Nyár az ALI PROJECT jegyében

Úgy néz ki, hogy az idei nyaram animés és japán szempontból az ALI PROJECT-ről fog szólni. A múlt héten befejeztem a .hack//Rootsot, most pedig három olyan animét kezdtem el nézni, melynek openingjét vagy endingjét a fent említett együttes énekli:

• Code Geass: Hangyaku no Lelouch
• Kamichama Karin
• Kaibutsu Oujo

Illetve a Katanagatariba belekezdtem korábban, ez folyamatban van.

A .hack//Roots bejövős volt. Sokban különbözik a SIGN-tól, több élet van benne, élőbb a történet. Bár az nagyon furcsa volt, hogy Haseo valósággal kifordult önmagából, amikor Shino támadás okán törölve lett a játékból. Ezek után Haseo elhanyagolta a többi társát, a maga útját kezdte el járni, mintha elvesztette volna életének értelmét azáltal, hogy egy fontos ember "elhagyta" a játékot. A végére ugyan valamennyire rendbe jött, de nem rajongok az ilyen jellegű dolgokért, mert legitimitást ad annak, hogy ha megszeretünk valakit, de nem vagyunk felkészülve a halálára (mert ez is az, még ha nem is biológiai, de veszteség), és ha elveszítjük őt, akkor nem tudunk mit kezdeni a fájdalmunkkal. És csak akkor történik meg, újra a régi lesz, amikor Shino visszatér. Ezzel nem tanít meg az anime arra, hogyan dolgozzuk fel a veszteséget, pedig ritka értékes kincs lett volna, mert erre kevés mű tanít meg.

Tabby viszont kellemes csalódás volt. Ő a cicalány az animében, ember, macskás vonásokkal. A lényeg az, hogy ő az elején kifejezetten idegesítően pozitív volt, aki mindenben csak a szépet látta, a negatívumokról tudomást sem vett, mintha burokban élne. Neki nagyon jót tett, hogy Haseo gonosz lett, és hogy nyíltan kimondta, hogy idegesíti őt. Ennek hatására valami megmozdult benne, és megkomolyodott. Ha valaki által, akkor Tabby által megláthatjuk, hogyan lehet veszteséget feldolgozni. Tetszett a jellemfejlődése, ahogy haladtunk előre a történetben.

Az openingről írtam korábban, hogy rettenetes, azóta megszoktam. Konkrétan már énekelgettem magamban, de ez már inkább az a szituáció, hogy annyira rossz, hogy már azért énekelgetem, mert nem tudom komolyan venni. A Silly-Go-Roundot szerintem nem lehet komolyan énekelni, olyan túl laza az egész, érzelmileg sem komoly dal.

Azt tudom, hogy a Code Geass: Hangyaku no Lelouch egy nagyon népszerű anime, de eddig nem szántam rá magam, hogy megnézzem. A rajzok durvának tűntek, a főszereplő srácot, Lelouchot kegyetlen gyilkosnak éreztem, de nem olyan vészes. Csak kár, hogy nem jön be annyira, mint amennyire népszerű. Hát mert nem vagyok érdekelt a mechás történetekben. Ez valahogy kimaradt a tudatomból, hogy ez egy mechás anime. Nem kelti fel a figyelmem, annak ellenére, hogy pörgős a történet. Remélem, később alakulni fog, egyelőre többet nem tudok írni róla.

A Kamichama Karin meg arra bizonyíték, hogy ne előadó alapján kezdjünk el animét nézni. Ismét kiderült számomra, hogy nem szeretem a lolikat. Nincs semmi jellemük, emiatt kifejezetten idegesítő az az aranyosság, ahogyan ábrázolják őket. A történetből is szinte csak annyi derült ki, hogy Karin egy istennőcske (kamichama), és nem tud mit kezdeni a képességével. Még Mahou Shoujónak is gyenge. Ugyanakkor az ALI PROJECT opening az Ankoku Tengoku kifejezetten vicces dal.

Visszatérve a jellemtelenségre Kuujou Himeka karaktere jól szemlélteti, hogy mi a bajom a lolikkal. Ő olyan, hogy lassan beszél, elnyújtja a magánhangzókat. Erre pedig nagyon jól lehetne egy vicces karaktert építeni, ahogy azt tették a Mahoraba: Heartful Days animében is. Ebben Chanohata Tamami beszél ugyanígy lassan, de ő gonoszságból. Na nem negatív főhőst kell elképzelni, csupán cinizmust, de pont azon a határon belül, ameddig még vicces. Az ő személyisége például kifejezetten színesíti az animét. Úgy néz ki, hogy a Kamichama Karin egy olyan anime, mely kifejezetten a loli-rajongóknak készült, mert az eddig megnézett 4 rész alapján komoly történetet nem vettem ki, valamint hogy a karakterekre komolyan kell figyelni. És bejött ez a macska is, mint aranyos kisállat, de tipikusan az a fajta állat, akit a földhöz vágnék dühömben, annyira idegesítő. Végignézem az animét, mert csak ne hagyjam félbe, de ez az anime az én szemszögemből egy tévedés.

A Kaibutsu Oujo viszont kellemes csalódás. Tartottam tőle, mert nem szeretem a horrort anime kivitelezésben (egyáltalán sehogy sem), és ezt az animét is horrornak írják. Hát, ha csak ennyi horror lenne minden animében, akkor kedvenc műfajaim egyike lenne. Semmi komolyság nincs benne, ami van, az inkább az elmebaj kategóriája, ami sokkal inkább vígjátékká teszi az animét, semmint ijesztő horrorrá. Láncfűrésszel nekimenni a láthatatlan ellenségnek, ez azért sok mindent elárul. A fókuszban Hiyorimi Hiro nevű srác, aki nővérével együtt egy kastélyba költöznek. Amikor a kastély felé tartana, egy lány kerül halálos veszélybe, akit megment ugyan, de Hiro halálos sérülést szenved, ami a vesztét okozza. De a lány, akit megmentett Liliane, a vérével újjáéleszti. Ezzel egy egész agymenés kezdődik, képtelenebbnél képtelenebb szituációkkal. Sokkal inkább a Kamen no Maid Guy-ra emlékeztet, ott voltak ilyen ökörségek, mint amik ebben az animében. Liliane szolgája, Flandre egy android kislány. Robot mivolta miatt végtelenül erős, ugyanakkor semmilyen kommunikációra nem képes. Egyetlen szót képes kimondani: "Huga", ez a szó az egyetlen csatorna, mely által minden érzelmét (már ami van egy androidnak) közvetíti az emberek felé.

Az endinget énekli az ALI PROJECT, mely az igazán szívderítő és inspiráló "Hizamazuite Ashi wo Oname" címet kapta, az egyik kedvenc ALI PROJECT dalom, ha nem értelmezem a címet. De annyira BDSM a dal, hogy nemcsak a cím utal rá, de még a kislemez borítóján is ki van kötözve az énekesnő. Az opening pedig Misato Aki: BLOOD QUEEN dala, az énekesnő legsikeresebb kislemeze. Azért jól mutatja, hogy mennyire fontos az erős személyiség, az meg tud jelenni az énekben is. Rock dal akarna lenni, de annyira jelentéktelen az énekesnő hangja, hogy semmit nem tudok visszaidézni belőle. Az énekesnőre is, ha ránézek, semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem.

A Katanagatari meg egy rendkívül érdekes alkotás. Eleinte nehezemre esett megemészteni az egyedi rajzstílust, de aztán megszoktam. 12 részes, de minden egyes epizód 50 perces. Két főszereplő Yasuri Shichika és Togame hajóval járnak szigetről szigetre, mindegyiknek külön története van. Mindegyik egy-egy kardhoz kötődik, ezek legtöbbször történelmi vagy mitológiai vonatkozásúak. A sziget egy-egy lakója meséli el a történetet, és aztán meg is küzdenek vele azzal a karddal. Nagyon érdekes, érdemes végignézni, csak nekem egyszerre sok az 50 perc. Egyébként is hajlamos elkalandozni a figyelmem, az epizód végére már kifejezetten amortizáltnak érzem magam. Az ALI PROJECT itt a Katana to Saya című dalt énekelte fel második openingnek, amit szintén nagyon jónak, egyedinek tartok. Főleg a dinamikája, a lüktetése tetszik, mindazonáltal a hangulatát is pozitívnak érzem.

