Eredetileg téli animének terveztem a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ animét, végül pár hét késéssel a tervezettől kezdtem el nézni, és ma értem a végére. Hihetetlenül érdekes anime, már csak azért is, mert szerintem zseniálisan lavírozik a slice of life és a sci-fi, fantasy, mecha harcos stílusok között. Másrészt, ami miatt nagyon tetszett, hogy nemcsak történet, hanem a karakterek is szimpatikusak, ezért végig érdekelt, hogy alakul a sztori, mi történik a szereplőkkel.
Pedig egy eléggé depressziós anime, pont azért terveztem télen nézni, amikor lement a karácsonyi szezon, januárban nem történik már olyan sok minden, az idő is hideg, hamar sötétedik, ez az anime nagyszerűen kiemelné az időjárás zord hangulatát. Maga az opening is eléggé kemény (Suara: BLUE), ismerve Suara teljes repertoárját, mondom, hogy az énekesnő egyik legdepressziósabb dala. Nemcsak ballada, vagy valami szomorú életérzésről szól, hanem valósággal átjárja a depresszió, a kilátástalanság érzete. Az animét ennyire nem, de eléggé negatív hangulatban indul. Wakatake Mari egy bentlakásos lányiskolába kerül. Az iskola légköre is eléggé hűvös, ugyanis az igazgatónő egy meglehetősen szigorú és hihetetlen régimódi erkölcsöket valló nő. Nem használja ezeket rossz célokra, szó nincs erről, és eléggé ritkán szerepel. De ha megjelenik, akkor mindig keményen beszél a diákokhoz, parancsokat, rendeleteket ellentmondást nem tűrően hoz meg, elve szerint csak így lehet rendet tartani az iskolában. De ez nincs befolyással a diákok mindennapjaira ugyanolyan kedvesek, derűs természetűek, mintha egy liberális elvű iskola tanulói lennének. Viszont Mari bemutatkozása az iskolában is eléggé balul sül el, ugyanis összeverekszik néhány lánnyal. Van oka a pesszimizmusra, hiszen a szülei egy szörnyű katasztrófában haltak meg. A Kamioki szigeten lakott gyerekkorában, melyet öt évvel ezelőtt súlyos támadás ért. A sziget összes lakója meghalt, kivéve a kislány Mari-t, aki viszont nem emlékszik semmire. Azóta a nagymamája neveli, és beiratkozik egy bentlakásos lányiskolába. Előélete miatt azt gondolom, hogy érthető, hogy miért ennyire negatív, de a verekedős bemutatkozása akkor is eléggé szerencsétlennek mondható.
Ami a bonyodalom alapját adja, hogy egy szobába kerül egy Senkouji Hagino nevű lánnyal, aki ahogy megérinti Mari-t, elkezdi öntudatlanul fojtogatni. Sok emlék feltört belőle a lány láttán, Mari persze nem érti az egészet, és nyilván haragszik is Haginóra, meg az elején nem bízik meg benne. Mi késztette Haginót arra, hogy ilyet cselekedjen? Mi a valódi kapcsolat kettejük között? Mindenre választ kapunk.
A fojtogatásnak nem lesz folytatása, a kedélyek lenyugszanak, és elkezdik megkedvelni egymást, mi több vonzódni egymáshoz. Innestől domborodik ki az anime Shoujo-ai jellege, ugyanis a két lány egymásba szeret. Ami tetszik, hogy ez a szerelem teljesen természetesen jelenik meg, nem azt emeli ki az anime, hogy ez egy leszbikus kapcsolat, nem látni semmi kivetnivalót abban, hogy két lány szeret egymásba szeret. Sokkal inkább a közös háttértörténet az, ami miatt nehezen jönnek össze. Hiszen Hagino valójában egy földönkívüli, aki azért érkezett a Földre, hogy megvédje azt. Ennek ellenére teljesen emberi a viselkedése, nagyon kedves, szerény, csendes, olyannyira emberi, hogy a bolygóról, ahonnan jött, ő az egyedüli, aki képes őszintén mosolyogni, nevetni. A BLUE nevű űrhajóval érdekezett a Földre (Úgyhogy a BLUE című openingnek több jelentése is van) több társával, de ők mind az űrhajóban maradnak. Hagino az egyedüli, aki beépült az emberek közé, és jól is érzi magát a lányok között, különösen Mari társaságában. Talán ennek is köszönhető, hogy ennyire emberi a viselkedése. Nem ennyire jelentős a kémia tanárnő szerepe, de kedvességével hamar megragadja a figyelmet. A valóság viszont az, hogy a háttértörténésekről ő is sokat tud, tisztában van vele, hogy háború közeleg, és igyekszik megvédeni a két lányt.
Érdekesség, hogy ahogy előrébb jutunk, úgy az egyes történések egyre vidámabbak, oldottabbak, de a végefelé ismét nehéz idők jönnek, hiszen Haginónak színt kell vallania Marinak, mindezek mellett megérkeztek az ellenséges erők is, így a háború elkerülhetetlenné vált. És mi lesz ennek a vége? Ahogy lezárul az anime is.
Nagyon jó a történetvezetés, nagyon jól elmesélik 13 részben az eseményeket. Nem volt hiányérzetem, miközben néztem az egyes epizódokat, és az itt-ott felbukkanó vicces jelenetek oldják a feszült hangulatot. Tetszett az anime, 9 pontra értékeltem.
Egyébként többen bírálják, hogy kedvenc előadó alapján választok animét. Pedig így is érdemes. Ha nem Suara énekelné az openinget és az endinget, rá se néznék az animére, és egy nagyon jó alkotásból maradtam volna ki. Azért választok így (is) animét, mert úgy vagyok vele, hogy az adott dalt régóta ismerem és szeretem, és érdemesnek gondolom arra, hogy megnézzem az animét. Ebben az esetben nagyon megérte, mert a BLUE nemcsak az énekesn egyéniségéhez illeszkedik, de látni, hogy az animéhez írták a dalt. És ha egy opening / ending esetében megcsinálják azt, hogy nemcsak az animéhez írják a dalokat, hanem az előadóhoz is illik, abból születnek a nagyon jó animés dalok. Felmerült bennem a kérdés, hogy előbb írták meg a dalt, és aztán találták meg Suarát, hogy illik rá ez a dal, vagy eleve Suara volt leszerződve opening és az ending előadására, a dal csak utána született meg? Akármi is az igazság, telitalálat volt, és sokkal többet jelent számomra így a dal, mint mielőtt láttam az animét. Nemcsak az opening illik az animéhez, emeli ki a depressziós hangulatot, hanem az ending is (Tsubomi -blue dreams-), mely érezteti, hogy akármekkora is a gond, meghúzódik mögötte a remény, ami erőt ad a nehéz időkre. Ez a kettősség érződik az animében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése