Republica album vélemény

Hosszú idő után ismét jelentkezem. Ráadásul most kivételesen nem japán zenéről írok, hanem nyugatiról. Pontosabban egy brit alternatív rock együttes albumáról. Ez pedig a Republica, melynek első albuma 1996 októberében jelent meg. Ekkor ismertem meg őket a Ready to Go című dalukkal, ami azonnal megtetszett annak idején. Meg is örültem, amikor megvehettem kazettán az albumot, ez a "rogyásig hallgattam" kategóriába tartozik. Nagyon tetszett a zene, amit csinálnak, szinte betéve ismertem az összes dalt. De aztán abbamaradt, mert akkoriban a második albumukhoz, a Speed Ballads-hoz már nem volt lehetőségem hozzájutni, ezért idővel feledésbe merültek. Legközelebb 2014-ben láttam az albumot ismét, amikor Angliában voltam, és több üzletben is láttam a CD-t potom £1-ért, eszembe is jutott, hogy mennyire szerettem ezt az albumot annak idején, és hogy mennyire szerettem volna a CD-t megvenni. De 1997-ben 2.850 forint nagyon soknak számított (pontosan emlékszem az árra, hogy az egyik lemezboltban ennyiért lehetett kapni), de most itt a lehetőség, éltem is vele. Hallgatva a lemezt rengeteg emlék tért vissza, és ami érdekes, hogy most is nagyon tetszik, amit hallgattam. És most 1-2 hete ismét elővettem az albumukat, mert digitálisan is elérhető lett a második album, így az elsőt is hallgattam.

Ha lehet, most még többet jelent számomra a zenéjük. Annak idején, 10-12 évesen nyilván nem sokat értettem a szövegből, már csak azért sem, mert az angolom sem volt valami jó, mivel eredetileg németül tanultam. De most, kb. 20 évvel később, már azért sokkal többet tudok angolul, nem utolsósorban, megtapasztaltam az életből jónéhány dolgot, így már sokkal jobban értem, hogy miről is szólnak a szövegek. És azt kell mondjam, hogy szinte mindegyik dal szövege olyan, mintha az én gondolataimat írták volna ki, csak persze sokkal jobban. Alapvetően optimista gondolkodású vagyok, de azért nagyon jól ismerem azokat a dolgokat, amikről az együttes énekel. A média manipulációja, a fogyasztói társadalom, amikor valaki olyan munkát végez, amit utál, és különböző kompenzációs elemekkel él. Sokan, sokféle módon fogalmazták meg az ezzel kapcsolatos gondolataikat, de a stílus, ami miatt nagyon tetszik az album. Erőteljes és intenzív. Mindezek mellett az énekesnőnek is erős hangja van, így alkalmas arra, hogy indulatosan és intenzíven énekelje ki az érzelmeit. Bár én magam nem alkalmazom, de hiszek a radikális módszerekben, mert azt tapasztalom, hogy sokan csak az intenzív töltetű szavakból, figyelmeztetésekből értenek. Az együttes az első album idején öt tagú volt, négy fiú, akik zenélnek és az énekesnő. A dalok mindenképp megérdemlik, hogy külön-külön is szót ejtsek róluk.