Hát ennyit mára... A konklúzió pedig az, hogy érdemes foglalkozni az ALI PROJECT-tel, mert nemcsak a dalai által visz el érdekes világba, hanem az animéknek köszönhetően is, hiszen látható, hogy mennyire színes a felhozatal. Bár ma kiderült számomra, hogy akkora rajongója soha nem leszek, mint mondjuk Okui Masaminak, mert végighallgattam a 2013-ban megjelent nagy-nagy válogatásalbumukat, mely a Kaikai Kiki ALI PROJECT Ventennale Music, Art Exhibition címet kapta. Ez 32 dalt tartalmaz az együttes kezdeti időszakától kezdve az első anime dalokon át egészen a csúcsig. Sokáig élveztem a dalok hallgatását egymás után, de a végére azért néztem már, hogy mennyi maradt, és amikor lement a 32 dal, az volt a gondolatom, hogy ez kemény menet volt. Ezek szerint van olyan, hogy túl sok belőlük, de amikor meghallgatok egy-egy 12-14 dalos válogatásalbumot anime dalokkal, akkor minden figyelmem az övék.

Érdekes, hogy sokan azért nem szeretik az ALI PROJECT-et, mert az énekesnő félhangokat énekel, és ez zavaró. Én ezekre a félhangokra nem vagyok érzékeny, csak azt veszem észre magamon, ahogy próbálom énekelni egy-egy dalukat magamban, hogy azt a hangot ott mégis hogy képezzem? O_O Külön hangképzettség kell a félhangokhoz? Az biztos, hogy nehezebb eltalálnom. Amit problémának érzek, amikor ALI PROJECT dalból csinálok karaokét, akkor a ritmusban hirtelen ugrás. Amikor időzítem a dalszöveget, sokszor ér meglepetés, hogy az énekesnő lassan énekel, de aztán hirtelen, mintha üldöznék, úgy begyorsul. Na mondom, kösz, most akkor ezt gondoljuk át megint. Ilyenkor leviszem 50%-os lassúságúra a dalt, és elképzelem azt, ahogyan lassan mondja gyorsan a szöveget, úgy szokott menni az időzítés. Elég sok ALI PROJECT dal meg van csinálva, úgyhogy sokkal már nem lesz dolgom. De amúgy jó együttes, szeressétek, és hallgassátok sokat őket.

Az első feltöltött hangfelvétel

Nagyon régóta érlelődik bennem, hogy énekeljem fel a kedvenc dalaimat, és töltsem fel. Úgy érzem, hogy ezzel tudom kompenzálni a gyerekkori álmomat, ami nem valósulhatott meg, hogy énekes legyek, hogy ily módon mutassan meg az énekemet a nagyvilágnak.

Első alkalommal Okui Masami dalt énekeltem fel, melynek címe, Kagen no Tsuki. Ez egy lassú ballada. Két okból választottam ezt a dalt. Egyrészt azt mondják, hogy jobban áll nekem a lassú, ballada, mert jobban bele tudom élni magam érzelmileg, másrészt meg ezt a dalt már betéve tudom, így ezt nem kellett gyakorolni, hogy el tudjam énekelni. Illetve hazudok, mert próbálni kellett, mert többször elcsúsztam a kezdéssel, vagy amikor lépegetni kell felfelé a hanggal, azon kapom magam, hogy még mindig a mély hangot éneklem, holott magasabban kéne lennem, és akkor egyszer egy ugrás a csúcsra. Ezt nem így kéne. Ezeken csiszolva végül ezt sikerült összehozni:

Az az igazság, hogy nagyon jó érzés ezt így összehozni, ugyanakkor áttörtem azt a falat is (nevezzük így a félelmet), hogy visszahallgattam a saját énekhangomat. Rettenetesen zavarba ejtő volt. Azt hallom magamon, hogy jól kijöttek a hangok, de ami zavar, hogy naivitást hallok az énekemben, meg hallom, hogy nincs karizmám. Az, amire azt mondják, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki énekes legyen és maradjon.

Azt elismerem, hogy volt idő, amikor nehezemre esett tudomásul venni, hogy nem valósulhat meg az, hogy énekes legyek, de ezt mára elfogadtam magamban. Egyrészt rettenetesen ijesztő látni, hogy mi lesz azokkal az énekesekkel, akik nem tudják feldolgozni a sikert. Mert a siker feldolgozása legalább akkora feladat, mint a kudarcé, hogy ne szállj el magadtól, hogy ember maradj. Az, hogy sok előadó a drogokhoz nyúl, az is azt gondolom, hogy azért van, mert a hangfelvételek, a próbák, koncertek annyi idejét elveszik egy-egy előadónak, hogy nem jut ideje magára, arra, hogy kikapcsolódjon, ezért drogokkal kompenzál, mert akkor legalább el tudja engedni magát. Másik, hogy pont emiatt veszíti el sok ismert ember a barátait is, mert nincs idő rájuk. A koncerten a rajongók szeretete véleményem szerint nem kompenzálja ezt. Az, hogy sok ezer ember szeret téged, az nem olyan, mint egy kisebb baráti társaság, ahol tényleg odafigyelnek rád. És a magyar zenei világ mennyi árnyoldaláról lehet olvasni a kedvenc magyar együttesem az LGT: És ilyen a Boksz? című könyvében. Egyrészt, amikor próbálkoztak Amerikában, az nem sikeróült, másrészt meg amikor befutottak, akkor is a hanglemezkiadó cég olyan feltételeket szabtak ki nekik, amiből az jött le, hogy nincs meg annak a tisztelete, hogy ők népszerűek, többszázezer lemezt eladtak, és akkor ne is beszéljünk arról, hogy mennyire progresszív az, amit énekeltek az évtizedek során. És ez még az előző rendszerben volt. Mik vannak manapság...

Ezért nem sajnálom, hogy végül nem lettem énekes. Meg azt gondolom magamról, hogy nem vagyok annyira erős személyiség, ezért ha tényleg megcsinálom azt, hogy gyerekkorom óta folyamatosan járok énektanárhoz, képzem a hangom, megtörténik az, hogy befutok, ismert leszek, mostanra biztosan teljesen más ember lennék, mint aki végül lettem. Rosszabb lenne minden. Úgyhogy így van jól, alkalmanként meg töltök fel majd dalokat.

Csernus Imre legújabb könyve elolvasva

Elolvastam Csernus Imre: A harcos című könyvét. Ennek olvasása átlagos olvasási sebességemhez képest gyorsabban ment. Én ugyanis nem szoktam napi átlagban 100 oldalt olvasni. Egyrészt nem vagyok az a nagy olvasó, másrészt meg gyakran meg szoktam állni olvasás közben, hogy átgondoljam az olvasottakat, feldolgozzam. Ezért átlagban 10-15 oldalt olvasok egy nap, de azt úgy, hogy valóban olvasok. Szállítja az elmém a képeket, meg valóban foglalkoztat az, amiről olvasok.

Csernus Imre könyveit 2010 óta olvasom, és 8 év után is akkora érdekődéssel olvasom az írásait, mintha most találkoztam volna vele először, és rácsodálkoznék, hogy mennyire progresszívek az írásai. Mert én annak tarom. És az új könyve is nagyon jó volt. És kiérdemelte a Bevállalom című könyv javított változatának elismerő titulusát. Élmény volt olvasni az írásait, bár néha olyan érzésem volt, mintha félbehagyná a gondolatait. Még régen, A Férfi című könyvében írta, hogy szándékosan hagyja félbe a gondolatait, hogy gondolkodásra késztesse az embereket. Jó módszernek tartom ezt. Azért, mert egyrészt így jobban megmaradnak az írásai, másrészt mindenkinek saját értékrendje van, és így lehetősége van mindenkinek úgy folytatni a gondolatait, vagy a leírtakat átgondolni, hogy azonosulni tudjon vele. Végülis mindenki úgy él, amiben hisz. Jó, mondjuk ezt a gondolatmenetet ki lehet forgatni, hogy aki ártani akar másoknak, azoknak ugyanúgy megvalósulhatnak az álmai, csakhogy nem Csernus Imre az, akinél így érdemes gondolkodni. Mert ő nyíltan kiírja, hogy mindenért keményen meg kell küzdeni, az ember élete egy folyamatos fejlődés, az eredmények pedig ezáltal lassan jönnek. Azt is megírta, hogy ahhoz is kemény munka kell, hogy negatív ember legyen. Vagyis nem tudom, hogy fejezzem ki, de az a lényeg, hogy például a frusztrációiért is ő maga dolgozott meg, hiszen nem akarta bevállalni a változást, ezért az évek során vegetált.  Maximálisan egyetértek vele abban, hogy ha valaki nem tesz az életéért, az nem akaratgyenge, hiszen egy kövér ember abba ölte az energiáit, hogy a rengeteg evéssel úgy meghízzon. Most élvezze a munkájának gyümölcsét... Ahogy írtam feljebb, 8 éve olvasom a könyveit, és annyi élettapasztalatom már van, hogy tudjam, hogy ezekben igaza van.

Nem tudom, hogy vannak-e még gondolatai, amiket könyv formájában megosztana, de én nagy örömmel venném, és szívesen olvasnám. Végezetül megmutatnám, mely könyvek vannak meg Csernus Imrétől.

