10. évfordulós kislemez-páros

Írtam már többször az Okui Masami: Melted Snow és Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemezekről, de most azért írnék róluk ismét, mert ma jelentek meg 10 éve.

A mai napig nagyon szeretem ezt a két kislemezt, konkrétan azt gondolom, hogy ezek az evolution-korszak legjobb kislemezei, megjelenésük napjától számítom a karácsonyi időszak kezdetét. Azért szeretem ezt a két kislemezt, mert ha karácsonyi dalnak vesszük (hivatalosan nem azok), akkor nem vidámak. Végre olyan karácsonyi dalok, ahol nem arról énekelnek, hogy minden szép és jó, béke van a világon, angyalok röpködnek felettünk. Konkrétan olyan hangulatuk van a daloknak, mintha azokról szólna, akik egyedül töltik a karácsonyt. Tehát az ünnepek másik oldalát láttatják meg, amiről legalább annyira fontos megemlékezni, mint azokról, akiknek a karácsony tényleg a szeretet ünnepe. Mert a túláramló pozitív érzelmek nagyon rossz hatással vannak azokra, akik nem tudják úgy megünnepelni a karácsonyt, ahogy szeretnék. És ha folyamatosan mindenhol ezekkel az érzelmekkel szembesülnek, és ők ezt nem tudják megélni, akkor nincs mit csodálkozni, hogy nekik a karácsony a depresszió "ünnepe". Már ha van mit ünnepelni a depresszión... De az biztos, hogy progresszív gondolat a karácsonyt nemcsak a szeretet ünnepének mondani egyre széletesebb körben, hanem az álszentség és a bűntudat kivásárlásának ünnepének is. Merthogy azok is. És a karácsony körüli felhajtás a bizonyítéka annak, hogy mennyire nincs legitimitása az erőltetett pozitív gondolkodásnak (mert nagyon kevesen vannak, akik tényleg pozitívan gondolkodnak). Az egyrészt nem valós az adott személytől, másrészt meg nem feltétlen reflektál a való életre. Ezért a legtöbb embert csalódás éri, és belőlük lesz az újgenerációs frusztált társadalom. Akik meg görcsösen ragaszkodnak a pozitív gondolkodás elveihez, azok meg egy idő után elvesztik a hitelességüket. Jelenlegi érzelmi érettségemben azt gondolom, hogy a rosszat is ugyanúgy meg kell élni, mint a jót, mert egyrészt azok is tanítanak, másrészt meg így lesz egyensúlyban az érzelmi állapotunk. Mert aki állandóan pozitívan gondolkodik, mindennek örül, és mindenkit szeret, az mihez méri a saját boldogságát? Ha ki tudja mióta nem volt szomorú, nem sírt, nem volt bosszús, frusztrált, és a rossz döntéseire is azt mondja, hogy annak úgy kellett lennie?

Hát, nem terveztem ennyire hosszúra az első részt, de ez is azt mutatja, hogy mennyi gondolatot indítanak meg bennem a címadó dalok. Sokkal inkább a 10 évvel ezelőtti emlékeimről terveztem írni. Merthogy 2008-ban már aktívan követtem Okui Masami énekesnői karrierjét, és hihetetlenül vártam az új kislemez megjelenését. Ekkor még nem ismertem Ohmi Tomoe-t, így az ő kislemezéről még nem tudtam. De tisztán emlékszem arra a bizonyos 2008. november 5-i napra, amikor izgatottan vártam az Okui Masami kislemezt, hogy elérhető legyen digitálisan. Akkor még Békéscsabán jártam egyetemre, és a könyvtárban néztem, hogy na vajon elérhető-e már. És elég hamar meglett, aminek nagyon örültem. Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy ekkor még nem volt biztos, hogy az Akasha album megjelenését elhalasztják-e. Az eredeti terv az volt, hogy a Melted Snow kislemezzel együtt jelenik meg, így az albumot is nagyon vártam. Azzal lett volna teljes a kép. De hát végül kiderült, hogy a megjelenést elhalasztották 2009. február 25-re, így az végül egy másik történet lett. A Melted Snow kislemezt meg nagyon szerettem. Már akkor is éreztem, hogy különös karácsonyi hangulata van, ami nem pozitív, ennek ellenére 2008 végének leghallgatottabb kislemeze lett nálam.

