Amikor a bánat könnycseppjei felszáradtak

Eredetileg téli animének terveztem a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ animét, végül pár hét késéssel a tervezettől kezdtem el nézni, és ma értem a végére. Hihetetlenül érdekes anime, már csak azért is, mert szerintem zseniálisan lavírozik a slice of life és a sci-fi, fantasy, mecha harcos stílusok között. Másrészt, ami miatt nagyon tetszett, hogy nemcsak történet, hanem a karakterek is szimpatikusak, ezért végig érdekelt, hogy alakul a sztori, mi történik a szereplőkkel.

Pedig egy eléggé depressziós anime, pont azért terveztem télen nézni, amikor lement a karácsonyi szezon, januárban nem történik már olyan sok minden, az idő is hideg, hamar sötétedik, ez az anime nagyszerűen kiemelné az időjárás zord hangulatát. Maga az opening is eléggé kemény (Suara: BLUE), ismerve Suara teljes repertoárját, mondom, hogy az énekesnő egyik legdepressziósabb dala. Nemcsak ballada, vagy valami szomorú életérzésről szól, hanem valósággal átjárja a depresszió, a kilátástalanság érzete. Az animét ennyire nem, de eléggé negatív hangulatban indul. Wakatake Mari egy bentlakásos lányiskolába kerül. Az iskola légköre is eléggé hűvös, ugyanis az igazgatónő egy meglehetősen szigorú és hihetetlen régimódi erkölcsöket valló nő. Nem használja ezeket rossz célokra, szó nincs erről, és eléggé ritkán szerepel. De ha megjelenik, akkor mindig keményen beszél a diákokhoz, parancsokat, rendeleteket ellentmondást nem tűrően hoz meg, elve szerint csak így lehet rendet tartani az iskolában. De ez nincs befolyással a diákok mindennapjaira ugyanolyan kedvesek, derűs természetűek, mintha egy liberális elvű iskola tanulói lennének. Viszont Mari bemutatkozása az iskolában is eléggé balul sül el, ugyanis összeverekszik néhány lánnyal. Van oka a pesszimizmusra, hiszen a szülei egy szörnyű katasztrófában haltak meg. A Kamioki szigeten lakott gyerekkorában, melyet öt évvel ezelőtt súlyos támadás ért. A sziget összes lakója meghalt, kivéve a kislány Mari-t, aki viszont nem emlékszik semmire. Azóta a nagymamája neveli, és beiratkozik egy bentlakásos lányiskolába. Előélete miatt azt gondolom, hogy érthető, hogy miért ennyire negatív, de a verekedős bemutatkozása akkor is eléggé szerencsétlennek mondható.

Ami a bonyodalom alapját adja, hogy egy szobába kerül egy Senkouji Hagino nevű lánnyal, aki ahogy megérinti Mari-t, elkezdi öntudatlanul fojtogatni. Sok emlék feltört belőle a lány láttán, Mari persze nem érti az egészet, és nyilván haragszik is Haginóra, meg az elején nem bízik meg benne. Mi késztette Haginót arra, hogy ilyet cselekedjen? Mi a valódi kapcsolat kettejük között? Mindenre választ kapunk.

A fojtogatásnak nem lesz folytatása, a kedélyek lenyugszanak, és elkezdik megkedvelni egymást, mi több vonzódni egymáshoz. Innestől domborodik ki az anime Shoujo-ai jellege, ugyanis a két lány egymásba szeret. Ami tetszik, hogy ez a szerelem teljesen természetesen jelenik meg, nem azt emeli ki az anime, hogy ez egy leszbikus kapcsolat, nem látni semmi kivetnivalót abban, hogy két lány szeret egymásba szeret. Sokkal inkább a közös háttértörténet az, ami miatt nehezen jönnek össze. Hiszen Hagino valójában egy földönkívüli, aki azért érkezett a Földre, hogy megvédje azt. Ennek ellenére teljesen emberi a viselkedése, nagyon kedves, szerény, csendes, olyannyira emberi, hogy a bolygóról, ahonnan jött, ő az egyedüli, aki képes őszintén mosolyogni, nevetni. A BLUE nevű űrhajóval érdekezett a Földre (Úgyhogy a BLUE című openingnek több jelentése is van) több társával, de ők mind az űrhajóban maradnak. Hagino az egyedüli, aki beépült az emberek közé, és jól is érzi magát a lányok között, különösen Mari társaságában. Talán ennek is köszönhető, hogy ennyire emberi a viselkedése. Nem ennyire jelentős a kémia tanárnő szerepe, de kedvességével hamar megragadja a figyelmet. A valóság viszont az, hogy a háttértörténésekről ő is sokat tud, tisztában van vele, hogy háború közeleg, és igyekszik megvédeni a két lányt.

Érdekesség, hogy ahogy előrébb jutunk, úgy az egyes történések egyre vidámabbak, oldottabbak, de a végefelé ismét nehéz idők jönnek, hiszen Haginónak színt kell vallania Marinak, mindezek mellett megérkeztek az ellenséges erők is, így a háború elkerülhetetlenné vált. És mi lesz ennek a vége? Ahogy lezárul az anime is.

Nagyon jó a történetvezetés, nagyon jól elmesélik 13 részben az eseményeket. Nem volt hiányérzetem, miközben néztem az egyes epizódokat, és az itt-ott felbukkanó vicces jelenetek oldják a feszült hangulatot. Tetszett az anime, 9 pontra értékeltem.

Egyébként többen bírálják, hogy kedvenc előadó alapján választok animét. Pedig így is érdemes. Ha nem Suara énekelné az openinget és az endinget, rá se néznék az animére, és egy nagyon jó alkotásból maradtam volna ki. Azért választok így (is) animét, mert úgy vagyok vele, hogy az adott dalt régóta ismerem és szeretem, és érdemesnek gondolom arra, hogy megnézzem az animét. Ebben az esetben nagyon megérte, mert a BLUE nemcsak az énekesn egyéniségéhez illeszkedik, de látni, hogy az animéhez írták a dalt. És ha egy opening / ending esetében megcsinálják azt, hogy nemcsak az animéhez írják a dalokat, hanem az előadóhoz is illik, abból születnek a nagyon jó animés dalok. Felmerült bennem a kérdés, hogy előbb írták meg a dalt, és aztán találták meg Suarát, hogy illik rá ez a dal, vagy eleve Suara volt leszerződve opening és az ending előadására, a dal csak utána született meg? Akármi is az igazság, telitalálat volt, és sokkal többet jelent számomra így a dal, mint mielőtt láttam az animét. Nemcsak az opening illik az animéhez, emeli ki a depressziós hangulatot, hanem az ending is (Tsubomi -blue dreams-), mely érezteti, hogy akármekkora is a gond, meghúzódik mögötte a remény, ami erőt ad a nehéz időkre. Ez a kettősség érződik az animében.

Teljes Aladdin gyűjtemény

Mivel sikerült megszerezni az Aladdin Blu-ray-t, így teljes lett a gyűjteményem.

Ezt már többé nem kell kereni. Ami hiányzik még, a filmzene album kazettán és CD-n. Mai napig nem hiszem el, hogy ennyire ritkák a Disney filmzenék, nagyon nehéz fellelni egyet-egyet. Illetve még a Super Nintendo játék dobozát és leírását szerezném be. A kazetta megvan.

Hosszú idő után Budapesten

Tegnapelőtt felutaztam Pestre. December óta most voltam először. Nem nagyon volt okom arra, hogy felutazzak, de mivel egyáltalán a vonatozás nagyon hiányzott, ezért úgy döntöttem, hogy okot csinálok rá. Bagszival megbeszéltem, hogy megnézi a régi laptopomat, hogy mi lehet a baja a kijelzőnek, hátha meg tudja javítani. Ha használom, egy idő után kifehéredik a kijelző soronként, aztán annyira fehér lesz, hogy végképp nem látni semmit. Valószínűleg kontakthibás, de sajnos nem értek hozzá. Tényleg felvittem a laptopot, ráadásul több dolog is bejött, úgyhogy a tervezettnél korábban is indultam.

