Donkey Kong Country más konzolokon

Hát, sajnos nem sikerült továbbjutni Super Nintendón a Donkey Kong Country-val, amíg Békéscsabán voltam. Maradt a 26%. Megnéztem itt Pesten, hogy Wii-n és Wii U-n hogy állok, és ahogy sejtettem, még addig sem jutottam el, amíg SNES-en.

Wii-n jelenleg így állok:

Wii U-n pedig így:

Hát bőséggel van mit javítani mind a kettőn. SNES Classic Mini-n meg se néztem, mert biztos vagyok abban, hogy ott el sem kezdtem. Wii U-n kezdtem el végül játszani, egyből fel is hoztam 13%-ra, mint Wii-n, úgyhogy nagy dolog nem volt, de azért látszik, hogy mennyire keveset foglalkoztam a játékkal. Elképzelhető, hogy ez meg fog változni, és igyekszek a képességeimhez mérten a lehető legtöbb százalékkal végigjátszani a játékot. Mert amúgy élvezem. Sőt, annyira hangulatos, hogy éjszaka a legjobb játszani. Mint például most. És ami miatt menő, hogy bár nem árulok el nagy titkot, mert Super Nintendo controllerrel is tökéletesen lehet játszani.

Így a legjobb.

Vajon mit rejt a fehér doboz?

Idén nyáron lesz 12 éve, hogy animéket nézek, és így visszagondolva volt már arra példa, hogy egy animét képek alapján nagyon jónak képzeltem el, aztán nagy csalódás lett a vége. Viszont az ellenkezőjére nem emlékszem, hogy lett volna precedens, de úgy néz ki, hogy a SHIROBAKO lesz az első ilyen anime.

Annak idején nem tudtam az animéről, amikor megjelent, csak akkor, amikor megtudtam, hogy Okui Masami új kislemezt jelentet meg (akkor), és az az anime második openingje lesz. Okui Masami... kérlek szépen, teljesen odavoltam az örömtől. És akkor utánanéztem az animének, de semmi jó megérzésem nem volt a dologból. Ennek ellenére adtam neki egy esélyt, és megnéztem az első részt, és arra emlékszem csak, hogy öt kiscsaj, akik ilyen teljesen vidámak, víg kedélyűek, csak az élet jó oldalát élik meg, a nehézségeiről tudomást sem vesznek, közösségük szimbóluma a fánk, amit örömmel emelnek a magasba. Ha egy animének ilyen előzménye van, abból semmi jó nem sülhet ki. Meg is mutatnám a kislemez borítókat, azok is jól érzékeltetik, hogy miért voltam ennyire előítéles az anime kapcsán.

Felül látható az első opening és ending Regular- és Limited edition kislemez (Ishida Yoko: COLORFUL BOX) borítója, alul pedig a második opening és ending szintén Regular- és Limited Edition (Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-) borítója. A képek mellett a dalok is eléggé árulkodóak, ugyanis mindegyik vilám, kellemes kis dal, amely még csak utalást sem tesz arra, hogy miről is szól az anime valójában. Ráadásul az első opening előadója Ishida Yoko, akit nem igazán szívlelek. Okui Masami némileg más eset. Nemcsak azért, mert ő számomra a #1, ha japán zenéről van szó, hanem azért is, amivé tette a dalt az énekhangja által. Ő is ugyanolyan dalt kapott, mint Ishida Yoko, csak az ő esetében hallatszik az is, hogy bár könnyedén énekli a dalt, mégis azért otthonosan mozog a balladákban, komoly mondanivalójú dalokban, és ez ha csírájában is, de tetten érhető az ő általa énekelt dalban. Mintha az énekhangjával meghackelte volna a dalt, pedig igencsak könnyedén kellett énekelnie az olyan szöveget, mint:

My beautiful life... Zutto

Úgyhogy bőven megvolt az alapom arra, hogy előítéletes legyen az animével kapcsolatosan, de aztán úgy voltam vele, hogy mivel az Okui Masami kislemez megjelenése február végi, ennek örömére rászánom magam, és megnézem most az animét. Hát, komolyan nem tudom, hogy egyáltalán bármikor is csalódtam kellemeset egy animében. Nem is azonnal derül ki, de azért érzékelhető már az elején, hogy sokkal többről van itt szó, mint amikről a képek és a dalok árulkodnak. Szerencsére ezt a fánkos dolgot inkább csak az első részben erőltették, aztán nem találkozunk vele. Bár a 8. részig láttam az animét, de nem látok arra utalást, hogy ennek lesz folytatása. De miről is van szó? Egy animestúdió mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A főszereplő öt lány még gimnáziumból ismerik egymást, azáltal lettek barátok, hogy mind az öten szeretik az animéket, és animációs klubot alapítottak. Még ebben az időben elkészítették az első amatőr animéjüket, ennek sikere pedig kellőképp inspirálta őket, hogy ezt komolyan is csinálják. Ötük közül kettejüknek Miyamori Aoi-nak és Yasuhara Emának ez lett a szakmája. Elhelyezkedtek a Musashino Animation stúdióban, és rajzolóként próbálják megállni a helyüket. Hármójuknak viszont nehézségük támad a megfelelő munkahely megtalálásában. Sakaki Shizuka seiyuu szeretne lenni, de nem tudja legyőzni az lámpalázát, így nem is tudja megmutatni a tehetségét, így nem alkalmazták még. Toudou Misának ugyan van munkája, de nem szereti azt. Egy autógyártó cégnél tervez 3D modelleket. Az ötödik lány, Imai Midori még egyetemista, de álma, hogy forgatókönyv író legyen.