1. Ready to Go - Az album indulódala, egyben a legismertebb is. A szövegnek viszonylag kevés köze az egész album mondanivalójához. Ahogy a cím is utal rá, ez egy útraindulós dal, de semmiképp sem marad el a többi minőségétől, ugyanis lüktető ritmusával, és erős zenéjével nagyon jól elindítja az albumot. És rendkívül hangulatos, nem csoda, hogy annak idején azonnal megszerettem. Az énekesnő erőteljes hangja még rátesz a hangulatra. 10/10
2. Bloke - Kicsit visszavesz a kezdeti lendületből, valamivel borúsabb hangulatú a zene, az ének is sokáig csendes és visszafogott. Viszont a cím rendkívül érdekes számomra, nem gondoltam volna, hogy egy pasit így is lehet hívni. A szöveg egy olyan srácon keresztül mutatja be a mai rohanó világ manipulációit, akinek van ugyan munkája, de csak szabadidejében csinálja azt, amit szeret. De persze mindene megvan, ami kell egy modern pasinak, sportkocsi, mobiltelefon (1996-ot írunk, ezekben az időkben csak a tehetőseknek volt mobiltelefonjuk), és hasonlók. Csak nem veszi észre, hogy mindeközben üres az élete, de hogy ezt ne érezze, különböző kompenzációs elemekkel él. És nem jön rá, hogy miről is szólnak a dolgok valójában. A zene borús hangulata miatt annyira nem szeretem, de ha van, minden végighallgatom, soha nem ugrom át. 8/10
3. Bitch - Ismét egy erőteljes dallal van dolgunk, élettel telibb, mint az előző, és jobban hallgattatja magát. Itt az énekesnő saját magáról énekel, mint ősi foglalkozást űtő egyén, aki mindent akar magának: limuzin, gyémántgyűrű, aranypohárból pezsgőzni és az élet minden egyes másodpercét ki akarja élvezni. Érződik azért gúny is, hogy az ilyen nők mindent akarnak maguknak, és mi is az, amit megkapnak? Ha túl sokat, akkor végül semmit. Zeneileg az elektronikus hangszerelésűek közé tartozik, kevés benne az élő hangszer. Ha lehet rá mondani, powerful pop, de hihetetlen jó lett. 9/10
4. Get off - Ismét ármegyünk külsős szemlélőbe. Kiszállni a fogyasztói társadalomból? Képtelenség, tessék elfelejteni. Az énekesnő erőteljesen és indulatosan, szinte keserűen énekel arról, hogy mit lát, mit tesz az emberekkel a fogyasztói társadalom. Kedvenc szövegrészem, a "Mindenki felszáll a fedélzetre, de süllyed a hajó". Keményen és nyersen (de nem trágárul) énekel, és ennek is elektronikus hangszerelése van, de erőteljes mivolta kiemeli az indulatot. 8/10
5. Picutre Me - A legfurcsább dal az albumon. Zeneileg csendes, nyugodt, már-már átmegyünk líraiba, az énekesnő hangja is nyugodt. Ismét önmagát személyesíti meg, méghozzá, mint ünnepelt sztár, aki mindent elért, amit csak egy ismert ember elérhet. Őt mindenki ismeri, mindenki szereti, csak rá kíváncsiak. És igényli is a népszerűséget, mindenhova képet akar csináltatni magáról. A zene nyugodt mivolta arra késztet, hogy végig figyeljünk a dalra, mintha csak arra várnánk, hogy ki akarna törni. Amit érdekesnek tartok, hogy a végén, amikor az énekesnő folyamatosan ismételgeti a "Picture Me" szöveget, fokozatosan halványul a hangja, mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy mi lesz a bálványokkal... 9/10
6. Drop Dead Gorgeous - Ez a második dal, amiből videoklip készült, azonnal bele is szerettem és megerősítette az együttes iránti rajongásomat. De a dal főleg azért különleges számomra mert amikor elkezdtem angolul tanulni, megkértem az angol tanáromat annak idején, hogy fordítsa le nekem a címet, és még ő sem tudta értelmezni. Persze gyerekként hogy is tudhattam volna, hogy mit jelent, a értelmét az élettapasztalat adta meg. Az énekesnő egy olyan párkapcsolatáról énekel, amikor lehull a rózsaszín köd, és egyre inkább látja, hogy milyen a srác valójában. Tehát, amikor tökéletesnek látunk valakit, de az idő múltával egyre inkább meglátjuk a negatív tulajdonságokat. Viszont nagyon fontos a szövegben, hogy minden versét "But when I look at you, you're forgiven" szöveggel zár. Tehát hiába hazudik össze-vissza, hiába él nemtörődöm módon, az első időkből származó érzések még jelen vannak, és ezért megbocsájt neki. A zene érdekes. Keveri az élő és az elektronikus hangzást, de zseniális a hangszerelés. 10/10
7. Out of the Darkness - Bekerül a fogyasztói társadalom is a szövegbe, de inkább a rutin, a megszokott szürke életmódra hívja fel a figyelmet. Rohan, keresi a lehetőségeket, de a túl sok keresgélés miatt elmennek mellette a pillanatok. A szöveg nagyon tetszik. Felsorolásszerűen hallhatjuk a mai rohanó világ "elemeit", nem is jellemzi feltétlen őket, de az erőteljes ének jelzi, hogy mivé teszi az embert. Ami igazán naggyá teszi a szöveget, hogy minden egyes tételes felsorolást "Trapped in your world" szöveggel zár. Ezzel sokkal többet elmondott, mintha egy-egy dolgot kiemelne és részletezné, de ezzel a felsorolással a szöveg rendkívül tartalmasnak hat. További érdekesség, hogy a refrénben nem minősíti azt, aki ilyen életet él, hanem "kihívja" a sötétségből, éljen a fényben és éljen valódi életet. Emellett a zene is rendkívül tetszik, mitöbb, számomra ez a leghangulatosabb számomra az egész albumon. Úgyhogy ez nálam az abszolút kedvenc mind szövegileg, mind zeneileg. 10/10
8. Wrapp - Egy rövid dallal folytatjuk, és kicsit ki is törünk az eddig megszokott mondanivalóból. Hiszen akármilyen is a mai világ, a hormonok azért dolgoznak bennünk, és egy hihetetlenül erotikus töltetű dalt hallhatunk. És annak ellenére, hogy rövid dal, nagyon hosszú a szövege. És olyan az ének is, mintha a szexuális vágy ezer érzelmet hoz fel, és ezeket énekli ki rendkívül szenvedélyesen. Így a zene bár egész jó, de háttérbe szorul. 8/10
9. Don't You Ever - Ha van dal, amelyik "albumkitöltő" funkcióval bír, akkor ez az. Lényegében azt jelenti, hogy a dalnak nincs akkora jelentősége, minőségében elmarad a többitől. Ez a dal valamivel egyszerűbb zeneileg, korántsem annyira erőteljes, az ének sem annyira jelentős. A szöveg is eltér az albumon hallható többi dalétól. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy most lassítson, lazítson, csak élvezze a pillanatot. De soha ne hagyja el őt. Hallgatható, egészen jó dal, de az album mélypontja. 6/10
10. Holly - Ismét egy intenzív szövegű, erősebb dalt hallhatunk. A cím a Hollywood rövidítése, rendkívül találó, mert a "holy" szó is kiolvasható, a szövegben is van némi gúny. Két emberről van szó, egymáshoz viszonyítja őket. Az egyik egy 17 éves lány, akinek álma, hogy popsztár legyen, de egyébként nagyon boldogtalan az élete. A másik egy már befutott emberről szól, aki karrierjében már megette a kenyere javát, és mi lett belőle? "Holly don't give a damn" Ez mindent elmond arról, hogy milyen a sztárok élete, és hogy Hollywood-nak nem az ember a fontos, hanem a pénz, ami a nevéből jön. Aztán, hogy mi lesz vele... Azért áll hozzám közel szövegileg a dal, mert nem szeretem Amerikát és az amerikai életmódot, sok mindent szkeptikusan kezelek, ami Amerikából származik. A dal pedig nagyon jól illusztrálja, hogy miért. 8/10
11. Ready to Go (Original Mix) - Az első dal eredeti hangszerelésű változata. Örülök neki, hogy az első dal vált ismertté, és újragondolták, mert nekem ez a verzió nem igazán tetszik. Végighallgatom, mint érdekesség, lezárja az albumot, de egyáltalán nem lenne hiányérzetem, ha kihagyták volna az albumról. Eredetileg elektronikusan hangszerelték a dalt, aztán kapott egy élő hangszeres, rockos verziót, ez lett ismert. Ezzel meg - ahogy írtam - úgy vagyok, hogy lezárja az albumot, de egyébként nem bír jelentősséggel nálam. 6/10

A két némileg lepontozott dalt leszámítva azt gondolom, hogy ez az album mind zeneileg, mind szövegileg zseniális, és nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt az együttest. Nem úgy költőiek a szövegek, némileg egyszerűbbek, de nagyon beletalál a közepébe. Gondolom, nem az volt a cél, hogy iróniával, találó, kacifántos szöveggel fejezzék ki a gondolataikat, hanem egyszerűen, de intenzív érzelmmel. Most, hogy tudom, miről szólnak a szövegek, még inkább jelentőssé vált az album számomra. Egy-két hete pedig olyan intenzitással hallgatom, mintha a világ legjobb albumát ismertem volna meg. És igazából magyarázatot ad nekem arra, hogy miért szeretem ennyire Okui Masami-t, mert nagyon emlékeztet az ő későbbi rock dalaira, ez az album zeneileg hasonlít a 2004-es ReBirth albumára. Úgyhogy stílus tekintetében nem is vagyok annyira messze attól a japán zenétől, amit szeretek. Nem tudom, hogy később hogy fogok viszonyulni az albumhoz, az biztos, hogy rettenetesen élvezem hallgatni, és ott jegyzem a nyugati zenei világ legjobb albumai között, mely valaha megjelent. Majd írok a második lemezről is, amit egyelőre "csúnya módszerekkel" sikerült megszerezni, de találtam egy eredeti példányt a zsibvásáron, amire már tettem licitet, alig várom, hogy az enyém legyen. Amikor először végighallgattam a Speed Ballads albumot (a második lemez címe), akkor olyan haloványnak tűnt az elsőhöz képest, aztán többszöri meghallgatás után éreztem rá igazán a jelentőségére. Ha meglesz eredetiben, akkor még annál is többet fog jelenteni az album, majd akkor írok arról is. Az biztos, hogy az első album különleges helyet foglal el nálam.

38/40

A japán zene 10 éve

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Uehara Rena dalok

Egyre inkább oda jutok magamban, hogy az AQUAPLUS és a hozzá kötődő lemezkiadó cég a F.I.X. Records bár kis cégek, de a maguk szűkös keretein belül csodákat művelnek. Nemrég kezdtem el komolyabban foglalkozni Uehara Rena (képen is ő látható) dalaival, és hihetetlen a hatása alatt vagyok. Bár nem olyan nagy hatású, mint Suara, de a The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ válogatásalbumát hallgatva, azért neki is vannak olyan dalai, amivel a rabjává tett. Igazából pont a szűkös diszkográfiája vett arra rá, hogy ismerjem meg jobban a dalait, hiszen azt könnyen lehet ezáltal. 5 stúdióalbuma és 5 kislemeze van, valamint 2 további kislemezen közreműködött. Ez nem sok, a Winampen a teljes repertoárja 93 dalban és 1015 MByte-ban merül ki. Úgy, hogy az összes dala 320 kbps mp3-ban van meg. Hogy nem tudta elérni az 1 GByte-ot. :D Meg persze az ismétlődéseket is számolja, a Winamp. Külön dalként kezeli az azonos dalokat különböző albumokról. Például a Yume no Tsuzuki fent van a kislemezről is, de rajta van a Jewelry Songs albumon, és a fent említettebb válogatásalbumon is, így 3 különböző dalként értelmez egyet. De mit sem foglalkoztat ez, amikor a dalai önmagában csodálatosak.