A 12.19-es vonattal terveztem menni, ugyanis az év eleje óta Békéscsabáról is indul egy olyan vonat, ami miatt mindig átszálltam Szolnokon, mert olyan jó rajta utazni. Na gondoltam, utazok rajta egy hosszút. De végül a 9.19-es vonattal mentem, mert hívtak állásinterjúra. Oda pedig 13 órára kellett menni, így borult az eredeti terv, de minden tervem így boruljon fel, ugyanis nagyon szeretnék végre dolgozni. Nem volt sima az út, mert felsővezeték-szakadás volt Újszász és Tápiógyörgye között, így kerülőúton, a Nyugati felé mentünk. Egészen Zuglóig mentünk a Nyugati vonalán, majd tett egy nagy kört, lassan is ment, több helyen is megállt, így legalább fél óta plusz volt az út. Ezek a megállások érdekesek voltak, mert megállt a vonat Kőbánya-Kispestnél, Kőbánya-alsónál is, és mindkét esetben az volt, hogy állt pár percig, na mondom magamban leszállok, és helyi közlekedéssel megyek tovább. De mindkét esetben úgy alakult végül, hogy amikor kaptam volna fel a táskát, akkor dudált a vonat, hogy indul tovább. Na mondom, szépen vagyunk. Pedig jó lett volna leszállni, mert tényleg nagy kört tett meg, és még úgy is jobban jártam volna, ha leszállok a Kökinél, és onnan megyek metróval. Sietnem kellett, amint beért a vonat a Keleti pályaudvarra, és épp, hogy beértem 13 órára. Jól ment az állásinterjú, jónak éreztem magam. Egy irodai munka lenne, annak alapján, amit elmondtak a csoportos tájékoztatón, szimpatikusnak tűnt, úgyhogy elvállalnám a munkát, ha engem választanának ki.

Az interjú után az Astoria felé vettem az irányt. Visszatért nálam a Disney-láz, és most azon vagyok, hogy mivel a Disney Blu-rayek kifutóban vannak, ezért megszerezzek néhányat, főleg azokat, amiket szeretek. Nézegettem az interneten, azért még lehet kapni őket, viszont azt vettem észre, hogy az Aladdint már nagyon kevés helyen árulják, ezért ennek volt most elsődleges prioritása nálam. Láttam a Bookline weboldalán, hogy náluk még van. Azt gondoltam, hogy ha az üzletükbe megyek, akkor megtalálom ott is, de tévedés volt. Régebben elég sok Bookline üzlet volt Pesten (például a Sugárban), de néztem a weboldalt, már csak az Astoriánál van üzletük a Rákóczi út 12 szám alatt. Nagyon kicsi a választék, inkább az online átvételre fókuszálnak. Mellette van a nagy Libri könyvpalota, vagy hogy hívják, lényeg, hogy oda is benéztem. Itt csak néhány Blu-ray van a pénztár mögött elrejtve... Hát úgy aztán meg lehet találni. Na mindegy, elsétáltam a Blaha Lujza tér felé, látom, hogy itt van a nagy Líra könyvesbolt, na akkor már ide is nézzünk be. Itt már sokkal jobb a Blu-ray kínálat, de Disney nem volt egy sem. Most már tényleg a Blaha Lujza térre mentem, onnan villamossal a Nyugatiba, a WestEnd-ben töltöttem el az időt. Itt is nézelődtem, először az 576 KByte-ba mentem be, hogy megnézzem a Nintendo Switch kínálatot, ami egyelőre nagyon szegényes. A promóció és a marketing rendben van, mert hatalmas reklámanyag volt kint, de a kínálat eléggé csekély így az elején. De majd fogok írni részletesen is a Switch-ről, mert láttam élőben. Az 576 után a Libribe mentem be, hogy milyen videó kínálat van, de itt végképp semmilyen.

Végül a Media Markt-ban találtam meg az örömöm forrását. Itt nagyon sok Disney DVD és még kellő mennyiségű Blu-ray van jelen, és itt találtam meg az Aladdint is. Abból a szempontból poén, hogy pont itt volt, hogy néztem a Media Markt webshopjában a Disney Blu-ray-ek kínálatát, Aladdint nem találtam. Egyébként örülök ennek a kiadásnak, mert ezzel a borítóval jelent meg még 1994-ben először videokazettán is a film. Emiatt is szerettem volna annyira ezt beszerezni, a másik ok, hogy több emlék is köt ehhez a Disney klasszikushoz. Ugyanis ez volt annak idején az első Disney mozifilm, amit láttam moziban. Most néztem utána, a magyar mozikba csak 1993. decemberében jutott el, tehát több, mint egy éves késéssel az 1992. novemberi amerikai premierhez képest. Ezek szerint akkoriban nagyon nehezen jutottak hozzánk a külföldi alkotások. Az biztos, hogy hatalmas élmény volt kisgyerekként moziban látni. Mindemellett a Super Nintendo játék is nagyon jóra sikeredett, annak ellenére, hogy jelentősen különbözik a PC és a Sega Mega Drive változatoktól. A Blu-ray árán meg látszik, hogy ki akarják szórni a megmaradt példányokat, 1.999 forintot Full HD filmért megéri, főleg, hogy ezek is 6.990 forinttól indultak megjelenésükkor.

Ezután a földszinten a kajáldás résznél keresten helyet magamnak, itt vártam bagszira, közben elfoglaltam magam. Készültem az angol érettségire, valamint Nintendo 3DS-en játszottam a Tetris DS-sel. A BKV miatt eléggé későn jött (ahhoz képest, ahogy számítottam rá), már kezdtem úgy lenni, hogy ha 18 óráig nem jelenik meg, akkor hazamegyek a 19.10-es vonattal. De eljött. Kicsit beszélgettünk ott, aztán vonattal mentünk hozzá. A vonaton elővette a Switch-et. Szóval ez lenne az... Nagyon szép rajta az új The Legend of Zelda játék, de valamiért mindig az az első gondolatom, amikor meglátom ezt a táblagépszerűséget, két oldalán gombokkal, hogy ezért képesek 109.990 forintot elkérni? Ott van még a dokkoló is, amivel TV-hez csatlalkoztatjuk, de egyszerűen nem látom benne azt, ami azt mondatná velem, hogy megéri megvenni. Mondom ezt, mint tőzsgyökeres Nintendós, akinek élete részét képezi az egész Nintendo úgy, ahogy van. Mondjuk egyik végletet sem szeretem. Még a vonaton beszéltük, hogy rettenetes, hogy a GameStar és a PC Guru mennyire hergeli a videojátékos közösséget a Nintendo ellen. Erről írtam korábban: Létező problémákról írnak, de nagyon felnagyítva, ezzel váltva ki indulatokat a Nintendo ellen. Nemrég láttam, hogy bagszi csak kiírta bánatát Facebook-ra a Nintendós csoportba, hogy miért divat minden rosszat leírni a Nintendóról, és volt egy srác, akinek tetszett a kommentje. Zanzásítva a lényeg, hogy szerinte a Nintendo elkapkodta a Switch megjelenését, még dolgozni kellett volna a rendszeren. Nekem is valami nagyon hasonló volt a gondolatom, amikor kezembe vettem a Switch-et, megnéztem a HOME menüt. Rettenetesen kaotikusnak éreztem. Nem láttam rendszert, és az egész olyan semmilyen, mintha valami olcsó árkategóriás konzol menüje lenne. Ezen tényleg dolgozni kellett volna még, meg kiforrnia magát az egész rendszernek. Én is úgy látom, hogy el van kapkodva a Switch megjelenése. Méghozzá azért, mert a Nintendo a lehető leggyorsabban el akarja felejteni a Wii U bukását, gyorsan eltemetni, többet ne is lássuk, dobjuk piacra hamar az új gépet, hogy nép is felejtse el. Mindeközben a menürendszert, meg a lehetőségeket nézve is ugyanúgy felmerült bennem a kérdés, hog mi kerül ezen 110 ezer forintba? A Zelda játék nagyon szép, és látszik, hogy temérdek lehetőség van benne, az egész hangulata megfogott. Mondjuk ez is érdekes. Előző nap felmentem Wii U eShop-ra, és az új Zelda játékból szólt egy nagyon szép zene. Már a zenét hallgatva is azon morfondíroztam magamban, hogy több Zelda játékkal is megjárták a csúcsot, és egyre inkább olyan érzésem támad, mintha a Nintendo újabb és újabb csúcsot keresne. Attól félek, hogy ez lesz a vesztük, mert a tudatos, már-már kényszeres "csúcskeresés" okán elvész az a spontaneitás, amitől igazán nagy lenne egy játék. Azt gondolom, hogy ha egy alkotáson (mindegy, hogy a film, játék, zene, stb.) látszik, hogy azt azzal a tudattal készítik, hogy nagyon fognak robbantani, akkor erőltetett lesz az adott mű, aztán pont ettől vérzik el. Még nem láttam annyit a Zeldából, hogy magabiztosan azt mondjam, hogy igaz rá is, de volt ilyen gondolatom a zene hallatán. De játszanom kell vele, hogy erről meggyőződhessek, de nagyon szeretném, ha most nem jönnek be a megérzéseim, mint ahogy nem mindig szoktak bejönni.