Igazából már a lányok háttértörténete inkább azt alapozza meg, hogy itt komolyabb történettel van dolgunk. És tényleg. Hiába van Aoi-nak és Emának olyan munkája, amit szeret csinálni, mégis sok nehézséggel szembesülnek, melyekkel olykor eléggé nehezen birkóznak meg. Nagyon tetszett például az (és bevallom őszintén, magamra ismertem benne jellem tekintetében), amikor Ema sehogy nem tudott lerajzolni egy macskát. Hiába próbálta, a végén csak az lett a vége, hogy összegyűrte a papírt, földre dobta, és a sírás kerülgette. És akkor olyan volt, hogy ugyan meghallgatta az embereket maga körül, de szíve szerint egyedül maradt volna. Aztán végül azzal nyert inspirációt, hogy az egyik munkatársa elvitte őt a közeli parkba, ahol egy bizonyos macskával szokott találkozni, és javasolta, hogy figyelje meg a mozgását. Vizsgálja meg, simogassa meg, hogy ihletet nyerjen. Az már extra érdekesség volt, hogy szegény macskát addig vizsgálgatta, amíg el az meg nem ijedt, és el nem szaladt tőlük. De mint olvasható, a többiek élete sem könnyű. Aoi is megtapasztalja ezt, de azért megfigyelhető ebben az animében is a tipikus japán mentalitásnak egy kis szelete. Hiszen hiába küzdenek a lányok nehézségekkel, azért csak azt mondják magukról, hogy "daijoubu", meg mosolyt erőltetnek az arcukra. Azt tudni kell a japánokról, hogy náluk a mosoly nem feltétlen azt jelenti, amit minálunk. Sokszor mosoly mögé rejtik el a valódi érzéseiket, és még akkor sem vallanák be, hogy problémájuk van, amikor például haldoklik az édesanyjuk, és legbelül üvöltenek a fájdalomtól. Nem akarják a másikat terhelni a problémájukkal. Valami hasonló figyelhető meg ebben az animében is, bár Ema esete annyiban egyedi, hogy nem képes rejteni a fájdalmát. Annyira látszott rajta, hogy nyomasztja őt, hogy nem képes macskát rajzolni, de amúgy ő sem mondaná ki, hogy mi a baja. A többieknek mégsem volt nehéz rájönni, hogy mi a baja és aztán segíteni neki.

Ez egy kiragadott példa volt, de többet is lehetne mondani, ami miatt nagyon jó nézni az animét. Inkább azt érzékelem, hogy az animekészítés, és a stúdió csak egy körítés, sokkal inkább a japán valóságba vezet be minket. Ez az anime tömény Slice of Life, annak is szinte a legjobb fajtájából. Hasonló a Bakuman. is, bár az a mangakészítés rejtelmeibe enged betekintést. Abban sokkal inkább előtérbe kerül egy mangaka élete, sokkal inkább megismerhetjük annak nehézségeit, sőt az talán még Slice of Life téren is jobb lett. De mind a SHIROBAKO, mind a Bakuman. kiválóan mutatja be a japán valóságot, és azt, hogy ezzel hogyan küzdenek meg a mindennapi problémákkal szereplők. Csak ajánlani tudom mindkét animét.

Vasárnapi Mario Kart 8 verseny furcsa eredménnyel

Mentem a mostani Mario Kart vasárnapi bajnokságra, eléggé érdekes volt, az eredményt érdemes elemezni. Ez az 57 pont is úgy jött össze, hogy szinte végig benne voltam a 2 órában, kb. 2 játék erejéig léptem csak ki. És az eredmény lesújtó. Azt tapasztalom, hogy amíg a többiek folyamatosan játszottak Switch online meccsen, ők folyamatosan fejlődtek, én meg kiestem. Mert bár november óta, amióta hivatalosan nincs Miiverse, attól függetlenül is lehet menni bajnokságot, de csak a vasárnapi veteránok maradt meg Wii U-ra, és azokon sem vettem részt. Olyan érzésem van, mintha korábban a profi játékosok 10-es szintjéhez képest sikerült több hónapos versenyzéssel elérni egy 5-ös szintet, hiszen 100 pontot is sikerült összegyűjteni, de azzal, hogy a közelmúltban kiesett néhány hónapnyi játék visszaestem a 2-es, 3-as szintre, és innen kell felküzdenem magam. Illetve nem is én estem vissza, mert tapasztalom, hogy maga a játék nem megy rosszabbul, egyszerűen az van, hogy a többiek folyamatosan játszottak, ők fejlődtek annyira, hogy hozzájuk képest estem vissza. Nem is értem, hogy lehet az, hogy bár nyújtom azt a tudást, amivel jelenleg rendelkezem, mégis lényegesen rosszabb eredményt értem el.

