Gondolatok Ákos dalairól

Nagyon örülök annak, hogy olyan barátaim vannak, akik inspirálnak, gondolkodásra késztetnek. És itt az inspirációt nemcsak pozitívan kell érteni, hanem építő jellegű kritikát is mondunk egymásnak, kimondjuk azt is, ami nem tetszik. A minap láttam egy képet, amin nagyjából az állt angolul, hogy bátoríts, inspirálj engem, de ha rosszat mondasz, inkább hagyj békén. Ez tipikus esete a befogjuk a fülünket, ha valami olyat hallunk, ami nem tetszik, ne adj úristen, hogy szembenézzünk magunkkal, és változzunk, vagy fejlődjünk. Szerencsére RetroSpidey-val van olyan kapcsolatom, hogy lehezünk őszinték egymáshoz. Valahol itt kezdődik nálam az igaz barátság.

Nagy Ákos rajongó, mesélte a személyes élményeit a dalaival kapcsolatosan. Egy időben én is nagyon sokat hallgattam a dalait, egészen pontosan 2000-2003 között. Az akkor megélt érzelmeim kifejezésére éreztem kiválónak az Ákos szövegeket, ugyanis az első nagy szerelemhez kötődnek a dalai elsősorban. De aztán ahogy változtak az idők, úgy kerültek háttérbe nálam az Ákos dalok. Nem volt már érzelmi kötődésem a másik félhez, és mivel az Ákos dalai döntő többségében rá emlékeztettek (főleg a Test és az Ikon albumok dalai), ezért utána nagyon ritkán hallgattam Ákost. No meg abból sem csinálok titkot, hogy azért sem hallgattam egy idő után Ákos dalokat, mert nyíltan foglalt állást a politikában, és egyre több dala szólt a politikáról (Új törvény album...), arról nem is beszélve hogy idő után olyan stílusú megnyilatkozásai voltak, hogy csoda, hogy az egója mellett volt helye a képernyőn. Az egyik karaokés lány, Leea idősebb nálam, mesélte, hogy ő már a Bonanza Banzai-t se szerette igazán, mert elmondása szerint Ákost már akkor sem a szerénysége miatt szerették. Én ekkor még nagyon kicsi voltam, ezekre már nem emlékszem.

Az első komolyabb emlékem Ákosról az Indiántánc videoklip 1995-ből, amit még a Top TV-ben láttam. Ez volt a Z+ előtt az első nagy zenecsatorna. Illetve a nővérem már ekkor szerette Ákost, két kazettát vett meg megjelenésekor, az Indiántáncot és a Beavatást. Ezek a mai napig megvannak. Az összes többi Ákos kazettát 2000-2001 között vettem meg. Ezek is megvannak mind. Illetve később az azt követő albumokat is megvettem szintén kazettán, még az Utolsó hangos dal koncertalbum is megvan kis szalagon. Ez volt az utolsó Ákos album, mely megjelent kazettán.

A politikára egy gondolat erejéig visszatérve: Engem nem az zavar, hogy valaki egy politikai párt mellé teszi le a hitét, hanem ha kritika nélkül hisz benne, és csak az jó, amit ők csinálnak, és csak úgy, ahogy ők csinálják. Sokkal inkább vagyok híve egy saját értékrendnek, ezáltal sokkal inkább lehet egy-egy politikai oldal vagy párt tevékenységet kritikával illetni.

