Pénteken jelent meg a Super Mario Odyssey, ennek örömére a videojáték.hu G2Café külön Super Mario Odyssey napot tartott az Árkádban. Annak ellenére, hogy bár furcsán hangozhat, hogy Mario rajongóként szkeptikus voltam a játék kapcsán, elmentem. Pont azért, hogy esélyt adjak a játéknak és oldjam a szkepticizmusomat.
Azért voltam hitetlen, mert már a The Legend of Zelda: Breath of the Wild megjelenésekor is, ugyan nem volt szerencsém a játékhoz, de a Wii U eShop-ban hallható volt a játék egyik zenéje, és már itt is hallható volt, hogy valami különlegeset akar alkotni a Nintendo. Elgondolkodtam azon, hogy ezt szinte mindig "eljátsszák". Hogy mindig a tökéletességre törekszenek, ami egyrészről egy nagyon jó dolog, hiszen így mindig fantasztikus játékot kapunk a kezünkbe, de meddig lehet a tökéletességet fokozni? Meddig spontán egy ilyen játék, és mikortól lesz olyan, hogy már tudatosan erre törekszik a Nintendo, és tudatosan tesz a játékaiba olyan elemeket, amitől nagyon jó lesz az, de elvész a spontaneitás? Magamban a Nintendo GameCube-nál húztam meg ezt a bizonyos határt. Azt gondolom, hogy a GameCube volt az utolsó olyan konzol, ahol nem feltétlen volt úgy tudatos a játékok fejlesztése, hogy na márpedig mindenáron a tökéletességre kell törekedni. Nálam az első olyan játék, ahol éreztem, hogy már nagyon jóra akarták megcsinálni az a The Legend of Zelda: Twilight Princess volt. Előfordulhat, hogy régebben is ez volt cél, sőt, jó eséllyel tudatosan csinálták így már a kezdetek óta, de az elején volt, hogy a semmiből kísérleteztek ki nagyszerű játékokat, aztán, ahogy kitaposták maguknak az ösvényt, a biztosra mentek, de mindig beújítottak annyira, hogy meglegyen az újdonság élménye, a kor hangulata. Mondjuk, hogy így gondolkodok, ahhoz nagyban hozzájárul, hogy nagyon régóta játszok Nintendóval. Írtam már többször is, hogy akkor találkoztam először a cég konzoljával, amikor a Super Mario Bros. 3 volt az aktuális játék, láttam Dévényi Tibor műsorát, a Super Nintendo korában lettem aktív játékos, láttam, hogy megrengette a '90-es évek első felének videojátékos iparát a Super Mario World és a The Legend of Zelda: A Link to the Past, tehát láttam jó néhány olyan játékot, melyre akkor is rámondták volna a világ legjobb játéka jelzőt, ha lett volna már akkor is internet (széles körben). Az köztudott, hogy a Nintendo nagyon jó játékokat tud csinálni, pont azért vagyunk szerencsések mi Nintendósok, mert nem volt olyan szinten igényünk a retróra, mert mindig jöttek a jobbnál jobb új játékok. De vajon meddig lehet törekedni a tökéletességre, és hol van a határ? A Super Mario Odyssey kapcsán még azért is voltam szkeptikus, mert az előzetes videókban annyi volt az újdonság, hogy egyáltalán nem ismertem rá a Mario-világra, és ebből mit akarnak mégis kihozni? Az esélyt mindenképp meg akartam adni neki, így mindenképp meg akartam nézni a játékot.
Ezt a hetet Békéscsabán töltöttem, mert őszi szünet volt az egyetemen, és otthon készültem fel a ZH hétre. Tegnap a 12.19-es vonattal mentem fel Pestre, mert ekkor megy a FLIRT vonat, amit nagyon szeretek. 14.50-re ért fel, és egyenesen mentem az Árkádba. Kicsit ott nézelődtem, vásároltam kaját az InterSpar-ban, aztán mentem fel az emeleti szintre megnézni, hogy mi a helyzet. 16 óra volt meghirdetve kezdésnek, és döbbenten láttam, hogy 3/4 4-kor még semmi. Bemegyek a konzolboltba megkérdezni, hogy mikortól lesz a buli. A Nintendós részlegnél egy hölgy nagyon érdeklődött a Switch felől, felmerült a Mario játék, és mondja az eladó neki, hogy 17 órától ki lehet próbálni a játékot. Ez egy kicsit dühített. 1 óra nem lett volna elég, de 2 óra bőven, hogy hazamenjek Kispestre, lerakjam a bőröndöt, így azt nem kell húzni magam után. Úgyhogy azzal voltam egész nap. Eltöltöttem az időt, 17 órakor tényleg elkezdődött. Már kint volt a játék, és játszottak néhányan, kíváncsian figyeltem, hogy játszanak mások. Amint megláttam a TV-ben a játékot, egyből eloszlott minden kételyem, és láttam, hogy tényleg egy fantasztikus játékról van szó. Nekem most jött csak át, hogy miről van szó, és hogy talán nemcsak a Super Nintendo Classic Mini-ben van jelene számomra a Nintendónak, hanem az új játékokban. Egyre inkább meggyőz a Switch játékkínálata arról, hogy érdemes konzolt venni, hiszen akárhogy is nézzük, a Nintendo nagyon tud játékot csinálni.