Sebes autóverseny

Nagyon rég vettem új Nintendo 64 játékot, de most lehetőség adódott rá. A S.C.A.R.S. egy kevésbé ismert autóverseny, megjelenésekor hallottam róla, és arra emlékeztem, hogy tetszett. A névre mindenképp emlékeztem, és a képek alapján is bejövős volt, úgyhogy úgy voltam vele, hogy megér egy próbát. És tényleg. Ahogy tegnap játszottam vele, oda jutottam magamban, hogy ismét egy olyan játékkal van dolgom, ami méltatlanul elfeledett, ugyanis egy baromi jó versenyjátékról van szó. Mario Kart-féle, minden realitást nélkülöző autóverseny játék, melyre mondható, hogy van némi F-Zero beütése, ugyanis a XXX. században játszódik. A kocsik félig állatok, félig járgányok. Van itt oroszlán, orrszarvú, leopárd, és akik még hirtelen nem jutnak eszembe, összesen 9 autó van. A pályák is változatosak, versenyezhetünk vulkánban, őserdőben, óceánban, és még további 6 pályán. Sokat nem láttam, mert a pályák fokozatosan nyílnak meg, és egyelőre hármat láttam. Ugyanúgy vannak benne tárgyak, mint a Mario Kartban, van olyan, ami minket segít, és olyan is, amivel másokat akadályozunk.

Ami miatt tetszik, hogy elképesztően hangulatos. A zenék meglepően jók, a pályavezetés is jó, az irányítást is könnyű megtanulni, ami nehézséget okoz, hogy elég nehéz átlátni magát a pályavezetést. Ugyanis nem aszfalton versenyzünk, hanem az adott körülménynek megfelelő talajon. Annak ellenére, hogy nyilak vezetnek, néha nehéz átlátni, hogy merre kell menni. Néhányszor előfordult, hogy sarokba szorultam, de szerencsére könnyű kiszabadulni, mivel itt is lehet ugratni.

Bajnokságban vannak különböző kupák, melyek közül csak az első van megnyitva. 8 játékos van, és mindig van egy rivális kocsi, aki az 1. helyen áll. Eleinte két kocsi áll rendelkezésünkre, de ha legyőzzük a riválist, akkor megkapjuk azt a kocsit is. Továbbmenni a következő pályára csak akkor lehet, ha legalább a 3. helyen végzünk. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy a pályák is csak így nyílnak meg. A 4 bajnokságban összesen 9 pálya van, valószínűleg azon az elven van ez a játék, mint a 1080° Snowboarding vagy a WaveRace 64, hogy csak néhány pálya van az egész játékban, a nehezebb bajnokságokon eggyel több pálya van, de az előzőekből is megmaradt mindegyik, csak annyiból nehezebb, hogy a gépi ellenfelek keményebben támadnak. De már a legkönnyebb fokozaton is sokat kell gyakorolni, hiába van gyakorlatom autóversenyzésben. De könnyű az irányítás, és kellemes, és mivel maga a játék is nagyon tetszik, ezért inspiráltnak érzem magam annak irányába, hogy tovább fejlődjek.

A játék egyébként jó vásár volt abból a szempontból, hogy bár látszik, hogy használt a játék, de mindene megvolt hozzá, még a kazettának a kis zacskója is, ami nagyon ritka.

Úgyhogy maximálisan elégedett vagyok a játékkal, keressétek Vaterán a retrogameshu eladó játékait, csak ajánlani tudom.

Végezetül érdemes elemezni a játék címét, mert több szempontból is érdekes. A S.C.A.R.S. egy rövidítés, mely a Super Computer Animal Racing Simulation nevet takarja magában. Az is önmagában érdekes, hogy rövidítésben benne van a car szó, de magyarul is lehetne elemezni, hogy ott van a "scar", mint seb, ez egyrészt jelezheti a verseny brutális mivoltát (sebeket szerezne a kocsi, ha tényleg állat lenne), de lehet úgy is értelmezni a "seb" szót, hogy olyan gyors a verseny, hogy már-már sebes. Csodálatos a magyar nyelv, minden elfogultság nélkül mondom, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar az anyanyelvem, miket ki nem lehet már találni. Amúgy a sebes jelző nem igazán illik ide, mert nem egy F-Zero sebességű játék.

De nem is kell, hogy az legyen, mert elképesztően hangulatos a játék, nekem nagyon bejött. Mondjuk lehet, hogy elfogult vagyok, mert szeretem a versenyjátékokat, de ahogy írom ezeket a sorokat, tele vagyok lelkesedéssel. A S.C.A.R.S. egy újabb bizonyíték arra, hogy nagyon sok olyan játék van a múltban, melyek méltatlanul el lettek feledve. Mert persze, a forradalmi, 90% feletti játékokra ma is erősen emlékezünk, csak ezek árnyékot vetnek azokra a játékokra, melyek ugyan nem voltak innovatívak, vagy progresszívek, "egyszerűen" csak nagyon jó játékok. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy hosszútávon megmaradjon a köztudatban. Pedig sok kincs veszett már így el, néhányra már felhívtam a figyelmet. Ilyen a S.C.A.R.S. is, ha kellőképpen kiismertem a játékot, akkor írok róla tesztet.

Pár éven belül minden digitális lehet

Legalábbis amerikai kutatók szerint. Érdekes írást találtam a Nintendo Life-on, mely szerint 2022-re a videojáték-ipar úgy, ahogy van digitális lesz. Alig pár óra alatt 220 komment érkezett a cikk alá, egy részük hevesen tiltakozik, van aki aláírja, hogy a 90% tényleg digitális lesz, de hogy 100%-osan, az kizárt.

Én inkább az utóbbival értek egyet. Aki hevesen tiltakozik, az jó eséllyel nagy gyűjtő, és nem tudná elképzelni, hogy kedvenc játéka ne legyen a jövőben is elérhető fizikai változatban. Ők lesznek azok, akik miatt tényleg nem lesz 100%-os az átállás. Azt gondolom, hogy lassabban fogunk átmenni a teljesen digitálisba, elég csak arra gondolni, hogy már régóta döntő többségében digitálisan szerezzük meg a kedvenc zenénket, filmünket, mégis lehet kapni CD-ket, DVD-ket, Blu-Rayeket. És ennek én személy szerint csak örülök, mert gyűjtő vagyok, ha zenéről és filmről van szó, és a mai napig örömmel veszek CD-ket, DVD-ket, sőt, adott esetben Blu-Rayeket is, csak sajnálom, hogy nem terjedtek el annyira. Úgyhogy emiatt én is inkább azt gondolom, hogy a videojátékok ilyen hamar nem fognak eltűnni a boltok polcairól, de hogy jóval kevesebben fognak fizikai formában játékot vásárolni, az teljesen reális.

A 2022-es év azért is reális évszám, mert akkorra várható a nagy konzolgeneráció váltás, és kiderül, hogy lesz-e bármilyen optikai meghajtó, vagy olyan bemenet, melybe játékkazettákat lehet beletenni, és úgy játszani. Ha nem, akkor nagyon meg fognak fogyatkozni a konzolboltokban kapható játékok, hiszen már csak az előző generáció játékait lehet majd kapni, amíg ki nem fogy a teljes készlet. Utána már csak a használt, régi játékok maradnak. Gyűjtői kiadásokat meg úgy képzelem el, ahogy például Pokémon Gold / Silver / Crystal hármast is kiadta a Nintendo, csak nagyban, mindenféle extrákkal, benne a letöltőkóddal.

A másik fő kérdés, ami megoldásra vár a teljes digitális átállásra, hogy tudnak-e olyan komplex felhőszolgáltatást nyújtani az elérhető- és letölthető játékok számára, melyeknek köszönhetően a játékaink bárhol, bármikor elérhetők lesznek. És ne az legyen, mint a Wii Virtual Console-nál, hogy 2019-re leállítják egy az egyben az egészet, mert azt már úgyis csak nagyon kevesen használják, minek pocsékoljanak rá erőforrást? Erre az lett volna a jó válasz, hogy vagy a Nintendo kialakít egy egységes felhőszolgáltatást valami sokkal erősebb szerverrel, ami által nem lenne akkora megterhelés. Vagy a másik lehetőség, hogy elérhetővé tenni minden játékot Wii U-ra is. Mert a Nintendo DSi Shopot is lekapcsolták egy idő után, de ott minden DSiWare játékot átvittek a Nintendo 3DS eShop-ra, így nem volt feltétlen fájdalmas a döntés, legfeljebb azoknak, akik imádják a Nintendo DSi-jüket. Ugyanilyen megoldás kellene, hogy a WiiWare játékok átkerülnének Wii U-ra. És akkor nem is beszéltünk azokról a Virtual Console játékokról, melyek csak Wii-n érhetők el. Hogy minek alapján dönt a Nintendo arról, hogy miket tesz elérhetővé online, nem tudom, de az biztos, hogy a Virtual Console rendszer soha nem volt igazán jó. Lassan jöttek az újabb és újabb játékok, és elég sok klasszikus kimaradt, vélhetően szerzői jogok miatt. A játékot kiadó cég nem adta ehhez hozzájárulását, pedig micsoda gyűjtemény lehetne kurrens Nintendo konzolokra.