Annak nagyon örülök, hogy a Switch szinte világszerte nagyon sikeresen rajtolt, néhányan már vizionálják, hogy meg fog ismétlődni a Wii sikere. Szükség van a Nintendóra a konzolpiacon. A Sega "halála" túl nagy veszteség volt, ha a Nintendo sem lenne, az az egész konzolpiacra komoly hatást gyakorolna. Mert szükség van arra az egyedi útra, amin a Nintendo jár, nagyon sokat tesznek azért, hogy a videojátékok palettája színes legyen. De a konzol tényleg túl hamar jelent meg. Jelen állás szerint azt mondom, hogy leghamarabb karácsony környékén veszek egyet, egy Mario Pack-osat, és lehetőleg valami akció keretében. Remélem addigra lesz Virtual Console is, meg bővíteni fognak a lehetőségeken. A laptop meg nem volt hajlandó elromolni, így nem szorult javításra.

21.45 körül indultam el Kőbánya felsőről mentem vonattal a Keletibe. Már kint is állt a vonat, úgyhogy szálltam is be azonnal. Nagyon jól ment, 22.50-kor rendesen elindult, és 1.10-re ért be Békéscsabára. Hazaérve megnéztem az Aladdin Blu-ray-t. Bámulatos a különbség, lehet látni Full HD TV-n. Mondjuk már azt is megmosolyogtam, hogy a borítón csak magyar és angol hang van felsorolva, de a főmenüben választható még francia, olasz, török, sőt, még német nyelv is. Mondtam is magamban, hogy majd megnézem dajcsul. De most magyar. Szóval lehet látni a felbontás-béli különbséget. Mert bár DVD-n is alapvetően éles a kép, de mintha fel lennének nagyítva a pixelek, mert lehet látni a pixelenkénti színkülönbséget. Kicsit szemcsésnek tűnik a kép, míg Blu-ray-en tűéles a kép, semmi ilyesmit nem látni. A szín is csodálatos, úgyhogy azt gondolom, hogy megéri Blu-ray-t venni, annak, akinek van igénye az igazán jó képminsőgére. 4 órakor tértem álomföldjére.

Pocahontas 2 szindróma egy animében

Befejeztem a KimiKiss Pure Rouge animét, és azt kell mondjam, nagyon kiakadtam a történet lezárásán. Aki látta a Disney klasszikusok közül a Pocahontas és a Pocahontas 2-t, az tudhatja, mire számíthat. Annak legalább annyira kiakasztott a második film vége, mint ennek az animének lezárása.

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az anime történetvezetése meglehetősen felemásra sikeredett. Az első fele sablonos és unalmas. Amíg a szereplőkkel nem történnek komolyabb dolgok, addig élik a maguk mindennapjait, nincs kifejezetten személyiségük, és nem ragadnak meg úgy konkrétan jelenetek. Viszont a második felére, ahogy összejönnek a párok, hirtelen megfordul az egész, sokkal érdekesebbé válik a sztori, a karakterek jelleme is kifejlődik azáltal, hogy nemcsak a szerelem örömét, hanem az árnyoldalát is megtapasztalják, ezáltal elkezd érdekelni az, hogy mi történik velük. Mit kezdenek a kialakult krízishelyzettel? Csak ehhez el kell jutni a 13. részig. Azt gondolom, amit írtam előzőleg, hogy azt az animét az fogja tovább nézni, akinek szimpatikussá válik egy-egy karakter, vagy lát fantáziát abban, hogy ki fog alakulni valami jó sztori, egyébként azok, akik elkezdték nézni, azok egy része szerintem dobta pár rész után. Mert a történet adott, hiszen a szerelmek már az elejétől kialakulnak, hogy ezt miként látjuk, az már egyéni megítélés kérdése.

SPOILER

Az első páros a 13. részre jön össze, a két főszereplő, Kouichi és Kazuki. Az eset pikantériája, hogy egy harmadik segített nekik összejönni. Nem feltétlen a kerítő szerepét játszotta, a háttérben segített nekik. Lényege a dolognak, hogy miután sikerült, és mindenki boldog lehetne, Mao (A harmadik) ahogy látja a boldog párost, és a srác már nem szabad, hirtelen megfordulnak az érzései és beleszeret Kouichi-be. Innestől kezdve furcsa fordulatot vesz a dolog, mert bár tudja, hogy nem szabad, de mégis szereti őt. Igyekszik rejteni az érzéseit, ez természetesen nem sikerül neki. Főleg, hogy egy lakásban lakik Kouichi-val (azzal kezdődik az első rész, hogy több év után Párzsból hazaköltözik Japánba, és Kouichi-ékhoz megy. Gyerekkori barátok), így aztán végképp nehéz dolga van. Persze a srác is észreveszi, hogy nincsenek rendben a dolgok, egyszer amikor Maónál rákérdezett, hogy mi bántja, végül megmondta neki az igazat, hogy szereti őt. Innestől kezdve mintha a srác is mintha öntudatra ébredt volna, és elkezd megviláglani benne, hogy kit is szeret valójában... Persze Kazuki sem esett a fejére, látja, hogy mi játszódik le benne. Innestől kétesélyessé válik a dolog: Vagy lerendezi Kouichi Mao iránt érzett érzései kapcsán, és folytatóik a kapcsolat, vagy új kezdetnek leszünk szemtanúja. Igazából Mao viselkedésén lehet vitatkozni, hogy korrekt volt-e annak ügyében, hogy "beleszólt" a szerelembe, de az vesse rá az első követ, aki másképp viselkedne úgy, hogy azzal lakik együtt, akibe titkon szerelmes. Az érzelmek ki nem mondása egyébként is megnehezítette a pár életét, de bízhattunk abban, hogy sikerül lerendezni egymás között a dolgaikat, és reméltem is, hogy az utolsó részre, amikor Kouichi beszélgetni hívja Kazukit, akkor megbeszélik ezt a problémát, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, ehhez képest egy isten áldjon volt, amit mondott. Zanzásítva persze. Mert korrektül elmondta, hogy mit érez, csak mégis... Az volt a legnagyobb baj az animével, hogy "hősszerelmesnek" mutatta be a párost, és tényleg azt lehetett hinni, hogy övék a világ boldogsága, erre mik derülnek ki... Emiatt volt kiábrándító a vége, és ezért hasonlítottam a Pocahontas Disney klasszikushoz. Bár a Pocahontas esetében némileg árnyalja a hasonlatot a valódi történet, de az, hogy a Disney filmben hősszerelmesnek volt beállítva Pocahontas és John Smith, és hogy aztán mi lett a második film vége az azért... nincs rá jobb hasonlatom, hogy furcsa volt. De nem pozitív értelemben.

SPOILER VÉGE

Pedig a 20. rész körül kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy nagyon jó irányba halad a történet, és egyre komolyabbra és hitelesebbre fordulnak a dolgok, konkrétan érett a 7 pont az animének, de azzal, hogy így fejezték be, maradt a 6 pont. Van egyébként a special is az animéből, ami csak a DVD kiadásban jelent meg, megnéztem azt is. Teljesen felesleges munka volt. Egy lányról szól: Kuryuu Megumi, aki a rendes sztoriban fel sem tűnt. Ilyen kemény, merev jelleme van, tipikusan az, aki rendet csinál az iskolában. Aztán beszélnek neki a többiek a romantikáról és a szerelemről, hogy megváltoztatja az embert, és hogy neki is oldaná a jellemét. Utána mintha Judo edzésen (mert Judóra jár...) beleszeretne egy srácba, de ez a dolog tisztázatlan marad. Ugyanis irul-pirul, de semmi előrelépés nem történik, és a vége ugyanúgy zárul le, hogy vaskalaposkodik mindenki felett. Semmi értelme nem volt az egésznek, csak azért adtam neki 4 pontot, mert éppen végig lehet nézni, azzal nincs baj, mivel reményt támaszt, hogy ha más nem, legalább a szerelemmel megváltozik a csaj, ehhez képest semmi. Illúzióvá fakult a remény. Ennek fényében semmi értelme nincs a special jelenlétének.