Bagszi elég sokáig nem jött meg, kiderült, hogy nem oda kapta a Mario játékát, ahova várta, így nemhogy hiába várt rá, hanem máshova kellett elmennie érte, így nagyban késett. Olyan jókedvem lett, hogy kérdeztem tőle, hogy hol késik már, hogy elsunnyogja a kötelező Nintendós jelenlétét? Akkor csak annyit válaszolt, hogy metrózom. Én meg visszaírok, hogy metrózással üti el az idejét, amikor itt megy a buli? Válaszolja, hogy mindjárt engem fog elütni, ha ilyen hülyeségeket kérdezek. Látjátok, itt kezdődik a barátság fogalma. Meg is jött később, elhozta a játékát, leültünk egy asztalra. Kipróbáltam vele a játékot, és tökre élveztem, hogy én vagyok Cappy, bagszi irányította Mariót. Bár ebben a játékban annyi értelme van a kooperatív játéknak, mint a Super Mario Galaxy-ben, tehát a második játékos csak besegít, de nem 50-50%-os együttműködés történik. Ezt hiányolom, ezért csináltam azt, hogy már mindenhova elrepültem a sapkával, csak hogy legyen valami hasznom, amellett, hogy segítettem bagszinak, ahol csak tudtam. Aztán italt is rendeltünk, én őszibarack ízű Cappy-t rendeltem, hogy azért mégicsak Mario napon vagyunk, vagy mi a fene. Ezen mosolyogtunk egy jót. Krisi is jött, vele is elbeszélgettünk.
Összességében nagyon jól telt a pénteki nap, azzal, hogy megint egy bevásárlóközpontban gyűltünk össze, volt egy olyan érzésem, mintha egy régi találkozón lennénk, amikor még egy bevásárlóközpontban volt. Ezt jó volt egy kicsit újra megélni. Fél 9 volt, amikor elindultunk, bagszival elfeleztünk még egy Burger King páros kupont (annak a tartalmát, nyilván...), addig is beszélgettünk. Aztán a 3-as villamossal mentünk haza. Ő leszállt korábban, én az Ecseri útig terveztem menni, de Kőbánya alsónál le kellett szállni, mert onnan pótlóbusz visz tovább. Annyira nem is jött rosszul a dolog, úgy voltam vele, hogy a 151-es busz elvisz Kispestre, onnan már szinte gyalog is haza lehet menni. De azért rászálltam most az 50-es villamosra hazamenet.