De inkább Ákos munkásságára térnék ki: nagyon érdekes volt néhány olyan dalt hallgatni, amiket alsó hangon 15 éve nem hallottam már. Mielőtt meghallgattam volna őket, kíváncsiságból végiggondoltam, hogy mostani fejemmel mire emlékszem az adott dalból. Amit érdekesnek találtam, hogy a zenét sokkal inkább vissza tudtam idézni az elmémben, mint a szöveget. Azon nevettem magamban, hogy amikor próbáltam visszaidézni a szöveget, bár a refrén az ment, de amikor a versét próbáltam visszaidézni, ilyen barokkos díszítéssel körbeírt gondolatok jutottak eszembe, amiket 15 szóban írt le, de ezeket egy egyszerűen gondolkodó ember 2-3 szóban el tudja mondani anélkül, hogy elinflálná a jelentését. Aztán oda jutottam magamban, hogy ha nagyon szeretném, én magam is írhatnék olyan szövegeket, mint Ákos, csak gyakorolni kell egyszerű gondolatokat gyönyörűen kidíszíteni.

Ennek fényében hallgattam meg eddig két albumát. Méghozzá azt a két albumot, melyet a legjobban szeretek tőle, amihez a legerősebb emlékeim vannak. Ez pedig a Test és az Ikon. Ezeket hallgattam annak idején a legtöbbet, így ezeket hallgatni valóságos nosztalgiavonat. Most az Ikont hallgatom, és valósággal megjelent előttem az a 2000-2001-es közeg, és minden, ami oda köt. Minden fájdalmával együtt szép időszak volt. Egy időben nagyon fájt, hogy elmúlt, de ma már nem. Már a helyére került minden. És ha leszállok a nosztalgiavonatról, akkor tényleg azt mondom, hogy furcsa hallgatni a szövegeket. Tényleg olyan, hogy barokkosan körbeírja a gondolatait, és mivel én egyszerű gondolkodású vagyok, ezért sokkal egyszerűbben fogalmaznám meg, amit ő körbeír. És ha lecsupaszítanám, akkor viszont olyan, mintha egy Paulo Coelho könyvet olvasnék. Ezekkel a barokkos körbefogalmazásokkal pedig egy továbbfejlesztett Coelho-könyv. Ezért jobb. Pedig különben marha jó zenész, és tényleg ennyi év után azt tudom mondani, hogy a zenéi sokkal erősebben megmaradtak bennem, mint a szövegei. A zenére sokkal inkább, sokkal inkább fellelkesedek, hogy tényleg, volt ilyen dallam is. Ezt mennyire szerettem, meg ilyenek. Szöveggel meg úgy vagyok, hogy hát igen, volt valami ilyesféle is. Ezt tényleg így fogalmazta meg? Hmm... Legjobban akkor mosolyogtam magamban, amikor az Indiántánc albumról a Nevess magadon című dal jutott eszmbe. Az a dal külön derűs perceket okoz nekem, az olyan vicces. Nem tudom komolyan venni azt a dalt. Mert ott is az van, hogy a zenére nagyon emlékszem, de a szövegből csak a refrént tudom visszaidézni. Amikor a versére próbálok emlékezni, akkor mindenféle összekutyult szókészlet jut eszembe, amivel a semmit írom körbe.

A szöveg részét sajnálom, pedig nagyon jó zenész. Amúgy nagyon vicces, hogy Ákos Last.fm profilján a hasonló együttesek között ott van a Kowalsky meg a Vega. Hát ők aztán szövegileg képviselnek egyfajta mélypontot a magyar zenében. Ők szimplán felütik a sablonszövegek gyűjteményét, és abból kreálnak valami dalszöveg-szerűséget. Sokkal-sokkal rosszabbak, mint Ákos. Mert Ákosban legalább költői véna van, és róla legalább el lehet mondani, hogy néha valós gondolatot fogalmaz meg, elhiszem, hogy az életről énekel.

Az biztos, hogy ma már némileg másképp látom Ákos munkásságát. És arra tippelek, hogy Ákos azért ír ilyen idealista (többség számára sablonos) szöveget, mert úgy tudom, hogy nagyon komoly nehézséget nem élt meg az életében. Nem akarok verdiktet mondani e téren, mert nem ismerem Ákos élettörténetét, ezért nem tudom, hogysmint volt az élete, csak egy tipp. De ha a helyén kezelem a barokkos szövegeit, akkor szerintem többet fogom hallgatni a dalait.