Főleg az elején látszott, hogy mennyire nem megy a dolog. 8-an voltunk akkor, és Sziki nevű játékossal harcoltunk az utolsóelőtti helyért. De azt is úgy kell elképzelni, hogy volt nekünk 12-12 pontunk, az előttünk le LordkingYT nevű játékosnak előttünk meg 30 ponttal állt. Ő képezte a hidat köztünk, és a jó játékosok között. Hamar lelépett, azért lett végül ilyen alacsony pontja, aztán, amikor le kellett mennem, akkor effektíve úgy voltam, hogy nem is térek vissza, mert annyira értelmetlennek láttam, de aztán úgy voltam vele, hogy a móka kedvéért miért is ne is játszhatnék mégis. Láttam, hogy Sziki már eléggé elhúzott, így reménytelen volt őt utolérni, de azért volt 1-2 remény. De inkább az, hogy valamennyire tartsam magam. Pedig most igyekeztem ideális kocsibeállítással mentem:

• Pipe Frame kocsi
• Azure Roller
• Hylian Kite
• Karakter: Koopa Troopa

Kell ennél menőbb? Alig van súlya, nagyon jó a gyorsulása, és bár nem nagy a végsebessége, de azt legalább stabilan tartja. Na de siránkozni nem akarok, van munka bőven, úgy néz ki, bőven van tennivaló, ha tartani akarom a többiekkel a szintet.

Sword Art Online másodjára is végignézve

Ma értem a Sword Art Online első szériájának végére. Szeretném megnézni a második sorozatot, meg abban bíztam, hogy most másképp fogom látni a dolgokat 5 év után, és tetszeni fog.

Az írás sok spoilert tartalmaz, aki esetleg nem látta még az animét, de tervezi megnézni, az ugorja át ezt a postot.

Az igazság az, hogy rettenetesen nagyot csalódtam. Az pozitívum, hogy a hangulata miatt nézette magát az anime. Az az érdekes, hogy éreztem benne valamit, ami miatt mindig inspirált, hogy nézzem meg az újabb részt. A legnagyobb hibája viszont az, hogy sokkal többnek mutatja magát, mint ami, vagyis a dramaturgia rettenetes. Kirito (Kirigaya Kazuto) egyszerűen szánalmassá válik azzal, hogy hősnek mutatja magát, miközben inkább tűnik egy esetlen kölyöknek. Sőt, odáig elmentem, hogy poénból a negatív főhősnek, Nobuyuki Sugou-nak drukkoltam, amikor Asunát (Yuuki Asuna) "kínozta", mert legalább Kirito tanul egy kicsit az életről. Asunát se sajnáltam különösebben, mert ő is olyan volt, hogy eljátssza a hőst, de a második játékban, az ALFheim Online-ban szinte könyörög Kiritónak, hogy mentse meg őt. Bosszankodtam is magamban azon, hogy mi az istenért nem segít magán, miért nem szabadítja ki magát az aranykalitkából. Aztán láttam, hogy csak tesz egy próbát, de amikor elkapták, olyan szánalmas lett hirtelen. A negatív "főhős" indítéka is borzasztó. Semmi másért nem alkotta meg az ALFheim Online-t, csak hogy Asunát feleségül vegye még a játékban, amíg a való életben öntudatlan állapotban van, meg istennek képzeli magát, és ő lesz a világ ura. Az ilyet be szokták zárni az elmegyógyintézetbe, hogy elkülönülve legyen az emberektől, nem még hogy komolyan vesszük. Ráadásul Kirito olyan könnyedén vívta meg ellene a végső harcot, hogy unottan, egykedvűen néztem végig az utolsó rész erre vonatkozó jelenetét. Rettenetesen kiábrándító, hogy egy ilyen animének, mely ennyire nagymenőnek mutatja magát, csak ennyi indítékra telik. Most el kell dönteni, hogy komoly, mindent felülmúló animét csinálunk, vagy lemegyünk a Super Sentai (vagy Tokusatsu, kinek hogy tetszik) szintjére, és akkor a helyén kezeljük a dolgokat.

Minden hiba a dramaturgiai káoszból fakad, ami az animét végigkíséri. Tetszett az utolsó rész vége, ahogy lezárják az animét, de sokkal hatásosabb lett volna, ha többet szerepelnek a mellékszereplők, mert megint arról van szó, hogy többnek mutatja magát az anime, mint ami valójában. Kirito soha nem volt igazán csapatjátékos. Az elején még igazi magányos farkas volt, aztán valahogy összeállt Asunával, meg ott volt neki Yui meg Sugu is, de nem volt meg az az érzés, ami egyébként nagyon sokat dobott volna az animén, hogy egy csapat lett volna Kirito mellett. Még azt se bántam volna, ha ő lett volna a főnök, de ha lett volna körülötte 5-6 ember, aki segítette volna a kalandjában, az nagyon jót tett volna az animének. Meglett volna a mondanivaló az összetartozásról, az egység erejéről, nem utolsó sorban mindenkinek lett volna egyénisége, saját képessége, és a néző választhatott volna saját kedvencet. De csak egy páros harc a SAO-ban, majd egy hármas csoport az ALO-ban (Kirito, Sugu és Yui), lehet bizalmam abban, hogy ez változni fog a második évadra? Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog.