Ohmi Tomoe-t csak később ismertem meg, csak 2009 nyarán. Amikor nézegettem Okui Masami kiadójának a honlapján (evolution, ma már nincs) a kiadványokat, oldalt figyeltem fel egy Melted Snow kislemezhez nagyon hasonlító borítóra. Ez volt Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari kislemeze. Az a kislemezt bemutató mikrowebsite-ra linkelt (az evolution kiadó egyik sajátossága volt, hogy minden egyes kiadványnak volt egy saját microweboldala, ahol bele lehetett hallgatni a dalokba. Plusz információk, nem mellesleg külsőben is szép volt, igényesen rakták össze az oldalakat.), ahol belehallgatva a dalokba megtetszettek azok is. Azonnal kerestem is a kislemezt, de nem találtam meg gyorsan. Később aztán meglett, és annyira megtetszett, hogy az énekesnő többi kislemezére is rákerestem. Tetszettek a dalai, kár, hogy a kiadó megszűnésével a karrierje is megszűnt. De a Twitter profilja alapján alapvetően boldog, hiszen 2017-ben megházasodott, idén meg gyereke született. Egy fiú édesanyja, de mintha a második gyerek is jönne... Erre adott utalást az egyik kiposztolt képben, de ebben nem vagyok biztos.

Hát ezért olyan különleges számomra ez a két kislemez, és szerintem amíg élek, november 5-e lesz számomra a karácsonyi időszak kezdetének napja.

Válasz a kritikákra

Habár az énekverseny selejtezőjének eredménye komoly hatással volt rám, annyira, hogy meg sem akartam kérdeni, hogy miért nem jutottam tovább, mert értelmetlennek láttam, Tukeinon javaslatára mégis írtam E-mailt, hogy megkérdezzem, hogy mi volt a baj. Erre eléggé későn kaptam választ, ami szintén rossz érzést okozott (amíg nem jött válasz), de kiderült ennek az oka is, úgyhogy nincs baj. A kritikát meg olvasva, belátom, hogy jogosak. Szerencsére olyanokat írtak, amiken tudok javítani, és visszagondolva a felvételre, tényleg igazuk van. Miszerint, hogy a végére leragadtam egy fix hangerőre. Ennek az az oka, hogy a végére már nagyon arra koncentráltam, hogy ott is szépen kijöjjenek a magas hangok. Féltem attól, hogy elfáradok, és nem fogom tudni bírni. A görcsös koncentráció meg ráment az éneklés minőségére a végén. Megoldás: Lazán énekelni. Még az idő sem szorított, mert hetek voltak még a beküldési határidőig. Tehát nem az volt, hogy ha nem tudom kiénekelni a magas hangokat, mert erőltetem, berekedek, és akkor nincs más lehetőség, hogy beküldjem. Mert ha erőből éneklem ki, akkor fordul ez elő, és akkor aznapra a hangomnak annyi. Több szempontból sem mindegy az ének (a hangerő mellett a dinamika és a tisztaság), ezért is csinálok felvételeket, hogy fejlesszem magam.

Aztán volt még technikai rész is. Az utóbbi időkben valami miatt nem akar rendesen működni a mikrofon. Ha csak "simán" 100%-on van a vezérlőpulton a hangbeállításoknál a hangerő, akkor extrém halk, és alig hallható az énekem. Egyébként kétszer töltöttem fel felvételt, mert mások is jelezték, hogy alig vagyok hallható. Csak akkor sikerült a felvétel, ha felnyomtam +40%-kal a mikrofon hangerejét. Illetve rendesen ekkor sem, mert többször recsegett a felvétel. Ez az átka a 100%-on felüli hangerőnek, az már torzít. Ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni, és nem is tudom, hogy mitől van. Aki tud segíteni, azt szívesen veszem. A mikrofon meg olyan, hogy a fejhallgatóhoz van rögzítve, így még azt nem tudom megcsinálni, hogy távolabb tartom a mikrofont, amikor hangosan éneklek, hogy ne recsegjen be a hang.

Most már másképp látom a dolgokat, és kész vagyok újra versenyre menni. Ennek örülök, ugyanakkor arra nem vagyok büszke arra, hogy a mai napig hajlamos vagyok indulatból meghozni döntéseket. Azok soha nem hitelesek, mert amint elmúlik az az érzelmi töltet, amivel meghoztam az adott döntést, már másképp látom, és másképp cselekednék. Bár azt gondolom magamról, hogy sokat fejlődtem ebben: Igyekszem a másik szemszögéből látni a dolgokat, elfogadni a másik gondolkodását, értékrendjét, véleményét (már ha vannak) ezek mind segítenek abban, hogy kevésbé indulattal reagáljak le negatív dolgokat, sokkal inkább ésszel. De még mindig van mit fejlődnöm e téren. Az őszi MondoCon meg tévedés volt (a karaoke kihagyása is indulatból hozott döntés volt, amit mostanra bánok), de januárra, a téli MondoConra kész vagyok visszatérni, és újrakezdeni mindent.

Top 40 JAM Project #31

TOKYO DIVE

Szinte nincs olyan JAM Project album, melyen az első- vagy a címadó dal ne a barátság és az összetartozás fontosságáról szólna. Ezeket mind Kageyama Hironobu írja, és szinte mind kaptafára készülnek zeneileg és szövegileg. De egy idő után, mintha Kage-chan is érezte volna, hogy ugyanazt írni egy kicsit másképp az nem vall nagy zeneszerzői képességre, ugyanis fokozatosan áttért a rockos hangzásból az elektronikus zene felé. Az új dalok már sokkal kevésbé a rock stílusba sorolhatók, inkább powerful trance-nek mondanám (már ha létezik ilyen, de az biztos, hogy az erőteljes hangzás megmaradt). A TOKYO DIVE is ilyen. Annak ellenére, hogy írtam korábban, hogy egyre inkább igényem van az élő zenére, ez a dal mégis helyet kapott a listán, mert elképesztően hangulatos, és ebben is ugyanúgy érződik az összetartozás ereje a tagok között, mint bármelyik korábbi ilyen típusú dalukban. Itt-ott még a hangjuk is el van torzítva, ezzel csak futurisztikusabb lett a zenei hangzás. Ez pozitívum nálam, ugyanis ez a dal azt jelzi számomra, hogy a jövőben is fontos lesz a barátság, nem feltétlen veszik át a gépek meg a technológiai szingularitás a hatalmat felettünk. Erre utal a videoklip is, érdemes megnézni. Az egész TOKYO DIVE turnét ezzel a ruházattal vitték végig.

Top 40 JAM Project #32

PROMISE ~Without you~

Ismét egy könnyed dal következik, de most valami olyan, ami annak ellenére rettenetesen szerethető, hogy amúgy a vidám hangja teljesen elinflálja a szöveg jelentését. Ez a dal egy Okui Masami szóló, és nemcsak hogy az énekhang könnyed, hanem a szöveg is annyira egyszerű, hogy komolyabb japán tudás nélkül lehet érteni akár a teljes dalszöveget. Mégis mit keres itt a listán? Egyszerűen nem tudom megunni. Ez egy olyan jellegű dal, amiben igazából nincs semmi különös, nem is nagyon kerít a hatalmába érzelmileg, de a könnyed hangulata miatt mégis rettenetesen hallgattatja magát. Ha nagyon bele akarnék magyarázni valami jelentést a dalba, akkor azt mondanám, hogy teljesen együtt él a be nem teljesült szerelem érzésével. Igazából már jól van (nemcsak úgy mondja meg bizonygatja), csak az a fránya ígéret. És a dal vége:

I can't live without you

Top 40 JAM Project #33

Victory Soul

Meglehetősen furcsa a kapcsolatom ezzel a dallal, ugyanis bár nagyon szeretem (különben nem került volna fel a listára), csak hallgatni nem szívesen hallgatom. Az oka meglehetősen prózai: A tökéletes boldogság hallható a dalban. Amikor megvalósult a legnagyobb álmunk, és az ebből fakadó boldogságot éli meg a JAM Project. Érdemes meghallgatni, hihetetlenül vidám a hangjuk (néhol mintha még marháskodnának is, ugratják egymást), a zene alapján pedig lehetne egy olyan anime utolsó részének endingje, amelynek happy endje van. Mégis ami miatt listára került a dal (és emiatt azért előveszem néha), mert az is hallható, hogy ezért a boldogságért keményen megküzdöttek. Ezt ők nem kapták ingyen, izzadságos munka eredménye az, ahol most vannak. Ez adja a hitelességét a dalnak, ezt nem a kényszeredett pozitív gondolkodás szülte, hanem a kemény munka.