Itthon még elütöttem az időt, majd akkor ért egy komolyabb sokk, amikor elő akartam venni a telefont... Nem találtam. Szétnéztem mindenhol, megkértem bagszit, hogy csörgessen meg, de teljesen süket voltam. Nagyon megrémültem, amikor kiderült, hogy nemcsak a telefon veszett el, de a pénztárca is. Először azt se tudtam, mit csináljak, hirtelen felindulásból a Google felhasználómban kiköttettem a fiókomat a telefonról meg próbáltam keresni lehetőségeket, ha ez nem lenne elég, hogy ne tudjanak beazonosítani. Azon a telefonon nem volt feltétlen kínos adat, és már egy jóideje túl vagyok azon, hogy a Facebook meg a Google, meg a többi nagy cég adatokat vesz tőlem. Sokkal veszélyesebbnek tartom azt, amikor egy rosszindulatú magánemberhez kerülnek bizonyos adatok, információk, amivel visszaélhet, és kellemetlen helyzetbe hozhat vele nemcsak engem, de bárki családtagot, ismerősömat, barátomat, akinek köze van hozzá. De nemcsak ezek miatt lettem nagyon stresszes, hanem mert egyetemre járok, albérletben lakok, és nagyon ki van számolva, hogy mennyibe fog kerülni ez a pár év, és bár a Super Nintendo Classic Mini-t be tudtuk iktatni, de minden más extra költség nagyon rosszul jön. A pénztárcában volt némi pénz, az biztos, hogy elveszett, a telefont pótolni kell, a bankkártyát letiltani, újat csináltatni... Emellett a figyelmetlenségem miatt is volt bennem rossz érzés
Az volt az érdekes, hogy mivel minden más megvolt (szerencsére az iratokat külön tárolom), ezért lopásra gyanakodtam. Kőbánya alsó és környéke egyébként sem a biztonságáról híres, ezért arra gondoltam, hogy itt történt meg. Ugyanis két férfi egymástól független megállított. Először egy 60 év körüli férfi volt, aki rám néz, elkezdett mondani valamit, mintha segítséget kérne, de nem tudta végigmondani, végül elment. Segítettem volna neki, úgy tűnt, hogy valami mentális problémája volt, de végül elment. Aztán kb. fél percre rá egy 20 év körüli srác kért tőlem párszáz forintot vonatjegyre. Az ilyeneket viszont visszautasítom, meg is mondtam neki, hogy nem, és továbbálltam. Sokáig arra gyanakodtam, hogy a két eset közül az egyikben egy társ közben kirámolta a táskámat. Csak aztán néhány óra múlva eszembe jutott, hogy a 151-es buszon is használtam a telefont, ugyanis bagszi felkért, hogy legyek én is segítő a PlayIT-en, amire örömmel mondtam igent, és felvett a zárt csoportba, ahol a segítők vannak, ezt néztem meg a telefonon. Tehát mégsem raboltak ki, hanem elhagytam.
SZOMBAT
Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ez egy kicsit megnyugtatott, és egy kicsit tudtam aludni, de a stressz rettenetes volt, mert többrétű a felelősség. Ennek ellenére elmentem az ARMS bajnokságra, mert érdekelt is a játék, gondoltam jót tesz egy kikapcsolódás, másrészt meg úgy voltam, hogy attól, hogy itthon ülök és kattog az agyam, attól nincs megoldva semmi. Na meg intézkedni kellett az OTP-ben a kártyát letiltatni, a T-Mobile-nál inaktiáltatni a SIM-kártyát, és újat kérni.
Az ARMS bajnokság most sem a meghirdetett 12 órakor kezdődött, hanem 1 órára rá, de ez most nem zavart. Összegyűltünk 13 órára mindnyájan, és jelentkeztünk, hogy online neveztünk a versenyre. Bagszi is Krisi itt is jelen volt, bagszi nem versenyzett, Krisi viszont igen. Én soha nem játszottam még az ARMS-szal, bíztam a kezdők szerencséjében. Tényleg úgy kell játszani, mint a Wii Sports-ban a boksszal, hogy akár csuklóból is lehet ügyetlen, esetlen mozdulatokat végrehajtani, az is ugyanúgy ütésnek számít, mintha tényleg bokszolnék. Egyébként érdekes, több véleményt is hallottam korábban, hogy nézni a játékot nem nagyon élmény, de játszani nagyon jó. Amikor néztem, azt éreztem, hogy nem köt le vizuálisan, de játszani tényleg nagyon jó. Több fordulós volt egyébként a verseny, nem egyenes kieséses rendszerben ment a dolog, ugyanis a vesztes is mehetett még egy fordulót, vigaszágban tovább juthatott. Az első forduló nagyon gyatrán ment. Először próbáltam ütni az ellenfelemet, de láttam, hogy mindig elugrik az ütéseim elől, innestől kezdve azt a gombot kerestem, amelyikkel ugrok. Elvesztettem egy játékot, mire rájöttem, hogy az R-gomb az. Tehát Mario Kart elven megy a dolog. Onnastól azt csináltam, hogy ugráltam, ütöttem, ugráltam, ütöttem, teljesen spontán, és így sikerült szorosabbá tenni a meccset, de nyerni nem sikerült. De élmény volt a játék. Érdekes konzol ez a Switch, a játékainak egy része csak akkor mutatja meg, hogy mit tud valójában, amikor magam játszok vele, addig nem engedi, hogy csodáljam.