Jellemfejlődés sem igazán érzékelhető az animében. Az odáig rendben van, hogy a játék elején még mind a ketten (Kirito és Asuna) magányos farkasok voltak, aztán az egymás iránt érzett szerelmük nagyban javít a szociális érzékükön, de Kirito az első részekben is beszélt emberekkel, az ALFheim Online-ban is csak Sugu-vel volt egy csapatban, tehát olyan nagy ugrás, hogy csapatjátékos lenne, nem láthattunk. És Yui jelenléte... Amikor Kirito és Asuna végül összejöttek, akkor hirtelen megjelenik Yui, aki elmondása szerint nem emlékszik semmire, de egyből papának és mamának hívja Kiritót és Asunát, mintegy szülővé avanzsálva őket. Nem elég, hogy összejövetelük után azonnal a házasságot tervezik (az alkotók sok Disney-t néztek...), de egyből jön egy ártatlan arcú kislány, aki egyből s frissen összejött pár gyerekének hiszi magát. De hogy odaédesgeti magát Kiritóékhoz, aztán egyszer csak azzal jön, hogy ő valójában egy program, aztán, hogy siratják, az olyan idióta dramaturgiai húzás volt, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Nincs valódi értelme a jelenlétének, ehhez képest olyan hatásvadász jelenet volt, ahogy ártatlan síró arccal bevallja, hogy ő egy program, amit egy dél-amerikai sorozatban láthatunk. A másik, ami nemhogy értelmetlen, de sokak számára undorító is, a testvéri szerelem, ami az ALFheim Online játékot végigkíséri. Bár az elején tisztázzák, hogy Sugu csak fogadott testvér, de beleszeret Kiritóba, és szinte végig a testvéreként említi őt. Ennek az égvilágon semmi értelme nincs. Azt tudni kell rólam, hogy az átlaghoz képest sokkal toleránsabb vagyok a különböző szexualitásokkal kapcsolatosan, és úgy vagyok vele, hogy amíg két ember (vagy három, négy, akárhány...) boldog egymással anélkül, hogy bárkinek is ártanak vele, addig joguk van a szerelemhez és a boldogsághoz. Nem is azzal van bajom, hogy mint testvér szeret belé (különben miért hívja mindig "Onii-san"-nak?), hanem, hogy nem következik abból semmi, hogy egy ilyen szerelmet mutat be. Mert azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy szerelmes belé, segít Kiritónak, hogy kiszabadítsa Asunát, és ezért minden tőle telhetőt megtesz, és ez nagyon szép dolog, de bármelyik lány bőven megfelelt volna Sugu helyett. Semmi nem következik abból, hogy a fogadott testvérébe szeret bele.

A játékok kapcsán nem tudok érdemlegeset nyilatkozni, mert az MMORPG nem az én stílusom. Szinte csak konzolon játszok, nagyon keveset PC-n ott is alig RPG-t. Meg azért sem akarom e téren jellemezni az animét, mert kevés videojátékkal foglalkozó animét láttam. A .Hack szériát kéne megnézni, ha MMORPG animésítéséről van szó. Még nem láttam, de sok jót olvastam az animéről. Így összehasonlítási alap nélkül, és hogy nem vagyok jártas az MMORPG-kben azt gondolom, hogy egyrészt ez a nem lehet kijelentkezni és a "kisütési" rendszer eléggé idiótaság, nincs jól átgondolva, de a részek alatt sem volt meg igazán az az érzésem, hogy egy játék cselekményét nézem. Az ALFheim Online-nak igazán a szabályrendszerét sem ismerhettük meg, de ott már ki lehetett jelentkezni.

A hangulata sokat ment a dolgon, meg néhány jó jelenet, de összességében rettenetesen amatőr munka a Sword Art Online. Ja, és ne felejtsem el a zenét. Kajiura Yuki ismét mesterművet adott ki a kezéből. Tehát a zene nagyon jó, csak az a baj, hogy a sok hülye jelenet miatt nem jön ki igazán a zene fantasztikussága, mert a hatásvadász jelenetek debilizálják a zenét. Az első openingről és endingről már nyilatkoztam, most összefoglalóan. LiSA: crossing field (OP) dala hűen tükrözi az animét azáltal, hogy a dal is sokkal többet akar mutat, mint ami a valóságban. Jó dal, erős, de nem tudok megbarátkozni vele. Tomatsu Haruka: Yume Sekai (ED) dala már valamivel kellemesebb. A második opening (Eir Aoi: INNOCENCE) meglehetősen súlytalan dal. Alig tudok visszaénekelni, dúdolni belőle bármit is. Az ending Haruna Luna: Overfly már egy sokkal erősebb, és érzelmileg is hangsúlyosabb dal. Ez volt az egyedüli pozitív csalódás az öt évvel ezelőtti véleményemhez képest. Ezt a dalt annak idején nagyon nem szerettem, de most tetszik. Amúgy Sugu érzelmeire reflektál.

Bár ez az anime ékes bizonyítéka annak, amivel joggal vádolják az anime-ipart, hogy a maiakban alig van ötlet, innováció, vagy progresszív mondanivaló, ennek ellenére rettenetesen gyűlölöm a "régen minden jobb volt" mantrát. Bár én is látom azt, hogy nincs már olyan anime, ami bármiben is úttörő lenne, mégis a maiak között is bőven lehet találni olyan alkotást, ami szép rajongótábort tudhat magának, megérdemelten. Méghozzá azért, mert lehet, hogy egy újabb alkotás adja át valakinek az adott stílus jellemzőit, vagy közvetít mondanivalót oly módon, hogy az megtetszhet a nézőnek. A Sword Art Online-ról is azt gondolom, hogy akinek még nincs jártassága az animékben annak tényleg nagyon tetszhet ez a mű. Viszont egy tapasztaltabb animésnek már nyilvánvaló lehet az a sok hiba, ennek fényében meglep, hogy veterán animések is képesek ódákat zengeni a SAO-ról. Valamit nagyon jól csináltak a készítők...