Viszonylag későn, csak 2012-ben ismertem meg. De az emlékezetes volt abból a szempontból, hogy vártam az új (harmadrészt) Suara kislemezt, mely a To Heart 2: Dungeon Travellers OVA-hoz készült. Ez 2 részes, ennek tartalmazza az openingjét, és mindkét endingjét. És nem voltak megáltalkodottak hozzátenni a karaoke verziókat is, úgyhogy már csak ezért is nagy becsben tartom ezt a kislemezt. Elég nehezen került ki letöltésre, csak nagysokára tették ki. De hogy megörültem neki, amikor megtaláltam. Igazából csak a Suara dal miatt annyira nem érte meg várni, mert a Niji Iro no Mirai messze nem a legjobb dala, viszont Uehara Renától a Tada Hitotsu no Hoshi már ekkor is nagyon tetszett. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Aztán ezzel a kislemezzel ismertem meg Tsuda Akari-t is. Neki is szép hangja van, de korántsem annyira erős személyiség, mint akárcsak Uehara Rena, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet. Uehara Renára mondjuk még ekkor sem, mert szimplán egy jó dalnak tartottam a Tada Hitotsu no Hoshi-t, de nem annyira, hogy komolyabban megismerkedjek vele.

Aztán sokáig kimaradt az életemből, mert ekkor már nem jelentetett meg azzal az intenzitással új albumot és kislemezt, mint korábban. A következő nagyobb hatás tőle a Todokanai Koi '13 kislemez volt, amit meg is hallgattam akkoriban egy néhányszor. Mondjuk pont jókor jött a WHITE ALBUM 2 anime is, mert épp végeztem az első szériával (anélkül, hogy tudtam volna, hogy jön az új sorozat), így pont be tudtam kapcsolódni a második évadba. Szóval ez a kislemez már sokkal jobban tetszett, a címadó dal mellett a Sayonara no Koto és a closing '13 hallhatók a single-ön. Igazából egyik dal sem annyira lassú, szomorú, ahogy a címek indokolnák, sőt azt gondoltam, hogy ha ilyen lenne az elérhetetlen szerelem, ahogy az énekesnő énekli, akkor nem lenne nagy baj. Mondjuk nem egy vidám dal, nem arról van szó, inkább indulatosan énekel az énekesnő keményebb rock zene mellett. És érdekes, hogy a refrén végén megkérdezi, hogy talán van remény? Illúzió? Önáltatás? Valamit tud, amit mások nem, és érzi, hogy itt nincs vége a sztorinak? Csakis ő tudhatja. A Sayonara no Koto meg szintén lehetne szomorú... az is, de nem sírós. A zene lényegesen csendesebb, ahogy az ének is nyugodtabb. Annak ritmikája érdekes, ugyanis néhol három-négy ritmusra begyorsít, és ez viccessé teszi az éneket számomra. Szoktam mosolyogni rajta. Mindazonáltal tudom, hogy ez is az érzelmek kifejezésének egy formája. A "szakaszos gyors ének" (így neveztem el magamban) azt sugallja nekem, hogy valahol még fáj neki a búcsúzás, hallani is egy kis bánatot az énekesnő hangjában. A closing '13 pedig egy hihetetlenül nyugodt, kellemes dal. A címet lehet értelmezni "lezárás"-nak is, és akkor arról szól, hogy nemcsak hogy elfogadta az elválást, hanem éli az új életét, és hihetetlenül boldog benne. Optimista, és hihetetlenül pozitív légkört áraszt magából a dal, nagyon inspiráló. Engem is arra késztet, hogy fogadjam el a változásokat, és aki menni akar, azt engedjem el. Az újban is legalább akkora lehetőség van a boldogságra, mint a megszokott közegben. Úgyhogy nagyon jó az egész kislemez, csak azért gyilkolok gondolatban, mert lehagyták róla a karaoke verziókat. Ezeknél a daloknál ez HATALMAS veszteség. T_T

Már ez is épp elég bizonyíték arra, hogy nemcsak a slágerlisták élén vannak az igazán menő zenék, hanem kicsit lejjebb is. Nagyon hálás vagyok Uehara Renáért, mert idén (konrkétan ebben a hónapban) 10 éve ismerem és szeretem a japán zenét, és a mai napig találok olyan zenét, előadót, akik megújítják a rajongásomat. Uehara Rena zenéje ugyan nagyon hasonlít Suaráéhoz, de azzal, hogy beleviszi az egyéniségét az énekével, inkább tőle független előadónak gondolom, aki a maga nemében legalább annyira jó, mint bárki, akit szeretek. Szükség van rá.

Erre is csak nemrég jöttem rá, amikor elkezdtem hallgatni komolyan az albumait és kislemezeit, ugyanis a debütáló mini-albumát, a to YOU-t és az első kislemezét a Cosmos no You ni-t csak 1-2 hónapja sikerült megtalálni, ezzel vált teljessé az Uehara Rena digitális zenei gyűjtemény. És igazából csak most kezdtem el komolyan hallgatni őt. Rájöttem, hogy neki is van néhány csodálatos gyöngyszeme, amitől még szebbé teszi a mindennapjaimat. Az egyik ilyen a Saigo no Negai a to YOU albumról, mely szintén az elválásról az elengedésről szól. Ezt is a pozitív hangulata teszi igazán széppé. A másik a Please sing with me, ami hasonlóan nagyon szép, és az énekhangjában annyira hallani a nyugalmat és a belső békét, hogy azzal, hogy átadja ezeket, szinte ugyanannyit ad vele, mint egy 5 oktávot kiéneklő előadó az énektudásával. Néha azt gondolom, hogy az énekhang mögött rejlő érzés többet ér, mint az, hogy valaki a csillagokat is leénekli az égről. Most első ízben ennyi, de biztos, hogy fogok még írni róla, mert megszínesítette a japán zenét számomra, és nagyon kellemes énekhangja van. Végezetül (closing-ként) pedig álljon itt a diszkográfiája:

Albumok

• to YOU
• Jewelry Songs
• l'espoir
• The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~
• Emergence

Kislemezek

• Cosmos no You ni
• Niji no Kakehashi
• Yume no Tsuzuki
• Tokimeki
• Todokanai Koi '13