Top 40 JAM Project #34

The End of Day ~Megami Claudia no Sentoku~

A BEST COLLECTION albumok mellett néha készülnek stúdióalbumok is, melyeken saját JAM Project dalok hallhatók. Vagyis nem anime-, videojáték dalokat gyűjtenek egybe, hanem olyanokat, amiket önálló dalként írtak meg. Eddig öt ilyen album jelent meg, és bizony érdemes ezeket is hallgatni, mert itt is találni jónéhány gyöngyszemet.

Ilyen gyöngyszem ez a dal is, mely az első stúdióalbumra jelent meg. Érdekes, hogy a JAM Project megalakulásakor hihetetlenül termékeny volt, hiszen rögtön az elején két albumnyi jó dal gyűlt össze. A JAM FIRST PROCESS album az első BEST COLLECTION album után két héttel jelent meg, melyen ez a dal is rajta van. Ebben elsősorban Kageyama Hironobu énekel. Nagyon tetszik, hogy ha nem erőből énekelnek, akkor hihetetlenül szép és tiszta érzelmeket énekelnek ki, amikkel többségében tudok azonosulni. Ahogy ezzel a dallal is, nagyon szép.

A legmagasabb fokozaton

Érdekes, hogy úgy nem érzem a játékomon, hogy komolyan fejlődök a Super Smash Bros. for Nintendo 3DS-ben, mégis egyre nagyobb arányú győzelmet aratok. Mindig 5 élettel játszok, és az utóbbi időkben nem egyszer fordult elő, hogy 3 élettel nyerek a többiek előtt. De mivel mindig úgy játszok, hogy 4 játékosban a többiek gépi ellenfelek, így ők egymást is püfölik, nem így az igazi felmérni, hogy hányadán állok. Ezért ma mentem egy kétjátékos bunyót. Én voltam Meta-Knight-tal, a gépet meg randomra állítottam. Ő lett Wii Fit Trainer, és a Boxing Ring pályán ellene is 3 élettel nyertem. Majdnem 4 volt egyébként, de az utolsó pillanatban meghaltam. Sokat szerencsétlenkedik a gép 8-as szinten, olyan, mintha 4-es, 5-ös szintű lenne. Innentől már nem volt kétség, hogy mostantól a 9-es szinten lesznek a gépi ellenfelek. Ez a legmagasabb szint, ami beállítható.

Hát, elég nagy ugrás fejlettségi szinten. Erőszakosan támadnak, nagyon nem is hagynak levegőt sem venni. Egyelőre utolsó vagyok 9-es szintű ellenfelek ellen, hiába vagyok azokkal a karakterekkel, akikkel a legerősebb vagyok. Nekem most ez a nehéz, de határozottan érzem, hogy kellő gyakorlással jó lehetek 9-es szintű ellenfelek ellen. Ezt a képet meg én csináltam. Yoshi a Nintendogs nappalijában, amikor leestek a nagy játékok, köztük egy nagy hamburger is. Megörült neki, ezt neki semmiség megenni. És persze Yoshival is nyerek a 8-as szinten.

És hogy kikkel vagyok a legerősebb? Néhányat már említettem korábban, de álljon itt egy lista:

• Toon Link
• Kirby
• Pikachu
• Dark Pit
• Mii (nyilván én)
• Mr. Game & Watch
• Meta-Knight
• Shulk
• Yoshi

Velük fogok gyakorolni majd a 9-es szintű ellenfelek ellen. Mindig örülök, amikor fejlődök egy játékban, és most már lassan elkezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen lenne a legjobbak ellen versenyezni. Egyre inkább készen érzem magam rá.