Kiállított Playstation 4

Békéscsabán a Csaba Centerben a Media Markt mellett már jó ideje ki van állítva egy PlayStation 4 és egy XBOX ONE konzol. Sajnos Nintendo Switch nincs kiállítva, így legtöbbször csak elmegyek mellettük, de most úgy voltam vele, hogy miért is ne játszhatnék egy kicsit a PS4-gyel? Hát hajrá. Egy Dragon Ball játék volt épp játszható, hát akkor legyen ez. Nem vagyok valami jó verekedős játékokban, és ez most is meglátszott. Bár talán elnézhető, hiszen ez az első alkalom, hogy játszottam ezzel a játékkal. Az biztos, hogy sajátságos, hiszen karakterünk lebeg az ellenfél játékos felé, az ütéseknél meg fogalmam sem volt, hogy melyik akciógomb mit csinál, csak próbálgattam, amit tudtam. Néhány ütést azért bevittem, de az ellenfél játékos állt nyerésre. Aztán meg amikor fényképeztem, akkor nem is tudtam semmit csinálni, de az meglepett, hogy amikor elfogyott az életcsíkom, akkor egy újat kezdett. Nem tudtam, hogy miért, vagy hány "életem" van, de csak egy gyors menetet terveztem menni, ezért inkább befejeztem a harcot. A címképernyőn láttam, hogy a Xenoverse 2 alcímet viseli a játék. Na tessék, új sorozatot indítottak el? A "Budokai Tenkaichi" szériánál megálltam. Nem igazán vagyok jártas a Dragon Ball világában, az animét se nagyon szeretem, a játékokkal meg egyáltalán nem játszottam. Valami demolemez, vagy ilyesmi volt a gépben, de több játékot is ki lehetett próbálni. Gondoltam, keresek egy autós játékot, azok sokkal inkább mennek. De nem találtam egyet sem. Ehhez képest meglepőnek gondolom, hogy vannak Assassin's Creed, Uncharted, The Last of Us játékok, de versenyezni nem volt lehetőségem. Inkább letettem a controllert, és tovább mentem.

Régen nem írtam a PlayStation-ről, szó nincs arról, hogy elfelejtettem volna, de egyrészt a PSX itt van Békéscsabán, másrészt meg nincs anyagi lehetőségem, hogy vegyek játékokat, vagy PS2-t. De amikor bemegyek egy konzolboltba, a Nintendo mellett mindig megnézem a PlayStation játékokat. Az anyagi lehetőségek változásáért meg 1-2 hete elkezdtem tenni, remélem, hogy hamarosan látható eredménye lesz. Aztán ha összejönnek a tervek, akkor erősíteni fogok PlayStation és Sega terén is. Másfelől elég sok minden maradt itt, mert Pesten egy kis szobát bérelek, és így is szinte zsúfolva vagyok ott, de kilátásban van egy másik albérlet. Kicsivel nagyobb szoba, olcsóbban. Ráadásul az új "lakótárs-jelölt" is szimpatikusnak tűnt, ezért nem is kérdés a váltás. Ha minden a terv szerint megy, és tudok költözni, akkor oda már több minden mehet, és szeretnék is a lehetőségekhez mérten a leghamarabb átköltözködni Pestre. Oda már átviszem a PlayStationt és a Sega Master System II-t, és akkor velük is tudok játszani.

Ha pedig anyagi téren összejönnek a terveim, akkor az alábbi konzolokat tervezem megvásárolni első körben:

• Super Nintendo kiadású New Nintendo 3DS XL kézikonzol
• Super Mario Odyssey Pak Nintendo Switch konzol
• PlayStation 2 konzol
• Sega MegaDrive konzol, lehetőség szerint az első kiadású

Egy kis Donkey Kong Country

Ránéztem a Donkey Kong Country-ra, hogy állok az eredeti Super Nintendós játékban, és még ez a százalékos arány is meglepett. Nem gondoltam volna, hogy 24%-ig elvittem volna a játékot. Az igazság ugyanis az, hogy bár régóta ismerem a Donkey Kong Country-t, és mindig is átéreztem a hangulatát, ami rettenetesen tetszett, de soha életemben nem játszottam komolyan ezzel a játékkal. És mindig valami 10-15%-ig vittem el a játékot, ennek fényében a 24% meglepően soknak tűnik. Most is nagyon megfogott a játék, és úgy döntöttem, hogy amíg itt vagyok Békéscsabán, addig játszok ezzel a játékkal. Aztán meglátom, hogy meddig jutok el benne. Az biztos, hogy elég lassú menet lesz, mert azóta ment feljebb a százalék, de nagyon kicsit. 1 óra 5 perc játék után 26% lett az állás. Minden egyes pálya után 1%-ot ment fel a számláló. Szerencsés voltam, mert a Vine Valley-ben nem a végefele van a mentési pont, hanem középtájt, így minden egyes pálya után tudtam mentem Candy Kong-nál, amíg ebben a világban voltam, és legyőztem Queen B.-t, az óriás darazsat. Aztán átmentem a Gorilla Glacier világba, innen már nem tudtam visszamenni, hogy mentsek Candy Kongnál. Próbálgattam az első pályát, aztán inkább kikapcsoltam a Super Nintendót, majd később folytatom.

Talán ebből a szempontból sajátságos a játékos szokásom, de nem szeretek egyszerre sokat játszani egy játékkal. Azért sem, mert van más dolog, amivel szívesen foglalkoznék. De általában az szokott nálam lenni, hogy akkor jut eszembe a megoldás, amikor épp mással foglalkozok. Ha valamivel túl sokat foglalkozok, ami problémát okoz, akkor valósággal idegesíteni szokott, hogy nem tudok tovább jutni rajta. Ilyenkor nálam az a jó megoldás, ha abbahagyom az adott játékot, lenyugszok, és akkor higgadtan átgondolva szokott eszembe jutni a megoldás. Ez sikerülni is szokott. De pont azért, mert nem szoktam egyszerre sokat játszani, nem is vallom magam hardcore játékosnak. Nemrég beregisztráltam a FutuRetro weboldalra, és regisztrációkor különböző gamer adatokat lehetett megadni. Többek között, hogy milyen szinten van a játékos tudás. Tetszett, hogy nemcsak casual és hardcore szintet lehet megadni, hanem volt egy "profi" szint is, ezt jelöltem meg magamnak. Ez jellemez a leginkább. Nagyon szeretem a videojátékokat, de nem minden egyes pillanatban ez jár a fejemben, és nem is feltétlen az a célom, hogy minden egyes játékot 100%-ra végigjátsszak, csak annyira, amennyire élvezem. Aztán, ha minél több játék ad olyan motivációt, hogy 100%-ra végigvigyem, az csak extra öröm. A weboldal meg nagyon tetszik, ajánlom mindenki figyelmébe.

Visszatérve a Donkey Kong Coutry-ra. Azért is tetszik nagyon, mert nehéz. De pont annyira, hogy inspiráló legyen. A gyerekkorom nehézségi szintjét érzem vissza (írom ezt egy 1994-es játékról...), ahol minden egyes pálya küzdős, de pont annyira, hogy ha kellőképpen kiismertem az ellenséget vagy közeget, és megfelelő stratégia után tovább tudok menni. Ezt keresem egy játékban, ettől lesz számomra igazi a játékélmény. Ugyanakkor visszautalva, az előző bekezdésben írtakra, azért látszik, hogy nem lesz a játék 100%-os nálam (illetve, ha jól tudom a DKC-t, 101%-ra lehet végigvinni...), ugyanis a Clam City pályán elindultam, és még viszonylag az elején már az "O" betűt tudtam csak megszerezni. Hol maradt a "K" betű? Egyszer meghaltam, tüzetesen szétnéztem az pálya elején, vajon hol hagytam el a K betűt, minden egyes zugot megnéztem, de semmi... Hát akkor nem lesz meg a "KONG" szó. Szóval ezzel is csak arra akarok utalni, hogy mindent megteszek jelen tudásom szerint, hogy a lehető legteljesebb legyen a játék, de ha végképp nem megy valami, akkor nem izgatom magam rajta, megyek tovább. Aztán lehet, hogy egy idő után visszatérek, és megcsinálom azt, amit régebben félbehagytam. Én így szeretek játszani.

Meglepetésre végigjátszott játék

Most itt vagyok Békéscsabán. Itt már csak a retro konzolok vannak: NES, SNES, N64. Úgy voltam vele, hogy azért játsszak is, ezért egy igazi kihívást vállalok be, végigviszem még egyszer Super Nintendón a Super Mario Kart-ot. Végig volt már egyszer játszva 100%-osan, de egyszer törlődött belőle minden mentés, és arra emlékeztem, hogy egy időben nagyon sokat küzdöttem azért, hogy visszahozzam magam a régi szintre, és talán nem is sikerült. Úgy voltam vele, hogy nekiveselkedek, és végigmegyek a legnehezebb bajnokságokon, hogy meglegyen a sikerélmény, erre ez a kép fogad.

Hát mégiscsak sikerült másodjára is végigvinni 100%-osra a játékot. Megörültem neki, hogy akkor mégiscsak végigmentem rajta még egyszer. Na akkor most mi legyen? Végignéztem a Backloggery profilomon a Super Nintendo játékokat, hogy mik nincsenek végigjátszva. Hát, lehetne a Donkey Kong Country, kifejezetten kedvet érzek hozzá, de csak vasárnapig leszek itt, addig kizárt, hogy végigérjek rajta, mert abban biztos vagyok, hogy nagyon sokáig nem vittem el a játékot. Esetleg focizhatnék valamelyik International Superstar Soccer játékkal, de ezekbe is annyi tartalom van (és ez most dicséretnek számít), hogy ezt is képtelenség még csak komolyan kiismerni pár nap alatt. Vagy ott van még Disney játék, esetleg a Hupikék Törpikék, de szerintem az is eléggé hosszú. Nagyon sokáig abban sem jutottam el. Igazából nem nehéz a döntés. Mivel a Donkey Kong Country-ban lehet menteni, így ott látható leginkább hogy állok, ezzel fogok játszani. Kíváncsi vagyok, meddig fogok jutni.

Érdekesség: Az előző blogpost nagyját hajnalban telefonon, vonaton írtam meg. Nem vagyok egy "gyorsgépelő", ha okostelefonról van szó, de azért szépen lassan meg lehet írni ott is egy hosszabb szöveget.