Kislemezek, melyeken közreműködött

• Todokanai Koi
• Niji Iro no Mirai

To Heart folytatás

Nemrég befejeztem a To Heart első szériáját, a Remember my memories-t is. Kifejezetten kellemes alkotás volt. Itt már nem annyira az iskola volt a fókuszban, sokkal inkább a 17-18 éves fiatalok érzelmi élete, saját vívódásaik, két szóval a felnőtté válás. Meg a robotlány Multi HMX-12 is legalább annyira kereste a saját helyét az életben, mint hús-vér embertársai. Az a lényeg, hogy a HMX sorozatot kifejezetten arra készítik, hogy fejlesszék őket érzelmileg, és ezek tesztelésére állítanak elő újabb modelleket. Multi értelemszerűen a HMX-11 folytatása, mely önmagában akkora fejlődés volt, hogy a "Feel" nevet kapta. Multi még nagyobb, nagyon kedves és mindent megtesz a barátaiért, pont az van vele, hogy túlzottan szívére veszi, ha akaratlanul is árt a barátainak. Ez hiba nála, ki is akarják javítani. Kardinális jelenet lesz majd, amikor Hiroyuki-san túl sokat foglalkozik a robottal (egyik álma, hogy robotokkal dolgozzon, ő maga is fejleszteni akarja őket), és ez Aratának nagyon rosszul esik. Féltékenység, de egyáltalán nincs eltúlozva a dolog érzelmileg. Pont az tetszik, hogy úgy van megjelenítve, ahogy a való életben is megtörténhet egy egészséges lelkületű emberrel. Csak az, ha valaki nagyon hagyja magát alávetni a féltékenységének, akkor nem tud józan döntést hozni, és nem azon van, hogy megbeszélje vele a problémáját, hanem nekiáll ordítozni. Ilyen volt, de nem úgy, hogy lehordta mindennek, meg hogy akkor éljen a robotjával együtt, hanem hogy döntse el, hogy ki a fontosabb neki. Erről azt gondolom, hogy még ha háborgott is belül, a lehető legkorrektebben oldotta meg a dolgot.

Multi esete sem akármi, azért tetszett az anime, mert azt gondolom, hogy pont annyi érzelem van benne, amennyi még hiteles. Az igaz, hogy szeretem a romantikus történeteket, de azért van egy pont, amikor nekem is túl sok, és nálam ez a anime belefért. Egyetlen egy dolog nem tetszett a rajzolásban, hogy a szemekben túl sok érzelem van. Ez már tényleg sok, de ettől függetlenül az anime 8 pontos nálam. A zenék is jobbak. Írtam régebben, hogy a To Heart az AQUAPLUS első animéje volt, és bár igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból, azért lehetett érezni főleg a zenénél, hogy kezdők még. A Remember my memories openingje és endingje lényegesen jobb. Dinamikusabb, és nem annyira csak az érzelmek kiéneklésére fókuszálnak, hanem hallani, hogy meg is éli azokat. Az opening Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart) egy ütemes dal élő hangszerekkel, és az ének is rendben van. Az ending Ikeda Haruna: Sorezore no Ashita he már valamivel lassabb, de nagyon tetszik. Hihetetlenül tetszik az énekesnő hangja, szépen cseng, sajnálom, hogy nincs sok saját dala Ikeda Harunának. A dal egyébként érdekes, mert szerepelt az első széria opening kislemezén B-side track-ként, amit Nakatsukasa Masami énekelt. Ez állítólag a To Heart játékban szerepelt, a Remember my memories ugye 5 évvel későbbi alkotás. Korszerűsítették a hangszerelést is, és Ikeda Haruna sokkal szebben énekli a dalt. Nakatsukasa Masami-nak nincs nagy hangja, ahogy hallgattam a kislemezt. Egyszerű, meghallgatom, de azt érzem, hogy bajban lenne, ha nagy hangterjedelmű dalt kellene énekelnie.

Tehát vége az első szériának, és most néztem a To Heart 2-t. Az AQUAPLUS-nak van az a rendszere, hogy egy animének készítenek egy második szériát, és a történet, a helyszín, a körülmények nagyban hasonlítanak, de a szereplők mások. Másoktól látunk hasonló történetet. Ez az ötlet tetszik nekem. Ugyanez volt az Utawarerumonónál, az Itsuwari no Kamen sztorija is szinte ugyanaz, mint az első szériáé, de más karakterekkel. A WHITE ALBUM-nál szintén: a második sorozat is arról szól, hogyan lesznek énekesek azok, akik erre a pályára adják a fejüket, de más szereplőkkel. Szóval a To Heart 2 is ugyanúgy romantikus történet, de valamivel fejlettebb, azt gondolom. Másfajta érzelmek kerülnek előtérbe, másképp mutatja meg a szerelmet. Akkorát röhögtem a 4. részen, amikor az egyik csaj beleszeret Takaaki-ba és egyszer a srác ebédkor a tányérjait bravúros mozdulattal rádobja az asztalnak a mozgó részére (nem tudom, hogy hívják), ami átviszi a tányérokat a konyhára, ahol a konyhások elmosogatják. Aztán megjelenik ez a csaj, aki még több tányért dob rá hasonlóan nagy sikerrel. És akkor le van döbbenve, hogy a srác megtapsolja, gratulál neki, meg hogy nem frusztrált, hogy elvesztett a párbajt? És még ilyen hasonló esetek. Vagy amikor elmennek léghokizni (ez is meglep, hogy mennyire népszerű Japánban... több animében is láttam már), és szinte mindig a lány oldalán megy be a korong. Persze a fiú csal, mert pont akkor beszél hozzá, amikor épp dobná vissza a korongot. Igazából aranyos a szerelem ilyen irányú megnyilvánulása, tetszik.

Abban hasonlít a To Heart 2 az első sorozatra, hogy szintén gyerekkori barátságból lesz szerelem, a különbség ott van, hogy a második szériában a lány (egy másik, Tamaki a neve) 8 évre elhagyja a várost, és ezen időszak végétől kezdődik az anime története. De van itt egy harmadik lány, akire Takaaki bepirul, akit Konomi névre kereszteltek, úgyhogy a hárem jelenség befigyel a sztoriban. Hogy mi lesz ebből? Ráadásul a három lány jellemben is különbözik egymástól. Konomi visszafogott, szégyenlős lány, Tamaki kifejezetten rámenős (ez még nem vészes), a harmadik csaj, meg akinek nem jut eszembe a neve, mindenből versenyt csinál. Meg akárhol megjelenik Takaaki, biztos, hogy őt utánozza, és hogy mennyire idegesítő, hogy mindig ott van, ahol ő, pedig csak épp arra járt... Vannak ilyenek, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta történet. A MyAnimeList-en valaki 2 pontra értékelte az animét, és azzal kezdte az értékelését, hogy mégis miért nézte meg az animét? Tőlem kérdezed? Nekem bejött, ezt is 8 pontosra értékeltem. A rajzolása is jobb. Fejlettebb, nem azon vannak, hogy kisugározzák az érzelmeket, így jobb rájuk nézni. A két kép is szerintem kellőképpen érzékelteti a különbséget. Az openinggel és az endinggel itt is elégedett vagyok. Az opening Ikeda Haruna: Hello című dala kellemes alkotás lett, szívesen hallgatom. Az ending viszont Suara... Hát akkor nem is lehet más, mint nagyon jó. A Tomoshibi az első dala, nagyon tetszik, de azért ismerem Suarát olyan régóta, hogy meg tudjam mondani, hogy itt még kicsit mesterkélt, modoros volt az éneke. Szép, kellemes, de hallani, hogy nem ez a természetes énekhangja. Ez 2005-ös, a későbbi dalain már természetes hangján énekel lassú dalokat is. Tehát nekem bejön összességében az anime, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy nem tetszik mindenkinek, mert azt azért látom, hogy nem ez váltja a világot romantikus történetek tekintetében.