Top 40 JAM Project #35

Rocks

Ahogy az előző daloknál írtam, szinte minden egyes dalát komolyan veszi a JAM Project, teljesen mindegy, hogy melyik animéhez, videojátékhoz vagy élőszereplős sorozathoz írják. De az azért érződik, hogy az együttes fő csapásiránya a Super Robot Wars széria. Ha meghallgatunk egy BEST COLLECTION albumot, azokra az addig megjelent kislemezek, és B-side trackek hallhatók, nem lehet nem észrevenni, hogy a Super Robot Wars dalok a legerősebbek. Akkor tényleg robbantanak. Erre ékes bizonyíték a Rocks, ahol nagyon erős a hangszerelés, az ének is jelentőségteljes. Szinte érezni, hogy valami komoly, akár világmegváltó gondolataik vannak. Pedig csak egy videojáték openingje, ahol mondjuk galaxisokon átívelő harcok részesei lehetünk. De hihetetlen jó dal, Ahogy Okui Masami elkezdi a dalt, arra szavak nincsenek. De az egész dalra jellemző az erő. Ebben a dalban nem feltétlen vannak nagy hangterjedelmek, inkább az ének teszi nagyon emlékezetessé, és ennek köszönhetően vált az egyik legjelentősebb JAM Project dallá.

Törölt blogpost

Sajnos az eset menthetetlen, de legalább kiírom magamból az indulatot, már csak tanulságként. Bár magamat biztosan nem kell emlékeztetni erre, de esetleg valakinek jól jöhet, mert rettenetes volt látni, hogy törlődött a blogpost, amit elkezdtem írni, és nem lehet visszaállítani.

Ráadásul Wordpress-ben írok Wordpress-es esetről. Eléggé jól haladtam a Játék határok nélkül bloggal, de az utóbbi időkben belassítottam, mert október elején, annyira sokat foglalkoztam vele, hogy teljesen az agyamra ment. Muszáj voltam némi szünetet tartani, ugyanis szinte minden pillanatban csak a Játék határok nélkül járt a fejemben. Nem utolsósorban a közeledő ZH hétre is készülni kellett (amin mostanra túlvagyok), ezért sem foglalkoztam vele akkora intenzitással. Azért akartam rapid sebességgel befejezni, mert már csak a döntők maradtak hátra az 1996, 1997, 1998-as évekből, és szerettem volna, ha minél hamarabb készen lenne három évad. Volt is öröm, amikor befejeztem az 1998-asat, mert így az egész tartalom több mint a harmadával kész vagyok. Ezzel a lendülettel vágtam neki az 1994-es évi 1. elődöntőnek, mert nagyon tetszett, hogy minden játéknak egyedi története van, valamint a ponttáblázat is tetszett a fogadás miatt. Csak a lendület azért is hagyott alább, mert az 1. elődöntő Portugáliában volt, a játékok témája pedig az Aviz dinasztia, tehát portugál történelem. És aki találkozott már portugál nyelvvel az tudhatja, hogy ha valamiben, abban hasonlít az angol nyelvre, hogy kevés dolgot mondanak úgy, ahogy írnak. Ezekben az időkben olyan játékok voltak, melyeknek mindig elmesélte az adott játék háttértörténetét Geszler Dorottya. Én meg ezeket is leírom hallás után, hogy minél több információ legyen a blogban. Volt néhány dolog, amit akárhogy figyeltem, akárhogy hegyeztem a fülemet, sehogy nem értettem meg. Valahogy körülírva találtam meg az interneten, de nagyon sokat jártam utána a dolgoknak. És mivel sokkal lassabban haladtam a blogpost írásával, mint reméltem, ezért fel is hagytam vele. Majd később folytatom, amikor késznek érzem magam.