Úgyhogy eléggé felemás élményeim vannak az anime kapcsán, mert sikerült itt-ott nagyon jó dolgokkal érdekessé tenni, de a lezárása miatt inkább a rosszabb animés élményeim közé fogom sorolni. Főleg azért is, mert olyan (szintén) romantikus animét fogok holnaptól nézni, amit az egekig emeltek, és mindenki imádta, aki látta, nálam most fog debütálni: Kimi ni Todoke. Képek alapján nagyon tetszik.

Sonic bögre és gondolatok a Nintendo Switch-ről

A minap benéztem a Csaba Centerben a Galaxy játékboltban, mert egyrészt néztem Disney kirakókat, másrészt megnéztem van-e a POPTOY Tetrisz játéka. Rengeteg Disney kirakó van, de ezek döntő többsége 100 db alatti, és inkább ilyen kisgyerekeknek való kép jön ki. Nyilván nem ilyet keresek. Lehet találni 1.000 darabosat is, de ez még sok nekem. Volt ugyanis a Tescóban most a karácsonyi időszakban kirakók is leárazva, volt Disney-s is, ami nagyon tetszett.

Ez úgynevezett "panoráma-kirakó" vagyis szélesvásznú képet ad. Ez a kép nagyon tetszett, és ilyesmit keresek, csak nem ezresben, hanem kezdetnek mondjuk 2-300-asban. Tapasztalat híján kezdő vagyok, ezért kisebbel kezdenék. Szóval ilyesmit kerestem. Egyet találtam 200 darabosban, de az olyan, hogy nagyok a darabkák benne, emiatt eléggé drága volt.

Néha be szoktam nézni oda, találok érdekességeket. Most például láttam, hogy bögréket is árulnak újabban. Különböző (video)játék és egyéb hasonló mintás. Megörültem, amikor találtam Sonicosat, meg is vettem. Úgy nem eredeti, hogy Sega-licensz, de tetszett, emlékeztet az eredeti Sonic játékokra. És mivel kifejezetten tetszenek, ezért megvettem. Egyébként volt néhány éve egyfajta vita az eredeti-nem licenszelt relikviákból animék terén. Régen az AnimeLand (animés üzlet volt régen, ma már csak online léteznek) Anime- és MondoConokon többször kifejtette nemtetszését afelől, hogy a SakuraZaka (mely ma is létezik tudtom szerint) mindenféle hamis animés cuccokat az el, míg nekik eredeti, licenszelt termékük van. Ez egyébként így van. Bárki aki megnézte a SakuraZaka és az AnimeLand kínálatát, bőven láthatta a különbséget. Nem mondanám bóvlinak a nem eredeti kínálatot, sőt igazából én úgy vagyok vele, hogy ha jól meg van csinálva, akkor nincs baj vele, főleg ha arra gondolok, hogy egy licenszelt relikvia nagyon drága tud lenni. Ennek lett áldozata az AnimeLand annak idején, és be kellett zárniuk a boltjukat. Amúgy ha tehetném, még akár saját magam is csináltatnék ilyen bögrét, ha találnék jó képet. Azok a fényképes bögrék nem tetszenek, hogy az egyik felén kép van, a másik meg marad fehér. Én úgy csinálnám, hogy megmérném a bögre körméretét (most ne kezdjünk el matekozni, palást, meg egyebek...) és a magasságát, és annak arányában csinálnék átlátszó képet, aminek jobb oldalán van egy ábra, például repülő Marióról artwork, bal oldalán meg a Super Mario Bros. 3 logo. Ha ezt nekem valaki megcsinálná szépen bögrére, annak a fele királyságomat odaadom. A Sonic bögréről is hasonlóképp gondolkodtam, amikor megvettem, és így szerintem 1.000 forintot megért.

Na, és ma megjelent a Nintendo új csodakonzolja a Switch. Nem, semmi negatív fennhangot nem szeretnék, érzem, hogy jó dolog ez az új konzol, de a népszerűségét tekintve a mai napig szkeptikus vagyok. Kétélű fegyver az, hogy a Nintendo ennyire a saját útját járja. Megeshet úgy is, hogy sokan unják már a PlayStation és az XBOX által kikövezett "egyenútvonalat", és ha valaki valami újat szeretne, akkor elég lesz csak átnéznie a Nintendo felé, de lehet az is, hogy sokan nem értik, hogy mégis miért jók ezek a sajátosságok egy konzolnál, és elfordulnak tőle. Azt gondolom, hogy nagy promócióra van szükség ahhoz, hogy az emberek megismerjék a Switch előnyeit, és ennek alapjait letette a Nintendo, a hivatalos brit weboldalon egész jól összefoglalták képekben az új konzol előnyeit. Ugyanakkor itt Magyarországon legalább ekkora promócióra van szükség, ha nem sokkal nagyobbra. Néha nézem a GameStar Fb oldalát, hogy miket írnak a Nintendóról, és az alatta levő kommentek egyszerűen "csodálatosak". Egyrészt az oldal is inkább a negatív oldalát emeli ki a Nintendo konzolnak, az olvasótábora meg "megeszi", mert néha olyan gúnyolódások vannak a kommenteknél, hogy néha nekem fáj olvasni. És bagszi az, aki védi a mundér becsületét, és próbálja védeni a Nintendót, inkább kevesebb sikerrel. Ugyanakkor álljunk meg, és gondoljunk bele magunkat a másik fél helyzetébe. Az, aki szinte csak PlayStation-ön, XBOX-on vagy PC-n játszik, és nem nagyon követi a Nintendo dolgait, annak érthető, hogy... furcsák azok a sajátosságok, amivel a Switch kitűnik az átlagból, arról ne is beszéljünk, hogy a gépben 32 GByte-os tárhely van, és SD kártyával bővíthető a helye. Márpedig abból egyelőre 128 GByte-os a legnagyobb, amiről tudok, de elképzelhető, hogy létezik már 256 GByte-os is. Bár a Nintendo jó előre gondolkodott, és 2 TByte-nyi SDXC kártyát is támogat majd a Switch, de ez még a jövő zenéje. Tegyük egymás mellé azt, hogy egy PlayStation 4 és egy XBOX ONE tárhelye 1 TByte-os, sőt, akár a 4k-s grafikai felbontást is tudja. Míg a Switch "csak" a Full HD-t tudja, és az áruk ugyanannyi, én nem csodálkoznék azon, ha a konkurens konzol egyikét választaná, ha csak ezen puszta adatokat nézzük, és az áruk megegyezik. Mert a Nintendo Switch 109.990 forintos árral nyitott (amennyit láttam), és egy 1 TByte-os PS4-et akár 100.000 forint alatt is lehet venni, és ha csak ezeket az adatokat vetjük össze, akkor el tudom képzelni, hogy inkább a PS4-et választják. És egy laikus vásárlónak nehéz lesz elmagyarázni, hogy igaz, hogy Switch belső memóriája csak 32 GByte, de maga a technológia drága, mert ez egy hibrid konzol, ugyanis egyszerre asztali- és kézikonzol. Erre joggal visszakérdezhet, és mégis miért ilyen? Ki kérte, hogy legyen egyszerre asztali- és kézikonzol? Ha drága a technológia, akkor nem lett volna érdemes még egy generációt várni, amikor olcsóbban lehet már magas technikai specifikációt kihozni? Ehhez hasonló kérdések megfordulhatnak egy laikusban, ezért van nagy szükség a promócióra, hogy lássák az érdeklődők, hogy miért van a Switch így kitalálva, és hogy mik a pozitív oldalai, mit nyújt a gép akár játékélmény tekintetében. Ezért vagyok szkeptikus a siker tekintetében, főleg nálunk, Magyarországon. Tartok attól, hogy csak az fogja megérteni a Nintendo szándékát az új konzol kapcsán, akik effektíve Nintendósok, vagy akik nyitottak a Nintendo innovációja felé, és szerintem ők kevesen vannak mifelénk, de ne legyen igazam.