Amíg nem hívtak vissza, addig az Árkádban kerestem a mobilüzleteket, szerettem volna a lehető leghamarabb pótolni a telefont. Nagyon megszerettem a Xiaomi Redmi Note 4X-emet, úgyhogy mindenképp ilyet szerettem volna. A Media Markt-ban volt egy, de 60.000 forintért, az ki van zárva, miután tudom, hogy olcsóbban lehet kapni. Még a Notebook.hu oldalon lehetett venni egy ugyanilyet némileg olcsóbban, itt vettem meg. Nem is csak azért akartam ilyen gyorsan venni egyet, mert megszerettem az előző telefonomat, vagy mert a telefon elengedhetetlen a mai világban, hanem abban bíztam, hogy ez kicsit enyhíti a stresszt, hogy sikerült pótolni. De igazából rossz érzés volt, hogy kétszer kellett idén telefont venni. Pótolni kellett, de erre nagyon fogok vigyázni. Amit most vettem, a "Global Version", az előző telefon teljesen kínai volt. A dobozán sem volt semmi magyar, magyar leírást sem mellékeltek hozzá, az is csak kínai nyelven volt, ráadásul a töltő is kínai volt, úgy mellékeltek hozzá magyar átalakítót.
Aztán mentem is vissza, mert jött az én vigaszágas fordulóm a bajnokságban. Ez már sokkal jobban ment. Valószínűleg az is hozzájárult, hogy egy előző fordulóban vesztessel játszottam. Ez már három futamos volt, mert egy teljes futamot én nyertem meg. De aztán a végére a srác már nagyon elvert. Innen tudtam meg, hogy nem a valódi tudásával játszott, csak a végére mutatta meg, hogy mit tud valójában. Nem rajongok ezért, de most nem ezzel foglalkoztam, inkább élveztem a játékot. Ő továbbjutott, a részemről viszont játéknak ezzel véget ért.
Állítgattam a telefont, kellett azért "ismerkedni" vele annak ellenére, hogy ismerős már, mert sok beállítási lehetőség van, néhányuk igen mélyen elrejtve, és az olyan, hogy ha egyszer nagy nehezen megtalálom, akkor örülök neki, és utána el is felejtem. Szeretni fogom ezt is, de idő kell, amíg ezt a stresszt feldolgozom magamban. Az ARMS bajnokságot Krisi nyerte meg, gratula neki.
Szeretem figyelni, ha ázsiaiak vannak körömben, hogy milyen nyelven beszélnek. Nem az érdekel, hogy mit mond (effektíve nem is értem), viszont néhány nyelvet ki tudok találni. Odaült körénk két ázsiai fiú, nem a bajnokságra jöttek, csak úgy maguktól. És saját nyelvükön beszélgettek. Mindig úgy kezdem az elmémben, hogy felismerem-e a japánt? Az nagyon sajátságos, ráadásul japánul tudok valamennyire. De egyértelmű volt, hogy nem. Aztán felismerem-e a tipikus kínai beszédstílust. Ez sem talált, de mivel hasonlított rá, csak vietnami lehet.
Miután vége lett a versenynek, összepakolták a Switcheket aztán mentünk is el. A versenyt egyébként a MAVIK szervezte, és azt kell mondjam, hogy maga a rendszer is nagyon jó volt, és végre vannak Nintendós bajnokságok. Ezért külön köszönet nekik, fantasztikusak voltak. Bagszit elkísértem a 3-as villamosig. Ma is csak Kőbánya alsóig ment el, ezért úgy döntöttem, hogy most a 85-ös busszal megyek haza, az legalább egyből Kőbánya-Kispestre visz el, onnan meg kb. fél órás gyaloglással hazaérek.
Megírtam egyébként Facebookon a "Xiaomi Hungary" csoportban, hogy mi történt velem, egyből mondta mindenki, hogy hozzak létre Mi fiókot, mert az is sokat segít ilyen esetben. Megfogadtam a tanácsot. Meg a Google is, hogy meg tudja keresni, ha hasonló helyzet van. Meg is mutatta a térképen, és itt tudtam meg, hogy hol volt használva az előző telefon. Úgyhogy most már tudom, hogy hol hagytam el, hétfőn bemegyek a BKV-hez a talált tárgyak osztályára, és rákérdezek. Meg kell adni azt a nagyon kicsi esélyt annak, hogy valaki becsületes volt, és leadta. Ha meglesz, annak a telefonnak az eladásából kártalanítom magam.