Most éreztem magam késznek, csak most valamiért nagyon nehezen töltődött be a blogpost szerkesztésre. Ráfrissítettem, de erre csak az üres postot találom. Teljes kétségbeesés, minden lehetőséget végignézek, interneten utánanézek, de semmi. Most jöttem rá, hogy miért. A Wordpress ugyan folyamatosan ment, de csak akkor mutatja az előzményeket, ha manuálisan nyomunk rá a mentésre. Az a végleges mentés, amikor úgy ment, hogy az adott állapotot menti el. Erre is csak most jöttem rá, ahogy írom ezt a postot, mert azt csinálom, hogy többször rányomok a mentésre. Tehát hiába ment a Wordpress folyamatosan, csak azokat az állapotokat mutatja az előzmények között, amikor magam nyomtam rá a mentésre. És ha beáll ilyen baki, hogy törlődik az addigi bejegyzés, akkor gyorsan elmenti, és nem tudom visszahozni, mert automatikus mentésből nem csinál előzményt. Kegyetlen felismerés volt. Azt hiszem most ezt egy életre megtanultam. Mindegy, megírom újra, most már könnyebben rákeresek a portugál nevekre, de már nagyon be akartam már fejezni azt a postot, és most újra kell kezdeni... Meg hát egy Játék határok nélkül elődöntő leírása nagyon hosszú, ennek még a felét is újra megírni sok munka lesz.

És hogy mi okozta a problémát? A Microsoft Edge... Azt tudni kell rólam, hogy alapvetően toleránsabb vagyok a Microsoft programjaival az átlaghoz képest. Én legalábbis divatnak érzem szidni a Windowst, az Office-t és az egyéb Microsoft programokat, ebbe nem akartam beleállni. Az nem azt jelenti, hogy soha nem fáztam rá Microsoft programokkal, de kevesebb problémával találkoztam, mint amennyiről keringenek városi legendák. Vagy én vagyok túlzottan elnéző? Nem tudom. Egyébként nem rendszeresen használok Microsoft Edge-et, csak amikor anyámnál vagyok Békéscsabán. Akkor egy gépen vagyunk (mivel nincs most laptopom, asztali PC-n vagyok Pesten), és hogy ne keveredjenek össze a dolgaink, itt a Microsoft Edge-et használok, és nem a Google Chrome-ot, amiben anyám által látogatott weboldalak vannak, meg ő van oda bejelentkezve.

Különben érdekes, hogy csak pár percre forrt fel az agyvizem, amíg nagyon kerestem a megoldást, amint beláttam, hogy nincs, mert nincs előzmény, lenyugodtam, és kész vagyok újraírni. Azért vagyok most is toleránsabb a Microsofttal, mert lehet, hogy borzasztó ez a böngésző, de hogy nem készül minden egyes automatikus mentéshez előzmény, az már a WordPress faszsága (egy kis indulat azért van még bennem). De már csak azért is helytálló ide ez a trágár jelző, mert amint leállok az írással, szinte azonnal csinál egy mentést, így versenyt futok az automatikus mentéssel (most próbálgatom, eleddig nem nagyon kattintottam a mentésre), hogy azért jelenjen meg az előzmény, ha nem veszi zokon.

Sőt, mintha nemcsak én lennék toleránsabb a Microsofttal. Nemrég egy PC World-ös hír alatt többen szidták a Google Chrome-ot, mert rettenetesen eszi az erőforrásokat, míg a Microsoft Edge nem annyira. Ez meglepett. Valamiben jobb lenne a Microsoft? De az biztos, hogy tényleg nagyon erőforrásigényes a Google Chrome. De nemcsak a Chrome, hanem a Mozilla Firefox is. Az utóbbi időkben többször dolgoztam párhuzamosan mindkét böngészőn, aminek az lett az eredménye, hogy olyan szinten belassult a PC, hogy alig bírtam rendesen dolgozni. Megnéztem a feladatkezelőben, hát a Firefox is szépen zabálja az erőforrást, és ketten együttes erővel, felélték szinte az egész memóriát. Kb. 5 éves PC-m van, tavaly tavasszal vettem használtan. Amúgy nagyon jól működik, és bár a mai PC-k biztosan jóval több memóriával rendelkeznek, de akkor sem tartom normálisnak, hogy egy böngésző ennyi memóriát vesz igénybe. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy miért vesz igénybe egy böngésző ennyi memóriát. Megnéztem kíváncsiságból most a Microsoft Edge-et, ez ha lehet majdnem önmagában emészt fel annyi memóriát, mint a Chrome és a Firefox együtt. Pedig alig van pár lap megnyitva.

Na ez már ilyen dolog... Írásra fel.