Amin meg vagyok döbbenve, hogy a Nintendo visszahozta a Friend Code rendszert. Ez már Nintendo DS és Wii idejében is halott elképzelés volt, főleg DS-en. Előfordult velem amikor már volt DS Lite-om is, de megőriztem a sima DS-t is, és amikor a Mario Kart DS-t betettem az új gépbe, láttam, hogy új Friend Code-ot kaptam. Ha visszakerült a DS-be, jött egy harmadik kód. Mondjuk, ha pl. ezt a hibát javították, és továbbfejlesztettek rajta, akkor miért is ne? Meg ez inkább DS-en volt furcsa, Wii-n ilyen probléma nem volt, ott rendesen ment. Csak mostani fejjel olyan elavultnak tűnik a dolog, főleg annak fényében, amikor még a Nintendo Network ID is problémás, mert elsősorban konzolhoz kötik a felhasználót. Azért írom így, hogy elsősorban, mert féligazság, hogy csak a konzolhoz van kötve. Ugyanis amikor elvesztettem a Nintendo 3DS-emet, és kaptam újat, akkor ugye úgy kellett imádkozni a Nintendónál, hogy kössék ki a felhasználómat a régi konzolból. Megtehettem volna én is, ha itt lett volna a gép. Aztán, amikor ez nagy nehezen sikerült, akkor rátettem az új gépre a felhasználómat, és ugyanúgy le tudtam tölteni a digitális játékokat. Az más kérdés, hogy a mentések és a játékidők elvesztek, de ez legyen a legnagyobb gond. Úgyhogy valamilyen szinten felhasználóhoz van kötve, de a Nintendónak azt lenne érdemes megcsinálnia, hogy ha már van a My Nintendo, meg ott is ott van a NNID, akkor meg lehessen azt csinálni, mint az Androidos telefonoknál, hogy lehet látni a profilunkban online, hogy melyik telefonhoz van kötve, és azt ki lehet onnan kötni akár online is, ha mondjuk elveszett vagy ellopták a telefont. Ilyen kéne a Nintendónál is. És ha már NNID: Nagyon szeretném, hogy ha majd bejön az eShop a Switch-re, vele együtt a Virtual Console, hogy a Nintendo megoldja azt, hogy ha valaki megvett Wii U-ra egy retro játékot, és kijön Switch-re is, hogy ne kelljen még egyszer teljes áron megvenni. Ezt jól megoldották a Wii U-nál, amikor átvisszük az adatainkat Wii-ről, hogy az előző gépről letöltött retro játékokért csupán jelképes összeget kellett fizetni. Arra azt mondtam, hogy rendben van, legyen. Most úgy tudom, hogy a Wii U-s adatokat nem lehet átvinni Switch-re, ugyanakkor a Nintendo online is "számon tartja", hogy ki melyik játékot töltötte le, és örülnék, ha megoldanák azt, hogy aki letöltött Wii U-ra egy régi játékot, ha az megjelenik Switch-re, letölthesse oda is. Ha más nem, legyen most is valami apró összeg, kifizetném, de azt gondolom, hogy eléggé rossz lenne egy régi játékot még egyszer megvenni csak azért, hogy meglegyen Switch-en is, ne csak Wii U-n. Így is eléggé problémásnak tartom, hogy Nintendo 3DS-en meg kell venni még egyszer az adott játékot, ha kézikonzolon is játszani szeretnénk, még akkor is, ha Wii U-n megvan.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire lesz sikeres a Switch. Ha eljut a játékosokhoz az üzenet, akkor nagy esély van a sikerre. Én szurkolok. Rossz lenne egy Nintendo nélküli konzolipar. :(

Összegyűjtött játéktesztek

Az utóbbi napokban kicsit kipofoztam a blogot, és egybetettem minden általam írt játéktesztet. Így a felső menüsorban az összes játékteszt megtalálható, szám szerint 75. Meglepett, hogy ennyi játékról írtam már, de hát lehet ennyi, hiszen 7 éve csinálom ezt immár. Igazából nem volt annyira egyszerű, mert amikor WordPress-ről áthoztam a blog tartalmát ide, akkor bizonyos különbözőségekből fakadóan nem úgy néztek ki itt az írások, mint WP-n. Gondolom a blog motorja más, annyira nem értek hozzá, de például amit tapasztaltam, hogy a WordPress eléggé idétlenül kezeli a táblázatot. Ezért minden egyes tesztben szereplő táblázatot módosítani kellett HTML nézetben, hogy úgy nézzen ki, ahogy eredetileg szerettem volna. A blog.hu szerencsére nagyon jól kezeli a táblázatot, többek között ezért jöttem vissza ide immár 2 éve. De nemcsak a táblázatokkal volt gond, hanem a képek elrendezésével is. Minden egyes tesztben úgy kellett elhelyezni a képeket, hogy viszonylag elférjen minden, és legyen is valami kinézete. Ebben még nincs tökéletes megoldás, néhány játék írásánál, az első kép körül nagyon szűkösen van a szöveg, főleg ott, ahol hosszabb a táblázat. De a többit rendben látom, de minden építő jellegű véleményt szívesen fogadok, hogy mire érdemes odafigyelni, miben fejlődhetek.

Spontán alakult ki amúgy, hogy rendbeteszem a teszteket. A NES Classic Mini játékkínálat bővítésekor kaptam távsegítséget Spartacustól, ő linkelte a videót, és válaszolt a kérdéseimre. Írtam már korábban is, hogy felmerült bennem, hogy az összes Európában megjelent NES játékot feltehetném a gépre (elbírná, tehát megtehetném), erre válaszolta, hogy elég neki, ha azt a kb. 40 játékot végigjátssza, ami fent van a gépén. Ezen elgondolkodtam. Micsoda menőség lenne tényleg végigjátszani az összes NES játékot. Mondjuk hatalmas teljesítmény akár egy Mega Man-t végigvinni, hiszen akkor még teljesen más mércével mérték a játék nehézségét. Azt is megmondom őszintén, hogy nálam a Mega Man 2 is a "megbocsájthatatlanul nehéz" kategóriában tartozik, de valószínűleg csak neki kell ülni, és minden érzékkel oda koncentrálni, és akkor ha lassan is, de azért lehet előre jutni. De abból a szempontból mindenképp jó játszani vele, hogy nagyban visszahozza a régi játékok hangulatát, ha a nehézségre gondolok. Eszembe juttatja azokat a 20-25 évvel ezelőtti játékokat, amikor sokkal több időbe tellett egy játékot végigjátszani, és csak lassan lehetett előre jutni. Ez is adott egy játékélményt. Arra tippelek, hogy ha ennek szellemében játszok Mega Man-nel, akkor teljesen más lesz ezzel az érzéssel játszani.

És akkor milyen szép lenne, ha valamennyi NES játékról kikerülne egy írás. Az egyébként benne van a fejemben, hogy írnék néhány olyan produktumról, mely nem feltétlen az én stílusom, vagy nem ebben nőttem fel. Azt gondolom hogy ezekről is írhatok úgy, hogy érdekes legyen. Főleg az ún. rétegjátékokat lesz érdekes látni, hogy milyen írások fognak születni róla. De nem akarok ígérni egyelőre semmit, bármikor gondolhatom másképp. Az biztos egyébként, hogy jó dolog függetlenként írni teszteket, még akkor is, ha nincs akkora olvasottsága, mint egy komolyabb weboldalon. Ezek ugyanis teljesen az én gondolataim. Nincs esetleg előírva, hogy erről a játékról ezt és ezt kell írni, vagy alkalmazkodni kell egy adott weboldal stílusához (írás tekintetében). Így például megengedhetek magamnak olyanokat is például, hogy "jó játék, nem ajánlom a teljes áron történő megvásárlását". Ha mondjuk a Nintendo szponzorálná az írásaimat (például tesztpéldánnyal), akkor eléggé furcsán venné ki magát, ha ilyesmit írnék. De így van szabadság.

