a baj, hogy a karrierjük azért nem szól ennél többről, mert semmi olyan értéket nem tud felmutatni, mely által esetleg haszna is lehetne abból, hogy kijött a gettóból. Már gyerekkoromban is viszolyogtam ezektől a daloktól és videoklipektől. Tulajdonképpen ez a Bilal Wahib szám is ugyanez, csak kicsiben. Nem tudom, hogy a későbbiekben lesz-e jobb száma, a srácot elnézve, nem hiszek benne. Az élet okozhat ugyan meglepetést, de egy biztos: Ennek a dalnak nem lett volna szabad megszületnie.

Zene: 2/10
Szöveg: 2/10
Ének: 3/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 5/10
Hangulat: 4/10

+ Nem káromkodik a szövegben.
– Rettenetesen káros üzenete van.

28%

LOTTE feat. Max Giesinger: Auch das, was da noch kommt

Ahogy írtam korábban, van néhány olyan német előadó, együttes, akire érdemes komolyabban odafigyelni, mert a zenét a maga kultúra mivoltában is művelik, és amellett, hogy szórakoztatnak, még tartalomról is lehet beszélni. Max Giesinger is ezek közé tartozik, aki 2012-ben a The Voice tehetségkutató német változatában lett 4. helyezett. Az ő példája mutatja, hogy nem feltétlen csak a nyertesek érvényesülnek a könnyűzenei piacon, és több dalához is volt szerencsém a Radio Köln-ben. Most azt a dalt szeretném bemutatni, melyet először hallottam tőle.

Mely egy duett, amit egy LOTTE nevezetű énekesnővel énekelt fel közösen. És nem tudtam nem azonnal felfigyelni rá, ugyanis hihetetlenül kellemes hangulatú dalról van szó. Egyébként egy különös dal, mert számomra hihetetlenül optimista hangzású, mégis maga az optimizmus, és az ideális élet egy vágyott dolog, nem feltétlen a valóság. De a zene az hihetetlenül szerethető. Van benne egyfajta gyermeki játékosság, ami hihetetlenül vidámmá teszi a dalt. Konkrétan volt olyan, hogy a villamoson voltam, hallgattam telefonon a Radio Köln-t, és amikor megszólalt ez a dal, úgy megörültem neki, hogy majdnem elkezdtem hangosan énekelni. Nagyon jól meg van írva zeneileg a dal, nagyon szeretem, aztán szövegileg egy kicsit csalódás volt, mert teljesen optimista, vidám, életigenlő szöveget vártam, ehelyett egy vágyott állapotról van szó.

Viszont akármennyire is szeretem a dalt, nem hibátlan. Az a kisebbik gond, nem énekelnek olyan nagy hangtartományban az énekesek, mert miért is kellene? Lehet anélkül is nagyot énekelni, hogy valaki nem énekli le a csillagokat az égről. Amivel bajom van, hogy ez nem igazi duett. Főként Max Giesinger énekel, és olyan, mintha LOTTE csak besegítene az énekbe. Egyszer-egyszer lehet hallani, illetve a refrént éneklik együtt, de ahol Max énekel, LOTTE inkább úgy énekel, mintha vokáloza. Ugyanis a háttérben van a hangja. Pedig kellemes hangja van, és jobb is lett volna a dal, ha egyenrangúan énekelnének mind a ketten.

Videoklip is készült a dalból, ami rendkívül érdekes:

Ugyanezt a vágyott állapotot jelenítik meg a videoklipben. Két zenész, akik szeretnének érvényesülni a szakmájukban, de inkább csak keresztülnéznek rajtuk. Pontosabban nem is keresztülnéznek rajtuk, hanem úgy veszik az emberek, mintha az élő zene csak egy eleme annak az ünnepségnek, bulinak, most miért is kapjanak ők külön figyelmet? Az elején egy idős néni születésnapján lépnek fel, és csinálnak jó hangulatot, másodjára egy üzlet újranyitásának alkalmából (nyilvánvalóan látszik, hogy az OBI-ról van szó) zenélnek, végül este egy bárban, de valahogy nem jön össze. Külön poén volt felismerni a bárban Johannes Oerding-et és Mark Forster-t, akik szintén énekesek, és mindkettejüknek vannak jó dalaik, úgyhogy a végére kisebb sztárkavalkád lesz, és nekem, aki néhány német együttest és énekest ismer, külön “easter egg” volt felismerni őket.