The Legend of Zelda utazóbögre

Jó ideje szemezek már a Konzolvilágban kapható The Legend of Zelda utazóbögrével, amit a WestEnd-ben láttam a vitrinben. A 3.500 forintos árára azt mondom, hogy még belefér. Tegnap lehetőségem volt megvenni.

Ennek másik oldala:

Nekem nagyon tetszett, és örültem is neki, mert amikor korán járok be dolgozni, vagy szeptembertől egyetemre, és nincs lehetőség meginni a reggeli kávémat, akkor itt van ez. Örülök, hogy nemcsak kezdeti lelkesedés volt bennem, amikor szétnéztem a MondoConon. Ezek tényleg nagyon jól néznek ki, és megéri venni őket. Sajnos csak sima fehér doboza volt, meg az átlátszó nylon, amivel be volt fedve sem volt különleges, úgyhogy azokat nem őrzöm meg, de a címkéje szerint eredeti Nintendo.

Ma reggel ki is próbáltam, bíztam benne, hogy az árában a minőség is benne van, de sajnos tévedtem. Ugyanis amikor beletöltöttem a vizet kipróbáltam, hogy csöpög-e valahol. Annak ellenére, hogy le volt zárva, nemhogy csöpögött, ömlött a tetejéről a kávé, amit elkészítettem. T_T Valami a másik oldaláról, ahonnan egyébként lehet inni, nem zárja le, és úgy ömlik onnan, mintha nyitva lenne. Ezek szerint nem zárja le rendesen. Ez a része csalódás, de van rá megoldás: Nem kerül táskába. Kézben viszem utcán, és akkor használható. Kár ezért, hogy csak így tudom használni, de amúgy nagyon szép a minta rajta.

Hetalia 1 manga

Érdemes figyelni a moly.hu-n a hiányzó mangákat, mert olykor nagy ritkaságokat lehet beszerezni. Még a múlt héten láttam, hogy valaki kitett Hetalia 1 mangát, és speciel Békés megyében van, úgyhogy le is csaptam rá. Nagyon olcsón adta (ahhoz képest, hogy a legendák szerint mennyire drága), 1.400 forint volt. Meg is beszéltük mára a találkozót Békéscsabán a Tesco előtt, és meglett.

Megörültem neki, mert már a kiadónak sincs belőle. A MondoConon szoktak kint lenni, rákérdeztem, és már ők is rég nem látták. Elmondásuk szerint, ha kikerül eladásra, az is 5.000 forintért. Ennek inkább legenda-szaga van, mert azért a moly.hu-nál 2.000 forintért is lehet venni most, úgyhogy nem annyira vészesen drága, de az biztos, hogy tényleg kevés van belőle.

Épp csak beleolvastam a mangába, de már ez is élmény volt. Az Axis Power animét végignéztem, és nagyon bírtam a poénját. Szeretem az ilyen debil vicceket, ahol az egyik szereplő nagyon hülye szituációba kerül, és arra hogy reagál. Lényegében ilyen a Hetalia is, amely valódi történetet nem hivatott elmesélni, csupán rövid... mondjuk szösszeneteknek, melyek sokkal inkább az adott ország (melyet egy karakter játszik el) sztereotípiáját mutatják be, sokszor olyan környezetben vagy szituációban, mely az adott országra jellemző. Az animéből számomra az egyik legemlékezetesebb jelenet az volt, amikor Kína átadja Japánnak az írását, de az alakítgat rajta. Majd amikor Kína észreveszi, ráordít Japánra, hogy "DE NE ÍRJ HOZZÁ BETŰKET!!!". Na de kérlek, kedves Kína! Hiraganák és Katakanák nélkül nem japán nyelv a japán nyelv. Meg sok az utalás történelmi eseményekre, már a mangának elején is lehet olvasni néhány vicces jelenetet. De épp elég utalás a történelmi eseményekre, hogy Ausztria és Magyarország házasok, ez utalás az Osztrák-Magyar Monarchiára. Persze senki ne történelemkönyvként használja ezt a mangát, hiszen sokszor erősen görbe tükröt állít az adott történelmi esemény elé is, nemhogy az elé az ország elé, amely annak szereplóje volt.