Super Mario Bros. filmzene CD

Valaki emlékszik még az 1993-as "szép emlékű" Super Mario Bros. filmre? Igen, az lesz az, ahol Mario fia Luigi, Bowser valami ember alakot öltött, és az egész sztori olyan kusza. Legalábbis bennem semmi nem maradt meg. ^^' Ennek találtam meg a filmzene CD-jét Békéscsabán az Antikváriumban, és úgy döntöttem, hogy megveszem magamnak, mint Mariós relikvia. De szigorúan "unofficial", de amúgy nincs mit szégyenkezni rajta. Egyszer végighallgattam, és egész jó zenék vannak rajta. Bár annak ellenére, hogy egy-két dal kifejezetten emlékezetes, ami megtetszett, igazából ezt a lemezt tényleg csak úgy hallgatnám, mint "háttérzaj" valami tevékenység alatt, mert így első végighallgatás után azt gondolom, hogy jó, hallgatható zenék vannak rajta, de a többségről nem tudok mit mondani. Amúgy meglepődtem a 3. és a 10. dalon (12 dal van a CD-n), azok szoktak szólni a rádióban. Ezek szerint vannak innen is ismert dalok? Mellesleg már csak azért is venném elő többször ezt a CD-t, mert ha meg kell határozni a zenei ízlésemet, akkor a "soft-rock" stílust mondanám. Tehát, szeretem ha élő hangszer szól, dallamos hangzással, énekkel, de a keménykedést csak ritkán szeretem. Ezen a lemezen ilyen lágyabb rock dalok hallhatók, úgyhogy elképzelhető, hogy néhány végighallgatás után kifejezetten tetszeni fog. És akkor lesz egy jó pontja a Mariós filmnek, ha már maga az alkotás annyira rossz lett. Mondjuk megvan a DVD, gondolkodtam is rajta, hogy megnézem még egyszer. Ha időt tudok rá szakítani, megteszem, és kíváncsi leszek, hogy mostani fejjel mit fogok gondolni róla. Ki tudja, hátha én leszek az egyedül Nintendós, aki végül megszereti a filmet.

Megmutatnám azt a két dalt, amit régen sokat hallottam a rádiókban.

Az első a harmadik dal a CD-n, The Goombas feat. George Clinton: Walk the Dinosaur

Beszédes mind az előadó neve, mind a dal címe Nintendós szemszögből, amúgy kifejezetten vicces dal, emlékszem, mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor megszólalt. Viszont a videoklip eléggé ízléstelen.

A másik a 10. dal a CD-n, a US3 Cantaloop dala.

Annyira nem vagyok oda ezért a stílusért, nem is lelkesedtem, amikor megszólalt ez a dal, bár tény, hogy van egy hangulata, ami miatt mégsem kapcsoltam ki a rádiót, ha ez megszólalt.

Eredeti Okui Masami: Her-Day CD

Rövid idő alatt ez a második japán CD, amit sikerült beszereznem olcsón. Ugyanattól az eladótól vettem, akiről a Hayashibara Megumi: Half and, Half albumot, ez a CD is 6 dollár volt. És ahogy elnézem, nem is nagyon lesz lehetőségem többet venni tőle, mert minden lemezt megvettek, ami érdekelt. Ez egyrészről meglep, hogy mégis van igény erre a zenére? Mégiscsak van egy rajongótábora, aki figyeli, hogy mikor veheti meg ezeket a CD-ket eredetiben olcsón? De azért örömöt okoz, hogy ezek szerint vannak szép számmal, akik szeretik a zenéjét.

A Her-Day nem kifejezetten kedvenc album Okui Masamitól, de ez jó lehetőség volt arra, hogy a külső borítójával együtt megvehessem, az már csak itthon ért kellemes meglepetés, hogy az obi is megvan. Az, ami az ázsiai CD-ken bal oldalt van jelen, és egyéb információkat tartalmaz. Ő volt az az eladó, akinek megvolt a Masami Life CD, és szerettem volna megvenni, de az obi-t nem láttam a képen, ezért kételkedtem benne, hogy ez jó lenne nekem, mert nem teljes. Azóta gazdára talált a CD, és valószínűleg jól jártam volna vele. Visszatérve az albumra, azért nem szeretem ezt annyira Okui Masamitól, mert ennek az albumnak van a legkevésbé egységes mondanivalója, nincs úgy koncepciója, mint a többi albumnak. Írtam már korábban többször is, hogy akkor szerettem meg igazán Okui Masamit, amikor felfedeztem, hogy az albumai mind egy koncepció vagy mondanivaló köré épül, ez erre az albumra a legkevésbé jellemző. Itt arról van szó, hogy 16 nagyon jó dal (illetve 15+1 intro) van egymás mellé téve, de nem érzek különösebben logikát a dalok sorrendje között. Ugyanakkor ami miatt sokan szeretik ezt az albumot, és ebben tökéletesen igazuk van, azok a nagyon jó hangulatú dalok. Ez az album az önfeledt szórakozás, amikor néhány balladától eltekintve nem akar feltétlen komoly mondanivalóval jönni az énekesnő, csak szórakoztatni minket. És ez tényleg megemeli az album értékét. Bár ha a balladákat említettem, személy szerint azért nem nagyon szeretem hallgatni ezt az albumot, mert rajta van a Maria dal, amitől minden egyes alkalommal elérzékenyülök. Ez Okui Masami összes létező dala közül az egyik legszebb, és mindig összeszorul a torkom, amikor hallgatom a dalt. Másfelől ami miatt még nagyon jó az album, hogy itt csúcsosodik az a fajta '90-es évek-beli popzene, amit az énekesnő művelt a karrierje elején. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen, de Okui Masami az egyetlen, akitől azt hallom, hogy divatos pop zenét lehet igényesen művelni. Már csak ezért is szeretem elővenni az első öt albumot, mert azt gondolom, hogy Makkun egy személyben megmentette a '90-es évek popzenéjének hírnevét. Ugyanúgy megvannak a könnyed, szintetizátoros hangzások, de ezek ki vannak egészítve élő hangszerekkel. Főleg Okui-sama énekhangja teszi igazán naggyá ezeket a dalokat, és az erős személyisége, ami megjelenik a dalaiban is. Hihetetlenül jól áll neki a "powerful pop" zene, ugyanis az énekhangjával olyan erőt ad neki, hogy a "KETSUMATSU" és a "Makafushigi na Nanafushigi" daloktól valósággal felrobban a lejátszó. Önmagában ezért a két dalért is érdemes volt megvenni ezt az albumot, de a többi sem marad le tőle sokkal. Van egy dal viszont, amit szívem szerint kihagytam volna az albumról, az a "Last Scene". Okui Masami nagyon szépen tud lassú balladákat énekelni, de ebben a dalban annyi érzelem van egybesűrítve, hogy már pont amiatt problémás hallgatni, mert már túl sok. Szépen énekli, hallatszik, hogy beleéli magát, de túl sok.

Az énekesnőt amúgy továbbra sem a művészi borítóképei miatt szeretjük, ezen az albumon is sokkal inkább a spontaneitás jelenik meg.

A borítóképet akarom "menteni", de igazából nincs mit, mi rajongók így szeretjük őt. Többször elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet Okui Masami privátban. Nézve a koncertjeit, figyelve az interjúit és persze hallgatva a dalait, oda jutottam magamban, hogy civilként csodálatos ember lehet, aki igaz barát, és mindent megtesz azokért, akiket szeret. Viszont ha munkáról van szó, egy rabszolgahajcsár. Kinézem belőle a napi 12-14 órás munkát. Ugyanis hiába kedves az interjúiban, meg nyilatkozgat jókedvűen, olyan szintű precizitás hallatszik a beszédében, amivel öntudatlanul azt érezteti, hogy a zenéimért, lemezeimért rengeteget dolgoztam. De ezzel is kivívta a rajongói elismerését, ugyanis hallatszik, hogy a dalaiba tényleg teljes mértékig beleteszi önmagát, és nem foglalkoztatja az, hogy csak pár ezret ad el a lemezeiből, neki az a fontos, hogy aki szereti a zenéjét, ahhoz eljusson az üzenete. És tényleg. Okui Masami így kommunikál a rajongóival.

Hallgattam ezt a lemezt is többször eredetiben, majd később írok erről is, mert nemrég volt egy számomra nagy felfedezésem, de erre külön postot szeretnék szánni. De tényleg, felbecsülhetetlenné válnak a dalok, ha CD-ről hallgatom őket.

Fogom azért hallgatni ezt a CD-t, nem is kevésszer, de minimum nagyon sokszor.

Hackelt NES Classic Mini

Aki ismer az tudja, hogy tökéletesen a hackelés és a warez ellen vagyok. De most úgy döntöttem, hogy ha sikerült a NES Classic Mini-t meghackelni, akkor ebben engedek. Tulajdonképpen egyszerű oka van annak, hogy miért. A Nintendo megmondta, hogy csak az adott 30 játék lesz a konzolban, és nem fogják további címekkel kiegészíteni. Rendben van, tudomásul vettem. Innentől kezdve azt gondolom, hogy nem károsítom meg a Nintendót azzal, ha egyénileg bővítem a játékkínálatomat. Igazából azzal, hogy nem csomagoltak rendes AC adaptert a géphez, hanem USB kábellel + hálózati átalakítóval lehet áramhoz csatlakoztatni a NES konzolt, ezzel önmagában megágyaztak a hackelésnek, mivel a NES mini akkor is működik, ha mondjuk PC-hez csatlakoztatom az USB kábelt, ugyanúgy veszi az áramot. Innestől kezdve már csak nagyon ügyes hackerek kellettek ahhoz, hogy lehetővé tegyék, hogy a tulajdonos egyénileg bővítse a játékkínálatát.