Tegnap este zenében is a To Heart dominált nálam, az animéhez írt kislemezeket hallgattam, az alábbiakat:

• Nakatsukasa Masami: Feeling Heart
• SPY: Access
• Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart)
• Ikeda Haruna: Hello
• Suara: Ichibanboshi

Mindegyik kislemez megvan teljesben, tehát karaoke verziókkal együtt. Abban viszont van kavarodás, hogy a SPY: Access dala van írva anime ending dalnak, de mást hallani endingként. Ayako Kawasumi: Yell dala hallható. Ez nem jelent meg külön kislemezen, csak a PC játék OST albumon van rajta, és szerencsére a karaoke verziót sem spórolták le róla. Bár jobban örültem volna, ha tényleg a Access lenne az ending, mert jobb dal. Hangulatosabb, bár ugyanúgy nem az igazi az énekhang (az endingről írtam régebben, hogy énekhang tekintetében nagyon gyengére sikeredett). Egyébként, kellemes dalok, a nagyja kifejezetten tetszik. Suara: Ichibanboshi kislemezét régen hallottam, úgyhogy kifejezetten nosztalgikus volt. Ez a To Heart 2 OVA opening kislemeze. Ennek a B-side track-jét az "I am"-et nagyon szeretem. Kicsit szomorkás, de reménnyel teli, és ez a kettő együtt nagyon széppé teszi a dalt. Suara is nagyon szépen énekel, nagyon át tudja adni ezt az érzésvilágot.

New Prince of Tennis Battle Royale módra

Ma értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.

Egy hosszú anime után

Pénteken befejeztem a Prince of Tennis animét. Szép volt 178 részt végignézni belőle, valamikor január elején kezdtem el... Volt egy egész egy bő fél éves projekt. Voltak problémáim az animével, és igazság szerint a vége sem tetszett annyira, de összességében érdemes volt végignézni.

SPOILER

Ahogy írtam, nem voltam annyira oda a végéért, még akkor sem, ha az önmagában szép volt. Echizen Ryomának annyira az a pökhendi, beképzelt stílusa maradt meg bennem, hogy igazából azzal, hogy a végén a Tezukával való teniszpárbajban lemásolta mindenkinek a speciális ütését és azzal mondott meghatódva mindenkinek köszönetet, már nem érintett meg. Az tény, hogy azért az utolsó részeket jól csinálták meg, amikor a US Open-re kapott Echizen meghívót, és tépelődött magában, hogy most elfogadja-e vagy sem. Akkor láthattuk először, hogy azért benne is vannak érzelmek, és tényleg szép volt, de ez már annyira későn jött, hogy világot nem váltott meg bennem. Nem akarta otthagyni a társait, szeretett volna részt venni a japán nemzetközi bajnokságon, de azért látszott rajta, hogy nem volt őszinte tőle, amikor azt mondta, hogy marad velük. A szíve Amerikába húzta. Ahova egyébként az apja nevezte be, hogy a fia teljesítse be az ő álmát. Valami stikli volt, ami miatt annak idején megszökött a US Openről, és félbehagyta azt, ami miatt egész életében küzdött. Lényegében kijelenthetjük az ebből fakadó frusztrációjával vezeti le a kivagyiságával, mert egyébként az apjának is rettenetes természete van. Az volt egyébként a poén, hogy az apja vitte oda Echizennek a levelet, mondta, hogy szerelmes levél! Nem olvasod el? Nem... Tedd csak oda az asztalra. Biztosan azt gondolta, hogy egy lánytól jött, nekem is ez volt az első gondolatom. Mondtam is magamban, amekkora érdeklődést mutat a nők irányába, majd rohanni fog, hogy kibontsa a levelet. Sokkal jobban leköti a tenisz, minthogy lányok iránta fűződő érzelmeivel foglalkozzon. Persze kiderül, hogy az a bizonyos levél a US Open szervezőitől jött, és meghívást kapott a bajnokságra. Az Echizennek tényleg szerelmes levél. :D Aztán tényleg kiutazott Amerikába, annyira aranyos volt, hogy a macskája befészkelte magát a bőröndbe, aztán gondoskodhatott róla is. Amúgy ez neki nem feltétlen probléma, mert Ryoma-kun imádja a macskáját. Aztán itt már zavaros nekem, hogy kijutott a US Openre, cukkolták is a játékostársai japán mivolta és a kora miatt, de ő is hazaszökött... Megtudta, hogy Tezuka nyert Fuji-kun ellen egy teniszmeccsen, ezért hazarohant, hogy vele is megmérkőzzön, és ezzel a nagy harccal fejeződik be az anime.

Igazából több baki is volt az animében, azt például óriási hibának tartom, hogy Tezuka több mint 70 részen át nem szerepelt az animében. Ő ugyanis a csapatkapitány, az egyik meccs során súlyosbodott csuklósérülése, ami miatt Németországba, Münchenbe utazott rehabilitációra. Sok időt eltöltött ott, az animének több mint az 1/3-ából hiányzott, és ezáltal annyira jelentőségét vesztette a karaktere, személyisége, hogy amikor visszatért, ugyan viselkedett csapatkapitányként, meghozott néhány fontos döntést, de valahogy bennem nem volt meg az az érzés, hogy ő a csapatkapitány. Számomra végig csak egy teniszező volt a társai mellett. Aztán igazából Ryoma-kun-nek is ez a hazarohanása, hogy megmérkőzzön a csapatkapitánnyal... nagy empátiával és toleraciával azt tudom erre mondani, hogy csak ő tudhatja, hogy mi játszódott le benne, és hogy ez miért volt jó neki, de átlag ember agyával gondolkodva azt mondanám, hogy óriási hülyeséget csinált. Inkább maradok annál a gondolatnál, hogy ő tudja, hogy mit miért tett.

SPOILER VÉGE

Meg fogom nézni a New Prince of Tennis-t is, kíváncsi leszek, hogy az tartogat-e valamit. Az biztos, hogy most megint egy olyan OVA részt láttam, ami kiábrándított. Három sorozata van a "National Tournament" OVA-nak, és most nézem a második szériát, a Semi-final-t, a negyedik részről azt gondolom, hogy erős túlzás volt. Kawamura Takashi vívta meg a maga elődöntős meccsét egy olyan ellenféllel szemben, akinél 108 fokozata van a Hadokyuu-nak, és ahogy kapcsolt egyre erősebbre, úgy szenvedett egyre keményebb sérüléseket Kawamura-senpai. Egy idő után az már tényleg olyan szintű volt, hogy a való világban már rég odaát lenne, de csak azért is feláll, és végül csak ő nyeri meg, mert az ellenfél egy "egyszerű" csuklósérülés miatt nem tudja folytatni a játékot. Jaj, hagyjátok már magatokat! Hihetetlenül gagyi húzás volt így megnyeretni a versenyt Kawamurával. Le is vittem 7 pontról 6-ra az értékelést, de ha ez így megy tovább, azt fogom gondolni magamról, hogy túlzottan jóindulatú voltam. A bíró viselkedése sem volt életszerű, hogy hagyta ezt az egészet.