Azt ugyan értem, hogy Olaszország miért ilyen teljesen laza, csak a tésztán jár az esze, mindent leszarok gondolkodású, mert az olaszok alapvetően tényleg ilyenek, amit furcsálltam, hogy épp Észak-Olaszország. Jellemben pont ők a jobbak, ott a hegyvidéki részeknél, Dél-Tirol egyébként is nagyon szép hely. Inkább a déli rész, ahol tényleg lazák az emberek. A tengerpartnál, ahol az éghajlat is melegebb, ott tényleg lazább az emberek gondolkodása. Nem beszélve a híres olasz temperamentumról, mely néha viccessé teszi őket. Legalább ennyire viccwa Olaszország is a Hetaliában.

Ajánlott mindenkinek a manga, aki szereti a debil történeteket, illetve ahol a valóság elé görbe tükröt állítanak, én szerettem az animét is, a manga is úgy néz ki, hogy 10/10-es lesz, mert aminek készítették (vígjáték, paródia, komédia), annak tökéletes. Így megvan mind a három kötet, mely megjelent magyarul.

A harmadik feltöltött hangfelvétel

Jó ez, hogy így sorrendezem? Legyen így, aztán, ha úgy érzem, változtatok. No, nem ígértem biztosra a harmadik hangfelvételt, de mégis megcsináltam. Elkezdtem énekelgetni magamban, gyakorolni, és oda jutottam, hogy nem érdekel, hogy mit szólnak az utcán, hogy éneklek, ezt baromira élvezem. Ez a dal pedig Okui Masami: Aoi Namida című dala.

Azért voltam bizonytalan a dalban, mert túlságosan könnyednek éreztem, de ki akartam próbálni magam egy pörgősebb dalban is. Mert hát nemcsak azért választottam ezt, mert ma van a Sora no Uta kislemez megjelenésének évfordulója, hanem a megjelenésének időpontja miatt számomra ez nyári dal. Napsütés, tengerpart, alsó hangon 35°C, lenge ruhák, és hasonló kellemes élmények kötnek ehhez a dalhoz. Pedig sem a címe, sem a szöveg nem indokolja a vidám hangulatot, hiszen az érzések felismeréséről szól. Kitől származik a fájdalom, az emberek miért keresik ennyire a szeretetet, hasonló költői kérdések teszik érzelgőssé a dalt, mindezt egy amúgy teljesen vidám zene mellett. Kfn-t is csináltam a dalból, még a kislemez megjelenése után nem sokkal, abban is nyári képek vannak, meg van még 2 kép Okui Masami-ról is.

Felvétel előtt gyakoroltam a KaraFun segítségével. Arra jöttem rá, hogy a lassú részeknél itt nem arra kell figyelni, hogy mikor jön a következő szótag, hanem el kell merülni a zenében, és jön magától a ritmusa. Tehát áramlani a dallal, ha még nem számít magyartalannak ez a kifejezés. Ezért ment könnyen ennek a dalnak a megtanulása, mert teljesen logikus a ritmikája, a dinamikája. Nem tévesztettem éneklés közben, nagyon jól fel van építve a dal. Csak a disszonáns mivolta miatt furcsa, hogy egy elmélkedő, melankólikus szöveget énekel fel Okui-san egy vidám dalra.

Van terv, három hét múlva. Méghozzá az első férfidal lesz, ahol aztán nagyon meg fogom mutatni, hogy mit tudok, ha igazán ki kell énekelni a hangomat.