Legújabb információim szerint nem is lesz Switch-re Virtual Console, úgyhogy retro játékok nem fognak az új konzolra is megjelenni, pedig pont itt lenne igazán értelme. Hordozható módban bárhol tudom játszani, de ha úgy adja kedvem, miért is ne játszhatnám TV-n? Így valószínűleg Wii U az utolsó olyan konzol, ahol játszhatunk retro játékokat. Ami abból a szempontból különben nem egy utolsó döntés, hogy így legalább nagyobb legitimitása van a NES Classic Mini és a SNES Classic Mini gépeknek, amiket már meghackeltek, és annyi játékot teszünk rá, amennyit nem szégyellünk. Így megvan a nosztalgiafaktor, főleg a controllernek köszönhetően, amit élmény kézbe fogni, olyan, mintha vadonatúj NES vagy SNES controllerem lenne, így még feelingesebb a játék. Remélem, igazak a pletykák, és tényleg jön a Nintendo 64 Classic Mini.

Ez már csak azért is jó megoldás, mert a különböző konzolok eloszlása, tehát hogy melyik retro konzol játéka, hol jelenik meg, az egy idő után nem tetszett. Addig jó volt, hogy Wii-n NES, SNES, N64, és más cégek asztali konzoljainak játékai jelentek meg, de hogy a Nintendo 3DS-re és a Wii U-ra össze-vissza jelentek meg játékok, az nem tetszett. Miért jó, hogy csak TV-n (Wii U) játszhatjuk a Game Boy Advance, Nintendo DS játékokat, amik nagy kijelzőn nagyon rondák, és ugyanígy nincs értelme annak sem, hogy Nintendo 3DS-re lehet NES és SNES játékot megvenni. Bár kis kijelzőn szépen mutatnak, de itt jelenik meg leginkább az, hogy kétszer kell megvenni a játékot, ha két különböző konzolon szeretnénk játszani. Ez tényleg zűrös volt a Nintendónál, és azért nagy kár, ha tényleg nem lesz Switchre Virtual Console, mert ott már tényleg mindegyik előző konzol mindegyik játéka bekerülhet egy konzolba, és ott aztán már tényleg egy helyen lenne minden, otthon TV-n, úton, bárhol, és ha folyamatosan biztosítanák a felhőszolgáltatást a retro játékoknak, akkor tényleg nagyon ugrás lenne a digitális átállás felé.

De ha csak az új, aktuális játékokat nézzük, akkor jó eséllyel tényleg megtörténhet, hogy digitálisan veszünk játékokat. Ez azért is előnyös, mert akkor nem lenne méretkorlát egy-egy játékra, akkora lehet, amekkorára csak szeretnék, és a kisebb játékok is helyet kapnának. Erre mondjuk a WiiWare óta lehetőség van, de mostanra az feltételezhető, hogy jóval kevesebb a korlát. Meg hogy nem lesz az, hogy a lemezre csak fix méretben kerülhetnek fel játékok. Az milyen már, hogy 2010. decemberében megjelent a Super Mario All-Stars Wii-re, és 4.37 GByte-os ISO-t kreáltak 18 MByte-ból.

Annak ellenére, hogy szeretem én is gyűjteni a játékokat, engem nem zavar, ha átmegyünk digitálisba, de ahogy írtam feljebb, ez függ attól, hogy majd az újgenerációs konzolba lesz-e valamilyen bemenet vagy meghajtó, vagy már semmi, és akkor már csak a gép erejétől függ, milyen játékok jelenthetnek meg rá. Ha nem lesz rajta semmilyen bemenet, akkor hamarabb megtörténhet az átállás, de azt gondolom, hogy konzolboltokban még legalább 10 évig fogunk látni játékokat.

Nintendo Nap - Smash bajnokság Szegeden

Hirdetés-jellegű blogpost következik, de megéri. Super Smash Bros. bajnokság lesz Szegeden, melyre gyertek el minél többen, hiszen én írtam. Az esemény Szegeden lesz a LVL UP eSport bárban 2018. július 28-án. A rendezvény egész napos lesz, versenyre jelentkezni pedig E-mailen lehet a smashbros.szeged@gmail.com címen, de a helyszínen is lehet jelentkezni 10 és 11 óra között, a verseny pedig tervek szerint 11 órakor kezdődik.

És hogy mik a nyeremények? Szinte zavarba hoz leírnom, hogy micsoda nyeremények vannak a bajnokságra:

1. Donkey Kong Country Returns 3DS játék + Diddy Kong amiibo (Smash változat)
2. The Legend of Zelda 500 db-os puzzle + Ganondorf amiibo
3. Morton Koopa plüss.

A nyereményeket a Game Park ajánlotta fel, amiről azt gondolom, hogy külön jófejség volt tőlük. Hiszen boltjuk csak Budapesten van, mi érdekük lenne vidéki rendezvényt támogatni. Habár van webshopjuk, de vélhetően a legtöbb vásárlójuk Budapestről van. Úgyhogy hatalmas dicséretet érdemelnek, ismét tanúbizonyságot tettek arról, hogy az élen járnak, ha konzolboltról van szó.

És arról se feledkezünk meg, hogy YouTuber barátunk, LernenBoy is ezen a napon tartja találkozóját. Lehet vele beszélgetni, játszani, közös képet készíteni, és amiket ilyenkor szokás.

Összefoglalnám a lényeget:

• Super Smash Bros. bajnokság
• Helyszín: LVL UP eSport bár
• Cím: 6720 Szeged, Jókai utca 7-9.
• Időpont: 2018. július 28., szombat - 10-18 óra
• E-mail: smashbros.szeged@gmail.com
• Facebook eseményoldal

Kontrasztos endingpáros

Lassan végzek a Pandora Hearts animével. Az anime sajnos ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet egy elrontani egy olyan művet, amiben hatalmas potenciálok vannak. Az elején szépen letisztázta a történetet, tudható volt a háttértörténet, és hogy ki hogy kapcsolódik az animéhez, lehetett érezni, hogy ebből nagy dolgok fognak kisülni, de a végére rettenetesen össze lett kutyulva az egész. Maga se tudja merre induljon el, de ha már elindultunk erre, akkor menjünk, majd csak célba érünk. Meg ahogy el lett baromkodva a 20. rész, az valami hihetetlen. Jót nevettem rajta, mert vicces, csak kérdés, hogy belefér-e egy filler-szerű epizód egy olyan 25 részes animébe, mely egy igen csavaros történetet dolgoz fel. Véleményem szerint nem. Többet azért sem szeretnék írni róla, mert egyrészt jobban át kell látni a történetet, és az csak a manga által valósul meg, másrészt meg ahogy el lett rontva az anime, nem érdemes.

Úgyhogy eléggé sokat vesztett az anime az értékéből, de úgy zeneileg is lejtmenet, amerre tart a mű. Az opening nagyon szép, ismerjük a FictionJunction: Parallel Hearts dalt, végigkíséri az egész sorozatot, de a két endingről érdemes külön beszélni. Az első a savage genius feat. Ohmi Tomoe: Maze című dala meglehetősen sajátságos. Régóta ismerem, és nagyon szeretem, a szövegbe belemerülve pedig oda jutottam magamban, hogy azon kevés szövegek egyike, mely legitimitást ad a társfüggőségnek. Bár ehhez hozzájárul a körítés is zene formájában, amit nem más szerzett, mint Okui Masami. Az a véleményem, hogy a maga nemében egy kiváló dalról van, hovatovább Okui Masami ezzel a dallal bizonyította, hogy a maga szintén elérte Kajiura Yuki szintjét. Ugyanis az openinget és az endinget egyszerre hallgatva arra jutottam magamban, hogy mindkét dal kitűnő a maga nemében. Okui Masami ért ahhoz, milyen zenét kell írni szenvedélyes szerelmes szövegekre, ezt itt is bemutatta. Főleg, ha olyan hangszereli a dalt, mint Monta vagy MACARONI☆. Ők Okui Masami zenésztársai, az énekesnő koncertjein láthatók. Monta billentyűs, MACARONI☆ pedig ritmusgitáros. A Maze egy hihetetlenül érdekes dal, ugyanis a szövege lényegében arról szól, hogy miért szereti ennyire a másik felet, de úgy, hogy az már ragaszkodás, kritikusabbak társfüggőségnek hívnák. A szöveget a savage genius énekesnője írja, aki nemes egyszerűséggel "Aa" (két "a" hiragana egymás mellett) művésznéven ténykedik. Legyen legelől a névsorban, biztos ami biztos. A dalszövegben elismeri az énekesnő egy labirintusba került azáltal, hogy a szerelmét kereste folyamatosan, mégis ez a vágy élteti. Ez annak a kérdéskörét veti fel, hogy valaki a másik félbe szerelmes, vagy a szerelembe szerelmes, tehát az érzésbe. A szenvedélyt nagyon jól kiemeli a zene, Okui Masami fantasztikus munkát adott ki a kezéből. Dallamos a zene, megmarad az emlékezetekben, és aki nyitott a szenvedélyes dalokra, annak állítom, hogy tetszeni fog ez is.

Igazság szerint Ohmi Tomoe olyan sokat nem működik a dalban, inkább háttérénekesnő. Vokálozik, illetve a refrén alá más szöveget énekel. Természetesen olyat, ami beleillik a témába, olyan, hogy kiegészíti. Ilyet egyébként lehetett már hallani, a Scrapped Princess endingje sikeredett hasonlóra. Ott is két énekesnő énekel, és az egyik a másik alá énekel. Kiemeli a fő mondanivalót, illetve új színezetet ad neki. Jó megoldás, itt is bejött ez. Bár nekem olyan érzésem van, hogy Ohmi Tomoe leginkább Okui Masami közbejárásának köszönhetően került be a dalba, mivel ő foglalkozott vele, és ezen dal által akart valami ismertséget adni neki. Mert sajnos Ohmi Tomoe eladások tekintetében sikert a legkevésbé sem könyvelhet el (milyen siker az, akinek legeladottabb kislemeze 1.166 példányban kelt el?), inkább egyfajta üzletet sejtek a háttérben. Megírom a dalt, cserébe jöhet Ohmi-san énekelni a dalba. Gondolom, mivel általában nagy összetartás van az anison előadók között, ezért nagyon nem kellett győzködni a savage genius énekesnőjét, hogy fogadja el. Részint sikeres is volt a vállalkozás, hiszen a Maze-ből hivatalosan 5.396 példányt adtak el, ugyanakkor hosszútávon nem volt látszatja, ugyanis Ohmi Tomoe két hónapra rá megjelenő stúdióalbuma, a HAPPY DAYS nem került fel az Oricon lemezeladási listára. Úgyhogy valami ismertséget kapott, de korántsem akkorát, hogy abból énekesnőként komolyan tudjon profitálni.

Amíg az első ending kifejezetten jó lett, addig a második ending, a Watashi wo Mitsukete. borzalmasra sikeredett. Ugyanúgy a savage genius énekli, és meglepetésemre ugyanúgy Okui Masami írta a zenét. Erre mondom azt, hogy ő is ember, ő is tévedhet. Mert a második ending minden szempontból egy tévedés. Egyáltalán nem hagy maradandó emléket maga után, a zene olyan semmilyen, a szöveg meg... Az igazság az, hogy hasonlít az első ending szövegéhez, de sokkal rosszabb. Jó eséllyel egy beteljesült szerelemről van szó, de itt az énekesnő úgymond teljesen elgyendül érzelmileg. Aláveti magát a szerelem érzésének, teljesen kitárulkozik, hogy csak ő számít neki, senki más, hogy keresse meg őt, itt van... Ennél nyíltabban nem is mondhatná ki, hogy eldobta minden emberi és női méltóságát, és hogy semmi más nem számít, csak hogy ő vele van, az sem érdekli, ha kapcarongyként bánik vele. Egy gyenge nőt látok magam előtt, miközben ezt a dalt hallom, akivel tényleg bármit megtehetek, amihez éppen kedvem van. De az én szemszögemből ez nem őszinte kapcsolat, még akkor sem ha a két fél szereti egymást, mivel én az egyenrangúság híve vagyok, ezért ha azt látom, hogy egy nő teljességgel elhagyja magát, akkor ő nekem kevéssé válik. A lemezborító is nagyon visszás számomra, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti bennem, mint a dal.

Abba is hagynám, mert eléggé rossz így írni erről a dalról. De figyelemfelkeltésnek érdemes volt, hogy lássuk, hogy hol az a határmezsgye, ahol még lehet úgy írni a szerelemről, hogy az még rendben van, de elfogadható, ha valakinek már az nem tetszetős. És hol van az a határ, ami alá nem érdemes menni, mert nemcsak mint nemi (ez férfira is ugyanúgy vonatkozhat, ha valami hasonlót ad elő), de emberi mivoltát is elveszti az előadó. Az anime meg óriási csalódás, és nem tudom elfogadni, hogy egyre több olyan animét látok, melynek célja, hogy vizuálisan reklámozza a mangát. Joggal gondolhatnánk, hogy mivel egy sorozat sokkal hosszabb, mint egy egész estés film, ezért akár egy hosszabb történetet is el lehet mesélni korlátozás nélkül, de vannak alkotások melyek erre szépen rácáfolnak. A legrosszabb, hogy nem is akarnak semmi érdemlegeset felmutatni. A Pandora Hearts manga 2015-ig ment (az animét meg 2009-ben ledarálták), ha nagyon azt akarták volna, hogy korrektül be legyen mutatva anime formájában, akkor több évados lett volna, akár több éves kihagyásokkal, és úgy lenne bemutatva a 26 részek alatt, amíg lement a manga, és az adott évadot valahogy ötletesen lezárni. Aztán folytatni, amikor annyi új történet van a mangában, hogy azt be lehet mutatni egy teljes évadon keresztül.

Tudom, hogy idealista ez az írás, és arról is vannak gondolataim, hogy miről szól az animés piac manapság, de mégis rossz látni, hogy hány remekművet rontottak már el az animés kivitelezés miatt. Nem olvastam a Pandora Hearts mangát, de az első fele bőven bizonyítja, hogy nagy kár érte.

A teljes AnimeStars magazin gyűjtemény

Van néhány epost vázlatban, és tudnék miről írni, de nem jutok el odáig, hogy ki is tegyem őket. Talán majd most. Átnézem őket, hogy melyeket tudom befejezni, és kikerülnek, amik úgy állnak, hogy rendben vannak.

Most viszont egy régi animés magazinról szeretnék írni, az AnimeStars-ról. Mely bár csak 2007-2010 között élt, de ekkor jelentős volt az akkori animés közösség számára, ezért azt gondolom, hogy érdemes írni róla. Főleg azért, mert ma már inkább olyannak tűnik, mintha elfeledkeztek volna róla. Akkor jelentős volt, de annyira mégsem, hogy ma is emlegessék. Sőt, azt gondolom, hogy aki az utolsó 5 évben lett animés, azok talán nem is hallottak a magazinról, vagy csak érintőlegesen. De mivel én már akkor is néztem animéket, ezért folyamatosan vettem az újságot, és meg is van az összes szám az elsőtől az utolsóig, de még a különszámok is.

Összesen 22 számot élt meg az újság, plusz volt az InuYasha és a Yu Yu Hakusho különszám. Már az első számot is megvettem megjelenésekor. Azt, hogy hogyan értesültem a megjelenésekor, nem emlékszem, szerintem csak annyi volt, hogy megláttam az újságosnál, és tudtam, hogy ez kell nekem.

Az első számokon lehetett érezni, hogy ugyan kezdetleges, de ebből valami jó dolog fog kisülni. Olyan volt az AnimeStars a magazinok között, mint a Magyar Anime Társaság a conok között. A legkevésbé sem érződik, hogy az anyagiak miatt csinálták az újságot, sőt inkább egyfajta naivitás figyelhető meg az írások között. Olyan érzetet adnak a cikkek, mintha néhány lelkes fiatal összeverbuválódott volna, hogy rajongásuk tárgyáról, az animékről írjanak magazint. Voltak is kapcsolataik, de a Mondo magazin sokkal progresszívebb volt marketing, hirdetések, és kapcsolatteremtés terén, nem utolsó sorban olcsóbb is volt, ezért 2010. júliusában jelent meg az utolsó szám, és aztán meg is szűnt. És talán a nem olyan jó marketing miatt nem maradt meg annyira az emlékezetekben az AnimeStars, legalábbis én nem hallom, hogy beszélnének róla, hogy milyen jó újság volt. Pedig jó volt, nekem tetszett. A dizájn tetszett, a tartalom is, jó volt az elosztás, és mindenről írtak, ami japánnal kapcsolatos. Az értékelési irányelv is megfelelő volt. Az írások is jók voltak, de azért lehetett érezni, hogy nem szakképzett újságírók írják az ismertetőket, cikkeket, mindezek mellett a cikkekben lehet érzékelni azt a naivitást, amire utaltam már feljebb. Persze pont ez adhat egyedi színezetet a cikkeknek, mert így nem a megtanult protokollok szerint születnek a cikkek, hanem adott esetben "sajátabbnak" tűnnek az írások, meg jobban érzékelni a személyiségüket bennük.

És nem titok, hogy én is írtam néhány cikket a magazinba. Már ekkor igyekeztem népszerűsíteni az általam kedvelt személyeket, és írtam olyanokról, mint Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy a legnagyobb animés koncertrendezvény, az Animelo Summer Live-ról is írtam. Sőt, ha jól emlészem Ohmi Tomoe-ról is írtam, meg rémlik Ikue Ohtani és Yamaguchi Kappei is. Szerettem írni, csak egy idő után elvesztettem a motivációmat, és egyre nehezebben születtek meg a cikkek. Nem is merem elolvasni az írásaimat, mert olyan érzésem van, hogy akkoriban sokkal elfogultabb voltam, ráadásul nem is volt annyi ismeretem unblock az animékkel kapcsolatosan. Persze folyamatosan változok és fejlődök, úgyhogy ez annyira nem kifogás, de aminek viszont örülök, hogy ekkor tanultam meg több szemszögből nézni a dolgokat, a cikkekben is igyekeztem több szempontból rávilágítani a dolgokra. A legtöbb cikkem 2009-ben készült, aztán 2010-ben is talán van egy-kettő, de szerintem nem maradtam végig a magazinnal, mert tényleg nem voltam motivált. Azért sem, mert ritkán tetszett a cikkemnek a dizájnja, és nem tudtam, milyen képeket tettek ki. Okui Masamiról is sikerült két olyan képet találniuk, ami... nem is az, hogy nem előnyös, hanem olyan jellegű kép, ami nem megszokott róla. Vagy nem tudom, hogy fejezzem ki, de nem ezekkel mutattam volna be az énekesnőt. A másik ami nem tetszett, hogy többször átszerkesztették a cikket. Ez megszokott dolog, hogy megírom a cikket, visszaküldik, nézzem át, és ha valami rosszul van javítva, akkor írjam át. De voltak olyan javítások, amikről nem tudtam, hogy bizony előfordult egyszer-egyszer idétlen mondat, amire én is csak lestem, hogy ezt mégis hogy találták ki? Ezt be az újságba? Eszembe jutott, hogy Park Romi-ról is írtam, és nem tudom, hogy írtam már, hogy dél-koreai japán seiyuu. A lényeg, hogy volt egy ilyesféle javítás, hogy "ez az ügyeskedés sem akadályozta meg abban, hogy népszerű seiyuu legyen". Csak lestem. Nem emlékszem arra, hogy ilyet írtam volna, nem is tudtam arról, hogy így javították volna. Arról van szó, hogy Dél-Koreából került át Japánba, és hogy ennek ellenére sikeres tudott lenni. El kéne olvassam, hogy tudjam miről van szó. Valószínűleg ezek is demotiváltak az írásban.

Akkoriban MSN-es csoportban beszéltük meg a dolgokat. Már semmit nem tudok ezekből visszaidézni, csak azt, hogy igyekeztem egy harmadik különszámot kisírni, ami a Slayers-ről szólt volna. Szerettem volna az egész szériát bemutatni a videojátékokkal, nem utolsósorban a zenét, a kislemezeket és albumokat. Persze, hogy azért, hogy ezzel is vigyem Hayashibara Megumi és Okui Masami hírét, mi másért. Az az igazság, hogy úgy, nagy Slayers rajongó soha nem voltam. Soha nem jött be annyira a sorozat, nem volt rám annyira hatással, mint akár a Kaleido Star is. De végül anyagi okokra hivatkozva ez nem valósult meg.

A hibái ellenére szerettem, és azt gondolom, hogy jó magazin volt, hiányzik, és kár, hogy nem maradt meg az emlékezetekben.

A vietnamiak olimpiai játékáról részletesebben

Már másfél hónapja nézem vissza azt a műsort, amiről nemrég írtam, és még most is hihetetlenül élvezem. A Đường lên đỉnh Olympia (Út az Olimpia felé) egy olyan műsor, ahol nem feltétlen kell érteni, hogy miről beszélnek, önmagában azért szeretem nézni, mert őszintének látom az arckifejezéseket.

A műsorvezető hölgy: Diệp Chi (a képen) hihetetlenül szimpatikus. Látszik rajta, hogy kitanulta a műsorvezetés protokollját, és ezt tudatosan alkalmazza is a beszédstílusában, mosolyában, de ami nagy különbség, hogy van kisugárzása. Öröm ránézni, mert a fentebb leírtak ellenére látni rajta spontaneitást. És aki hitelesen tudja vegyíteni a tanfolyamon elsajátított viselkedési formákat a saját személyiségével, azokat a műsorvezetőket nagyon tudom szeretni. És valami hihetetlenül szépen beszél, tőle olyan hallani a vietnami nyelvet, mintha egy átlagos európai nyelvet hallgatnék, amit nem értek. Nyoma nincs azoknak a sztereotípiáknak a beszédében, amivel gúnyolják, parodizálják az ázsiai nyelveket. Egyébként is közkedvelt műsorvezető. Néha, amikor belenézek a vietnami állami TV (VTV) adásába, egyszer ő beszélt, és olyan gyerekek, felnőttek közegében volt, akik vélhetően mélyszegénységben vagy nehéz körülmények között élnek. Ebből arra következtettem, hogy aktívan foglalkozik velük és segít nekik. Hát, lássuk be, Vietnamban nem nehéz szegénységben élő emberrel találkozni...

Visszatérve a műsorra, azon kívül, amikre magamtól sikerült rájönni, jobban utánanéztem, hogy pontosan mik a szabályok. Valamint az egyetemre, ahova járok, jár egy vietnami lány, aki a tanulmányai alatt jött Magyarországra. Megkérdeztem őt is, hogy ismeri-e, és hogy mit gondol róla. Azt mondta, hogy ismeri, hovatovább nagyon szereti, és népszerű az országban. Azt is magyarázta, hogy középiskolások játszanak, akik a saját iskolájukat képviselik. Négyen játszanak, több fordulóból áll. Először van az úgynevezett selejtező, ahol a nyertes 4.000.000 VND-t nyer. Ez magyar szemszögből nézve eléggé kevés, körülbelül 49.000 forintnak felel meg, aztán hogy ez nekik mennyit ér az ottani körülmények között, azt nem tudom, de én inkább azt tippelem, hogy inkább a dicsőség az, ami miatt örülni szokott a nyertes. Ha a selejtezőből lemegy négy forduló (hogy legyen négy nyertes), akkor jön a középdöntő, melynek nyertese már magasabb összegnek örülhet, 6.000.000 VND-ről szóló táblát vehet át. Ennek értéke körülbelül 73.000 forint, úgyhogy itt még mindig inkább a dicsőségről, és a jó hírnévről van szó. Aztán, ha innen is megvan négy nyertes, akik az elődöntőben már 25.000.000 VND-ért küzdenek meg. Ennek értéke körülbelől 305.000 forint, ez azért már el tudom képzelni, hogy sokat jelenthet egy-egy iskolának. De ha innen is megvan a négy nyertes, akkor jön a nagydöntő, ami szerintem egy évben csak egyszer van, ami egyben az évadzáró. Az itteni nyertes nyereményét már dollárban adják meg, ami $35.000 Ez már nagyon szép összeg, körülbelül 799.000.000 VND, ami 9.700.000 forintnak felel meg. Ebből szerintem az egész iskolát meg lehetne szépíteni, vagy taneszközöket lehet korszerűsíteni. Szerintem ez is a célja a játéknak, ezért találták ki 1999-ben. De ezt csak egyvalaki nyerheti meg, miközben összesen 64-en játszanak, közülük 48-an üres kézzel távoznak. De ahogy elnéztem, tisztában vannak a játékosok a lehetőségeikkel, és hogy mennyi esély van, és inkább jó játéknak fogják fel az egészet.

Annak mindenképp kiváló. Az egész játék négy részre oszlik, négyféle játékban mutathatják meg a középiskolások, hogy mit tudnak.

1. Khởi động (Első lépések vagy kezdjük el): Magyar fordítást keresek a vietnami elnevezéseknek, ez a legokosabb, amire jutottam. Itt mutatkoznak be a játékosok, majd a műsorvezető által feltett 12 villámkérdésre kell 1 perc alatt válaszolni. Ezek különböző témakörűek lehetnek: Matematika, fizika, kémia, irodalom, angol nyelv. A 12 kérdésből az egyik biztosan angolul van feltéve, egyedül ezt értem. Az elején még mondogattam magamban, hogy nem tudhatja a választ, amikor annyira könnyű. Aztán elgondolkodtam azon, hogy szegénynek lefordítani a saját nyelvére, majd a választ is angolul kell megadnia, biztos nem könnyű, főleg úgy, hogy a egyfajta stresszhelyzet az is, hogy gyorsan kell válaszolni. A jó válaszok 10 pontot érnek, rosszakért nem jár levonás. 60 ponttól szoktam azt mondani magamban, hogy az már rendben van, 90 ponttól szokott lenni nagy üdvrivalgás, a maximális  120 pontszám, meg nagyon ritka.