De az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy most már lényegesebben másképp látom a helyzetet ahhoz képest, amikor elemeztem, hogy kellenek-e shounen elemek egy sportanimében. Most már ugyan nem bánom, hogy van, de azért itt látszik, hogy a nagyon kemény jelenetekkel vigyázni kell, mert ha elfogynak az ötletek, akkor már csak ilyen idétlen hülyeségeket lehet beadni, hogy azért mégse ismételjék magukat. De az eddigiek sem voltak olyan nagy számok igazából, és bár tényleg mindegy nekem, hogy milyen csoda-ütésekkel nyernek hőseink, de az igazán kemény, tipikus shounen jeleneteknél rettenetesen lebőg az anime. Nem is tudnak sehogy sem meghatni, ezek nem valók egy ilyen sportágban.

A hibái ellenére összességében bejött az anime, mert hihetetlenül hangulatos, és meg merem kockáztatni, hogy ezért van óriási népszerűsége. Ami igazából érthető, tényleg a hangulat az, ami nagyon felhúzza az anime értékét. Nézeti magát, mert kikapcsol. Ha elengedem a hibáit, azt gondolom, hogy egy élménnyel lettem gazdagabb.

Pokémon láz – Kicsit másképp

Amíg mindenki Pokémon GO alkalmazást használva járkál az utcán (bár ilyet nem láttam Békéscsabán), addig nálam a Pokémon Red megy. A mobilos alkalmazás sikerét meglovagolva a Nintendo leárazta Nintendo 3DS-en a három Pokémon klasszikust, a Redet, Blue-t és a Yellow-t. A Blue már megvan, a Redet és a Yellow-t viszont most vettem meg. A Yellow-ba belenéztem, először a Redet akarom végigjátszani.

Még régen megfogadtam magamban, hogy mindig az lesz a kezdőpokémonom, amilyen színű az adott játék. Ezt még viszonylag meg lehet oldani a második generációnál, a harmadiknál adott a dolog, a negyediktől lesznek majd gondok. Ezt majd akkor kigondolom, most az első generáció megy nálam. Ki akarom ismerni a játékot. A fentebbi logikának megfelelően a Blue-ban Squirtle volt a kezdőpokémonom, most a Redben Charmandert választottam társamnak. 9 óra játék után rendelkezem némi tapasztalattal, most is az világlott meg, hogy miért a vízi pokémonokat szeretem. Squirtle-lel könnyű volt elkezdeni a játékot, mert az első teremvezetőnek Brocknak sziklapokémonjai vannak, az ellen pedig a vízi Pokémonok erősek (super effective), a tűz pokémonok esetében meg pont az ellenkezője az igaz, Charmander kifejezetten gyenge ellene, és az sem lendített a helyzetemen, hogy a Viridian Forest-ben Caterpie-t, Weedle-t (ő a gyakori a Redben, Caterpie-t nehezebb volt találni), Pikachut is fogtam, illetve előtte Pidgey-t és Rattatát. Mindnyájan gyengék voltak Geodude és Onix ellen. Csak akkor volt egy kis esélyem, ha mindegyiket felfejlesztettem legalább a 10. szintre, de akkor is meg kellett választani a sorrendet, hogy melyiket mikor küldjem harcba. Pikachu és Charmander erősebbek voltak, ezért őket hagytam a végére, a többiek meg szinte ahogy jöttek... Igazából most sem tudom, hogy tudtam legyőzni, de nagy nehezen sikerült. Azért belevisz a mélyébe a játék már az első teremvezetővel, meg kell hagyni. Ez alapvetően jó dolog, hiszen így nem rohanunk végig a játékon, hanem fejlesztjük a Pokémonjainkat, és megismerjük a játékot jobban, mielőtt jönnek a nehezebb teremvezetők.

Amiből a második sem volt könnyű, lévén, hogy Misty a vízi pokémonokra szakosodott. És hát ugye az ekkorra már Charmeleonná fejlődött tűzpokémonom... Ha valaki nem érti, legyen elég annyi, hogy vízzel oltjuk el a tüzet. Misty-nek két Pokémonja van: Staryu és Starmie. Staryu még hagyján, de Starmie a Bubblebeam támadásával... elemeire aprította a Pokémonjaimat. Nála is sokat kellett edzeni a Pokémonjaimat, de elérve mindegyikkel legalább a 15. szintet, voltak esélyeim. Azóta voltam a Szent Anna hajón, most a Vermilion City-ben levő teremvezető következik, aztán lesz majd némi vándorlás, mire eszembe jut, hogy jutok el Lavender Town-ba, mert arra emlékszem, hogy szép nagy kerülőt kellett hozzá tenni. Mindenestre jelenleg az alábbi Pokémonok alkotják a hatost nálam:

• Spearow L20
• Pikachu L23
• Raticate L22
• Beedrill L22
• Charmeleon L24
• Butterfree L22

Illetve valószínűleg le fogom cserélni Spearow-t Diglettre, aki 17-es szintű, mert a harmadik teremvezetőnek elektromos Pokémonjai vannak, akik erősek a repülő (és a vízi) Pokémonokkal szemben, viszont a föld Pokémonokkal szemben gyengék (mert leföldelik az elektromos támadásokat), így Diglett ha gyengébb is, de nagyobb esélyeim vannak vele.

Mestere leszek az első generációs Pokémonoknak, és ha mindegyiknél végigjátszom mindegyik változatot, akkor bizony szakértőnek vallhatom magam. Ami a Pokémon GO-t illeti, Nem ragad meg, nem töltöttem le magamnak, és semmi nem késztet arra, hogy ezt megtegyem. De arra nagyon jó, hogy inspiráljon arra, hogy végigvigyem az összes eddigi Pokémon játékot. Aztán meglátom, hogy meddig jutok majd.

Érdekes szívhez szóló történet

Nagyon érdekes irányt vett a To Heart animesorozat. Néhány napja fejeztem be az első szériát, és nézem a Remember My Memories című második sorozatot. Ahhoz képest, hogy azzal kezdődött az első sorozat első része, hogy egy fiú és egy lány kisgyerekkorukban találkoztak, és ennek emlékét őrizve jártak egy iskolába felső középiskoláig, más került fókuszba. Méghozzá a 10. részben felbukkant robotlány: Multi HMX-12 és ő került középpontba. Lényege, hogy az első széria végén elbúcsúztak, és a Remember My Memories egy évvel később játszódik. Visszatér, de nem emlékszik semmire. Tesztelése során hiba történt, és meg lett formázva a memóriája. Mivel a folyamat nem visszafordítható, ezért újra meg kell tanítani mindenre. A 3. részt láttam belőle ma, és hihetetlenül aranyos. Azért, hogy megismerje a "tanoshii" és az "ureshii" szavak valódi jelentését, Akari és Hiroyuki elviszik a vidámparkba, ahol nagyon jól érzi magát. Sok vicces dolog történik vele, és jókedvvel hagyják el a vidámparkot. Viszont Multi közli velük, hogy ismét formázva lesz a memóriája. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Hiroyuki érzéketlennek, flegmának tűnik, nagyon erélyesen szólal fel azért, hogy mi az, hogy törlik a memóriáját? Jó ez neki így? Miért nem tesz semmit? Meg ilyenek. Az első sorozat végén elég erős érzelemmel váltak el egymástól. A robot ugyanis android, teljesen emberszabású, képes érezni. Kicsit emlékeztet is a Saber Marionette szériára, hiszen ott is robotok a lányok, akiknek vannak érzelmeik, a különbség ott van, hogy a To Heart egyáltalán nem poénos. Ez persze egyáltalán nem gond, hiszen maga az anime is sokkal inkább az érzelmekre épít, így a robotnak is inkább az "érzelgős" ártatlansága van jelen, minthogy vicces legyen. Főleg azért van így jól, mert Horie Yui adja a hangját, és hihetetlen jól kihozza a karakter ártatlan mivoltát. Mindennek ismeretlenül vág bele, és mindennek tud örülni (főleg a takarításnak. HORYAAAA!!!), és ezt az érzést nagyon jól vissza tudja adni a hangjával. Kezdem komolyabban megszeretni a seiyuu-énekesnőt. Kezd kirajzolódni az alcím jelentősége ezzel a memória-formázás dologgal, meg az ehhez kapcsolódó érzelmekkel, mindenképp érdekesnek tűnik a dolog, főleg, hogy a szereplők is idén utolsó évesek a középiskolában, így a jövőjükre is gondolnak, egymástól való elválás, az új élet, mindenképp érdekesnek tűnk az anime, csak rövid. És félek, hogy emiatt nem fog mindenre elég idő jutni. A Boku Dake ga Inai Machi óta szkeptikus vagyok az olyan rövid animékkel szemben, melybe túl sok mellékszálat zsúfolnak. Ahogy írtam az első széria végén, nem tudtam akkor elképzelni, hogy fogják lezárni. Ahogy sejtettem, lezárni nem is lehetett a történetet, de véleményem szerint ötletesen oldották meg, viszont az nyilvánvaló volt, hogy ennek lesz folytatása.