Super Mario füzet

Ahogy írtam, hogy mennyire fellelkesített, hogy a MondoConon mennyi Nintendós és videojátékos relikviát láttam, folyamatosan nézegettem, hogy miket lehet vásárolni, ha adódik rá anyagi lehetőség. Füzetet is szívesen vennék, mert nagyon szeretek írni kézzel, és szívesen megtöltöm tartalommal. És milyen lenne videojátékos füzet? Ma volt lehetőségem a videojátékbolt.hu-nál megvenni a Super Mario füzetet, amivel már régóta szemeztem. 3D-s a kép (szerintem ez kivehető), és belül is vannak képek. Nagyon jól néz ki, ajánlom mindenkinek, aki gyűjti a videojátékos cuccokat.

Fogok is írni bele, tervezem teljesen megtölteni tartalommal. Azt tervezem, hogy olyan történetet írok, amiben novella formájában írom ki a hiányosságaimat az életemből, mintha ezek megvalósultak volna. Terápiás célból teszem ezt. Több pszichológiai (pszichológiai, nem életvezetési) könyvet olvastam, és Tari Annamária írta az egyik könyvében, hogy nagyon jó dolog álmodozni és elmerülni az álomvilágunkban, ha onnan nem fájdalmas visszatérni a valóságba. Ezt nagyon igaznak gondolom, sőt, továbbmegyek: ha kiírom magamból megvalósultnak azokat a dolgokat, amiket hiányolok az életemből, akkor az motivációt is adhat arra, hogy cselekedjek érte, mert megérzem a belőle fakadó örömöt. Ezt fogom kiírni magamból, és nemcsak azért írnék füzetbe, mert szeretek írni. Hanem mert egyelőre azt szeretném, hogy ez teljesen offline legyen. Ez az én intim részem, és egyelőre ne kerüljön ki online.

De megmutatom a füzet belső oldalait.

A tollat is konkrétan ma vettem. Volt ugyanilyen négyszínű tollam, de az tönkrement, mert amikor betétet próbáltam cserélni benne, akkor nem tudtam rendesen visszatenni, és használhatatlan lett. Azt kidobtam, helyére jött ez.

Régi cicatörténet

Nézegettem CD-ken a régi képeimet, és annyira elcsodálkoztam, hogy találtam régi képeket az egyik macskáról, és hogy annyira aranyos volt, hogy tényleg majdnem megkönnyeztem. Ő az:

Egy fiúmacska, és hogy milyen története van? 2007. őszi AnimeCon napján volt, ami a Petőfi Csarnokban volt. Mellette volt ugye a bolhapiac, a Nintendós csapattal szétnéztünk ott, és láttuk, hogy kint van egy kismacska. Megsimogattuk, és már akkor is annyira aranyosnak találtam, hogy ez kell nekem. 1.000 forintért adja. Konkréta úgy dobtuk össze rá a pénzt, de akkor sem lett meg, csak 850 forint, annyiért odaadta. Hát nekünk az az AnimeCon nem az animézésről, videojátékokról, bulizásról szólt, hanem a macskázásról. Imádtuk ezt a macskát, egész nap vele játszottunk. Megetettük, szegény rettenetesen éhes volt. Nem mellesleg Bowsernek neveztük el.

Aznap este hazavittem Békéscsabára, egyébként a vonatúton látszott, hogy már szobatiszta volt, ugyanis elkezdte kapargatni a földet. Tudtam, hogy mit akar csinálni, adtam neki egy zsebkendőt, hogy azon "ténykedjen", és tényleg oda csinált. Az egyik unokatestvérem, akivel ekkor és régebben rengeteget voltunk együtt, jött ki elém a vasútállomásra, együtt vittük haza a macskát. Amikor hazaértünk, a szobámban letettem, és mintha csak érezte volna, hogy ez lesz az otthona, egyből felfedezőútra indult. Csak hát akkor volt a baj, amikor anyám megjelent, akinek elmondása szerint állat nem lehet panelben. Nagyon nem örült a macskának, és követelte, hogy vigyem el innen. Azért mertem elhozni - mert amúgy tudtam, hogy régen nem tűrte meg - mert abban bíztam, hogy mivel már felnőtt voltam akkor is, ezért megbízik bennem annyira, hogy tarthatok macskát, tudok felelősséget vállalni iránta. Sajnos ez nem jött be. Levittem a közeli játszótérre, és nagyon szomorúan, de otthagytam. Kóbormacska leszel, nagyon sajnálom...