A másik ok, ami miatt úgy döntöttem, hogy megteszem, hogy tökéletesen ugyanúgy néz ki minden a főmenüben, mintha a hozzáadott játékok eredetileg is rajta lettek volna. Ugyanis a másik ok, ami miatt nem támogatom a warez-t, hogy adott esetben alaposan bele kell nyúlni az adott konzolba, hogy akár másolt lemezeket le tudjunk játszani, egyáltalán a másolt lemezek az eredeti játékok mellett szörnyű látvány. Úgyhogy már csak ezért sem. De mivel a NES Classic esetében minden eredetinek néz ki, ezért nemhogy nem zavar a dolog, hanem örülök annak, hogy felkerülhet több olyan NES játék a kis gépre, amikre kifejezetten kíváncsi voltam, vagy a régi idők örömére szívesen újrajátszanám. Eleinte úgy voltam, hogy az összes létező NES játékot felteszem a kis gépre, de aztán végül úgy döntöttem, hogy most elsősorban azokat, amikre kíváncsi vagyok. Így az eredetileg jelen lévő 30 játékból 64 lett.

Az alábbiakat tettem fel:

• The Adventures of Lolo
• The Adventures of Lolo 2
• The Adventures of Lolo 3
• Baseball
• Castlevania III: Dracula's Curse
• Chip & Dale: Rescue Rangers
• Chip & Dale: Rescue Rangers 2
• Donkey Kong 3
• Donkey Kong Classics
• Donkey Kong Jr. Math
• Double Dragon
• Double Dragon III: The Sacred Stones
• Duck Tales
• Duck Tales 2
• Golf
• Ice Hockey
• Kung Fu
• Mega Man
• Mega Man 3
• Mega Man 4
• Mega Man 5
• Mega Man 6
• NES Open Tournament Golf
• Pinball
• Soccer
• TaleSpin
• Tennis
• Tetris
• Tetris 2
• Tom & Jerry
• Volleyball
• Wario's Woods
• Wheel of Fortune
• Xevious

Ott ahol kimaradás van számozás tekintetében, az gyárilag fent van a gépen. Az egész hackelés azért is lehetséges, mert a NES Classic Mini is lényegében emulálja a játékokat, mint melyik PC-s emulátor, és ugyanazokat a .nes kiterjesztésű programokat érzékeli a gép, ráadásul ugyanúgy, mintha eredetileg is rajta lettek volna a gépen. A program (Hakchi2), amivel fel lehet tenni a NES-re a játékokat nagyon profi egyébként. Többek között azért látszik eredetinek minden játék, mert a borítót mi magunk rendelhetjük hozzá a játékokhoz. Ezt kétféleképpen tehetjük meg. Vagy egyénileg rendeljük hozzá a borítót a gépről, vagy maga a program keres rá Google-ön, és kiadja azokat a találatokat, amiket mi is találnánk, és a programból azonnal hozzárendelhetjük a megfelelőt (hajlamos elég sokat találni egy játékhoz). De olyan is van, hogy mindegyik játékhoz egyszerre keresi meg a borítót, és az első találatot rendeli hozzá a játékhoz. Ez is nagyon jó dolog, de inkább egyenként csináltam meg, hogy tényleg minden úgy legyen, ahogy ideálisnak gondolom. Láttam ugyanis olyan első találatot, amihez másfajta borító volt, vagy kisebb felbontású volt, és a megfelelőt másodjára vagy harmadjára adta ki. Nem is talált mindegyik játékhoz megfelelő borítót, pontosan kettőt a GameFAQs-ról szedtem le, és egyénileg magam rendeltem hozzá. És mivel a főmenühöz nem nyúl hozzá (gondolom én), ezért minden tökéletesen olyan, mintha gyárilag lenne az én NES-emen 64 játék.

És íme a bizonyíték, hogy rendben elindul az utólag feltett játék:

Arra kell ügyelni, hogy csak amerikai játékokat tegyünk fel, ugyanis a NES-ben az amerikai játékokat érzékeli helyesen. Ez valószínűleg a HDMI csatlakoztatás miatt van. Akkor lettem figyelmes arra, hogy mi is amerikai játékot kapunk, amikor megjelent letöltésre a Super Mario Bros. 3 Wii U-ra és Nintendo 3DS-re (2013 karácsonyán). Ez volt az első olyan Virtual Console játék, ahol láttam, hogy felhívják a figyelmet, hogy amerikai kiadású játékot töltünk le. És ez valószínűleg amiatt van, mert az amerikai és az európai játékok között elsősorban megjelenítés-beli különbség van. Amikor írtam egy részletes leírást a Nintendo GameCube-ról, akkor tudtam meg, hogy az amerikai konzol felbontása 480p, míg az európaié 480i. Tehát az amerikai megjelenítése progresszív, míg az EU-é váltottsoros. Arra tippelek, hogy ez a különbség már a NES-es időkben megvolt, és a HDMI kábel csak a progresszív megjelenítést tudja rendesen megjeleníteni, ezért kapunk amerikai játékot újabban VC-re.

És minden egyes beállítás működik az utólag feltett játékokra, ugyanúgy van négy mentési hely, ugyanúgy, mint az eredeti játékoknál.

Ugyanúgy megcsinálja például a Tetris játékból is a mentést, mint például a Super Mario Bros. 3-ból, mely gyárilag rajta volt a gépen.

Úgyhogy hihetetlenül profin van megcsinálva az egész.

És ami még nagyon jóvá teszi a programot nálam az az, hogy a játék-átvitel a NES-be nem volt zökkenőmentes nálam. Ugyanis a kiválasztásnál nem volt kijelölve a 30 eredeti játék, csak a 34 utólag rátett. Miután átmentek a játékok, a TV-hez csatlakoztattam a NES-t, és döbbenten láttam, hogy az összes eredeti játék eltűnt, csak az átlalam rátettek jelentek meg. Ez így persze nincs rendjén, tehát a 30 eredeti játékot is külön ki kell jelölni. Még egyszer átvittem immár az összes játékot, és sikerült. Ami megdöbbentett, hogy az eredeti játékok eredeti mentései is megmaradtak, úgyhogy le vagyok nyűgözve. Olyan érzésem van, hogy bármelyik NES játékkal bármikor játszhatok eredeti formájában.

Persze azért nálam is van határ. Hackerek ugyanis azt is megcsinálták, hogy a NES Classic Mini a Super Nintendo, Nintendo 64, de még a Sega MegaDrive játékokat is vigye. Ezt már feleslegesnek tartom, hovatovább hülyeségnek. Azt gondolom, hogy legalább a NES "mivoltát" tartsuk tiszteletben oly módon, hogy csak NES játékokat teszünk a gépre. De ha majd kijön a SNES Classic mini, vagy N64 Classic mini (remélem a Nintendo meglovagolja a kis NES gép sikerét), akkor itt olyan retro-özön lesz, hogy arról fogunk koldulni. De NES-re csak NES játékot, mert így szép a történet, és így igazi a nosztalgia. A programot egyébként folyamatosan fejlesztik, jönnek ki az újabb verziók. Kivárok egy olyan verziót, hogy sok játékot kezeljen rendesen (a jelenlegi pl. nehézkesen visz át sok játékot), és akkor viszont megcsinálom azt, hogy összes Európában megjelent NES játékot ráteszem a gépre, plusz néhány olyat, ami csak Amerikában jelent meg (így került rá pl. a Szerencsekerék is). Az lesz az Ultimate Nintendo Classic Mini.