Jó a videoklip, és nagyon jó a dal. A hibája ellenére is szerethető. Feltett szándékom mutatni még német dalokat. De egyébként azért is szeretem hallgatni a Radio Köln-t, mert a műsorvezetők beszéde sokkal természetesebbnek hat a magyar, holland, különösképp az angol műsorvezetőkhöz képest. A német rádiózás valahogy természetesebbnek tűnik, ami abban is tetten érhető, hogy olyan dalok születnek, mint például ez, ami a hibájával együtt is bőven szerethető, és lehet beszélni arról, hogy a XXI. századi könnyűzenében hoznak egy kulturális minimumot, talán egy nívót is megütnek.

Ének: 6/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 10/10

+ Elképesztően szerethető dal, mindig mosolyra fakaszt
– Nem igazán duett, szinte végig Max Giesiger dominál

80%

A második betelt holland füzet

Alig másfél hónap alatt betelt a második füzetem, melybe a holland nyelvi dolgaimat írom. 80 oldal telt be kb. 46 nap alatt, tehát napi szinten kicsivel kevesebb, mint 2 oldalt írok. Ez persze az átlag, van olyan, hogy 1 nap alatt 4 és fél oldalt írtam.

Most már komolyabb segítségem is van, kb. 1 hónapja megismerkedtem a My Anime List-en egy holland sráccal, akivel egész jól összebarátkoztunk, és szokott segíteni nekem. Alapvetően szeret segíteni nekem, mert célzottan kérdezek, így tudja, hogy tudok dolgokat, csak egy-két nyelvtani szabály homályos. Baj akkor jött, amikor beigazolódott a félelmem. Elkezdtem rövidebb fogalmazásokat mutatni neki, és rávetített olyan hibákra, amik rosszul rögződtek belém. A poén az volt, amikor még én kezdtem el magyarázni neki, hogy márpedig ez így van. Ilyen volt az, hogy egyes szám harmadik személyben is van ugyanúgy "hij" és "he", mint ahogy egyes szám 2. személyben "jij" és "je". És amikor utánanéztem, és rájöttem, hogy nincs, mindenhova "hij"-t kell írni... Kicsit megalázó volt, hogy még én kezdek el egy hollandnak okoskodni a holland személyes névmásról, de jót nevettünk rajta. Szerencsére lazán veszi a dolgokat, és szívesen segít.

Még néhány kép:

14-én kezdődik meg a tanítás a KRE-n a Néderlandisztika szakon, és hihetetlen érdekes. Az egyik tantárgyból (Bevezetés a nyelvtudományba) az oktató már elérhetővé tette a tananyagot, és olyan szintű érdeklődéssel kezdtem el olvasni, mint tananyagot soha. Azt tudtam magamról, hogy szeretek nyelveket tanulni, és megy is, de azt nem gondoltam volna, hogy a nyelvészet ilyen szinten érdekel. Azt volt még furcsa megélni, hogy aznap éjjel, amikor ezt olvastam, ugyan, nem emlékszem pontosan, hogy miről álmodtam, de arra igen, hogy nagyon jól éreztem magam álmomban, és nagyon kellemes volt felébredni. Ilyet pedig nagyon ritkán élek meg, úgy tűnik, hogy tényleg megtaláltam azt, amit örömöt okoz. Úgyhogy nagyon jóra számítok az egyetemen, nagyon számítok arra, hogy most fogok végre olyan eredményt elérni, ami egy egyetemista számára ideális.

És ha tényleg megtanulok hollandul felsőfokú szinten, akkor az aztán már tényleg a (non) plus ultra. Az a nagy álmom, hogy újságíró, cikkíró legyek Hollandiában, és akkor érem el a célomat, ha 100%-osan úgy tudom magam kifejezni hollandul, ahogy magyarul fejezném ki magam. De hát még nagyon hosszú út áll előttem, de kész vagyok megtenni ezt az utat.