A robot ugye egyáltalán nem ismeretlen dolog Japánban, hiszen ebben mindig is élen jártak. Ezért jelennek meg animékben is szép számmal nemcsak mechák, de androidok is. Mivel az anime láthatóan nem a jövőben játszódik, inkább mondanám szürreális jelennek, ahol betekintünk egy olyan iskola mindennapjaiba, ahol van egy robotlány. Ő nem tanuló, az iskolának segít mindenfélében, legtöbbször a takarításban. Látva az animében, hogy a robotlánynak érzelmei vannak, és ugyanúgy megtapasztalja a dolgokat, mint egy hús-vér ember, személy szerint tetszett a dolog, azt mondom, hogy szívesen láttam volna ilyet az én gyerekkoromban is.

Összességében tetszik az anime, mert szeretem a romantikus történeteket, viszont továbbra is azt gondolom, hogy a lassú történetvezetése miatt nem szerezne magának sok rajongót. Az opening és ending is érdekes. Ahogy írtam korábban, az első széria openingje még csak-csak elmegy, de az ending egyáltalán nem tetszik, mert rettenetes az énekesnő hangja. Az az érdekes, hogy a Remember my memories openingje és endingje már sokkal jobb énekhang szempontjából, jó hangú előadókkal vették fel a dalokat, a baj viszont az, hogy a dalok korántsem annyira jelentőségteljesek. Így a 3. részt nézve egyáltalán nem tudok felidézni az openingből és az endingből semmit. Az első sorozat openingjéből (Feeling Heart) megcsináltam már a kfn-t, de nem töltöttem fel, mert legalább az endinggel együtt akarom feltenni. Annak ellenére, hogy nem tetszik kifejezetten az ending, megcsinálom, mert a kfn-ekre is úgy gondolok, mint egy "digitális gyűjtemény" karaoke dalokból, ami lehetőség szerint az összes dallal alkot egy teljes egészet. Részint ezért is csinálok ennyi kfn-t.

És ha már AQUAPLUS-os animéről beszélek, akkor itt írnám meg, hogy sokkal jobban tetszenek azok az Utawarerumonós részek, ahol nem csatáznak, hanem a falu mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Aranyosak a karakterek, a 8. rész sokszor csalt mosolyt az arcomra. Ezért is tetszik jobban az Itsuwari no Kamen, mert az első 13 részében alig van harc (vagy egyáltalán nincs, inkább így emlékszem), sokkal inkább a falu történéseit láthatjuk. Ezek sokszor aranyos, vidám események, amik inkább megmosolyogtatnak. Viszont a 14. résztől eléggé élesen jött a váltás, részint ezért is hagytam fel az animével, de majd az első sorozat azt is megnézem.

Az első rossz emlékű kfn

Hát, semmi jel nem utal arra, hogy a Kanokon animének 1 pontnál jobbat fogok tudni adni. Mindenesetre megkérdeztem egy ecchikben jártas ismerőst, azt mondta, hogy ez kifejezetten enyhe szintűnek számít a hardcore ecchik körében, de ennél sokkal keményebbek is vannak. Már ettől is rosszul voltam, tehát egyértelműen nem ez az én műfajom. Nagyon nehezemre esik végignézni az animét, de ha már kedvenc előadónak köze van hozzá, akkor végig fogom szenvedni. Az biztos, hogy életem egyik legrosszabb animés élménye. De azért megcsináltam az openingből a kfn-t. Miyazaki Ui, a dal előadója, és a PHOSPHOR címet kapta. Okui Masami írta a zenét és a szöveget, úgyhogy illő ismernem. Szóval megcsináltam a kfn-t belőle, és eddig nem volt példa arra, hogy rossz érzés legyen egy karaokét megcsinálni. Úgy, hogy lassan túl leszek a 300. általam készített kfn-en. A dal sem egy nagy eresztés, így nem nyomta el az anime iránti rossz érzést. A kép is árulkodó, ennél durvábbat betettem a kfn-be, csak hogy ha már elénekli valaki, akkor legyen öröme (főleg, ha hímnemű az egyén). Vajon reménykedhetek jobb jelenetben? Megyek, végigszenvedem a 3. részt.