2. Vượt chướng ngại vật (szlalom): A fordító ezt adja ki, de hihetetlenül érdekes játék. Adott egy négy szóból álló feladvány, a szavak számozva vannak, ezeket lehet egyesével "kérni". A kérdés válasza pedig az adott szó. Minden egyes helyes válasz után egy kép részlete jelenik meg (amelyik sorszámút kérte), ez a helyes válasszal kapcsolatos. Az az érdekes, hogy csak a kép egyik sarka jelenik meg helyes válasz esetén, a közepe külön el van takarva. Ez azért van, mert ha az egyik kérdésre senki nem tudja a választ, akkor sem jelenik az meg, hanem a kisgolyók, melyek egy-egy betűt rejtenek, fekete színűek lesznek. Ezt már nem lehet kérni, hanem egy másikat. Ha úgy alakul, hogy felfedték mindegyiket (a feketéket is), de így sem találták ki a helyes választ, akkor külön kérdést kapnak, mellyel a kép közepe tárul fel, ha arra tudják a választ. A helyes válasz megadására 15 másodperc van, és mindenki kap 10 pontot, aki helyesen tippelt. És aztán jön az, hogy ki lehet találni a megfejtést. Akár egy helyes válasz után is. Sőt, az csak jó, ha egy után tudja már, mert minél kevesebb szóból találja ki valaki a megoldást, annál több pontot kap. Egy szó után 80 pont jár, 2 szó után 60, 3 szó után 40, ha le kellett mennie mind a négy szónak, és a középső képet is fel kellett fedni, akkor csak 20 pont jár. Ami rossz, hogy beleszámít az a kérdés is, ami fel volt téve, de senki nem tudta rá a választ. Az is csökkenti a pont értékét, pedig képet nem fed fel, legfeljebb kizárni lehet szavakat. Ez is lehet segítség, és plusz idő kitalálni, valószínűleg ezt is belevették.

3. Tăng tốc (gyorsulás): Ebbe tudok a leginkább bekapcsolódni, mert itt intelligenciatesztek vannak, amiket az is meg tud fejteni, aki nem tud vietnamiul. Na persze nem mindegyiket, leginkább az elsőt szoktam tudni. Négy feladvány van, mindegyikre 30 másodperc van. Az első általában egy "alakzatsor" valamilyen logikai sorrendben, és az utolsó elemet kell kitalálni. Meg van adva A, B, C, D... lehetőségek, ezek közül kell ügyesen tippelni. Magasabb IQ-val rendelkezők előnyben. A második feladvány egy tudománnyal kapcsolatos képsor. Valamilyen történelmi, fizikai vagy kémiai, vagy bármelyik más tudományággal kapcsolatosan mennek képsorok. Az első néhány még csak nagyon rébuszokban mutatja meg a helyes választ, aztán egyre nyilvánvalóbbá válik a válasz. A harmadik meg legtöbbször összekevert sorrendben van valami folyamat vagy történés, és az azt képező betűjeleket kell helyes sorrendbe tenni. Jót mosolyogtam magamban azon, amikor papírrepülő hajtogatásának sorrendjét kell kitalálni vagy nyakkendőkötés helyes sorrendjét. Ezt is legtöbbször ki szoktam találni. A negyedik is képsor, melyből ki kell találni, hogy miről van szó, de itt legtöbbször természeti jelenséggel vagy földrajzzal kapcsolatos feladványok vannak. Ez is olyan, hogy az eleje nagyon képlékeny, aztán egyre nyilánvalóbbá válik a megoldás. Ezekbe nem nagyon tudok beszállni, mert írnak ki információkat is, természetesen vietnamiul, amit nem tudok elolvasni. Legfeljebb addig jutok el, hogy ez történelem, ez fizika, ez földrajz, esetenként pontosabban tudom a választ. És ez olyan, hogy nemcsak a helyes választ kell tudni, hanem azt gyorsan kell tudni megadni. Itt ugyanis a leggyorsabban helyes választ adó 40 pontot kap, a második leggyorsabb 30-at, a harmadik 20-at, a leglassabb pedig 10-et. Annyi lutri van a dologban, hogy a rossz válaszok is beleszámítanak a pontozásba oly módon, hogy bár ő nem kap pontot, de ha csak a második leggyorsabb ad először helyes választ, csak 30 pontot kap.

4. Về đích (irány a cél): Ez az utolsó rész, itt vannak a legnagyobb izgalmak. Ki is van ez úgy találva, hogy alaposan fel lehet kavarni a jelenlegi állást. Egy-egy játékos kiáll középre, csak rajta van a fókusz. Három lehetőség közül választ: 40, 60 vagy 80 pontos kérdések vannak. Három kérdés van mindegyik "csomagban", értelemszerűen a 40 pontos a legkönnyebb, mert az ott a pontok eloszlása 10, 10, 20. A 60 pontos némileg nehezebb, itt 10, 20, 30 pontokért vannak kérdések. Aki meg bevállalja a 80 pontos kérdéssort, az kap egy hatalmas üdvrivalgást a bátorságáért, mert tényleg a legnehezebb kérdéssort vállalta be. Itt 20, 30, 30 pontos eloszlásban vannak a kérdések, amik már sokkal nehezebbek. Ráadásul a 60, 80 pontos kérdéseknél biztosan van egy, amit nem a műsorvezető tesz fel, hanem vagy valamelyik másik műsorvezető egy múzeumnál tesz fel (sejtésem szerint) történelmi jellegű kérdést vagy ami lutri számukra, hogy valami angol anyanyelvű tesz fel kérdést nekik. És erre is angolul kell tudni a választ. Ami könnyebbség, hogy az angol kérdező jól érthetően beszél, kicsit artikáltabban, tagoltan, és egyszerűbb nyelvezettel teszi fel a kérdést. Ezekre nagyjából tudom is választ, de itt sem lehet őket hibáztatni, ha nem, mert gondoljunk bele, hogy ott a verseny izgalmában, valaki le tudja fordítani a saját nyelvére a kérdést, és vissza is adja angolul a választ, ott azért nagyon jelen kell lenni fejben. 15 másodperce van megadni a helyes választ, és a lutri ott kezdődik, hogy ha ezalatt nem adja meg, akkor lehetősége van megadni egy másik játékosnak a helyes választ. Ha kitalálja, akkor nemhogy ő megkapja a pontmennyiséget, ami a kérdésért jár, hanem az "aktív" játékostól le is vonódik az adott pontszám. Úgyhogy itt még nagyon meg lehet kavarni a végeredményt. És ha az a játékos sem tudja a választ, aki jelentkezett, az az elérhető pontszámok felét veszti el. Külön érdekesség még, hogy egy kérdésre adott pontszámot meg is lehet duplázni, de ez nem kötelező. Ez az, amit én magamban jokerezésnek hívok a Játék határok nélkül után, csak itt nem joker sapka jelenik meg, hanem aranszínű csillag (vietnami játék...). Ebben az a jó, hogy egy válaszért akár 60 pontot is kaphat, de ha nem tudja a választ, akkor biztos, hogy elveszti azt a pontmennyiséget, amit a duplázás nélkül kapott volna, akár tudja más a választ, akár nem. Úgyhogy van kockázat. Ritka az, ha valaki megkapja a teljes pontmennyiséget a három kérdés után. Olyan is előfordul, hogy valaki kevesebb ponttal megy vissza a helyére, mint amennyivel kiállt. Ami negatívum ebben a játékban, hogy valahol azért igazságtalan a pontok eloszlása, mert nyilvánvalóan, aki az aktuális nyertes, az a legokosabb, ő ugyanakkor nem akar sokat bevállalni, ezért kiválasztja a 40 pontosat, amit csípőből kivág, és növeli az előnyét. Aztán, akik meg hátrább vannak, azok meg kénytelenek a magasabb pontszámút választani, hogy egyáltalán felvegyék a versenyt az aktuális győztessel vagy egyáltalán szépítsenek. Nem egyszer fordult elő, hogy nagy fölénnyel nyert, aki épp 1. helyen állt.

És ezután hirdetnek végeredményt. Mindenki kap emléklapot, de csak az első helyezett részesül pénzjutalomban, ahogy az elején írtam, és csak ő juthat tovább a következő fordulóba. És itt szoktak adni egy babérkoszorút is a nyertesnek (ami a játék logója), amit én megmondom őszintén, nem pártolok, mert szegényeken nagyon idétlenül áll. És itt vége a játéknak.

Alapvetően tényleg az arcok miatt szeretem nézni. Olyan arcokat képesek vágni a játékosok vagy a műsorvezetők, ami mindig megmosolyogtat. Ami miatt jó ezeket látni, hogy látom az őszinteséget, ami nagyon-nagyon hiányzik a magyar médiából. Meg nem tagadom, akármennyire is kedvelem az ázsiaiakat, már-már pozitív diszkrimináció, de azért én is felfedezem azokat a sztereotípiákat, amik miatt szokták parodizálni az ázsiaiakat. A lányok az esetek döntő többségében teljesen normálisan fejezik ki magukat, inkább a fiúk azok, akik sokszor megmosolyogtatnak. Vannak olyanok, akik tényleg nem tudom, hogy hol voltak, amikor a tesztoszteront osztották, mert némelyeknek nemhogy tinédzserkoruk ellenére 10-12 éves körüli arcuk van, hanem kifejezetten magas hangjuk van, és olyan esetlen a megnyilvánulásuk. Mintha nem tudnák hogy fejezzék ki magukat. Csak fiúknál fordul elő, hogy nevetés tör ki a nézőtéren, amikor bemutatkozik az első játéknál, mert egyébként nem is kell érteni, hallani lehet, hogy mintha nem tudná, hogy azt, amit mondani akar, hogy mondja ki. Az egyik srác valószínűleg már sok képtelenséget beszélt, mert egyszer mutatták a műsorvezető hölgy arcát, ahogy mosolyogva ingatja a fejét, hát azon akkorát röhögtem. Hallani is, hogy szegényt majd szétveti az izgalom, hogy úristen, TV-ben szerepel, és hogy még minden jó is legyen. De érdekes, hogy legtöbbször tényleg fiúk sülnek fel ebben. Még egy vicces jelenet volt, ami szintén nagyon megnevettetett, amikor az egyik srác mondta a helyes megoldást, közben a számológépet forgatta a kezében, de teljesen öntudatlanul. És akkor a műsorvezető hölgy eljátssza a kezével, hogy adta a helyes választ, a fiú gyorsan észbe kapott, és letette a számológépet.

A végére hagytam az árnyoldalt, amit észrevettem. YouTube-on magas a nézettsége az egyes műsoroknak, de arányában sokaknak nem tetszik, és a kommentek több műsornál is le vannak tiltva. Ez azért elgondolkodtatott. Biztosat nem tudok, de megfordult a fejemben, hogy az oktatás iskolánként nem egyenrangú, a támogatásokat a különböző iskolák között nem egyenlő részekben oszlik el, és azért szóltak, hogy na azért nyert ő, mert az ő iskolája kedves az államnak valamilyen okból kifolyólag, az ő diákjai biztos okosabbak, még szép, hogy ő nyer. És hát Vietnam, mint kommunista ország, bizony van ott cenzúra. Biztosat nem tudok, csak tippelek. Amire még felfigyeltem, hogy jóval több a fiújátékos, mint a lány. Ritka az, amikor 2-2 arányban vannak fiú- és lányjátékosok, és ha így is van szinte mindig az egyik fiújátékos jut tovább, az már nagyon ritka, ha lány jut tovább. Ez is komolyan elgondolkodtatott, hogy az utóbbi időkben mennyire feltörtek itt Európában a feminista és a gender kurzus hívői, holott majdhogynem itt egy látható bizonyíték, hogy tennivaló nem Európában van, hanem tőlünk keletre. Azt tudom, hogy több ázsiai országban még mindig azt preferálják, ha fiúgyermek születik, annak van előnye, de ebből a műsorból nekem az jön le, hogy nem ugyanaz az oktatás minősége fiúk és lányok között. Szóval a különböző feminista és gender kurzus aktivistáknak tőlünk keletre van dolga, nem olyan országokban, ahol teljes egyenjogúság van férfi és nő között.

Ennek ellenére nagyon szeretem a műsort, a pozitívumai vannak döntő többségben. Végezetül hadd mutassak meg ismét egy műsort. Ezt a múlt héten tették ki, ennek az a különlegessége, hogy az első játékrészben ketten érték el a 120 pontot, amiből egy is nagyon ritka, nemhogy egy adás alatt ketten. Volt is nagy üdvrivalgás. Ja, és kettő-kettő arányban voltak fiúk és lányok.

https://www.youtube.com/watch?v=4Qjpi2mwY6k

Akkor most ki játszik kivel?

A mai napig nincs meg a 3 csillagos minősítés a Mario Kart 7-ben, pedig 2011 decembere óta van meg a játék. Sokáig nem voltam inspirált abban, hogy megszerezzem, mert úgy voltam vele, hogy csak egy "jelvény", amivel lehet pózolni, de nem ez határozza meg a játéktudást, legalábbis a játékélményt biztosan nem. De aztán szépen lassacskán meglettek a három csillagos bajnokságok, ahogy csinálgattam, mostanra meg eljutottam oda, hogy már csak két helyen hiányzik, a Mirror Special Cup és a Mirror Leaf Cup.

Előbb a Leaf Cupot akarom megcsinálni, mert úgy vagyok vele, hogy legyen meg a Rainbow Road zenéjének teatrális hatása azáltal, hogy ott szerzem meg a végső győzelmet. De nagyon nehezen birkózok meg vele. Hiába teszek meg mindent, nyújtom a tudásom és vezetési képességem legjavát, mindig van olyan pálya, ahol kicsesznek velem a gépi ellenfél játékosok. Nem kell hozzá nagy művészet. Elég egy villám, aztám elvesztem a hátam mögött tartott banánhéjat, vagy zöld teknőspáncélt, utána eltalál hátulról egy piros teknőspáncél, máris nemcsak az első hely van oda, hanem visszamegyek a középmezőnybe, ráadásul érméket vesztek, amiket szintén figyelembe vesz a végső rangsorolásnál. És akkor nem is beszéltem a kék teknőspáncél áldásos hatásairól. Szoktam magamban dühöngeni, mert hihetetlen rossz, hogy mindent megteszek a siker érdekében, és ennyit ér, de úgy kiadni magamból teljesen felesleges. Ettől nem változik a végeredmény, és hogy ezért kárt tegyek a Nintendo 3DS-ben, nem éri meg.

Jóideje elgondolkodtat az, hogy bizonyos játékoknál nem pusztán a játéktudás számít, hanem beleprogramoztak valami algoritmust, ami megakadályozza, hogy a profi játékosok is könnyen érjenek el benne jó eredményt. Nagyon furcsa az, hogy a Mario Kart 7-ben is hogy például az első három pályán prímán megy minden, az akadályokat is ki tudom kerülni, megvan az 1. hely 10 érmével, de a 4. pályán összegyűlnek a kocsi felett a hullámok, és hadd szóljon a villám, a piros teki, és a többiek. Nem ez az egyetlen játék, ahol ezt felfedeztem. Emlékszem, 2012-ben, amikor megvettem a Mario Tennis Open-t, ott is hasonlókra lettem figyelmes, amikor bajnokságokat játszottam. A könnyebben simán végigmentem, míg a nehezebbeket úgy nehezítették meg, hogy többször voltak a ellenfél játékos térfelénél a segítő tárgyak. Aki nem ismeri a Mario Tennis sorozatot, úgy képzelje el, hogy a teniszpálya bizonyos részein megjelennek különböző tárgyak: Gomba, virág, szellem, stb., és ha ezekre rááll a játékos, onnan üti el a labdát, hatására erősebbet üt a játékos, amit sokszor nem is lehet kivédeni. A bajnokságokban nehezebb részeknél olyan volt, hogy az egyik menetben nálam voltak túlsúlyban a tárgyak, a másikban meg a gépi játékosnál. Itt lett elegem, és kapcsoltam ki a játékot. Ez már az az eset volt, ahol komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem én játszok a játékkal, hanem a játék játszik velem. Szabad, csak én erre nem vagyok vevő. Aztán a Mario Party széria és érdekes ebből a szempontból. Az ugye az a játék, ahol szinte csak a szerencsén múlik minden. Ez a sorozat hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem egészen úgy megy a játék, hogy az tükrözze a valódi tudást, hanem mintha a gép döntené el, hogy ki fog nyerni, és kik maradnak alul. Ugyanis mindig az a játékos ért oda a csillaghoz, aki jól állt, és mindig az volt a peches, akinek rosszul állt a szénája. Még régebben voltam Lernie-nél Szegeden, és Mario Party 2-vel játszottunk. Haosnlóképpen alakult a játék, ahogy fentebb vázoltam, és Lernie volt az, aki kimondta, hogy szerinte valami algoritmus befolyásolja a végeredményt.

Biztos, hogy van ebben valami, csak értelmes okot nem látok erre. Ha tényleg így vannak programozva a játékok, akkor miért. Miért nem hagy nyerni, ha megvan a tudásom, és mikor engedi, hogy tényleg nyerjek? Akárhogy is, ez élvezhetetlenné teszi a játékot, főleg, hogy ha arra megyek, hogy mások számára is látható legyen a tudásom (például a Mario Kart 7-ben a 3 csillag), akkor a játékélmény, mint olyan, sok esetben elvész, mert akkor nem az van fókuszban, hogy élvezzem a játékot, hanem hogy megnyerjem. És ha erre rájönnek olyan mocsokságok, amiket fentebb írtam, akkor nehéz oldottan játszani.