Erőltetett írás

Úgy néz ki, nem érdemes olyan dologról írni, amiről nem jönnek csak úgy a gondolatok, hanem kényszeresen írom a mondatokat egymás után, és bízok abban, hogy valahogy majd csak összejön. Hetek óta próbálom megírni a Mario Kart 8 Deluxe-ről a tesztet, de sehogy nem akar úgy összeállni, hogy azt jónak gondoljam. Nem jönnek magától a mondatok, mert annyi ismétlés van az előző Mario Kart-os írásokhoz képest, hogy magam is unom az írást. Nincs meg a képességem arra, hogy ugyanarról a dologról érdekesen, változatosan írjak. Azt meg nem tudom megcsinálni, hogy úgy írjam meg a tesztet, mintha először írnék róla. Pedig ez lenne talán a járható út, mert aki érdekelt a játékban, lehet, hogy ez az első Mario Kart-os írás, amit tőlem olvas, és annak újdonságként hathat az írás. Át fogom olvasni, és igyekszem ennek szellemében megírni.

A Mario Kart 8 Deluxe egyfajta Jolly Joker lenne, mert azzal a játékkal nem kellett olyan sokat játszani, hogy átfogóan megismerjem, és "aktualizált" lenne a tesztek listája azáltal, hogy Switch játékból is lenne már írás. Még nincs Switchem, de talán idén tudok venni egyet, és majd szeretnék minél több játékról írni. Még korábban megkérdeztem bagszit, hogy van-e ötlete, hogyan juthatnék Switch játékokhoz, amiről írhatnék, akár általa is, de neki sem jutott eszébe semmi okosabb annál, amikre gondoltam. Elmagyarázta, amit már eddig is tudtam, hogy a Nintendo csak annak ad tesztelésre konzolt és játékokat, akiknek megfelelő számú feliratkozója, olvasója van. Hiszen ez nekik is így éri meg. Tudok erről, és tudomásul is veszem, hogy ez így van, abban viszont egyetértünk, hogy ez nem feltétlen jó módszer. Mert ha az adott népszerű YouTuber vagy blogger, aki inkább csak videojátékos, és nem a Nintendóra szakosodott, az akár rossznak is láthatja a Nintendo sajátosságait, és ha rossz színben mutatja be a konzolt, vagy a játékot, azzal még több embert riaszthat el a konzolok vásárlásától. Míg nem aki korántsem annyira látogatott vagy olvasott, de szereti a Nintendót, az ugyan nem kap támogatást a forgalmazótól, de lehet, hogy be tudná úgy mutatni a Nintendót, hogy több embert inspirálna a konzol vásárlására. Épp tegnap olvastam egy cikket az SG.hu-n arról, hogy mekkora üzlet lett álprofilokat létrehozni. Ez kétségtelenül igaz, hiszen videojátékos oldalról is megfigyelhető, hogy arra figyelnek fel, akinek több feliratkozója van. Az álprofilt létrehozókat meg folyamatosan pénzelik (már ahol), hogy tartsák életben az adott bloggert, YouTubert, hogy azáltal figyeljenek rá, hogy mennyire népszerű. Ennek a jelenségnek több aspektusa is van, de ez is bizonyítja, hogy a feliratkozók száma sok esetben csak egy smink egy olyan arcon, mely lehet, hogy a valóságban ronda.

Egy nagy előnye van annak, hogy nem kapok sehonnan támogatást, hogy a teszt független. Több külföldi videojátekos lap is pozitívumként hozza fel, hogy ők nem hivatalos magazin. Ilyen volt a Nintendo Gamer is. Ami nem hivatalos, az jó eséllyel független, tehát saját anyagi forrásból szerzik be a játékot, így inkább ott olvasható egyedi vélemény, saját gondolat. Én is ezt tudom mondani a tesztjeimről. És ez mindenféleképpen pozitívum, mely erősen a másik oldal felé billenti a mérleget.

Valószínűleg azt fogom csinálni, hogy olvasok teszteket a Mario Kart 8 Deluxe-ról, hogy ihletet szerezzek. Szó nincs arról, hogy egy az egyben lemásolnám a másik írását. Szoktam olyat csinálni, hogy ha olvasok egy írást, aminek tetszik a stílusa, azt a saját írási stílusomhoz igazítom, ezáltal is fejlesztem azt, és az alapján írom meg a saját gondolataimat a játékról. Aztán, ha kész lesz, némileg át fogom alakítani a tesztek listáját. Valószínűleg a Wii játékok átmennek a RETRO részlegbe, illetve megvárom, hogy ha lesz Switch-re Wii játékokból is Virtual Console, oda milyen játékok kerülnek, így a Virtual Console részleg is új játékokat fog kapni. Bár ahogy a My Nintendón a listázást elnézem, nem kell ezt elkapkodni... Régóta az áll a "Switch rewards" részleghez, hogy "coming soon". El is gondolkodtam már azon, hogy ha ilyen lassan múlna az idő, ahogy eljön ez a "coming soon", még mindig általános iskolás lennék. Az összefüggés ott van, hogy azt gyanítjuk, hogy a Switch rewards majd különböző Virtual Console játékok lesznek. De mivel a fizetős online játékokat legutolsó információim szerint tavaszra aktiválják, amelyhez ígérnek ajándékba NES és SNES játékokat, ezért most már tényleg hamarosan jön az a bizonyos "coming soon".