AQUAPLUS anime-özön

Néhány napja fejeztem be a Tears to Tiara animét. Már az elején azon gondolkodtam, hogy miért nem segít magán az AQUAPLUS, és teszi ismertebbé az animéit? Eddig, amiket láttam tőle, még ha nem is voltak 10 pontos alkotások, de megütötte azt a nívót, amire azt mondom, hogy érdemes megnézni. Ilyen a Tears to Tiara is. Ez egy kalandjáték adaptáció, kifejezetten bejött a hangulata. Az AQUAPLUS-nál egyébként szokás, hogy először videojáték készül az adott alkotásból, és ha az népszerű lesz, akkor készül belőle manga és anime. Ugyanígy járt a To Heart sorozat, az Utawarerumono és a WHITE ALBUM is. Nézem a To Heart-ot is, és kifejezetten tetszik. Egy romantikus slice of life, a lány és a fiú már gyerekkoruk óta ismerik egymást, középiskolában is egy osztályba járnak, itt alakul ki köztük valami. Annyira nem is a közöttük levő párkapcsolatra fókuszál az anime, hanem a középiskolások mindennapjaira. Kifejezetten lassú a történet vezetése, és furcsa is az egész, mert a 12. részt néztem meg ma, és azáltal, hogy nem kifejezetten a párra fókuszál a történet, nem látom a végét. Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz a vége. Pedig csak 13 részes az első széria, tehát mindjárt vége. Mondjuk van folytatása is Remember my memories alcímmel, de azt 5 évvel később, 2004-ben adták le, és ennyit vártak volna arra, hogy kialakuljon a szerelem a pár között? Kíváncsi leszek merre megy a történet. Az biztos, hogy a története miatt ez az a fajta anime, amiről sokat nem lehet írni. Jó, érdemes megnézni annak, aki szereti a lassú, romantikus történetvezetésű animéket, de extra élményt nem kapunk tőle. Főleg, hogy az openingje még csak-csak elmegy, de az ending kifejezetten rossz. Hamis az ének, az énekhang is borzasztó. Az egész olyan semmilyen. Az innerek is kiemelik, a sztori lassúságát, ezért inkább azt mondanám, hogy óvatosan, azt gondolom, hogy a többség inkább unalmasnak tartaná az animét. Én is csak azért nézem meg, mert AQUAPLUS. Igazából a To Heart a cég első animéje, és 1994-ben alakultak meg, úgyhogy gondolom, nagyon tapasztalatuk, meg kapcsolatuk sem volt, hogy a megfelelő előadót megtalálják. Az opening címe Feeling Heart, előadója pedig Nakatsuka Masami. Soha életemben nem hallottam róla. A dal olyan átlagos, az animében egész jól hangzik, viszont érdekesség, hogy a kislemezen (mert ez is meghallgattam) hamisnak tűnt. Ráadásul a B-side tracknél kiderül, hogy nincs nagy hangterjedelme, azt már eléggé rossz volt hallgatni. Az ending meg ahogy írtam, rettenetes: Yell a címe, Kawasumi Ayoko előadásában hallható. Rettenetes hangja van. Nem ugrom át a dalt, mert az magában még nem is lenne annyira rossz, ha egy jó előadó énekelte volna fel. Az előadója egyébként a főszereplő csaj seiyuu-ja. A 10. rész érdekes, mert itt szerepel a HMX-12 Multi nevű robotcsaj, akinek Horie Yui a seiyuu-ja. Azt hiszem, ez volt az egyik kezdő seiyuu-szerepe. Kellemes, de nem annyira kiemelkedő. A Mahoraba ~Heartful Days~-ben már jobban kijön a tehetsége.

Összeségében azért nézhető animéről van szó, tervezem mindegyik sorozatát és OVA-ját megnézni. Az alábbiakból áll:

• To Heart
• To Heart Omake (special)
• To Heart: Remember my memories
• To Heart 2
• To Heart 2 OVA
• To Heart 2 Another Days (OVA)
• To Heart 2 Another Days Next (OVA)
• To Heart 2 Another Days Plus (OVA)
• To Heart 2 Dungeon Travellers (OVA)

Ezek közül a három sorozat 13 részes, az OVA-k 2-3 részesek, a special meg 6 pár perces részből áll. A második szériára leszek igazán kíváncsi, mert annak az endingjének Suara az előadója, és élek a gyanúperrel, hogy addig nem is találtak megfelelő előadót, amíg őt le nem szerződtették. Ő viszont telitalálat volt, és vele fényesebb a japán zenei ipar.

Szóval a Tears to Tiara nem annyira ismert anime, és bár igaz, hogy tömegével vannak kalandozós animék, vagy kalandjátékból adaptált történetek, elég csak a Tales of... szériára gondolni. De egy ilyen animén sokat segíthet ha a cég reklámozza, mert van olyan jó, hogy ismert legyen. Az AQUAPLUS-nak talán az Utawarerumono a legismertebb alkotása. Most ezt nézem a ToT után. Néztem már 6 éve is is, de egyáltalán nem ragadott meg, csak pár részt láttam. Azt gondoltam, hogy most másképp fogom látni. Így is lett. Hihetetlen jó anime, ez is kaland, akció, de a nagy különbség ott van az Utawarerumono javára, hogy egyéniségek a szereplők. És itt most nem a farkasfülekre és farkakra, meg az álarcra gondolok, hanem hogy a személyiségük is erősebb, ezáltal az anime is érdekesebbnek hat. 2 részt láttam eddig, mindenképp végig fogom nézni, ahogy az Itsuwari no Kamen-t is. Az első széria openingjével (Suara: Musouka) is úgy vagyok, hogy alapmű az anime dalok körében, amit mindenkinek ismernie kellene. Az endingen viszont csodálkoztam, hogy akkoriban nem figyeltem fel, mert most hallgatva nagyon tetszik. Kawai Eri az előadója, és Madoromi no Rinne a dal címe. Hihetetlenül kellemes az énekesnő hangja, konkrétan megnyugtat, és olyan hangulatos dalt kapott, ami nagyon jól áll neki. Utána is néztem az énekesnőnek, és szomorúan vettem tudomásul, hogy többet nem fogja már élőben elénekelni a dalt, mert 2008-ban meghalt. 43 éves volt, és májrákban halt meg. Újabb japán előadó, aki '40-es éveiben rákban halt meg... Visszatérve az Utawarerumonóra, ennek valamivel komolyabb a története, az Itsuwari no Kamen jobban nézette magát velem, mert laza volt, több volt a poén, meg az aranyos jelenet. Azon már én is nevettem, amikor a 4. résznél lányok bemennek az egyik mangaboltba, és a yaoik között arról ábrándoznak, hogy a férfiak közötti barátság olyan csodálatos. Szeretnétek személyes tapasztalatot, igaz?

Azt vettem észre az AQUAPLUS-os animéknél, hogy sajátságos a rajzolásuk. A karaktereket igyekezték az érzelmi oldalukról kiemelni, erre utalnak az élénk színek és a nagyobb szemek, az arcok is inkább kerekdedek. Még egy animét nem láttam a cégtől, a Comic Party-t. Erről még nem hallottam, csak a MyAnimeList-en kerestem listaszerűen, hogy milyen animéje van a cégnek. Az első sorozat tetszetős, de a második sorozat rajzolását csúnyának tartom. Egy esélyt ennek is adok, ez lesz a következő az Utawarerumono szériák után.

Suara mellett két főbb előadója van az AQUAPLUS-nak, Uehara Rena (ő van a képen) és Tsuda Akari. Most épp Uehara Rena: The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ albumát hallgatom. Szépen énekel, és nagyon kellemes a hangszíne. Inkább az a gond vele, hogy nincsenek olyan nagy hatású dalai (talán csak a Todokanai Koi az egyetlen ilyen), de bármikor előveszem, jó érzés hallgatni a dalait. 4 albuma van, 5 kislemeze, és a válogatásalbum, amit most hallgatok. Úgyhogy nem mondható nagynak a diszkográfiája sem, szerintem többet érdemel, mert több van benne, mint amit kihoztak eddig belőle. Tsuda Akari-nak végképp szegényes a repertoárja, olyannyira, hogy konkrétan nincs saját kislemeze. Csak a Todokanai Koi, Niji Iro no Mirai és a Future World kislemezeken vannak dalai, valami két stúdióalbuma jelent meg. Tőle csak egy dalt tudok mondani, ami komolyan említésre méltó, a "Kono Sekai ni", a többiről nem tudok nyilatkozni. Egyszer-egyszer meghallgatom őket, de az énekhangja sem olyan, hogy arra inspiráljon, hogy többször hallgassam.

Összességében azért jó cég az AQUAPLUS, kellemes alkotásai vannak, a dalai is kifejezetten kellemesek (ezeket legtöbbször a F.I.X. Records adja ki, de a Lantis is besegít nekik néha). Inkább a romantikus hangulatnak kedveznek, Az animék közül az Utawarerumono kiemelkedő, ahogy az énekesnők közül Suara, akinek az énekhangja varázslat.