De fél órára rá eszembe jutott, hogy hát basszus, van egy szomszédunk, aki nagyon szereti a macskákat, hátha be tudja ő fogadni. Szerencsém volt vele. Lementünk a macskáért, és magához vette. Így meg lett mentve, és nagyon jó helye van / volt nála. Ez a kép három hétre rá készült, arra kaptam engedélyt, hogy nálam legyen pár órára.

Itt egy másik kép róla:

Most meg csak nézem, hogy ilyen édes kismacskáért nagy kár lett volna. De szerencsére megvan. A szomszéd azóta elköltözött, egyszer-egyszer találkoztam vele, akkor mondta, hogy a macska nagyon jól van, de hogy esetleg most mi lehet vele. Remélem, még él. :) Ezeken a képeken kb. 3 hónapos, úgyhogy jó eséllyel megvan még, de már sokkal nagyobb, és talán már öregesebb is. De nagyon örültem ennek a macskának, hogy egy napig az életem része volt, és utána egy kicsit. Néhány kép őrzi az emlékét, néha eszembe jut most is.

További fejlődés a Mario Kart: Super Circuit-ban

Tovább edzek a Game Boy Advance-es játékban. Annak fényében, amit összeírtam, megpróbáltam tudatosabban felépíteni a játékomat. Nehéz, mert ha kastélyban vagyok, szinte mindig törvényszerű, hogy nekimegyek a falnak. Azt már könnyebb koordinálni, hogy szabadterű pályán, hogy ne menjek ki a pályáról. Illetve a driftelésre figyelek jobban.

Maradok a fokozatosságnál, most azon vagyok, hogy 50cc-nél meglegyen mindenhol legalább az egy csillag. Hát valami nem stimmel a karakterekhez köthető extra pontokkal, ugyanis Marióval egészen jót mentem, természetesen meglett a maximális pontszám, és érmékből is elég sokat összegyűjtöttem, mégis csak B-rangot kaptam. Szoktam lesni ezeken, hogy mégis hogy számolta ki.

Toaddal viszont más volt. Elvileg vele kevesebb bónuszponttal indul, hiszen őt sokkal könnyebb kezelni. Ugyanakkor neki a legrosszabb a végsebessége. Mégis vele sikerült egy csillagos rangot elérni. Méghozzá a SNES pályák közül az 50cc Lightning Cup-on, innen hiányzik még, valamint a Star és Special Cup-on 50cc, a SNES-es pályák közül. Ha itt megvannak, első körben kész vannak az 50cc bajnokságok. Hogy valaha lesz-e 3 csillagos minősítésem... Fogalmam nincs, soha nem sikerült. A képen egyébként egy érdekes állás van, annyira meglepődtem azon, hogy három gépi ellenfél játékos is mögöttem 10-10 ponttal áll a 2. helyen, hogy ezt le akartam fényképezni. Nekem 27 pontom van, a 10-es meg speciális nálam, hogy a 10-es a szerencseszámom.

A végeredményt is lefényképeztem.

Hát ilyet tudok jelenleg.

Visszatérve a sajátságos eredményre, gyerekkoromban szokásom volt akkor, amikor rengeteget játszottam a Super Mario Kart-tal, hogy rendszeresítettem egy füzetet, és feljegyeztem azokat a végeredményeket, melyek emlékezetesre, egyedire sikeredtek. Mi számított egyedi végeredménynek? Az tudható a Super Mario Kart-ról, hogy ott a gépi ellenfél játékosoknak meglehetősen szegényes mesterséges intelligenciájuk van, és valószínűleg a memóriával való spórolás eredménye az is, hogy egy-egy karakterhez, akit kiválasztunk versenyzőnek, a gépi ellenfelek egy meghatározott sorrendben versenyeznek. Ha ebben volt például jelentős eltérés volt, azt jegyeztem fel. Valamint a pontozásnál csak az első négy helyezett kapott pontot, azt is feljegyeztem, ha nem 4 játékosnak volt pontja, hanem 6-nak. Valahol megvan még ez a füzet, ha alaposan feltúrom a lakást. Többször találkoztam vele, biztos, hogy nem dobtam ki.

Ráadásul különös szokásom volt. Már régen is Toad és Koopa Troopa voltak a kedvenc karaktereim, és nem szerettem, hogy ők azok, akik legkevesebbszer vannak az élen, amikor gépi ellenfelek. Még gyerekként kitapasztaltam, az első pályán ha nagyon "megkutyulom" a sorrendet, tehát kiütöm a gépi ellenfeleket, és nem a "megfelelő" sorrendben érnek be a célba, akkor nem előzik vissza az eredeti helyüket. Ekkor kezdtem el azt csinálni, hogy Toadot és Koopa Troopát tettem az élre, úgy, hogy előttük igyekeztem mindenkit kiütni. Ha nem sikerült, akkor 5. helyre értem be, és a következő életemmel folytattam az akciót. És az élre vittem őket, velük akartam versenyezni. Csak egy idő után semmi élvezetet nem láttam ebben, ezért abbahagytam, és hagytam, hogy mindenki azon a helyen legyen, ahová beprogramozták őket.

A legújabb kfn

Csináltam most egy kfn-t, amit már nagyon rég meg akartam csinálni, de most minden szempontból alkalom nyílt rá. Ez pedig a Rakudai Kishi no Cavalry endingje, a Haramitsu Renge az ALI PROJECT-től.

Nagyon komoly emlékem kötődik ehhez a dalhoz, ugyanis többek között erre a dalra sírtam ki 2016 elején a szerelmi bánatomat. Többek között azért vállalkoztam arra, hogy ebből a dalból megcsinálom a kfn-t, mert szembe akartam nézni azokkal az érzésekkel, amiket akkor éreztem. Kész a kfn, átéltem azt az élményt, de már nem sírtam el magam. Persze, lehet azt mondani, hogy 2 és fél év alatt illik feldolgozni a traumákat, de azért tudjuk, hogy az egyén nem így működik. Mindenki másképp kötődik az emberekhez, és aki nagyon komolyan, annak nagyon kemény munkájába telik elengedni a másikat lélekben. Amúgy az érzésnek aktualitása van most is, ezt egy másik blogban elemeztem, azért is akartam ezt a számot meghallgatni, hogy tudjam, hogy most milyen hatással lesz rám. Szerencsére nagyon komoly hatása nem volt. Átéltem azt az érzést, de már nem fájt. Az, hogy a mai napig érezzük a hiányérzetet az különben nem baj. Személyes elméletem az, hogy akkor van valaki elengedve lélekben, ha ugyan érezzük a hiányát, de az már nem fáj.

Ebben a dalban rettenetesen sok fájdalom van egyébként is, tud az énekesnő depressziós hangon is énekelni, és azok annyira átjönnek, hogy akár eret vágnék magamon. De vannak kellemes, vidám, optimista hangzású dalai is (annak ellenére, hogy a szöveg nem feltétlen az), azokat jó érzés hallgatni. Ezen furcsa érzésvilág miatt szeretem hallgatni az ALI PROJECT-et, néha kifejezetten igényem van rá.