Még egy hackelésen gondolkodom, amit megcsinálnék, de az bonyolultabb: A Wii-re rátenni az összes Virtual Console és WiiWare játékot. Amikor megvettem a Wii U-t, akkor minden egyes játékot áttettem Wii-ről az új konzolra, és semmilyen funkciója nem maradt a dicső elődnek,hiszen törlődött róla minden. Lassan 2 éve, hogy nem vettem elő a Wii-t. Azzal hoznám vissza a funkcióját, hogy minden régi játékot letöltenék rá, ami érdekel. Miért tenném ezt, hiszen ezzel elvileg megkárosítom a Nintendót? Egyszerű az oka: Kétszer kéne minden egyes játékot megvenni, ha azt szeretném, hogy Wii-n és Wii U Wii Menüjében is meglegyenek a játékok. Most hétvégén összeírtam azokat a játékokat, amiket letöltenék Wii U-ra (Wii Shop Channelből). Összeszámoltam, és ha minden egyes játékot letöltenék, ami érdekel, összesen 75.400 Nintendo pontra lenne szükségem. Ez anyagilag úgy nézne ki, hogy 1.000 pont £7-be kerül. Ezt szorozzuk be 76-tal (mert ezres a legkisebb egység, amennyit lehet vásárolni), az összesen £532 lenne, ami jelenlegi árfolyamon kb. 194.000 forint. Mindez úgy, hogy már megvan egy része az engem érdeklő játékoknak. Tehát Wii-re újra leszedni őket több, mint a duplája lenne. Ezért keresnék másfajta lehetőséget, ha arra adnám a fejem, hogy újra életet lehelek a Wii-be.

Újabb romantikus anime

Rég írtam animékről, az év eleje eléggé nehéz volt számomra, ezért az animékhez sem volt kedvem, de most újult erővel minden sokkal jobb. Folytatom azokat az animéket, amiket félbehagytam, és tavaszra jónéhányat tervezek megnézni, ezekről majd később. Most egyről szeretnék írni a KimiKiss Pure Rouge-ról.

Ahogy a címe sejteti, egy romantikus alkotásról van szó, ezt is annak alapján választottam, hogy kedvenc előadó énekli az openinget / endinget. Ő pedig Suara, és a második endinget tudhatja magáénak, mely a Wasurenaide címet kapta meg. Az anime minőségéről az is árulkodik, hogy nem ez a kedvenc Suara dalom, ismervén a teljes repertoárját, bizton állíthatom, hogy ennél sokkal jobb dalai is vannak. Ugyanakkor az opening és a két ending közül Suara szerzemény a legjobb. Az opening és az első ending rettenetes. Az opening: (marble: Aozora Loop), az egyik legborzalmasabb szerelmes dal, amit életemben hallottam. Japán szerelmes dalok között biztos, hogy az utolsó helyek egyikén áll nálam. Unott hangon énekel az énekesnő arról, hogy mennyire szerelmes, alig tudja megállítani magát, azt se tudja mit csináljon magával. Nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen borzalmas zenei munkát ad ki a kezéből. Az első ending meg a 12. részig tartott, abban meg az a poén, hogy semennyire nem maradt meg bennem. Egyáltalán nem túlzok, semmit nem tudok visszaidézni belőle, annyira átlag alatti dal volt, hogy az valami hihetetlen.

SPOILER-TARTALOM

Az az érdekessége a dolognak, hogy a 12. részig (amíg tart az első ending) nagyjából tartja magát az anime története és mondanivalója ezt a színvonalat. Az első felében semmi érdemleges nem történik, középiskolában vagyunk, fiúk, lányok, kialakulgatnak szerelmek, egy teljesen átlagos középiskolás történetű animével van dolgunk, ami semmi extrát nem tartogat magában. Az egyetlen kiemelkedő szereplő, egy lány: Futami Eriko, aki nagyban kitűnik a viselkedésével. Pont azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy elvonul a társaságtól, minden idejét a könyvtárban tölti, nagyon magas az IQ-ja. És mivel ő maga is tudja, hogy személyisége jelentősen eltér a többiekétől, ezért ő maga sem közelít feléjük. Persze nem bántják őt, pont, hogy az egyik főszereplő srác, Aihara Kazuki figyel fel rá, hovatovább belészeret. De okoz meglepetéseket bőven, már a nevével is, ugyanis a "Futami" név rettenetesen ritka Japánban. Főleg, hogy ezzel a két kanjival írja: 二見 Az animében is megjegyzik, hogy ez nagyon ritka párosítás. Az első kanji a 2-es szám, a másik meg a nézni, de a találni igéhez is használják. Ha nagyon szabadon, vagy inkább debilen le akarnám fordítani, akkor a "kettőslátás" jelentését adnám. Ezen kívül a gasztronómiai ízlése is egyedi. A Chips mindegy milyen ízű, minden egyes alkalommal meghinti majonézzel és mézzel. Valamint a ramenek közül csak az édeset eszi meg. De amúgy eléggé csendes, meghúzódik a háttérben, viszont hozzá képest a többi karakter meglehetősen sablonos. A történet akkortól indul be, amikortól a két nagy szerelmes pár összejön, innestől váltunk endinget. Különben Suara nagyon jól járt, mert sokkal hatásosabb a dala, ugyanis a 13. résztől mindig valami nagyobb hatású jelenetnél van vége az adott résznek, és így jobban megérint a dal, ahogy elkezdődik a zongora-szólam. Lehetne jobb is innentől az anime, de az az igazság, hogy nem az. Mert hát szép és jó lenne a történet, boldogság-hegyek, de hát a szerelem ugye háromszögű is lehet... És ha belép (még ha akaratlanul is) egy harmadik, aki mindig felborzolja a kedélyeket. Nem idealista a történet menete, egy darabig nem is tetszett, hogy a kezdeti vidám randevúk egyszerre csak szomorkás egymás melletti sétává "degradálódnak", mindezek mellett vigyorogva mondják, hogy semmi bajuk, meg hasonlók. Szóval nem tetszett, de aztán rájöttem, hogy ezt nem 30 éves fejjel kell nézni, hanem el kell képzelni, hogy én hogy cselekednék 16-17 éves koromban, (nagyjából ilyen idősek az anime szereplői). Oda jutottam magamban, hogy nem lennék abban az érzelmi fejlettségben, hogy én is másképp viselkedjek, innestől elfogadtam, hogy ők is ilyenek. Felnőtt fejjel már könnyű átlátni, hogy az érzelmek ki nem mondása alaposan felborítja a kapcsolatokat, ahogy az meg is történik a sorozatban, sőt némelyek meg is szakadnak. Amikor tudja az egyik a másikról, hogy baj van, de ő sem akarja firtatni a dolgot, akkor félreáll. De aggódik. Innentől azt gondolom, hogy megoszthatja a nézőket az anime, mert ki hogy viszonyul ahhoz, hogy a szereplők nem feltétlen beszélik meg egymással a problémákat. Én azt javaslom, hogy tegyük a szívünkre a kezünket, és gondoljuk át, hogy mi hogy viselkednénk a helyükben.

SPOILER VÉGE

17 részt láttam az animéből, végig fogom nézni attól független, hogy nem egy mestermű. Tökéletesen középszerű alkotás: Vannak benne jó dolgok, de mivel az első fele nagyon felületes, ezért nagyon messze van az Orange és ReLIFE féle slice of life-októl. Pont azért nem is csodálkoznék azon, hogy ha valaki pár rész után feladná az animét, csak aztán pont a lényegből marad ki... De azt gondolom, hogy elsősorban az fogja tovább nézni az animét, aki lát fantáziát a szereplőkben. Én nemcsak azért nézem végig, hogy egyáltalán meghalljam a Suara endinget, hanem azért is, hogy igazából maguk a karakterek amilyen közegben vannak, abban hitelesnek látom őket. Középiskolások, élik a maguk életét, igazából nem is feltétlen kell fejlett karakterjellemet várni tőlük, fejlődik az a második felében az animében. A fő kérdésnek azt gondolom, hogy látjuk-e a karaktereken azt a "fantáziát", hogy most ugyan ilyenek, de majd érzelmileg érett felnőttek lesznek a velük történt események hatására. Személy szerint ezt látom néhányukban, ez az, ami miatt 6 pontra értékeltem az animét, de amúgy az igazán színvonalas romantikus sztoriktól messze van. Főleg, hogy van néhány olyan szereplő, akik azért hihetetlenül idegesítők. Elsősorban az a két kiscsaj, aki békaplüssökkel, "cuki" hangon játsszák el, hogy az állataik mennyire szerelmesek. Tudom, hogy van a japán csajoknak ez a közege is, de ez már idegesítő, legkevésbé sem aranyos.

Amúgy érdekesség, hogy ahogy fejlődik a japán tudásom, egyre inkább észreveszem a dalszövegek félreromanizálását, vagy az esetleges japán szavak, félrefordítanak (amiket hallás után felismerek). Elég sok ilyen hibát észlelek ebben az animében, a Polished csoport (legalábbis gondolom, hogy csapat) fordításaiban, főleg a dalszövegek romanizálását fájdalmas nézni.