Új ismertető az Aoi Anime oldalra

Nemrég kikerült egy általam írt ismertető az AoiAnimére, méghozzá a ClassicaLoid animéről. Végére értem az első szériának, lassan utol is érem a sorozatot, hiszen már a második széria 10. részénél tartok, és eddig 17 részt vetítettek le.

Az ismertető itt olvasható

Az írás az első szériáról szól. Ahogy szétnéztem az oldalon, nem igazán szokás folytatásokról írni ismertetőt, elég kevés olyan anime van, aminek a folytatásáról is írtak. De valószínűleg írni fogok majd a második szériáról, mert hozza az első színvonalát, sőt, talán még ötletesebben mutatja be a zeneszerzők életét, és az általuk írt zenék történetét.

Habár tudom, hogy az AoiAnime kevésbé látogatott oldal az AnimeAddicts-hoz képest, mégis szívesebben támogatom az AoiAnimét. Szimpatikusabb, és tetszik, hogy a dizájn is egyszerű. Vagyis, látszik, hogy nagyon rég nem volt érdemben külsőségekben fejlesztve, de nem érzem azt, hogy különösebben szükség lenne rá. Gondolkodtam azon, hogy kikerülhetne az AnimeAddicts-ra, csak azon gondolkodtam el, hogy nem-e lenne probléma, hogy mind a két oldalon kint van ugyanaz az ismertető. Részemről ez nem lenne probléma, és nem olvastam az AoiAniménél, hogy ez kitétel lenne, hogy nem kerülhet ki máshova. Ha rajtam múlna, kitenném, szívesen veszem, ha minél többen olvassák az írásaimat, ha jónak tartom. Ezt pedig jónak gondolom.

Egy kis fejlesztés 1.1

Ez az írás a blog.hu-s blogról született.

Több kritikát is kaptam a narancssárga hátterű blogra, hogy zavaró olvasni alatta a szöveget, meg ahogy írtam, én sem voltam vele teljes mértékig elégedett, az csak egy állomás volt. De mivel többeknek nem tetszett, amit láttak, ezért égetőbbnek láttam, hogy mihamarabb fejlesszem az oldal kinézetét.

Még az első menetben mentettem el a blog sablonját egyedi sablonként, méghozzá azért, mert itt a blog.hu-ban ha egyedi favicont szeretnék használni, azt csak úgy lehet, hogy ha elmentem egyedi sablonként, ami van, kreálok egy képből egy favicont, és azt feltöltöm a képek közé. Hogy miért van itt így, nem tudom, de nem zavar, mert ahhoz, hogy a blog külseje is saját legyen, ahhoz egyébként bele kellett nyúlni a CSS-be. Csak sajnos ehhez nem annyira értek. A HTML-ben még csak-csak elboldogulok, és ennek a témának a HTML kódja is rövid, de amikor megláttam, hogy a CSS kódja 1274 sorból áll... Hát, nagyot néztem. O_O CSS-ből is épp csak annyit tudok, amennyit HTML-ből ki tudok következtetni, de ezzel úgy voltam, hogy inkább segítséget kérek. Méghozzá wakabakashii személyében. Aki szinte minden kérésemet meg tudta valósítani. Mindenek előtt azt gondolom, hogy a szöveg akkor lenne kevésbé zavaró, ha annak lenne átlátszatlansága. Tehát kapott egy fehér, áttetsző hátteret, valamint, hogy a szöveg még olvashatóbb legyen, ezért az sötét lett. A Verdana betűtípus már egyedi igény volt. Egyedül azt nem tudta megvalósítani, hogy két oldalas oldalsávja legyen a blognak. Ezt azért szeretném megcsinálni, mert szeretek minél több egyéb információt kitenni a bloggal kapcsolatosan, és ha két oldalas lenne, akkor nemcsak az lenne, hogy egymás alatt lennének, és az alsókkal már nem foglalkozna senki, hanem áttekinthetőbb lenne. Úgy képzelem el,  hogy bal oldalt lennének a közösségi modulok, valamint a szerzők részleg, egyéb linkek. Jobb oldalt meg az archívum, belépés, akár 5 legolvasottabb postok, legutóbbi kommentek, és ilyenek.

És azt elfelejtettem mondani neki, hogy azt szeretném, ha a blog szélessége automatikus lenne. Tehát, hogy igazodjon az oldasó monitorjának felbontásához. Mondjuk ez lehet problémás, mert ha több képet teszek ki a postba, akkor valakinél egész közel lehetnek egymás alatt a képek, akár a szövegbe is belezavarhat, ugyanakkor meg az, hogy a sablonok általában 1000-1200 pixel szélesek, azok már egy Full HD monitornál eléggé keskenynek tűnnek, és olyan érzésem van, hogy nincs kihasználva a monitor szélessége. Erre egyelőre azt találtam megoldásnak, hogy csináltam 1920×1080-as szélességű hátteret, és a képeket a két szélre teszem. Így azt gondolom, hogy nem lett annyira rossz, a többinek meg utánanézek.

Most egyelőre ennyi. Akinek van véleménye, azt örömmel veszem, meg utánanézek, hogy én is mit tehetek még, hogy jobban nézzen ki a blog.