Mario Party 5 zene

Indíthatnék egy sorozatot a méltatlanul elfeledett videojátékokról. Olyan játékokról, amik nem feltétlen forradalmiak, de tetszettek annyira, hogy megemlékezzek róluk, és tegyek azért, hogy valamennyire megmaradjon a köztudatban. A Mario Party 5 nem feltétlen ilyen, mert úgy vagyok a sorozattal, hogy a GameCube-os korszakra nagyon elromlott a játék minősége, főleg a 4. résznek. Az 5. rész valamivel jobb, de még ennek is sok hiányossága van. De egyvalami nagyon felviszi az értékét: A zene. Érdekes, hogy olyan zeneszerző írt zenét a játékhoz, aki csak ehhez az egyhez, de ezzel az eggyel egy életre belevésette magát az emlékezetembe. Ő Tanaka Aya, egy fiatal hölgy, akiről fogalmam sincs, hogy honnan jött, kicsoda ő, de valamiért őt kérte fel a HudsonSoft, hogy írja meg a Mario Party 5 zenéjét, és elvállalta. És bemutatkozott... De még hogy! Talán nem is túlzok, hogy RPG-színvonalú zenét írt a játéknak. Persze vannak inkább gyerekeknek szóló zenék, de amik jók, azokról meg merem kockáztatni, hogy világszínvonalú.

Az abszolút kedvencem a Future Dream tábla zenéje, mely valami miatt a "Space Match" nevet kapta. Teljesen mindegy, mi a neve, imádom ezt a zenét, amióta meghallottam, ez ott van a top Nintendo játékzenék között.

Látogatás a lélek templomában

Nem véletlenül írtam most nemrég az idealizást boldogságról, és arról, hogy végződik néhány videojáték. Saját példa: Hiába sikerült megtalálni azt az albérletet, amiben jól érzem magam, és akár itt laknék életem végéig, nem hozza magával azt a szuperboldogságot, amiről a legtöbb regény, film és egyebek áradozik. Attól még ugyanúgy vannak problémák, amik akár komolyan érinthetnek, de érdemes szembenézni velük, még akkor is, ha rettenetesen fájnak. Most a héten nagyon összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Az egyikről írtam egy másik blogban, a másik titokban maradt (1-2 ember tudott róla), de ez az, aminél fokozatosan érződött, hogy baj van, és ez ma bekövetkezett. Bevállaltam a dolgot, még akkor is, ha a legoptimistább becslések szerint is csak max. 15% esély van, de úgy vagyok vele, hogy ha valamit nagyon szeretnék, és még ha csak 1% esély is van rá, akkor is utánamegyek, mert nem akarok aztán életem végig azon frusztrálódni, hogy mi lett volna, ha mégis utánamegyek a dolgoknak. Ezért a most megélt fájdalom a kisebbik rossz, mert legalább ott voltam, és mindent megtettem érte, de nem sikerült. Volt már ilyen, úgyhogy ismerős érzés, csak a rossz, hogy mindkettőből nagyon nehéz lesz kimászni. De most az a feladat, hogy helyrejöjjek, és új utakon járva tegyek meg mindent önmagamért. Most jelenleg azon vagyok, hogy a fájdalmat megélve legyek jelen a pillanatban, mert az időm véges, és az idő óriási érték. Talán a legrosszabb, amit tehet magával az ember, hogy elpazarolja az idejét, és elmegy mellette az élet.

Mivel manapság sokat hallgatok játékzenét, ezért most úgy érzem, hogy erre az érzésre a The Legend of Zelda: Ocarina of Time játékának Spirit Temple zenéje a legalkalmasabb. Sírni nem sírtam tőle, de nagyon segít, hogy átadjam, megéljem az érzelmeket, ezáltal remélhetőleg könnyebben kijövök belőle. Valósággal átszellemültem tőle, ez akár hipnotikus zene is lehetne. Egy biztos, hogy a Nintendo játékzenei történelem egyik legnagyobb remekműve. De egyelőre nem fogok tudni őszintén mosolyogni.