Egy érmével nyerni a Mario Party-ban

Mivel múlt hét hétfőn nem jött el bagszi a találkozóra, ezért másnap elhívott magához. Beszélgettünk, meg játszottunk. Egyrészről kíváncsi voltam a Naruto: Ultimate Ninja Storm játékra, mert egyszer játszottam vele, nagyon régen. Még a 2009-es őszi MondoConon, és arra emlékszem, hogy kifejezetten tetszett. Az idők során folyamatosan kerestem PlayStation 3-ra a játékot, de eléggé ritkák a Naruto játékok. Egyszer majdnem megvettem Angliában, £6 volt, de épp fizetés előtt derült ki, hogy nincs meg a füzete. Játékot meg ha egy mód van, teljesben veszek. Szóval egyelőre nincs meg, viszont megjelent Nintendo Switch-re a Naruto Ultimate Ninja Storm Trilogy, melyben megvan ez a játék is, ezzel játszottunk. És egész jó játék, bár ez részint elfogultság, mert effektíve az egész Naruto franchise-t szeretem. Nem tökéletes, tehát soha nem értékelném az animét 10 pontosra, és pont beszéltük bagszival, hogy milyen logikai bakik vannak az egész történetben, vagy mi az, ami miatt erősen kifogásolható a sorozat. Ezek többségét én is megláttam magamtól, és már jó idejem tervezem összeírni a gondolataimat a Narutóról az animés blogba, csak soha nem érzem úgy, hogy elég gondolat van a fejemben, hogy ez összejöjjön. De nem egyszer fordult elő, hogy elkezdtem írni egy postot, aztán jöttek maguktól a gondolatok.

Aztán bagszi mutatott még egy játékot... Melyiket is? Istenemre nem emlékszem a címére, csakhogy benne vannak a StarFox karakterek, és van hozzá figura, repülőmodell (mert nem Amiibo) használható az az űrhajó... Jaj, melyik is az? Azt tudom, hogy elképesztően jól meg volt csinálva a modell, és a játék is nagyon hangulatos volt. Majd szólnak, segítenek, vagy eszembe jut, ha látom még egyszer.

De a Super Mario Party jó buli volt. 10 kört mentünk a King Bob-Omb's Powderkeg Mine pályáján. Nagyon örülök annak, hogy visszahozták a régi játékszabályokat, ismét a régi a Mario Party, a mini-játékok is ugyanolyan változatosak és élvezetesek, mint régen. A baj ott van, hogy grafikailag is szinte ugyanott van, mint régen. A szögletes karaktereket látok, azt már Nintendo GameCube-on is nehezen bocsájtottam meg (lásd: Mario Kart: Double Dash!!), Switch-en meg már tényleg nincs pardon. Itt-ott olyan a játék grafikailag, mintha egy Nintendo GameCube játék lenne, de csak Full HD-ba vitték át, semmilyen más grafikai javítást nem eszközöltek a játékon. A karakterek gyerekes érzelmei engem továbbra is zavarnak, de erre talán rá lehet mondani, hogy egyéni probléma. Főleg, hogy nem zavar annyira, hogy emiatt ne vegyem majd meg a játékot. Mert végtelenül szerethető, főleg a végeredmény után szerettem meg.

Bagszi elől vettem el a győzelmet egy érmével, úgy, hogy soha nem álltam az első helyen. Kértem, hogy tegye ki az eredményt Twitterre, az alábbi szöveggel tette meg:

Nem elég, hogy kapott pizzát, még a győzelmet is elveszi 1 coinnal!!!!!!!!!!! #NintendoSwitch pic.twitter.com/LcKo0MEY02

— bagszi lucas (@bagszi_lucas) 2018. október 23.

Igen, nagyon finom pizzával vendégelt meg, mindenkinek legyen olyan jó dolga, mint nekem nála, de hát a játék az játék. A játék végén kiosztandó bónusz csillagok döntötték el a végeredményt. Jól játszottam végig.

Ezután már késő volt. Mentem haza, mert én is elfáradtam, ő is koránt ment dolgozni, úgyhogy ennyi volt. De jó buli volt. Négyes bulit kéne valakinél összehozni.